Lazarbibi

Kémek a fénymásoló gépben

Kémek a fénymásoló gépben

A hidegháború sötét napjaiban az Egyesült Államok leghatékonyabb kémje egy karbantartó szerelő volt.

40875dd4c03b4a42c1f0ea4e4e179b54.jpg

1962 környékén a CIA új módszereket keresett a szovjetekkel kapcsolatos hírszerzéshez. Valaki rájött, hogy az az ember, aki könnyedén és rendszeresen közlekedhetett a washingtoni szovjet nagykövetségen, az csak is valamilyen karbantartó lehet, pl. a Xerox fénymásoló gép szerelője. Ő legalább havonta egyszer meglátogatta a nagykövetséget, és senki nem lepődött meg, amikor látta, hogy a készüléket bütyköli. Ez egy nagyon jó lehetőségnek ígérkezett.

A CIA megkereste John Dessauert, a Xerox alelnökét, és segítséget kért tőle. Donald Cary lett megbízva a projekt vezetésével. Ő négy mérnököt gyűjtött a csapatába, többek között Cary Zoppothot is, aki részt vett a Xerox 914-es modelljének - a szovjet nagykövetségen is használt típusnak - a fejlesztésében. Zoppoth még felesége és nyolc gyermeke előtt is titkolta szerepét.

Zoppoth abból indult ki, hogy túl nagy kockázatot jelentett volna, ha a karbantartó megpróbál dokumentumokat kicsempészni egy külföldi nagykövetségről. A járható út egy olyan eszköz telepítése, ami folyamatosan rögzíti a másolt iratokat. Remélték, hogy egy ilyen rendszerrel nemcsak a szigorúan titkos szovjet dokumentumokat pillanthatják meg, hanem azt is megtudhatják, hogy a szovjet kémek mit szereztek tőlük.

A projekt vezetői béreltek egy titkos helyiséget, ahol rögtönzött labort rendeztek be a tesztekhez. A mérnökök többféle módszerrel kísérleteztek a másolt dokumentumok leképezésére. A legígéretesebbnek a Zoppoth által javasolt megközelítés tűnt: telepítsenek egy akkumulátorral működő házi fényképezőgépet a fénymásolóba és irányítsák a lencséjét a tükörre, amely a képeket visszatükrözi a dobra. A gépet egy fotocellás áramkör vezérelné, és ezáltal minden fénymásolásnál készítene egy állóképet.

A mérnökök egy kiskereskedelmi üzletben megvásárolták a házi használatra készült "Bell & Howell" kamerát. Ez kb. 12 cm hosszú volt, és 8 mm-es filmtekercsre készített képeket. A nagy méretű másológép belsejében bőven volt hely, és a fényképezőgép akkor sem látszott, amikor a gép fedelét levették. A működési zajokat simán elnyomta a fénymásoló hangja. A csapat elkészített egy mintadarabot és figyelték a működést, ezután kamerát telepítettek a Xerox egyik irodájának gépébe. Amikor előhívták a képeket kissé meglepődtek, volt köztük recept, dalszöveg, viccek és egyéb érdekességek.  

54c5bdb78f.jpg

A fejlesztés működött, készen állt arra, hogy a CIA alkalmazza. Zoppoth megtanította az ügynököket a kamera felszerelésére, hogy később kiképezhessék a karbantartót. A szerelőnek egy kamerát kellett elhelyezni a Xerox gép belsejében a karbantartás ideje alatt. A készülék nem volt feltűnő a szerszámok és pótalkatrészek között. Következő látogatásakor a fényképezőgépet kicseréli egy másikra, amely új filmet tartalmaz, majd a kivett darabot átadja a CIA embereinek. A rendszer 1963-ban állt forgalomba. Bár a Zoppoth és társai által készített kamerák primitívnek tűnnek a mai kifinomult mikroelektronikához képest, a dolog működött.

Nem sokkal később a CIA megbízta a Xerox csapatát, hogy építsen hasonló rendszert a 813-as modellhez, ami 1963-ban jelent meg és lényegesen kisebb méretekkel rendelkezett. A helyzet itt már nem volt olyan egyszerű, mert le kellett gyártani hozzá egy speciális mini kamerát és a gépben is komoly átalakításokra volt szükség.

A Xerox-tól megrendelt alkatrészek elemzéséből Zoppoth arra a következtetésre jutott, hogy a világ minden táján kezdték alkalmazni módszerüket. 1969-ben egy vegyipari cég bukott le, mert a versenytárs után kémkedett a fénymásolós módszerrel. Zoppoth 1979-ben nyugdíjba vonult és utána fedte fel a sztorit, amit egy másik volt csapattag is megerősített. A CIA és a Xerox nem foglalt állást az ügyben. 

9f38a93f7d.jpg

A hetvenes évek közepén a történet megismétlődött - ezúttal a Szovjetunió San Franciscó-i Főkonzulátusával, ahol vásároltak egy japán Toshiba másológépet.

A KGB egyik tisztje figyelemmel kísérte az amerikai karbantartó munkáját, aki mindig részletesen kommentálta, hogy éppen mit csinál. Még baráti kapcsolat is kialakult köztük, tisztelték egymást. Egyszer a hetvenes évek végén a jól megszokott technikus helyett egy csinos lány jött, aki feltűnően ügyetlenül bánt a csavarhúzóval. Miután távozott, a főkonzulátus biztonsági szolgálata felhívta a szolgáltató céget, és udvariasan megkérdezte, miért küldtek egy amatőrt? A titkárnő ártatlanul bocsánatot kérve azt válaszolta, hogy nem a cég szakembere ment ki, hanem egy CIA-tiszt, aki ideiglenesen náluk dolgozik gyakornokként.

A készüléket azonnal Moszkvába küldték, a KGB speciális felszerelések intézetébe, ahol egy akkor csúcstechnikának számító eszközt találtak a fénymásoló belsejében. A rendszer egy speciális optikai érzékelő - valószínűleg valami korai CCD - segítségével rögzítette a képet, majd rádiócsatornán keresztül digitális formában továbbította a szomszédos épületbe, ahol volt egy speciális vevő nyomtatóval, amivel reprodukálni tudták az eredeti dokumentumot.

68302e73e9.jpg

Források: electricalstrategies.com, en.newizv.ru, back-in-ussr.com 

Kémek a fénymásoló gépben Tovább
Mars jelentkezz!

Mars jelentkezz!

Kommunikáció a Mars kutató űreszközökkel

Idén nagy erőkkel támadtuk a Marsot, komoly sikerek születtek a bolygó kutatásában, de arról kevés szó esik hogyan tartjuk a kapcsolatot ezekkel az eszközökkel.

marsnyit.jpg

Miért pont most?

A jelenlegi technikai színvonalon csak az úgynevezett indítási ablakokban vagyunk képesek gazdaságosan eljuttatni szondáinkat a Marshoz. Amikor a Föld és a Mars relatív helyzete éppen előnyös a legkisebb energiát igénylő Hohmann-pályához. Az indítási ablakok 2,135 évenként, vagyis 26 hónaponként követik egymást. A legutóbbi ablakot használta ki a nem régen érkezett 3 egység is.

Hogyan tartjuk a kapcsolatot ezekkel az eszközökkel? Az elsődleges kapcsolattartó az un. DSN, azaz: "Deep Space Network" hálózat, amit a NASA üzemeltet. A mélyűr a sci-fiben valahol a Naprendszeren kívül kezdődik, a valóságban nekünk a Holdon túli területek már annak számítanak, hiszen pl. a Voyager szondákkal is komoly erőfeszítés kommunikálni, mivel egyre több és nagyobb antennát kell összekapcsolni a megfelelő jelminőség érdekében, pedig csak pár éve léptek ki a Naprendszerből. 

Deep Space Network

A DSN előfutára 1958 januárjában kezdett üzemelni, amikor az amerikai hadsereg hordozható rádiókövető állomásokat telepített Kaliforniába, Nigériába és Szingapúrba, hogy az első sikeres amerikai műhold, az Explorer 1 telemetria adatait fogni tudja. Nem sokkal azután, 1958. december 3-án az újonnan létrejött amerikai űrprogram keretében elkezdték kiépíteni a DSN hálózatot, hogy kommunikálni tudjanak a szaporodó küldetésekkel. 1963 óta folyamatosan működik, és biztosítja az űreszközökkel való kapcsolatot a NASA és a nemzetközi missziók számára, olyan történelmi eseményeket is támogatva, mint az Apollo program és a Voyager szondákkal való kapcsolat. Természetesen a Szovjetuniónak is volt hasonló hálózata.

A NASA Deep Space Network hálózatának három állomása a Föld három különböző pontján van, körülbelül 120 fokra egymástól, ezért valamelyik mindig látja a Marsot.

120.PNG

A Goldstone-i állomáson 5 nagy méretű parabolaantenna található. Ezekkel akár egyszerre 30 űrjárművel tudják tartani a kapcsolatot. Az antennák hasonlóan működnek, mint egy otthoni parabolaantenna, csak a jel sokkal távolabbról jön, ezért nagyobb méretek szükségesek. A legnagyobb, 70 méter átmérőjű antennát a legtávolabbi űrmissziókkal való kapcsolattartásra használják, de természetesen nem csak venni kell a jelet, hanem nagy teljesítményű adókkal parancsokat is kell továbbítani a szondáknak. Az állomás tervezésénél egyik fő szempont volt az ember által előidézett rádiózaj elkerülése, ezért Mojave-sivatagot választották helyszínül, ami távol esik minden zavaró tevékenységtől (lenti kép).

goldstone2.jpg

A Madrid melletti komplexum 8 darab antennával rendelkezik (nyitókép), ebből a DSS-63 jelű a legnagyobb 70 méter átmérővel. Csak a méretek érzékeltetése miatt: a súlya 8000 tonna és a visszaverő felülete 4180 négyzetméter.

A camberrai állomás öt nagy antennát használ, túlterhelt időszakokban még bekapcsolódik a munkába az Új-Dél-Wales központjában lévő Parkes-rádióteleszkóp is, de ez csak vételre alkalmas. Ha nem szükséges semmivel kommunikálni, akkor az állomásokon lévő antennákat rádióteleszkópként használják csillagászati kutatásokhoz. Sokáig 63 méter átmérőjűek voltak a legnagyobb antennák minden állomáson, de a Voyager szondákkal való kapcsolattartás miatt mindegyiket 70 méteresre alakították át. Az antennák fókuszában mézer alapú mikrohullámú erősítők dolgoznak folyékony héliumban, a saját zaj minimálisra csökkentése érdekében.

A lenti képen online követhetjük, hogy melyik antenna kommunikál éppen.

Nézzük a frissen érkezett Perseverance Marsjáróval hogyan lehet kapcsolatba lépni. Bal oldalon a 400 MHz-es UHF antenna a 2006 óta a Mars körül keringő "Mars Reconnaissance Orbiter" szondával tud kommunikálni 2 mbit/sec adatsebességgel. Ez a legjobb kapcsolat, mert a szonda 1000 wattos napelemei bőven biztosítanak energiát a Földdel való adatcserére. A nagy nyereségű antenna (kamera egység alatt) közvetlenül a Földdel tud komunikálni, a 34 méteres parabolával 160 bit/sec adás és 500 bit/sec vétel üzemmódban, a 70 méteressel ez az érték 800/3000-re módosul. A kis nyereségű antennával (középen) főleg csak vezérlő parancsokat vesz a jármű, de adásra is képes. Mivel ez nem irányérzékeny, ezért bármilyen pozícióban használható, de nagyon kicsi adatsebességgel. Kissé bonyolítja a helyzetet az a tény, hogy a bolygók állásától függően, akár 12 percig is eltarthat, amíg a jelek a Földre érnek.

rovercom.jpg

Az Egyesült Arab Emírségek Mars-misszióját is teljes egészében a DSN követi, de Kínának saját hálózata van - bár az Európai Űrügynökség is besegít nekik.

Kínai hálózat

A kínai követőrendszer zászlóshajója a GRAS-4 70 méter átmérőjű antenna Tianjinban, amit 2018-ban kezdtek el építeni. A lenti képen láthatjuk félkész állapotban. Ezen kívül Miyunban található egy 50 és egy 40 méteres antenna, valamint a kunmingi 40 méteres antenna kíséri még a küldetést.

ewg0-y6xsaaotfw.jpg

Kínán kívül Argentínában van még egy 16 méteres tányér. 2014-ben a két ország megállapodást írt alá, amely lehetővé teszi Kínának, hogy Dél-Amerikában földi állomást telepítsen. Az állomást Argentína Neuquen tartományában építették (lenti kép), egy 50 millió dolláros beruházás eredményeképpen. A létesítményt 2017-ben adták át, és rögtön be is kapcsolódott a kínai Hold-kutatási programba. 

site.jpg Argentínában egyébként az Európai Űrügynökségnek is van egy saját bázisa.

 

Források: mars.nasa.gov, hu.qaz.wiki, computerworld.hu, űrvilág.hu, wikimedia.org, reuters.com

Mars jelentkezz! Tovább
Digitális hangfelvétel a Szovjetunióban

Digitális hangfelvétel a Szovjetunióban

Egy lépésre a győzelemtől?

Talán kevesen tudják, hogy a Szovjetuniónak saját programja volt digitális hangformátumok és az azokat lejátszó eszközök kifejlesztésére. A sorozatgyártásra kész optikai lemezeket és a hozzájuk tartozó lejátszókat már a CD lemez bemutatása előtt 1 évvel elkészítették, és nagyjából egyidőben a Philips-SONY bejelentéssel publikálták is. 

scale_2400.jpg

Kezdetek 

Azt azért meg kell jegyezni, hogy a Szovjetunió nem volt úttörője a digitális audio formátumoknak, és a fejlesztések is később kezdődtek. A Philips már 1969-től elindította a kutatásokat, a birodalomban a Minisztertanács 1975 ben hozott egy határozatot, amelyben előirányozta a fejlesztések megkezdését. Az, hogy mi váltotta ki a döntéshozók érdeklődését a hangadatok digitális továbbítása iránt, és mit terveztek a hangfelvételek használatával, nem tisztázott, de valószínűsíthetően nem csak polgári szempontok vezérelték őket.

A műsorszórással, vétellel és akusztikával foglalkozó vállalat - továbbiakban:VNIIRPA - kísérleti gyárában E.I. Vologyin irányításával létrehoztak egy laboratóriumot, ahol a következő feladatokat tűzték ki a tudósokból és mérnökökből álló csoport elé:

  • Műszaki megoldások keresése, amelyek lehetővé teszik az audió információk bináris kódokká alakítását, valamint az optikai adathordozókra történő felvételt és lejátszást, a minőség romlása nélkül.
  • Szabvány kidolgozása, valamint az adathordozók és a lejátszók tömeggyártásának megszervezése.
  • Ajánlások készítése a digitális felvételek sokszorosításának elsajátításához. 

A projekt neves szovjet tudósokat és szakembereket hozott össze a kémia, az optika, az elektroakusztika, a matematika és az informatika területéről, valamint áramkör tervezők, automatikus vezérlőrendszerek fejlesztői és a digitális jelfeldolgozás szakemberei is jelentősen hozzájárultak a fejlesztéshez. A csapat szenvedélyesen vetette bele magát a munkába.

vologyin.jpg

test.jpg

A fenti színes képen Vologyin a lemez írási folyamatot kíséri figyelemmel, alatt pedig az első teszt példányon végeznek méréseket a kutatók.

A folyamat összetettsége 

Az adatok lemezre rögzítésével kapcsolatos kísérletek természetesen nem várt akadályokba ütköztek. Speciális tiszta helyiségeket kellett kialakítani a kémiai laboroknak, ahol az adathordozókkal kísérleteztek. A CD lemezhez erősen hasonlító korong lett a végeredmény. Évek teltek el az autófókusz, a sávontartás és a motorvezérlés csiszolgatásával. 

mech.jpg

A fő nehézséget az LG-15 gázlézer használata jelentette, amely tetemes méretekkel és súllyal rendelkezett. Erre az a megoldás született, hogy a lézer egységet fixen rögzítették és a diszkmotort mozgatták lemezzel együtt egy kis kocsi szerű szerkezeten keresztül. Érdekes módon 15 évvel később a SONY is alkalmazta ezt az ötletet felső kategóriás gépeiben"Fixed Pickup" megnevezéssel, egy ilyet láthatunk a lenti képen.

sony-cdp-r10-trans-2-500pix.jpg

Egy másik kihívás az információáramlás megoldása volt. A hibajavító rendszert és az adatfolyam kialakítását 1,5 éves fejlesztő munka árán sikerült megoldani. A 44,1 kilohertzes mintavételi frekvencia és a 12 centiméteres átmérő megegyezett a kompakt diszk tulajdonságaival, de a kvantálás 11 biten történt, a lemez pedig kicsivel vastagabb volt mint a CD, és üvegből készült. 

A diadal pillanatai: "Lucs-002"

Az első működő laboratóriumi prototípus, a "Lucs-001” 1978-ra készült el (nyitókép). Egészen 1981 végéig szorgalmasan csiszolgatták és a kisebb hibákat kijavították. 1982-re a Szovjetunió rendelkezett egy sorozatgyártásra kész "Lucs-002" lejátszóval (lenti kép). A készülék igen tekintélyes méretekkel rendelkezett és 2 blokkból állt, az egyik tartalmazta a mechanikát a szervó rendszerekkel, a másik egység pedig a jelfeldolgozó elektronikát.

luch002_7.jpg

A Szovjetunió gazdasági eredményeinek kiállítóközpontjában bemutatták a módosított és sorozatgyártásra érett "Lucs-002" modellt, a szovjet optikai lemez első és utolsó példányával, konkrétan a "Dráma a vadászaton" című film zenéjének digitális felvételével. A fejlesztő központnak 100 darab demó példányt kellett volna készítenie, de mivel nem voltak berendezkedve a sorozatgyártásra, ennyit biztosan nem sikerült összerakni. A készülék a leningrádi tévében is szerepelt újságírók gyűrűjében és egy rövid helyi adás is elegendő volt ahhoz, hogy felcsigázzák a gyártók érdeklődését.

A VNIIRPA-t a szovjet rádióelektronikai ipar óriásai és a lemezgyár is elkezdte ostromolni, hogy megkapják a műszaki dokumentációkat, mivel meg akarták kezdeni a sorozatgyártást és a korongok tömeges kiadását. Amikor a leírások megérkeztek, a lelkesedés hirtelen eltűnt.

lucs22.jpg

Zsákutca a tervgazdaság labirintusában

Az érdeklődés hirtelen csökkenésének okai a műszaki dokumentációkban foglalt teljesíthetetlen követelmények voltak. A lejátszó gyártásához szükséges technológiai feltételek nem álltak a cégek rendelkezésére és nem is tudták előteremteni azokat. Erősen kiütköztek a rendszer hibái, a lassú tervgazdaságban nehéz bürokratikus apparátussal és rosszul motivált vezetéssel rendelkező vállalatok számára az ilyen feladatok lehetetlennek bizonyultak. A technológiai háttér pedig kétséget kizáróan meg lehetett volna, ha több nagyobb vállalat összefog, ahogy a katonai ipari komplexum esetében ez működött is. Ráadásul a projektnek nagyobb állami támogatásokat is ígértek, ami azt eredményezte, hogy a vállalatok egymás ellen kezdtek küzdeni, ami helyrehozhatatlan időveszteséghez vezetett.

1982 végére a fejlesztői csapata szétesett, a szakemberek egy része a leningrádi Morfizpribor Központi Kutatóintézetbe került, ahol a kutatás teljesen más alapokon folytatódott. Az első kereskedelemben megjelent készülékek alapján próbáltak összerakni valamit. 1983 végére elkészült 2 darab "Korvett LP 001" elnevezésű prototípus, inmár Philips lézerfejjel, kizárólag kísérleti célokra. Meglepő módon a szovjet Ragyio magazin csak 1983 áprilisi számában közölt képet (lentebb) és egy rövid cikket a "Lucs-002" készülékről, ecsetelve, hogy ez a kis fényes lemez lesz a jövő útja. Ebben nem tévedtek, de addigra a hazai fejlesztéseknek már befellegzett. 

snlin0o6fj0.jpg

A dicstelen vég

A Philips és a Sony 1982-ben már nemzetközi szabványként mutatta be saját CD-formátumát, és a lemezek terjesztése is megkezdődött. 1983 végére világossá vált, hogy ez lesz a világszabvány, és mivel a szovjet projekt elakadt, ezzel a világpiac is helyrehozhatatlanul elveszett. Ennek eredményeként a kormány és a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetői teljesen elvesztették érdeklődésüket a digitális felvételek iránt. A peresztrojka megérkezésével visszatértek a lejátszó gyártásának tervei, de már nem saját, hanem a világszerte elterjedt CD formátumban. Így a VNIIRPA laboratórium gigantikus munkája semmivé foszlott, és csak néhány kisebb fejlesztésükre volt igény az első szovjet CD lejátszók elkészítésekor. Ezekről bővebben olvashattok egy régebbi posztban.

Források:hifi-advice.com/blog, yandex.ru, red-innovations.su

Digitális hangfelvétel a Szovjetunióban Tovább
A lehallgatás régebbi, mint gondolnád

A lehallgatás régebbi, mint gondolnád

A lehallgató eszközök széles körű használatának kezdetét általában a múlt század 30-as éveihez kapcsolják. Valójában már az első világháború előtt aktívan és hatékonyan alkalmaztak ilyen szerkentyűket, amik akkoriban technikai remekműveknek számítottak.

dicto01.jpg

Egy ilyen speciális célú audio eszköz volt a Diktográf, melynek története 1903-ban kezdődött. Ekkor az amerikai General Acoustics Company laboratóriumában a cég elnöke, Kelly Monroe Turner megkezdte egy rendkívül érzékeny szénmikrofon kifejlesztését. 1907-ben a projekt befejeződik és a pénzügyi igazgatóval együtt egy speciális részleget alapítanak, ez a Dictograph Products Inc. Az új mikrofont metrofonnak (Metrophone) nevezeték el, és a legfőbb technikai jellemzője a nagy membrán volt, amelynek köszönhetően kb. 1,5 méter távolságból is képes volt felfogni az emberi hangot. Erre a fejlesztésre egyszerre több eszköz is épült, mint például az Acousticon hallókészülék, valamint telefon és a kaputelefon. Ez utóbbi nem túl nagy népszerűségnek örvendett akkoriban.

dicto08.jpg

A virágzó gazdasági élet és a földből kinövő felhőkarcolók miatt az asztali hangszórókat is tartalmazó un. Intercom rendszerek iránti igényt viszont alig tudták kielégíteni. Az ipari óriások nem növekedtek a végtelenségig, a kisebb cégek pedig megelégedtek a klasszikus telefonokkal, ezért a piac telítődött.

Az alacsony kereslet miatt a Dictograph Products Inc. megállapodást kötött a Lamson Engineering céggel, amelyen keresztül bérelni is lehetett a készülékeket. 1908-ban egy olyan rendszer bérlése, amely egy fő konzolt és öt alállomást tartalmazott, havi öt dollárba és ötven centbe került. 

dicto05.jpg

Turner odafigyelt a marketingre is, az ő mikrofonegységeit használták Lee De Forrest kísérleti rádióadásaihoz, amiket az operából közvetítettek New Yorkban 1910-ben. A közvetítés tényét és az abban használt berendezéseket széles körben ismertette a műszaki sajtó, amely komoly reklámot jelentett számára. A Popular Mechanics magazin is folyamatosan cikkezett róla. 

dicto07.jpg

A bérleti stratégia megfelelt az elvárásoknak, de kevesebbet hozott a konyhára, mint a komplett rendszerek értékesítése. Ez arra kényszerítette Turnert, hogy más lehetőségek után nézzen. Megérkezett az első nagy kormányzati megrendelés, amely lehetővé tette neki, hogy egy újabb gyártóüzemet nyisson Chicagóban. Ezután szépen elkezdett terjeszkedni, megnyitotta az európai kirendeltségeket Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban. A sikereket egy új eszköznek köszönhette, amire égető szükség mutatkozott hírszerző ügynökségek, valamint magánnyomozók részéről. Ez volt a diktográf hordozható verziója, ami 1910-ben jelent meg. Ezt detektív diktográfnak nevezték el és egészen a 20-as évek közepéig használták, amikor megjelentek a lehallgató eszközök kisebb méretű változatai.  

dicto09.jpg

A detektív diktográf egy hordozható készlet volt (2 pár fejhallgató, kapcsoló, csatlakozókábel, alkáli elem), amely 2 (Metrophone) mikrofonnal működtethető. Az eszközhöz egy nagyobb méretű metrofont használtak, mivel az érzékenység növekedését akkoriban csak a membrán területének növelésével tudták elérni. Természetesen ellátták a rejtett lehallgatáshoz szükséges kiegészítőkkel, hogy ruházathoz lehessen rögzíteni.

Fontolóra vették még azt a lehetőséget, - Popular Mechanics cikkek alapján - hogy a készüléket fonográffal együtt használják a beszélgetések rögzítésére, de erről semmilyen bizonyíték nem maradt fent az utókornak. A készlet súlya akkumulátorokkal és tokkal együtt mindössze 2,3 kg volt. Méretei: 335 x 200 x 85 mm. A mikrofonok több méretben kaphatóak, volt hordozható (lenti kép) és fixen rögzített is, az akkumulátorok 15 perc működési időt biztosítottak. A hangerő szabályzását több állású kapcsolóval oldották meg.

dicto12.jpg

A detektív diktográf, amely megjelenése idején 126 dollárba került (az akkori átlagfizetés kétszerese), igen nagy népszerűségre tett szert az amerikai és az európai titkosszolgálatoknál, valamint a rendőrség és a magánnyomozó irodák is előszeretettel használták. Előfordult, hogy a készülék által szerzett adatokat elfogadták bizonyítékként a bíróságon. Mivel rögzítő eszköz nem volt, ezért ezek kéziratok formájában léteztek.

dicto13.jpgA diktográfról szóló egyik reklámkiadványban úgy mutatják be a készüléket, hogy a fülelő személy még a mikrofonhoz közelítő újságíró ruháinak suhogását is hallja. Az ilyen leírásokkal jelentősen ösztönözték az értékesítést és természetesen 6 dollárért bérelni is lehetett 1 hónapra az eszközt.

Turner a diktográffal 10 évig uralta a piacot, 1927-ben elhunyt, de cége a mai napig létezik, és biztonsági rendszerekkel foglalkozik. 

Források: wikipédia, pult.ru, gracesguide.co.uk

A lehallgatás régebbi, mint gondolnád Tovább
A hordozható zenelejátszók története

A hordozható zenelejátszók története

top-10-best-portable-music-players-for-audiophiles-q4-2018.jpg

Nevezhetnénk őket inkább hordható lejátszóknak, mert hordozni a 20 kilogrammos boombox rádiósmagnót is lehet, de a hordhatóról általában a mai okos termékek jutnak az ember eszébe. Kabátban elrejthető mini orsós magnót a kémek is használtak a hidegháború folyamán már a múlt század hatvanas éveitől kezdve, de a minőséginek mondható hordozható, vagy inkább hordható zenehallgatást a walkman megjelenésétől számítják. 1979-ben jelentette be a SONY a sétálómagnót, de valójában Andreas Pavel már 1972-ben kifejlesztett egy kazettás magnót, amit hordható öv formájában lehetett használni és Stereobelt néven futott. Perben is állt a SONY céggel egészen 2003-ig.

61692-stereobelt-1972.jpg

A Walkman a Sony alapítójának és vezérigazgatójának, Akio Moritának köszönhető. A születésére két verzió létezik. Az első szerint Morita megbízta mérnökeit, hogy dolgozzanak ki egy lejátszót, amely lehetővé teszi kedvenc Verdi operáinak hallgatását útközben (a felső vezető gyakran járt üzleti útra). A második verzió szerint a Walkman a hangrögzítők fejlesztésével foglalkozó osztály mérnökeinek ötlete, akiket azzal fenyegettek, hogy ha nem találnak ki valami áttörést hozó terméket, akkor átkerülnek a videotechnikai részleg alárendeltségébe.

ddec7f9171cef7653c592e11f038ff80.jpg

A Sony mérnökei egyszerű és logikus lépést tettek: a Pressman TCM-600 profi diktafont vették alapul és adaptálták a consumer piac számára: megszabadultak a felvételi funkciótól és fejhallgató-csatlakozókkal szerelték fel. A Sony kazettás lejátszója volt a kiindulópont a hordozható audió robbanásszerű terjedéséhez, és ebben szerepet játszott a sikeres marketing is. Hamarosan számos márka kínálta a kazettás lejátszókat, mindenekelőtt főleg japán cégek, akik a 80-as és 90-es években uralták az audioeszközök piacát - Sony, Panasonic , Sharp, Toshiba, Aiwa ... Európában a Philips volt a vezető gyártó, de még a szocialista blokkban is próbálkoztak. A sétálómagnók funkcionalitása folyamatosan javult: oda-vissza játszás, távirányító, LCD-kijelző, beépített rádió, valamint egyre könnyebbé váltak.

885f1f9261cfc91c9552d9fa2a78f0a7.jpg

Persze voltak, akik le szerették volna váltani a kompakt kazettát a mikro kazettával. A fenti képen láthatjuk az Aiwa HS-M2 készüléket 1982-ből, amivel kicsit lendítettek a formátum piacán, de nem sikerült áttörést elérni, hiába volt kisebb, mint egy Walkman.

c4f8644cad50651b0b82ecaec73adbb6.jpg

1984-ben a Sony bemutatta az első hordozható CD-lejátszót - a Discman D-50-et. Az eszköz vastagsága nagyjából olyan volt, mint négy szabványos CD-tok egymásra pakolva. A Sony az 1990-es évek elejéig Discman név alatt, ezt követően pedig Walkman márkanévvel is értékesítette őket. A hordozható CD-lejátszók egyik sürgető problémája a rázkódás és más mechanikai behatások iránti érzékenység volt. Nem lehetett zenét hallgatni menet közben, mert megszakadt a lejátszás pár másodpercre. Később megjelent az anti-shock rendszer, amely egy pufferben tárolta a dalok részleteit, ezért rázkódás esetén a zene a beépített memóriából szólt.

9ce7798a90e68d882ddbb74bc53dd05f.jpgA CD-lejátszók népszerűségének csúcsa a kilencvenes évek második felére és a kétezres évek elejére tehető, és természetesen megint a japán gyártók jártak az élen - elsősorban a Sony és a Panasonic. Európában a Philips uralta a piacot, de a gyártók keresték az új megoldásokat. A kazetták és CD-k alternatívájaként a Sony kifejlesztette a MiniDisc optikai lemezformátumot, amelyet 1992-ben debütált, de nem akart versenyezni a CD lemezzel. A fő üzenete az volt, hogy a hordozó kisebb mérete miatt a CD-lejátszók egyik komoly problémáját oldotta meg. Mivel a Discman elég nagy volt, nem fért el minden zsebben, de a MD Walkman már igen.

mini02.JPG

A Philps és a Panasonic a MiniDisc formátumra adott válaszként kifejlesztette a DCC rendszert, ami normál audió kazettára rögzített digitálisan. Természetesen ebből is készült hordozható verzió, kicsit robusztusabb volt mint a hagyományos sétálómagnók. Rövid életű lett, 1996-ban már meg is szűnt a formátum, egyedül Hollandiában tudott komolyabban elterjedni.

panadcc.PNG

A SONY még a főleg stúdiótechnikában használt forgófejes DAT-ból is készített hordozható verziót. 1990-ben dobták piacra az elsőt TCD-D3 típusszámmal, bár ez volt a legnépszerűbb DAT Walkman, ez ebben a kategóriában pár ezer darab eladását jelentette.

file.png

A 2000-es évek elején az MP3 formátum igen nagy népszerűségnek kezdett örvendeni. A gyártók annak érdekében, hogy lépést tudjanak tartani a trendekkel, a CD-lejátszókat a lemezre rögzített MP3 fájlok olvasásának képességével látták el. Sok zenekedvelőnek tetszett, hogy egy CD lemezre akár 8-10 album is ráfért - annak ellenére, hogy a hangminőség romlott.

jukebox.jpg

Figyelemre méltó áttörést jelentett a 2000-ben megjelenő Creative Nomad Jukebox, amely akkoriban lenyűgöző beépített 6 GB-os merevlemezzel rendelkezett. 2001-ben pedig egy másik jelentős esemény történt: az Apple piacra dobta az iPod első generációját, beépített 5 vagy 10 GB merevlemezzel. Az évek során az iPod színes érintőképernyőt és beépített kamerát kapott, valamint App Store támogatást kínált az ügyfeleknek. Ezzel elindultak a 21. század mechanika nélküli lejátszói, amik már a legkisebb zsebben is elfértek.

ipod13.jpg

Megjelentek a flash memóriával rendelkező MP3 lejátszók, melyek szegmensében a koreai cégek, főleg a Samsung és az iRiver jeleskedtek, de megszámlálhatatlan gyártó létezett. Ezen eszközök ára egyre alacsonyabb lett, a beépített tároló kapacitásuk pedig évről évre nőtt. 2006 környékén már volt olyan, amelyik videó anyagot is lejátszott, szét lehetett csúsztatni és 2 darab beépített hangszóróval rendelkezett ( lenti kép bal felső sarok ).

20201220_150754.jpg

2007-ben egy másik jelentős esemény történt, amely megváltoztatta a hordozható elektronika világát: az Apple bemutatta az iPhone-t, amely később az okostelefonos zenehallgatás mozgatórugója lett. Ezt nem csak a "minden az egyben" eszköz használatának kényelme, hanem a streaming szolgáltatások későbbi megjelenése is elősegítette, mint például a Spotify és az Apple Music. Természetesen már ez előtt is lehetett zenét hallgatni telefonról, de az Apple készülékének érkezése volt a fordulópont.

Az okostelefonok átvették a hatalmat a hordozható zenehallgatás világában, de napjainkban is van kereskedelmi forgalomban MP3 lejátszó, Discman és normál kazettás Walkman. Sőt, megjelentek az audiofil zenelejátszók, amik telefon méretben produkálnak elképesztő hangminőséget, ilyeneket látunk a nyitóképen.

Források: avprogear.com, pult.ru, cnet.com, just-cassette.com, saját gyűjtemény  

A hordozható zenelejátszók története Tovább
Hidegháború a rádió műsorszórásban

Hidegháború a rádió műsorszórásban

nyitonyers.jpg

1948-tól kezdve volt egy nem kimondottan harci, hanem inkább ideológiai elektronikai hadviselése a szocialista országoknak, amire nem sajnáltak pénz és energiát. Ez a külföldi rádióműsorok zavarása. Pár év alatt a szovjet zavaróállomások szervezete egy igazi óriássá, monstrummá fejlődött, a legnagyobb ilyen hálózattá a világon. A nyolcvanas évek elején a rendszer 2500-3000 adóból állt, amelyet 5000 alkalmazott működtetett, ebből volt 13 nagy távolságú zavaróközpont, amik hatalmas teljesítményű adókkal a rövidhullámú sávot fedték le 500-tól 3000 kilométerig terjedő körzetben. A többi kisebb helyi zavaróadó működött 81 nagyvárosban telepítve nagyjából 30 km hatókörzettel, városonként akár 10-20 egységgel. Csak Ukrajnában 300 adó létezett. Folyamatos küzdelemből állt ez a tevékenység is, ugyanis a zavarni kívánt adók emelték a sugárzási teljesítményüket, vagy változtatták a frekvenciájukat. Mindkét oldalon voltak érdekes ötletek is. Ilyen volt, hogy zavaró jel helyett más nyelvű beszédet sugároztak ugyanott, és a két nyelv keveredése érthetetlen zagyvaságot eredményezett. A kínai rádió pedig visszafelé mondott szöveget adott, amit nem is zavartak, mert értelmetlennek tűnt, de ha valaki felvette magnóra és lejátszotta ellenkező irányba, az meg tudta hallgatni.

A rádiózavarást nem kellett feltalálni, vele született a rádiózással. Már az első szikratávírós kapcsolatoknál problémát jelentett, hogy az egymáshoz közel lévő készülékek zavarták egymást. A szándékos zavarásokról az első feljegyzések az 1905-ös orosz-japán háborúból származnak: az orosz hajók távírászai zavarták a japánok forgalmazását. Az első világháború alatta Német Birodalmi Posta próbálta zavarni Párizs és Szentpétervár rádióforgalmát. A harmincas évek elején a Radio Kommintern Moszkvából sugárzott adásait próbálták meghiúsítani. A második világháborúban a rádiózavarás már általánosan használt eszköz lett mind katonai vonatkozásban, mind a polgári műsorszórók elhallgattatásában. A BBC és Moszkva adásait a németek kezdték el zavarni, majd válaszként a szovjetek zavarták a német adókat. 1941-től nálunk a Posta kezdte el a külföldi ellenséges adók zavarását. 

201702241027580_voice01.jpg

Az "Amerika Hangja" rádióállomást 1941-ben alapították, és 1942 augusztusától magyar nyelven is elkezdett sugározni. Az első hazai rádiózavarás, amelyről tudomásunk van, ehhez az adáshoz kapcsolódik. A Szalonikiből sugárzott műsor vételét Lakihegyről igyekeztek megakadályozni egy kis teljesítményű adóval. 

A magyar rádiózás egyik titkos tevékenysége volt a külföldi műsorszórás zavarása. A hidegháború kialakulásával, megszaporodtak a hazánkra irányított magyar nyelvű adások. Már a Francia Rádió , a BBC, a Vatikán és Madrid is sugárzott magyar híreket. Később Róma és az Izraeli Rádió is csatlakozott hozzájuk. 1950 augusztusától egy új, addig ismeretlen rádióállomás jelentkezett, a Szabad Európa Rádió (SZER). Eleinte a görög vizeken úszó hajóról adtak. Szovjet biztatásra ekkor Magyarország előkészületeket tett a nyugati rádióadások zavarására. 1951-ben elindult a SZER egész napos műsora, a Szabad Magyarország Hangja.

szer_muncheni_kp.jpg

Programját egyszerre 5 frekvencián, jelentősen megnövelt adóteljesítménnyel kezdte sugározni. Két évvel később már 22 adóberendezésből álló hálózattal rendelkezett. A fenti képen a müncheni központ látható. Ezt a rádióállomást kifejezetten politikai propaganda céljára létesítették. Fenntartását az USA és magánszemélyek finanszírozták, a keleti blokk polgárainak felvilágosítása céljából. A SZER nem csak híreket, kommentárokat sugárzott, de a Fekete Hang című műsorában megnevezett, és megfenyegetett párttitkárokat, politikusokat is.

A magyar politikai vezetés erőteljesen reagált a SZER beindulására: 1éven belül jelentős teljesítményű országos rádiózavaró hálózatot hozott létre, elsősorban a postai rádióállomások keretein belül. Azzal, hogy a zavaróadókat a rendes rádióállomásokra telepítették, megoldották a szakszerű üzemeltetést, és beruházási költségeket takarítottak meg. Az elrejtés is megoldódott, mert a laikus közönség nem feltételezte, hogy műsorszóró állomásról történik a zavarás. A közelben lakók előtt azonban ez nem volt titok, mert a rendes vételt is lehetetlenné tette a morgás, és a sistergő hang. Az adók percenként adott morze jelekkel azonosították magukat. A vevő-irányító állomás ebből tudta, hogy tényleg az általa vezérelt adó, és nem egy szomszéd országbeli zavar az adott frekvencián. A zavaró hangot körzetenként egy-egy (szovjet gyártmányú) speciális zajgenerátor szolgáltatta. Az irányítást végző vevőterem közvetlen telefonkapcsolatban volt valamennyi adóval. A zavarási ciklus előtt pár perccel az irányító egy négyjegyű számmal közölte a kívánt frekvenciát, majd a lefedni kívánt állomás hangját a telefonvonalon kiadta az adókezelőnek, aki ráhangolta az adót a megfelelő helyre. Ezután rákapcsolták a zavaró hangot, és jöhetett a következő állomás. A zavarást a hírperiódus előtt 1-2 perccel kezdték meg, de gyakran előfordult, hogy kisebb hibák miatt csak a híradás 2-3. percében sikerült bekapcsolni. Vélhetően ennek ismeretében alakult ki a SZER hírműsoraiban az a szokás, hogy a hírblokk első percében a főbb híreket nagyon röviden elmondták. 

5.jpg

Minden adóállomásnak valamilyen formában részt kellett vennie a zavarásban. Volt ahol erre külön egység szolgált, másutt a tartalék adót használták fel, de volt aki a szabadidejében foglalatoskodott efféle tevékenységgel. A Petőfi rádió műsora nem tartott egész nap, több helyen csak 21 óráig sugározták, utána átkapcsoltak zavarásra. Ilyen volt például Lakihegy, Diósd, Balatonszabadi. Egyes adók irányított antennarendszere lehetővé tette, hogy átzavarjanak a szomszédos Csehszlovákiába vagy Szovjetunióba. Ilyenkor a baráti ország vevő irányító központja vette át a vezérlést. A fenti képen egy 15 kilowattos zavaró adót láthatunk.

A SZER 1959-re újabb 5 adóállomást állított üzembe, ezzel 27-re növekedett a számuk. Ebben az időszakban már olyan teljesítménnyel sugároztak, hogy az erőteljes zavarás ellenére is a célterület 85%-án venni lehetett az adásokat. Egy rakás gyengébb adót viszont teljesen elnyomott a zavarjel. 1958-ban az ENSZ is foglalkozott a rádiózavarások ügyével, de eredménytelenül. Az Amerikaiak az erre használt berendezések értékét 200 millió dollárra, az éves üzemeltetést pedig 100 millióra becsülték. 

Az 1957-ben a meginduló budapesti tévéadó kísérleti adásainak vételét egyes helyeken a zavaróadók szinte lehetetlenné tették. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a kísérleti műsorok idejére le kellett állítani őket. Tervezni kellett hozzájuk egy speciális szűrőt, ami megoldja a problémát. 1957 októberében az Osztrák Televízió emlékműsort szentelt az 56-os magyar forradalomnak, és ekkor levetítették a budapesti eseményekről készült híradófilmeket. A nyugati megyékben ezt elég jól lehetett fogni. A politikai vezetés egy része erre reagálva 1958-ban felvetette a tévézavarás gondolatát, de szerencsére a józanabbak a zavaróhálózat létesítése helyett az MTV adóhálózatának kiépítésére szavaztak. Másképp alakult az URH-rádió műsorszórás ügye. Ekkor ez még kísérleti stádiumban volt, ezért kitalálták az OIRT (kelet-európai) sávot, a gyárakat pedig kötelezték olyan készülékek gyártására, amik csak ezt tudták. Ezzel megakadályozták, hogy a magyar közönség vehesse az osztrák és jugoszláv rádiók URH-műsorait.

scan0036.jpg

1956 után, elsősorban a magyar emigránsok részéről, vádak érték a Szabad Európa Rádiót a forradalom előtti és alatti biztatásokért, olyan remények keltéséért, amelyeket a nyugat nem tudott és nem is akart teljesíteni. A rádióállomás hallgatottsága 1957-től folyamatosan csökkent. Az USA és Németország kormánya felülvizsgálta a SZER szerepét az 1956-os eseményekben, és a rádió is önvizsgálatot tartott. Annyi bizonyos, hogy az adások hangvétele megváltozott ezután. Az enyhülés odáig vezetett, hogy Magyarországon a zavarást 1964 tavaszán leállították. 1968-ig magyar területről nem történt zavarás, ekkor azonban a csehszlovákiai események utóhatásaként, kölcsönösségi szerződések alapján a nagyobb adók ismét zavarni kezdtek lengyel, szovjet és csehszlovák területre irányított műsorokat. Az ottani adók pedig viszont. Ekkor ismét bebizonyosodott, hogy ez egy elvetélt ötlet, ugyanis a legaktívabban zavart ötvenes években is az volt a probléma, hogy az adóktól pár kilométer távolságra már lehetett fogni a SZER adását. Nem beszélve arról, hogy a külföldi műsor előállítása ötször kevesebbe került, mint a zavarása.

1975 július 30.-án Helsinkiben 35 ország képviselője írt alá egy jegyzőkönyvet, ami a rádióadások szabadságát, és zavartalanságát biztosítja. Ford elnök 1976-ban, és Carter elnök 1977-ben figyelmeztette a kelet-európai országokat, hogy tevékenységük ellentétes az okmányban foglaltakkal.

31137.jpg

Az egykori Csehszlovákia területén is 14 zavaróadó működött. Ezek közül a legnagyobb az uzapanyiti zavaróállomás volt, amely fénykorában, a nyolcvanas évek elején 12 darab 186 méter magas adótoronyból állt.

1978-80 között a SZER felújította a rádióállomásait, ekkorra már 49 nagy teljesítményű adó állt a rendelkezésükre. A lengyelországi politikai események hatására a Szovjetunió újra elkezdett egy sor adást zavarni, és Csehszlovákiával, Bulgáriával, valamint Lengyelországgal karöltve egészen 1988-ig folytatták ezt a tevékenységet. Bár 1979 tavaszán a HM-ben még arról tárgyaltak, hogy ismét foglalkozni kívánnak a "rádióvédelemmel" (értsd: zavarással), hazánk talán felismerve a dolog értelmetlenségét, végérvényesen kiszállt ugyanebben az évben a versenyből. A megmaradt berendezéseket elkezdték lebontani, majd kiselejtezni, és remélhetőleg ekkor örökre lezárult a magyar rádiózásnak eme nem túl dicsőséges fejezete. A 90-es évek elején a rendszerváltás hatására a SZER, valamint ezzel együtt sok más külföldről sugárzott adás értelmét vesztette, és megszűnt.

Források: Balás B. Dénes írásai, Wiki, ausairpower.net, criticaldistance.blogspot.hu, ma7.sk, ha5kdr.hu

Nyitókép: A Szabad Európa Rádió egyik, müncheni technikai helyisége (1980) – Fotó: Fortepan

Hidegháború a rádió műsorszórásban Tovább
Hitler mikrohullámú lánca

Hitler mikrohullámú lánca

nyito_3.jpg

A Harmadik Birodalom fénykorában Franciaországtól Sztálingrádig, valamint Berlintől Észak-Afrikáig húzódott. Ezeken az irdatlan távolságokon keresztül mégis pillanatok alatt tudtak a parancsnokok a német főhadiszállással kommunikálni. A frontvonalakban működő sokféle középhullámú és rövidhullámú rádió mellett kiépítettek egy mikrohullámú láncot, amit az ellenség eleinte képtelen volt lehallgatni, ugyanis nem rendelkezett olyan magas frekvencián működő eszközökkel.

dmg2.jpg

H.E. Hollmann, a Telefunken mérnöke már 1936-ban kifejlesztette a rendszerhez használt adót és vevőt. Az egységek 500-600 MHz közötti tartományban működtek frekvenciamodulációval (FM). 1940 és 1945 között 2500 állomást helyeztek üzembe. 50 000 km hosszan a térképen látható módon építették ki a közvetítő állomások hálózatát, amik egymástól kb. 50 km távolságban helyezkedtek el, és általában teherautóra szerelt 11 méteres kihúzható árbócra építették az antennákat. "Dezimetergeraet DMG-5KA" néven futott a világ első működő mikrohullámú telekommunikációs hálózata, amit "Michael" kódnévvel láttak el.  

retlansa_n_stanovi_t_michael.jpg

A második világháború alatt a katonák karácsonykor - a láncon keresztül - hazatelefonálhattak a családjuknak. 1942-től már a továbbfejlesztett egységeket telepítettek, ezek a DMG-3G típusjelzéssel és "Rudolf" kódnévvel rendelkeztek. Az üzemi frekvencia már kicsivel több, 650 MHz volt. 9 telefonvonalat és 27 távírócsatornát tudtak velük továbbítani. A Német Posta egészen 1954-ig használta ezeket a rendszereket.

Ezeken a kapcsolatokon nehezen tudták lehallgatni a forgalmat, de mégis szükség volt titkosításra, ugyanis a tengert csak kisebb frekvencián üzemelő, (42 MHz) nagyobb teljesítményű egységekkel lehetett "átlőni". Valószínűleg a Siemens & Halske T52 típusú rejtjelező távírót használták titkosításra, de a hangra is ki kellett találni valamit. 

geon.jpg

Gottfried Vogt, a Telefunken mérnöke már 1939-ben kísérletezett az analóg beszédhang titkosításával. Ennek az volt a lényege, hogy lemezekre rögzített fehérzajt játszottak le különböző sebességgel és azzal modulálták a hangjelet. A vevőnél is megvoltak ezek a lemezek és össze tudták szinkronizálni az adóval. A hangsáv felett volt még egy vivő, ami tartalmazta az ehhez szükséges jeleket. Egy ilyen rendszer kifinomult verzióját használták vezetékes kapcsolatokhoz is, valamint a mikrohullámú láncon Athénen és Krétán keresztül kommunikáltak így, a Líbiában állomásozó Rommel erőivel.

Nincs bizonyíték arra, hogy a britek le tudták volna hallgatni ezt a kapcsolatot. Ez egy újabb frontot nyitott a Bletchley Park és Berlin közötti hírszerzési háborúban, és valamilyen szinten csökkentette a megfejtett Enigma üzenetek negatív hatását a Németekre nézve 1942 második felében.

Ezekből az eszközökből napjainkra nem sok minden maradt. Siemens & Halske T52 típusú távíróból létezik pár darab, de a mikrohullámú láncból csak egy "Michael" DMG 5K rádióberendezést állítottak helyre, és kiállították a Kaelble-Halle-ban 2001-től. Ez valószínűleg egy 1943-ban gyártott példány, amit hónapok munkája során tettek működőképessé. Ezt láthatjuk a nyitóképen.

Források: G. Ulbricht: "Die Richtfunk-Verbindungsanlage IDA 22"  Telefunken-Zeitung, 92. szám, 1951. október. "Dezimeterwellen im Dienste der Nachrichtentechnik", Funkshau 1950. szeptember 2. radarworld.org, wikipédia, chris-intel-corner.blogspot.com

Hitler mikrohullámú lánca Tovább
Volt egyszer a magyar autóbusz-gyártás

Volt egyszer a magyar autóbusz-gyártás

Az Ikarus szó az előző évszázad második felének egyik legsikeresebb magyar termékét és az azt gyártó vállalatot juttatja eszünkbe. Az 1970 -80-as években, hazánkban a menetrend szerinti közlekedést szolgáló cégek évente több mint 1000 autóbuszt vásároltak, szinte kizárólag Ikarusokat. Az itthoni közlekedésnek meghatározó része volt a gyár. Az Ikarus 1984-ben a világ negyedik legnagyobb autóbuszgyára volt. Ebben az évben 14 ezer autóbuszt gyártottak a budapesti és a székesfehérvári gyáregységben, ami azt jelenti, hogy naponta 38-at!

Az Ikarus buszgyár története 1895-ig nyúlik vissza. Ekkor nyitotta meg a fővárosban kocsigyártással is foglalkozó kovácsműhelyét Uhri Imre. Kisebb javításokból egyre nagyobb népszerűségre tett szert, így jövedelme egy részét üzeme bővítésére fordította. Ezeket újabb üzemek építése követte és a profil kibővült teherautók javításával is. A háború után a gépkocsi karosszériák és pótkocsik gyártása is megkezdődött. 1924-ben a MÁV részére is készített pótkocsikat. A főváros mellett vidéki üzemek is részt vettek a gyártásban. Gyártási tapasztalat megszerzése céljából autóbuszok építésébe is belefogtak 1925-tõl. A kisipari módszerrel készített korabeli közlekedési eszközök még magukon viselték a kecses hintók vonalait, de gazdasági okokból áttértek fokozatosan egyszerűbb karosszériák gyártására. A MÁV elkezdte autóbusz üzemének kialakítását MAVART néven. A beszerzéseinél Uhri Imre üzeméhez fordult. 1927-28 között 60 darab autóbusz-teherautó felépítményt gyártottak. Nagyobb megrendelések révén számos helyre eljutott a fővárosi üzem híre, több Európai gyárral dolgozhatott együtt. 1929-ben adták át az 1000-edik teherautó-karosszériát. 

Az üzem fellendülését a gazdasági világválság törte meg. 1930-ban a nagyobb megrendelők (MAVART) szüneteltették az új gépjárművek beszerzését. 1932 őszén a cég gépeit és ingatlanait árverezés fenyegette. Családi összefogásnak köszönhetően a termelés mégis folytatódhatott, Uhri gyerekeinek és rokonainak anyagi támogatásával. Visszavásárolta a megmaradt gépeket és  megalakította az Uhri Testvérek Autókarosszéria És Járműgyár nevű céget. 1935-tõl sikeresen felfejlődött, üzemeiből 47 plató, 11 furgon, 2 pótkocsi, és 7 vezetőfülke gördült ki. Következő évben 50 darab MÁVAG-MERCEDES alvázra épített autóbuszra érkezett megrendelés. Az Uhri testvérek által készített buszokat főleg közüzemek (Fővárosi Gázművek, Posta) vásárolták. Az első fémkarosszériás autóbuszok változatait 1938-1944-közt gyártották. A cég 1940-ben elkészítette az első trambuszát. A második világháború újabb lökést adott a hazai buszgyártásnak. A honvédség nagyobb megrendelései révén új járműtípusokat készítettek: rajkocsik, parancsnoki járművek, pótkocsik, betegszállítók, mentőautók, könnyű tehergépkocsik. A csaknem ezer embert foglalkoztató cég 1942-ben repülőgépgyártásba fogott Mátyásföldön, ahová fokozatosan átköltöztek. Az akkor alapított Margit utcai telephely egészen az ezredfordulóig a hazai járműgyártás egyik bástyája volt. A gyárat 1948-ban kormányrendelettel államosították. A tulajdonosok külföldre távoztak. A három üzemet összevonták és 1949-ben alakult meg belőle az Ikarus karosszéria és járműgyár, amely később a világ autóbuszgyártásának meghatározó szereplőjévé vált.

Az első itt készített jármű 1948 tavaszán a BNV közönsége előtt mutatkozott be. A Tr3.5 típuson 17 ülőhely és 23 állóhely volt. Ezzel elkezdődött a hazai önhordó autóbuszgyártás. Az első Tr 3.5 és 5-ös típus 1948 nyarán állt forgalomba. Később ez a modell sorozatgyártásba került, melyből 60 darabot külföldre is eladtak. Ez a típus 1956-ig közlekedett Budapesten. Kis befogadó képessége miatt nem vált közkedveltté.

tr35_kore_800.jpg

Ikarus Tr 3.5

1951-ben a Tr3.5-ből kifejlesztett Ikarus 30-as gyártása vette kezdetét. A jármű városi és távolsági kivitelben is készült, a városi 19+1 ülőhellyel és 20 állóhellyel és kettő távműködtetésű kétszárnyú ajtóval rendelkezett. A távolsági pedig 30+1 ülőhellyel és egy ajtóval. Az Ikarus 30 típus számos nemzetközi kiállításon mutatkozott be. Külföldi vevői voltak az NDK, Csehszlovákia, Bulgária és Törökország. Hazai piacon a MÁVAUT és a Fővárosi Autóbuszüzem volt a fő megrendelő.

 Az Ikarus 31 és 311

Az 1951-tõl gyártott Ikarus 30-as busz megjelenése a hazai járműgyártás egyik fontos mérföldköve volt, de a járművön időközben egyre inkább kifogásolható volt a kis utastér, az elavult formák és a költséges gyártás. A tervezők egy újabb modell megépítésén kezdtek fáradozni. Az Ikarus 31-es a 30-astól csak kissé eltérő vázzal készült és nagyobb ablakokkal. A hajtáslánc, és a futóművek a régiek maradtak. A szélesebb kaszni lehetővé tette a 2+2 üléselrendezést. Az orrmotoros jármű legnagyobb sebessége 76km/h volt. Készült belőlük harmonika ajtós és kézi működtetésű lengőajtós változat is. A prototípus járművek 1956-ban gördültek ki a gyárkapun és ugyanabban az évben már megindult a sorozatgyártás, valamint elkezdődtek a szállítások Kínába és Egyiptomba. Az Ikarus 31 szinte minden hazai közforgalmú közlekedési vállalatnál megjelent és rengeteg iparvállalat is vásárolt belőle. A jármű a kis befogadó képessége miatt nem volt közkedvelt Budapesten, így 1962-1963-ban kivonták őket a forgalomból, és vidéki közlekedési vállalatokhoz kerültek.

i311.jpg

Ikarus 311

A típust leginkább az NDK, Jugoszlávia, Bulgária, Szovjetunió, Kína és Guinea vásárolta. Nagy hátránya a kis teljesítmény volt, így minden vásárlóban felmerült az igény, egy kicsit tágasabb és gyorsabb busz iránt. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy Csepel Autógyár a D-413-as motorját 85 lóerőről 95 lóerőre fejlesztett D-414-essel pótolta, és ezzel megoldható volt a nagyobb teljesítmény iránti igény kielégítése. 1961-ben elkészült az Ikarus 31-es tovább fejlesztett változata az Ikarus 311. Ez az autóbusz már-már megfelelt minden igénynek, így meglepően sokáig, 1972-ig maradt gyártásban. Hazai piacon is rengeteget eladtak belőlük.

Az Ikarus 60-as autóbusz

Az 1951 végén elkészült első hathengeres Steyr licenc motorokkal Ungvári József tervei alapján megépített 60 személyes Ikarus 60 típusú városi autóbusz. Az orrmotoros jármű a városi közlekedésre lett tervezve, ezért nagyobb ajtókat kapott. 23+2 ülő és 37 állóhely volt a buszon, amely kicsit rövidebb volt az elődjénél, de sokkal kényelmesebb. A Jármű végsebessége 78 km/h. Jellegzetes volt az utasteret a vezetőtértől elhatároló válaszfal, amely 1956-ig rögzített üvegtáblából állt. Az Ikarus 60 karosszériája még a kezdetekhez alkalmazkodott a hagyományos kurblival leengedhető utas ablakokkal. 1955-tõl ezeket az ablakokat véglegesen tolóablakok váltották fel. Az Ikarus, a 60-as autóbuszt Ganz motorral felszerelve trolibuszok gyártását is elkezdte. A Fővárosi villamosvasút számára 4 év alatt 157 db trolibuszt gyártott.

60.jpg

Ikarus 60

Az Ikarus 55 és 66 farmotoros busz

Ez a két típus a magyar ipar gyöngyszeme, mert már a megjelenésük is szemet gyönyörködtető. Ezeket a buszokat  úgy tervezték, hogy olyan legyen, mint egy személyautó. Annyira jó rugózása van és olyan kényelmes, hogy még a mai napig is megállja a helyét! A korábbi orrmotoros autóbuszok nem bizonyultak jónak, mert a helykihasználás rossz volt. Ezért került a motor hátra és így az első ajtó a busz legelején lehetett. Mivel a cél az volt, hogy a busz könnyen javítható legyen, ezért úgy alakították ki, hogy egyszerűen hozzá lehessen férni a hajtóműhöz.

03_1.jpg

Ikarus 55

Az Ikarus 66 az előző 55-ös átalakított változata, amelyből készült városi és elővárosi változat is. Az autóbuszokat 125 LE motorral szerelték fel majd később a 66-os típus már jobb motorral készült és 5+1 sebességfokozattal. A járművet viszonylag könnyű volt kezelni. Az utasteret sokkal kényelmesebbre tervezték az előző 30-asokhoz képest. A motor szellőzése nagy problémát jelentett, de sikerült megoldani ventilátorokkal.

 04_1.jpg

Ikarus 66

Ikarus 620 és 630

Az Ikarus 60-as autóbusz a gyors esztétikai avulása miatt az 1950-es évek második felére időszerűvé vált a továbbfejlesztése. A busz formáját gömbölyűbb lágyabb formákkal próbálták módosítani, megtartva az önjáró Csepel alvázas kivitelt. A busz fejlesztését a kor történelmi eseményei is befolyásolták. Az 1956-os forradalom alatt betöltött szerepéért rengeteg meghatározó embert bocsátottak el. Ekkor kerül a gyárhoz Finta László a formatervező, aki jelentős részt vállalt az Ikarus 60-as autóbusz továbbfejlesztésén. Elkészült az Ikarus 60B, mely alig különbözött elődjétől.

05_1.jpg

1959-ben mutatták be az Ikarus 60B modell átdolgozásával elkészült Ikarus 603 és a távolsági, Ikarus 604 típust. Végül Szirotta Frigyes az Ikarus 60B és az Ikarus 603 prototípus buszok próbáinak tapasztalatai alapján tervezte meg a végleges változatokat, az Ikarus 620 (városi) és 630 (távolsági) buszokat. Ezek voltak az első buszok, ahol a gyár kikérte az üzemeltetők véleményét is. A főváros kérésére az utas ajtók középső részén 50-50 mm széles, üreges gumiszegélyt szereltek az esetleg ajtók közé szoruló testrészek védelme érdekébe. A jármű kellemetlen tulajdonsága, hogy a Csepel motor kiegyensúlyozatlansága miatt jellemző volt az üresjárati vibráció. Az Ikarus 620-as buszok 1959 és 1970 között a főváros legfontosabb típusai voltak, összesen 940 darab készült Budapestnek, amelyből kettő csuklós buszt volt, egy pedig pótkocsi. A főváros a 620-asokat 1973 és 1980 között vonta ki a forgalomból az új Ikarus 280-asok tömeges szállítását követően. Rengeteg megrendelése volt a gyárnak a Szovjetuniótól, Lengyelországtól, Csehszlovákiától és Bulgáriától is.

Az Ikarus 180-556-557 típuscsalád a 70-es években

Az Ikarus gyár mérnökei egy 180 személy szállítására alkalmas busz tervezésén fáradoztak és egy nagyobb befogadóképességű szóló távolsági buszon. A munkát az sürgette, hogy nagy igény mutatkozott a csuklós buszokra hazánkban és már több külföldi gyár rendelkezett ilyen modellel. Nagy munka volt, mert sok autóbusz azért nem került sorozatgyártásra, mivel túl bonyolult műszaki megoldásokat tartalmazott. Végül sikerült a gyárnak az első csuklós buszt elkészíteni.

06_1.jpg

Ikarus 180

1961-ben mutatkozott be az Ikarus 556, 557 és a 180-as típus a BNV-n. A buszoknak nem volt megfelelő hajtásláncuk ezért a kiállítás idején üzemképtelenek voltak. A sorozatgyártása viszont késett, mert a legnagyobb megrendelők (NDK, Szovjetunió) csak akkor akarták megvenni ezeket a buszokat, ha erősebb, 200 LE teljesítményű motorok kerülnek bele. Sokat kellett csiszolgatni a 180-as típuson, ugyanis a csuklója túl merev volt. 1968-ban indulhatott csak meg a sorozatgyártás, a motor problémák rendezését követen, és ezután a buszok darabszáma szinte azonnal elérte az ezres nagyságrendet. Ezeket a járműveket - főleg a 180-as típust - leginkább csak Budapesten lehetett látni, vidéken elvétve és főleg távolsági járatokon. Selejtezésükre az Ikarus 260-as autóbuszok tömeges üzembe helyezése után 1976 és 1980 között került sor.

Az Ikarus 200-as család születése

Az új típuscsalád tervezésekor a korábbi modelleknél nagyobb szerepet kapott az autóbusz formája. A 200-as karosszéria igazi vívmánya, hogy sikerült a szögletes kialakítás előnyeit ötvözni a lágyabb vonalvezetés esztétikai élményével. Az autóbuszok utazási komfortját növelte, hogy a sorozat összes változatát légrugózással képzelték el. Az Ikarus 242-es változatok alacsony padlószintjük miatt, mivel a motort a jármű végén helyezték el a koruk legkorszerűbb páros autóbuszainak számítottak. A háromajtós városi busz átépített változata a rámpával ellátott második utas ajtaja kerekes székesek beszállását is lehetővé tette.

07.jpg

Ikarus 260

A 200-as család városi kivitelei a legnagyobb darabszámban gyártott típusai voltak. A hetvenes években készült 11 méteres változat az Ikarus 260-as számot kapta. A megbízható modell sikerére jellemző, hogy a 3 évtizedet átölelő gyártási időszak alatt több mint hetvenezer ilyen típusú autóbusz jutott a világ minden tájára. Csuklós változata az Ikarus 280-as típus, 16,5 méter hosszú 160 utas befogadására alkalmas. Beépített automata sebességváltójával jelentősen megkönnyítette a buszvezetők munkáját. Több mint hatvanezer példány készült belőlük. A magyar üzem gyártotta a világ csuklós buszainak mintegy kétharmadát. Az Ikarus 250-es megalkotása a gyár történetének legkiemelkedőbb pillanatai közé sorolható. Első ránézésre igen tetszetős hatalmas üvegfelületekkel rendelkező 12 méter hosszú autóbusz. Nagyobb utasteret hoztak benne létre a nagyobb ablakokkal pedig jobb kilátást biztosítottak az utasoknak. A farban elhelyezett motor révén lehetőség nyílt hét köbméter csomagtér kialakítására. Utazási irodák (IBUSZ) a belügyminisztérium a honvédelmi minisztérium valamint különjárati célra a BKV és az MKV jutottak ilyen autóbuszhoz. Ebből a típusból készült konferencia busz illetve forgó foteles luxus távolsági busz is. A gyár fejlesztéseire az Ikarus 293 többcsuklós autóbusz jelentette a csúcsot. Lenyűgöző 22,5 méter hosszú jármű 229 utas szállítására volt alkalmas. Alkalmazását korlátozta, hogy csak széles utakkal ellátott nagyvárosok közlekedéséhez használhatták. A BKV a fővárosban nem kívánta meghonosítani.

Az Ikarus Amerikában és az Egyesült Királyságban

1977-ben egy Ikarus 286-os az USA-ba bemutatókon vett részt, többek között Los Angelesben és San Franciscóban is. Arrafelé nem láttak még csuklós buszt, ezért nagy feltűnést keltett a jármű. Még üzlet is lett a dologból. Az Ikarus és a különböző észak-amerikai gyártók együttműködésének köszönhetően 1980 és 1988 között összesen 505 darab 286-os készült, többek között Portland, Louisville, Ottawa, Albany, Millwaukee és Toronto útjaira.

Mivel az ottani buszoknak hatvan százalékban amerikai alkatrészekből kellett épülnie, ezért az Ikarus 1989-ben megalapította az Ikarus USA Incorporated nevű céget, amelynek központja Annistonba került. Ettől kezdve az Ikarus 416 és 436 típusok kocsiteste a budapesti Ikarus gyárban készült, de a főegységek beépítése és a végszerelés Annistonban történt. Az amerikai Ikarus gyártás 1992-re a csőd szélén táncolt, ezért az Első Magyar Alap nevű angol bejegyzésű kockázati tőketársaság felvásárolta a céget és létrehozta az American Ikarus Inc.-et. Majd 1993-ban egy teljesen új céget alapítottak a North American Bus Industriest, azaz a NABI-t.

Bővebben: Omnibusz.blog.hu

ikarus416.jpg

Ikarus 416

Az 1980-as évek közepén az Ikarusnak sikerült megvetnie a lábát az Egyesült Királyság útjain is az Ikarus 396-os távolsági buszokkal. Ezeket a brit igényeknek megfelelően alvázas, jobb kormányos kivitelben készítették. Egészen a kilencvenes évek végéig exportálták a szigetország részére.

A nyolcvanas évek legvégén kínálkozott fel egy nagy lehetőség, ugyanis a megnövekedett elővárosi és helyközi autóbusz igényeket, a brit ipar képtelen volt kielégíteni. A lehetőség önmagában nem volt elég, az Ikarus, ha ki is akarta azt aknázni, kénytelen volt kifejleszteni egy új autóbusztípust. A brit igények szerinti jármű nem lehetett önhordó karosszériás, csak alvázas kialakítású. Emiatt az Ikarus végül a DAF-fal szerződött és az ő alvázait használva építette az Ikarus 480-asokat. 1997-ben az Ikarus 480-as gyártását leállították az Ikarus 481-es kifejlesztése miatt, de 1998–99 közötti sorozatgyártása során csak 30 példány készült belőle, gyártásával az Ikarus 489 Polaris típus kifejlesztése után leálltak, amiből még kevesebb, 11 darab készült már az Irisbus miatt. (lásd privatizációnál)

480_481.JPG

Ikarus 480 és 481

Az Ikarus 400-as család születése

1978 tavaszán kezdődött el a 400-as modellcsalád tervezése, melyet főként városi közlekedésre szántak. Ezek a típusok már alacsony padlószinttel készültek, ezt a farmotoros elrendezés tette lehetővé. Elsőként 1979-ben a 630 mm padlószintű Ikarus 413-as autóbusz készült el. A jármű érdekessége, hogy a hátsó kétszárnyú ajtó közel helyezkedett el az autóbusz végéhez és mögötte csak egy nagyon keskeny ablak kapott helyet. A 400-as család sorozatgyártása 1992-ben indulhatott meg a BKV megrendelésére 140 darabbal. 1993-ban az Ikarus a Volán társaságok felkérésére is gyártotta a 415-ös típust. Külföldre is szállítottak belőlük.(Németország, Lengyelország, Finnország, Görögország, Kuvait) majd 1994-ben a BKV frissítette csuklós autóbuszait, melyek helyére Ikarus 435-ösöket állítottak. A 90-es években trolibuszok is készültek: Ikarus 415T (Románia vásárolta) valamint Ikarus 411T 1 darab készült belőle (BKV) Ikarus 412T, csuklós, Ikarus 435T. A kisebb forgalmú vonalakhoz fejlesztette ki az Ikarus a 405-ös, 7 méter hosszú midibuszt. 1994-ben készült el a 417-es modell, amely teljes hosszában alacsonypadlós volt, ez akkoriban az egész világon újdonságnak számított.

 08.jpg

Ikarus 415

A rendszerváltás után

A rendszerváltást követően a vállalat pénzügyi helyzete egyre romlott, a megrendelések elapadtak, a költségek emelkedtek. A csökkenő bevételek miatt 1990-re a gyár eladósodott, amit csak fokozott az importőrök fizetésképtelensége. Még ebben az évben sor került az Ikarus szanálására, a kormány azonban újabb szeget vert a neves gyártó koporsójába, ugyanis a Szovjetunió eladósodása miatt 1990. január 17-én azonnal hatállyal visszavonta minden oda exportálandó termék kiviteli engedélyét. 1993-ban közel 2500 embert bocsátottak el és mindennapossá vált az alkatrészhiány és az emiatt hetekig veszteglő félkész autóbuszok látványa is.

A kilencvenes évek közepére felmerült a gyár privatizációja. Ekkor a Mercedes-Benz és a Volvo kezdett érdeklődni az Ikarus iránt. A gyár tulajdonosa az Állami Vagyonkezelő (ÁV Rt.) megkezdte a tárgyalásokat a német gyáróriással, de a szakszervezetek nyomást gyakoroltak a dolgozókra is és a közvéleményre is, magyar gyártó maradjon magyar kézben felkiáltással. Így az egyre nagyobb ellenállás miatt az Ikarus privatizációja meghiúsult, és mindkét nagy gyártó visszavonulót fújt.

A Mercedes ezután már többé nem érdeklődött a magyar buszgyár iránt, pedig ők a Volvóval ellentétben garantálták, hogy az Ikarus nevet fenntartják, de az egyik gyáregységet bezárnák és a dolgozók majdnem felét elbocsátanák. A meghiúsult adás-vétel után a Mercedes a törökországi Aksarayban lévő buszgyárát kezdte el fejleszteni. A BKV egyébként nemrég épp ebből a gyárból származó Conecto buszból vásárolt 15 darabot.

1996-ban az igazgatósági tanács menesztette a cég felszámolását szorgalmazó Angyalt. Ezt követően Széles Gábor került a gyár élére, aki offenzívát indított a keleti piacok visszahódítására. A gyártott buszok száma emelkedni kezdett, 1997-ben hosszú idő óta először a gyár újra nyereséges lett. Ekkor készültek el az Ikarus C56 és Ikarus C80 típusú buszok. Mivel minden megrendelő a 260-as buszt szerette volna vásárolni, ezért nem volt igény a 400-as sorozatra és kisebb változtatásokkal, ismét gyártották az Ikarus 200-as buszokat, de már más szériaszámmal.

c80.jpg

Ikarus C80

Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) továbbra is a gyár minél előbbi értékesítését szorgalmazta, ekkor került újra előtérbe a Volvo. A svéd gyártó vállalta, hogy egyelőre mindkét gyárat és azok dolgozóit is megtartja, azonban a márkanevet nem. Ez újra kiverte a biztosítékot a szakszervezeteknél és a dolgozóknál, így a Volvo 1997-ben ugyanarra sorsra jutott, mint néhány évvel korábban a Mercedes.

A további sikereknek az 1998-as orosz válság vetett végett, ami nagyjából padlóra is küldte a céget. Az első Orbán-kormány pénzügyminisztere, Járai Zsigmond nem engedélyezte a moszkvai és szentpétervári kiszállításokat, még akkor sem, amikor az orosz partner állami garanciát kapott a buszok kifizetésére, sőt még előleget is utaltak az Ikarusnak.  

Privatizáció

1999-ben a francia Irisbus megvásárolta az akkor már amúgy is gyengélkedő Ikarust, ami ezután erőteljes zuhanópályára került. Az Irisbus nem rendelkezett hosszútávú tervekkel a márkát illetően, az egyetlen célja az Ikarus piacainak megszerzése volt, azonban már a meglévőket sem tudta megtartani. Ennek következményeképpen 2000-ben bezárt a mátyásföldi üzemegység, majd 2003-ban az Irisbus felszámolta a teljes, akkor már csak Székesfehérvárott működő céget. Az utolsó három – Ikarus 280-as típusú – jármű 2003 októberében hagyta el a gyár kapuit. Ugyanebben az évben elhunyt Torma Lajos, főkonstruktőr, aki évtizedeken át meghatározó személyisége volt a gyárnak.

Az egykori Ikarus-vezér, Széles Gábor többször nyilatkozta, hogy újrakezdik a buszgyártást, de néhány újságcikktől eltekintve sokáig nem történt semmi. Végül 2006-ban megalakult a vállalkozó érdekeltségébe tartozó Hungarian Bus Kft., amely visszavásárolta a székesfehérvári telephelyet és a gyártás jogát az Irisbustól. 

A néhány legyártott példányt követően lezárult a Hungarian Bus története, az Ikarus felélesztése nem jött össze. 2010-től a szigetszentmiklósi ARC (Auto Rad Controll) Kft.-vel összefogva végül sikerült Széles Gábornak újraindítani az Ikarusok gyártását, sőt még az Ikarus nevet is visszaszerzi az új buszokhoz. Eddig ez bizonyult a legeredményesebb időszaknak 2010 és 2015 között, de az átcímkézett ARC buszok nem jutottak el az ország határain kívülre. Ezután különböző ellentétek miatt az ARC Kft egy másik hazai gyártóval egyesült. 

125_1.jpg

Ikarus 125

Az IKARUS Járműtechnika Kft. – IKARUS Járműgyártó Rt-ként 1993. április 1-jén került bejegyzésre - jelenleg a Műszertechnika-Holding Zrt. leányvállalataként, a régi IKARUS buszgyár területén működik Székesfehérváron az Ipari Parkban. 2006 óta IKARUS Járműtechnika Kft. 2015 után a terv már sokadszorra, a szinte minden kontinensen ismert márkanév feltámasztása. A cég a közelmúltban egymással párhuzamosan több prototípust is kifejlesztett, az új Ikarus 125-ös érkezésével pedig adottá válik a lehetőség, hogy saját márkanév alatt is komolyabb mennyiségben készüljenek autóbuszok Székesfehérváron, hogy sikerül e sokadik nekifutásra feltámasztani a márkát, azt nehéz lenne megjósolni.

Források: Krámli János írása, Gerlei Tamás, Kukla László és dr. Lovász György: Az Ikarus évszázados története, Omnibusz.blog.hu, wikipédia, totalcar.hu, magyarbusz.info, iho.hu, ikarus.hu

Volt egyszer a magyar autóbusz-gyártás Tovább
Egy új radar, ami látja az F-35-ös vadászgépeket?

Egy új radar, ami látja az F-35-ös vadászgépeket?

Irán 2020. január nyolcadikán rakétatámadást indított a szomszédos Irakban lévő két amerikai támaszpont ellen, válaszul a Kászem Szolejmáni ellen elkövetett merényletre. A támadás után F-35-ös vadászgépek emelkedtek a levegőbe, de miután az iráni kezelők folyamatosan közölték a gépek pozícióját az ellenfélnek, ezért inkább visszafordultak. Ez volt a hír rövid lényege, ami pár hete hirtelen több haditechnikával foglalkozó portálon is felbukkant. Bár ezek az oldalak főleg orosz nyelvűek, azért érdemes utánanézni van e valami alapja a dolognak. A hír egyébként a Rezonansz-NE radarokat gyártó cég vezetőjének nyilatkozatára épül, ezért első nekifutásra kicsit reklám szaga van a dolognak.

5f44ba7602e8bd47a7260dab.jpg

Az F-35 jelenleg a világ legkorszerűbb vadászgépe, bár Donald Trump szerint láthatatlan, de Dani Zoltán óta tudjuk, hogy a lopakodó technológia valójában csökkentett észlelhetőséget jelent.

A Rezonansz-NE rendszer első darabjait 2015-ben telepítették az Északi-sarkvidéken, jelenleg itt 5 állomás üzemel és még ötöt terveznek rendszerbe állítani. Létezik belőle fix és mobil verzió is. A publikus műszaki adatokat kutatva a következőket találjuk: a komplexum a VHF sávon üzemel, 100 kW a maximális teljesítmény felvétele - valószínűleg impulzus üzemmódban - és 600 kilométeres távolságból képes felismerni drónokat, lopakodó repülőgépeket, valamint hiperszonikus fegyvereket akár 100 km magasságig. A ballisztikus rakétákat már 1100 kilométerről látja.

Kérdezhetnénk, mit számít egy cikázó hiperszonikus rakétánál a radar gyorsasága? Ott számít csak igazán, a hagyományos eszközök 10 másodperc alatt ismernek fel egy ilyen fegyvert, a Rezonansz-NE-nek pedig elég 1 másodperc (a gyártó szerint).

rezonans-ne_180401_01.jpg

Ha sokáig nézegetjük a fenti képet, akkor olyan, mintha a HAARP lenne felállítva. A hasonlóság nem véletlen, hiszen ezzel a fajta fázis vezérelt kereszt dipól antennacsoporttal lehet szoftveres vezérléssel bármilyen nyalábot létrehozni. Még a frekvenciában sincs óriási eltérés, hiszen a HAARP  a rövidhullám felső tartományában dolgozik, az orosz radar, pedig a VHF sáv alján a 35-70 MHz között. Miért ilyen alacsony a frekvencia, hiszen a modern radarok általában a gigahertzes sávokat használják? Na itt van a lényeg. Szintén Dani Zoltán óta tudjuk, hogy lehet valami akármilyen láthatatlan, ha a fizikai méretével megegyező hullámhosszúságú jellel találkozik, akkor egy olyan rezonancia jelenség alakul ki, ami jelentősen megnöveli az érzékelhetőséget. Zoltán egy régi szovjet radart hangolt 120 MHz környékére, aminek hullámhossza 1:10 arányban van kb. a lopakodó fizikai méretével és már ott is működött a dolog. Na mármost, ha lejjebb megyünk a frekivel, akkor a rezonancia arány javul, plusz még szoftveresen tudjuk vezérelni, meg hozzáadunk egy kis mesterséges intelligenciát, akkor oda lyukadunk ki, hogy a dolog működhet. Persze a publikus műszaki adatokban lehetnek túlzások. 

A rendszer össze tud kapcsolódni a Poljana-D4M1 hálózaton keresztül más radarokkal, felderítő gépekkel, a parancsnoksággal, valamint jár hozzá az Obzor-1E optikai megfigyelő és ellenség-barát felismerő egység. Ugyanez a hálózat vezérli közvetlenül az S-300 és BUK nagy hatótávolságú légvédelmi rendszereket, valamint a kis hatótávú Pancír, Tunguszka stb. egységeket is.

1598440556_2816387_1000.jpg

Az export változatok más végződéssel futnak és nem jár hozzájuk mesterséges intelligencia, ami nélkül korlátozott lesz az ismeretlen veszélyforrások felismerési képessége. Oroszországon kívül Iránban üzemel két rendszer (egyes források szerint négy), egyet pedig Egyiptom vásárolt 2018-ban, amit a helyi bloggerek fel is fedeztek (lenti kép). Ez a komplexum különösen fontos, hiszen az izraeli légteret is látja, ahol a legnagyobb esélye van F-35 vadászgépek felbukkanásának.

rezonans-ne_191004_01.jpg

A rendszer üzemeltetéséhez 3 fő szükséges és mint láthatjuk a központi vezérlő egység a kiviteltől és a helyi sajátosságoktól függően több féle lehet. 500 különböző célpont megfigyelése lehetséges a gyártó adatai szerint. Amennyiben a komplexum csak a felét tudja a leírtaknak, már akkor is gigantikus fejlesztési pénzek mentek veszendőbe az USA és más országok részéről.

5f44bad9ae5ac959900974f4.jpg

 

Források: neewsweek.com, globalsecurity.org, dfnc.ru

Egy új radar, ami látja az F-35-ös vadászgépeket? Tovább
Élet a CGI előtt

Élet a CGI előtt

Ma már természetes, hogy a filmek komolyabb jeleneteit számítógépes programokkal készítik. A CGI (Computer-Generated Imagery), vagyis a "Számítógép által létrehozott kép" előtti időkben is születtek egészen elképesztő látványvilággal rendelkező alkotások, de vajon hogyan? Bizony meg kellett építeni a filmben szereplő dolgokat, akár szörny volt az, akár űrállomás.

1yxlbx8.jpg

Az első fotorealisztikus CGI-nek 1989-ben a "A mélység titka" című filmben felbukkanó víz alatti teremtmény számított, 1991-ben, pedig a "Terminátor 2" folyékony fém T-1000 modellje kápráztatta el a nagyérdeműt, persze ezek előtt is voltak gyenge próbálkozások.

A számítógépes grafika hiánya főleg a sci-fi alkotásokban okozott gondot, ugyanis azok legtöbbször nem a hagyományos környezetünkben játszódtak. Itthon először a vezérlőpultba beleintegrált vasaló égett bele az agyakba az "Orion űrhajó fantasztikus kalandjai" című alkotásból, de mint később kiderült ezt egy hazai sorozatnak sikerült alulmúlni.

orion_e11_00.jpg

st3.jpg

A fenti képen láthatjuk az első "Star Trek" sorozatban használt csillaghajó makettet. A transzportert azért találták ki a filmhez, hogy ne kelljen bolygóra leszállós jeleneteket készíteni, mert akkor ez még nem igazán sikerült volna megfelelő minőségben.

Mai szemmel is lélegzetelállítóak a "2001 Űrodüsszeia" jelenetei. Mint láthatjuk a lenti képeken, mindent megépítettek életnagyságban, ami a filmben szerepelt. Valószínűleg pont azért olyan realisztikusak a jelenetek.

a7e196f08710923560eeec74b94706fc.jpg

9olrsck.jpg

Az "Alfa Holdbázis" (Space 1999) SAS űrhajói több féle méretben készültek, volt köztük egész nagy is a valósághűbb hatás kedvéért.

92ae58012b0d098f409de236e2706d83.jpg

A CGI nélküli mozik csúcsát egyértelműen az "Alien" és a "Csillagok háborúja" először elkészült triológiája jelentette. Ezek persze gigantikus mennyiségű munkaórát emésztettek fel. Sok jelenetet kockánként rögzítettek, pl. a birodalmi lépegetők mozgását és volt olyan űrhajó, amit életnagyságúra építettek. A nyitóképen látható kollekció pedig magáért beszél.

0fa076544a2450ec9c5f00b688cddbd5c034h7.jpg

 p9b4grw.jpg

A filmekben használt modelleket miniatűröknek hívták. Sok alkotásban komplett utcákat, városokat építettek fel belőlük. A lenti kis galériában próbáljuk kitalálni milyen filmek makettjeivel játszogatnak a készítők.

 

Források: imgur.com, livemaster.com

Élet a CGI előtt Tovább
Hidegháborús fülek a víz alatt

Hidegháborús fülek a víz alatt

Létezett-e a Vörös Október tengeralattjáró?

 

Amennyiben egy repülő tárgyat akarunk felderíteni, passzív és aktív radarok sokasága áll rendelkezésünkre, hogy mennyi árulkodó jelet bocsát ki és hogy mennyi verődik vissza róla, az egy más kérdés. Mi a helyzet a víz alatt, hiszen ott a rádióhullámok nagyon rosszul terjednek? A hanghullámok viszont jobban, mint szabad térben.

 project971csendes.jpg

A vízben a hang mintegy ötször gyorsabban terjed mint a levegőben. A levegőben a hangsebesség ~330m/s, a vízben ~1500m/s. Maurice Ewing geofizikusként kutatta az óceáni aljzat szeizmológiáját. Bombákat dobott a vízbe, és mérte a robbanás visszaverődését az óceáni aljzatról. 1937-ben egy kísérletet végzett, annak kiderítésére, hogy mekkora távolságra terjed a hang az óceánban. Nyugat Ausztrália Perth tengerparti vizein meghatározott időeltéréssel 3db 50 fontos (mindössze 20kg-os!!!) töltetet robbantott fel. A Bermudai állomáson 12'000 mérföld távolságban (20'000km) kb. 3 óra elteltével sikeresen észlelték a robbanások hangját. Maurice Ewing és J. Worzel 1944-ben felfedezték a DSC (Deep Sound Channel) csatornát, aminek röviden az a lényege, hogy az 500 Hertz alatti hangok a víz alatt bizonyos rétegekben oda-vissza verődve hatalmas távolságokat képesek megtenni szinte csillapítatlanul.

A víz alatti radarok ezért rádióhullámok helyett hangot használnak és szonárnak hívják őket, ami ugyanúgy lehet aktív (rövid hangimpulzust bocsát ki és a visszaverődő hullámokat érzékeli), vagy passzív. Az utóbbi a víz alatt közlekedő jármű által keltett zajokat érzékeli és azok alapján állapítja meg a céltárgy helyzetét és tulajdonságait. A szonár lelke a hidrofon, vagyis a speciális víz alatti mikrofon.

Jezebel kísérlet - SOSUS

A hidegháború elején a feltételezett Szovjet tengeralattjáró fenyegetés felderítésére egy kísérleti rendszert telepítettek 1951 júliusában a Bahamákon Eleuthera-szigetére. A Jezebel projekt víz alatti kábelen elhelyezett hidrofonokból, és a parton lévő feldolgozó állomásból (NAVFAC) állt.

subs-8.jpg

Az épületben volt kivezetve a víz alatti kábel végződése, és a LOFARGRAM (Low Frequency Analyzer and Recorder Gram) nyomtatói. Minden vételi irányszöghöz tartozott egy nyomtató, ami a frekvencia függvényében rajzolta a jelerősséget egy papírtekercsre, amin így idő függvényében lehetett a jelszint változását követni. Egy függőleges vonal adott irányban állandó frekvenciájú jelforrást jelentett.

subs-9.jpg

A lenti képen láthatjuk a kinyomtatott diagramokat, amiknek a kiolvasásához speciális szakembereket kellett kiképezni. Nagy teljesítmény volt ez akkoriban, hogy különleges fejlesztések nélkül a meglévő technológiák felhasználásával alkották meg a rendszert. A hozzávalókat nagyrészt telefon alkatrészeket gyártó cégek szállították, pl. a víz alatti hidrofonok jó minőségű távközlési kábellel voltak összekötve. A rendszer az indulásnál már képes volt több száz kilométerről érzékelni 1 wattnál is kisebb akusztikus teljesítményt. Az állomások által kezdetben alkalmazott AN/FQQ-10 szonár, a tengerfenékhez rögzített 300 méter hosszú kábelből, és az azon elhelyezett 40db hidrofonból állt.

subs-10.jpg

A Jezebel kísérlet sikeres volt, 1954-től 16 milliárd dollár felhasználásával 33 szigorúan titkos SOSUS (SOund SUrveillance System) állomást építettek ki. Persze a rendszert folyamatosan fejlesztették, a hatvanas évek végétől már digitális spektrum analízissel dolgozták fel az adatokat és koax kábeleken keresztül vezették a jeleket. A nyolcvanas évek elejétől pedig már számítógépes terminálokon jelentek meg a diagramok.

subs-11.jpg

1954-ben az első atom-tengeralattjárót, a Nautilust könnyedén bemérték a SOSUS állomások, még álló helyzetben is, és emiatt megváltozott a US NAVY hozzáállása a zajvédelemhez. 7 évvel később elkészült az első csendes tengeralattjáró a Tresher, aminek propellerzaját továbbra is könnyedén követte a SOSUS.

Volt pár különleges észlelés is eleinte, amiről nem tudták eldönteni micsoda, később kiderült, hogy a bálnák éneke.

A haditengerészet büszkeségét, az SSBN George Washington ballisztikus rakétahordozót első éles őrjáratán, a Barbados-i SOSUS állomás egészen a UK-Izland szorosig követte, az egész Atlanti óceánon keresztül.  foxtrot.jpg

1962-ben a Grand Turk szigeti SOSUS pontosan lokalizálta a Kubai blokád áttörésére készülő Szovjet Foxtrot (fenti kép) dízel tengeralattjárókat, azokat a haditengerészet feltartóztatta, így nem érték el a kubai kikötőt. Ugyanannak az év Novemberében a Barbados-i SOSUS állomás először mérte be az Anglia mellett elhaladó első szovjet atom-tengeralattjáró típust, a Pr627 Novembert (lenti kép).

f3fc9a716e02ac638cbed2e016e3d267.jpg

1963. április 10-én az SSN-593 USS Thresher eltűnt mélytengeri gyakorlaton, a SOSUS segített megtalálni.

1968-ban a SOSUS azonosította az első Pr671 Viktor-I, és Pr670 Charlie-I típusokat, amit az Atlanti óceánra érkeztek.

1968 márciusában a dízel-elektromos hajtású K-129-es hajó tűnt el 83 tengerésszel a fedélzetén. A szovjetek nem találták meg, de  az amerikaiak igen, természetesen a SOSUS diagramok alapján. Ennek kiemelésére szervezte meg titokban a CIA az Azorian projektet, amiről itt olvashatunk bővebben.

Ugyanazon év május 21-én, az SSN-589 USS Scorpion (lenti kép) tűnt el az Azori szigeteknél, ennek a hajónak a roncsait is a SOSUS adatai alapján találták meg.

h70.jpg

1974-ben a SOSUS azonosította az első Pr667B Delta-I ballisztikus rakétahordozót, ami az Atlanti óceánra érkezett.

 Árulás és fordulat

John Anthony Walker az Egyesült Államok Haditengerészetének főtisztje és kommunikációs szakembere volt, aki 1968-tól 1985-ig a Szovjetuniónak kémkedett. Gyorsan menetelt a ranglétrán, tehetséges volt, de befektetései kudarccal végződtek, így súlyosan eladósodott, ezért úgy gondolta, ha jelentkezik a szovjet nagykövetségen pár bennfentes információt pénzzé tud tenni. Igaza lett, 17 éven keresztül szállította az anyagokat a KGB-nek. 

Walker az Egyesült Államok atlanti flottájának kommunikációs központjában teljesített szolgálatot, és olyan szigorúan titkos technológiákról is rendelkezett ismeretekkel, mint a SOSUS víz alatti megfigyelő rendszer. Rajta keresztül tudták meg a szovjetek, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete a hajócsavarok apró egyenetlenségei által előidézett kavitációs zajt felderítve képes volt követni a szovjet tengeralattjárók mozgását. Nyilvánvalóan olyan hajócsavarokat kellett volna fejleszteni ezután, amik kisebb zajt termelnek, de az ehhez szükséges technológia nem állt rendelkezésre a birodalomban. Meg kellett szerezni tehát a COCOM lista kijátszásával a megfelelő eszközöket.

A Toshiba-Kongsberg botrány 1987-ben derült ki. A japán Toshiba 1982 és 1984 között a norvég Kongsberg hadiipari cégen keresztül nyolc számítógép-vezérlésű precíziós CNC szerszámgépet szállított a leningrádi Balti Hajógyárnak. Az USA véleménye szerint ezzel a szovjetek számára lehetővé tette az addig technikailag kivitelezhetetlen minőségű tengeralattjáró-hajócsavarok gyártását, amiket addig csak ők tudtak készíteni.

submarine_vepr_by_ilya_kurganov_crop.jpg

Az 1986-ban hadrendbe állított Akula (Projekt 971 Scsuka-B) volt az egyik olyan szovjet tengeralattjáró, amely a Toshiba CNC esztergagépek precíziós megmunkálású hajócsavarjával működött. Ennek következményeként az 1980-as évek végére a szovjet tengeralattjárók által keltett propellerzaj jelentősen lecsökkent. 1986 közepétől a CIA egyre több jelentést kapott arról, hogy sikeresen „lerázták” az őket követő amerikaiakat. A Toshiba az exportkorlátozások megkerülése érdekében többek között átnevezte a kérdéses berendezést, több más változtatást is eszközölt és az új berendezést nem exportengedély-köteles szerszámgépként adminisztrálta. Büntetésként 1987-ben a Szenátus kettőtől öt évig terjedő időre betiltotta a Toshiba termékek amerikai importját.

Talán kevésbé ismert, de az Akula osztály volt az igazi "Vörös Október" Tom Clancy regényéből. A USS Sturgeon osztálynál alacsonyabb zajszintjével észrevétlenül közelíthette meg az USA partjait, és 200 kilotonnás nukleáris töltetű SS-N-21 robot-repülőgépeivel úgy mérhetett csapást a legfontosabb amerikai vezetési pontokra, hogy azok riadóztatási ideje szinte a nullára csökkent. Igazi első csapás mérő fegyver volt, amire azonnal válaszolni kellett nyugaton. 

the-hunt-for-red-october-5.jpg

Az egyik forrás szerint hazánkban is landolt ilyen Toshiba szerszámgép egy időre, hátha sikerül reprodukálni a szerkezetet az eredeti dokumentáció hiányában is - magyarul: lekoppintani. Bár képet nem találtam róla, de az ilyen gépek általában több tonnás monstrumok voltak, hogy sikerült e klónozni az nem derült ki, de a feltérképezés után gyorsan elszállították a cuccot. 

Látható hogy az Akula már simán el tudott tűnni a SOSUS elől a nagyjából 5000 km átmérőjű Atlanti óceánon, persze szűkebb helyeken észlelni lehetett, hiszen a zaj nem múlt el, csak lecsökkent. Tehát pl. a Britannia - Izland - Grönland (GIUK átjáró) szorosban ki lehetett szúrni, amikor áthalad. A hegháború befejeztével több állomást leszereltek, vagy készenlétbe helyeztek, de azért meghagytak párat a kritikus helyeken. A nyolcvanas években a hidegháború csúcsán 4000 ember dolgozott a megfigyelő rendszer állomásain.

Az amerikai haditengerészet még a hidegháború alatt is lehetővé tette néhány kutató számára, hogy felhasználja a SOSUS rendszert. Az 1990-es évek eleje óta már polgári tudósok is használják a víz alatti vulkánkitörések és földrengések, valamint a tengeri emlősök vándorlásának tanulmányozására.

Napjainkban, 2015-től Kína a "Víz alatti Nagy Fal" építésébe kezdett, ami a SOSUS rendszer feljavított verziója és ezen keresztül szeretné kontroll alatt tartani a környező vizeket.

Források: wikipédia, Heimer György, HPASP, iusscaa.org, nextbigfuture.com

Akit bővebben érdekel a téma, annak ajánlom a forrásként is felhasznált HTKA fórumot

 

Hidegháborús fülek a víz alatt Tovább
TOP 10 audió rendszer a filmvásznon

TOP 10 audió rendszer a filmvásznon

A filmek általában megpróbálják az adott korra jellemző használati tárgyakat bemutatni. Ennek köszönhetően a  történetekben a szokványos szobaberendezések mellett megtalálhatóak a korszakra jellemző hangtechnikai eszközök is. A klasszikus készülékektől kezdve (orsós magnók, lemezjátszók) a legmodernebb high-end rendszerekig szinte minden felbukkanhat rövidebb-hosszabb időre.

unnamed.jpg

Néhány ilyen készülék és jelenet mára kultikussá vált, mint pl. a “Columbo” sorozat egyik epizódjában a gyilkos lemezjátszó (nyitókép fent), vagy Jason Statham rendszere “A mestergyilkosban”, de említhetnénk még a Transcriptor lemezjátszót a “Mechanikus narancsból”. Vannak készülékek, melyek szervesen beépültek az adott film látványvilágába, kifejezetten funkciójuk van, a szereplő az adott helyzetnek megfelelően használja azokat – pl. “Behálózva”, vagy a “Légikatasztrófák” sorozatainak orsós magnói.

A filmekben felbukkanó hifi készülékek többsége azonban bújtatott reklámként jelenik meg, mint pl. a “James Bond” mozikban szereplő autók. Ennek egyik jellemző példája a “Szigorúan piszkos ügyek” című mű, amelynek hosszú nyitójelenete egy hifi-bemutatóteremben játszódik, s amely filmet a boltban szereplő csöves erősítők gyártója reklámjaiban fel is használt. Különös pikantériája a dolognak, hogy az eredetei hongkongi filmből készült amerikai változat: “A tégla”, szintén szentel a high-endnek egy jelenetet, de természetesen amerikai McIntosh készülékekkel. Finoman elbújtatott reklámot találunk még a “Kilenc és fél hét” c. filmben, amelyben mielőtt Mickey Rourke ráveti magát az isteni Kim Basingerre, elindítja Nakamichi RX-505 magnóját, ami a jelenetben a magnókazettát látványosan automatikusan megfordítja.

Megpróbálok egy listát felállítani a leghíresebb készülékekről, persze biztosan kimarad jó pár, de ez is olyan, mint az időutazós filmek: ha mindet meg akarod nézni, soha nem érsz a végére - csak ha visszaugrassz az időben:-)

Sötétségben - Star Trek / Star Trek Into Darkness (2013)

A rajongók megnyugodhatnak, a mozi rendezője szerint 2259-ben is vinyl lemezt hallgatnak majd elektroncsöves erősítőn keresztül, legalábbis a fiatal Kirk kapitány ezt tette ágyban hancúrozás közben. A filmen nem sok minden látszik, de van egy világos környezetben készült fotó, amiből csak annyi derül ki, hogy valami nagyon egyedi rendszer lehet, egyes források szerint a New Orleans-i székhelyű Audiowood készítette.

image-2.jpg

 A Tégla / The Departed (2006)

A bevezetőben is említett McIntosh rendszeren az egyik főszereplő meghallgat egy CD lemezt, bár azon csak szöveg van.

tegla02.PNG

 Mechanikus Narancs / A Clockwork Orange (1971)

A Malcolm McDowell által alakított főhős zenehallgató sarkában feltűnik egy JA Mitchell “Transcriptor” meghajtó, ami elég futurisztikusnak hatott akkoriban. Az ikonikus lemezjátszó még több filmben és sorozatban is szerepelt.

image-4.jpg

A filmben láthatunk még egy mini kazettát (nem összetévesztendő a mikró kazettával), mivel a történet a jövőben játszódik és a normál kompakt kazetta akkoriban volt felfutóban, ezért a rendező, Stanley Kubrick joggal gondolhatta, hogy a fejlődés iránya a minél kisebb méretű kazetták felé fog mutatni. Egyébként valóban létezett a formátum, de főleg diktafonokban használták és minőségi zenehallgatásra alkalmatlan volt.

dh3ivcy.jpg

 Amerikai Pszicho / American Psycho (2000)

A főhős bankár ( Christian Bale) kiselőadást tart a Huey Lewis And The News legújabb albumáról a film egyik kulcs jelenetében. A CD lemez egy Harman / Kardon 700 sorozatra erősen hasonlító rendszeren KEF hangsugárzókon keresztül szólal meg. Pár album elemzést még hallhatunk a filmben a gyilkolászások előtt.

00-batman-american-psycho-reelgood_1000_420_90_c1.jpeg

 Lara Croft - Tomb Raider (2001)

A film készítésének idején volt az egyik legrosszabb év a vinyl lemezek értékesítésében.  A 26. percben Lara Croft (Angelina Jolie) lazít pazar kastélyában, kiválaszt egy Johann Sebastian Bach lemezt, és lejátssza 150 000 dolláros Clearaudio lemezjátszóján.

 lara01.jpg

lara02.jpg

 A mestergyilkos / The Mechanic (2010)

Jason Statham nem tűri, ha a lemezjátszójához nyúlnak, de amennyiben távollétében mégis használni szeretnéd a rendszerét, akkor kirobbanó élményben lesz részed. Statham rendelkezik egy Pro-Ject RPM 9.2 lemezjátszóval, egy Jolida 502BRC erősítővel és van pár Pinnacle BD 1000 hangdoboza. A film rádöbbent minket, hogy nem érdemes mások hangrendszerét piszkálni.

vhhpecrtpqa6apbletmedn-1200-80.png 

Kilenc és fél hét / 9 1/2 Weeks (1986)

Igencsak csúcstechnológiát képviselt 1986-ban a Nakamichi RX-505 kazettás deckje, ami megfordította a kazettát. A bevezetőben is említett romantikus dráma egyik jelenetében láthatjuk a készüléket.

oq8lya.gif

 A jövő gyilkosa / Looper (2012)

Mindjárt az elején a negyedik percben láthatunk egy Michell GyroDec SE lemezjátszót, ami igen gyönyörű darab.

 looper.jpg

Mi kell a nőnek? / What Women Want (2000)

Ezt a komédiát sokan szeretik, az egyik jelenetben a Nick Marshallt alakító Mel Gibson táncol egy Frank Sinatra dalra. A rendszer Mark Levinson audiokomponensekből és Revel Ultima hangdobozokból áll.

woman.jpg

Doktor House (2004-2012)

Egy sorozat is legyen a listában, ezért Ház doktorra esett a választásom, mivel a főhőst alakító Hugh Laurie maga is zenekedvelő, ráadásul kiváló zenész. A filmbéli irodájában hallgat egy hifi rendszert,  ami Sota Comet III sorozatú lemezjátszóból és Infinity Prelude Forty hangdobozokból áll.

sota-dr-house.jpg

A végére egy ráadás, minden lemezjátszók ősapja. Vajon Frédi hogyan állította be a tűnyomást?

jdk24dcjzzpfnrdfxnxhhe-650-80.jpg 

Források: whathifi.com, rutherfordaudio.com, Farkas Zsolt Long Kft. Audió Blog

TOP 10 audió rendszer a filmvásznon Tovább
A Beatles albumait is ezeken keverték

A Beatles albumait is ezeken keverték

Egy legendás keverőasztal generáció története

0de0515c2d7b396b010af2a42858afe8.jpg

A múlt század ötvenes éveiben az angol stúdiófelvételek (is) nagyjából úgy néztek ki, hogy az élőben játszó zenekart felvették egy orsós magnóra - amit még 1948-ban fejlesztettek a németek által a háborúban használt példányok alapján - és onnan lemezre írták. 1955-től kezdve már tudatosan 2 sávra sztereóban rögzítették a zenét, de ebben a formában a hanganyag utólagos keverésére nem volt lehetőség.

Az EMI munkatársai már 1954-től kezdve elkezdtek kísérletezni a 2 csatornás térhatású hanggal, és felismerték, hogy a hamarosan teret hódító sztereó technika kifinomultabb keverőasztalokat igényel. Mivel kereskedelmi forgalomban ilyen eszközök nem voltak abban az időben, ezért az Abbey Road stúdió mérnöke, Lenn Page vezetésével létrehoztak egy speciális részleget, ami kizárólag az EMI stúdiók részére épített készülékeket. A "Record Engineering Development Department" - röviden REDD - mérnök csapata nekilátott az első saját építésű keverőpult megtervezésének. Először elkészült a REDD.1, amely az első hivatalos sztereó keverőasztal. Jó irányba haladtak, ugyanis 1957-ben kiadták az első sztereó hanglemezt. Ugyanebben az évben elkészült a REDD.17 (lenti kép), amelyet Peter Burkowitz, az EMI német leányvállalatánál tervezett. Ez a gép már egy új korszak kezdetének számított, ez volt az első olyan keverő, amelyben létrehozták azt az alapsablont, amit később széleskörűen alkalmazott mindenki. 8 csatornával rendelkezett és csatornánként külön mély-magas hangszínt lehetett beállítani, ráadásul moduláris rendszerben épült, ami megkönnyítette a javítást és a szállítást. A csatornánkénti hangszínszabályzás akkoriban olyan különleges dolog volt, ami legendává tette a készüléket.

redd17.jpg

A REDD.17 jó alapot nyújtott a lentebb látható REDD.37-hez, ami bevezette az Abbey Road stúdiót a négy sávos felvételek világába. Ma, amikor végtelen mennyiségű virtuális sáv áll rendelkezésünkre ez nevetségesnek tűnik, de akkor maga volt a mennyország. A Beatles anyagait 1963 végéig ezen keresztül rögzítették. A REDD.17 és a REDD.37 motorját a legendás Siemens V72 elektroncsöves előerősítők képezték, ez a REDD.37 esetében 31 darabot jelentett. 

abbeyroadredd37-3_1.jpg

A Beatles későbbi felvételei a REDD következő generációs keverőjén, a REDD.51-en kerültek rögzítésre, amelynek egyik első példánya 1964-ben került az Abbey Road stúdiójába. Ez - mint lentebb láthatjuk - kinézetre nem sokban különbözött elődjétől, de már újabb generációs előerősítő modulokat tartalmazott, papíron alacsonyabb torzítással és nagyobb dinamikával, mint a Siemens V72. Összesen 4 példány épült belőle. Mivel ez a készülék is elektroncsövekkel készült, a működés során erősen túlmelegedett, ami gyakori meghibásodásokat eredményezett. Többször előfordult, hogy éles felvétel közben modult kellett cserélni, ezért a produkciót újra vették. Ebben az időszakban az EMI számos világszínvonalú klasszikus felvételt készített számtalan kiváló pop sláger mellett. A Beatles munkásságának nagy részét, olyan albumokat, mint a "Rubber Soul", "Revolver", "Sgt.  Pepper Lonely Hearts Club" és az 1968-as "The White Album" mind az EMI REDD.51 keverőn keresztül rögzítették.

redd-51.jpg

1968 után az EMI már a teljesen félvezetőkkel épített TG sorozatot rendelte, amikből már a legelső modell is 8 kimenettel rendelkezett. Az "Abbey Road" volt az első és egyetlen Beatles album, ami nem elektroncsöves keverőpulton készült.

Most nézzük milyen orsós magnókra rögzítették a keverőből kijövő jeleket. Az első két Beatles album elkészítéséhez egy- és kétsávos BTR magnókat használtak. A "British Tape Recorder" az a magnó széria, amit az angolok a háború után maguk fejlesztettek a német készülékek alapján. BTR1 volt az első modell, utána 1952-ben jött a BTR2, de még ez is monó volt. A BTR3-ból már 2 és 4 sávos modellt is terveztek, de az utóbbi csak a prototípus fázisig jutott. A BTR3 sztereó 2 sávos változatból csak néhány darab készült el, egy biztosan az Abbey Road stúdióba került.

btr.jpg

A második Beatles lemez után 4 sávos Telefunken M10 stúdiómagnóra rögzítették a mesterszalagokat. 1964-ben megkezdődött a Studer J37 gyártása, amiből az EMI is rendelt magának 4 darab speciális kerekekkel felszerelt verziót. Ez a mobilitás nagy szó volt akkoriban, hiszen a legtöbb ilyen készülék hatalmas monstrum volt, amit általában fix helyre telepítettek. 

5c74ea60731dbf2fa7a1291c6229fcca.jpgA J37 valódi technológiai áttörés volt a maga korában. 1 collos szalagra (25,4 mm) rögzített 4 sávot, 52 darab elektroncső melegítette, sokoldalú, de mégis egyszerűen kezelhető volt. Egészen 1969-ig, a nyolc sávos gépek eljöveteléig teljesített szolgálatot, bár a több sávot annyira éhezték az alkotók, hogy a gurítható Studereket egymás mellé tolták és összeszinkronozták, hogy megnöveljék a rögzíthető csíkok számát.

A lenti kis videón megnézhetjük, hogy Paul McCartney hogyan kreatívkodik egy ilyen készülékkel.

Vajon mi lett az ikonikus mixerekkel? Túl sok nem készült belőlük, mert egyedi gyártás volt 3-4 darabos tételekkel. A legtöbbjük magángyűjtőkhöz került árveréseken keresztül. Egy REDD.51 például Mark Knopfler londoni stúdiójában teljesít szolgálatot - bárki bérelheti. Lenny Kravitz 25 évig birtokolt egy REDD.37-es keverőpultot. Tőle 1,9 millió dollárért (kb. 500 millió forintért) vásárolta meg 2018-ban Marina Acton ukrán milliárdosnő 2 darab szintén legendás Studer magnó kíséretében. Később kiderült, szó sincs egyszerű műgyűjtésről, ugyanis a hölgynek feltett szándéka használni a keverőpultot. Saját dalait szeretné rögzíteni rajta keresztül. 

Források: wikipédia, vintageking.com/blog, waves.com, studiomastering.net

A Beatles albumait is ezeken keverték Tovább
A magyar mikroprocesszor

A magyar mikroprocesszor

Az 1974-75-ös év lázba hozta a villamosmérnöki társadalmat, az ok néhány újabb csip-típus volt, amit az INTEL dobott piacra. Mikroprocesszoroknak nevezte el őket. Hasonló, nagybonyolultságú áramkörök már évek óta léteztek, de olyanok, amelyek egy teljes Neumann-féle számítógép architektúrát tartalmaztak volna egyetlen lapkán, nos ilyenek addig még nem születtek. Innentől mindenki azon fáradozott, hogy tudná lemásolni a forradalmi találmányt.

hunproc.png

Azok az események, amelyek a mindmáig egyetlen magyar fejlesztésű mikroprocesszor rövid tündöklésével és szomorú emlékű bukásával kapcsolatosak, nagyjából 44 éve kezdődtek. E sorok írója maga is részese volt az eseményeknek, ezért megbocsátható számára, hogy az alábbiakban leírt emlékek, gondolatok az elfogulatlan olvasó számára szubjektívnak tűnnek.

Ha az mondjuk: magyar bor, egyértelmű, folyamatos és töretlen büszkeséget érzünk, de ha a magyar focit említjük, ambivalens érzések ébrednek bennünk, hiszen valamikor joggal büszkélkedtünk vele, de ma már „nem az igazi”. A magyar narancs egy nagysikerű filmszatírából került a köztudatba. A magyar narancs az olyasfajta nemzeti produktumok szimbólumává vált, amelyek tulajdonképpen idegenek a mi viszonyaink között, mégis akadnak olyanok, akik megkísérlik azokat meghonosítani.

Ha a technika, a tudomány dolgait vizsgáljuk, bőven van azok között magyar bor, magyar foci és magyar narancs is. Vajon a magyar mikroprocesszor emléke milyen érzelmeket hoz felszínre? A fent említettek közül melyikre hasonlít leginkább? Büszkék vagyunk arra, hogy megcsináltuk, mégis keserű egy kissé az emléke, akár egy méreten aluli, halovány, narancsnak kinevezett, valójában azonban a citrom fajhoz tartozó gyümölcs íze.

A magyar mikroprocesszor megalkotása a hajdani mikroelektronikai szakmai közösséget dicsérő sikertörténet, az emlék mégis a fanyar gyümölcs ízéhez hasonló hatású, hiszen születése után szinte azonnal el is tűnt, sőt még hajdani létezésének bizonyítékai, a műszaki dokumentumok és tárgyi emlékek is megsemmisültek, elégtek az 1986 májusában a Mikroelektronikai Vállalatot sújtó tűzvészben. Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar mikroprocesszor egy szűk szakmai közösség ügye volt csupán, sőt a legtöbb ember azt sem tudja, hogy valaha létezett. Ezt a posztot azonban feltétlenül megérdemli.

 

Csináljunk nyolcvanra nyolcvan-nyolcvanat!

 

1976, a világ túl van az első olajválság legkritikusabb szakaszán, és csillapodni látszik a hidegháború. E sorok szerzője - aki olyan szerencsés, hogy egy megtisztelő felkérés alapján személyes emlékein átszűrve mutathatja be a magyar mikroprocesszor születését, rövid tündöklését és bukását - éppen hogy túl van második gyermeke születésén. Negyedmagával éldegél egy másfél szobás fővárosi lakótelepi lakásban, és számos hasonló korú és sorsú kollégájával, akik a félvezető mikroelektronika szétszórt fellegvárainak egyikében (IZZÓ, HIKI, TKI, KFKI, MÜFI) tevékenykednek, arra vár hogy egy koncepciózus, de főleg nagyhatalmú főnök valahogyan egy karámba terelje a szerte-szét tevékenykedőket. Nem is sejtjük akkor, hogy ezt néhány év múlva majd valaki megteszi, és éppen az egyetlen, körös karám teszi teljessé, visszavonhatatlanná a magyar félvezető-mikroelektronika hosszú időre szóló megsemmisülését, szó szerint értendő elhamvadását.

Akkor, hetvenhatban minderre még senki sem gondol. Egy nagy, közös kutató vagy gyártó bázisnak még a körvonalai sem látszanak. Hallani ugyan valamiféle zöldmezős „Magyar Mikroprocesszor Művek” felépítésének a szükségességéről, de pénz hiányában a megvalósítás minden reménye nélkül csak beszélnek róla a szakma öregjei és az „illetékesek”. Az persze látszik, hogy valaminek történnie kell, és ehhez pénz is társulhat, így aztán erősödnek az egymással rivalizáló szomszédvárak érdekellentétei, minden szereplő kizárólag csak magának szeretné ezt a pénzt.

Aztán tárgyalóasztalhoz ülnek a főnökeink, és ezúttal egy egészen értelmesnek látszó kompromisszum születik. A már régóta sikerrel kecsegtető IZZÓ-FAIRCHILD programot, amelynek fő célja a magyar félvezető eszköz és integrált áramkör tömeg-gyártás megteremtése, folytatni kell, de ezzel párhuzamosan közös akcióra kell mozgósítani a játék többi résztvevőjét, a kutató- és fejlesztő-csoportokat. E sorok írója kollégái között a lelkes tapsolók soraiban ül, amikor a HIKI, a KFKI, a TKI és a MÜFI főnökei az IZZÓ pártolása mellett aláírják az úgynevezett LSI-KFT megalakulásáról szóló okmányt. Az LSI-KFT célja megteremteni a majdani nagyintegráltságú csipek gyártásának a tudományos-kutatási, műszaki fejlesztési alapjait.

Néhány idősebb nagy műveltségű és sokat tapasztalt kolléga ugyan felhívja a figyelmet arra, hogy a KFT nemcsak azt jelenti, hogy „Kutatási Fejlesztési Társulás”, (akkor még ez volt az elsődleges jelentése) hanem bizonyos - igaz, csak kapitalista -viszonyok között mást is. Néhányan mindjárt viccesre veszik: „Korlátlan Felelőtlenségű Társaság”. Az LSI-KFT közös, konkrét fejlesztési céljának a meghatározása nem látszik éppen sima ügynek. Főnökeink valahol az AKADÉMIA az OMFB és az akkori ipari tárca magasságából még csak harmonikusnak sem mondható többszólamúsággal mondják a magukét.

Végül is kirajzolódik a két legerősebb műszaki koncepció: a MOS-LSI és az HL, azaz „I-négyzet-L.” Az előbbi a szigetelt, vezérelt-elektródájú térvezérelt tranzisztorokon alapuló áramkörök, az utóbbi egy speciális bipoláris tranzisztoros kapcsolástechnikán alapuló áramkörök megjelölésére szolgált. A második ma már csak technika-történeti kategória, az első azonban a mindent elsöprő mai CMOS technika elődje. A hazai gyártási hagyományoknak inkább az utóbbi felelt volna meg, a nemzetközi trendeknek az előbbi.

Ezzel a heves vitával eltelik egy fél év, aztán győz a „kozmopolita” MOS-LSI irányzat. Ezután a győztes oldal két frakcióra szakad. Az egyik a „három-tápfeszes, tiszta növekményes ”, a másik az „ egytápfeszes, növekményes-kiürítéses ” technológiát favorizáló frakció.

Tudni illik, legalább is a szakembereknek, hogy a hetvenes évek elején kialakult n-csatomás áramkörökben csak úgy lehetett növekményes, azaz megfelelő értékű pozitív küszöbfeszültségű MOSFET eszközt csinálni, ha a hordozót egy 5V körüli negatív tápfeszültségre kapcsolták. Ez volt az un. „body-hatás” segítségével beállított pozitív küszöb feszültség. Ráadásul az amerikai gyártók kezdetben egy 12V vezérlőfeszültséggel linearizált terhelésű, 5V tápfeszültségű kapu-kapcsolást használtak. így jött össze a három tápfeszültség érték. A tápfeszültségek számának csökkentése alapvető fejlesztési cél volt akkoriban, ezért találták ki részben a meghajtó eszköz küszöbfeszültségének ionimplantációs eltolását, részben pedig a terhelés kiürítésessé tételét, ugyancsak ionimplantációval. Nos, azok, akik az „ egy-tápfeszes, növekményes-kiürítéses ” táborhoz tartoztak, azonnal ezzel az új technológiai változattal akartak áramköröket csinálni.

A hagyományos technológiai változat hívei a Fóti úton, (HIKI), az újabb változat hívei pedig a csillebérci (KFKI) bázison gyülekeztek. Mindkét frakció igazának bizonyítására az INTEL cégre hivatkozott.

Az INTEL az első, három tápfeszültséget igénylő csip, az átütő sikerű 8080-A típusjelű áramkör piacra dobása után azonnal továbbfejlesztette azt, és megvalósította az egy tápfeszültségű 8085 típusjelű csipet. Sőt, néhány türelmetlen mérnöke az INTEL-ből kiugorva és megalapítva a ZYLOG céget, 1978-ban piacra dobta az ugyancsak egyszer 5V-os Z-80 mikroprocesszort, a magyar felhasználók későbbi első számú kedvencét. Csoda hát, hogy ettől a tempótól elszédülve itthon egy darabig tanácstalanok voltunk és több pártra szakadtunk? Főnökeink szerencsére ezúttal nem haboztak túl sokáig. Döntöttek. A nagy közös cél, a 8080-A mikroprocesszor megvalósítása. A határidő 1980 december 31. „Csináljunk nyolcvan-nyolcvanat, nyolcvanra! ”

 

Gigantikus mikroprocesszor-csip a Hortobágyon

 

A hetvenes évek vége felé mikroelektronikai cégek világszerte kifinomult módszereket fejlesztettek ki mások - főleg szilícium-völgybeliek - alkotásainak gyors és hatékony reprodukálása céljából. A másolási technikák sok esetben legalább olyan szellemesek voltak, részleteik szinte ugyanakkora találékonyságot és műszaki felkészültséget igényeltek, mint a dolgok rendes menete szerinti, eredeti műszaki alkotási folyamat. Miért másoltak mégis világszerte, ha a képességek lehetővé tették a direkt mérnöki alkotás útját? Egyrészt hiányzott az önbizalom, másrészt sokan azt hitték, ez e gyorsabb út. Nálunk eleinte nem fogadta egyöntetű lelkesedés a másolás gondolatát. A cél kijelölése és meghirdetése után az LSI KFT-ben azonnal heves vita indult meg, főleg a tervezők körében. A szerző jól emlékszik egy rövid előadásokból és konzultációkból, valamint heves vitákból álló munkaértekezletre, ahol néhányan egészen szélsőséges nézeteket vallottak, felvázolva egy olyan magyar mikroprocesszor körvonalait, amelynek architektúrája szellemességében „messze felülmúlja” az amerikai gyártók processzorainak felépítését. Ezek itthoni megvalósíthatóságában persze a lelke mélyén senki sem hitt, mégis jólesett magunkból „kibeszélni” a másolási kényszer miatt a mérnöki önérzetünkön elszenvedett sérelmet. Az LSI-KFT felelős vezetői türelmesen végighallgatták a szenvedélyes vitákat, aztán egyértelmű felszólítást kaptunk a másolásra.

Az INTEL áramkörről annak teljes felületét lefedő, közel ezerszeres nagyítású, minden finom részletére kiterjedő mikroszkópos fotó-sorozatot kellett készíteni. A nagyításoknak mérettartóknak kellett lenniük, hogy a fotók a geometriai elrendezés, a LAYOUT visszarajzolását minél jobban segíthessék. Erre a fényképészeti csúcsteljesítményre az LSI-KFT a Térképészeti Intézetet kérte fel. Néhány hónap múlva a HIKI-s kollégák megmutatták a 64 darab, egyenként közel négyzetméternyi felületű, fatáblára felkasírozott fotót. A fotók plaszikusak voltak, még az áramkör mélységi struktúrája is jól felismerhetően állott előttünk.

svho2004-0591.jpg 

Valaki megsaccolta, mekkora területen férne el kiterítve az ezerszeres nagyítású mikroprocesszor. A közelünkben ilyen méretű helyiség nem is volt. A szemle és az „óriás mikroprocesszor” méreteinek becslése egy szórakoztató anekdota, vagy inkább viccféle születéséhez vezetett. „Amerikai műhold kémfelvételeket készít a magyar alföld felett. A képek láttán döbbenet lesz úrrá a CIA emberein, és azonnal jelentést készítenek: Gigantikus mikroprocesszor csipet csináltak a magyarok a Hortobágyon ” 

 

Az elektronok viselkedése éles kanyarban

 

Megindult a hatalmas fotók átültetése olyan rajzos dokumentációkká, amelyek végül beilleszthetők egy normális egyenes-irányú fejlesztési folyamatba, a mérnöki tervezés és megvalósítás normális sorrendjébe. A normális sorrend a réteges layout rajzok elkészítése után a rajzok pontkoordinátáinak a számítógépbe vitele, aztán e rétegek úgynevezett számítógépes lefedése. A lefedés a mintagenerátor munkáját volt hívatva előkészíteni, mivel a mintagenerátor egy alakzatot állítható méretű, téglalap alakú expozíciókból állít össze. A lefedés olyan számítógépes eljárás, amely megpróbálja megtalálni az alakzat minimális számú és optimális sorrendű téglalapos kompozícióját, hogy ezzel a mintagenerátor exponáló fejének hosszú útját, és így az expozíciós időt lerövidítse. A rajzok feldolgozása - azaz a koordináták memóriába vitele - digitalizáló asztalokon készült. A digitalizáló asztalon az ember egy szálkeresztet a rajz adott pontjára helyezett, megnyomott egy gombot, és a pont adatai máris benn voltak a gépben.

Ennek ellenére sem a fotók átrajzolása, sem a digitalizálás nem volt népszerű a tervezők körében. Ebbe a lélekemelőnek igazán nem tekinthető munkába ugyan több gyors és ügyes kezű nem-mérnök kolléganőnk is bekapcsolódott, ennek ellenére a legtöbb mérnöknek alaposan ki kellett vennie a részét a layout-tervezésnek e sajátos műfajából. Volt azonban ennek a „rabszolgamunkának” egy igen messzire ható eredménye is. Főnökeink szerencsére nem elégedtek meg a fényképek alapján készült számítógépes rajzokkal, az áramkörök szimbolikus vázlatait, az un. elvi kapcsolási rajzokat is elő kellett állítanunk. Akik közülünk ezt figyelmesen, és a működés megértésének szándékával végezték, megismerhették egy teljesen új, eredeti áramköri technika alapjait.

A munka hónapokig tartott, és újabb, elsősorban önmagunkat szórakoztató történetek, legendák, viccek születtek.

 

A „lebegő vezeték” a legendája.

 

A lebegő vezetéket az időzítő-vezérlő áramkört megfejtő hikis kollégák fedezték fel. Ott kanyargott a többi fontos funkciót betöltő alumínium csík között, fontoskodva kerülgette a másoknak kijelölt kontaktusokat, de szemel láthatóan nem vezérelt semmit, és semmi értelme nem látszott a létezésének. Kiderült, hogy nemcsak célja nincsen, hiszen sehová sem kapcsolódik, de forrása, meghajtója sincs. A kollégák végül is elhamarkodott döntést hoztak, ezt a vezetéket nem kell átmásolni a magyar mikroprocesszor tervrajzába! Nem számoltak azonban az önbizalom-hiányból táplálkozó óvatossággal, és az INTEL iránti feltétel nélküli tekintély-tisztelettel. Az INTEL tervezői nem felejtenek ott csak úgy, minden indok nélkül, egy vezetéket! Rövid, főnöki kezdeményezésre életre hívott konzílium után a rejtélyes vezeték állítólag mégiscsak rákerült a magyar mikroprocesszor tervére. Eddig a legenda.

A másik emlékezetes, és tudomány-történeti szempontból is jelentős eset - a legendárium szerint - az volt, amikor alkotógárdánk kénytelen volt tanulmányozni az elektronok éles kanyarban mutatott viselkedésének problémáját. Az INTEL csip felületén futó, kanyargó alumínium-vezetékek egyes kilencven fokos irányváltásait a szeszélyes tervező időnként „lecsapta” egy-egy rövid negyvenöt fokos átmeneti szakasz beiktatásával. Tudtuk, hogy ezek az átvezetések a lefedő-program számára keserves tizedmásodperceket jelentenek, hiszen ilyenkor az eljárás sokkal több és kisebb méretű expozícióval képes csak jó lefedést adni. Tény, hogy valamelyik merész kollégánk javasolta, amennyiben lehetséges, csináljunk kilencvenet a kétszer negyvenötből, ne növeljük feleslegesen a művelet idejét.

És akkor - és ez már csak legenda - ismét az INTEL cég megfellebbezhetetlen szakmai tekintélyére való hivatkozás következett. Nem lehet véletlen a kanyar levágása, kétszer negyvenöt az nem azonos az egyszer kilencvennel, legalábbis az elektronok számára nem! Vajon nem sodródik-e ki reménytelenül sok elektron az éles kanyarban, megengedhetetlen töltés veszteséget okozva az egyes vezérlőjeleket szállító vezetékeknek? Ebben a megvilágításban nem nyilvánvaló-e, miért tompította le a kanyarokat az INTEL?

 

Szilícium-alapú százlábúak mikroszkóp alatt, avagy hozzál nekem bontott IC-t

 

Az emberiség kíváncsi és kutató hajlamú egyedei megalkották a mikroszkóp különféle változatait, hogy megfigyelhessük és megfejtsük a természet alkotásainak titkait. Hogy a mikroszkóp arra is jó lesz, hogy egy parányi mérnöki alkotás titkait egy másik mérnök fejtse meg a segítségével, ez a technikatörténet meglepő ténye.

A hetvenes években a világ néhány szegletében, de főleg Amerikában fura szilícium-százlábúak látták meg a napvilágot, elképesztő ütemben szaporodtak, és az alkatrészkereskedők segítségével szinte hónapok alatt elborították bolygónk iparilag civilizált részét. E szilícium-százlábúak titkait azért kutatták mikroszkóppal a kíváncsiskodók, hogy reprodukálni lehessen a vizsgált egyedet, ellesni működésének titkát, és létre lehessen hozni a számára egy újabb „populációs régiót”. Ez persze az iparjogvédelem szelleme szerint tiltott dolog volt már akkor is, de az iparjog betűje alaposan elmaradt a valóság mögött, nem védte tételesen az integrált áramkörök elrendezési rajzolatát, a layoutot. Ilyen, nemzetközileg elfogadott jogszabály csak a nyolcvanas évek végén született.

Abban az időben, mikor a százlábúak megfigyelése talán a legintenzívebben folyt, a BME Tarnay Kálmán professzor vezette Elektronikus Eszközök Tanszékét meglátogató vendég regisztrálhatta, hogy a tanszék folyosójának falait mikroszkópi fotók felnagyított tablói borítják, egy korabeli ismert TV-reklám szlogennel csalogatva a bámészkodót: „Bontott IC... bontott IC...bontott IC”

Amikor az LSI Kutatási Fejlesztési Társulás reprodukálásra kijelölte az INTEL-8080 mikroprocesszort, a HIKI-ben és a KFKI-ban először „felboncoltak” néhány példányt, majd néhány, a szemét nem kímélő fiatal kutató-mérnök - közöttük magam is - rávetette magát a mikroszkópra. A cél: katalogizálni a csip valamennyi tranzisztorát és összekapcsolódásukat, majd a kapu-szintű modell felépítése után analizálni, esetleg szimulálni a mikroprocesszor működését.

Ez a megfejtő munka csaknem egy évig tartott. Azt hiszem azzal a módszerrel és azokkal az eszközökkel egy következő generációbeli, 16-bites processzor kapuszintű modelljének rekonstruálása már lehetetlen vállalkozás lett volna. A 8080 kapuszintű modellje azonban felépült. Keserves munka volt ez, de a végén a benne résztvevők óriási ugrást tehettek a MOS-LSI kapcsolástechnika megismerésében.

 

Nagyszámítógépek a mikroszámítógép megvalósításának szolgálatában

 

A magyar integrált-áramkör fejlesztés hajnalán a TKI volt a számítógépes (nagyszámítógépes!) tervezés Mekkája. Az ottani csapat nyomtatott kártyák és monolit IC-k gyártási dokumentációjának számítógépes hátterét fejlesztette, kutatta az ezzel kapcsolatos eljárások algoritmusait, és mind az áramköri, mind a logikai szimuláció területén hasznos eredmények születtek.

A mikroprocesszor tervezés persze szétfeszítette az akkori korlátokat. Érdemes áttekinteni, hogyan zajlott egy IC tervezés a mikroprocesszor program beindítása előtt. A feladat megoldásának első fázisában a tervező milliméter-papíron megrajzolta az általában ezerszeres nagyítású cellákat, majd egy összeállítási rajzot is készített. Ezután a teljes rajzot egy, a TKI által definiált grafikus leíró nyelven tálalni kellett. Egy ilyen MASK-2 nyelven készült leírás néhány ezer helykoordináta-adatának a megadása nem volt gyerekjáték, ami a dolognak az alkotó szellemre gyakorolt frusztráló hatását illeti. Számos hiba is becsúszott egy-egy bonyolultabb áramkör leírásába. Ezeket a hibákat a tervező először a TKI-ban elkészített, jó négyzetméternyi fóliás rajzon pillantotta meg első ízben. Néhány napi újabb „alkotó munka” után visszavitte a leírás javított változatát. Több ilyen forduló után volt némi esély hibátlan layout dokumentáció előállítására. Ha a tervet a tervező jónak ítélte, a rétegek rajzolatait a TKI-ban kétrétegű fóliába is bevágták. Ezután finom kezű fiatal kolléganők preparálták ki a fóliákat, és megindulhatott az optikai maszk készítési eljárás.

Nyilvánvaló volt, hogy a mikroprocesszor maszkjai ezzel a hagyományos technikával nem állíthatók elő. A HIKI maszkfejlesztő bázisa, amely később a MEV maszkfejlesztésének is az egyik bázisa lett, tulajdonképpen ekkor jött létre egy mintagenerátor (pattern generátor) megvásárlásával. A mintagenerátor a korábbiakhoz képest fantasztikus sebességgel exponálta az egyes rétegek tízszeres nagyítású maszkjait. A rétegek leírási fázisának gyorsítására és hiba mentesebbé tételére un. digitalizáló asztalok is kerültek a TKI-ba. Az egyes áramköri részletek működését a TKI áramköri szimulációjával vizsgáltuk. A KFKI-ban Jávor András vezérlete alatt néhányan a helyben kifejlesztett kapuszintű logikai szimulációt (LOBSTER) felhasználva a megfejtők által szolgáltatott logikai vázlatok felhasználásával igazolta a teljes processzor helyes logikai működését.

 

Vita az ionimplantáció szükségességéről

Az LSI-KFT megalakulása előtt az országban csak a klasszikus p-csatomás technológiával készültek áramkörök. A HIKI-ben a szilícium-kapus, a KFKI-ban a fémkapus, ionimplantált p-csatomás technológia területén voltak áramköri eredmények. Nyilvánvaló, hogy amikor az LSI-KFT egy második generációs, n-csatomás mikroprocesszor megvalósítását tűzte ki célul, mindenki a maga eredményeit igyekezett előtérbe tolni. A hikis kollégák az INTEL klasszikus, három tápfeszültséges, tiszta növekményes technológiájának reprodukálását szorgalmazták, egy ionimplantáció nélküli, önillesztett szilíciumkapus processzust. Az LSI-KFT sorszámozta a szóba jöhető technológiai variánsokat. A klasszikus INTEL technológiához leginkább hasonlító változat az NMOS-2 jelet kapta. Mi, a KFKI-ban dolgozók kis létszámunkhoz képest nagy vehemenciával hangoskodtunk a korszerűbb, perspektivikusabb egy tápfeszültségű változat mellett, amely a növekményes küszöbfeszültség beállítására és a kiürítéses terhelések megvalósítására járulékos implantációs lépéseket igényelt. Látszott már, hogy maga az INTEL, de kiváltképpen az INTEL-ből kivált ZYLOG is ezt az utat követi. A KFKI nekilátott az új technológiai változat kifejlesztéséhez. Az LSI-KFT vezető triumvirátusa, a Csurgay-Gyulai-Ugray hármas végül úgy döntött, hogy a HIKI által preferált technológiával kell megvalósítani a magyar mikroprocesszort.

 

A magyar mikroprocesszor megszületése

 

1978-79-ben a nagy tervező-munka résztvevőit már más problémák foglalkoztatták, a mikroprocesszor fejlesztési feladatok tömege a technológusokra nehezedett. Közben persze kiderült egy-egy maszkhiba, és ezt a HIKI-s tervező kollégáknak ki kellett javítaniuk, de az igazán fontos események a diffúziós kályhák és a maszkillesztő berendezések környékén történtek. Aki résztvett akár csak tervezőként - egy félvezető technológiai folyamat kimunkálásában, véglegesítésében, majd rutinszerű folyamatos ismétlésében, az tudja, mennyi apró részletproblémával kell megküzdeni. Messze nem elég a folyamat átfogó ismerete, a berendezések tökéletes műszaki állapota, a tisztaság különféle fokozatainak előírás szerinti tartása. Néha „mágikus műveletekre” is szükség van. Maguk a félvezető-technológusok büszkén, korántsem szakmájuk lebecsüléseként a szakácsművészethez való hasonlatosságot hangsúlyozzák.

A technológusok egy adott változat kidolgozásakor technológiai és áramköri tesztstruktúrákon dolgoznak egészen addig, amíg a technológiai és áramköri paraméterek a helyükre kerülnek. Ez nemcsak a technológiai folyamat állandó ismételgetéséből áll, de nagyszámú mérést és azok kiértékelését is igényli. A mikroprocesszor megvalósításának ez a szakasza a HIKI falain belül ment végbe. Személyes emlékem erről a szakaszról tehát nincs, de később, már a Mikroelektronikai Vállalat alkalmazásában személyesen is megismerhettem azokat az eszközfizikus kollégákat, akik az NMOS-2 variáns paramétereinek beállításánál méréseikkel közreműködtek.

Nem emlékszem már, melyik volt az 1980-as esztendőnek az a napja, amikor KFKI-beli főnökeink közölték az örömhírt; a HIKI-ben a technológus csoport egyik nekifutását siker koronázta, működik a magyar mikroprocesszor. Bevallom őszintén, én magam nem láttam a magyar mikroprocesszort sem működésben, sem mérésen kívül, lebegő állapotban. Azt is be kell ismernünk, hogy a céltípus, a 8080-A nimbusza is megkopott addigra, a magyar felhasználók jelentős része a Z-80-as típust favorizálta. Mégsem ez a két tény volt a legfájdalmasabb.

Az Izzó gyöngyösi gyára akkoriban kezdett 8080 szerelési tevékenységbe, vásárolt csipekkel. Ez azt jelentette, hogy egy másféle módon készült magyar mikroprocesszor is megjelent, és ez - legalábbis az lényegesen nagyobb darabszám miatt - alaposan elhomályosította a magyar-csipes hazai mikroprocesszor megszületésének a fényét.

 

Epilógus

 

Azok a szakemberek akik megcsinálták a magyar mikroprocesszort, később az élet legkülönbözőbb területein tevékenykedtek tovább, csak nagyon kis részüknek volt köze mikroelektronikai tervezéshez vagy technológiához.

 Dr. Keresztes Péter írása nyomán

Részlet a "Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből" című könyvből ISBN: 963 00 8434 1

 

A magyar mikroprocesszor Tovább
Hová tűnt a magyar elektronikai ipar a rendszerváltás után?

Hová tűnt a magyar elektronikai ipar a rendszerváltás után?

Meghalt, vagy megölték? 

 

Előszó

 

1994-ben fejeztem be a magyar elektronikai ipar rendszerváltás utáni sorsáról szóló tanulmányomat. Könyvben is megjelent (Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből), jóval később, 2001-ben. Ennek egyszerű oka volt, ugyanis a kötet életre hívójának és szerkesztőjének, az azóta tragikus módon eltávozott Dr. Mojzes Imre műegyetemi professzornak addigra sikerült összeszednie pályázati pénzeket a kiadáshoz. A címben feltett kérdésem – Magyar elektronikai ipar: meghalt vagy megölték? – drámai hangot üt meg. A megíráskor még nyitva hagytam az egyértelmű választ. Ám most, negyedszázad múltán, amikor e sorokat írom, már egyértelműen kijelenthetem: bizony, megölték. A rendszerváltás utáni privatizáció a mindenkor is gyászos magyar történelem egyik tragikus fejezete lett. Teljes hozzá nem értés, elfogult és megrögzött politikai nézetektől, nemkülönben hatalmas korrupciótól vezérelt folyamatok és döntések jellemezték. A kivásárló külföldi vállalatok elsődleges célja a piacszerzés volt, de hozzájárult a technológiák (berendezések, felszerelések és tudások) majdnem ingyen történő megszerzése is. Fennmaradt ugyan egy-két vállalat, de azok sosem szerezték vissza korábbi piacképességüket, volumeneiket és innovációs készségüket. Ebben a gyászos folyamatban nemcsak az – egyébként világszinten csak részlegesen előremutató - magyar elektronikai ipar esett el, hanem például az egyébként versenyképes magyar cukor-, vagy étolajipar is. A könyv megjelenése óta közel két évtized telt el. Nagyon sok minden megváltozott. Talán a legfontosabb, hogy tagjai lettünk egy nagy érték-közösségnek, az Európai Uniónak. Iparunkban is változások, szerkezeti alakulások következtek be, az EU tagságunk pedig azt garantálja, hogy immár ismét egy hatalmas vámunió tagjai lehetünk (az előző a Monarchia közös piaca volt). Amellett a technológia, sőt technológiák hatalmas változáson, fejlődésen mentek át. Előretört az infokommunikáció és e téren ígéretes hazai eredményekről lehet beszámolni. Várom és remélem, hogy egy ifjú férfi vagy nő folytassa, aktualizálja az én korábbi helyzetkép-vázlatomat. Immár pozitív hangnemben, eredményekről, fejlődésről beszámolva.

Dr. Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök, a Magyar Mérnök Akadémia tagja 

2020.02.16.

96928.jpg

 

A tanulmány

 

A rendszerváltás előtti évben, tehát 1989-ben a magyar elektronikai ipar (a híradás-és vákuumtechnika és a műszeripar együttvéve) részesedése az ipari termelésben a hozzáadott érték szerint mintegy 15% volt. Az elektronikai ipar kereken 130 ezer munkahelyet adott, de közvetve - becslés szerint - még további legalább tízezer munkahelyet érintett. A magyar elektronikai ipar nettó árbevétele 1989-ben meghaladta a 133,5 milliárd forintot, az export összértéke (rubel+dollár) kereken 51 milliárd forintot tett ki. 1991 végén a foglalkoztatottak száma már csaknem a felére, 75 ezerre csökkent, a nettó árbevétel folyóáron 103 milliárd forint, az exportbevétel kereken 32 milliárd forint volt. Ez azt jelenti, hogy 1989-es bázisáron az árbevétel mintegy a felére, az export pedig kb. a 40%-ára apadt. A tendencia a következő két évben a megelőzőnél nagyobb gradienssel folytatódott. 

Tanulmányunkban 1992. végéig tekintjük át a magyar elektronikai ipar helyzetének alakulását. Erre az időre a magyar elektronikai ipar lényegében megszűnt, vállalatai részben csődeljárás alatt, nagyobb részben felszámolás előtt álltak. A külföldi befektetők által felvásárolt vállalatok döntő többségében az új tulajdonos megszüntette a műszaki fejlesztést (és ahol volt, a kutatást is), drasztikus leépítéseket foganatosított. Az elektronikai ipar mintegy 30 vállalatából - a töredékekből létrejött kisvállalkozásokat leszámítva - legfeljebb egy-kettő maradt, erősen csökkent termeléssel, fejlesztés nélkül, vagy külföldi nagyvállalat bedolgozójaként. 

Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a magyar elektronikai ipar felbomlásában az egyes gazdasági, politikai és részben humán tényezők közül melyik milyen súllyal szerepelt és hogy ezek spontán módon hatottak, vagy egy megtervezett stratégia részét képezik-e. A következő tényezőket vesszük sorra, hangsúlyozva, hogy ezek nem függetlenek egymástól, hanem szoros interrelációban vannak és rendszerint erősítik egymás hatását:

- a hagyományos piacok elvesztése,

- a technológiai és termékfejlesztés elmaradottsága,

- a tulajdonosi struktúra átalakítása („privatizáció”),

- az újonnan megszerzendő piacok protekciós vonásai,

- kormányzati hibák, téves döntések,

- a nemzetközi konkurencia lépései,

- a magyar elektronikai ipar szellemi bázisának hibái. 

A KSH besorolásának megfelelően az elektronikai ipari tevékenységek az alábbi gyártási ágakat foglalják magukba: 

- ipari híradástechnikai termékek,

- közszükségleti híradástechnikai cikkek,

- mérőműszerek és eszközök,

- irányítástechnikai eszközök és berendezések,

- számítástechnikai eszközök és berendezések, orvosi műszerek és berendezések,

- elektronikai alkatrészek.

Ebből a meghatározásból egyrészt hiányzik a láncolat egyik meghatározó fontosságú része, az értékesítés, a piaci követelményeknek és igényeknek a fejlesztést és termelést alakító visszacsatoló hatása. Másrészt pedig, a felsorolásból kitűnik, hogy a KSH-osztályozás teljesen mellőzi a „rendszert” mint az eszközöket és berendezéseket integráló, jelentékeny szellemi ráfordítást magában foglaló termelést, illetve kínálatot. 

Piaci helyzet, piaci stratégiák 

 

Ha némileg elvontan fogalmazunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar elektronikai iparnak, akárcsak az egész magyar gazdaságnak a piacát a jaltai egyezmény (1945. február) határozta meg, amely országunkat a szovjet érdekszférába utalta. A hidegháború korszakában, elzárva a világ más régióitól, természetszerűen a domináns megrendelő, a Szovjetunió, valamint a többi, főleg kelet-európai ország igényei szerint alakult a magyar elektronikai ipar. A teljes elzártság csak a hatvanas évek második felében kezdett oldódni, majd a hetvenes években beindult egy korlátozott nyitás ún. „nem-szocialista” (elsősorban harmadik világbeli) piacokra. Ezt a nyitást az afganisztáni bevonulás ismét bezárta és a szocialista tábort egy újabb befelé fordulásra kényszerítette, amit csak bizonyos alagút-effektusok enyhítettek, főleg Magyarországon. 

A nyugati importkorlátozások, elsősorban a know-how, a fejlett technológiai tudás és a high-tech berendezések tekintetében, voltaképpen a COCOM megszűnéséig (1992) fennálltak. A „tőkés” országokba irányuló exportszállítások viszont már a nyolcvanas években számottevő értéket értek el a magyar elektronikai iparban, bár kétségtelen, hogy ezek nagyobb része „félkemény” valutás piacokra (pl. Líbia, Libanon) ment, vagy állami támogatással, „zöldhitelekből” finanszírozták, és csupán töredéke volt a tényleges piaci módon létrejött kivitel. 

A hetvenes évek közepén kezdődött Magyarországon a komolyabb mértékű nemzetközi hitelfelvétel, aminek egyik következménye lett, hogy a magyar gazdaság az adósságszolgálat miatt fokozódó mértékben rászorult az ún. „keményvaluta” kitermelésre. A vállalatokra növekvő nyomás nehezedett a tőkés export tekintetében. Eközben azonban az export volumenhordozója továbbra is a rubeltermelés maradt. Kialakult egy sajátságos piaci struktúra, amely végső soron megbénította a vállalatok fejlődőképességét, torz elszámolási arányokkal operált, és amelynek egyetlen célfüggvénye volt: a fiskális szempontok érvényesítése. A magyar gazdaság három, egymástól jelentősen (egyes esetekben sarkosan) eltérő követelményrendszerű és felfogású piacra volt kénytelen dolgozni: 

- a nagy volumeneket felvevő, műszakilag a fejlődést nem gerjesztő, mert azt lényegében nem vagy alig honoráló szocialista piac, amely viszont az ötéves és éves kontingens- és árviták lezárása után lényegében szabad mozgást adott a szállító vállalatoknak; 

- a korlátozott felvevő-képességű hazai piac, amelyet viszont nem fenyegetett, de folyamatos fejlesztésekre és versenyzésre sem szorított az importtermékek mennyisége és színvonala, mivel a tőkés importot a devizabalansz érdekében erősen korlátozták, a szocialista importot pedig egyrészt a kontingensek határolták be, másrészt a műszaki színvonaluk nem jelentett valódi húzóerőt; 

- a túltelített, politikai szempontokból elzárt és a versenytársak által keményen védett és lefedett tőkés piac, amelyre voltaképpen csak élelmiszeripari termékekkel vagy erősen energiafogyasztó és a környezetet jelentősen terhelő termékekkel (mint pl. a feketekohászati áruk vagy az olajszármazékok, jobb esetben erősáramú berendezések és létesítmények) lehetett nagyobb volumenben beférkőzni. Ez a „tőkés” piac voltaképpen nagyobb részben a harmadik világ fizetőképes régióit jelentette (pl. Irak, Irán, egyes „olajországok”: Kuvait, Nigéria, Libanon, Algéria, valamint néhány Dél-Amerikai ország).

A hárompiaci struktúrában pénzügyi hidak alakultak ki, a vállalatok (legalábbis az ügyesebbje) ezeken keresztül járkálva tudtak maguknak bizonyos mozgásteret kialakítani. A tőkéspiaci szállítások profítábilitása az esetek jelentős részében alacsony, marginális vagy éppen negatív volt, viszont a keményvalutás bevételt az állami szabályozórendszer magasan premizálta, míg a nagy volumenű és magas profit tartalmú rubelrelációs bevételeket extra adókkal terhelte, amihez még rendszeres időközönként a kötelezően képzett tartalékok állami elvonása járult. Ebben a szimulációs piacban egy hármas árfolyam-számítás volt érvényben, ami hozzájárult az elszámolási rendszer kuszaságához. 

A magyar gazdaság összeomlásának egyik forrása ez a belülről szándékosan összekuszált, és egyúttal a külső (világpolitikai) erők által kikényszerített gazdasági, nyereség- és költségszámítási rendszer volt. Ugyanakkor a magyar gazdaság létezésének és a lakosság viszonylagos jólétének elsődleges forrásai a lefölözések voltak. A szocialista, elsődlegesen szovjet piacról beszerzett olcsó energiát, energiahordozókat, nyersanyagokat, egyéb ipari és mezőgazdasági alapanyagokat (pl. ammónia, timföldből alumínium stb.) ipari és élelemiszeripari termékekbe beépítve, vagy éppen közvetlen módon, átalakítás nélkül is jelentékeny haszonnal adta el magyar állam. A többlet-haszon nemcsak a más országokba eladott exporttermékekből származott, hanem a hazai piacon is érvényesült (pl. személyautó). A felvett hitelek ezekhez a forrásokhoz képest rásegítők voltak. 

A rubel-dollár átszivattyúzás a magyar gazdaság egésze szintjén folyamatosan pozitív szaldójú volt. Ugyanez viszont egyáltalán nem jelent meg vállalati szinten, mivel a szabályozók a rubelből származó többlet-nyereséget elvonták, a hazai árakat pedig a tőkés kivitel árai szerint alakították. Ez utóbbiban egyébként volt ráció, mivel így próbálták rászorítani a termelőket arra, hogy nyereséget ne áremeléssel, hanem műszaki újdonságokkal, termelékenység-növeléssel érjék el.

Ami ebben a konstrukcióban a magyar elektronikai ipart illeti, kimondható, hogy gyakorlatilag az egész ágazat a rubelexportra állt be: a hatvanas évek végétől kezdve, amikor a tőkéspiaci exportok nagyobb volumenben megindultak, egészen a nyolcvanas évek legvégéig, az ún. szocialista tábor összeomlásáig a termelésének 60-65%-át rubelexportban értékesítette (ennek mintegy 80-85%-át szovjet relációban), 10-12% volt a dollárexport, és a fennmaradó rész hazai felhasználásra került. Ez az ágazat mintegy 60 jelentősebb termelő-vállalatot foglalt magában (kb. 30 vállalat és kb. 25 szövetkezet, amihez még kutatóhelyi gyártás is járult). 1985-ben az ágazat kereken 150 ezer embert foglalkoztatott.

Érdemes néhány szót szólni a magyar elektronikai ipar vállalati struktúrájáról is. A cégek profilját állami döntéssel a hatvanas évek végén osztották szét, lényegében akkor, amikor a megrendelések nagysága igen erősen megnőtt. A magyar vállalatok mérete már a rendszerváltást megelőző években állandó vitát váltott ki. Az ún. nagyvállalat-ellenes csoport támadta a hazai ipar vállalatszerkezetét, amely, szerintük, nehézkes, megújulásra nem képes óriásokból áll, mozgékony, friss kisvállalatok helyett. E felfogás megalapozatlanságát azonban éppen a nyugati példák igazolják, ahol az elektronikai ipart általában multinacionális óriásvállalatok uralják és körülöttük specializált bedolgozó kisvállalat-szatellitek gyűrűje él és szállít nekik. A magyar ún. „nagyvállalatok” többsége nemzetközi összehasonlításban legfeljebb közepes méretűnek számított, és amellett a „nagyságukat” az az egészségtelen körülmény is megszabta, hogy hatékony vagy egyáltalán működő beszállítói, háttéripari rendszer híján olyan tevékenységeket is házon (gyáron) belül kellett végezni, amelyek egészséges gazdaságokban kívülről biztonsággal megrendelhetők. 

videoton1208164c.jpg

Bár nem kapcsolódik szorosan a vállalati struktúrához, érdemes megemlíteni a hazai elektronikai gyártásnak egy specifikumát: a kutatóhelyi termelési, a saját eredmények alapján termékek készítését. A magyar kutatóintézetekben és műszaki fejlesztő vállalatokban jelentékeny és az esetek nagyobb részében nemzetközileg is elismert szellemi kapacitás halmozódott, ugyanakkor a létrejött K+F (kutatás+fejlesztés)-eredményeknek a magyar ipar nem volt eredményes felvevője. Ehhez járult még, hogy a gazdasági szabályozók kifejezetten preferálták a kutatóhelyeket, mind a képződött nyereségek igen alacsony szintű elvonásával, mind pedig - az elvileg a kutatáshoz szükséges - csak keményvalutás relációból beszerezhető, fejlett technológiájú eszközökhöz (berendezések, alkatrészek, anyagok) való hozzájutásban, azaz, az iparhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb feltételek megteremtésében. Nem elhanyagolható szempont, hogy a kutatóhelyeken a szellemi színvonal átlaga magasabb volt, mint az ipari átlag, beleértve nemcsak a tudományos, hanem a kisegítő személyzetet is. 

A kutató és fejlesztő intézetek és vállalatok azonban nem csak saját eredményeiket alkalmazva termeltek, hanem az itt felhalmozódott tudás felhasználásával megpróbálták - egészen a nyolcvanas évek második feléig sikeresen - lemásolni és átültetni azokat a fejlett eszközöket, berendezéseket, amelyektől az embargó elzárta országunkat. Erre két példát érdemes említeni: a saját kutatási eredményekből készített grafikus displayt (MTA SZTAKI), illetve az ugyancsak saját kutatási eredményekre és tudásra alapozott, de lényegében a DEC mini-számítógép-vonalat követő TPA-sorozatot (MTA KFKI). E kettő csupán markáns példa, mert az elektronika más ágaiból, főleg a műszer- és méréstechnikából és az irányítástechnika-automatizálás köréből is bőségesen lehetne idézni kutatóintézetekben és fejlesztő vállalatoknál készített termékeket. 

oriontpa.jpg

A K+F-helyeken készült elektronikai termékek viszonylag magas áruk ellenére népszerűek voltak a felhasználók körében, egyrészt mert magas műszaki színvonalat képviseltek, másrészt - és ez a döntő ok -, mivel ily módon egyáltalán hozzájutottak olyan eszközökhöz, amelyek egyébként szigorú embargó alatt álltak. Külön kell megemlíteni a Magyarországon alkalmazott szoftvereket, amelyeket a nyolcvanas évek legvégéig szinte teljes egészében a hazai K+F-bázis fejlesztett ki és hozott létre. A szoftver területén nemzetközileg is elfogadott és piacképes eredmények és termékek keletkeztek (pl. MPROLOG, a Recognita az SZKI-ban, a HUNIX a KFKI-ban és SZTAKI-ban). 

Szellemi háttér (kutatás-fejlesztés, oktatás) 

 

A szellemi háttér esetében két tézisből célszerű kiindulnunk: 

1. az elektronikai ipar rendkívül erősen tudásbázisú ágazat, amelynek igen gyors a megújulási rátája, tehát állandóan új ismereteket igényel; 

2. a magyar elektronikában magas szintű kutató-fejlesztő műhelyek alakultak ki, a felsőoktatás pedig nemzetközileg is összehasonlítható színvonalú szakember utánpótlási bázist jelentett. 

A kutatóhálózat meghatározó részét az ötvenes években és a hatvanas évek elején építették ki, főként az Akadémia alá rendelve. Az ún. ipari fejlesztőintézetek többségét is az ötvenes években alakították ki, azonban ezek nagyobb részét a hetvenes évek második felében műszaki fejlesztő vállalattá alakították át. A magyar elektronikai K+F-bázis négy rétegből tevődött össze: 

1. az akadémiai hálózat intézeteiből.

Közülük, a magyar elektronikai ipar szempontjából elsősorban KFKI és a SZTAKI emelhető ki. A KFKI a számítástechnikában, a szilárdtest-fizikában, a mikroelektronikai technológiákban és a lézertudományban jelentett komoly erőt, míg a SZTAKI főleg az irányítástechnikában, a relációs adatbázisok terén, az erősáramú elektronikában és a szoftverfejlesztésben. Ezek mellett más akadémiai intézetek egyes részlegei is végeztek az elektronikához kapcsolódó kutatásokat (pl. MÜFI, ATOMKI). Az MTA nemzetközi rangú Matematikai Kutatóintézetében igen színvonalas információ- és hálózatelméleti, topológiai, számelméleti műhelyek voltak és vannak, azonban ezeknek csak közvetett ráhatásuk volt a magyar elektronikai iparra;

2. az ipari kutató és fejlesztő intézetek/vállalatok.

Közülük kiemelendő a TKI a mikrohullámú technikában, valamint az első magyar, iparban is hasznosított számítógépes elektronikai tervezőrendszer megalkotásában (AUTER); a HIKI, amely az integrált áramkörök tervezésében és technológiájában próbálkozott, bár inkább csak követő kísérletezésekig jutott el; a két méréstechnikai intézet (MIKI, MKKL), amelyek a HIKI-hez hasonlóan elsősorban másoló-követő fejlesztéseket végeztek, kevés originális eredménnyel; továbbá az SZKI és a SZÁMALK, pontosabban annak egyik részelődje, az INFELOR, amelyek a számítástechnika egyes területein, elsősorban a szoftverfejlesztésben jelentős eredményeket értek el;

3. az egyetemek kutatóhelyei.

Közülük elsősorban a BME-nek több tanszékét összefogó elektronikai és fizikai intézeteit kell kiemelni, amelyeknek tanszékein nemzetközileg is elismert, originális munkák folytak (és folynak), egyebek között a szakértői rendszerek, az alakfelismerés, a számítógép-hálózatok, a mikroelektronikai technológiák terén. Az ELTE-n az információelmélettel kapcsolatos matematikai kutatások kiemelkedő jelentőségűek;

4. az iparvállalatok fejlesztő (és részben kutató) részlegei.

Ezek a K+F-helyek szerepük fontosságánál kisebb elismerést kaptak, annak ellenére, hogy néhány elektronikai vállalatnál színvonalas munkák folytak (pl. a Videotonban az elektronikai technológiák terén, a Tungsramban a robotikában, a BHG-ban a telefon-technikában, a PKI-ban az átvitel-technikában, a BEAG-ban az audio-studiótechnikában, az Orionban a mikrohullámú technikában). 

84548103_2794132870662287_4769763625491496960_n.jpg

A K+F intézmények színvonalas munkája és eredményei nem tükröződtek adekvát módon az iparban, bár annál jobban és hatásosabban, amint azt a propaganda elhitetni akarta, hiszen a kutatóhelyek, beleértve az egyetemeket is, rendszeresen kaptak megbízásokat iparvállalatoktól. A transzfer mégis távol állt a tökéletestől, amit több összetevővel magyarázhatunk (egyebek között: az iparvállalatok csekély érdekeltsége és a rendszeres elvonások, a „puha” és „kemény” pénzek állandó ellentmondásai, az „átemelő” intézmények hiánya stb.). Egyebek között ezeken a gondokon próbáltak segíteni az államilag finanszírozott gazdaságfejlesztő és - az ezek részét képező, részint önálló - K+F-programok. Ez utóbbiak két nagy csoportba sorolhatók: országos és a szaktárcák által irányított programokra. 

A magyar elektronikai ipar szempontjából két gazdaságfejlesztő programról szólhatunk: az egyik a hazai számítástechnikai ipart és az alkalmazásokat megalapozó, illetve elősegítő program, amely 1970-től 1988-ig tartott, a másik az elektronikai alkatrészgyártást (elsősorban az aktív elemekét) megteremtő program, amely nagy késéssel és hosszú huzavona után, erősen leszűkített és megnyirbált lehetőségekkel 1981-ben indult és lényegében a bázisgyár, a MEV 1986. évi leégéséig tartott. 

vtpc.jpg

A gazdaságfejlesztő programok hasznosságát és hatékonyságát a gazdasági szakemberek - műszakiak és közgazdák egyaránt - sokat vitatták, az 1990-es rendszerváltás után pedig a hatalomra jutott korábbi ellenzék, főleg annak liberális indíttatású része, egyenesen károsnak minősítette. E tanulmánynak nem feladata a gazdaságfejlesztő programok részletes elemzése, csupán abból a szemszögből vizsgáljuk, vajon mennyire járultak hozzá, vagy hatottak ellene a magyar elektronikai ipar összeomlásához. Nézetünk szerint, e tekintetben a következő tényezők gyakoroltak hatást: 

• a gazdaságfejlesztő programok piachelyettesítő, szimulációs eszközként szolgáltak. A magyar iparban nem voltak egymással versengő vállalatok (néhány egyedi kivételtől eltekintve), amelyeket a versenyzés rákényszerített volna az újításokra, mind műszaki, mind általános gazdasági szempontból. A nemzetközi verseny késztetése ugyancsak hiányzott, mert a letárgyalt kontingensek és az azokban öt évre, illetve évenkénti bontásban meghatározott termékek mennyiségileg is, és műszaki tartalom szerint is determináltak voltak. A versenyt a hatóságok (OT, szaktárcák) és részben a párt felső szervezetei döntéseinek és előírásainak, illetve az ezeket kifejező szabályozóknak való megfelelés helyettesítette. A gazdaságfejlesztő programok indítását elsősorban az államapparátus felső szintjein létrejött, de mindenkor az adott szakterület vezető szakembereiből (többnyire a legjobb, világot is járt kutatókból) álló érdekcsoportok által sugalmazott felismerések és javaslatok alapozták meg, és ezeket egyes párt- és államhatalmi csoportok sajátos hatalmi törekvései is erősítették. Ily módon, a piac kényszerítő hatása helyett felülről kialakított döntésekkel, majd ezt követő végrehajtási irányítással próbálták meg a legújabb technológiák bevezetését és egyúttal azoknak a gazdaságban, sőt az egész társadalomban való elterjesztését megvalósítani. 

• A hasznosság tekintetében a két elektronikai gazdaságfejlesztő programot, illetve hatásaikat külön kell vizsgálni. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a számítástechnikai program, a mai megítélés szerint is, alapvetően helyes döntés volt, mert létrehozott egy számítástechnikai ipari ágazatot, köztük olyan vállalatot, mint az európai szinten is technológiailag a középmezőny felső részébe tartozó, a kelet-közép-európai régióban pedig vezető cégnek számító Videotont, mellette és körülötte néhány kisebb, de piacilag eredményes vállalattal (pl. Orion, Hírszöv), megerősítette a számítástechnikai kutatást és fejlesztést, ebben is elsődlegesen a szoftverfejlesztést, segített létrehozni az alap-, közép- és szakképzés és továbbképzés, és főleg a felsőoktatás számítástechnikai bázisait, és, ami ezekkel egyenrangú jelentőségű: megteremtette a társadalomban a számítástechnika alkalmazása iránti igényt, megalapozta a számítástechnikai kultúrát. Természetesen lehet és kell vizsgálni, hogy mindezt mennyire hatékonyan, mennyire gazdaságosan hajtotta végre a gazdaságfejlesztő program. Egy ilyen vizsgálatot azonban mindenképpen az adott társadalmi rendszer és a nemzetközi közeg viszonyainak figyelembevételével szabad csak elvégezni.

vz110_1.jpg

• A másik, az elektronikával összefüggő, a hazai aktív elektronikai alkatrészgyártást megteremteni hivatott gazdaságfejlesztő programot viszont semmiképpen sem lehet sikeresnek tekinteni, akármilyen közelítésből tárgyaljuk is. Kudarcának legfőbb oka a halogatás és az abból is következő rossz kompromisszum a szakmai és a tervező-pénzügyi körök között. A halogatások és a pénzügyi lefaragások miatt a program ahhoz kevésnek bizonyult, hogy érdemleges, fejlődni és fejleszteni képes gyártás jöjjön létre egy olyan terméktípusból mint az integrált (és főleg a nagyintegráltságú) áramkörök, amelyeknek a gyártása már a program indulásakor, a nyolcvanas évek elején hatalmas invesztíciókat igényelt, és voltaképpen a világon is csupán néhány erős és a piacot uraló cég kezében összpontosult. A kudarchoz egy alapvetően hibás pénzügyi felfogás is járult, amely előírta, hogy az alkatrész-gyártás önmagában nyereséges legyen, miközben a világon mindenütt a tényleges nyereséget a berendezés- és rendszergyártás hozza.

Az elektronikával kapcsolatos gazdaságfejlesztő programokról azt mondhatjuk: egy-egy volt a sikeresnek számító és a bukott programok aránya. Ennél kedvezőbb a mérleg a kutatás-fejlesztés szempontjából, mert a gazdaságfejlesztő programokhoz kapcsolódó K+F programokban születtek jelentős eredmények is, kialakultak nemzetközileg is elismert iskolák.

Az összeomlás összetevői

 

Magyarországon a rendszerváltás utáni első években ez az ipari ágazat felbomlott. Mármost a tanulmányunk címében feltett kérdésre: magától kimúlt-e vagy szándékosan megölték? - munkahipotézisként az utóbbi választ fogadjuk el, tehát a nagyobb részben közvetett és kisebb részben közvetlen elpusztító hatásokat. Ezen állításunkat azzal a korlátozással kell kiegészíteni, hogy a magyar elektronikai ipar elhalásában több független endogén és exogén tényező (az átalakulásokkal óhatatlanul együttjáró kaotikus jelenségek, a korábbi automatizmusok megszűnése, a nemzetközi status quo megbomlása stb.) is közrejátszott. Az alábbiakban megpróbáljuk igazolni ezen állítás érvényességét, és sorra vesszük az összeomláshoz vezető folyamat egyes összetevőit. Öt lényeges évet vizsgálunk (1. táblázat): két ötéves terv utolsó évét (1980 és 1985), a megelőző rendszer utolsó teljes évét (1989) és á rendszerváltás utáni első két évet (1990 és 1991). Három, csomópontinak számító időpontra az elektronikai ipar két nagy összetevőjének, a híradás- és a műszer-iparnak az adatait külön is részletezzük (1985., 1989. és 1991.).

1. táblázat.

 tablazat.PNG

* Forrás: Magyar Ipar és Kereskedelem, 1980-1990; 1985-1991. 

Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Főszerkesztő: Törökné dr. Szente Ágnes Az értékek 1991-es folyóáron 

A vállalati struktúra az átalakulás során nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is drámaian alakult át. Míg 1980-ban feltűnően kevés számú vállalat (mindössze 68) képezte a magyar elektronikai ipart, ami a korábban, felső szintű döntésekkel elhatározott összevonások eredménye volt, addig öt évvel később ez a szám csaknem megháromszorozódott, miközben a foglalkoztatottak száma ugyanezen idő alatt kereken 7%-kal csökkent. Ebben az időszakban ez az élőmunkára vonatkoztatott, kis mértékű termelékenység-növelés hatását mutatta, amit igazol a nettó árbevételnek mintegy 40%-os növekedése (bázisáron). 

1989-re a gazdálkodók száma 2,7-szeresére nőtt, miközben a foglalkoztatottaké kereken 87%-ára csökkent. Ekkor már más folyamat indult be: az önálló vagy valamelyik vállalathoz kötődő gazdasági társulások gyors ütemű létrejötte. Figyelemreméltó a nettó árbevétel és az export jelentős növekedése. Az állóeszköz-állomány értéknövekedésében elsődlegesen az elektronikai alkatrészprogram keretében létrehozott új technológiák beszerzése játszott közre. Ugyanekkor már megkezdődött a Németh-kormány intézkedései nyomán a kivonulás a KGST-piacokról, elsősorban a szovjet piacról, aminek valós hatása jól tükröződik az 1990- és 1991-es évek exportjában, amikor folyóáron az export háromnegyedére, majd egy évvel később kb. 60%-ára esett vissza az egy, ill. két évvel korábbihoz képest. Ez reálisan (az immár jelentős, évi 25-30%-os inflációt számításba véve) rendre mintegy 55 és 40 százalékot jelent. Drámaian csökken a bevétel és miközben a gazdálkodók száma két év alatt megkétszereződik(!), azaz a vállalatok kis, néhány fős vállalatforgácsokká töredeznek szét, a foglalkoztatottak száma csaknem felére esik vissza.

Tehát, míg 1980-ban az átlagos vállalati létszám 2366 fő volt, 1985-ben pedig valamivel 800 alatt, addig 1991-re az átlagos vállalati létszám 75-re zsugorodott. Nemcsak a létszám fogy rohamosan, hanem az állóeszköz bruttó értéke is, ami részint a tömeges csődökkel beinduló felszámolásokkal, részint a felszerelések elöregedésével magyarázható.

Vegyük most sorra a magyar elektronikai ipar felbomlását előidéző tényezőket, megjegyezve, hogy a felsorolás sorrendje nem jelent óhatatlanul fontossági rendet, mivel egyrészt az egyes tényezők összefüggnek egymással, kölcsönösen hatnak egymásra, másrészt pedig, mivel az egyes időszakokban (ami lehet akár egyetlen év is) más más tényező hatása válik dominánssá.

Gazdaságpolitikai és kormányzati tényezők a rendszerváltás előtt

 

A három piac problémája. Erre a kérdéskörre már az előzőekben kitértünk. Eta most specifikusan a magyar elektronikai ipar kapcsolatait vizsgáljuk, látható, hogy a KGST-régió piaca nagy tömegű terméket vett fel, azonban ez a piac csupán a kontingensek által behatárolt mennyiségi és minőségi előírások korlátái között működhetett. Bizonyos propagandisztikus állítások ellenére, és termékcsaládokra, termék-csoportokra nézve differenciáltan, a KGST-partnerek is megköveteltek műszaki fejlesztéseket, új termékeket, azonban a fejlesztési törekvéseket visszavetette, hogy a műszaki megújulást a tervalkukban általában nem sikerült értéken tükröztetni, illetve ezáltal nem lehetett többletprofitot érvényesíteni. A KGST-partnerek, és különösen a legnagyobb megrendelő, a szovjet partner által előírt normatívákkal, szabványokkal, műszaki jellemzőkkel gyártott termékek viszont az esetek többségében nem voltak konvertálhatók a nyugati piacokra. 

mti-foto-wdvkdxl3cxlju0hmavmrb0noamn0ut09.jpg

A műszaki ellentmondásoknál súlyosabb hátrányt jelentettek a gazdasági-gazdálkodási kötöttségek. Míg a tőkés devizatermelést a kormányzat nemcsak támogatta, hanem forszírozta is, addig vállalati szinten ez rendszerint hátrányokkal járt, mert a jelentékeny mértékű kivitelhez szükséges járulékos, de a piaci versenyben alapvető fontosságú tevékenységekhez (szerviz, vevőszolgálat kiépítése, betanítás, marketing tevékenység, reklám) a szabályozók hátrányosan megkülönböztetései miatt nem álltak rendelkezésre finansziális eszközök, tehát a tőkeszegény vállalatok ezek híján tartós jelenlétre nem tudtak berendezkedni. A tőkés piacokon bekövetkezett veszteségeket a szocialista és a belső piacokon elért többletnyereség pénzügyi hídjaival egyenlítették ki. Ez a szisztéma azonban rögtön összeomlott, amint a pénzügyi hidak megszűntek.

A belső gazdasági kapcsolatok gyengesége és/vagy hiánya.

A magyar közgazdászok által támadott, túlzottnak tartott vállalatméreteket elsődlegesen az teremtette meg, hogy hiányzott egy kielégítően és folytonosan működő beszállítói rendszer. A magyar vállalatok - így az elektronikai vállalatok is - kénytelenek voltak a saját profiljuktól idegen tevékenységekre berendezkedni. A nem megfelelően vagy többnyire egyáltalán nem működő gazdasági kapcsolatrendszer, valamint a hiánygazdálkodás tartalékolás: kényszere okozta az indokolatlanul nagy készleteket is, amelyek mind vállalati, mire országos szinten elviselhetetlen mértékű tőkelekötéssel jártak. A piacgazdasági igények megjelenésekor a készletek jelentős része a vagyon értékét terhelő ballasztként jelentkezett. Különösen negatívan hatott ez az elektronikai iparra, amelynek a nyugati piacok eltérő követelményeinek megfelelően, eltérő elektronikai és, az esetek többségében, más mechanikai alkatrészbázissal kellett volna termelnie. A beszállító cégek leválása az anyavállalatról voltaképpen a nyolcvanas évek második felében megkezdődött, a vállalaton belüli és külső gazdasági társaságok megjelenésével, azonban ezek pozitív hatása az idő rövidsége miatt már és még nem tudott kibontakozni. 

Elvonások fejlesztés helyett.

A magyar elektronikai ipar erodálódása voltaképpen már a hatvanas évek végén megkezdődött, amikor az elektronikában átfogó változások következtek be. Az integrált áramkörök ipari gyártásával a termékekben megjelenő tudás, újdonság egyre fokozódó mértékben átkerült a berendezésekből az alkatrészekbe, miközben maga a „berendezés” is egyre teljesebb mértékben egyedi készülék helyen nagy bonyolultságú rendszer lett. A szakma - elsősorban annak iparban dolgozó része - már a hatvanas évek végétől sürgette egy átfogó technológiai rekonstrukció megvalósítását. Szakmai grémiumok, bizottságok, tanulmányok serege követte egymást, sokszorosan megvitatott, újból és újból átdolgozott koncepciók, javaslatok készültek, rengeteg energiát lekötve, de mindig eredmény nélkül. 

Kétségtelen, hogy helyesebb lett volna ha a gyártó vállalatok a technológiáik rekonstrukcióját, a modernizálást maguk hajtják végre, nem pedig központi elhatározásból és állami finanszírozással. Ezt két okból sem lehetett megvalósítani. Egyrészt minden nagyszabású átalakításba beleszólása van a mindenkori tulajdonosnak, de legalábbis a többségi pakett birtokolójának. 1990 előtt ez minden esetben az állam volt, amely tehát megszabta a terveken keresztül, hogy egy adott vállalat mire fordíthatja az eszközeit és milyen fejlesztéseket hajthat végre. A másik tényező összefügg az előzővel. Az állam mint tulajdonos rendszeresen elvonta a vállalatoktól nemcsak a képződött többlet-nyereségeket (pl. az olcsó szocialista nyersanyagokból, alkatrészekből, de főleg energiahordozókból származó többletet lefölözték az ún. különbözeti termelési-fogyasztási adóval, a KÜTEFA-val, vagy a nyolcvanas évektől kezdve a szocialista piacról hozott bevételeket egy szép nevű, a lényeget elfedő „termelési adó”-val sújtották), hanem időnként visszatérítés nélkül elvonta az egyébként általa kötelezően előírt tartalékokat is. Ilyen helyzetben a vállalatok csak akkor tudtak jelentős fejlesztéseket végrehajtani, ha megfelelő felső támogatást élveztek, vagy pedig, ha valamilyen központi fejlesztési program kedvezményezettei lehettek.

Az elvonások és a piactiltó szabályozások különösen drámai hatásúak lettek a nyolcvanas évek második felében, amikor a Szovjetunió hazánkkal szembeni eladósodása hirtelen megugrott. Egyrészt az ún. bukaresti elv értelmében a folyó olajár a megelőző öt év világpiaci átlaga szerint alakult és ekkor, éppen aszinkronban a fejlett országokhoz képest, erősen csökkent a szovjet olaj ára, másrészt pedig a Szovjetunió akkor már drámai mértékben fokozódó dezintegrálódása következtében romlott a fizetőképessége, illetve a szállításai a magyar áruk ellenértékeként. Az akkori (Grósz-, majd Németh-) kormányok, rövidtávú érdekektől vezérelve, rendkívül erős szigorító, sőt, diszpreferáló intézkedéseket hoztak a szocialista, elsősorban is a szovjet szállítások ellen. Ezek az intézkedések részben elvonásokban, részben direkt kontingentálásban nyilvánultak meg. 1990 után az Antall-kormány tovább folytatta ezt a törekvést, immár politikai szándékokkal is megtoldva. 

Az importliberalizálás.

Ez jól indokolható és 1990-ig terjedő szakaszában - a bevezetés kezdeti hibáitól eltekintve - helyes elhatározás volt, amely azonban a rendszer-váltás után, megfelelő korlátozások híján, súlyos csapást mért a magyar elektronikai iparra. A „liberó” bevezetésének a nyilvánosság számára hangoztatott fő érve az volt, hogy ezáltal kell teret nyitni a versenynek, beengedni a fejlett termékeket és szembesülni azok fejlesztési kényszerével. E helyes szándék mögött azonban politikai kényszerek (és igyekezetek) is meghúzódtak. Magyarország csatlakozott a GATT-hoz és ez előírta számára a liberalizálást. Bár a terméknomenklatúra 80%-a liberalizálva lett, ebbe azonban be lettek építve olyan, a magyar ipart védő korlátozások, amelyek a tevékenységének mintegy 70%-át védték. Mindent egybevetve, a liberalizálás alól kivont 20% a magyar ipar tevékenységének 70%-át védte. Azonban még ezt az átmeneti védelmet is figyelembe véve, nem kétséges, hogy a rendszerváltás előtti kormányok, saját túlélésük reményében, a csaknem teljes körű importliberalizálás azonnali bevezetésével olyan engedményeket tettek a magyar elektronikai ipar létét fenyegető versenytársaknak, amelyeknek ugyanakkor például a nyugat-európai fejlett országok nagyobb része - saját iparának védelmében - keményen ellenállt.

Követő fejlesztések, másolások.

Ez a tényező látszólag kevésbé lényeges, mint az előzőek, azonban hosszú távú hatásai nem elhanyagolhatók. A magyar gazdaság 1990 előtt el volt zárva a fejlett technológiáktól. Ugyanakkor a kutatószféra lényegesen szabadabban mozoghatott. A hetvenes évektől kezdve a kutatók nagy része, és elsősorban a jelesebb, magasabb intellektusú része rendszeresen eljutott külföldre, nem csak konferenciákra, rövid látogatásokra, hanem hosszabb, éves, esetenként néhány éves kutatómunkára kitűnő laboratóriumokba. Az így összeszedett ismereteket hasznosítva megpróbálták követni - esetenként nem is túl nagy távolságból - a legfejlettebb eredményeket. Ehhez a magyar állam is segítséget adott (pl. valutakeretekkel), felismerve, hogy ily módon legalább részlegesen pótolni lehet a COCOM- és egyéb korlátok alá eső fejlett technikát. Ez a követő kutatás és fejlesztés azonban a nyolcvanas évek végére teljes zsákutcába vezetett, több okból is. Egyrészt, mivel a tudás, az újdonság egyre inkább az alkatrészekben sűrűsödött, immár lemásolhatatlanul. Másrészt, a politikai okokból kialakított korlátozások, listák megszűntek, az import teljes egészében felszabadult, a vásárlásokat csak a fizetőképesség határolja be, így tehát, a „drágább, de legalább kapható”, a fejlettekről másolt vagy csak követő módon fejlesztett hazai berendezés vagy szoftver eladhatatlanná vált. Végül, nem elhanyagolható tényező az sem, hogy megjelentek Magyarországon azok a vállalatok, amelyek termékeinek hasonmásai, „klónjai” voltak az említett magyar elektronikai, főleg számítástechnikai termékek, és iparjogvédelmi okokból joggal letiltották ezek forgalmazását (vagy jobb esetben, felismerve a magyar fejlesztőknél-gyártóknál felhalmozódott tudást, saját leányvállalatként átvették őket).

A rendszerváltozás utáni átalakulás és átalakítás hibái

 

A hibás beavatkozások folytatása.

Az új kormányzat - sok tekintetben felerősítve - megismételte elődjei hibás intézkedéseit. Az Antall-kormány politikai okokból folytatta a szovjet piac diszkriminatív megítélését, ezáltal a Németh-kormány alatt már alaposan megromlott viszony jelentős leépülésbe ment át. Jellemző, hogy míg például a csehszlovák export a volt szovjet piacokra 1991 első félévében az 1990 évinek 92%-a volt, a magyar csupán 40%-a. Mindez annak tudatában történt, hogy ismeretes volt, az egykori KGST-partnerek, de főleg a szovjet utódok igényelnék a magyar szállításokat, mert meglévő magyar elektronikai berendezéseiket, rendszereiket nem tudják egyik napról a másikra lecserélni a még oly vonzó feltételek mellett kínált nyugatiakra, tehát a magyar berendezések pótlása, kiegészítése, felújítása valós igényeket jelent. Az ebből a lehetőségből, ebből a térségből való kilépéssel a magyar elektronikai ipar elvesztette tömeges, hordozó piacát, anélkül, hogy lett volna akár műszakilag, akár ár szempontjából jövedelmező kínálata más piacok felé. De még ha lett is volna ilyen kínálata, akkor sem tudott volna azonnal, gyakorlatilag átmenet nélkül behatolni egy túltelített, egymással is keményen rivalizáló óriásvállalatok által lefedett piacra. A behatoláshoz nemcsak jelentős tőke, hanem idő is kell, amíg egy cég a bázisait ki tudja építeni, amíg nevet szerez, amíg megismerik a tevékenységét.

mechlabor-stm-310-studio-tape-recorder.jpg

Erre a magyar elektronikai iparnak (de más iparágakat is említhetnénk) azért sem volt lehetősége, mert az Antall-kormány, egy (tiszta formájában voltaképpen sohasem létezett) szabadpiaci illúziótól vezérelve, de azt felemás módon megítélve úgy vélte, hogy teljesen ki kell vonulnia a vállalati szféra támogatásából. A „felemás” megítélést ez esetben azért említhetjük, mert más tekintetben, például a társasági átalakulásban és a privatizáció folyamatában ugyanez a kormányzat erősen centralizációs törekvésű, adminisztratív jellegű intézkedésekkel élt. Az Antall-kormány hibás gazdasági tevékenységében külön ki kell emelni a kamat- és árfolyam-politika ingadozásait, ellentmondásait, olykor váratlan húzásait, amelyek természetesen nemcsak a magyar elektronikai ipart, hanem minden termelő tevékenységet súlyosan érintettek, de különösen végzetesek olyan, rendkívül gyors megújulási ciklusú, erősen beruházás-igényes és tudás-orientált ágazat vonatkozásában, mint az elektronika.

Privatizáció - garanciák nélkül.

Egy adott struktúrában minden jelentős átalakítás komoly megrázkódtatásokkal jár. A magyar gazdaságot ráadásul többfajta változási tényező együttes hatása érte és gyengítette meg 1990 után. Az egyik, és talán legfontosabb a hagyományos és nagy felvevő piacainak elvesztése, a másik a vállalati formák átalakítása („társasággá alakítás”), a harmadik az állami tulajdonnak magántulajdonná alakítása, külföldi részvételt is bevonva. 

tungsram01.PNG

A piacvesztésekről, annak sajátosságairól a magyar elektronikai ipar tekintetében már korábban szóltunk. Ez a tényező meghatározó jelentőségű elektronikai iparunk megroggyanásában, mert az addig felhalmozott műszaki tudás és piaci ismeret ezáltal igen nagy mértékben, sok esetben nulláig leértékelődött. Megindultak a csőd-, majd a felszámolási eljárások, amelyek végeredményeként a kormányzati ciklus végére, 1994-re egyetlen magyar elektronikai vállalat sem maradt talpon (legfeljebb olyan, amelyik továbbvitte a nevet, mint például a szétaprózódott Videoton). Az, amit ebben az évben magyar elektronikai iparnak nevezett a statisztika, nem volt más, mint maradvány- és törmelékvállalatoknak napi túlélési gondokkal folyamatosan fenyegetett konglomerátuma. 1993-ra az ágazatban mintegy 44 ezer ember dolgozott, és az elektronikai vállalatok kevesebb mint 90 milliárd forintot forgalmaztak. A magyar elektronikai ipar legfontosabb vállalatai vagy megszűntek, mint pl. a Gamma, az Orion, az FMV, a BEAG, a MEV, vagy pedig óriási létszámleépítések után, állandó rendeléshiánnyal küzdő kisebb-nagyobb cégekké alakultak át. Különösen figyelemre méltó eset a Tungsramé, amelyet egyik legnagyobb konkurense, a General Electric vásárolt meg, rendkívül szerény áron, ha figyelembe vesszük, hogy a Tungsram a világ fénycső- és izzólámpa piacának mintegy 5%-át tartotta a kezében, voltak igen modem technológiái (pl. Nagykanizsán) és tényleges eladósodása a piaci értékéhez és vagyonához képest nem volt jelentős. A GE profil-tisztításként megszüntette az egyébként az európai élvonalban álló robot- és lézertechnikai fejlesztéseket és erősen csökkent létszámú laborrá alakította a Bródy-labort. Ezek után pénzügyi manőverekkel (a veszteségesség átalakítása tőkeemeléssé) sikerült a magyar elektronikai iparnak a világpiacon legnagyobb részesedéssel bíró vállalatát gyakorlatilag teljes egészében amerikai tulajdonná alakítania.

orion_1.jpg

Ezzel eljutottunk a privatizációs tényezőhöz. Az 1990-es évek magyar privatizációját a szakmai hibák, hozzá nem értés, politikai nyomások hatására bekövetkezett elkapkodottság, valamint, ma már egyre több ismertté vált eset nyomán kimondhatóan: korrupciós jelenségek jellemzik. A privatizáció szakmai hibái és a hozzá nem értés magyarázható és bizonyos mértékig védhető azzal, hogy egyrészt egy inverz folyamatot kellett végrehajtani, ami soha sem egyszerű, másrészt, mert voltaképpen a magyar történelem során példa nélküli folyamatot kellett viszonylag rövid idő alatt beindítani és végrehajtani. Ehhez járult, hogy leromlott és szétzilálódott vállalatokat kellett (volna) értékesíteni. A politikai nyomásra itt nem érdemes szót vesztegetni, mert a jelen tanulmány szerzője nem érzi magát kellően felkészültnek ahhoz, hogy a napi politika irracionalitásait érdemben elemezze. Ami viszont a korrupciós ügyeket illeti, az minden értékesítési folyamatban benne rejlő, immanens veszély, amit csak megfelelő törvényes biztosítékokkal és jól működő ellenőrzési rendszerrel lehet minimalizálni. Viszont a magyar nemzeti értékeknek az az elherdálás jellegű kiárusítása, ami 1990 után következett be, meglehetősen ritka az egyébként igen viharos magyar történelem során is.

A magyar privatizáció legfőbb hibái:

 

• a vállalatokat legyengítették, vezetésüket elbizonytalanították, tehát rosszabb alkupozícióból indultak, mint egy stabil helyzetben;

• a bejövő külföldi tőke tulajdonosainak egy része kalandor volt vagy jobb esetben csekély tőkével rendelkezett, a vásárlásokat hitelből eszközölték és a megvett tulajdon egyes részeinek eladásából törlesztettek. A komoly vásárlók viszont elsősorban piaci részesedést akartak vásárolni, és igen kevéssé helyi termelést megvalósítani;

• azok a külföldi vállalkozók, akik magyarországi termelést folytatnak, általában „csavarhúzó” gyárakat rendeztek be, a fejlesztést „otthon” végzik;

• a szerződések nem vagy gyengén tartalmazták a technológiai fejlesztés megkövetelését a megvásárolt gyárban;

• talán a legsúlyosabb hiba, hogy a privatizáció során nem történt gondoskodás az adott gyárban megtestesült szellemi tőke, a tudás, a dokumentációk megőrzésére, valamint a kialakult szellemi műhelyek, munkacsoportok, eszmei szinergikus hatásának fenntartására. Ezeknek pótlása reménytelen vállalkozás. Ha egy team szétszóródik, ha egy szervezet, annak belső rendje felbomlik, ha a dokumentációkat szó szerint szétszórják, szemétégetőbe küldik, akkor az a gyár meghalt, még akkor is, ha esetleg a gépek, berendezések, épületek leltárilag megvannak. (Többnyire ezek sincsenek meg, mert nagy részüket elhordták, vagy értékük alatt felvásárolták.) 

A kutatás-műszaki fejlesztés elsorvadása.

A korábbiakban elemeztük már a hazai elektronikai K+F-bázis helyzetét, ezért erre most nem térünk ki részletesen. Ezt a bázist nagy vonalakban három összetevőre bontottuk: (1) az egyetemi és akadémiai kutatóhelyekre, (2) az ún. ipari kutató-fejlesztő intézetekre és vállalatokra és (3) a gyárakon belüli K+F-részlegekre. Ezek közül 1993-ra az (1) kategória még létezik, bár igen jelentősen csökkent létszámmal és pénzekkel. Az Akadémia intézetei leválasztották magukról a nem kifejezetten kutató és a gyártó részlegeket, és így, komoly véráldozatok után, külföldi programokba és egyéb nemzetközi együttműködésekbe bekapcsolódva tartani tudják a színvonalat. Hasonló a helyzet az egyetemi kutatóhelyeknél is. Gondot elsődlegesen az jelent, hogy a tehetséges fiatalok vagy egyáltalán nem mennek műszaki pályákra, vagy végzés után a kutatásnál lényegesen kedvezőbb kereseti lehetőségeket keresnek, sok esetben tartósan külföldre távoznak. A (2) kategória, az ipari fejlesztő vállalatok, szinte kivétel nélkül teljes csődbe kerültek, és ez nem csak az elektronikával kapcsolódókra érvényes. Bár az ún. ipari kutatóintézetek és -vállalatok tevékenységüknek egy részében nem annyira a közvetlen gyári kapcsolatokból éltek, hanem saját fejlesztéseiknek realizálásból és forgalmazásából, mégis, az ipari háttér megszűnése --az államilag finanszírozott központi K+F-programok egyidejű elmaradásával -katasztrofális hatással járt rájuk nézve. A (3) kategória gyakorlatilag megszűnt, együtt, sőt előbb halálozván el, mint az anyavállalatok. Előbb, mivel a csődeljárások során elsőként a műszaki fejlesztőket küldték el, és ugyanez a helyzet akkor is, ha külföldi vállalkozó vásárolt fel egy adott vállalat, vagy annak részeit. Márpedig saját műszaki fejlesztés nélkül bármely vállalat - és főleg a tudásigényes elektronikai gyárak - csupán alsórendű, bérmunka jellegű tevékenységre képes. 

Következtetések 

 

A magyar elektronikai ipar tehát - a fentieket figyelembe véve - nem csupán elhalálozott, hanem a kormányzati hibák, rossz döntések, a téves gazdasági és főleg politikai nézeteken alapuló beavatkozások, a külső versenytársakat preferáló, a nyers piacelhódítást fel nem ismerő vagy éppen annak behódoló politikai naivitások és hiszékenység együttes hatásai megölték, megfojtották, elvonván tőle a létéhez szükséges feltételeket. Ez a folyamat már a megelőző rendszerben megkezdődött, amikor a fiskális kormányzati szemlélet folyamatosan meg- és elvonta a magyar elektronikai ipar fejlesztéséhez, megújításához, nemzetközi versenyképességéhez szükséges eszközöket. 

A magyar elektronikai ipar romlása felerősödött a szocialista rendszer utolsó éveiben, de végül is a rendszerváltozás utáni alig három évben teljesedett be, amikor a negatív hatások felgyorsítva jelentkeztek. Az az ágazat, amelyet a statisztikai rendszer e tanulmány megírásakor, vagyis 1994-ben magyar elektronikai iparnak nevezett, és amely 1992-ben mintegy 88,6 milliárd forintot forgalmazott (azaz a már igen lecsökkent 1991. évinek is csupán 86%-át folyóáron, illetve a mintegy 25-28%-os éves inflációt figyelembe véve, reálértéken 60-65%-át), ez az ipar nem pusztán létszámában és termelési értékében lett töredéke az 1989. évinek, hanem termékeinek összetételét, tevékenységét tekintve is csupán egy vegetáló színvonalat képvisel, hiszen javító-karbantartó munkák, bedolgozás, bérmunka adják a munkáknak mintegy 90%-át, amihez részben korábbi munkák, eredmények kifuttatása, részben néhány találmány megvalósításának kísérlete járul. 

Epilógus 

 

Lesz-e ismét magyar elektronikai ipar? - tettem fel a kérdést e tanulmány befejezésekor, 1994-ben. Lehetne, ügyes kertész segítségével, mert a gyökérzet egy része - a szellemi tőke maradványa - még él - írtam akkor, bizakodva. Azóta mostanra, 2001 végére, amikor átdolgoztam, rövidítettem ezt az az írást, javult a helyzet, biztató folyamatok is beindultak. Mégis, a mai elektronikai ipar közel sem olyan jelentőségű, húzó része a magyar gazdaságnak, mint megöletése előtt volt. A további, várható folyamatok feltárása és elemzése azonban már egy másik tanulmány feladata kell legyen. 

Köszönetnyilvánítás 

 

Igen fontos és tartalmas hozzájárulást jelentettek Berecz Frigyes, Berkó Gyula, Budinszky József, Gyulai József, Iklódy Gábor, Kapolyi László és Pál László szakmailag és gazdaságpolitikailag egyaránt értékes közlései, amelyeket beépítettem a tanulmányba. Köszönet türelmükért és a kapott ismeretekért. Végül, és messzemenően nem utolsó sorban, szeretném megköszönni férjemnek, Kovács György villamosmérnöknek a fentiekhez hasonlóan értékes közléseit, és főleg a türelmét a jelen tanulmány megírása során.

Mi a helyzet napjainkban?

 

Mondhatnánk, hogy sok víz lefolyt azóta már minden folyón, kár ezen rágódni. De nem mindegy mi történt akkor, hiszen internet híján az átlagember nem tudta mi a helyzet, csak azt látta, hogy sorra tűnnek el patinás cégeink. Persze sok, konkurenciának számító multi is eltűnt azóta, vagy eladta a nevét kínai cégeknek. Dél-Korea pedig a semmiből átvette a hatalmat az elektronika piacán. Csak érdekességképpen mondom, hogy az első SAMSUNG fekete-fehér televíziót 1970-ben mutatták be és SANYO licenc alapján készült, és ott is 5 éves tervek voltak, erről bővebben itt olvashatunk. Nálunk egy komoly gyártó és fejlesztő bázist sikerült tönkretenni állami segédlettel pár év alatt, hogy mi lehetett volna, ha szakemberek irányítják akkor az országot nem tudhatjuk, de nem valószínű, hogy ez jó megoldás volt. Minden azért nem tűnt el, mert a VIDEOTON megmaradt hírmondónak, jelenleg Videoton Holding Zrt. néven a legnagyobb magyar magántulajdonban lévő ipari vállalatcsoport, de saját márkás termékeket nem készít, mert szerződéses, un. EMS gyártó. A világ változik, ahogy a szerző is írta előszavában: előretört az infokommunikáció, és e téren ígéretes hazai eredményekről lehet beszámolni, de a rendszerváltás előtt itthon gyártott hiradástechnikai és számítástechnikai termékek közül sok még napjainkban is működik, a gyűjtők szeretete életben tartja őket és talán az idők végeztéig megőrzik egy elherdált ipar emlékét.

Köszönet a szerzőnek: Dr. Szentgyörgyi Zsuzsának, hogy hozzájárult a tanulmány közkinccsé tételéhez a blog keretein belül.

A gyárak történetéről az alábbi linkeken olvashatunk bővebben: 

https://lazarbibi.blog.hu/tags/Magyar/page/2  

https://lazarbibi.blog.hu/tags/Magyar

Képek forrása: MTVA archívum, radiohistoria.hu, holdcomputers.com

 

Hová tűnt a magyar elektronikai ipar a rendszerváltás után? Tovább
A tüzérségi rendszerektől a szintetizátorig

A tüzérségi rendszerektől a szintetizátorig

Manapság, ha a szintetizátorok történetéről beszélünk, legtöbbször Robert Moog, Ray Kurzweil, vagy Milton Byron Babbitt neve kerül említésre, de bizony a nagy szovjet birodalomban is születtek meglepő fejlesztések. Ne feledjük, hogy a világ első elektromos hangszerét (theremin) Moszkvában mutatta be Lev Szergejevics Tyermen.

3d5d07b9abd81b48a86d2a1599131219.jpg

Ez a poszt egy tehetséges katonai mérnökről szól, aki a mostoha körülmények ellenére elkészített egy elektromos hangszert, amit a világ első stúdió-zenei szintetizátoraként, valamint első automatikus analóg elektromos hangszereként ismertek el. Szeretett találmányának kedvéért képes volt lemondani mindenről és ő volt az a ritka embertípus, aki a szélsőséges szovjet valóságban meg tudta kerülni a bürokratikus, ideológiai és egyéb akadályokat.

Jevgenyij Murzin 1914-ben született Szamarában. A középiskolát követően kitüntetéssel végzi el a helyi Építőipari Főiskolát 1933-ban, majd Moszkvában folytatja tanulmányait. Fiatalon nagy érdeklődést mutat a klasszikus zene iránt, lánya vallomása szerint már a 30-as évek végén gondolkodott egy szintetizátor megalkotásáról. 1936-ban Murzin megismerte Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin műveit, és a zeneszerző tiszteletére keresztelte el  első szintetizátor projektjét ANSZ-re 1938-ban (Az angol nyelvű szakirodalomban ANS-nek írják).

Miután 1941-ben végzett tanulmányaival, Murzin felhívja a moszkvai konzervatóriumot. A fiatal feltaláló ötlete lenyűgözte a konzervatórium vezetését, de anyagi okok miatt nem támogatják a szintetizátor prototípus elkészítését. Murzin proletár származása és valószínűleg fiatal kora miatt nem került az elnyomó rendszer fókuszába, a "saraska" zsúfolt körülményei között sem dolgozott. Egy másik érdekesség, hogy maga Murzin a szintetizátor-projekt elindításakor nem rendelkezett zenei, sem hangmérnöki végzettséggel, sőt még elektromérnök sem volt, viszont egy katonai zseni, tele álmokkal az elektronikus zene térhódításáról. A lendület azonban megtört, egy időre félre kellett tenni a terveket, mert megkezdődött a Nagy Honvédő Háború, amely hosszú ideig késleltette Jevgenyij Murzin forradalmi ötletének megvalósítását.  

f4e00b5a0eedd60daec3b912961960bb.jpg

Hősünk katonai szolgálatát a tüzérségben töltötte. Tehetséges és sokoldalú mérnök emberként az elektromechanikus tűzvezérlő rendszerek fejlesztésében kamatoztatta tudását. Több találmányának tervezetét is elküldte a parancsnokságnak. A vezetők felfigyeltek rá, és hamarosan az MII-5 (lásd később) vezető hadnagya lett. Murzin barátja, Eduárd Artemiev zeneszerző szerint a feltaláló elmondta neki, hogy a háború alatt elemeznie kellett a német repülőgépek manőverezési mintáit, és az ellenük vívott légi harc jellemzőit, valamint a német pilóták technikáit. Az elemzések eredményeit felhasználva képes volt  hatékony taktikai ellenintézkedéseket kidolgozni a szovjet repülők és a légvédelem számára. A háború alatt a mérnök több módosítást fejlesztett ki a légvédelmi ágyúkon, amiket később a gyártás során is bevezettek. A világégés utáni években is aktívan részt vett felderítő berendezések kidolgozásában, valamint az elfogó vadászgépeket az ellenséges célokra rávezető módszerek fejlesztésében. Néhány jelentés szerint 1951-ben elnyerte a Sztálin-díjat. A 40-es években nem sok idő maradt a szintetizátor prototípus építésére. 

Mi is az MII-5? A Szovjetunió Védelmi Minisztériumának Tüzérségi Főigazgatóságának 5. sz. Intézete, amelyet 1932. április 5-én alapítottak automatizálási és vezérlőrendszerek fejlesztésére. A főleg légvédelmi feladatokra összpontosító rendszerek kifejlesztésének egyik központja volt az intézet. Eleinte a csöves légvédelmet szolgálták ki, de később adódott egy nagyobb feladat: a légvédelmi rakétarendszerek irányításának problémái. Az egész egy jól szervezett un. piramis rendszerben működött, melynek tetején vezető szakértők és ötletgazdák helyezkedtek el, lejjebb a fejlesztési irányokhoz hozzárendelt mérnökök és programozók, legalul pedig a gyártás és a tesztelő csapatok. Az intézet többször nevet váltott, jelenleg az Almaz-Antey hadiipari komplexum része, ahol az SZ-400 légvédelmi rendszerek is készülnek.

Murzin az 50-es években már ezredesi ranggal rendelkezett és a szovjet viszonyokhoz képest magas fizetéssel, ráadásul meglehetősen befolyásos figurává vált. Mindenki úgy gondolta, hogy az MII-5-ben építette az ANSZ prototípusát. A mérnök rokonainak és barátainak története megcáfolja ezeket a feltételezéseket. Az első ANSZ szintetizátor egy társasházi lakásban készült, ahol Jevgenyíj Murzin élt. Aktívan segített a projektben felesége, lánya és barátai. Az alkotó összejövetelek gyantafüstbe és forrasztóón szagba burkolózva teltek.

34edf7bac07b36d03a23e14f63059c25.jpg

Murzin kollégái a katonai kutatóintézetben tisztelték munkatársuk lelkesedését az akkoriban furcsának tűnő hobbi iránt, és segítettek a hiánycikknek számító alkatrészek beszerzésében. Anyagi támogatást viszont csak barátaitól kapott. 1958-ra sikerült befejeznie az egyedülálló jellemzőkkel rendelkező ANSZ első prototípusát.

Megszületett a világ egyik első optografikus, elektronikus szintetizátora, ami összekapcsolja a hangot és a fényt, legalábbis, ami a hang alkotásának folyamatát illeti. A fenti képen látható monstrum nem túl bizalomgerjesztő, - ha nem tudod micsoda, soha nem találnád ki - de nézzük el neki, mert házilag készült. A kész prototípus lenyűgözte a Szovjetunió Kulturális Minisztériumának tagjait és a szovjet műszaki fölény bizonyításaként a második fejlettebb példány már a Minisztertanács Rádióelektronikai Bizottságának támogatásával épült. 1961-ben Londonban és Párizsban is bemutatták a szerkezetet és a korabeli szaksajtó nagyon meglepődött, az USA-ban úgy érezték, hogy a Szovjetunió a Szputnyik után már megint megelőzte őket. Az ANSZ valóban úttörő volt a maga nemében, de ehhez az kellett, hogy a haditechnikában alkalmazott megoldásokat is felhasználta hozzá az alkotó.

011059b0049e43848bb11cd01115dd83.jpg

Az ANSZ valójában egy optikai polifonikus szekvenszer, amely lehetővé teszi egy üveglapra előre rögzített (rákarcolt) mű lejátszását. Persze a hangokat is elő kellett állítani valahogy, erre a lenti képeken látható üveglemezek szolgáltak, amikre tiszta szinuszos hullámformákat nyomtattak egy Murzin által kifejlesztett speciális eljárással, konkrétan korongonként 144 darabot koncentrikus körök formájában. Ez hasonlított a mozifilm szélén található optikai hangsávhoz. A forgó üvegkerekeket megvilágították, és a képet - a szinuszos hullámokat - a szintetizátor hátsó falára vetítették, ahol egy fotocellás olvasó egység feldolgozta. A (második) szintetizátor hangterjedelme 10 oktáv, és minden oktáv 72 részre van osztva, 12 helyett. Ez a mikrotonálisnak hívott osztási sűrűség elegendő a csúszó hanghoz, a glisszandóhoz. Összesen tehát 720 szinuszhangot képes előállítani az ANSZ. Ehhez öt (az első változatban négy) üveglapot forgattak. Mind a 720 hang akár egyszerre is megszólaltatható volt (teljes polifónia), de ez csak elviselhetetlen zajt eredményezett volna.

dscf0242.jpeg

uveglemez.PNG

Az ANSZ korabeli és nagyon előre mutató jellemzője a grafikus programozhatóság, ami ma már ugyan nem nagy dolog, de fél évszázaddal ezelőtt, amikor még csak ipari és tudományos célokra használtak számítógépet, igazi szenzáció volt. (Hazánkban 1959-ben összesen egyetlen számítógép működött, - akkor elektromos agynak hívták - amelynek memóriája 5 kB volt. Ezzel számolták ki pl. a budapesti Erzsébet híd statikai jellemzőit.)

A programozás céljaira egy sajátos kezelő felület szolgált. Ez egy cserélhető üveglap volt, amelyre jól tapadó, nem száradó, nem átlátszó gyanta bevonatot öntöttek. Ha ebbe a bevonatba lyukat karcoltak, ott átjött a fény, és olyan frekvenciával villogott, amilyennel azon a ponton a hátfalról visszaverődő szinusz rezgett. Ha több pontot rajzoltak egymás mellé vagy fölé, akkor több hang szólalt meg. Az üveglap előtt függőlegesen 20 db fényérzékelő fotocella helyezkedett el. Ezek érzékelték a fénypontokat, s alakították át elektromos jellé. Cellánként egy-egy sávszűrő csökkentette a cellák közötti áthallást. Természetesen nemcsak pontokat lehetett karcolni, hanem bármilyen ábrát is, és az üveglapot húzva, ezt is le lehetett játszani a későbbiekben. Ha a végeredmény nem a megkívánt volt, ki lehetett javítani a karcolást.

lap.PNG

Kezdetben nem volt billentyűzete a szintetizátornak, de a szerzők kérésére az is került rá, és egy kódoló egység a billentyűk lenyomását alakította át képpé. Kétdimenziós, grafikus felületet kaptunk tehát, a zene modern kottáját. Azt a grafikont, ami egy zenei folyamat időbeli lefolyásának spektrumképét az egyes pillanatok hangerőviszonyaival együtt tartalmazza, szonogramnak hívjuk. Igen, az ANSZ szonogramokat használt, anélkül, hogy Murzin és a komponisták tudtak volna róla. A La Stampa, akkortájt liberális olasz napilap, még 1968-ban is a modern avantgárd zene egyik, a kölni vagy a párizsi alkotó műhelyekkel egyenrangú központjának nevezte Moszkvát.

solaris.jpg

Az ANSZ-szel mindenféle muzsika készült. Olyan filmek zenéje, mint pl. a Sztalker, de az egyik legtalányosabb szovjet film, a Stanislaw Lem Solaris című regényéből Tarkovszkij rendezte remekmű zenéje talán a leghíresebb ANSZ produkció. E film kísérteties, mikrotonális harmóniái éppen olyan sejtelmesek és megrázóak, mint amilyenek a keringő űrállomás fedélzetén lévő karakterek, amint felszabadulnak saját pszichéjük korlátai alól - és egyben válnak ennek áldozatává.

stalker_1.jpeg

Hiába volt azonban forradalmi és nagyszerű a szerkezet, az történt vele, mint a legtöbb szovjet találmánnyal, ez még nem volt elegendő indok a tömeggyártásra. Ennek ellenére a készülék nagyon népszerű volt a szovjet zeneszerzők körében. Murzin halála után (1970) a delfinek kommunikációjának kutatására is felhasználták az ARSZ-t. Az üvegkorongokra nyomtatták a hangmintákat, amiket az állatok felé sugároztak. Az eredeti modell már nincs meg, de egy replika ma is megtekinthető a Glinka Múzeumban, Moszkvában, a virtuális verzióval pedig bárki eljátszogathat ezen a linken.

Források: wikipédia, pult.ru, Cs. Kádár Péter: XXI. századi diszkónika

A tüzérségi rendszerektől a szintetizátorig Tovább
Szexcsatornák a 19. századból

Szexcsatornák a 19. századból

Az erotika nagy üzlet, az ilyen jellegű tartalom hatalmas forgalmat bonyolít főleg az online alapú szolgáltatásokon keresztül, de még a kábel tv üzemeltetőknél is. Formátumok buktak el azon, hogy nem engedtek szex műsorokat forgalmazni hordozóikon. Szinte hihetetlen, de a mozi és a rádió elterjedése előtt már erotikus tartalmat nézhettek az emberek pénzbedobós automatákban. Szóval, áram se nagyon volt még, de őspornót már lehetett kukkolni.

cailoscope1.jpg

Természetesen nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Az egyik ilyen megjelenítő szerkezet a mutoszkóp (mutoscope) volt, ami a flip könyv működési elvén alapul. Végy egy füzetet, rajzolj minden lapjára egymástól csak kicsit eltérő képeket, pörgesd végig és már kész is a mozgókép. A találmányt először Amerikában szabadalmaztatták 1894-ben. A mutoszkóp dobozában egy központi tengelyre felfűzött fotósorozat helyezkedett el, amit külső kar tekerésével tudtunk elindítani. Egy résen át szemlélhettük a képeket, amelyekből az éppen soron következőt egy fém lap állított meg egy-egy pillanatra. A gépezet egy pénzérme bedobására aktivizálódott: bekapcsolt egy izzót a képek fölött. Különféle rugós szerkezetekkel oldották meg, hogy ha pl. nem forgatták a tekerőt, akkor egy idő után kikapcsolt.

mutoscope01.jpg 

Eleinte utcán, pályaudvarokon állították szolgálatba őket, hogy várakozás közben az emberek elüssék valamivel az időt. Akkori mércével igényesnek mondható külsővel rendelkeztek, ezáltal próbálták az eszközt a vásári látványosságok szintjénél feljebb emelni. Amerikában társaságok is alakultak, melyek a mutoszkópban lejátszható fotósorozatokat készítették. Az újabb generációs gépekben már motor hajtotta a központi tengelyt. Gyorsan rájöttek, hogy az erotikus tartalmak hozzák a legnagyobb bevételt, ezért megjelentek a vetkőzős képsorozatok, gyakran az éjszakai élet ismert hölgy alakjai mutatták meg bájaikat annak, aki nem sajnálta rá a pénzt.

vintage-peepshow-machines.jpg

mutoscope-images.jpg

nyito_2.jpg

A lenti képen egy másik hasonló szerkezet, a "Cail-O-Scope" látható, amelyet a Caille Brothers talált ki 1904-ben. Szintén pénzbedobós volt, amikor az érme lepottyant kigyulladt egy kisméretű izzó és egy sztereoszkópikus képeket tartalmazó orsót lehetett forgatni, amiről egyenként lapozódtak a térhatású fényképek. A gépet rendkívül népszerűvé tette, hogy a néző meg tudta állítani, ha jobban szemügyre akart venni egy általa kedvelt képet.

cailo01.jpg

Volt pár negatívum is, általában a nézők nem azt kapták, amit a gépeken lévő hangzatos beharangozók ígértek. Természetesen híreket és nagyobb eseményeket bemutató masinák is forgalomba kerültek, de a "peep show" sorozat üzemeltetése bizonyult a legjövedelmezőbbnek.

A mozgófilmmel és a mozival már nem tudtak versenyezni ezek a szerkentyűk, ezért szép lassan a múlt század harmincas éveire kihaltak, vagy más, fejlettebb formában jelentek meg.

 

Források: wikipédia, tankonyvtar.hu, rockabellebombshell.wordpress.com

Szexcsatornák a 19. századból Tovább
A televízió nem mindig volt lapos

A televízió nem mindig volt lapos

Megállapíthatjuk, hogy a televíziókészülék mint olyan, jelen fejlettségi szintjénél foglalja el a legkevesebb helyet, viszont a kinézete pedig a legunalmasabb periódusba érkezett. Nézzünk pár őrült konstrukciót és különleges formát a múltból. barthelemy.jpg

A legelső készülékek között nem nehéz ilyet találni, hiszen a működési elv még félig mechanikus volt, ezért egészen fura csodabogarak születtek a televíziózás hajnalán.

A nyitóképen láthatjuk a Szemivizor nevezetű szerkezetet, amit René Barthélémy konstruált 1929-ben Franciaországban, bár ezt inkább ős-projektornak nevezhetjük, mert a falra vetített. Az első brit kereskedelmi forgalomba került készülék a "Baird Televisor" volt 1930-ban, amit lentebb láthatunk. A korai tévék nagyon kicsi felbontást tudtak, (kb. 30-40 sor) ezért általában lencsékkel nagyították fel a képet.

513540.jpg

Ezután jött egy időszak, amikor a televízió majdnem úgy nézett ki, mint a rádió, csak kicsit nagyobb varázsszem díszelgett rajta és ezt képernyőnek hívták.

707with7bp4atestcardc.jpg

1937-től megjelent az a megoldás, amikor a készülék képcsöve felfelé nézett és egy 45 fokban döntött tükrön keresztül bámulhatták a műsort - már amikor volt. Bútordarabnak is beillett a lenti képen látható Marconi 702 televízió. Egy működő darab még biztosan létezik belőle, amit a legnagyobb videó megosztó oldalon meg is nézhetünk.

bd419bec9d876542fbb7ec208d893f65.jpg

 Teletone TV-209 (1949) Amerikából, itt már kezd kialakulni a normál TV kinézet, de még kerek a képernyő.

teletone_porthole.jpg

Az ötvenes években már egészen elképesztő készülékek születtek. Philippe Charbonneaux tervezte 1957-ben a Teleavia Panoramic III televíziót. Ennél a modellnél külön egységet képezett a forgatható képcső és a vevő.

16021001205_9514117d30_b.jpg

Olaszországban is létezett hasonló modell, a Phonola Marziano névre hallgató készülék 5 évig volt gyártásban (1957-1962), de mára csak pár darab maradt az utókornak.

retro-televisions-phonola.jpg

Ez mind semmi, az 53 cm képátlójú Philco Tandem Predicta képernyője több méter hosszú 25 eres kábellel csatlakozott a vevőegységhez, így könnyebben tudták hordozni a vezeték hatósugarán belül, ezt láthatjuk a lenti képen.

2tv.jpg

A Philco még készített egy legendás darabot a Predicta szériában, ez a "Stargate Atlintis" sci-fi sorozatban is szerepelt, mint a Genie által fejlesztett számítógép (lenti kép). Sajnos az ötvenes évek végének futurisztikus készülékei nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a vásárlók nem álltak készen az ilyen formák befogadására, ráadásul nem voltak túl üzembiztos szerkezetek. A Philco cég a hatvanas évek elején csődbe is ment, de termékei ikonikussá váltak.

zenith02.PNG

Az ötvenes évek végének csúcs extra készüléke a nyugat-német Kuba Komet elnevezésű házi szórakoztató központ. Dönthető képernyője volt és minden akkori csúcs technikát tartalmazott. 130 kilogrammos súlyába még 8 darab hangszóró is belefért.

h9vrdel.png

A hatvanas évek második felében úgy gondolták hamarosan eljön az űrkorszak - ma már tudjuk, hogy tévedtek - és ennek megfelelő stílusú készülékek jelentek meg a piacon. A Space Age termései voltak a különféle gömb alakú televíziók.

7e1cffb8bf.jpg

Volt pár bukósisakra hasonlító modell, ami szintén ennek a korszaknak a szüleménye. A Philips még a kilencvenes években is piacra dobott egyet "Discoverer" fantázianévvel, ezt láthatjuk a lenti képen.

 3ecb6935-23cf-4122-8b65-dac962a3e549.jpg

Itthon is készült sci-fi TV, az ORION AT551 Vénusz megelőzte korát és nagyon dögösen nézett ki. Szinte hihetetlen, de 1971-ben gyártották.

at551.jpg 

Források: weburbanist.com, radiomuseum.org, bashny.net

A televízió nem mindig volt lapos Tovább
Korai űrkamera rendszerek

Korai űrkamera rendszerek

1957-ben a Szputnyik–1 indításával kezdődött az űrkorszak és ezzel együtt az űrverseny is. Persze mit sem értek a világraszóló teljesítmények, ha az emberek nem látták mi történik odafenn.

A szovjet mérnökök úttörő szerepet játszottak az űrben használatos kamerák kifejlesztésében. Még Szergej Pavlovics Koroljov határozta meg az irányt az első űreszköz fellövése előtt: létre kellett hozni egy olyan rendszert, ami képeket küld a Hold túlsó oldaláról. Akkoriban a számítástechnika és a sok megapixeles CCD chipek nélkül a feladat nem volt egyszerű. A televízió technika is gyermekkorát élte, ezért maradt a hagyományos film és megszületett egy érdekes eszköz, az űrben használatos fotótelevízió.

A filmre gyorsan képeket lehet készíteni, messze meghaladja a vidikon képfelvevő csövek  felbontását és érzékenységét. Óriási mennyiségű vizuális információ tárolható egy filmtekercsen, amit többször vissza lehet csévélni és beolvasni, a telemetriai átvitelhez megfelelő sebességgel. Az amerikai Lunar Orbiter missziók hat évvel később ugyanerre a módszerre tértek át. Mit lehet kezdeni egy fényképpel, amit az űrben készítenek? Két megoldás kínálkozott: elő kell hívni, majd szkennelni és rádiókapcsolaton keresztül elküldeni, vagy a filmtekercset egy visszatérő egységgel eljuttatni a Földre. Mindkét módszert alkalmazták, de a visszajuttatás csak a kémműholdaknál és a távolra nem merészkedő eszközöknél működött.

 A lenti képen látható Luna-3 volt az első szonda, amely képet sugárzott a Földre.

luna3_1.jpg

A képtovábbítás céljára egy speciális berendezést fejlesztettek ki a Leningrádi Televíziós Tudományos Kutatóintézetben (NII-380). A "Jeniszej" nevű készülék (lenti kép balra) fényképészeti filmre készített felvételeket. Az előhívást és a szárítást egy bonyolult mechanikus rendszer végezte a szerkezet belsejében, amit a Földről küldött rádióparancsokkal vezéreltek. Egyes beszámolók szerint az alapanyag 35 milliméteres légi felderítéshez használt film volt, amit az amerikai kém ballonokból szedtek ki.

A negatívot egy katódsugárcsőből sugárzott fényponttal pásztázták, az átjutó fénymennyiséget pedig fotoelektron-sokszorozó elektroncső alakította elektromos jelekké, amit a 183,6 MHz frekvencián FM modulációval az adatcsatornán keresztül a Földre sugároztak 3 watt teljesítménnyel. A Krímben és a Kamcsatka félszigeten üzemelő állomások tartották a kapcsolatot a szondával. A lenti kép jobb oldalán láthatjuk a fogadó egységet, amiből 2 féle létezett, a "Jeniszej 2" vevő nagyobb átviteli sebességet tudott. A bejövő FM jel mágnesszalagra került, de a képet azonnal meg lehetett tekinteni Skiatron képtárolós katódsugárcsővel, plusz hőpapírra is kinyomtatták a faxhoz hasonló megoldással, valamint az űrben használt szkennelés fordítva is működött, ezért filmre is rögzítették. A holdfelszínről készült képeket Moszkvába vitték és 1959. október 27-én a Pravdában tették közzé először. 

jeniszej.jpg

A Marsz-1 szondát is nagyon hasonló kamerarendszer hordozására tervezték 1960-ban. 1962-ben indult és egy komplex 32 kilogrammos egységet tartalmazott, ami a lenti kép bal oldalán láthatunk. 70 mm-es filmet használt, egy tekercsén 112 képkocka kapacitással.

A kamerának saját, 6 GHz-es adója volt, ami impulzus modulációt használt a 100 millió kilométeres távolság áthidalására. Az 50 wattos adó 25 000 wattos, nagyon rövid ideig tartó impulzusok kibocsátására volt képes. A felvételt képpontonként küldték el, de nem digitális alakban, hanem analóg érték formájában. Az átviteli sebesség másodpercenként 90 képpontra adódott, így kb. 6 óra alatt jutott el egy 1440x1440 pixeles kép a Földre. A navigációs berendezés hibája miatt 1963. március 21-én a Földtől 106 millió, a Marstól 193 000 kilométerre megszakadt a kapcsolat. Ezt a kamerát valamelyik korai Vénusz szonda is szállította, aminek szintén nem sikerült a küldetése.

marsz1.jpg

A Zond-2, az 1964. évi Mars kísérlet szondája már egy miniatürizált 6,5 kg-os kamerarendszert hordozott, amelyet Arnold S. Szelivanov tervezett (lenti kép). Ugyanazon az elven működött, mint elődje, de lényegesen kisebb volt, mint a hatalmas Marsz-1 kamera. 25,4 mm-es filmet használt, 40 képpel egy tekercsen. Sajnos megszakadt vele a kapcsolat, de a Zond-3 is ugyanezt a rendszert kapta 1965-ben, igaz ő csak a Hold túlsó oldalát látogatta meg. 23 képet sikerült visszaküldeni 2 féle átviteli megoldással. A 6 GHz-es impulzusadót is használták teszt célokra, valamint állandó vivőhullámmal is üzemelt egy transzponder 3 GHz környékén. A kamerába UV spektrográfot is beépítettek, ami a képkockákra rögzítette az értékeket. A Venyera-2 Vénusz szonda is ilyen egységet vitt magával, a Luna-12 pedig kettőt, különböző méretű objektívvel és mindkét filmtekercset telefényképezte.

zond2.jpg

Az M-69 Mars projekt űrhajói már egy sokkal fejlettebb, három objektívvel megépített, színes képek továbbítására is alkalmas készüléket kaptak, amely 160 kép kapacitású speciális filmet tartalmazott. Megérkezéskor a filmet kémiailag aktiválták volna, mivel a hosszú repülés során kozmikus sugárzásnak volt kitéve. Sajnos mindkét M-69 szonda megsemmisült az akkor még vadonatúj Proton rakéta indulási kudarcai miatt.

1971-ben a Marsz-2 és a Marsz-3 következett, mindkettő két, 52 és 350 mm-es objektívvel ellátott fotoelektromos kamerát szállított. A Marsz-2-ről a telemetriai rendszerek problémái miatt nem sok minden érkezett. A Marsz-3 jobban teljesített, de egyik adója meghibásodott, és csak 60 képet készített, amelyek közül néhányat továbbítottak, de csak nagyon alacsony 250 soros felbontással. 

m5d.jpg

A Marsz-4 és a Marsz-5 a Zond-3 kamerájának továbbfejlesztett verzióját (fenti kép) kapták 1973-as küldetésük során. Ebben a készülékben a film 10 különböző sebességgel szkennelhető. A névleges felbontás 940 x 880, a különösen fontos képeket 1880 x 1760 pixel minőségben továbbították, de legtöbbször a 235 x 220 as előnézeti formátumot használták. Itt már az adatok digitális csomagokban érkeztek a Földi vevőállomásra.

zond.jpg

A legjobb minőségű felvételek a Földről és a Holdról a Zond-5-től Zond-8-ig tartó sorozaton alkalmazott visszatérő egységeken keresztül érkeztek 1968-tól 1970-ig. A kamerarendszert a Moszkvai Állami Geodéziai és Térképészeti Egyetemen fejlesztették ki Borisz N. Rodionov irányítása alatt. A Zond-6 és 8 egy 400 mm-es objektívvel felszerelt fényképezőgépet hordozott, ami 13 × 18 cm-es filmkockákra exponált. A Zond-7 300 mm átmérőjű objektívvel készített képeket 5,6 × 5,6 cm-es filmre. Az eredeti Zond-8 negatívokat Moszkvában 8000 × 6000 pixelesre digitalizálták, és továbbra is a Holdról készült legjobb képek között tartják nyilván őket (fent jobbra). Több száz szonda - a katonai célúakat is beleértve - használta a lenti képen látható, vagy ahhoz hasonló visszatérő egységeket. Ezek akár 2-3 tonnát is nyomhattak, telepakolták őket fotómasinákkal, televíziós rendszerekkel és rádióelektronikai felderítő eszközökkel. 

resurs-f1-14f4-1988-750x419.jpg

Természetesen ezeket a visszatérő kapszulákat nem csak tudományos célra, hanem kémkedésre is használták. A következő részben a korai kémműholdakról és az első emberes űrrepülések televíziós rendszereiről lesz szó.

Források: mentallandscape.com, КИК СССР, Space Expo (Facebook)

 

Korai űrkamera rendszerek Tovább
Steampunk hifi

Steampunk hifi

94a0cfaef597ade5ba4df7f2adf3d009.jpg

A Steampunk mint esztétikai koncepció az audió berendezések tervezésében nem nevezhető elterjedtnek. Annak ellenére, hogy egy ilyesfajta technika iránt meglehetősen élénk érdeklődés mutatkozik, ritkán fordul elő az online áruházak katalógusaiban, vagy a high-end szalonok polcain. A cikk írásának időpontjában nem tudok olyan cégekről, amelyek sorozatban gyártanának ilyesmit. Persze az egyediség varázsa el is veszne, ha könnyedén hozzájuthatnánk ilyen készülékekhez, szóval aki ilyet akar, az csináljon magának! A javarészt analóg hangcsodák alkotói általában maguknak készítik a szerkezeteket, de jó pénzért megrendelésre is dolgoznak.

A steampunk hangrendszerek egyik úttörője a Copper Steam volt. Ennek a kis manufaktúrának a megjelenése közvetlenül kapcsolódik Michael Cochran tervezői és mérnöki tevékenységéhez. 2008-ra a steampunk, mint irodalmi és animációs műfaj már növekvő népszerűségre tett szert. Akkoriban Orlandóban Cochran házának a hátsó udvarán, a pajtában pár asztalon elindult a kreatívkodás. Az első alkotások szobrászati ​​kompozíciók és bútordarabok voltak, amelyeket a steampunk univerzumok jellemző stílusában készítettek. Négy évvel később, Key West-be költözve megkezdik az első erősítők készítését. A megfelelő időzítés jóvoltából jöttek a kereskedelmi sikerek, ezért megnyílt az út az egyedi eszközök gyártásának folytatása felé. A Copper Steam kísérletei hosszú időre meghatározták a steampunk audió készülékek megjelenését. Az ilyen stílusú eszközök szinte teljes egészében a gőzgépek látványvilágára épülnek, és viktoriánus korszak műszaki megoldásait tükrözik.

a3cec3b3211b823db3ca6389a944267e.jpg

A Copper Steam első audió fejlesztése a kicsi és viszonylag olcsó Steam Amp elektroncsöves erősítő és hangszórórendszer volt (fenti kép). A sorban következő Deux már egy igényesebb közönség számára lett kifejlesztve, nagyobb teljesítményével és kiváló hangminőségével már a tapasztalt audiofileket is lenyűgözte. A Deux állt egy előerősítőből (lenti kép) és tartozott hozzá két darab monó végfok (még lejjebb).

4f85af810b435ddec9a537379559ed5a.jpg

4a5153dabf9a9f416f3fa1e7d29a5590.jpg

Később megjelent a Steam Amp II, amely - mint az első - egy sztereó csöves erősítőből és két darab szélessávú hangdobozból állt, amelyek itt gömb formájúra voltak kialakítva (lenti kép).

d26847b236840edd93a52b6a4a8693bc.jpg

Orosz steampunk Valeríj Afanaszjevtől

A tehnari.ru orosz portál egyik adminisztrátorának, Valeríj Afanaszjevnek a munkáit szintén referenciaként jegyzik a műfajban. Cochran-nal ellentétben, ő az erősítőkben nem használ elektroncsöveket. Valeríj általában D osztályú végfokokkal építi  műveit. Számos készüléke valódi remekmű, erről mi is meg fogunk bizonyosodni. Lenti képen láthatjuk a mester első erősítőjét, amelyben a kijelző az Unicum. A formatervezés lenyűgöző, a készülék akár gőzgép is lehetne.

2ac67875d1ff7ec8564b06021ba35aeb.jpg

A indikátorhoz fényforrásként egy normál DVD-ből kiszerelt lézert használtak. Valójában felfoghatjuk mechanikus oszcilloszkópként is. A lézert egy forgó négyszög alakú tükör vetíti a kijelző felületére. A tükröt egy olyan motor forgatja, amit a hangfrekvencia ütemében vezérelnek külön erősítőről.

it_20130627220121.jpg

Ugyanez a kijelző jelenik meg az „Audiószkaf” nevű erősítőben, ami egy gőzkazánra hasonlít.

8132c942c9c31e0fdfea6ede26ca6fe5.jpg 

Egy másik készülék, ami a mester sok rajongójának figyelmét felkeltette - egy igazi mestermű - a „Szamovárofon”. A szerkezet teljesen egyedi és különleges kinézettel rendelkezik. Az indikátor az előzőekben ismertetetthez hasonló elven működik, derengő zöld fényét láthatjuk a nyitóképen. 

6793d0f99d803bd14d798eab79e1c7f1.jpg

Az erősítő adattábláját a 19. század végi Orosz Birodalom jellegzetes stílusában készítették. A szamovárban egy 2 x 100 wattos erősítő lapul.

83e44ca9ed1b79799fc22254a663eac8.jpg

Egy újabb korszakalkotó mű az iPhone dokkolóegység átalakítása. Fantasy filmekben is megirigyelhetnék a szerkezetet, ami valamilyen repülő eszközre hasonlít első ránézésre, ha az iPhone háttérképnek a tulajdonos fotója van beállítva olyan, mintha ő vezetné a viktoriánus ufórepülő gőzgépet :-)  

65cd939661.jpg

Az analóg lemezjátszók sem maradhatnak ki a sorból. A lenti képen egy aprólékosan kidolgozott, precíz munkát láthatunk. A videót elnézve még csiszolgatásra szorul a készülék.

7c74a142d45491c2c0d3d45b19e57584.jpg

3b9533b59afc0accfa614fe84a978a6e.jpg

Természetesen ez csak egy kis ízelítő volt ebből a különleges művészetből, vagy inkább hobbiból.

Források: tehnari.ru, pult.ru  

Steampunk hifi Tovább
süti beállítások módosítása