A 20. század elején két német kutatócsoport munkálkodott a vezeték nélküli kommunikációs technikák kifejlesztésén. Az AEG a német császári haditengerészet számára hozott létre rendszereket; a másik, a Siemens, a német hadseregnek dolgozott. Amikor a két cég között szabadalmi vita alakult ki, II. Vilmos császár mindkét felet sürgette, hogy egyesüljenek.
Még nem alkottak egy vállalatot, amikor az egyik közös fejlesztésük egy villanymozdony volt, amelynek sebessége elérte a 210 km/órát.
1903. május 27-én létrejött a „Gesellschaft für drahtlose Telegraphie System Telefunken” nevű vegyesvállalat. A cég távirati címe Telefunkenre rövidült. Hogy a cégek haszonélvezői ne nagyon nehezteljenek a királyi önkény miatt, a császárság befektetett a vállalatba; az új cég alaptőkéje 300 ezer aranymárkával nőtt. Ez az összeg száz darab kész automobil vagy 11 nagy ház árának felel meg Berlinben. Nem mondható, hogy csillagászati volt az összeg, de tekintve, hogy maguk az egységek már léteztek, és nem igényeltek különösebb befektetést, ebből a pénzből „szép szaftos cseresznye lett egy nagy ipari tortán” – ahogy ezt a konkurens brit-olasz cég, a Marconi vezetői értékelték. Az új társaság részvényei egyenlő arányban oszlottak meg az AEG és a Siemens & Halske között. A Telefunken és az AEG elnevezések egyébként szövevényes módon tűnnek föl egyes cuccokon. Ha az alábbi logó kellemetlen képzettársításokat kelt benned, az nem véletlen. Kemény, erőszakos, barátságtalan.
A Telefunken gyorsan a rádiózás és az elektronika jelentős szereplője lett.
Az I. világháború előtt a cég létrehozta az első világméretű kommunikációs hálózatot, a háború alatt pedig rádiókészülékeket és távíró berendezéseket szállítottak a katonaság számára, valamint megépítették az egyik első rádiónavigációs rendszert a léghajós haderőnek. A Telefunken Kompass Sender 1908 és 1918 között működött, lehetővé téve a Zeppelineknek, hogy az egész Északi-tengeren bármilyen időjárási viszonyok között navigálhassanak.
1928-ban a Telefunken történelmet írt azzal, hogy megtervezte a V-41 erősítőt a német rádióhálózat számára. Ez volt a legelső kétfokozatú, " Hi-Fi " mikrofon előerősítő. Megjelenésekor a V41 a technikai vívmányok mérföldköve volt. A lelke az acél burkolatú EF 12 pentóda volt, amelyet még évtizedekig gyártott egy csomó vállalat.
A V-41 frekvenciakompenzált erősítésszabályozást tartalmazott egy fokozatkapcsolóval, és hamarosan a műsorszóró rádióállomások előerősítője lett egész Németországban és Európa egyes részein. Idővel a Telefunken tökéletesítette terveit, és 1950-ben kifejlesztették a V-72 erősítőt. A becslések szerint 25 ezer V-72-es modult építettek csak a német rádióhálózat számára.
V-72 típusú erősítőkből épült föl az Abbey Road stúdióban használt, EMI gyártmányú REDD.37 keverőasztal. Ezzel a keverőasztallal készült számos Beatles felvétel.
A Telefunken gyártotta az 1936-os berlini olimpia televíziós közvetítésének eszközeit. A tévés fejlesztéseket a Birodalom Propaganda Minisztériuma és személyesen Goebbels irányította.
Goebbels szerint a tévé ideális eszköz az agymosásra és a tömegek hangulatának szabályozására. Emiatt folyamatosan és nagylelkűen biztosította a Telefunken finanszírozását, egészen az akut forrásproblémák megjelenéséig, azaz 1944-ig.
1932-ben a Telefunken hanglemezkiadó lett, és elektronikus erősítőjű gramofonokat is gyártott. Ennek érdekében jött létre a Telefunken-Platte GmbH leányvállalata (a későbbi Telefunken-Decca, TELDEC), amely nemcsak zenekarok és énekesek produkcióit rögzítette (meg Hitler beszédeit), hanem saját maga is megalakította a jazz rajongóinak körében jól ismert Telefunken Swing Orchestra Big Band-et. Ez az együttes az egyetlen jazz-zenekar, amely a náci párt ideológiai tilalma és a Reichsmusikkammer (a náci zenei kamara) tevékenysége ellenére is létezett Németországban. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a náci párt nem akart veszekedni a vállalkozással, amelynek sikerétől sok tekintetben függött a Birodalom jövője. A muzsikusok között persze nem lehettek zsidók. 
A TELDEC még képlemez formátumot is fejlesztett 1970 környékén.
A második világháború alatt a Telefunken vákuumcsövek, adók és rádiórelé rendszerek szállítója volt, és a légi bombázások elleni német légvédelem részeként radarberendezéseket és iránykeresőket fejlesztett ki és gyártott. A 40 ezer dolgozó kb. negyedrésze a koncentrációs táborok foglya volt. Az első mikrohullámú láncot is a Telefunken mérnökei fejlesztették ki.
A Telefunken a náci hadigépezet részévé vált, emiatt a háború után rövid ideig kegyvesztett lett ugyan, a szövetségesek rengeteg cuccot foglaltak le, de már 1945 őszén újraindult a Telefunken csöves vevőkészülékek gyártása, amelynek műhelyeit az egykori dachaui koncentrációs tábor laktanyájának helyiségeiben nyitották meg. Az új üzem neve Apparatewerke Bayern, Dachau.
Az 1950-es évek elején a Telefunken összes nyugat-berlini gyárát áthelyezték az NSZK-ba. Az ok egyszerű: a megszállási törvény tiltotta a radarberendezések gyártását Berlinben, és ez a terület az, amely új életet lehelhet a cégbe, ez ígérkezik a legjövedelmezőbbnek, hiszen a Telefunken az NSZK újrafelfegyverezésében ismét fontos szerephez jutott. Amúgy az ilyen tiltások, embargók, szankciók nagyon szórakoztatók is tudnak lenni. Pl. eredetileg megtiltották a szövetségesek, hogy Németország területén nagyteljesítményű hosszú-, közép- és rövidhullámú műsorszóró rádióállomások működjenek. Ennek következtében mindkét Németországban villámgyorsan létesültek az URH sávú adóhálózatok, és új, korszerű hangminőségű vevőkészülékek millióit értékesítették, amelyek a frekvenciamodulációs adásrendszer következtében szebben szóltak, és később lehetővé vált a sztereó rádiózás is. Aztán a tiltást senki nem vette komolyan.
A Telefunken tehát továbbra sem csupán katonai, hanem polgári – stúdiótechnikai és fogyasztói – eszközöket is fejlesztett és gyártott.
Az otthoni magnói kevésbé, ám az analóg stúdiómagnók nagyon népszerűek voltak – és persze ez utóbbiak nagyon jó minőségűek. Kiválóak voltak a tv-készülékei és annak alkatrészei is. Az Orion 1959-től gyártott AT 403-as tévéiben például Telefunken képcső volt, amiért cserébe az Orion komplett tévéket szállított a Telefunkennek – Telefunken márkajelzéssel.
A múlt század hatvanas éveinek második felében az otthoni híradástechnika csúcsa és egyben a fejlesztések fő iránya a színes televízió volt. Három analóg színes tv rendszer és azok gyártói meccseltek egymással: az USA-ban rendszeresített NTSC, a francia SECAM és a német PAL. Ez utóbbit fejlesztette ki a Telefunken mérnöke, Walter Bruch, aki már említett berlini olimpián operatőrként kezelte az egyik kamerát.
A cégnek modern félvezető üzeme is volt Heilbronnban, ahol 1960 áprilisában kezdődött meg a gyártás. Az 1970-es évek elejére körülbelül 2500 dogozót foglalkoztatott. 1967-ben a Telefunken beolvadt az AEG-be, amelyet aztán átkereszteltek AEG-Telefunkenre.
A Telefunkenben fejlesztették ki a TR 440 nagyszámítógépeket 1968-ban, melyek az 1970-es évektől 1985-ig számos német egyetemi számítástechnikai központban működtek. A nagyszámítógépek fejlesztését és gyártását 1974-ben a "Konstanz Computer Company" (CGK) vette át. A mini és folyamatvezérlő számítógépek gyártása beolvadt az AEG vezérléstechnikai részlegébe. Amikor az AEG-t a Daimler megvásárolta 1985-ben a "Telefunken" kikerült a cég nevéből.
Az AEG-Telefunken távközlési és kábeltechnikai részlegében volt egy kifejezetten professzionális elektroakusztikus és stúdiótechnikával foglalkozó csoport, ami a londoni Dolby Labs kizárólagos európai értékesítési partnereként kiváló minőségű zajcsökkentő rendszereket fejlesztett. 1975 őszén mutatták be a "telcom c4" professzionális célokra szánt zajcsökkentőt.
Mielőtt az NSZK bekebelezte az NDK-t, vagyis a két ország egyesülése előtt mindkét állam polgárai előnyös helyzetben voltak abból a szempontból, hogy még a pályakezdő segédmunkás is folyékonyan beszélt németül. S bár a nyilvános publikációkban szinte soha nem szerepel, nem szerepelhetett a másik ország műszaki megoldása, azért a mérnökök, tudósok naprakészen tudtak egymás eredményeiről. Így például az egykor Kelet-Berlinben működő RFZ, az NDK postájának központi rádió és televízió irodája egy egész sorozatot gyártott sztereó, négycsatornás és nyolccsatornás zajcsökkentőkből az NDK rádiója számára, amelyeknek áramköri megoldásai lényegében megegyeztek a telcom c4-ével.
1978 tól kezdve jöttek a fogyasztói elektronikába szánt, de a telcom alapjaira épülő HIGH-COM és HIGH-COM2 rendszerek. 1980 vége felé a Telefunken végre beszámolhatott arról, hogy több, mint 25 céggel kötöttek licencszerződést, és világszerte több, mint 35 vállalat tekinthető HIGH COM rendszerpartnernek. De 1980 volt az az év is, amikor a Dolby Labs bejelentette a Dolby-C-t.
1981 elején az AEG-Telefunkennél és a hannoveri Telefunken Fernseh- und Rundfunk GmbH leányvállalatánál egyre kézzelfoghatóbbá váltak a vég jelei. Már nem voltak meghatározott feladatok és fejlesztési vezetők. 1982 közepén az AEG-Telefunken igazgatósága csődöt jelentett. A Telefunken pedig számos európai társához hasonlóan a 21. században már nagyjából csak egy márkanév. Ma a munkásmozgalom legendája az 1979-es gyárbezárás és a tömeges elbocsátás elleni hatalmas szakszervezeti demonstráció: „A Telefunken nem halhat meg!”
1995-ben a Telefunkent megvásárolta a Tech Sym Corporation (a Dallasi Continental Electronics Corporation tulajdonosa) 9 millió dollárért, de továbbra is német maradt.
2006 augusztusától a Telefunken új tulajdonosa a török Profilo Telra, az egyik legnagyobb európai tévékészülék-gyártó. A márkatulajdonos engedélyt adott a név használatára, és megjelentek a piacon a Telefunken (nevű) televíziók.
2000-ben Toni Roger Fishman megszerezte a gyémánt alakú logót és a Telefunken márkanevet észak-amerikai használatra. A "Telefunken USA" céget 2001 elején jegyezték be, hogy restaurálási szolgáltatásokat nyújtson és a régi Telefunken mikrofonokhoz. A cég több díjat és jelölést is bezsebelt mikrofon rendszereiért.
2009 májusában a "Telefunken USA" új neve "Telefunken Elektroakustik" lett, és kizárólagos jogot kapott a Telefunken védjegyet viselő professzionális audioberendezésekre és elektronikai komponensekre Ázsiában, Európában, Észak-Amerikában, Óceániában és Dél-Amerikában.
Források: Cs. Kádár Péter, wikipédia, lazarbibi.hu
