Az orosz harkály még mindig kopácsol

Ukrán drónok támadást indítottak Oroszország horizonton túli radarja ellen, már kettőt is lelőttek Mordvinföld területén. Tekintettel arra, hogy a régióban nincsenek különösen fontos objektumok, nagy valószínűséggel ez egy próbálkozás volt a konténer radar megsemmisítésére. 

Az ukrán drónok közvetlenül a 84680-as katonai egység 590. rádiótechnikai központját vették célba Kovilkino városában április 11-én. Kovilkino Mordvinföld déli részén található, 600 kilométerre az ukrán határtól.

Mi az a konténer radar? Furcsán hangzik, de nem találtam rá magyar elnevezést. Valójában a Duga-3 utódja, amiről itt olvashattok. A 29B6 horizonton túli radar a ballisztikus rakéták indítását előrejelző rendszer része. Ez a létesítmény rendkívül fontos, mivel több ezer kilométernyi légtér ellenőrzését teszi lehetővé Európa területén.

Jelenleg csak egy van belőle, de készül egy második a Távol-keleten, ami elvileg idén már szolgálatba áll. Nem egyszerű egy ilyet felépíteni, az első fejlesztését és gyártását még 1995-ben kezdték, és 2012 ben csak próbaüzem volt, 2019-re jutott el a harci szolgálatig.

A rendszer két különálló antennasorból áll. A vevő 144 antennaoszlopot tartalmaz, mindegyik 34 m magas, három tömbben elrendezve egy egyenlő oldalú háromszög mentén. A teljes tömb szélessége 1300 m. Az adó antennatömbje 36 konfigurálható árboccal rendelkezik, és 440 m széles. Működése az ionoszférán visszaverődő rádióhullámok elvén alapul, egyben ez a legnagyobb hátránya is, mivel közvetlenül az adó körül egy 900 kilométeres holtzóna alakul ki, amit más rendszerekkel pótolnak (pl. Murmanszk). 

A radarjeleket rádióamatőr vevőkkel is lehet fogni a 9,2–19,745 MHz közötti sávban. Frekvenciamodulációt (FMOP) használnak. A vett jel hangja hasonló a szovjet korai figyelmeztető rendszerhez, a Duga radarhoz.

További hátrány még, hogy nem tud kezelni magassági paramétereket, és barát-ellenség felismerő képességgel sem rendelkezik. Az ionoszféra állapota is hatással lehet rá, a szélsőséges időjárási viszonyok zavarhatják a működését. A felülről érkező radarjel és a viszonylag alacsony frekvencia miatt, viszont látja a lopakodó képességgel rendelkező repülőgépeket. Hasonló elven működik az ausztrál JORN (Jindalee Operational Radar Network) rendszer, ami ezt már be is bizonyította. Az F-117 világ körüli próbarepülései során folyamatosan tudott koordinátákat szolgáltatni a gép helyzetéről. 

Még egy fontos dolog, ami nem érte el a média ingerküszöbét, ha ez a radar megsemmisül, érvénybe lép egy 2020-ban aláírt elnöki rendelet Oroszországban, amely szerint teljesülnek az atomfegyverek alkalmazásának feltételei.  

Az alábbi videóban hallhatjuk az orosz harkály kopácsolását.

Források: wikipédia, avia.pro, planesandstuff.wordpress.com, topcor.ru

Az első sugárhajtású csupaszárny repülőgép a második világháború záró szakaszában hajtotta végre tesztrepülését, csaknem négy évtizeddel az F-117 Nighthawk megjelenése előtt. Ez a német Horten Ho 229 bombázó volt, más néven Ho IX, vagy Gotha Go 229, de az F-117-tel ellentétben nem lopakodónak készült.

Habár puszta formájának köszönhetően a Ho 229-es radarkeresztmetszete határozottan kisebb volt, mint a többi kortárs bombázónak, - ráadásul fa szerkezettel épült, ezért a radar nehezebben észlelte - ennek ellenére tervezését más szempontok vezérelték, elsősorban a légellenállás csökkentésére irányuló törekvések és a Göring minisztériuma által előírt 3 x 1000 követelmény (1000 kg bombaterhet 1000 km távolságra 1000 km/óra sebességgel). Teljes értékű lopakodó képesség nélkül is úttörő volt a gép a maga idejében. 

 Horten Ho 229 V3, a Smithsonian Intézet Garber restauráló műhelyében

A Ho-229-et a Horten fivérek, Walter és Reimar tervezték. Ők, mint tapasztalt pilóták és a repülés szerelmesei régóta a csupaszárny koncepció hívei voltak. 1933-tól kezdődően egy sor farok nélküli vitorlázógépet építettek, köztük négy 1941 és 1943 között készült Horten H.IV típust. Így amikor a légiügyi minisztérium bejelentette igényét egy új bombázóra, amely képes hatékony csapást mérni Nagy-Britanniára, a testvérek ezt lehetőségnek tekintették koncepciójuk megvalósítására.

A Horten fivérekkel eleinte nem nagyon törődtek. Nem kaptak munkát, ezért 1939-ben beléptek a Luftwaffe kötelékébe. A háború kitörésével tervezési konzultánsként vettek részt különböző projektekben. Külső szakértőként nem valósíthatták meg elképzeléseiket, és nem kaptak megbízást a saját tervezésre sem. Ennek ellenére tovább dolgoztak, hogy fejlesztéseiket a hadsereg is tudja használni, így született meg a Ho-229. A Luftwaffe 1941-ben kezdett érdeklődni a konstrukció iránt, és felkérték őket, hogy vizsgálják meg a katonai alkalmazások lehetőségeit.

Összesen három repülőgépvázat építettek a Ho 229 projekt részeként: V1, V2 és V3. Az első egy motor nélküli vitorlázó volt. A második, 1944 végén épült, ez az egyetlen motoros prototípus, amely ténylegesen repült. A V3 repülése során hajtóműhiba miatt veszett el és a tesztpilóta halálát okozta.

A szárnyak fából készültek (fenti kép), csak a repülőgép középső traktusa volt fém. A V-3-ast olyan különleges lakkréteggel vonták be, amely eredményeként a gép felülete szokatlanul sima lett. A testvérek állítása szerint ez a gép minimális radarvisszhangot keltett. 1983-ban Reimar Horten kijelentette, hogy szénport is kevertek a faragasztóba, hogy az elnyelje az elektromágneses hullámokat, de erre nem találtak bizonyítékot. 

A V3 pilótafülkéje

A V3 soha nem került a levegőbe Németország háborús veresége miatt. A szövetségesek azonban megmentették, és először brit, majd amerikai repülőgéptervezők vizsgálták meg. Ez a félig kész példány ma a Smithsonian Nemzeti Légi és Űrkutatási Múzeum gyűjteményében található.

A konstrukció meglepetést okozott volna a szövetségeseknek. Fegyverzete 30 mm-es Mk 108 gépágyúkból, valamint X-4-es levegő-levegő rakétákból állt. Nagy szárnyfelülete miatt nagy magasságban is gyors és agilis maradt, ezért elfogóvadászként is veszélyes lett volna. 900 km/h-s végsebességét egyetlen amerikai vagy brit gép sem érte el. Sebességét a könnyű vázszerkezetnek is köszönhette, amit a Horten fivérek úgy alkottak meg, hogy a gyártás is egyszerű legyen. A bombázások, és a nyersanyaghiány és a csúszások miatt a Ho 229 nem került sorozatgyártásra, mégis, a Horten fivérek egy tucatnyi változatot terveztek, többek között egy óriásbombázót hat hajtóművel, mely a számítások szerint 12 óra alatt érte volna el New York-ot.

A háború után az USA hatóságai nagyon szerették volna megtalálni és Amerikába "csábítani” a hadizsákmányként lefoglalt fantasztikus Ho 228 és Ho 229 modelleket megalkotó Horten fivéreket, ők azonban a háborút követően Peron Argentínájába menekültek. Ugyanez történt a Focke-Wulf sok előremutató modellt megalkotó tervező-főmérnökével, Kurt Waldemar Tankkal, aki az argentin légierő számára kifejlesztette annak első sugárhajtású gépét, a Focke-Wulf Ta–183 terveit továbbfejlesztve.

Nem a Horten fivérek voltak az egyetlenek, akik megszállottjai lettek a repülő szárny ötletének. Körülbelül három évvel később a levegőbe emelkedett az YB-49, Jack Northrop óriás stratégiai bombázója, amely a csupaszárny elvet alkalmazta. Soha nem jutott túl a prototípus szakaszán sem. A csupaszárny lopakodók kora évtizedekkel később jött el, amikor az F-117 Nighthawk éa a B-2 Spirit színrelépett, valamint napjainkban a B-21 Raider (fenti kép).

Források: jetsprops.com, wikipédia, legibazis.hu, Craig Bowman

Oroszország egyik legmodernebb fegyvere, viszonylag sértetlenül zuhant le Közép-Ukrajnában.

A légi indítású Kh-101 robotrepülőgép maradványairól készült képek alapján, tanulmányozhatjuk a felépítését. A szóban forgó eszközt Ukrajna erői lőtték le az ország középső Vinnicja régiójában január 26-án.

A Kh-101 fejlesztését még a Szovjetunióban kezdték az 1980-as években. A Tu-160 Blackjack vagy Tu-95MS Bear bombázókról indítható Kh-101-esek első ismert harci alkalmazása 2015 -ben volt Szíriában. A fegyver maximális hatótávolsága több, mint 3000 km és széles körűen alkalmazzák az ukrajnai konfliktusban.

12 darab Kh-101/102 sorozatú légi indítású robotrepülőgép, és még egy tucat Kh-55 egy Tu-160 Blackjack bombázóval a háttérben látható a felső képen, amit az Orosz Védelmi Minisztérium tett közzé.

Ez a példány, ami a Vinnicja régióban zuhant le, a hátán fekszik, és a szárnyak között egy kör alakú ablak látszik, benne egy kamerával. Nagy valószínűséggel ez az Otblesk-U navigációs rendszer része. A motor úgy tűnik hiányzik.

A Kh-101 műholddal, vagy inerciális navigációval irányítható a célpontjához, vagy mindkettő együtt dolgozik a pontosság javítása érdekében. Ezenkívül rendelkezik egy radaralapú domborzat felismerő (TERCOM) képességgel, amely lehetővé teszi, hogy viszonylag alacsony magasságban repüljön a célponthoz, ami megnehezíti az ellenséges erők általi észlelését és elfogását.

Az Otblesk-U egy un. DSMAC (Digital Mapping Zone Correlator) rendszer, amely saját belső fényképes adatbázisát használja arra, hogy a fegyvert célba juttassa. A robotrepülőgép optikai szkennere beolvassa a látható spektrumot és összehasonlítja az adatbázisban tárolt képekkel. Az eltérés mértéke alapján korrigálja az útvonalat. A rendszer általában csak a cél közelében aktivizálódik, amikor már teljes bizonyosság kell az eltalálandó objektumról. A DSMAC-képesség természetesen az amerikai Tomahawk egyes verzióiban is megtalálható. Komoly követelmény a célképek megléte, valamint az adatok gyűjtése és feldolgozása megfelelő infrastruktúrát, és képzett személyzetet igényel.

A lezuhant Kh-101 oldalán egy tucatnyi kör alakú nyílással rendelkező egység található, aminek a funkciója nem teljesen egyértelmű, ráadásul a lyukak sárral vannak eltömődve. Az egyik lehetséges magyarázat szerint valamiféle infracsapda, vagy radar zavaró töltet tároló helye lehet, ami meghatározott rádiófrekvenciás sugárzás esetén indul be, vagy előre beprogramozható, hogy az útvonal mentén bizonyos kritikus pontokon aktivizálódjon.

Ami a Kh-101 ukrajnai maradványain látható, az igen nagy hasonlóságot mutat a szovjet korszak helikopterein használt egységekkel, de pl. a lenti kép alján az amerikai BQM-167 típusú drónon is felfedezhetünk hasonló nyílásokat.

A lezuhant Kh-101-es a hajtóművet már nem tartalmazta, arról pedig nincs információ, hogy a robbanótöltettel mi történt. Tavaly november óta az orosz erők „kiherélt” Kh-55 típusokat alkalmaztak robbanófejek nélkül az Ukrajnában végrehajtott csapásokhoz. Ezek csaliként működtek, hogy aktivizálják a légvédelmet és ezáltal felfedjék pozíciójukat. Az ilyen fegyverekben a robbanófej helyén a lenti képen látható fém dugó található. Meglepő módon a nagy mozgási energia és a maradék üzemanyag miatt ezek a csali eszközök is komoly károkat tudtak okozni, főleg, ha lakott területre zuhantak.

Kicsi a valószínűsége annak, hogy az értékesebb Kh-101-et ilyesmire használták volna.

Az ukránoknak az a véleménye, hogy a "modern" orosz robotrepülőgépek a múlt század 60-as éveiben kifejlesztett elektronikával vannak felszerelve, és nagyon távol állnak a moderntől. A Kh-101 rakétákat 1999 és 2013 között gyártották. Az orosz média a legújabb, nagy pontosságú orosz fegyverek büszkeségeként számolt be róluk. A Kh-55 típusú robotrepülőgépek irányító és navigációs rendszereinek, valamint azok Kh-555 és Kh-101 módosításainak ukrán szakértők által végzett elemzése bebizonyította, hogy az elektronikai egységek 1960 és 1970 között készültek, és a „Voronyezsi Rádióalkatrészgyár”, az „Integral” minszki üzem, valamint a Szovjetunió más vállalatai gyártották őket. A legfrissebb vezérlő rendszerek is 1977-es fejlesztések. Ehhez Twittelték a lenti képet, amin valóban legalább 50 éves technika látható.  

Persze ezeknek az információknak a hitelességét nem lehet ellenőrizni.

Források: Joseph Trevithick, armyinfo.com.ua, thedrive.com, wikipédia

A 20. század elején két német kutatócsoport munkálkodott a vezeték nélküli kommunikációs technikák kifejlesztésén. Az AEG a német császári haditengerészet számára hozott létre rendszereket; a másik, a Siemens, a német hadseregnek dolgozott. Amikor a két cég között szabadalmi vita alakult ki, II. Vilmos császár mindkét felet sürgette, hogy egyesüljenek.

Még nem alkottak egy vállalatot, amikor az egyik közös fejlesztésük egy villanymozdony volt, amelynek sebessége elérte a 210 km/órát. 

1903. május 27-én létrejött a „Gesellschaft für drahtlose Telegraphie System Telefunken” nevű vegyesvállalat. A cég távirati címe Telefunkenre rövidült. Hogy a cégek haszonélvezői ne nagyon nehezteljenek a királyi önkény miatt, a császárság befektetett a vállalatba; az új cég alaptőkéje 300 ezer aranymárkával nőtt. Ez az összeg száz darab kész automobil vagy 11 nagy ház árának felel meg Berlinben. Nem mondható, hogy csillagászati volt az összeg, de tekintve, hogy maguk az egységek már léteztek, és nem igényeltek különösebb befektetést, ebből a pénzből „szép szaftos cseresznye lett egy nagy ipari tortán” – ahogy ezt a konkurens brit-olasz cég, a Marconi vezetői értékelték. Az új társaság részvényei egyenlő arányban oszlottak meg az AEG és a Siemens & Halske között. A Telefunken és az AEG elnevezések egyébként szövevényes módon tűnnek föl egyes cuccokon. Ha az alábbi logó kellemetlen képzettársításokat kelt benned, az nem véletlen. Kemény, erőszakos, barátságtalan. 

 A Telefunken gyorsan a rádiózás és az elektronika jelentős szereplője lett. 

Az I. világháború előtt a cég létrehozta az első világméretű kommunikációs hálózatot, a háború alatt pedig rádiókészülékeket és távíró berendezéseket szállítottak a katonaság számára, valamint megépítették az egyik első rádiónavigációs rendszert a léghajós haderőnek. A Telefunken Kompass Sender 1908 és 1918 között működött, lehetővé téve a Zeppelineknek, hogy az egész Északi-tengeren bármilyen időjárási viszonyok között navigálhassanak.

1928-ban a Telefunken történelmet írt azzal, hogy megtervezte a V-41 erősítőt a német rádióhálózat számára. Ez volt a legelső kétfokozatú, " Hi-Fi " mikrofon előerősítő. Megjelenésekor a V41 a technikai vívmányok mérföldköve volt. A lelke az acél burkolatú EF 12 pentóda volt, amelyet még évtizedekig gyártott egy csomó vállalat.

A V-41 frekvenciakompenzált erősítésszabályozást tartalmazott egy fokozatkapcsolóval, és hamarosan a műsorszóró rádióállomások előerősítője lett egész Németországban és Európa egyes részein. Idővel a Telefunken tökéletesítette terveit, és 1950-ben kifejlesztették a V-72 erősítőt. A becslések szerint 25 ezer V-72-es modult építettek csak a német rádióhálózat számára.

V-72 típusú erősítőkből épült föl az Abbey Road stúdióban használt, EMI gyártmányú REDD.37 keverőasztal. Ezzel a keverőasztallal készült számos Beatles felvétel.

A Telefunken gyártotta az 1936-os berlini olimpia televíziós közvetítésének eszközeit. A tévés fejlesztéseket a Birodalom Propaganda Minisztériuma és személyesen Goebbels irányította. 

Goebbels szerint a tévé ideális eszköz az agymosásra és a tömegek hangulatának szabályozására. Emiatt folyamatosan és nagylelkűen biztosította a Telefunken finanszírozását, egészen az akut forrásproblémák megjelenéséig, azaz 1944-ig.

1932-ben a Telefunken hanglemezkiadó lett, és elektronikus erősítőjű gramofonokat is gyártott. Ennek érdekében jött létre a Telefunken-Platte GmbH leányvállalata (a későbbi Telefunken-Decca, TELDEC), amely nemcsak zenekarok és énekesek produkcióit rögzítette (meg Hitler beszédeit), hanem saját maga is megalakította a jazz rajongóinak körében jól ismert Telefunken Swing Orchestra Big Band-et. Ez az együttes az egyetlen jazz-zenekar, amely a náci párt ideológiai tilalma és a Reichsmusikkammer (a náci zenei kamara) tevékenysége ellenére is létezett Németországban. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a náci párt nem akart veszekedni a vállalkozással, amelynek sikerétől sok tekintetben függött a Birodalom jövője. A muzsikusok között persze nem lehettek zsidók. 

A TELDEC még képlemez formátumot is fejlesztett 1970 környékén.

A második világháború alatt a Telefunken vákuumcsövek, adók és rádiórelé rendszerek szállítója volt, és a légi bombázások elleni német légvédelem részeként radarberendezéseket és iránykeresőket fejlesztett ki és gyártott. A 40 ezer dolgozó kb. negyedrésze a koncentrációs táborok foglya volt. Az első mikrohullámú láncot is a Telefunken mérnökei fejlesztették ki.

A Telefunken a náci hadigépezet részévé vált, emiatt a háború után rövid ideig kegyvesztett lett ugyan, a szövetségesek rengeteg cuccot foglaltak le, de már 1945 őszén újraindult a Telefunken csöves vevőkészülékek gyártása, amelynek műhelyeit az egykori dachaui koncentrációs tábor laktanyájának helyiségeiben nyitották meg. Az új üzem neve Apparatewerke Bayern, Dachau. 

Az 1950-es évek elején a Telefunken összes nyugat-berlini gyárát áthelyezték az NSZK-ba. Az ok egyszerű: a megszállási törvény tiltotta a radarberendezések gyártását Berlinben, és ez a terület az, amely új életet lehelhet a cégbe, ez ígérkezik a legjövedelmezőbbnek, hiszen a Telefunken az NSZK újrafelfegyverezésében ismét fontos szerephez jutott. Amúgy az ilyen tiltások, embargók, szankciók nagyon szórakoztatók is tudnak lenni. Pl. eredetileg megtiltották a szövetségesek, hogy Németország területén nagyteljesítményű hosszú-, közép- és rövidhullámú műsorszóró rádióállomások működjenek. Ennek következtében mindkét Németországban villámgyorsan létesültek az URH sávú adóhálózatok, és új, korszerű hangminőségű vevőkészülékek millióit értékesítették, amelyek a frekvenciamodulációs adásrendszer következtében szebben szóltak, és később lehetővé vált a sztereó rádiózás is. Aztán a tiltást senki nem vette komolyan. 

A Telefunken tehát továbbra sem csupán katonai, hanem polgári – stúdiótechnikai és fogyasztói – eszközöket is fejlesztett és gyártott. 

Az otthoni magnói kevésbé, ám az analóg stúdiómagnók nagyon népszerűek voltak – és persze ez utóbbiak nagyon jó minőségűek. Kiválóak voltak a tv-készülékei és annak alkatrészei is. Az Orion 1959-től gyártott AT 403-as tévéiben például Telefunken képcső volt, amiért cserébe az Orion komplett tévéket szállított a Telefunkennek – Telefunken márkajelzéssel. 

A múlt század hatvanas éveinek második felében az otthoni híradástechnika csúcsa és egyben a fejlesztések fő iránya a színes televízió volt. Három analóg színes tv rendszer és azok gyártói meccseltek egymással: az USA-ban rendszeresített NTSC, a francia SECAM és a német PAL. Ez utóbbit fejlesztette ki a Telefunken mérnöke, Walter Bruch, aki már említett berlini olimpián operatőrként kezelte az egyik kamerát.

A cégnek modern félvezető üzeme is volt Heilbronnban, ahol 1960 áprilisában kezdődött meg a gyártás. Az 1970-es évek elejére körülbelül 2500 dogozót foglalkoztatott. 1967-ben a Telefunken beolvadt az AEG-be, amelyet aztán átkereszteltek AEG-Telefunkenre.

A Telefunkenben fejlesztették ki a TR 440 nagyszámítógépeket 1968-ban, melyek az 1970-es évektől 1985-ig számos német egyetemi számítástechnikai központban működtek. A nagyszámítógépek fejlesztését és gyártását 1974-ben a "Konstanz Computer Company" (CGK) vette át. A mini és folyamatvezérlő számítógépek gyártása beolvadt az AEG vezérléstechnikai részlegébe. Amikor az AEG-t a Daimler megvásárolta 1985-ben a "Telefunken" kikerült a cég nevéből. 

Az AEG-Telefunken távközlési és kábeltechnikai részlegében volt egy kifejezetten professzionális elektroakusztikus és stúdiótechnikával foglalkozó csoport, ami a londoni Dolby Labs kizárólagos európai értékesítési partnereként kiváló minőségű zajcsökkentő rendszereket fejlesztett. 1975 őszén mutatták be a "telcom c4" professzionális célokra szánt zajcsökkentőt.

Mielőtt az NSZK bekebelezte az NDK-t, vagyis a két ország egyesülése előtt mindkét állam polgárai előnyös helyzetben voltak abból a szempontból, hogy még a pályakezdő segédmunkás is folyékonyan beszélt németül. S bár a nyilvános publikációkban szinte soha nem szerepel, nem szerepelhetett a másik ország műszaki megoldása, azért a mérnökök, tudósok naprakészen tudtak egymás eredményeiről. Így például az egykor Kelet-Berlinben működő RFZ, az NDK postájának központi rádió és televízió irodája egy egész sorozatot gyártott sztereó, négycsatornás és nyolccsatornás zajcsökkentőkből az NDK rádiója számára, amelyeknek áramköri megoldásai lényegében megegyeztek a telcom c4-ével.

1978 tól kezdve jöttek a fogyasztói elektronikába szánt, de a telcom alapjaira épülő HIGH-COM és HIGH-COM2 rendszerek. 1980 vége felé a Telefunken végre beszámolhatott arról, hogy több, mint 25 céggel kötöttek licencszerződést, és világszerte több, mint 35 vállalat tekinthető HIGH COM rendszerpartnernek. De 1980 volt az az év is, amikor a Dolby Labs bejelentette a Dolby-C-t. 

1981 elején az AEG-Telefunkennél és a hannoveri Telefunken Fernseh- und Rundfunk GmbH leányvállalatánál egyre kézzelfoghatóbbá váltak a vég jelei. Már nem voltak meghatározott feladatok és fejlesztési vezetők. 1982 közepén az AEG-Telefunken igazgatósága csődöt jelentett. A Telefunken pedig számos európai társához hasonlóan a 21. században már nagyjából csak egy márkanév. Ma a munkásmozgalom legendája az 1979-es gyárbezárás és a tömeges elbocsátás elleni hatalmas szakszervezeti demonstráció: „A Telefunken nem halhat meg!” 

1995-ben a Telefunkent megvásárolta a Tech Sym Corporation (a Dallasi Continental Electronics Corporation tulajdonosa) 9 millió dollárért, de továbbra is német maradt.

2006 augusztusától a Telefunken új tulajdonosa a török ​​Profilo Telra, az egyik legnagyobb európai tévékészülék-gyártó. A márkatulajdonos engedélyt adott a név használatára, és megjelentek a piacon a Telefunken (nevű) televíziók.

2000-ben Toni Roger Fishman megszerezte a gyémánt alakú logót és a Telefunken márkanevet észak-amerikai használatra. A "Telefunken USA" céget 2001 elején jegyezték be, hogy restaurálási szolgáltatásokat nyújtson és a régi Telefunken mikrofonokhoz. A cég több díjat és jelölést is bezsebelt mikrofon rendszereiért.

2009 májusában a "Telefunken USA" új neve "Telefunken Elektroakustik" lett, és kizárólagos jogot kapott a Telefunken védjegyet viselő professzionális audioberendezésekre és elektronikai komponensekre Ázsiában, Európában, Észak-Amerikában, Óceániában és Dél-Amerikában. 

 Források: Cs. Kádár Péter, wikipédia, lazarbibi.hu

 Egy képernyő, aminek nem kellene ott lennie

Néha a semmiből bukkannak fel képek olyan eszközről, amiről nem is gondoltuk volna, hogy létezik. 2019. decemberében egy népszerű tengeralattjárós oldal szerkesztője, Erick Moreno a Twitteren közzétett egy fényképet, amelyen egy navigációs rendszer monitorát láthatjuk egy atommeghajtású tengeralattjáró irányítótermében. Ez a Sturgeon USS Queenfish (SSN-561). A fénykép egy küldetés során készült 1970-ben.

A kijelző erősen hasonlított az akkoriban készült Grumman A-6 Intruder támadórepülőgép navigációs rendszerére, mely a "Digital Integrated Attack Navigation Equipment" (DIANE) megfigyelő és navigációs rendszer számítógépéhez csatlakozott, ez akkoriban ultramodernnek számított, és lehetővé tette, hogy a támadó repülőgép legénysége éjszaka és rossz időben, rendkívül alacsony magasságból támadjon célpontokat, egy tereptárgyakat felismerő radar segítségével.

A DIANE a "Vertical Display Indicator" képernyőhöz csatlakozott, ami a pilóta elsődleges műszere volt. A kijelző ugyanúgy működött, mint a modern elektronikus repülésvezérlő rendszerek, csak sokkal durvább felbontásban. Mutatta a horizontot, az eget, a terep kontúrjait, a repülési magasságot, a támadási szöget, a függőleges sebességet és az irányt. A rendszer lehetővé tette a navigációt és a precíziós bombázást, a CRT monitor pedig úgy nézett ki, mintha egy űrhajó része lett volna. A Queenfish vezérlőkonzolon látott eszköz kísértetiesen hasonlított a repülőgép rendszerére. A Nemzeti Tengeralattjáró Múzeumban kiállított vezérlőn is láthatjuk a kijelzőt a lenti képen.

Nyilvánvaló, hogy ez egy vonzó perspektíva lehetett a tengeralattjárók számára, hiszen ők anélkül navigálnak, hogy látnák a körülöttük lévő teret. Valószínűleg a haditengerészet átvette a technológia egy részét az A-6-ból, és integrálta az inerciális navigációs rendszerbe.

Bármi legyen is ennek a kijelzőnek a sztorija, akkoriban a maga kategóriájában a legmodernebb technológia lehetett, ami jócskán megelőzte korát, hiszen több évtized múlva érkeztek csak meg a digitális műszerek a tengeralattjárókra. Egész pontosan a Seawolf megjelenésével terjedtek el az 1990-es években.

Lenti képen Los Angeles osztályú hajó vezérlőterme - ez váltotta a Sturgeon osztályt, alatta pedig a "USS Jimmy Carter" vezérlője a Seawolf osztályból (1998).

Manapság, mint lentebb láthatjuk a Virginia osztályú atomtengeralattjáró vezérlőpultja inkább egy idegen űrhajóra hasonlít. Ezek a hajók már elhagyták a klasszikus kormánykereket és a függőleges műszerfalon csak egy pár joystick meg rengeteg kijelző található.

A "The WarZone" katonai oldal okostojásai a következő megállapításra jutottak a rendszerrel kapcsolatban:

Az ötvenes évek elején korszerűnek számító USS Albacore tesztelése azt mutatta, hogy nagy sebességnél a hajó rendkívül élesen reagál a kormánymozdulatokra, nehéz pályán tartani, és a szokásos összetételű három fős irányító csapat nem tudja biztosítja a parancsok végrehajtásához szükséges sebességet. Ez arra késztette a haditengerészetet, hogy újragondolja az irányítás alapelveit, és az 1950-es években kifejlesztettek egy új vezérlőpanelt, a SUBIC-et (SUBMare Integrated Control).

A SUBIC egyik forradalmi újítása a CONALOG (CONtact AnaLOG) digitális kormányzási asszisztens, amely a Fast-Reaction Submarine Control (FRISCO) része volt. A rendszer megmutatta a kormányosnak a katódsugárcsöves képernyőn azt az irányt, amelyet tartania kell, plusz még a mélységi adatok, szonárok és radarok információk is megjelentek. Mintha egy víz alatti autópályán haladtak volna. Az X-wing vadász célzó képernyőjén láthattunk hasonló megjelenítést a Csillagok Háborújában.

A rendszert először 1961-ben telepítették USS Sharkra (SSN-591), majd később USS Thresher, Permit, Sturgeon-osztályú SSN-re és Benjamin Franklin-osztályú SSBN-re. A használat során érdekes dolgok történtek. A tengeralattjárósok gyorsan megutálták az eszközt. Az egyik nyugállományú parancsnok azt nyilatkozta, hogy a rendszer általában elaltatta a legénységet. Annyira nem szerették, hogy a Los Angeles osztályú hajók tervezésénél már nem is vették figyelembe.

Ennek a rendszernek a működését láthatjuk röviden az 1968-as "Zebra kutatóállomás" című kém-kalandfilmben, (fenti kép) amelyben egy amerikai atom-tengeralattjáró tart az Északi-sark közelében lévő állomásra, hogy megkíséreljen begyűjteni egy műholdról érkező kapszulát, ami értékes képeket tartalmaz.

Forrás: topwar.ru, Tyler Rogoway, Erick Moreno 

Autós rendszerek

A személyautókba nehezen jutott el az elektronikus navigáció. Eleinte próbálkoztak különféle térkép-tekerős megoldásokkal. Az első műholdas helymeghatározó rendszer, a Transit pedig még túl nagy méretű berendezéseket igényelt, ezért más irányban indultak a fejlesztések.

Az első kereskedelmi forgalomban kapható autós navigáció a Honda, az Alpine és a Stanley Electric co. együttműködésében valósult meg 1981-ben. Az Electro Gyro-Cator nevű eszköz igen drága volt, ha ma kéne megvennünk kb. 2 millió forint környékén lenne az ára.

A rendszer az inerciális navigáció elvén alapult, amit már a léghajókban is alkalmaztak. Lényege az volt, hogy csak a kiindulási pontot ismerjük és a szenzorokból érkező adatok alapján kiszámolja, hogy ahhoz képest mennyit és milyen irányban mozdultunk el. Természetesen ahogy nő a távolság, a rendszer egyre pontatlanabb lesz. Egy giroszkópból, a sebességváltóból és a kerekek jeladóiból érkező adatokat a csomagtartóban elhelyezkedő 16 bites számítógép dolgozta fel. A megjelenítés egy 16 cm átlójú kis katódsugaras kijelzőn történt, ami elé átlátszó térképet kellett helyezni. A kis képcsövön megjelenő fénycsík jelezte hol tartózkodunk éppen.

A japán piacon 1981-ben megjelenő Accords és Vigors modellekben debütált az új fejlesztés. A vásárlók megkapták az ország teljes térképét, de nem lett sikeres az eszköz, egy év elteltével a gyártást leállították..

A Bosch nem sokkal később, 1983-ban jött ki első autós navigációjával, az EVA-val, ami a Hondáéhoz hasonló módon, a kerekekre szerelt szenzorokkal és giroszkóppal határozta meg az aktuális koordinátákat, de több forradalmi újítást is tartalmazott. A prototípust 1983. június 21-én mutatták be Hildesheimben. A rendszer normál magnókazettán tárolta a térképet, egy kazettán egy közepes méretű város adatai fértek el. Az úti célokat számkódok formájában kellett megadni. A kiindulási és az érkezési koordináták megadása után az EVA önállóan kiszámította a legjobb útvonalat. A kerékérzékelők rögzítették a megtett útvonalakat és az esetleges irányváltozásokat, és összehasonlították a jármű mozgását a kiválasztott útvonallal. Ez lehetővé tette a beavatkozást – ha például a sofőr véletlenül rosszul kanyarodott – és egy férfihang figyelmeztette a vezetőt.

A rendszer ekkor még nem állt készen a sorozatgyártásra, mivel nagy területeket kellett volna digitalizálni, ami túl drága volt akkoriban, mert nagy kapacitású tároló eszközök még nem álltak rendelkezésre. Pl. ezért alkalmaztak férfihangot, mert az kevesebb helyet foglalt digitalizálva, mint a női.

Hasonló volt a VDO és egy Térképkiadó együttműködésével készült City-Pilot rendszer 1984-ben, de ott a koordinátákat egy vonalkód olvasóval kellett beadni. Ez a fejlesztés már a piacra kerülése előtt megbukott.

A Ford azért egy koncepció erejéig csak beletuszkolta autójába a Transit műholdas rendszert 1983-ban. Az elért 400 méteres pontosság mai szemmel már igen rossz érték. A "Continental Concept 100" elnevezésű jármű csúcstechnikának számított akkoriban, és a jövő autójaként mutatták be. A hátsó ülésen utazókat beépített videójáték szórakoztatta, hátul a csomagtartó ajtaján pedig egy műholdvevő antenna virított.

A Tripmonitor elnevezésű navigációs rendszer 22 cm képátlójú színes CRT monitoron keresztül kommunikált a vezetővel, de nem csak a térképet mutatta, hanem 6 különböző adatkijelzőt lehetett lehívni, amik az autó aktuális paramétereit jelenítették meg..

1985-ben mutatták be az Etak navigátort, ami Intel 8088 processzorra épült 256K RAM-al és kazettás meghajtóval, melyen a digitális térképeket és az operációs rendszer egy részét tárolták. A kis kapacitás volt itt is a fő probléma, egy nagyobb város 3-4 kazettára fért fel, amikor a térkép szélére érkeztünk a vezetőnek kazettát kellett cserélni. A rendszer a tetőburkolatba épített digitális iránytű és a kerék érzékelők adatai alapján számolta ki az aktuális pozíciót és már kezelte a hosszúsági és szélességi fokokat.

Ez volt az első kereskedelmi forgalomban is árusított autós navigátor. Több ezer darabot adtak el belőle kb. 1500 dolláros áron. A korai Atari videójátékok hangulatát idézte a zöld kijelő, ami nem véletlen, mivel az Atari tulajdonosa is beszállt a fejlesztésbe. A készülék beépítése nem volt egyszerű feladat.

A digitális autós navigátorok diadalmenetét a megfelelő kapacitású adathordozó megtalálása hátráltatta leginkább. Eleinte még flopilemezzel is kísérleteztek, de egy nagyobb országhoz több száz darabra lett volna szükség. Kipróbálták a mikrofilmet is, de nagyon körülményes volt a tekercs cseréjét megoldani. Az adat CD megjelenése valamennyire segített a problémán, mert egy ország kompletten ráfért egy lemezre.

A Toyota 1987-ben mutatta be a "Crown Royal Saloon G" modelljét, amely a világon elsőként kapott beépített, CD-alapú autós navigációt, színes kijelzővel. 1990-ben, a Honda Legendbe beépített digitális navigációs rendszer is CD-n tárolta a térképeket. A Honda le is védette a technológiát, de elkésett vele, mert ugyanebben az évben már a Pioneer is megjelent a CD alapú rendszerével. A feldolgozási sebesség még mindig nem volt az igazi, ugyanis a diszkről való beolvasás és a térkép kijelzőn való megjelenése között akár 9-10 másodperc is eltelhetett. A Honda 1996-ban túllendült ezen a problémán és zászlóshajójába, a Legend-be merevlemez alapú GPS-rendszert épített, amely lehetővé tette több térképadat tárolását, gyorsabb feldolgozás mellett, lemezek cserélgetése nélkül. A Toyota 1998-ban mutatta be az első DVD alapú rendszert a Progres nevű modelljében, amely a Lexus alapjaira épült.

Az első, már a GPS műholdak jeleivel működő rendszert kínáló járművet a Mazda mutatta be 1990-ben (fenti kép). Ez volt az "Eunos Cosmo" kupé. Ráadásul a navigátor az un. „Car Communication System” névre keresztelt egység része volt. Ez egy érintőképernyős kijelzővel rendelkezett, és rajta keresztül a rádió, a klímaberendezés, az opcionális mobiltelefon és még a beépített televízió-vevő kezelőfelülete is elérhetővé vált. Akkoriban ezek a szolgáltatások a sci-fi kategóriába tartoztak.

A General Motors a Delco Electronics (amerikai autóipari beszállító) céggel közösen fejlesztette a GuideStar autós navigációs rendszert, ami szintén már a GPS műholdakra támaszkodott. Az úttörőnek számító extrát 1994-ben jelentették be és a pozitív tapasztalatok hatására 1995-ben már felkerült az "Oldsmobile 88" modell opciós listájára. Eleinte csak Kaliforniában árusították, azon egyszerű oknál fogva, hogy csak ennek az államnak a térképe volt bedigitatlizálva. A GuideStar rendszer 10 centiméter átlójú LCD képernyővel rendelkezett, ami alatt hét puha tapintású gumi kezelő gomb helyezkedett el hátulról megvilágítva. Ez lenyűgözőnek hatott akkoriban.

A csomagtartóban dolgozott a központi számítógép, ami kábelkötegeken keresztül csatlakozott a műszerfalra. Az alap működési elv még mindig a korai rendszerekből származott, tehát volt egy giroszkóp, figyelték a sebességet és a haladási irányt. A GPS jelek vétele a csomagtartó hátuljára felszerelt antennán keresztül történt és a pozíció pontosítására szolgáltak.

Az újabb áttörést az "Alpine CVA-1005" készülék jelentette 1997-ben. Bármelyik gépkocsiba be lehetett építeni az autórádió helyére és nem igényelt külső jeladókat. CD lemezen tárolta térképeket és egy nagy méretű LCD kijelzőt tolt ki belőle egy mechanika.

A "Garmin StreetPilot" 1998-ban még nagyobb ugrást jelentett. Az akkor még fekete-fehér kijelzővel érkező modell már memóriakártyát használt adattárolásra. 550 dollár volt az ára, saját tölthető akkuval rendelkezett és nem igényelt semmiféle beépítést, csak letetted a szélvédő alá és már használhattad is.

Bármennyire szép volt minden, ezek a korai rendszerek csak 50 méteres pontossággal rendelkeztek. Az amarikai hadsereg 1983-tól már elérhetővé tette a GPS-t polgári használatra, de egy zavarójel használatával korlátozta is. Clinton elnök 2000-ben bejelentette a GPS-rendszer pontosságát befolyásoló zavaró jel, az SA (Selective Availability) eltörlését, s ezzel megnyitotta az utat a polgári navigációs rendszerek szédületes sebességű fejlődése előtt.

Források: ndrive.com, navigyurci.hu, roadandtrack.com, endgadget.com, carexpert.com

Macgyver tehetségtelen kezdő egy kanadai nyomozóhoz képest, aki a XIX. század végétől kezdve, kísérletező kedvében szinte mindent feltalált - legalábbis egy sorozat szerint. Na jó, volt amit a gonosz bűnözők fejlesztettek ki, de arra mindig volt ellenszere.

A film hitelesen mutatja be a kort, és a helyet, ahol játszódik, de néhány találmánnyal és eszközzel azért akadnak problémák. Nézzük meg időrendi sorrendben Murdoch nyomozó munkásságát. A sorozat 1895-től indul, amikor nagyjából csak a telefon létezett meg a fonográf.

Rögtön az első részben már járhatunk Tesla titokzatos laborjában (fenti kép), ahol a tudós kifejleszt a rendőrségnek egy táv-lehallgató készüléket, ami egy bőröndre szerelt sütőkben használatos fűtőszálra tekert rézdrótból áll, ami valószínűleg antennaként funkcionál. Hogy mi továbbítja a hangot nem derül ki, de a beszélgetést egy távolabbi helyen viaszhengerre rögzítik és visszahallgatják, persze egészen jó hangminőségben.

Következő találmány az éjjellátó készülék, ami ránézésre a tükrös távcső elvén működhet, de nem valószínű, hogy bármit is lehet vele látni a sötétben. Később ennek megjelenik egy fejlesztett verziója a sorozatban, ami valami ultraibolya szerű fényt bocsát ki, de csak rövid ideig láthatjuk.

Volt amikor a bűnözők fejlesztettek, ilyen volt a lovaskocsira szerelt mIkrohullámú fegyver, ami inkább valami nagynyomású vízágyú hatását kelti, amit összeépítettek egy hőcserélővel. Persze Tesla segítségével sikerül megalkotni egy pajzsot, ami visszaveri a gyilkos sugarat és lángba borítja a fegyvert. Az első mikrohullámokat kibocsátó magnetronok tervei 1924-ben születtek meg, tehát a találmány jócskán megelőzte korát.

Természetesen nyomozónk küldi el az első digitális bitmap képet távírón keresztül, ami elvileg megvalósítható az akkori viszonyok között is, bár az ilyen irányú kísérletek csak 1907-ben kezdődtek. Az viszont már kevésbé hihető, hogy az ehhez szükséges protokollt pár óra alatt dolgozza ki.

A hangradart is kifejleszti Murdoch, és meg is talál vele egy hajóroncsot. Mivel kijelzők még nem léteztek, egy szeizmográfhoz hasonló egység kilengése jelzi a visszavert hullámot. Le is engedtek egy mikrofont a víz alá, de megfelelő hangforrás még nem létezhetett és a filmből sem derül ki, hogy mi volt az.

A telefonos üzenetrögzítő viszont egészen hihető, már voltak ilyen készülékek abban az időben, bár automatikusan nem üzemeltek.

A sorozatban legtöbbször egy Edison féle "Amberola 30" típushoz erősen hasonlító fonográf bukkan fel. Ezt kapja elő Murdoch, amikor meg kell hallgatni egy viaszhengert. A készüléknek egyszer látszik az adattáblája, ahol 1913-as dátum szerepel, de aukciós oldalak szerint 1918-tól gyártották ezt a modellt. A cselekmény idején (ötödik évad végén járunk 1899-ben) semmiképpen nem létezhetett.

Még email-t is küldtek a 19.század végén Kanadában, bár itt az elnevezése: "Instant Mail". Egy kiállításon jelenik meg a szerkezet (fenti kép). A begépelt szöveget viaszhengerre rögzítik, ezután telefonvonalon keresztül elküldik és a fogadó állomás kinyomtatja. Az eleje még hihető, de a nyomtatás már nem annyira. Több ős-internet elem is megjelenik a sorozatban, pl. távírón keresztüli cset. 

Na tessék, még házimozi is volt 1901-ben! Na nem egészen, mert csak mozgófilmet néztek hanggal együtt fejhallgatón keresztül, de ami érdekesebb, az a felvételi eljárás. A kamerát kézzel tekerték és filmkazettát vettek ki belőle. A hangot egy fagylaltos kocsi méretű eszközzel rögzítették, de ez hogy került szinkronba a képpel, az fogós kérdés.

Kanyarodjunk vissza hősünk fejlesztéseire. A fenti képen látható hordozható kis szeizmográffal meghatározhatjuk a föld alatt mozgó tárgy helyzetét, persze csak ha több távoli helyre telepítünk belőle. A hatodik évadtól kicsit alábbhagy a feltalálási kedv, egészen a tizedikig kell várnunk újabb csodákra.

A lenti képen láthatjuk Murdoch barkács szobáját, ahol szinte bármit képes összedobni rövid idő alatt.

Itt készült egy agyhullámokat érzékelni képes szerkezet is pár nap alatt, ami igen nagy teljesítmény, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy még az elektroncsövet sem találták fel.

A szikra adók elvén működő helymeghatározó rendszert is sikerült megalkotnia főhősünknek. A fickók hátán hordott szerkezet veszi a cipőtalpba rejtett szikraadó jelét és mutatja az irányát, ezáltal több pontból mérve meghatározható a hely pozíciója.

Lentebb a nyomozó rákoncentrál az asztalára és a rajta lévő cuccokból összedob egy bluetooth fülest megszégyenítő kis szerkentyűt, amivel távolról lehet kommunikálni. Ez megint csak gigantikus teljesítmény, hiszen még továbbra sem találtak fel semmilyen aktív erősítőelemet. Ügyes.

Az igazi csúcsteljesítmény a televízió. Tesla segítségével ezt is összedobják pár nap alatt, de nem is akármilyet: egy komplett rendszert. Több kamerával és visszajátszási lehetőséggel. Szédületes, mindezt egy Nipkow tárcsával és pár alkatrésszel. A tárcsa egyébként létezett, de lényegesen egyszerűbb formában, csak egy fényforrás és egy fotocella volt az egész, ráadásul az utóbbiból nem is állt rendelkezésre megfelelő minőségű akkoriban.

Nyomozónk egy egészen érdekes arcfelismerő rendszert is megalkotott. A készülékbe be kellett táplálni az arc jellegzetes tulajdonságait, - pl. két szem közötti távolság - ezután kicsit számolgatott és ha a tárban - ami több asztalfiók volt - létezett hasonló profilú akta azt jelezte. A működési elvre nem tértek ki.

Természetesen a mobiltelefon akkori verziójának kifejlesztése sem okozott nehézséget főhősünknek. Kicsit nehezebb volt, mint mai társa és csak adó-vevőként funkcionált. A helymeghatározáshoz használt szikra-vevő detektor szerű háti egységet használta fel hozzá, ami elvileg beszéd vételére nem lehetett alkalmas. 1905 környékén még csak kísérleteztek az emberi beszéd rádióhullámokon keresztül való továbbításán, ráadásul hosszúhullámon, ami gigantikus méretű antennákat és készülékeket igényelt.

Murdoch bármikor előkapott a szekrényből mini adó-vevőket, bár az alsó képen látható egység az ő bevallása szerint is csak morze vételre alkalmas. Ez még így is hatalmas teljesítmény, főleg úgy, hogy se akkumulátor, se antenna nem lóg ki a készülékből.

A felsorolt cuccok csak a legérdekesebbek voltak, ezeken kívül még nyomozónk fejlesztette ki az ujjlenyomat alapján történő azonosítást, rájött hogy váltót kell rakni a biciklire és épített is magának egyet, összedobott nagyfeszültséggel működő sokkolót, épített fémdetektort, motorcsónakot, kifejlesztett egy robotporszívót és megalkotta az okos otthont. A lenti galériában is csemegézhetünk a találmányokból.

A sorozat azt sugallja egyébként, hogy Kanada a fejlődés mozgató rugója volt abban az időben. Felbukkannak távirányítható repölőgépek, amik akár bombát is képesek ledobni, elektromos autók, amelyek versenyre kelnek benzines társaikkal, de már rakétákkal is kísérleteznek, sőt embert is küldenek a világűrbe, aki vissza is jön. A levitációs vasútnak is megjelenik egy kísérleti példánya. Persze ezeket mindig egy magánszemély fejleszti, aki a végén általában tönkreteszi találmányait, hogy ne kerüljenek a gonosz kormány kezébe.

Búcsúzóul fentebb a kanadai űrközpont vezérlőterme 1905-ből, amit természetesen egy magánszemély üzemeltet.

Ajánlott irodalom: Balás B. Dénes "A távírótól a rádióig"

Az orosz Zvezda TV (katonai csatorna) bemutatott egy álcázott kém robotot, amit nagyon nehéz észrevenni, hiszen a megszólalásig hasonlít egy sziklára. A fejlesztés 3 évig tartott, de a kínai médiában viszont pár nap alatt nevetségessé tették a forradalmi eszközt.

Kiderült, hogy a platform, amire a kém robot épül az Aliexpress oldalon megvásárolható 100 dollár alatti áron.

Persze miért ne használhatott volna az orosz hadsereg egy kereskedelmi forgalomban lévő cikket a robothoz? A több tízmillió rubeles fejlesztési költségek fényében ez elég kellemetlen, legalábbis a kínai média szerint.

 Forrás: Avia.pro

Persze egy ideig inkább szuper titkos volt, de ez nem csökkenti az érdemeit.

Az ötvenes évek végén,amikor a szovjet űrprogram kilőtt, Szimferopol közelében a Krím félszigeten titkos űrkommunikációs bázist helyeztek üzembe, amely később NIP-10, vagy Szimferopol-28 néven vált ismertté.

A Szovjetunióban több tucat ilyen állomást létesítettek, melyeknek az űrmissziók követése és az űreszközökkel való kommunikáció volt a fő feladatuk. Legtöbbjük a térképen sem létezett és élő ember még véletlenül sem fedezhette fel őket. Az összes központ közül az egyik legfontosabb a Szimferopol-28-as volt, amely Skolnoje falu határában fekszik.

1957 októberében került sor az első űrkommunikációra a Szputnyik műholddal, itt tesztelték a szovjet holdjáró vezérlését, és itt képezték ki a személyzetet a holdjárók irányítására.

1959 októberében ide érkeztek a képek a Hold felszínéről, amit a Luna-3 űrszonda továbbított, és 1968-1969-ben innen figyelték az amerikai Apolló Holdmissziók kommunikációit.

Az évek során számos különböző eszközt üzemeltettek a NIP-10 területén, de a bázis valódi szíve az első szovjet nagy pontosságú 32 méter átmérőjű TNA-400 rádióteleszkóp volt. 1962-ben helyezték üzembe az első ilyen tükröt, persze többször módosították és folyamatosan fejlesztették őket. Hosszú évtizedeken keresztül több állomáson is működtek.

Ez a hatalmas tányér kapta meg az első képeket a Luna-9 űrszondától, valamint a Vénuszról a Venyera-13 segítségével. Később pedig jó alapot képezett a P-400 következő, fejlettebb generációinak kifejlesztéséhez, amelyek közül egyet nem is olyan messze, Jevpatoria mellé telepítettek.

A félszigetre telepített TNA-400 rádióteleszkóp egészen a Szovjetunió összeomlásáig működött, ezután az itt állomásozó katonai egységet felszámolták, és az összes csúcstechnológia a Krímmel együtt Ukrajnához került.

Ukrajnának nem volt űripara, ezért hirtelen nem tudott mit kezdeni az ölébe hullott ajándékkal. Próbált ügyfeleket keríteni közös kutató projektekhez, de nem jött össze a dolog. A bázis területét egy ideig őrizték, de az értékesebb dolgokat, dokumentációkat és a katonai felszereléseket elszállították még a kilencvenes évek elején. Az ingatlan egy részét magánszemélyeknek eladták, a területen lévő épületeket a helyi lakosok széthordták. A fémhulladék gyűjtők sem kímélték a helyet, vittek mindent, ami mozdítható volt. 

Az antennához viszont nem nyúltak, csak a madarak kedvelték, de az idő vasfoga erősen kikezdte a hatalmas monstrumot. A festék lehámlott, a mechanizmusok megrozsdásodtak és kísérteties megjelenése lett a szerkezetnek. Valószínűleg teljesen leamortizálódott volna, de a dolgok 2014-ben megváltoztak.

Ezután a Krím Oroszország részévé vált és a bázis maradéka a Roszkozmosz irányítása alá került. Bejelentették, hogy 2025-re tervezik az űrkommunikációs központ helyreállítását. Tehát van remény arra, hogy ez a kolosszus még működni fog. Az elmúlt 7 évben már védelem alatt állt és a kíváncsi turisták már csak távolról szemlélhették. 

Forrás: yandex.ru, pulse.mail.ru

Már többször megtárgyaltuk, hogy a Szovjetunióban mennyi mindent lemásoltak. Létezik azonban pár ellenpélda is, amikből most megnézünk egyet.

A szamurájok leszármazottai követték a szovjet mérnökök fejlesztéseit, és bizony ha észrevettek valami hasznosíthatót, az fel is használták.

A történet 1971-ben kezdődött. Az Arzamasz hangszergyár tervezőirodájában folyamatban voltak az előkészületek a Legenda 401 (ami a Philips EL3302 másolata volt) kazettás magnó gyártásának bevezetésére . A mérnökök szerettek volna rádiót beépíteni a készülékbe, de az amúgy is kicsi méretek miatt ezt nem tudták kivitelezni. Eredeti megoldást javasoltak: a kompakt kazettába építsenek egy rádióvevőt, ami kivehető, tehát műsort rögzíteni nem lehet róla, de ha a tulajdonosnak rádióhallgatáshoz támad kedve, akkor ezt megteheti.

Sem a magnó mérete, sem az ára nem változott, de ha akartad, megvásárolhattad az adapterkazettát hozzá és egy több funkciós szerkezet tulajdonosa lettél.

1979-ben a Sony világhódító útjára indította a Walkmant. Ezek a hordható kis lejátszók rendkívül népszerűek lettek. A Toshiba japán mérnökei emlékeztek az Arzamasz tervezőiroda fejlesztésére.

A sétálómagnóban végképp nem volt semmi plusz hely, ezért adta magát a dolog, hogy a 10 évvel azelőtti szovjet fejlesztés új értelmet nyerhet. Persze voltak kisebb eltérések, pl. a Legend-401 magnón 4 érintkező volt a rádiókazetta csatlakoztatásához, a Toshiba fejlesztésén pedig 6, és az érintkezők is más helyen voltak.

A vevők megkedvelték az újdonságot, létezett külön AM és FM sávon működő rádiókazetta és később megjelent a két sávos "AM-FM tuner pack".

 back-in-ussr.com

A színes televíziós műsorszolgáltatás a Szovjetunióban csak 1967-ben kezdődött, de ennek ellenére 1959-ben már projektoros sík képernyős színes készülékek üzemeltek a birodalomban. Hogyan lehetséges ez?

1951-től az Egyesült Államokban már rendszeres színes televíziós műsorszórás indult, de volt vele egy apró probléma: a rendszer nem volt kompatibilis a meglévő fekete-fehér szabvánnyal, és a nagyjából 10 millió akkori televízió tulajdonosnak ez nem nagyon tetszett. A gyártók persze arra számítottak, hogy mindenki elindul új tévét vásárolni, de négy hónappal később a közvélemény nyomására a hatóságok megszüntették a színes műsor sugárzását.

A műsorszolgáltatás 1953 végén folytatódott, de már az új NTSC szabvány szerint, amely kompatibilis volt a fekete-fehér adással. Az első 500 RCA színes készülék (fenti kép) 1954 elején került az üzletekbe 1295 dolláros áron, ami akkoriban csillagászati ​​összegnek számított. A képátló 30 centiméter volt és csak 30 darabot sikerült eladni belőle. Amikor az ár 1000 dollár alá esett, akkor kezdett felfutni értékesítés. Persze a színes műsorok hiánya is erősen fékezte a vásárlási kedvet.

Ekkor a Szovjetunióban úgy döntöttek, hogy kísérleti színes televíziós műsorszórást indítanak az amerikai NTSC szabvány kissé módosított változatával. A új szabvány neve "OSKM" volt. A készülékek gyártásához a Szovjetunióban minden alkatrész rendelkezésre állt, kivéve a színes képcsövet. Mivel ilyen gyárat nem lehet hirtelen a semmiből építeni, ezért a mérnökök figyelme egy fővárosi üzem által gyártott készülékre: a fekete-fehér "Moszkva" kivetítős tévére fókuszálódott (fenti képek). Ennél a szerkezetnél egy kis méretű, de extra nagy fényerejű képcső képét egy objektív rendszeren keresztül vetítették ki egy 1,3 x 1,06 méteres alumínium felületre. A fényvisszaverődés minőségének javítása érdekében az alumínium lemezt alkáliába maratták, ami lehetővé tette a tiszta képet anélkül, hogy elsötétítették volna a szobát.

A színes televízió elve azon alapul, hogy három alapszínből (kék, zöld, piros) ki lehet keverni nagyjából az összes többit, ezért három elektronsugár volt a színes képcsövekben. Ha veszünk 3 darabot a szuper fényerejű mini képcsőből és eléjük rakunk kék, zöld, piros lapokat, majd mind a három képet egy közös képernyőre vetítjük, akkor színes képet kapunk. A mérnöki találékonysággal kiváltották a drága színes képcsöveket és megkezdődött az "Izumrud-201" kivetítős színes tévékészülékek gyártása 1958-ban!

A szerkezet 400 soros felbontást tudott és A 6LK1P mini képcsövekkel működött. A készülék dobozának akusztikáját nagyobb helyiségekhez tervezték, ezért öt hangszóróból álló rendszer készült hozzá, amelyben három hangsugárzó az előlapon, kettő pedig az oldalfalakon volt elhelyezve. Szállodák részére létezett egy kompaktabb modell, az "Izumrud-203".

Természetesen át lehetett váltani ezeket a projektorokat fekete-fehér üzemmódra is. Ebben az esetben két képcsövet kikapcsoltak, és csak a harmadik működött szín szűrő nélkül. Mindkét modellt 1962-ig gyártották, amikor úgy döntöttek, hogy a "CMTS" szabványt nem használják a színes televíziózás fejlesztésére. A "Moszkva" és a "Topáz" fekete-fehér kivetítős televíziók gyártása tovább folytatódott még egy évig. Nagyjából 3000 példány készült belőlük. Gyűjteményekben fellelhető, de aukciós oldalakon is felbukkan néha.

Nagy hátránya volt ezen készülékeknek, hogy a 6LK1 képcsövek 25000 volt anódfeszültséget igényeltek és az élettartamuk mindössze 300 óra volt. 

A 60-as évek közepén úgy döntöttek, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok a francia SECAM színes televíziós szabvány 625 soros változatát rendszeresíti. 1967 októberében forgalomba kerültek az új szabvány szerint készült színes televíziók, a Rubin és a Raduga.

A 60-as évek végén kifejlesztették a Szovjetunió legnagyobb kivetítős televízióját, az Arisztont. Ennek első példányát az űrhajósok Repülésirányító Központjába telepítették.

Az "Ariszton" nem képcsövet, hanem egy xenonlámpát használt, amelynek fényét egy olajfilm szerű felületen modulálták az elektronsugárral.

1988-ban megjelent egy kis sorozatban gyártott, házi használatra szánt projektor: az "Elektronyika 1280", amit a záró képen láthatunk. 

 Források: wikipédia, back-in-ussr.com, wired.com, sseg.ho.ua

A hidegháború sötét napjaiban az Egyesült Államok leghatékonyabb kémje egy karbantartó szerelő volt.

1962 környékén a CIA új módszereket keresett a szovjetekkel kapcsolatos hírszerzéshez. Valaki rájött, hogy az az ember, aki könnyedén és rendszeresen közlekedhetett a washingtoni szovjet nagykövetségen, az csak is valamilyen karbantartó lehet, pl. a Xerox fénymásoló gép szerelője. Ő legalább havonta egyszer meglátogatta a nagykövetséget, és senki nem lepődött meg, amikor látta, hogy a készüléket bütyköli. Ez egy nagyon jó lehetőségnek ígérkezett.

A CIA megkereste John Dessauert, a Xerox alelnökét, és segítséget kért tőle. Donald Cary lett megbízva a projekt vezetésével. Ő négy mérnököt gyűjtött a csapatába, többek között Cary Zoppothot is, aki részt vett a Xerox 914-es modelljének - a szovjet nagykövetségen is használt típusnak - a fejlesztésében. Zoppoth még felesége és nyolc gyermeke előtt is titkolta szerepét.

Zoppoth abból indult ki, hogy túl nagy kockázatot jelentett volna, ha a karbantartó megpróbál dokumentumokat kicsempészni egy külföldi nagykövetségről. A járható út egy olyan eszköz telepítése, ami folyamatosan rögzíti a másolt iratokat. Remélték, hogy egy ilyen rendszerrel nemcsak a szigorúan titkos szovjet dokumentumokat pillanthatják meg, hanem azt is megtudhatják, hogy a szovjet kémek mit szereztek tőlük.

A projekt vezetői béreltek egy titkos helyiséget, ahol rögtönzött labort rendeztek be a tesztekhez. A mérnökök többféle módszerrel kísérleteztek a másolt dokumentumok leképezésére. A legígéretesebbnek a Zoppoth által javasolt megközelítés tűnt: telepítsenek egy akkumulátorral működő házi fényképezőgépet a fénymásolóba és irányítsák a lencséjét a tükörre, amely a képeket visszatükrözi a dobra. A gépet egy fotocellás áramkör vezérelné, és ezáltal minden fénymásolásnál készítene egy állóképet.

A mérnökök egy kiskereskedelmi üzletben megvásárolták a házi használatra készült "Bell & Howell" kamerát. Ez kb. 12 cm hosszú volt, és 8 mm-es filmtekercsre készített képeket. A nagy méretű másológép belsejében bőven volt hely, és a fényképezőgép akkor sem látszott, amikor a gép fedelét levették. A működési zajokat simán elnyomta a fénymásoló hangja. A csapat elkészített egy mintadarabot és figyelték a működést, ezután kamerát telepítettek a Xerox egyik irodájának gépébe. Amikor előhívták a képeket kissé meglepődtek, volt köztük recept, dalszöveg, viccek és egyéb érdekességek.  

A fejlesztés működött, készen állt arra, hogy a CIA alkalmazza. Zoppoth megtanította az ügynököket a kamera felszerelésére, hogy később kiképezhessék a karbantartót. A szerelőnek egy kamerát kellett elhelyezni a Xerox gép belsejében a karbantartás ideje alatt. A készülék nem volt feltűnő a szerszámok és pótalkatrészek között. Következő látogatásakor a fényképezőgépet kicseréli egy másikra, amely új filmet tartalmaz, majd a kivett darabot átadja a CIA embereinek. A rendszer 1963-ban állt forgalomba. Bár a Zoppoth és társai által készített kamerák primitívnek tűnnek a mai kifinomult mikroelektronikához képest, a dolog működött.

Nem sokkal később a CIA megbízta a Xerox csapatát, hogy építsen hasonló rendszert a 813-as modellhez, ami 1963-ban jelent meg és lényegesen kisebb méretekkel rendelkezett. A helyzet itt már nem volt olyan egyszerű, mert le kellett gyártani hozzá egy speciális mini kamerát és a gépben is komoly átalakításokra volt szükség.

A Xerox-tól megrendelt alkatrészek elemzéséből Zoppoth arra a következtetésre jutott, hogy a világ minden táján kezdték alkalmazni módszerüket. 1969-ben egy vegyipari cég bukott le, mert a versenytárs után kémkedett a fénymásolós módszerrel. Zoppoth 1979-ben nyugdíjba vonult és utána fedte fel a sztorit, amit egy másik volt csapattag is megerősített. A CIA és a Xerox nem foglalt állást az ügyben. 

A hetvenes évek közepén a történet megismétlődött - ezúttal a Szovjetunió San Franciscó-i Főkonzulátusával, ahol vásároltak egy japán Toshiba másológépet.

A KGB egyik tisztje figyelemmel kísérte az amerikai karbantartó munkáját, aki mindig részletesen kommentálta, hogy éppen mit csinál. Még baráti kapcsolat is kialakult köztük, tisztelték egymást. Egyszer a hetvenes évek végén a jól megszokott technikus helyett egy csinos lány jött, aki feltűnően ügyetlenül bánt a csavarhúzóval. Miután távozott, a főkonzulátus biztonsági szolgálata felhívta a szolgáltató céget, és udvariasan megkérdezte, miért küldtek egy amatőrt? A titkárnő ártatlanul bocsánatot kérve azt válaszolta, hogy nem a cég szakembere ment ki, hanem egy CIA-tiszt, aki ideiglenesen náluk dolgozik gyakornokként.

A készüléket azonnal Moszkvába küldték, a KGB speciális felszerelések intézetébe, ahol egy akkor csúcstechnikának számító eszközt találtak a fénymásoló belsejében. A rendszer egy speciális optikai érzékelő - valószínűleg valami korai CCD - segítségével rögzítette a képet, majd rádiócsatornán keresztül digitális formában továbbította a szomszédos épületbe, ahol volt egy speciális vevő nyomtatóval, amivel reprodukálni tudták az eredeti dokumentumot.

Források: electricalstrategies.com, en.newizv.ru, back-in-ussr.com 

Kommunikáció a Mars kutató űreszközökkel

Idén nagy erőkkel támadtuk a Marsot, komoly sikerek születtek a bolygó kutatásában, de arról kevés szó esik hogyan tartjuk a kapcsolatot ezekkel az eszközökkel.

Miért pont most?

A jelenlegi technikai színvonalon csak az úgynevezett indítási ablakokban vagyunk képesek gazdaságosan eljuttatni szondáinkat a Marshoz. Amikor a Föld és a Mars relatív helyzete éppen előnyös a legkisebb energiát igénylő Hohmann-pályához. Az indítási ablakok 2,135 évenként, vagyis 26 hónaponként követik egymást. A legutóbbi ablakot használta ki a nem régen érkezett 3 egység is.

Hogyan tartjuk a kapcsolatot ezekkel az eszközökkel? Az elsődleges kapcsolattartó az un. DSN, azaz: "Deep Space Network" hálózat, amit a NASA üzemeltet. A mélyűr a sci-fiben valahol a Naprendszeren kívül kezdődik, a valóságban nekünk a Holdon túli területek már annak számítanak, hiszen pl. a Voyager szondákkal is komoly erőfeszítés kommunikálni, mivel egyre több és nagyobb antennát kell összekapcsolni a megfelelő jelminőség érdekében, pedig csak pár éve léptek ki a Naprendszerből. 

Deep Space Network

A DSN előfutára 1958 januárjában kezdett üzemelni, amikor az amerikai hadsereg hordozható rádiókövető állomásokat telepített Kaliforniába, Nigériába és Szingapúrba, hogy az első sikeres amerikai műhold, az Explorer 1 telemetria adatait fogni tudja. Nem sokkal azután, 1958. december 3-án az újonnan létrejött amerikai űrprogram keretében elkezdték kiépíteni a DSN hálózatot, hogy kommunikálni tudjanak a szaporodó küldetésekkel. 1963 óta folyamatosan működik, és biztosítja az űreszközökkel való kapcsolatot a NASA és a nemzetközi missziók számára, olyan történelmi eseményeket is támogatva, mint az Apollo program és a Voyager szondákkal való kapcsolat. Természetesen a Szovjetuniónak is volt hasonló hálózata.

A NASA Deep Space Network hálózatának három állomása a Föld három különböző pontján van, körülbelül 120 fokra egymástól, ezért valamelyik mindig látja a Marsot.

A Goldstone-i állomáson 5 nagy méretű parabolaantenna található. Ezekkel akár egyszerre 30 űrjárművel tudják tartani a kapcsolatot. Az antennák hasonlóan működnek, mint egy otthoni parabolaantenna, csak a jel sokkal távolabbról jön, ezért nagyobb méretek szükségesek. A legnagyobb, 70 méter átmérőjű antennát a legtávolabbi űrmissziókkal való kapcsolattartásra használják, de természetesen nem csak venni kell a jelet, hanem nagy teljesítményű adókkal parancsokat is kell továbbítani a szondáknak. Az állomás tervezésénél egyik fő szempont volt az ember által előidézett rádiózaj elkerülése, ezért Mojave-sivatagot választották helyszínül, ami távol esik minden zavaró tevékenységtől (lenti kép).

A Madrid melletti komplexum 8 darab antennával rendelkezik (nyitókép), ebből a DSS-63 jelű a legnagyobb 70 méter átmérővel. Csak a méretek érzékeltetése miatt: a súlya 8000 tonna és a visszaverő felülete 4180 négyzetméter.

A camberrai állomás öt nagy antennát használ, túlterhelt időszakokban még bekapcsolódik a munkába az Új-Dél-Wales központjában lévő Parkes-rádióteleszkóp is, de ez csak vételre alkalmas. Ha nem szükséges semmivel kommunikálni, akkor az állomásokon lévő antennákat rádióteleszkópként használják csillagászati kutatásokhoz. Sokáig 63 méter átmérőjűek voltak a legnagyobb antennák minden állomáson, de a Voyager szondákkal való kapcsolattartás miatt mindegyiket 70 méteresre alakították át. Az antennák fókuszában mézer alapú mikrohullámú erősítők dolgoznak folyékony héliumban, a saját zaj minimálisra csökkentése érdekében.

A lenti képen online követhetjük, hogy melyik antenna kommunikál éppen.

Nézzük a frissen érkezett Perseverance Marsjáróval hogyan lehet kapcsolatba lépni. Bal oldalon a 400 MHz-es UHF antenna a 2006 óta a Mars körül keringő "Mars Reconnaissance Orbiter" szondával tud kommunikálni 2 mbit/sec adatsebességgel. Ez a legjobb kapcsolat, mert a szonda 1000 wattos napelemei bőven biztosítanak energiát a Földdel való adatcserére. A nagy nyereségű antenna (kamera egység alatt) közvetlenül a Földdel tud komunikálni, a 34 méteres parabolával 160 bit/sec adás és 500 bit/sec vétel üzemmódban, a 70 méteressel ez az érték 800/3000-re módosul. A kis nyereségű antennával (középen) főleg csak vezérlő parancsokat vesz a jármű, de adásra is képes. Mivel ez nem irányérzékeny, ezért bármilyen pozícióban használható, de nagyon kicsi adatsebességgel. Kissé bonyolítja a helyzetet az a tény, hogy a bolygók állásától függően, akár 12 percig is eltarthat, amíg a jelek a Földre érnek.

Az Egyesült Arab Emírségek Mars-misszióját is teljes egészében a DSN követi, de Kínának saját hálózata van - bár az Európai Űrügynökség is besegít nekik.

Kínai hálózat

A kínai követőrendszer zászlóshajója a GRAS-4 70 méter átmérőjű antenna Tianjinban, amit 2018-ban kezdtek el építeni. A lenti képen láthatjuk félkész állapotban. Ezen kívül Miyunban található egy 50 és egy 40 méteres antenna, valamint a kunmingi 40 méteres antenna kíséri még a küldetést.

Kínán kívül Argentínában van még egy 16 méteres tányér. 2014-ben a két ország megállapodást írt alá, amely lehetővé teszi Kínának, hogy Dél-Amerikában földi állomást telepítsen. Az állomást Argentína Neuquen tartományában építették (lenti kép), egy 50 millió dolláros beruházás eredményeképpen. A létesítményt 2017-ben adták át, és rögtön be is kapcsolódott a kínai Hold-kutatási programba. 

Argentínában egyébként az Európai Űrügynökségnek is van egy saját bázisa.

Források: mars.nasa.gov, hu.qaz.wiki, computerworld.hu, űrvilág.hu, wikimedia.org, reuters.com

Egy lépésre a győzelemtől?

Talán kevesen tudják, hogy a Szovjetuniónak saját programja volt digitális hangformátumok és az azokat lejátszó eszközök kifejlesztésére. A sorozatgyártásra kész optikai lemezeket és a hozzájuk tartozó lejátszókat már a CD lemez bemutatása előtt 1 évvel elkészítették, és nagyjából egyidőben a Philips-SONY bejelentéssel publikálták is. 

Kezdetek 

Azt azért meg kell jegyezni, hogy a Szovjetunió nem volt úttörője a digitális audio formátumoknak, és a fejlesztések is később kezdődtek. A Philips már 1969-től elindította a kutatásokat, a birodalomban a Minisztertanács 1975 ben hozott egy határozatot, amelyben előirányozta a fejlesztések megkezdését. Az, hogy mi váltotta ki a döntéshozók érdeklődését a hangadatok digitális továbbítása iránt, és mit terveztek a hangfelvételek használatával, nem tisztázott, de valószínűsíthetően nem csak polgári szempontok vezérelték őket.

A műsorszórással, vétellel és akusztikával foglalkozó vállalat - továbbiakban:VNIIRPA - kísérleti gyárában E.I. Vologyin irányításával létrehoztak egy laboratóriumot, ahol a következő feladatokat tűzték ki a tudósokból és mérnökökből álló csoport elé:

• Műszaki megoldások keresése, amelyek lehetővé teszik az audió információk bináris kódokká alakítását, valamint az optikai adathordozókra történő felvételt és lejátszást, a minőség romlása nélkül.
• Szabvány kidolgozása, valamint az adathordozók és a lejátszók tömeggyártásának megszervezése.
• Ajánlások készítése a digitális felvételek sokszorosításának elsajátításához. 

A projekt neves szovjet tudósokat és szakembereket hozott össze a kémia, az optika, az elektroakusztika, a matematika és az informatika területéről, valamint áramkör tervezők, automatikus vezérlőrendszerek fejlesztői és a digitális jelfeldolgozás szakemberei is jelentősen hozzájárultak a fejlesztéshez. A csapat szenvedélyesen vetette bele magát a munkába.

A fenti színes képen Vologyin a lemez írási folyamatot kíséri figyelemmel, alatt pedig az első teszt példányon végeznek méréseket a kutatók.

A folyamat összetettsége 

Az adatok lemezre rögzítésével kapcsolatos kísérletek természetesen nem várt akadályokba ütköztek. Speciális tiszta helyiségeket kellett kialakítani a kémiai laboroknak, ahol az adathordozókkal kísérleteztek. A CD lemezhez erősen hasonlító korong lett a végeredmény. Évek teltek el az autófókusz, a sávontartás és a motorvezérlés csiszolgatásával. 

A fő nehézséget az LG-15 gázlézer használata jelentette, amely tetemes méretekkel és súllyal rendelkezett. Erre az a megoldás született, hogy a lézer egységet fixen rögzítették és a diszkmotort mozgatták lemezzel együtt egy kis kocsi szerű szerkezeten keresztül. Érdekes módon 15 évvel később a SONY is alkalmazta ezt az ötletet felső kategóriás gépeiben"Fixed Pickup" megnevezéssel, egy ilyet láthatunk a lenti képen.

Egy másik kihívás az információáramlás megoldása volt. A hibajavító rendszert és az adatfolyam kialakítását 1,5 éves fejlesztő munka árán sikerült megoldani. A 44,1 kilohertzes mintavételi frekvencia és a 12 centiméteres átmérő megegyezett a kompakt diszk tulajdonságaival, de a kvantálás 11 biten történt, a lemez pedig kicsivel vastagabb volt mint a CD, és üvegből készült. 

A diadal pillanatai: "Lucs-002"

Az első működő laboratóriumi prototípus, a "Lucs-001” 1978-ra készült el (nyitókép). Egészen 1981 végéig szorgalmasan csiszolgatták és a kisebb hibákat kijavították. 1982-re a Szovjetunió rendelkezett egy sorozatgyártásra kész "Lucs-002" lejátszóval (lenti kép). A készülék igen tekintélyes méretekkel rendelkezett és 2 blokkból állt, az egyik tartalmazta a mechanikát a szervó rendszerekkel, a másik egység pedig a jelfeldolgozó elektronikát.

A Szovjetunió gazdasági eredményeinek kiállítóközpontjában bemutatták a módosított és sorozatgyártásra érett "Lucs-002" modellt, a szovjet optikai lemez első és utolsó példányával, konkrétan a "Dráma a vadászaton" című film zenéjének digitális felvételével. A fejlesztő központnak 100 darab demó példányt kellett volna készítenie, de mivel nem voltak berendezkedve a sorozatgyártásra, ennyit biztosan nem sikerült összerakni. A készülék a leningrádi tévében is szerepelt újságírók gyűrűjében és egy rövid helyi adás is elegendő volt ahhoz, hogy felcsigázzák a gyártók érdeklődését.

A VNIIRPA-t a szovjet rádióelektronikai ipar óriásai és a lemezgyár is elkezdte ostromolni, hogy megkapják a műszaki dokumentációkat, mivel meg akarták kezdeni a sorozatgyártást és a korongok tömeges kiadását. Amikor a leírások megérkeztek, a lelkesedés hirtelen eltűnt.

Zsákutca a tervgazdaság labirintusában

Az érdeklődés hirtelen csökkenésének okai a műszaki dokumentációkban foglalt teljesíthetetlen követelmények voltak. A lejátszó gyártásához szükséges technológiai feltételek nem álltak a cégek rendelkezésére és nem is tudták előteremteni azokat. Erősen kiütköztek a rendszer hibái, a lassú tervgazdaságban nehéz bürokratikus apparátussal és rosszul motivált vezetéssel rendelkező vállalatok számára az ilyen feladatok lehetetlennek bizonyultak. A technológiai háttér pedig kétséget kizáróan meg lehetett volna, ha több nagyobb vállalat összefog, ahogy a katonai ipari komplexum esetében ez működött is. Ráadásul a projektnek nagyobb állami támogatásokat is ígértek, ami azt eredményezte, hogy a vállalatok egymás ellen kezdtek küzdeni, ami helyrehozhatatlan időveszteséghez vezetett.

1982 végére a fejlesztői csapata szétesett, a szakemberek egy része a leningrádi Morfizpribor Központi Kutatóintézetbe került, ahol a kutatás teljesen más alapokon folytatódott. Az első kereskedelemben megjelent készülékek alapján próbáltak összerakni valamit. 1983 végére elkészült 2 darab "Korvett LP 001" elnevezésű prototípus, inmár Philips lézerfejjel, kizárólag kísérleti célokra. Meglepő módon a szovjet Ragyio magazin csak 1983 áprilisi számában közölt képet (lentebb) és egy rövid cikket a "Lucs-002" készülékről, ecsetelve, hogy ez a kis fényes lemez lesz a jövő útja. Ebben nem tévedtek, de addigra a hazai fejlesztéseknek már befellegzett. 

A dicstelen vég

A Philips és a Sony 1982-ben már nemzetközi szabványként mutatta be saját CD-formátumát, és a lemezek terjesztése is megkezdődött. 1983 végére világossá vált, hogy ez lesz a világszabvány, és mivel a szovjet projekt elakadt, ezzel a világpiac is helyrehozhatatlanul elveszett. Ennek eredményeként a kormány és a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetői teljesen elvesztették érdeklődésüket a digitális felvételek iránt. A peresztrojka megérkezésével visszatértek a lejátszó gyártásának tervei, de már nem saját, hanem a világszerte elterjedt CD formátumban. Így a VNIIRPA laboratórium gigantikus munkája semmivé foszlott, és csak néhány kisebb fejlesztésükre volt igény az első szovjet CD lejátszók elkészítésekor. Ezekről bővebben olvashattok egy régebbi posztban.

Források:hifi-advice.com/blog, yandex.ru, red-innovations.su

A lehallgató eszközök széles körű használatának kezdetét általában a múlt század 30-as éveihez kapcsolják. Valójában már az első világháború előtt aktívan és hatékonyan alkalmaztak ilyen szerkentyűket, amik akkoriban technikai remekműveknek számítottak.

Egy ilyen speciális célú audio eszköz volt a Diktográf, melynek története 1903-ban kezdődött. Ekkor az amerikai General Acoustics Company laboratóriumában a cég elnöke, Kelly Monroe Turner megkezdte egy rendkívül érzékeny szénmikrofon kifejlesztését. 1907-ben a projekt befejeződik és a pénzügyi igazgatóval együtt egy speciális részleget alapítanak, ez a Dictograph Products Inc. Az új mikrofont metrofonnak (Metrophone) nevezeték el, és a legfőbb technikai jellemzője a nagy membrán volt, amelynek köszönhetően kb. 1,5 méter távolságból is képes volt felfogni az emberi hangot. Erre a fejlesztésre egyszerre több eszköz is épült, mint például az Acousticon hallókészülék, valamint telefon és a kaputelefon. Ez utóbbi nem túl nagy népszerűségnek örvendett akkoriban.

A virágzó gazdasági élet és a földből kinövő felhőkarcolók miatt az asztali hangszórókat is tartalmazó un. Intercom rendszerek iránti igényt viszont alig tudták kielégíteni. Az ipari óriások nem növekedtek a végtelenségig, a kisebb cégek pedig megelégedtek a klasszikus telefonokkal, ezért a piac telítődött.

Az alacsony kereslet miatt a Dictograph Products Inc. megállapodást kötött a Lamson Engineering céggel, amelyen keresztül bérelni is lehetett a készülékeket. 1908-ban egy olyan rendszer bérlése, amely egy fő konzolt és öt alállomást tartalmazott, havi öt dollárba és ötven centbe került. 

Turner odafigyelt a marketingre is, az ő mikrofonegységeit használták Lee De Forrest kísérleti rádióadásaihoz, amiket az operából közvetítettek New Yorkban 1910-ben. A közvetítés tényét és az abban használt berendezéseket széles körben ismertette a műszaki sajtó, amely komoly reklámot jelentett számára. A Popular Mechanics magazin is folyamatosan cikkezett róla. 

A bérleti stratégia megfelelt az elvárásoknak, de kevesebbet hozott a konyhára, mint a komplett rendszerek értékesítése. Ez arra kényszerítette Turnert, hogy más lehetőségek után nézzen. Megérkezett az első nagy kormányzati megrendelés, amely lehetővé tette neki, hogy egy újabb gyártóüzemet nyisson Chicagóban. Ezután szépen elkezdett terjeszkedni, megnyitotta az európai kirendeltségeket Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban. A sikereket egy új eszköznek köszönhette, amire égető szükség mutatkozott hírszerző ügynökségek, valamint magánnyomozók részéről. Ez volt a diktográf hordozható verziója, ami 1910-ben jelent meg. Ezt detektív diktográfnak nevezték el és egészen a 20-as évek közepéig használták, amikor megjelentek a lehallgató eszközök kisebb méretű változatai.  

A detektív diktográf egy hordozható készlet volt (2 pár fejhallgató, kapcsoló, csatlakozókábel, alkáli elem), amely 2 (Metrophone) mikrofonnal működtethető. Az eszközhöz egy nagyobb méretű metrofont használtak, mivel az érzékenység növekedését akkoriban csak a membrán területének növelésével tudták elérni. Természetesen ellátták a rejtett lehallgatáshoz szükséges kiegészítőkkel, hogy ruházathoz lehessen rögzíteni.

Fontolóra vették még azt a lehetőséget, - Popular Mechanics cikkek alapján - hogy a készüléket fonográffal együtt használják a beszélgetések rögzítésére, de erről semmilyen bizonyíték nem maradt fent az utókornak. A készlet súlya akkumulátorokkal és tokkal együtt mindössze 2,3 kg volt. Méretei: 335 x 200 x 85 mm. A mikrofonok több méretben kaphatóak, volt hordozható (lenti kép) és fixen rögzített is, az akkumulátorok 15 perc működési időt biztosítottak. A hangerő szabályzását több állású kapcsolóval oldották meg.

A detektív diktográf, amely megjelenése idején 126 dollárba került (az akkori átlagfizetés kétszerese), igen nagy népszerűségre tett szert az amerikai és az európai titkosszolgálatoknál, valamint a rendőrség és a magánnyomozó irodák is előszeretettel használták. Előfordult, hogy a készülék által szerzett adatokat elfogadták bizonyítékként a bíróságon. Mivel rögzítő eszköz nem volt, ezért ezek kéziratok formájában léteztek.

A diktográfról szóló egyik reklámkiadványban úgy mutatják be a készüléket, hogy a fülelő személy még a mikrofonhoz közelítő újságíró ruháinak suhogását is hallja. Az ilyen leírásokkal jelentősen ösztönözték az értékesítést és természetesen 6 dollárért bérelni is lehetett 1 hónapra az eszközt.

Turner a diktográffal 10 évig uralta a piacot, 1927-ben elhunyt, de cége a mai napig létezik, és biztonsági rendszerekkel foglalkozik. 

Források: wikipédia, pult.ru, gracesguide.co.uk

Nevezhetnénk őket inkább hordható lejátszóknak, mert hordozni a 20 kilogrammos boombox rádiósmagnót is lehet, de a hordhatóról általában a mai okos termékek jutnak az ember eszébe. Kabátban elrejthető mini orsós magnót a kémek is használtak a hidegháború folyamán már a múlt század hatvanas éveitől kezdve, de a minőséginek mondható hordozható, vagy inkább hordható zenehallgatást a walkman megjelenésétől számítják. 1979-ben jelentette be a SONY a sétálómagnót, de valójában Andreas Pavel már 1972-ben kifejlesztett egy kazettás magnót, amit hordható öv formájában lehetett használni és Stereobelt néven futott. Perben is állt a SONY céggel egészen 2003-ig.

A Walkman a Sony alapítójának és vezérigazgatójának, Akio Moritának köszönhető. A születésére két verzió létezik. Az első szerint Morita megbízta mérnökeit, hogy dolgozzanak ki egy lejátszót, amely lehetővé teszi kedvenc Verdi operáinak hallgatását útközben (a felső vezető gyakran járt üzleti útra). A második verzió szerint a Walkman a hangrögzítők fejlesztésével foglalkozó osztály mérnökeinek ötlete, akiket azzal fenyegettek, hogy ha nem találnak ki valami áttörést hozó terméket, akkor átkerülnek a videotechnikai részleg alárendeltségébe.

A Sony mérnökei egyszerű és logikus lépést tettek: a Pressman TCM-600 profi diktafont vették alapul és adaptálták a consumer piac számára: megszabadultak a felvételi funkciótól és fejhallgató-csatlakozókkal szerelték fel. A Sony kazettás lejátszója volt a kiindulópont a hordozható audió robbanásszerű terjedéséhez, és ebben szerepet játszott a sikeres marketing is. Hamarosan számos márka kínálta a kazettás lejátszókat, mindenekelőtt főleg japán cégek, akik a 80-as és 90-es években uralták az audioeszközök piacát - Sony, Panasonic , Sharp, Toshiba, Aiwa ... Európában a Philips volt a vezető gyártó, de még a szocialista blokkban is próbálkoztak. A sétálómagnók funkcionalitása folyamatosan javult: oda-vissza játszás, távirányító, LCD-kijelző, beépített rádió, valamint egyre könnyebbé váltak.

Persze voltak, akik le szerették volna váltani a kompakt kazettát a mikro kazettával. A fenti képen láthatjuk az Aiwa HS-M2 készüléket 1982-ből, amivel kicsit lendítettek a formátum piacán, de nem sikerült áttörést elérni, hiába volt kisebb, mint egy Walkman.

1984-ben a Sony bemutatta az első hordozható CD-lejátszót - a Discman D-50-et. Az eszköz vastagsága nagyjából olyan volt, mint négy szabványos CD-tok egymásra pakolva. A Sony az 1990-es évek elejéig Discman név alatt, ezt követően pedig Walkman márkanévvel is értékesítette őket. A hordozható CD-lejátszók egyik sürgető problémája a rázkódás és más mechanikai behatások iránti érzékenység volt. Nem lehetett zenét hallgatni menet közben, mert megszakadt a lejátszás pár másodpercre. Később megjelent az anti-shock rendszer, amely egy pufferben tárolta a dalok részleteit, ezért rázkódás esetén a zene a beépített memóriából szólt.

A CD-lejátszók népszerűségének csúcsa a kilencvenes évek második felére és a kétezres évek elejére tehető, és természetesen megint a japán gyártók jártak az élen - elsősorban a Sony és a Panasonic. Európában a Philips uralta a piacot, de a gyártók keresték az új megoldásokat. A kazetták és CD-k alternatívájaként a Sony kifejlesztette a MiniDisc optikai lemezformátumot, amelyet 1992-ben debütált, de nem akart versenyezni a CD lemezzel. A fő üzenete az volt, hogy a hordozó kisebb mérete miatt a CD-lejátszók egyik komoly problémáját oldotta meg. Mivel a Discman elég nagy volt, nem fért el minden zsebben, de a MD Walkman már igen.

A Philps és a Panasonic a MiniDisc formátumra adott válaszként kifejlesztette a DCC rendszert, ami normál audió kazettára rögzített digitálisan. Természetesen ebből is készült hordozható verzió, kicsit robusztusabb volt mint a hagyományos sétálómagnók. Rövid életű lett, 1996-ban már meg is szűnt a formátum, egyedül Hollandiában tudott komolyabban elterjedni.

A SONY még a főleg stúdiótechnikában használt forgófejes DAT-ból is készített hordozható verziót. 1990-ben dobták piacra az elsőt TCD-D3 típusszámmal, bár ez volt a legnépszerűbb DAT Walkman, ez ebben a kategóriában pár ezer darab eladását jelentette.

A 2000-es évek elején az MP3 formátum igen nagy népszerűségnek kezdett örvendeni. A gyártók annak érdekében, hogy lépést tudjanak tartani a trendekkel, a CD-lejátszókat a lemezre rögzített MP3 fájlok olvasásának képességével látták el. Sok zenekedvelőnek tetszett, hogy egy CD lemezre akár 8-10 album is ráfért - annak ellenére, hogy a hangminőség romlott.

Figyelemre méltó áttörést jelentett a 2000-ben megjelenő Creative Nomad Jukebox, amely akkoriban lenyűgöző beépített 6 GB-os merevlemezzel rendelkezett. 2001-ben pedig egy másik jelentős esemény történt: az Apple piacra dobta az iPod első generációját, beépített 5 vagy 10 GB merevlemezzel. Az évek során az iPod színes érintőképernyőt és beépített kamerát kapott, valamint App Store támogatást kínált az ügyfeleknek. Ezzel elindultak a 21. század mechanika nélküli lejátszói, amik már a legkisebb zsebben is elfértek.

Megjelentek a flash memóriával rendelkező MP3 lejátszók, melyek szegmensében a koreai cégek, főleg a Samsung és az iRiver jeleskedtek, de megszámlálhatatlan gyártó létezett. Ezen eszközök ára egyre alacsonyabb lett, a beépített tároló kapacitásuk pedig évről évre nőtt. 2006 környékén már volt olyan, amelyik videó anyagot is lejátszott, szét lehetett csúsztatni és 2 darab beépített hangszóróval rendelkezett ( lenti kép bal felső sarok ).

2007-ben egy másik jelentős esemény történt, amely megváltoztatta a hordozható elektronika világát: az Apple bemutatta az iPhone-t, amely később az okostelefonos zenehallgatás mozgatórugója lett. Ezt nem csak a "minden az egyben" eszköz használatának kényelme, hanem a streaming szolgáltatások későbbi megjelenése is elősegítette, mint például a Spotify és az Apple Music. Természetesen már ez előtt is lehetett zenét hallgatni telefonról, de az Apple készülékének érkezése volt a fordulópont.

Az okostelefonok átvették a hatalmat a hordozható zenehallgatás világában, de napjainkban is van kereskedelmi forgalomban MP3 lejátszó, Discman és normál kazettás Walkman. Sőt, megjelentek az audiofil zenelejátszók, amik telefon méretben produkálnak elképesztő hangminőséget, ilyeneket látunk a nyitóképen.

Források: avprogear.com, pult.ru, cnet.com, just-cassette.com, saját gyűjtemény  

1948-tól kezdve volt egy nem kimondottan harci, hanem inkább ideológiai elektronikai hadviselése a szocialista országoknak, amire nem sajnáltak pénz és energiát. Ez a külföldi rádióműsorok zavarása. Pár év alatt a szovjet zavaróállomások szervezete egy igazi óriássá, monstrummá fejlődött, a legnagyobb ilyen hálózattá a világon. A nyolcvanas évek elején a rendszer 2500-3000 adóból állt, amelyet 5000 alkalmazott működtetett, ebből volt 13 nagy távolságú zavaróközpont, amik hatalmas teljesítményű adókkal a rövidhullámú sávot fedték le 500-tól 3000 kilométerig terjedő körzetben. A többi kisebb helyi zavaróadó működött 81 nagyvárosban telepítve nagyjából 30 km hatókörzettel, városonként akár 10-20 egységgel. Csak Ukrajnában 300 adó létezett. Folyamatos küzdelemből állt ez a tevékenység is, ugyanis a zavarni kívánt adók emelték a sugárzási teljesítményüket, vagy változtatták a frekvenciájukat. Mindkét oldalon voltak érdekes ötletek is. Ilyen volt, hogy zavaró jel helyett más nyelvű beszédet sugároztak ugyanott, és a két nyelv keveredése érthetetlen zagyvaságot eredményezett. A kínai rádió pedig visszafelé mondott szöveget adott, amit nem is zavartak, mert értelmetlennek tűnt, de ha valaki felvette magnóra és lejátszotta ellenkező irányba, az meg tudta hallgatni.

A rádiózavarást nem kellett feltalálni, vele született a rádiózással. Már az első szikratávírós kapcsolatoknál problémát jelentett, hogy az egymáshoz közel lévő készülékek zavarták egymást. A szándékos zavarásokról az első feljegyzések az 1905-ös orosz-japán háborúból származnak: az orosz hajók távírászai zavarták a japánok forgalmazását. Az első világháború alatta Német Birodalmi Posta próbálta zavarni Párizs és Szentpétervár rádióforgalmát. A harmincas évek elején a Radio Kommintern Moszkvából sugárzott adásait próbálták meghiúsítani. A második világháborúban a rádiózavarás már általánosan használt eszköz lett mind katonai vonatkozásban, mind a polgári műsorszórók elhallgattatásában. A BBC és Moszkva adásait a németek kezdték el zavarni, majd válaszként a szovjetek zavarták a német adókat. 1941-től nálunk a Posta kezdte el a külföldi ellenséges adók zavarását. 

Az "Amerika Hangja" rádióállomást 1941-ben alapították, és 1942 augusztusától magyar nyelven is elkezdett sugározni. Az első hazai rádiózavarás, amelyről tudomásunk van, ehhez az adáshoz kapcsolódik. A Szalonikiből sugárzott műsor vételét Lakihegyről igyekeztek megakadályozni egy kis teljesítményű adóval. 

A magyar rádiózás egyik titkos tevékenysége volt a külföldi műsorszórás zavarása. A hidegháború kialakulásával, megszaporodtak a hazánkra irányított magyar nyelvű adások. Már a Francia Rádió , a BBC, a Vatikán és Madrid is sugárzott magyar híreket. Később Róma és az Izraeli Rádió is csatlakozott hozzájuk. 1950 augusztusától egy új, addig ismeretlen rádióállomás jelentkezett, a Szabad Európa Rádió (SZER). Eleinte a görög vizeken úszó hajóról adtak. Szovjet biztatásra ekkor Magyarország előkészületeket tett a nyugati rádióadások zavarására. 1951-ben elindult a SZER egész napos műsora, a Szabad Magyarország Hangja.

Programját egyszerre 5 frekvencián, jelentősen megnövelt adóteljesítménnyel kezdte sugározni. Két évvel később már 22 adóberendezésből álló hálózattal rendelkezett. A fenti képen a müncheni központ látható. Ezt a rádióállomást kifejezetten politikai propaganda céljára létesítették. Fenntartását az USA és magánszemélyek finanszírozták, a keleti blokk polgárainak felvilágosítása céljából. A SZER nem csak híreket, kommentárokat sugárzott, de a Fekete Hang című műsorában megnevezett, és megfenyegetett párttitkárokat, politikusokat is.

A magyar politikai vezetés erőteljesen reagált a SZER beindulására: 1éven belül jelentős teljesítményű országos rádiózavaró hálózatot hozott létre, elsősorban a postai rádióállomások keretein belül. Azzal, hogy a zavaróadókat a rendes rádióállomásokra telepítették, megoldották a szakszerű üzemeltetést, és beruházási költségeket takarítottak meg. Az elrejtés is megoldódott, mert a laikus közönség nem feltételezte, hogy műsorszóró állomásról történik a zavarás. A közelben lakók előtt azonban ez nem volt titok, mert a rendes vételt is lehetetlenné tette a morgás, és a sistergő hang. Az adók percenként adott morze jelekkel azonosították magukat. A vevő-irányító állomás ebből tudta, hogy tényleg az általa vezérelt adó, és nem egy szomszéd országbeli zavar az adott frekvencián. A zavaró hangot körzetenként egy-egy (szovjet gyártmányú) speciális zajgenerátor szolgáltatta. Az irányítást végző vevőterem közvetlen telefonkapcsolatban volt valamennyi adóval. A zavarási ciklus előtt pár perccel az irányító egy négyjegyű számmal közölte a kívánt frekvenciát, majd a lefedni kívánt állomás hangját a telefonvonalon kiadta az adókezelőnek, aki ráhangolta az adót a megfelelő helyre. Ezután rákapcsolták a zavaró hangot, és jöhetett a következő állomás. A zavarást a hírperiódus előtt 1-2 perccel kezdték meg, de gyakran előfordult, hogy kisebb hibák miatt csak a híradás 2-3. percében sikerült bekapcsolni. Vélhetően ennek ismeretében alakult ki a SZER hírműsoraiban az a szokás, hogy a hírblokk első percében a főbb híreket nagyon röviden elmondták. 

Minden adóállomásnak valamilyen formában részt kellett vennie a zavarásban. Volt ahol erre külön egység szolgált, másutt a tartalék adót használták fel, de volt aki a szabadidejében foglalatoskodott efféle tevékenységgel. A Petőfi rádió műsora nem tartott egész nap, több helyen csak 21 óráig sugározták, utána átkapcsoltak zavarásra. Ilyen volt például Lakihegy, Diósd, Balatonszabadi. Egyes adók irányított antennarendszere lehetővé tette, hogy átzavarjanak a szomszédos Csehszlovákiába vagy Szovjetunióba. Ilyenkor a baráti ország vevő irányító központja vette át a vezérlést. A fenti képen egy 15 kilowattos zavaró adót láthatunk.

A SZER 1959-re újabb 5 adóállomást állított üzembe, ezzel 27-re növekedett a számuk. Ebben az időszakban már olyan teljesítménnyel sugároztak, hogy az erőteljes zavarás ellenére is a célterület 85%-án venni lehetett az adásokat. Egy rakás gyengébb adót viszont teljesen elnyomott a zavarjel. 1958-ban az ENSZ is foglalkozott a rádiózavarások ügyével, de eredménytelenül. Az Amerikaiak az erre használt berendezések értékét 200 millió dollárra, az éves üzemeltetést pedig 100 millióra becsülték. 

Az 1957-ben a meginduló budapesti tévéadó kísérleti adásainak vételét egyes helyeken a zavaróadók szinte lehetetlenné tették. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a kísérleti műsorok idejére le kellett állítani őket. Tervezni kellett hozzájuk egy speciális szűrőt, ami megoldja a problémát. 1957 októberében az Osztrák Televízió emlékműsort szentelt az 56-os magyar forradalomnak, és ekkor levetítették a budapesti eseményekről készült híradófilmeket. A nyugati megyékben ezt elég jól lehetett fogni. A politikai vezetés egy része erre reagálva 1958-ban felvetette a tévézavarás gondolatát, de szerencsére a józanabbak a zavaróhálózat létesítése helyett az MTV adóhálózatának kiépítésére szavaztak. Másképp alakult az URH-rádió műsorszórás ügye. Ekkor ez még kísérleti stádiumban volt, ezért kitalálták az OIRT (kelet-európai) sávot, a gyárakat pedig kötelezték olyan készülékek gyártására, amik csak ezt tudták. Ezzel megakadályozták, hogy a magyar közönség vehesse az osztrák és jugoszláv rádiók URH-műsorait.

1956 után, elsősorban a magyar emigránsok részéről, vádak érték a Szabad Európa Rádiót a forradalom előtti és alatti biztatásokért, olyan remények keltéséért, amelyeket a nyugat nem tudott és nem is akart teljesíteni. A rádióállomás hallgatottsága 1957-től folyamatosan csökkent. Az USA és Németország kormánya felülvizsgálta a SZER szerepét az 1956-os eseményekben, és a rádió is önvizsgálatot tartott. Annyi bizonyos, hogy az adások hangvétele megváltozott ezután. Az enyhülés odáig vezetett, hogy Magyarországon a zavarást 1964 tavaszán leállították. 1968-ig magyar területről nem történt zavarás, ekkor azonban a csehszlovákiai események utóhatásaként, kölcsönösségi szerződések alapján a nagyobb adók ismét zavarni kezdtek lengyel, szovjet és csehszlovák területre irányított műsorokat. Az ottani adók pedig viszont. Ekkor ismét bebizonyosodott, hogy ez egy elvetélt ötlet, ugyanis a legaktívabban zavart ötvenes években is az volt a probléma, hogy az adóktól pár kilométer távolságra már lehetett fogni a SZER adását. Nem beszélve arról, hogy a külföldi műsor előállítása ötször kevesebbe került, mint a zavarása.

1975 július 30.-án Helsinkiben 35 ország képviselője írt alá egy jegyzőkönyvet, ami a rádióadások szabadságát, és zavartalanságát biztosítja. Ford elnök 1976-ban, és Carter elnök 1977-ben figyelmeztette a kelet-európai országokat, hogy tevékenységük ellentétes az okmányban foglaltakkal.

Az egykori Csehszlovákia területén is 14 zavaróadó működött. Ezek közül a legnagyobb az uzapanyiti zavaróállomás volt, amely fénykorában, a nyolcvanas évek elején 12 darab 186 méter magas adótoronyból állt.

1978-80 között a SZER felújította a rádióállomásait, ekkorra már 49 nagy teljesítményű adó állt a rendelkezésükre. A lengyelországi politikai események hatására a Szovjetunió újra elkezdett egy sor adást zavarni, és Csehszlovákiával, Bulgáriával, valamint Lengyelországgal karöltve egészen 1988-ig folytatták ezt a tevékenységet. Bár 1979 tavaszán a HM-ben még arról tárgyaltak, hogy ismét foglalkozni kívánnak a "rádióvédelemmel" (értsd: zavarással), hazánk talán felismerve a dolog értelmetlenségét, végérvényesen kiszállt ugyanebben az évben a versenyből. A megmaradt berendezéseket elkezdték lebontani, majd kiselejtezni, és remélhetőleg ekkor örökre lezárult a magyar rádiózásnak eme nem túl dicsőséges fejezete. A 90-es évek elején a rendszerváltás hatására a SZER, valamint ezzel együtt sok más külföldről sugárzott adás értelmét vesztette, és megszűnt.

Források: Balás B. Dénes írásai, Wiki, ausairpower.net, criticaldistance.blogspot.hu, ma7.sk, ha5kdr.hu

Nyitókép: A Szabad Európa Rádió egyik, müncheni technikai helyisége (1980) – Fotó: Fortepan

A Harmadik Birodalom fénykorában Franciaországtól Sztálingrádig, valamint Berlintől Észak-Afrikáig húzódott. Ezeken az irdatlan távolságokon keresztül mégis pillanatok alatt tudtak a parancsnokok a német főhadiszállással kommunikálni. A frontvonalakban működő sokféle középhullámú és rövidhullámú rádió mellett kiépítettek egy mikrohullámú láncot, amit az ellenség eleinte képtelen volt lehallgatni, ugyanis nem rendelkezett olyan magas frekvencián működő eszközökkel.

H.E. Hollmann, a Telefunken mérnöke már 1936-ban kifejlesztette a rendszerhez használt adót és vevőt. Az egységek 500-600 MHz közötti tartományban működtek frekvenciamodulációval (FM). 1940 és 1945 között 2500 állomást helyeztek üzembe. 50 000 km hosszan a térképen látható módon építették ki a közvetítő állomások hálózatát, amik egymástól kb. 50 km távolságban helyezkedtek el, és általában teherautóra szerelt 11 méteres kihúzható árbócra építették az antennákat. "Dezimetergeraet DMG-5KA" néven futott a világ első működő mikrohullámú telekommunikációs hálózata, amit "Michael" kódnévvel láttak el.  

A második világháború alatt a katonák karácsonykor - a láncon keresztül - hazatelefonálhattak a családjuknak. 1942-től már a továbbfejlesztett egységeket telepítettek, ezek a DMG-3G típusjelzéssel és "Rudolf" kódnévvel rendelkeztek. Az üzemi frekvencia már kicsivel több, 650 MHz volt. 9 telefonvonalat és 27 távírócsatornát tudtak velük továbbítani. A Német Posta egészen 1954-ig használta ezeket a rendszereket.

Ezeken a kapcsolatokon nehezen tudták lehallgatni a forgalmat, de mégis szükség volt titkosításra, ugyanis a tengert csak kisebb frekvencián üzemelő, (42 MHz) nagyobb teljesítményű egységekkel lehetett "átlőni". Valószínűleg a Siemens & Halske T52 típusú rejtjelező távírót használták titkosításra, de a hangra is ki kellett találni valamit. 

Gottfried Vogt, a Telefunken mérnöke már 1939-ben kísérletezett az analóg beszédhang titkosításával. Ennek az volt a lényege, hogy lemezekre rögzített fehérzajt játszottak le különböző sebességgel és azzal modulálták a hangjelet. A vevőnél is megvoltak ezek a lemezek és össze tudták szinkronizálni az adóval. A hangsáv felett volt még egy vivő, ami tartalmazta az ehhez szükséges jeleket. Egy ilyen rendszer kifinomult verzióját használták vezetékes kapcsolatokhoz is, valamint a mikrohullámú láncon Athénen és Krétán keresztül kommunikáltak így, a Líbiában állomásozó Rommel erőivel.

Nincs bizonyíték arra, hogy a britek le tudták volna hallgatni ezt a kapcsolatot. Ez egy újabb frontot nyitott a Bletchley Park és Berlin közötti hírszerzési háborúban, és valamilyen szinten csökkentette a megfejtett Enigma üzenetek negatív hatását a Németekre nézve 1942 második felében.

Ezekből az eszközökből napjainkra nem sok minden maradt. Siemens & Halske T52 típusú távíróból létezik pár darab, de a mikrohullámú láncból csak egy "Michael" DMG 5K rádióberendezést állítottak helyre, és kiállították a Kaelble-Halle-ban 2001-től. Ez valószínűleg egy 1943-ban gyártott példány, amit hónapok munkája során tettek működőképessé. Ezt láthatjuk a nyitóképen.

Források: G. Ulbricht: "Die Richtfunk-Verbindungsanlage IDA 22"  Telefunken-Zeitung, 92. szám, 1951. október. "Dezimeterwellen im Dienste der Nachrichtentechnik", Funkshau 1950. szeptember 2. radarworld.org, wikipédia, chris-intel-corner.blogspot.com

Az Ikarus szó az előző évszázad második felének egyik legsikeresebb magyar termékét és az azt gyártó vállalatot juttatja eszünkbe. Az 1970 -80-as években, hazánkban a menetrend szerinti közlekedést szolgáló cégek évente több mint 1000 autóbuszt vásároltak, szinte kizárólag Ikarusokat. Az itthoni közlekedésnek meghatározó része volt a gyár. Az Ikarus 1984-ben a világ negyedik legnagyobb autóbuszgyára volt. Ebben az évben 14 ezer autóbuszt gyártottak a budapesti és a székesfehérvári gyáregységben, ami azt jelenti, hogy naponta 38-at!

Az Ikarus buszgyár története 1895-ig nyúlik vissza. Ekkor nyitotta meg a fővárosban kocsigyártással is foglalkozó kovácsműhelyét Uhri Imre. Kisebb javításokból egyre nagyobb népszerűségre tett szert, így jövedelme egy részét üzeme bővítésére fordította. Ezeket újabb üzemek építése követte és a profil kibővült teherautók javításával is. A háború után a gépkocsi karosszériák és pótkocsik gyártása is megkezdődött. 1924-ben a MÁV részére is készített pótkocsikat. A főváros mellett vidéki üzemek is részt vettek a gyártásban. Gyártási tapasztalat megszerzése céljából autóbuszok építésébe is belefogtak 1925-tõl. A kisipari módszerrel készített korabeli közlekedési eszközök még magukon viselték a kecses hintók vonalait, de gazdasági okokból áttértek fokozatosan egyszerűbb karosszériák gyártására. A MÁV elkezdte autóbusz üzemének kialakítását MAVART néven. A beszerzéseinél Uhri Imre üzeméhez fordult. 1927-28 között 60 darab autóbusz-teherautó felépítményt gyártottak. Nagyobb megrendelések révén számos helyre eljutott a fővárosi üzem híre, több Európai gyárral dolgozhatott együtt. 1929-ben adták át az 1000-edik teherautó-karosszériát. 

Az üzem fellendülését a gazdasági világválság törte meg. 1930-ban a nagyobb megrendelők (MAVART) szüneteltették az új gépjárművek beszerzését. 1932 őszén a cég gépeit és ingatlanait árverezés fenyegette. Családi összefogásnak köszönhetően a termelés mégis folytatódhatott, Uhri gyerekeinek és rokonainak anyagi támogatásával. Visszavásárolta a megmaradt gépeket és  megalakította az Uhri Testvérek Autókarosszéria És Járműgyár nevű céget. 1935-tõl sikeresen felfejlődött, üzemeiből 47 plató, 11 furgon, 2 pótkocsi, és 7 vezetőfülke gördült ki. Következő évben 50 darab MÁVAG-MERCEDES alvázra épített autóbuszra érkezett megrendelés. Az Uhri testvérek által készített buszokat főleg közüzemek (Fővárosi Gázművek, Posta) vásárolták. Az első fémkarosszériás autóbuszok változatait 1938-1944-közt gyártották. A cég 1940-ben elkészítette az első trambuszát. A második világháború újabb lökést adott a hazai buszgyártásnak. A honvédség nagyobb megrendelései révén új járműtípusokat készítettek: rajkocsik, parancsnoki járművek, pótkocsik, betegszállítók, mentőautók, könnyű tehergépkocsik. A csaknem ezer embert foglalkoztató cég 1942-ben repülőgépgyártásba fogott Mátyásföldön, ahová fokozatosan átköltöztek. Az akkor alapított Margit utcai telephely egészen az ezredfordulóig a hazai járműgyártás egyik bástyája volt. A gyárat 1948-ban kormányrendelettel államosították. A tulajdonosok külföldre távoztak. A három üzemet összevonták és 1949-ben alakult meg belőle az Ikarus karosszéria és járműgyár, amely később a világ autóbuszgyártásának meghatározó szereplőjévé vált.

Az első itt készített jármű 1948 tavaszán a BNV közönsége előtt mutatkozott be. A Tr3.5 típuson 17 ülőhely és 23 állóhely volt. Ezzel elkezdődött a hazai önhordó autóbuszgyártás. Az első Tr 3.5 és 5-ös típus 1948 nyarán állt forgalomba. Később ez a modell sorozatgyártásba került, melyből 60 darabot külföldre is eladtak. Ez a típus 1956-ig közlekedett Budapesten. Kis befogadó képessége miatt nem vált közkedveltté.

Ikarus Tr 3.5

1951-ben a Tr3.5-ből kifejlesztett Ikarus 30-as gyártása vette kezdetét. A jármű városi és távolsági kivitelben is készült, a városi 19+1 ülőhellyel és 20 állóhellyel és kettő távműködtetésű kétszárnyú ajtóval rendelkezett. A távolsági pedig 30+1 ülőhellyel és egy ajtóval. Az Ikarus 30 típus számos nemzetközi kiállításon mutatkozott be. Külföldi vevői voltak az NDK, Csehszlovákia, Bulgária és Törökország. Hazai piacon a MÁVAUT és a Fővárosi Autóbuszüzem volt a fő megrendelő.

 Az Ikarus 31 és 311

Az 1951-tõl gyártott Ikarus 30-as busz megjelenése a hazai járműgyártás egyik fontos mérföldköve volt, de a járművön időközben egyre inkább kifogásolható volt a kis utastér, az elavult formák és a költséges gyártás. A tervezők egy újabb modell megépítésén kezdtek fáradozni. Az Ikarus 31-es a 30-astól csak kissé eltérő vázzal készült és nagyobb ablakokkal. A hajtáslánc, és a futóművek a régiek maradtak. A szélesebb kaszni lehetővé tette a 2+2 üléselrendezést. Az orrmotoros jármű legnagyobb sebessége 76km/h volt. Készült belőlük harmonika ajtós és kézi működtetésű lengőajtós változat is. A prototípus járművek 1956-ban gördültek ki a gyárkapun és ugyanabban az évben már megindult a sorozatgyártás, valamint elkezdődtek a szállítások Kínába és Egyiptomba. Az Ikarus 31 szinte minden hazai közforgalmú közlekedési vállalatnál megjelent és rengeteg iparvállalat is vásárolt belőle. A jármű a kis befogadó képessége miatt nem volt közkedvelt Budapesten, így 1962-1963-ban kivonták őket a forgalomból, és vidéki közlekedési vállalatokhoz kerültek.

Ikarus 311

A típust leginkább az NDK, Jugoszlávia, Bulgária, Szovjetunió, Kína és Guinea vásárolta. Nagy hátránya a kis teljesítmény volt, így minden vásárlóban felmerült az igény, egy kicsit tágasabb és gyorsabb busz iránt. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy Csepel Autógyár a D-413-as motorját 85 lóerőről 95 lóerőre fejlesztett D-414-essel pótolta, és ezzel megoldható volt a nagyobb teljesítmény iránti igény kielégítése. 1961-ben elkészült az Ikarus 31-es tovább fejlesztett változata az Ikarus 311. Ez az autóbusz már-már megfelelt minden igénynek, így meglepően sokáig, 1972-ig maradt gyártásban. Hazai piacon is rengeteget eladtak belőlük.

Az Ikarus 60-as autóbusz

Az 1951 végén elkészült első hathengeres Steyr licenc motorokkal Ungvári József tervei alapján megépített 60 személyes Ikarus 60 típusú városi autóbusz. Az orrmotoros jármű a városi közlekedésre lett tervezve, ezért nagyobb ajtókat kapott. 23+2 ülő és 37 állóhely volt a buszon, amely kicsit rövidebb volt az elődjénél, de sokkal kényelmesebb. A Jármű végsebessége 78 km/h. Jellegzetes volt az utasteret a vezetőtértől elhatároló válaszfal, amely 1956-ig rögzített üvegtáblából állt. Az Ikarus 60 karosszériája még a kezdetekhez alkalmazkodott a hagyományos kurblival leengedhető utas ablakokkal. 1955-tõl ezeket az ablakokat véglegesen tolóablakok váltották fel. Az Ikarus, a 60-as autóbuszt Ganz motorral felszerelve trolibuszok gyártását is elkezdte. A Fővárosi villamosvasút számára 4 év alatt 157 db trolibuszt gyártott.

Ikarus 60

Az Ikarus 55 és 66 farmotoros busz

Ez a két típus a magyar ipar gyöngyszeme, mert már a megjelenésük is szemet gyönyörködtető. Ezeket a buszokat  úgy tervezték, hogy olyan legyen, mint egy személyautó. Annyira jó rugózása van és olyan kényelmes, hogy még a mai napig is megállja a helyét! A korábbi orrmotoros autóbuszok nem bizonyultak jónak, mert a helykihasználás rossz volt. Ezért került a motor hátra és így az első ajtó a busz legelején lehetett. Mivel a cél az volt, hogy a busz könnyen javítható legyen, ezért úgy alakították ki, hogy egyszerűen hozzá lehessen férni a hajtóműhöz.

Ikarus 55

Az Ikarus 66 az előző 55-ös átalakított változata, amelyből készült városi és elővárosi változat is. Az autóbuszokat 125 LE motorral szerelték fel majd később a 66-os típus már jobb motorral készült és 5+1 sebességfokozattal. A járművet viszonylag könnyű volt kezelni. Az utasteret sokkal kényelmesebbre tervezték az előző 30-asokhoz képest. A motor szellőzése nagy problémát jelentett, de sikerült megoldani ventilátorokkal.

Ikarus 66

Ikarus 620 és 630

Az Ikarus 60-as autóbusz a gyors esztétikai avulása miatt az 1950-es évek második felére időszerűvé vált a továbbfejlesztése. A busz formáját gömbölyűbb lágyabb formákkal próbálták módosítani, megtartva az önjáró Csepel alvázas kivitelt. A busz fejlesztését a kor történelmi eseményei is befolyásolták. Az 1956-os forradalom alatt betöltött szerepéért rengeteg meghatározó embert bocsátottak el. Ekkor kerül a gyárhoz Finta László a formatervező, aki jelentős részt vállalt az Ikarus 60-as autóbusz továbbfejlesztésén. Elkészült az Ikarus 60B, mely alig különbözött elődjétől.

1959-ben mutatták be az Ikarus 60B modell átdolgozásával elkészült Ikarus 603 és a távolsági, Ikarus 604 típust. Végül Szirotta Frigyes az Ikarus 60B és az Ikarus 603 prototípus buszok próbáinak tapasztalatai alapján tervezte meg a végleges változatokat, az Ikarus 620 (városi) és 630 (távolsági) buszokat. Ezek voltak az első buszok, ahol a gyár kikérte az üzemeltetők véleményét is. A főváros kérésére az utas ajtók középső részén 50-50 mm széles, üreges gumiszegélyt szereltek az esetleg ajtók közé szoruló testrészek védelme érdekébe. A jármű kellemetlen tulajdonsága, hogy a Csepel motor kiegyensúlyozatlansága miatt jellemző volt az üresjárati vibráció. Az Ikarus 620-as buszok 1959 és 1970 között a főváros legfontosabb típusai voltak, összesen 940 darab készült Budapestnek, amelyből kettő csuklós buszt volt, egy pedig pótkocsi. A főváros a 620-asokat 1973 és 1980 között vonta ki a forgalomból az új Ikarus 280-asok tömeges szállítását követően. Rengeteg megrendelése volt a gyárnak a Szovjetuniótól, Lengyelországtól, Csehszlovákiától és Bulgáriától is.

Az Ikarus 180-556-557 típuscsalád a 70-es években

Az Ikarus gyár mérnökei egy 180 személy szállítására alkalmas busz tervezésén fáradoztak és egy nagyobb befogadóképességű szóló távolsági buszon. A munkát az sürgette, hogy nagy igény mutatkozott a csuklós buszokra hazánkban és már több külföldi gyár rendelkezett ilyen modellel. Nagy munka volt, mert sok autóbusz azért nem került sorozatgyártásra, mivel túl bonyolult műszaki megoldásokat tartalmazott. Végül sikerült a gyárnak az első csuklós buszt elkészíteni.

Ikarus 180

1961-ben mutatkozott be az Ikarus 556, 557 és a 180-as típus a BNV-n. A buszoknak nem volt megfelelő hajtásláncuk ezért a kiállítás idején üzemképtelenek voltak. A sorozatgyártása viszont késett, mert a legnagyobb megrendelők (NDK, Szovjetunió) csak akkor akarták megvenni ezeket a buszokat, ha erősebb, 200 LE teljesítményű motorok kerülnek bele. Sokat kellett csiszolgatni a 180-as típuson, ugyanis a csuklója túl merev volt. 1968-ban indulhatott csak meg a sorozatgyártás, a motor problémák rendezését követen, és ezután a buszok darabszáma szinte azonnal elérte az ezres nagyságrendet. Ezeket a járműveket - főleg a 180-as típust - leginkább csak Budapesten lehetett látni, vidéken elvétve és főleg távolsági járatokon. Selejtezésükre az Ikarus 260-as autóbuszok tömeges üzembe helyezése után 1976 és 1980 között került sor.

Az Ikarus 200-as család születése

Az új típuscsalád tervezésekor a korábbi modelleknél nagyobb szerepet kapott az autóbusz formája. A 200-as karosszéria igazi vívmánya, hogy sikerült a szögletes kialakítás előnyeit ötvözni a lágyabb vonalvezetés esztétikai élményével. Az autóbuszok utazási komfortját növelte, hogy a sorozat összes változatát légrugózással képzelték el. Az Ikarus 242-es változatok alacsony padlószintjük miatt, mivel a motort a jármű végén helyezték el a koruk legkorszerűbb páros autóbuszainak számítottak. A háromajtós városi busz átépített változata a rámpával ellátott második utas ajtaja kerekes székesek beszállását is lehetővé tette.

Ikarus 260

A 200-as család városi kivitelei a legnagyobb darabszámban gyártott típusai voltak. A hetvenes években készült 11 méteres változat az Ikarus 260-as számot kapta. A megbízható modell sikerére jellemző, hogy a 3 évtizedet átölelő gyártási időszak alatt több mint hetvenezer ilyen típusú autóbusz jutott a világ minden tájára. Csuklós változata az Ikarus 280-as típus, 16,5 méter hosszú 160 utas befogadására alkalmas. Beépített automata sebességváltójával jelentősen megkönnyítette a buszvezetők munkáját. Több mint hatvanezer példány készült belőlük. A magyar üzem gyártotta a világ csuklós buszainak mintegy kétharmadát. Az Ikarus 250-es megalkotása a gyár történetének legkiemelkedőbb pillanatai közé sorolható. Első ránézésre igen tetszetős hatalmas üvegfelületekkel rendelkező 12 méter hosszú autóbusz. Nagyobb utasteret hoztak benne létre a nagyobb ablakokkal pedig jobb kilátást biztosítottak az utasoknak. A farban elhelyezett motor révén lehetőség nyílt hét köbméter csomagtér kialakítására. Utazási irodák (IBUSZ) a belügyminisztérium a honvédelmi minisztérium valamint különjárati célra a BKV és az MKV jutottak ilyen autóbuszhoz. Ebből a típusból készült konferencia busz illetve forgó foteles luxus távolsági busz is. A gyár fejlesztéseire az Ikarus 293 többcsuklós autóbusz jelentette a csúcsot. Lenyűgöző 22,5 méter hosszú jármű 229 utas szállítására volt alkalmas. Alkalmazását korlátozta, hogy csak széles utakkal ellátott nagyvárosok közlekedéséhez használhatták. A BKV a fővárosban nem kívánta meghonosítani.

Az Ikarus Amerikában és az Egyesült Királyságban

1977-ben egy Ikarus 286-os az USA-ba bemutatókon vett részt, többek között Los Angelesben és San Franciscóban is. Arrafelé nem láttak még csuklós buszt, ezért nagy feltűnést keltett a jármű. Még üzlet is lett a dologból. Az Ikarus és a különböző észak-amerikai gyártók együttműködésének köszönhetően 1980 és 1988 között összesen 505 darab 286-os készült, többek között Portland, Louisville, Ottawa, Albany, Millwaukee és Toronto útjaira.

Mivel az ottani buszoknak hatvan százalékban amerikai alkatrészekből kellett épülnie, ezért az Ikarus 1989-ben megalapította az Ikarus USA Incorporated nevű céget, amelynek központja Annistonba került. Ettől kezdve az Ikarus 416 és 436 típusok kocsiteste a budapesti Ikarus gyárban készült, de a főegységek beépítése és a végszerelés Annistonban történt. Az amerikai Ikarus gyártás 1992-re a csőd szélén táncolt, ezért az Első Magyar Alap nevű angol bejegyzésű kockázati tőketársaság felvásárolta a céget és létrehozta az American Ikarus Inc.-et. Majd 1993-ban egy teljesen új céget alapítottak a North American Bus Industriest, azaz a NABI-t.

Bővebben: Omnibusz.blog.hu

Ikarus 416

Az 1980-as évek közepén az Ikarusnak sikerült megvetnie a lábát az Egyesült Királyság útjain is az Ikarus 396-os távolsági buszokkal. Ezeket a brit igényeknek megfelelően alvázas, jobb kormányos kivitelben készítették. Egészen a kilencvenes évek végéig exportálták a szigetország részére.

A nyolcvanas évek legvégén kínálkozott fel egy nagy lehetőség, ugyanis a megnövekedett elővárosi és helyközi autóbusz igényeket, a brit ipar képtelen volt kielégíteni. A lehetőség önmagában nem volt elég, az Ikarus, ha ki is akarta azt aknázni, kénytelen volt kifejleszteni egy új autóbusztípust. A brit igények szerinti jármű nem lehetett önhordó karosszériás, csak alvázas kialakítású. Emiatt az Ikarus végül a DAF-fal szerződött és az ő alvázait használva építette az Ikarus 480-asokat. 1997-ben az Ikarus 480-as gyártását leállították az Ikarus 481-es kifejlesztése miatt, de 1998–99 közötti sorozatgyártása során csak 30 példány készült belőle, gyártásával az Ikarus 489 Polaris típus kifejlesztése után leálltak, amiből még kevesebb, 11 darab készült már az Irisbus miatt. (lásd privatizációnál)

Ikarus 480 és 481

Az Ikarus 400-as család születése

1978 tavaszán kezdődött el a 400-as modellcsalád tervezése, melyet főként városi közlekedésre szántak. Ezek a típusok már alacsony padlószinttel készültek, ezt a farmotoros elrendezés tette lehetővé. Elsőként 1979-ben a 630 mm padlószintű Ikarus 413-as autóbusz készült el. A jármű érdekessége, hogy a hátsó kétszárnyú ajtó közel helyezkedett el az autóbusz végéhez és mögötte csak egy nagyon keskeny ablak kapott helyet. A 400-as család sorozatgyártása 1992-ben indulhatott meg a BKV megrendelésére 140 darabbal. 1993-ban az Ikarus a Volán társaságok felkérésére is gyártotta a 415-ös típust. Külföldre is szállítottak belőlük.(Németország, Lengyelország, Finnország, Görögország, Kuvait) majd 1994-ben a BKV frissítette csuklós autóbuszait, melyek helyére Ikarus 435-ösöket állítottak. A 90-es években trolibuszok is készültek: Ikarus 415T (Románia vásárolta) valamint Ikarus 411T 1 darab készült belőle (BKV) Ikarus 412T, csuklós, Ikarus 435T. A kisebb forgalmú vonalakhoz fejlesztette ki az Ikarus a 405-ös, 7 méter hosszú midibuszt. 1994-ben készült el a 417-es modell, amely teljes hosszában alacsonypadlós volt, ez akkoriban az egész világon újdonságnak számított.

Ikarus 415

A rendszerváltás után

A rendszerváltást követően a vállalat pénzügyi helyzete egyre romlott, a megrendelések elapadtak, a költségek emelkedtek. A csökkenő bevételek miatt 1990-re a gyár eladósodott, amit csak fokozott az importőrök fizetésképtelensége. Még ebben az évben sor került az Ikarus szanálására, a kormány azonban újabb szeget vert a neves gyártó koporsójába, ugyanis a Szovjetunió eladósodása miatt 1990. január 17-én azonnal hatállyal visszavonta minden oda exportálandó termék kiviteli engedélyét. 1993-ban közel 2500 embert bocsátottak el és mindennapossá vált az alkatrészhiány és az emiatt hetekig veszteglő félkész autóbuszok látványa is.

A kilencvenes évek közepére felmerült a gyár privatizációja. Ekkor a Mercedes-Benz és a Volvo kezdett érdeklődni az Ikarus iránt. A gyár tulajdonosa az Állami Vagyonkezelő (ÁV Rt.) megkezdte a tárgyalásokat a német gyáróriással, de a szakszervezetek nyomást gyakoroltak a dolgozókra is és a közvéleményre is, magyar gyártó maradjon magyar kézben felkiáltással. Így az egyre nagyobb ellenállás miatt az Ikarus privatizációja meghiúsult, és mindkét nagy gyártó visszavonulót fújt.

A Mercedes ezután már többé nem érdeklődött a magyar buszgyár iránt, pedig ők a Volvóval ellentétben garantálták, hogy az Ikarus nevet fenntartják, de az egyik gyáregységet bezárnák és a dolgozók majdnem felét elbocsátanák. A meghiúsult adás-vétel után a Mercedes a törökországi Aksarayban lévő buszgyárát kezdte el fejleszteni. A BKV egyébként nemrég épp ebből a gyárból származó Conecto buszból vásárolt 15 darabot.

1996-ban az igazgatósági tanács menesztette a cég felszámolását szorgalmazó Angyalt. Ezt követően Széles Gábor került a gyár élére, aki offenzívát indított a keleti piacok visszahódítására. A gyártott buszok száma emelkedni kezdett, 1997-ben hosszú idő óta először a gyár újra nyereséges lett. Ekkor készültek el az Ikarus C56 és Ikarus C80 típusú buszok. Mivel minden megrendelő a 260-as buszt szerette volna vásárolni, ezért nem volt igény a 400-as sorozatra és kisebb változtatásokkal, ismét gyártották az Ikarus 200-as buszokat, de már más szériaszámmal.

Ikarus C80

Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) továbbra is a gyár minél előbbi értékesítését szorgalmazta, ekkor került újra előtérbe a Volvo. A svéd gyártó vállalta, hogy egyelőre mindkét gyárat és azok dolgozóit is megtartja, azonban a márkanevet nem. Ez újra kiverte a biztosítékot a szakszervezeteknél és a dolgozóknál, így a Volvo 1997-ben ugyanarra sorsra jutott, mint néhány évvel korábban a Mercedes.

A további sikereknek az 1998-as orosz válság vetett végett, ami nagyjából padlóra is küldte a céget. Az első Orbán-kormány pénzügyminisztere, Járai Zsigmond nem engedélyezte a moszkvai és szentpétervári kiszállításokat, még akkor sem, amikor az orosz partner állami garanciát kapott a buszok kifizetésére, sőt még előleget is utaltak az Ikarusnak.  

Privatizáció

1999-ben a francia Irisbus megvásárolta az akkor már amúgy is gyengélkedő Ikarust, ami ezután erőteljes zuhanópályára került. Az Irisbus nem rendelkezett hosszútávú tervekkel a márkát illetően, az egyetlen célja az Ikarus piacainak megszerzése volt, azonban már a meglévőket sem tudta megtartani. Ennek következményeképpen 2000-ben bezárt a mátyásföldi üzemegység, majd 2003-ban az Irisbus felszámolta a teljes, akkor már csak Székesfehérvárott működő céget. Az utolsó három – Ikarus 280-as típusú – jármű 2003 októberében hagyta el a gyár kapuit. Ugyanebben az évben elhunyt Torma Lajos, főkonstruktőr, aki évtizedeken át meghatározó személyisége volt a gyárnak.

Az egykori Ikarus-vezér, Széles Gábor többször nyilatkozta, hogy újrakezdik a buszgyártást, de néhány újságcikktől eltekintve sokáig nem történt semmi. Végül 2006-ban megalakult a vállalkozó érdekeltségébe tartozó Hungarian Bus Kft., amely visszavásárolta a székesfehérvári telephelyet és a gyártás jogát az Irisbustól. 

A néhány legyártott példányt követően lezárult a Hungarian Bus története, az Ikarus felélesztése nem jött össze. 2010-től a szigetszentmiklósi ARC (Auto Rad Controll) Kft.-vel összefogva végül sikerült Széles Gábornak újraindítani az Ikarusok gyártását, sőt még az Ikarus nevet is visszaszerzi az új buszokhoz. Eddig ez bizonyult a legeredményesebb időszaknak 2010 és 2015 között, de az átcímkézett ARC buszok nem jutottak el az ország határain kívülre. Ezután különböző ellentétek miatt az ARC Kft egy másik hazai gyártóval egyesült. 

Ikarus 125

Az IKARUS Járműtechnika Kft. – IKARUS Járműgyártó Rt-ként 1993. április 1-jén került bejegyzésre - jelenleg a Műszertechnika-Holding Zrt. leányvállalataként, a régi IKARUS buszgyár területén működik Székesfehérváron az Ipari Parkban. 2006 óta IKARUS Járműtechnika Kft. 2015 után a terv már sokadszorra, a szinte minden kontinensen ismert márkanév feltámasztása. A cég a közelmúltban egymással párhuzamosan több prototípust is kifejlesztett, az új Ikarus 125-ös érkezésével pedig adottá válik a lehetőség, hogy saját márkanév alatt is komolyabb mennyiségben készüljenek autóbuszok Székesfehérváron, hogy sikerül e sokadik nekifutásra feltámasztani a márkát, azt nehéz lenne megjósolni.

Források: Krámli János írása, Gerlei Tamás, Kukla László és dr. Lovász György: Az Ikarus évszázados története, Omnibusz.blog.hu, wikipédia, totalcar.hu, magyarbusz.info, iho.hu, ikarus.hu

Irán 2020. január nyolcadikán rakétatámadást indított a szomszédos Irakban lévő két amerikai támaszpont ellen, válaszul a Kászem Szolejmáni ellen elkövetett merényletre. A támadás után F-35-ös vadászgépek emelkedtek a levegőbe, de miután az iráni kezelők folyamatosan közölték a gépek pozícióját az ellenfélnek, ezért inkább visszafordultak. Ez volt a hír rövid lényege, ami pár hete hirtelen több haditechnikával foglalkozó portálon is felbukkant. Bár ezek az oldalak főleg orosz nyelvűek, azért érdemes utánanézni van e valami alapja a dolognak. A hír egyébként a Rezonansz-NE radarokat gyártó cég vezetőjének nyilatkozatára épül, ezért első nekifutásra kicsit reklám szaga van a dolognak.

Az F-35 jelenleg a világ legkorszerűbb vadászgépe, bár Donald Trump szerint láthatatlan, de Dani Zoltán óta tudjuk, hogy a lopakodó technológia valójában csökkentett észlelhetőséget jelent.

A Rezonansz-NE rendszer első darabjait 2015-ben telepítették az Északi-sarkvidéken, jelenleg itt 5 állomás üzemel és még ötöt terveznek rendszerbe állítani. Létezik belőle fix és mobil verzió is. A publikus műszaki adatokat kutatva a következőket találjuk: a komplexum a VHF sávon üzemel, 100 kW a maximális teljesítmény felvétele - valószínűleg impulzus üzemmódban - és 600 kilométeres távolságból képes felismerni drónokat, lopakodó repülőgépeket, valamint hiperszonikus fegyvereket akár 100 km magasságig. A ballisztikus rakétákat már 1100 kilométerről látja.

Kérdezhetnénk, mit számít egy cikázó hiperszonikus rakétánál a radar gyorsasága? Ott számít csak igazán, a hagyományos eszközök 10 másodperc alatt ismernek fel egy ilyen fegyvert, a Rezonansz-NE-nek pedig elég 1 másodperc (a gyártó szerint).

Ha sokáig nézegetjük a fenti képet, akkor olyan, mintha a HAARP lenne felállítva. A hasonlóság nem véletlen, hiszen ezzel a fajta fázis vezérelt kereszt dipól antennacsoporttal lehet szoftveres vezérléssel bármilyen nyalábot létrehozni. Még a frekvenciában sincs óriási eltérés, hiszen a HAARP  a rövidhullám felső tartományában dolgozik, az orosz radar, pedig a VHF sáv alján a 35-70 MHz között. Miért ilyen alacsony a frekvencia, hiszen a modern radarok általában a gigahertzes sávokat használják? Na itt van a lényeg. Szintén Dani Zoltán óta tudjuk, hogy lehet valami akármilyen láthatatlan, ha a fizikai méretével megegyező hullámhosszúságú jellel találkozik, akkor egy olyan rezonancia jelenség alakul ki, ami jelentősen megnöveli az érzékelhetőséget. Zoltán egy régi szovjet radart hangolt 120 MHz környékére, aminek hullámhossza 1:10 arányban van kb. a lopakodó fizikai méretével és már ott is működött a dolog. Na mármost, ha lejjebb megyünk a frekivel, akkor a rezonancia arány javul, plusz még szoftveresen tudjuk vezérelni, meg hozzáadunk egy kis mesterséges intelligenciát, akkor oda lyukadunk ki, hogy a dolog működhet. Persze a publikus műszaki adatokban lehetnek túlzások. 

A rendszer össze tud kapcsolódni a Poljana-D4M1 hálózaton keresztül más radarokkal, felderítő gépekkel, a parancsnoksággal, valamint jár hozzá az Obzor-1E optikai megfigyelő és ellenség-barát felismerő egység. Ugyanez a hálózat vezérli közvetlenül az S-300 és BUK nagy hatótávolságú légvédelmi rendszereket, valamint a kis hatótávú Pancír, Tunguszka stb. egységeket is.

Az export változatok más végződéssel futnak és nem jár hozzájuk mesterséges intelligencia, ami nélkül korlátozott lesz az ismeretlen veszélyforrások felismerési képessége. Oroszországon kívül Iránban üzemel két rendszer (egyes források szerint négy), egyet pedig Egyiptom vásárolt 2018-ban, amit a helyi bloggerek fel is fedeztek (lenti kép). Ez a komplexum különösen fontos, hiszen az izraeli légteret is látja, ahol a legnagyobb esélye van F-35 vadászgépek felbukkanásának.

A rendszer üzemeltetéséhez 3 fő szükséges és mint láthatjuk a központi vezérlő egység a kiviteltől és a helyi sajátosságoktól függően több féle lehet. 500 különböző célpont megfigyelése lehetséges a gyártó adatai szerint. Amennyiben a komplexum csak a felét tudja a leírtaknak, már akkor is gigantikus fejlesztési pénzek mentek veszendőbe az USA és más országok részéről.

Források: neewsweek.com, globalsecurity.org, dfnc.ru