A Szovjetunió volt az egyetlen ország, ahol a fogyasztási cikkek teljes hiánya párhuzamosan létezett a technikai fejlesztésekkel. Az országban széles tömegeknek fogalmuk sem volt a CD lemez létezéséről, és akiknek lehetőségük lett volna külföldön ilyen eszközöket vásárolni, azok sem vettek. A helyzet 1987-ben változott meg valamelyest.
A szovjet CD-lejátszó létrehozására irányuló kezdeményezés a Szovjetunió Kereskedelmi Főosztályának egyik részlegéről indult 1985-ben. A nyolcvanas években a szovjetek technológiai lemaradása olyan szintet ért el, hogy a lakosság megkérdőjelezte a fennálló gazdasági rendszer hatékonyságát. A peresztrojka és a glasznoszty, ami Gorbacsov megérkezésével a szovjet népre szakadt csak fokozta az elégedetlenség mértékét. Felsőbb körökben úgy gondolták, hogy új csúcstechnológiájú termékek megjelenése az áruházi polcokon jelentősen gyengíthetné ezt a hangulatot. Azt akarták bizonygatni, hogy az összeomló unió még mindig képes felzárkózni.
A fejlesztés szükségességével nem volt gond, hiszen már nem a 70-es években járunk, amikor meg kellett győzni a Brezsnyevi éra hatóságait, hogy az országnak kellenek a hifi készülékek. Érdekes módon az első CD-lejátszó fejlesztése ugyanabból a tallini üzemből indult, ahonnan a legendás erősítők kezdték pályafutásukat. A közvetlen projektvezetést egy 30 éves mérnök, Vladimir Makarchuk kapta.
Mint más technológiák esetében itt is a meglévő nyugati mintákat vették alapul. Európában a Philips CD lejátszók uralták a piacot, ami nem véletlen, hiszen a holland cég a SONY-val közösen fejlesztette ki magát a formátumot. Az első elkészült prototípusok nem teljes koppintások voltak, de nagyon sok műszaki megoldást átvettek, mivel egyszerűen nem volt tapasztalat a fejlesztésben. 1986 végére nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi idő alatt lehetetlen saját CD mechanika és DAC chip kifejlesztése. Ugyanakkor a párt azt szerette volna, ha a nagy októberi forradalom 70. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő műszaki újdonságok kiállításon bemutatják az első lejátszót.
A tallinni "Punane RET" Rádióelektronikai Üzem szakemberei úgy döntöttek, hogy a Philips CDM-2 mechanika lesz a legmegfelelőbb számukra és a TDA 1540P digitál-analóg átalakító IC (DAC). Ezek másolatait hazai alapanyagokból el is kezdték gyártani, majd hozzájuk fejlesztettek egy 2 darab 8 bites Intel mikroprocesszora épülő vezérlést, amiről azt állították, hogy megbízhatóbb és stabilabb mint amit a Philips lejátszókban használtak. Így jelent meg az Estonia LP-010, ami az első Szovjetunióban készült CD lejátszónak tekinthető. A külsején a Philips CD100 és egyes SHARP termékek behatásait fedezhetjük fel. Lenti videón megnézhetjük.
Túl sokat nem gyártottak belőle, egyes források szerint 2500 darab készült, másutt 50 darabot említenek. Arra viszont bizonyíték van, hogy 1 példány eljutott a GUM áruházba és ott 1100 rubelért értékesítették, ami akkor nagyjából 5 havi fizetésnek felelt meg. Ennyi pénzért inkább Zsigulira fizettek volna be, ráadásul CD lemezeket sem gyártottak 1990 előtt a birodalomban, ezért a második lejátszó már teljesen más koncepció alapján készült.
Az Estonia LP-001, amely 1989-ben már sorozatgyártásra került a Philips CD204 típusszámú CD lejátszóval egyezett meg. A korábbi fejlesztéssel ellentétben az előlapon és a készülék dobozán kívül szinte mindent importból szereztek be hozzá. Megbízható források szerint 2500 darabnál több nem készült belőle. Lényegesen könnyebbre sikerült elődjénél, de szinte lehetetlen volt megvásárolni a boltban. A fennálló rendszer sajátossága volt, hogy az ilyen szerkezetekhez csak kapcsolatok árán lehetett hozzájutni, hiába volt rá pénze a dolgozónak. A Szovjetunió összeomlása előtt még készült pár modell, de a helyzeten ezek sem tudtak változtatni a kis gyártási darabszámok miatt.
Talán kevesen tudják, de a Szovjetunióban LaserDisc lejátszót is gyártottak. A formátumról itt olvashatunk bővebben. Az országban a nyolcvanas évek végén még az audió kazetta is hiánycikknek számított, a VHS videokamera pedig ritka volt, mint az a bizonyos fehér holló. Ennek ellenére létrehoztak egy speciális osztályt, ami végrehajtotta a szovjet LD lejátszó kifejlesztését, nagyjából 11 évvel a formátum megjelenése után.
Az LD lejátszók fejlesztése a Ryazan Állami Műszergyárban kezdődött 1987-ben, majd a Mashpribor Yaroslavl-i üzemében folytatódott a prototípusok legyártásával. A lejátszók létrehozása párhuzamosan zajlott a lemezek gyártási technológiájának fejlesztésével. A szovjet időszakban összesen 2 LD lemez jelent meg. Az első készülék a Rus-501 LD videolejátszó volt. Ebből 1988 és 1989 között kb. ötszáz darab készült. Egy ideig azt hitték nem maradt belőle egy sem, de kiderült, hogy 3 példány még létezik gyűjtőknél.
A készülékben volt pár érdekes megoldás, pl. nem félvezető, hanem hélium-neon lézer dolgozott benne, ami 2000 Voltos nagyfeszültséget igényelt, és kicsit bonyolította a lejátszót, ráadásul folyamatosan működött lemez nélkül is. Az első széria gyermekbetegségeit figyelembe vették a tervezők és megalkották a második már lényegesen fejlettebb modellt "Rus VP-201" típusszámmal. A gyorsan divatjamúlt technológia ellenére az 1990-es években kifejlesztett készülék versenyben volt hasonló nyugati társaival, amelyek akkoriban leginkább Pioneer, Panasonic, SONY vagy Philips márkajelzéssel kerültek forgalomba.
A VP-201 rendelkezett fejlett navigációs funkciókkal, gyors előre-hátra kereséssel, lassított lejátszással, valamint kapott távirányítót is. Képernyőmenüje is volt, a vezérlő rendszert egy KR580VM80A processzor (8080 CPU klón) irányította. Egyetlen hátrányként említhető, hogy még itt is a nagyfeszültségű hélium-neon lézert használták, de már csak akkor üzemelt, ha forgott a lemez. A lézert fókuszáló lencse egy fém hengerben mozgott, ami teljesen eltért az akkoriban használatos lágy felfüggesztésű megoldásoktól. Érdekesség még, hogy a Rus VP-201 volt az egyetlen sztereó hanggal rendelkező szovjet videokészülék.
Legmeglepőbb volt az a tény volt, hogy a lejátszó a ROM chip és pár mikrokapcsoló kivételével teljes mértékben az unióban előállított alkatrészekből épült fel. 1991-ben a Mashpribor Yaroslavl üzemben elkezdődött Amfiton VP-201 márkajelzéssel is a készülék gyártása. A szovjet korszak kutatói úgy vélik, hogy a Rus VP-201 volt a legmagasabb csúcstechnológiát képviselő termék, amelyet a Szovjetunió fogyasztói piacára szántak.
A birodalom széthullása után a bőkezű privatizáció teljesen eltüntette az iparágat. Az eredeti cikk szerzője szerint a lejátszók kifejlesztése a mérnökök rátermettségét és a technológiai bázis életképességét mutatja, de sajnálatos módon a tervgazdaság anomáliái, a védelmi ipar kizárólagos prioritása, valamint az analfabéta belföldi gazdaságpolitika erősen hátráltatta a fejlődést.
Forrás: Pult.ru
