Lazarbibi

Egy új radar, ami látja az F-35-ös vadászgépeket?

Egy új radar, ami látja az F-35-ös vadászgépeket?

Irán 2020. január nyolcadikán rakétatámadást indított a szomszédos Irakban lévő két amerikai támaszpont ellen, válaszul a Kászem Szolejmáni ellen elkövetett merényletre. A támadás után F-35-ös vadászgépek emelkedtek a levegőbe, de miután az iráni kezelők folyamatosan közölték a gépek pozícióját az ellenfélnek, ezért inkább visszafordultak. Ez volt a hír rövid lényege, ami pár hete hirtelen több haditechnikával foglalkozó portálon is felbukkant. Bár ezek az oldalak főleg orosz nyelvűek, azért érdemes utánanézni van e valami alapja a dolognak. A hír egyébként a Rezonansz-NE radarokat gyártó cég vezetőjének nyilatkozatára épül, ezért első nekifutásra kicsit reklám szaga van a dolognak.

5f44ba7602e8bd47a7260dab.jpg

Az F-35 jelenleg a világ legkorszerűbb vadászgépe, bár Donald Trump szerint láthatatlan, de Dani Zoltán óta tudjuk, hogy a lopakodó technológia valójában csökkentett észlelhetőséget jelent.

A Rezonansz-NE rendszer első darabjait 2015-ben telepítették az Északi-sarkvidéken, jelenleg itt 5 állomás üzemel és még ötöt terveznek rendszerbe állítani. Létezik belőle fix és mobil verzió is. A publikus műszaki adatokat kutatva a következőket találjuk: a komplexum a VHF sávon üzemel, 100 kW a maximális teljesítmény felvétele - valószínűleg impulzus üzemmódban - és 600 kilométeres távolságból képes felismerni drónokat, lopakodó repülőgépeket, valamint hiperszonikus fegyvereket akár 100 km magasságig. A ballisztikus rakétákat már 1100 kilométerről látja.

Kérdezhetnénk, mit számít egy cikázó hiperszonikus rakétánál a radar gyorsasága? Ott számít csak igazán, a hagyományos eszközök 10 másodperc alatt ismernek fel egy ilyen fegyvert, a Rezonansz-NE-nek pedig elég 1 másodperc (a gyártó szerint).

rezonans-ne_180401_01.jpg

Ha sokáig nézegetjük a fenti képet, akkor olyan, mintha a HAARP lenne felállítva. A hasonlóság nem véletlen, hiszen ezzel a fajta fázis vezérelt kereszt dipól antennacsoporttal lehet szoftveres vezérléssel bármilyen nyalábot létrehozni. Még a frekvenciában sincs óriási eltérés, hiszen a HAARP  a rövidhullám felső tartományában dolgozik, az orosz radar, pedig a VHF sáv alján a 35-70 MHz között. Miért ilyen alacsony a frekvencia, hiszen a modern radarok általában a gigahertzes sávokat használják? Na itt van a lényeg. Szintén Dani Zoltán óta tudjuk, hogy lehet valami akármilyen láthatatlan, ha a fizikai méretével megegyező hullámhosszúságú jellel találkozik, akkor egy olyan rezonancia jelenség alakul ki, ami jelentősen megnöveli az érzékelhetőséget. Zoltán egy régi szovjet radart hangolt 120 MHz környékére, aminek hullámhossza 1:10 arányban van kb. a lopakodó fizikai méretével és már ott is működött a dolog. Na mármost, ha lejjebb megyünk a frekivel, akkor a rezonancia arány javul, plusz még szoftveresen tudjuk vezérelni, meg hozzáadunk egy kis mesterséges intelligenciát, akkor oda lyukadunk ki, hogy a dolog működhet. Persze a publikus műszaki adatokban lehetnek túlzások. 

A rendszer össze tud kapcsolódni a Poljana-D4M1 hálózaton keresztül más radarokkal, felderítő gépekkel, a parancsnoksággal, valamint jár hozzá az Obzor-1E optikai megfigyelő és ellenség-barát felismerő egység. Ugyanez a hálózat vezérli közvetlenül az S-300 és BUK nagy hatótávolságú légvédelmi rendszereket, valamint a kis hatótávú Pancír, Tunguszka stb. egységeket is.

1598440556_2816387_1000.jpg

Az export változatok más végződéssel futnak és nem jár hozzájuk mesterséges intelligencia, ami nélkül korlátozott lesz az ismeretlen veszélyforrások felismerési képessége. Oroszországon kívül Iránban üzemel két rendszer (egyes források szerint négy), egyet pedig Egyiptom vásárolt 2018-ban, amit a helyi bloggerek fel is fedeztek (lenti kép). Ez a komplexum különösen fontos, hiszen az izraeli légteret is látja, ahol a legnagyobb esélye van F-35 vadászgépek felbukkanásának.

rezonans-ne_191004_01.jpg

A rendszer üzemeltetéséhez 3 fő szükséges és mint láthatjuk a központi vezérlő egység a kiviteltől és a helyi sajátosságoktól függően több féle lehet. 500 különböző célpont megfigyelése lehetséges a gyártó adatai szerint. Amennyiben a komplexum csak a felét tudja a leírtaknak, már akkor is gigantikus fejlesztési pénzek mentek veszendőbe az USA és más országok részéről.

5f44bad9ae5ac959900974f4.jpg

 

Források: neewsweek.com, globalsecurity.org, dfnc.ru

Egy új radar, ami látja az F-35-ös vadászgépeket? Tovább
Élet a CGI előtt

Élet a CGI előtt

Ma már természetes, hogy a filmek komolyabb jeleneteit számítógépes programokkal készítik. A CGI (Computer-Generated Imagery), vagyis a "Számítógép által létrehozott kép" előtti időkben is születtek egészen elképesztő látványvilággal rendelkező alkotások, de vajon hogyan? Bizony meg kellett építeni a filmben szereplő dolgokat, akár szörny volt az, akár űrállomás.

1yxlbx8.jpg

Az első fotorealisztikus CGI-nek 1989-ben a "A mélység titka" című filmben felbukkanó víz alatti teremtmény számított, 1991-ben, pedig a "Terminátor 2" folyékony fém T-1000 modellje kápráztatta el a nagyérdeműt, persze ezek előtt is voltak gyenge próbálkozások.

A számítógépes grafika hiánya főleg a sci-fi alkotásokban okozott gondot, ugyanis azok legtöbbször nem a hagyományos környezetünkben játszódtak. Itthon először a vezérlőpultba beleintegrált vasaló égett bele az agyakba az "Orion űrhajó fantasztikus kalandjai" című alkotásból, de mint később kiderült ezt egy hazai sorozatnak sikerült alulmúlni.

orion_e11_00.jpg

st3.jpg

A fenti képen láthatjuk az első "Star Trek" sorozatban használt csillaghajó makettet. A transzportert azért találták ki a filmhez, hogy ne kelljen bolygóra leszállós jeleneteket készíteni, mert akkor ez még nem igazán sikerült volna megfelelő minőségben.

Mai szemmel is lélegzetelállítóak a "2001 Űrodüsszeia" jelenetei. Mint láthatjuk a lenti képeken, mindent megépítettek életnagyságban, ami a filmben szerepelt. Valószínűleg pont azért olyan realisztikusak a jelenetek.

a7e196f08710923560eeec74b94706fc.jpg

9olrsck.jpg

Az "Alfa Holdbázis" (Space 1999) SAS űrhajói több féle méretben készültek, volt köztük egész nagy is a valósághűbb hatás kedvéért.

92ae58012b0d098f409de236e2706d83.jpg

A CGI nélküli mozik csúcsát egyértelműen az "Alien" és a "Csillagok háborúja" először elkészült triológiája jelentette. Ezek persze gigantikus mennyiségű munkaórát emésztettek fel. Sok jelenetet kockánként rögzítettek, pl. a birodalmi lépegetők mozgását és volt olyan űrhajó, amit életnagyságúra építettek. A nyitóképen látható kollekció pedig magáért beszél.

0fa076544a2450ec9c5f00b688cddbd5c034h7.jpg

 p9b4grw.jpg

A filmekben használt modelleket miniatűröknek hívták. Sok alkotásban komplett utcákat, városokat építettek fel belőlük. A lenti kis galériában próbáljuk kitalálni milyen filmek makettjeivel játszogatnak a készítők.

 

Források: imgur.com, livemaster.com

Élet a CGI előtt Tovább
Hidegháborús fülek a víz alatt

Hidegháborús fülek a víz alatt

Létezett-e a Vörös Október tengeralattjáró?

 

Amennyiben egy repülő tárgyat akarunk felderíteni, passzív és aktív radarok sokasága áll rendelkezésünkre, hogy mennyi árulkodó jelet bocsát ki és hogy mennyi verődik vissza róla, az egy más kérdés. Mi a helyzet a víz alatt, hiszen ott a rádióhullámok nagyon rosszul terjednek? A hanghullámok viszont jobban, mint szabad térben.

 project971csendes.jpg

A vízben a hang mintegy ötször gyorsabban terjed mint a levegőben. A levegőben a hangsebesség ~330m/s, a vízben ~1500m/s. Maurice Ewing geofizikusként kutatta az óceáni aljzat szeizmológiáját. Bombákat dobott a vízbe, és mérte a robbanás visszaverődését az óceáni aljzatról. 1937-ben egy kísérletet végzett, annak kiderítésére, hogy mekkora távolságra terjed a hang az óceánban. Nyugat Ausztrália Perth tengerparti vizein meghatározott időeltéréssel 3db 50 fontos (mindössze 20kg-os!!!) töltetet robbantott fel. A Bermudai állomáson 12'000 mérföld távolságban (20'000km) kb. 3 óra elteltével sikeresen észlelték a robbanások hangját. Maurice Ewing és J. Worzel 1944-ben felfedezték a DSC (Deep Sound Channel) csatornát, aminek röviden az a lényege, hogy az 500 Hertz alatti hangok a víz alatt bizonyos rétegekben oda-vissza verődve hatalmas távolságokat képesek megtenni szinte csillapítatlanul.

A víz alatti radarok ezért rádióhullámok helyett hangot használnak és szonárnak hívják őket, ami ugyanúgy lehet aktív (rövid hangimpulzust bocsát ki és a visszaverődő hullámokat érzékeli), vagy passzív. Az utóbbi a víz alatt közlekedő jármű által keltett zajokat érzékeli és azok alapján állapítja meg a céltárgy helyzetét és tulajdonságait. A szonár lelke a hidrofon, vagyis a speciális víz alatti mikrofon.

Jezebel kísérlet - SOSUS

A hidegháború elején a feltételezett Szovjet tengeralattjáró fenyegetés felderítésére egy kísérleti rendszert telepítettek 1951 júliusában a Bahamákon Eleuthera-szigetére. A Jezebel projekt víz alatti kábelen elhelyezett hidrofonokból, és a parton lévő feldolgozó állomásból (NAVFAC) állt.

subs-8.jpg

Az épületben volt kivezetve a víz alatti kábel végződése, és a LOFARGRAM (Low Frequency Analyzer and Recorder Gram) nyomtatói. Minden vételi irányszöghöz tartozott egy nyomtató, ami a frekvencia függvényében rajzolta a jelerősséget egy papírtekercsre, amin így idő függvényében lehetett a jelszint változását követni. Egy függőleges vonal adott irányban állandó frekvenciájú jelforrást jelentett.

subs-9.jpg

A lenti képen láthatjuk a kinyomtatott diagramokat, amiknek a kiolvasásához speciális szakembereket kellett kiképezni. Nagy teljesítmény volt ez akkoriban, hogy különleges fejlesztések nélkül a meglévő technológiák felhasználásával alkották meg a rendszert. A hozzávalókat nagyrészt telefon alkatrészeket gyártó cégek szállították, pl. a víz alatti hidrofonok jó minőségű távközlési kábellel voltak összekötve. A rendszer az indulásnál már képes volt több száz kilométerről érzékelni 1 wattnál is kisebb akusztikus teljesítményt. Az állomások által kezdetben alkalmazott AN/FQQ-10 szonár, a tengerfenékhez rögzített 300 méter hosszú kábelből, és az azon elhelyezett 40db hidrofonból állt.

subs-10.jpg

A Jezebel kísérlet sikeres volt, 1954-től 16 milliárd dollár felhasználásával 33 szigorúan titkos SOSUS (SOund SUrveillance System) állomást építettek ki. Persze a rendszert folyamatosan fejlesztették, a hatvanas évek végétől már digitális spektrum analízissel dolgozták fel az adatokat és koax kábeleken keresztül vezették a jeleket. A nyolcvanas évek elejétől pedig már számítógépes terminálokon jelentek meg a diagramok.

subs-11.jpg

1954-ben az első atom-tengeralattjárót, a Nautilust könnyedén bemérték a SOSUS állomások, még álló helyzetben is, és emiatt megváltozott a US NAVY hozzáállása a zajvédelemhez. 7 évvel később elkészült az első csendes tengeralattjáró a Tresher, aminek propellerzaját továbbra is könnyedén követte a SOSUS.

Volt pár különleges észlelés is eleinte, amiről nem tudták eldönteni micsoda, később kiderült, hogy a bálnák éneke.

A haditengerészet büszkeségét, az SSBN George Washington ballisztikus rakétahordozót első éles őrjáratán, a Barbados-i SOSUS állomás egészen a UK-Izland szorosig követte, az egész Atlanti óceánon keresztül.  foxtrot.jpg

1962-ben a Grand Turk szigeti SOSUS pontosan lokalizálta a Kubai blokád áttörésére készülő Szovjet Foxtrot (fenti kép) dízel tengeralattjárókat, azokat a haditengerészet feltartóztatta, így nem érték el a kubai kikötőt. Ugyanannak az év Novemberében a Barbados-i SOSUS állomás először mérte be az Anglia mellett elhaladó első szovjet atom-tengeralattjáró típust, a Pr627 Novembert (lenti kép).

f3fc9a716e02ac638cbed2e016e3d267.jpg

1963. április 10-én az SSN-593 USS Thresher eltűnt mélytengeri gyakorlaton, a SOSUS segített megtalálni.

1968-ban a SOSUS azonosította az első Pr671 Viktor-I, és Pr670 Charlie-I típusokat, amit az Atlanti óceánra érkeztek.

1968 márciusában a dízel-elektromos hajtású K-129-es hajó tűnt el 83 tengerésszel a fedélzetén. A szovjetek nem találták meg, de  az amerikaiak igen, természetesen a SOSUS diagramok alapján. Ennek kiemelésére szervezte meg titokban a CIA az Azorian projektet, amiről itt olvashatunk bővebben.

Ugyanazon év május 21-én, az SSN-589 USS Scorpion (lenti kép) tűnt el az Azori szigeteknél, ennek a hajónak a roncsait is a SOSUS adatai alapján találták meg.

h70.jpg

1974-ben a SOSUS azonosította az első Pr667B Delta-I ballisztikus rakétahordozót, ami az Atlanti óceánra érkezett.

 Árulás és fordulat

John Anthony Walker az Egyesült Államok Haditengerészetének főtisztje és kommunikációs szakembere volt, aki 1968-tól 1985-ig a Szovjetuniónak kémkedett. Gyorsan menetelt a ranglétrán, tehetséges volt, de befektetései kudarccal végződtek, így súlyosan eladósodott, ezért úgy gondolta, ha jelentkezik a szovjet nagykövetségen pár bennfentes információt pénzzé tud tenni. Igaza lett, 17 éven keresztül szállította az anyagokat a KGB-nek. 

Walker az Egyesült Államok atlanti flottájának kommunikációs központjában teljesített szolgálatot, és olyan szigorúan titkos technológiákról is rendelkezett ismeretekkel, mint a SOSUS víz alatti megfigyelő rendszer. Rajta keresztül tudták meg a szovjetek, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete a hajócsavarok apró egyenetlenségei által előidézett kavitációs zajt felderítve képes volt követni a szovjet tengeralattjárók mozgását. Nyilvánvalóan olyan hajócsavarokat kellett volna fejleszteni ezután, amik kisebb zajt termelnek, de az ehhez szükséges technológia nem állt rendelkezésre a birodalomban. Meg kellett szerezni tehát a COCOM lista kijátszásával a megfelelő eszközöket.

A Toshiba-Kongsberg botrány 1987-ben derült ki. A japán Toshiba 1982 és 1984 között a norvég Kongsberg hadiipari cégen keresztül nyolc számítógép-vezérlésű precíziós CNC szerszámgépet szállított a leningrádi Balti Hajógyárnak. Az USA véleménye szerint ezzel a szovjetek számára lehetővé tette az addig technikailag kivitelezhetetlen minőségű tengeralattjáró-hajócsavarok gyártását, amiket addig csak ők tudtak készíteni.

submarine_vepr_by_ilya_kurganov_crop.jpg

Az 1986-ban hadrendbe állított Akula (Projekt 971 Scsuka-B) volt az egyik olyan szovjet tengeralattjáró, amely a Toshiba CNC esztergagépek precíziós megmunkálású hajócsavarjával működött. Ennek következményeként az 1980-as évek végére a szovjet tengeralattjárók által keltett propellerzaj jelentősen lecsökkent. 1986 közepétől a CIA egyre több jelentést kapott arról, hogy sikeresen „lerázták” az őket követő amerikaiakat. A Toshiba az exportkorlátozások megkerülése érdekében többek között átnevezte a kérdéses berendezést, több más változtatást is eszközölt és az új berendezést nem exportengedély-köteles szerszámgépként adminisztrálta. Büntetésként 1987-ben a Szenátus kettőtől öt évig terjedő időre betiltotta a Toshiba termékek amerikai importját.

Talán kevésbé ismert, de az Akula osztály volt az igazi "Vörös Október" Tom Clancy regényéből. A USS Sturgeon osztálynál alacsonyabb zajszintjével észrevétlenül közelíthette meg az USA partjait, és 200 kilotonnás nukleáris töltetű SS-N-21 robot-repülőgépeivel úgy mérhetett csapást a legfontosabb amerikai vezetési pontokra, hogy azok riadóztatási ideje szinte a nullára csökkent. Igazi első csapás mérő fegyver volt, amire azonnal válaszolni kellett nyugaton. 

the-hunt-for-red-october-5.jpg

Az egyik forrás szerint hazánkban is landolt ilyen Toshiba szerszámgép egy időre, hátha sikerül reprodukálni a szerkezetet az eredeti dokumentáció hiányában is - magyarul: lekoppintani. Bár képet nem találtam róla, de az ilyen gépek általában több tonnás monstrumok voltak, hogy sikerült e klónozni az nem derült ki, de a feltérképezés után gyorsan elszállították a cuccot. 

Látható hogy az Akula már simán el tudott tűnni a SOSUS elől a nagyjából 5000 km átmérőjű Atlanti óceánon, persze szűkebb helyeken észlelni lehetett, hiszen a zaj nem múlt el, csak lecsökkent. Tehát pl. a Britannia - Izland - Grönland (GIUK átjáró) szorosban ki lehetett szúrni, amikor áthalad. A hegháború befejeztével több állomást leszereltek, vagy készenlétbe helyeztek, de azért meghagytak párat a kritikus helyeken. A nyolcvanas években a hidegháború csúcsán 4000 ember dolgozott a megfigyelő rendszer állomásain.

Az amerikai haditengerészet még a hidegháború alatt is lehetővé tette néhány kutató számára, hogy felhasználja a SOSUS rendszert. Az 1990-es évek eleje óta már polgári tudósok is használják a víz alatti vulkánkitörések és földrengések, valamint a tengeri emlősök vándorlásának tanulmányozására.

Napjainkban, 2015-től Kína a "Víz alatti Nagy Fal" építésébe kezdett, ami a SOSUS rendszer feljavított verziója és ezen keresztül szeretné kontroll alatt tartani a környező vizeket.

Források: wikipédia, Heimer György, HPASP, iusscaa.org, nextbigfuture.com

Akit bővebben érdekel a téma, annak ajánlom a forrásként is felhasznált HTKA fórumot

 

Hidegháborús fülek a víz alatt Tovább
TOP 10 audió rendszer a filmvásznon

TOP 10 audió rendszer a filmvásznon

A filmek általában megpróbálják az adott korra jellemző használati tárgyakat bemutatni. Ennek köszönhetően a  történetekben a szokványos szobaberendezések mellett megtalálhatóak a korszakra jellemző hangtechnikai eszközök is. A klasszikus készülékektől kezdve (orsós magnók, lemezjátszók) a legmodernebb high-end rendszerekig szinte minden felbukkanhat rövidebb-hosszabb időre.

unnamed.jpg

Néhány ilyen készülék és jelenet mára kultikussá vált, mint pl. a “Columbo” sorozat egyik epizódjában a gyilkos lemezjátszó (nyitókép fent), vagy Jason Statham rendszere “A mestergyilkosban”, de említhetnénk még a Transcriptor lemezjátszót a “Mechanikus narancsból”. Vannak készülékek, melyek szervesen beépültek az adott film látványvilágába, kifejezetten funkciójuk van, a szereplő az adott helyzetnek megfelelően használja azokat – pl. “Behálózva”, vagy a “Légikatasztrófák” sorozatainak orsós magnói.

A filmekben felbukkanó hifi készülékek többsége azonban bújtatott reklámként jelenik meg, mint pl. a “James Bond” mozikban szereplő autók. Ennek egyik jellemző példája a “Szigorúan piszkos ügyek” című mű, amelynek hosszú nyitójelenete egy hifi-bemutatóteremben játszódik, s amely filmet a boltban szereplő csöves erősítők gyártója reklámjaiban fel is használt. Különös pikantériája a dolognak, hogy az eredetei hongkongi filmből készült amerikai változat: “A tégla”, szintén szentel a high-endnek egy jelenetet, de természetesen amerikai McIntosh készülékekkel. Finoman elbújtatott reklámot találunk még a “Kilenc és fél hét” c. filmben, amelyben mielőtt Mickey Rourke ráveti magát az isteni Kim Basingerre, elindítja Nakamichi RX-505 magnóját, ami a jelenetben a magnókazettát látványosan automatikusan megfordítja.

Megpróbálok egy listát felállítani a leghíresebb készülékekről, persze biztosan kimarad jó pár, de ez is olyan, mint az időutazós filmek: ha mindet meg akarod nézni, soha nem érsz a végére - csak ha visszaugrassz az időben:-)

Sötétségben - Star Trek / Star Trek Into Darkness (2013)

A rajongók megnyugodhatnak, a mozi rendezője szerint 2259-ben is vinyl lemezt hallgatnak majd elektroncsöves erősítőn keresztül, legalábbis a fiatal Kirk kapitány ezt tette ágyban hancúrozás közben. A filmen nem sok minden látszik, de van egy világos környezetben készült fotó, amiből csak annyi derül ki, hogy valami nagyon egyedi rendszer lehet, egyes források szerint a New Orleans-i székhelyű Audiowood készítette.

image-2.jpg

 A Tégla / The Departed (2006)

A bevezetőben is említett McIntosh rendszeren az egyik főszereplő meghallgat egy CD lemezt, bár azon csak szöveg van.

tegla02.PNG

 Mechanikus Narancs / A Clockwork Orange (1971)

A Malcolm McDowell által alakított főhős zenehallgató sarkában feltűnik egy JA Mitchell “Transcriptor” meghajtó, ami elég futurisztikusnak hatott akkoriban. Az ikonikus lemezjátszó még több filmben és sorozatban is szerepelt.

image-4.jpg

A filmben láthatunk még egy mini kazettát (nem összetévesztendő a mikró kazettával), mivel a történet a jövőben játszódik és a normál kompakt kazetta akkoriban volt felfutóban, ezért a rendező, Stanley Kubrick joggal gondolhatta, hogy a fejlődés iránya a minél kisebb méretű kazetták felé fog mutatni. Egyébként valóban létezett a formátum, de főleg diktafonokban használták és minőségi zenehallgatásra alkalmatlan volt.

dh3ivcy.jpg

 Amerikai Pszicho / American Psycho (2000)

A főhős bankár ( Christian Bale) kiselőadást tart a Huey Lewis And The News legújabb albumáról a film egyik kulcs jelenetében. A CD lemez egy Harman / Kardon 700 sorozatra erősen hasonlító rendszeren KEF hangsugárzókon keresztül szólal meg. Pár album elemzést még hallhatunk a filmben a gyilkolászások előtt.

00-batman-american-psycho-reelgood_1000_420_90_c1.jpeg

 Lara Croft - Tomb Raider (2001)

A film készítésének idején volt az egyik legrosszabb év a vinyl lemezek értékesítésében.  A 26. percben Lara Croft (Angelina Jolie) lazít pazar kastélyában, kiválaszt egy Johann Sebastian Bach lemezt, és lejátssza 150 000 dolláros Clearaudio lemezjátszóján.

 lara01.jpg

lara02.jpg

 A mestergyilkos / The Mechanic (2010)

Jason Statham nem tűri, ha a lemezjátszójához nyúlnak, de amennyiben távollétében mégis használni szeretnéd a rendszerét, akkor kirobbanó élményben lesz részed. Statham rendelkezik egy Pro-Ject RPM 9.2 lemezjátszóval, egy Jolida 502BRC erősítővel és van pár Pinnacle BD 1000 hangdoboza. A film rádöbbent minket, hogy nem érdemes mások hangrendszerét piszkálni.

vhhpecrtpqa6apbletmedn-1200-80.png 

Kilenc és fél hét / 9 1/2 Weeks (1986)

Igencsak csúcstechnológiát képviselt 1986-ban a Nakamichi RX-505 kazettás deckje, ami megfordította a kazettát. A bevezetőben is említett romantikus dráma egyik jelenetében láthatjuk a készüléket.

oq8lya.gif

 A jövő gyilkosa / Looper (2012)

Mindjárt az elején a negyedik percben láthatunk egy Michell GyroDec SE lemezjátszót, ami igen gyönyörű darab.

 looper.jpg

Mi kell a nőnek? / What Women Want (2000)

Ezt a komédiát sokan szeretik, az egyik jelenetben a Nick Marshallt alakító Mel Gibson táncol egy Frank Sinatra dalra. A rendszer Mark Levinson audiokomponensekből és Revel Ultima hangdobozokból áll.

woman.jpg

Doktor House (2004-2012)

Egy sorozat is legyen a listában, ezért Ház doktorra esett a választásom, mivel a főhőst alakító Hugh Laurie maga is zenekedvelő, ráadásul kiváló zenész. A filmbéli irodájában hallgat egy hifi rendszert,  ami Sota Comet III sorozatú lemezjátszóból és Infinity Prelude Forty hangdobozokból áll.

sota-dr-house.jpg

A végére egy ráadás, minden lemezjátszók ősapja. Vajon Frédi hogyan állította be a tűnyomást?

jdk24dcjzzpfnrdfxnxhhe-650-80.jpg 

Források: whathifi.com, rutherfordaudio.com, Farkas Zsolt Long Kft. Audió Blog

TOP 10 audió rendszer a filmvásznon Tovább
A Beatles albumait is ezeken keverték

A Beatles albumait is ezeken keverték

Egy legendás keverőasztal generáció története

0de0515c2d7b396b010af2a42858afe8.jpg

A múlt század ötvenes éveiben az angol stúdiófelvételek (is) nagyjából úgy néztek ki, hogy az élőben játszó zenekart felvették egy orsós magnóra - amit még 1948-ban fejlesztettek a németek által a háborúban használt példányok alapján - és onnan lemezre írták. 1955-től kezdve már tudatosan 2 sávra sztereóban rögzítették a zenét, de ebben a formában a hanganyag utólagos keverésére nem volt lehetőség.

Az EMI munkatársai már 1954-től kezdve elkezdtek kísérletezni a 2 csatornás térhatású hanggal, és felismerték, hogy a hamarosan teret hódító sztereó technika kifinomultabb keverőasztalokat igényel. Mivel kereskedelmi forgalomban ilyen eszközök nem voltak abban az időben, ezért az Abbey Road stúdió mérnöke, Lenn Page vezetésével létrehoztak egy speciális részleget, ami kizárólag az EMI stúdiók részére épített készülékeket. A "Record Engineering Development Department" - röviden REDD - mérnök csapata nekilátott az első saját építésű keverőpult megtervezésének. Először elkészült a REDD.1, amely az első hivatalos sztereó keverőasztal. Jó irányba haladtak, ugyanis 1957-ben kiadták az első sztereó hanglemezt. Ugyanebben az évben elkészült a REDD.17 (lenti kép), amelyet Peter Burkowitz, az EMI német leányvállalatánál tervezett. Ez a gép már egy új korszak kezdetének számított, ez volt az első olyan keverő, amelyben létrehozták azt az alapsablont, amit később széleskörűen alkalmazott mindenki. 8 csatornával rendelkezett és csatornánként külön mély-magas hangszínt lehetett beállítani, ráadásul moduláris rendszerben épült, ami megkönnyítette a javítást és a szállítást. A csatornánkénti hangszínszabályzás akkoriban olyan különleges dolog volt, ami legendává tette a készüléket.

redd17.jpg

A REDD.17 jó alapot nyújtott a lentebb látható REDD.37-hez, ami bevezette az Abbey Road stúdiót a négy sávos felvételek világába. Ma, amikor végtelen mennyiségű virtuális sáv áll rendelkezésünkre ez nevetségesnek tűnik, de akkor maga volt a mennyország. A Beatles anyagait 1963 végéig ezen keresztül rögzítették. A REDD.17 és a REDD.37 motorját a legendás Siemens V72 elektroncsöves előerősítők képezték, ez a REDD.37 esetében 31 darabot jelentett. 

abbeyroadredd37-3_1.jpg

A Beatles későbbi felvételei a REDD következő generációs keverőjén, a REDD.51-en kerültek rögzítésre, amelynek egyik első példánya 1964-ben került az Abbey Road stúdiójába. Ez - mint lentebb láthatjuk - kinézetre nem sokban különbözött elődjétől, de már újabb generációs előerősítő modulokat tartalmazott, papíron alacsonyabb torzítással és nagyobb dinamikával, mint a Siemens V72. Összesen 4 példány épült belőle. Mivel ez a készülék is elektroncsövekkel készült, a működés során erősen túlmelegedett, ami gyakori meghibásodásokat eredményezett. Többször előfordult, hogy éles felvétel közben modult kellett cserélni, ezért a produkciót újra vették. Ebben az időszakban az EMI számos világszínvonalú klasszikus felvételt készített számtalan kiváló pop sláger mellett. A Beatles munkásságának nagy részét, olyan albumokat, mint a "Rubber Soul", "Revolver", "Sgt.  Pepper Lonely Hearts Club" és az 1968-as "The White Album" mind az EMI REDD.51 keverőn keresztül rögzítették.

redd-51.jpg

1968 után az EMI már a teljesen félvezetőkkel épített TG sorozatot rendelte, amikből már a legelső modell is 8 kimenettel rendelkezett. Az "Abbey Road" volt az első és egyetlen Beatles album, ami nem elektroncsöves keverőpulton készült.

Most nézzük milyen orsós magnókra rögzítették a keverőből kijövő jeleket. Az első két Beatles album elkészítéséhez egy- és kétsávos BTR magnókat használtak. A "British Tape Recorder" az a magnó széria, amit az angolok a háború után maguk fejlesztettek a német készülékek alapján. BTR1 volt az első modell, utána 1952-ben jött a BTR2, de még ez is monó volt. A BTR3-ból már 2 és 4 sávos modellt is terveztek, de az utóbbi csak a prototípus fázisig jutott. A BTR3 sztereó 2 sávos változatból csak néhány darab készült el, egy biztosan az Abbey Road stúdióba került.

btr.jpg

A második Beatles lemez után 4 sávos Telefunken M10 stúdiómagnóra rögzítették a mesterszalagokat. 1964-ben megkezdődött a Studer J37 gyártása, amiből az EMI is rendelt magának 4 darab speciális kerekekkel felszerelt verziót. Ez a mobilitás nagy szó volt akkoriban, hiszen a legtöbb ilyen készülék hatalmas monstrum volt, amit általában fix helyre telepítettek. 

5c74ea60731dbf2fa7a1291c6229fcca.jpgA J37 valódi technológiai áttörés volt a maga korában. 1 collos szalagra (25,4 mm) rögzített 4 sávot, 52 darab elektroncső melegítette, sokoldalú, de mégis egyszerűen kezelhető volt. Egészen 1969-ig, a nyolc sávos gépek eljöveteléig teljesített szolgálatot, bár a több sávot annyira éhezték az alkotók, hogy a gurítható Studereket egymás mellé tolták és összeszinkronozták, hogy megnöveljék a rögzíthető csíkok számát.

A lenti kis videón megnézhetjük, hogy Paul McCartney hogyan kreatívkodik egy ilyen készülékkel.

Vajon mi lett az ikonikus mixerekkel? Túl sok nem készült belőlük, mert egyedi gyártás volt 3-4 darabos tételekkel. A legtöbbjük magángyűjtőkhöz került árveréseken keresztül. Egy REDD.51 például Mark Knopfler londoni stúdiójában teljesít szolgálatot - bárki bérelheti. Lenny Kravitz 25 évig birtokolt egy REDD.37-es keverőpultot. Tőle 1,9 millió dollárért (kb. 500 millió forintért) vásárolta meg 2018-ban Marina Acton ukrán milliárdosnő 2 darab szintén legendás Studer magnó kíséretében. Később kiderült, szó sincs egyszerű műgyűjtésről, ugyanis a hölgynek feltett szándéka használni a keverőpultot. Saját dalait szeretné rögzíteni rajta keresztül. 

Források: wikipédia, vintageking.com/blog, waves.com, studiomastering.net

A Beatles albumait is ezeken keverték Tovább
A magyar mikroprocesszor

A magyar mikroprocesszor

Az 1974-75-ös év lázba hozta a villamosmérnöki társadalmat, az ok néhány újabb csip-típus volt, amit az INTEL dobott piacra. Mikroprocesszoroknak nevezte el őket. Hasonló, nagybonyolultságú áramkörök már évek óta léteztek, de olyanok, amelyek egy teljes Neumann-féle számítógép architektúrát tartalmaztak volna egyetlen lapkán, nos ilyenek addig még nem születtek. Innentől mindenki azon fáradozott, hogy tudná lemásolni a forradalmi találmányt.

hunproc.png

Azok az események, amelyek a mindmáig egyetlen magyar fejlesztésű mikroprocesszor rövid tündöklésével és szomorú emlékű bukásával kapcsolatosak, nagyjából 44 éve kezdődtek. E sorok írója maga is részese volt az eseményeknek, ezért megbocsátható számára, hogy az alábbiakban leírt emlékek, gondolatok az elfogulatlan olvasó számára szubjektívnak tűnnek.

Ha az mondjuk: magyar bor, egyértelmű, folyamatos és töretlen büszkeséget érzünk, de ha a magyar focit említjük, ambivalens érzések ébrednek bennünk, hiszen valamikor joggal büszkélkedtünk vele, de ma már „nem az igazi”. A magyar narancs egy nagysikerű filmszatírából került a köztudatba. A magyar narancs az olyasfajta nemzeti produktumok szimbólumává vált, amelyek tulajdonképpen idegenek a mi viszonyaink között, mégis akadnak olyanok, akik megkísérlik azokat meghonosítani.

Ha a technika, a tudomány dolgait vizsgáljuk, bőven van azok között magyar bor, magyar foci és magyar narancs is. Vajon a magyar mikroprocesszor emléke milyen érzelmeket hoz felszínre? A fent említettek közül melyikre hasonlít leginkább? Büszkék vagyunk arra, hogy megcsináltuk, mégis keserű egy kissé az emléke, akár egy méreten aluli, halovány, narancsnak kinevezett, valójában azonban a citrom fajhoz tartozó gyümölcs íze.

A magyar mikroprocesszor megalkotása a hajdani mikroelektronikai szakmai közösséget dicsérő sikertörténet, az emlék mégis a fanyar gyümölcs ízéhez hasonló hatású, hiszen születése után szinte azonnal el is tűnt, sőt még hajdani létezésének bizonyítékai, a műszaki dokumentumok és tárgyi emlékek is megsemmisültek, elégtek az 1986 májusában a Mikroelektronikai Vállalatot sújtó tűzvészben. Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar mikroprocesszor egy szűk szakmai közösség ügye volt csupán, sőt a legtöbb ember azt sem tudja, hogy valaha létezett. Ezt a posztot azonban feltétlenül megérdemli.

 

Csináljunk nyolcvanra nyolcvan-nyolcvanat!

 

1976, a világ túl van az első olajválság legkritikusabb szakaszán, és csillapodni látszik a hidegháború. E sorok szerzője - aki olyan szerencsés, hogy egy megtisztelő felkérés alapján személyes emlékein átszűrve mutathatja be a magyar mikroprocesszor születését, rövid tündöklését és bukását - éppen hogy túl van második gyermeke születésén. Negyedmagával éldegél egy másfél szobás fővárosi lakótelepi lakásban, és számos hasonló korú és sorsú kollégájával, akik a félvezető mikroelektronika szétszórt fellegvárainak egyikében (IZZÓ, HIKI, TKI, KFKI, MÜFI) tevékenykednek, arra vár hogy egy koncepciózus, de főleg nagyhatalmú főnök valahogyan egy karámba terelje a szerte-szét tevékenykedőket. Nem is sejtjük akkor, hogy ezt néhány év múlva majd valaki megteszi, és éppen az egyetlen, körös karám teszi teljessé, visszavonhatatlanná a magyar félvezető-mikroelektronika hosszú időre szóló megsemmisülését, szó szerint értendő elhamvadását.

Akkor, hetvenhatban minderre még senki sem gondol. Egy nagy, közös kutató vagy gyártó bázisnak még a körvonalai sem látszanak. Hallani ugyan valamiféle zöldmezős „Magyar Mikroprocesszor Művek” felépítésének a szükségességéről, de pénz hiányában a megvalósítás minden reménye nélkül csak beszélnek róla a szakma öregjei és az „illetékesek”. Az persze látszik, hogy valaminek történnie kell, és ehhez pénz is társulhat, így aztán erősödnek az egymással rivalizáló szomszédvárak érdekellentétei, minden szereplő kizárólag csak magának szeretné ezt a pénzt.

Aztán tárgyalóasztalhoz ülnek a főnökeink, és ezúttal egy egészen értelmesnek látszó kompromisszum születik. A már régóta sikerrel kecsegtető IZZÓ-FAIRCHILD programot, amelynek fő célja a magyar félvezető eszköz és integrált áramkör tömeg-gyártás megteremtése, folytatni kell, de ezzel párhuzamosan közös akcióra kell mozgósítani a játék többi résztvevőjét, a kutató- és fejlesztő-csoportokat. E sorok írója kollégái között a lelkes tapsolók soraiban ül, amikor a HIKI, a KFKI, a TKI és a MÜFI főnökei az IZZÓ pártolása mellett aláírják az úgynevezett LSI-KFT megalakulásáról szóló okmányt. Az LSI-KFT célja megteremteni a majdani nagyintegráltságú csipek gyártásának a tudományos-kutatási, műszaki fejlesztési alapjait.

Néhány idősebb nagy műveltségű és sokat tapasztalt kolléga ugyan felhívja a figyelmet arra, hogy a KFT nemcsak azt jelenti, hogy „Kutatási Fejlesztési Társulás”, (akkor még ez volt az elsődleges jelentése) hanem bizonyos - igaz, csak kapitalista -viszonyok között mást is. Néhányan mindjárt viccesre veszik: „Korlátlan Felelőtlenségű Társaság”. Az LSI-KFT közös, konkrét fejlesztési céljának a meghatározása nem látszik éppen sima ügynek. Főnökeink valahol az AKADÉMIA az OMFB és az akkori ipari tárca magasságából még csak harmonikusnak sem mondható többszólamúsággal mondják a magukét.

Végül is kirajzolódik a két legerősebb műszaki koncepció: a MOS-LSI és az HL, azaz „I-négyzet-L.” Az előbbi a szigetelt, vezérelt-elektródájú térvezérelt tranzisztorokon alapuló áramkörök, az utóbbi egy speciális bipoláris tranzisztoros kapcsolástechnikán alapuló áramkörök megjelölésére szolgált. A második ma már csak technika-történeti kategória, az első azonban a mindent elsöprő mai CMOS technika elődje. A hazai gyártási hagyományoknak inkább az utóbbi felelt volna meg, a nemzetközi trendeknek az előbbi.

Ezzel a heves vitával eltelik egy fél év, aztán győz a „kozmopolita” MOS-LSI irányzat. Ezután a győztes oldal két frakcióra szakad. Az egyik a „három-tápfeszes, tiszta növekményes ”, a másik az „ egytápfeszes, növekményes-kiürítéses ” technológiát favorizáló frakció.

Tudni illik, legalább is a szakembereknek, hogy a hetvenes évek elején kialakult n-csatomás áramkörökben csak úgy lehetett növekményes, azaz megfelelő értékű pozitív küszöbfeszültségű MOSFET eszközt csinálni, ha a hordozót egy 5V körüli negatív tápfeszültségre kapcsolták. Ez volt az un. „body-hatás” segítségével beállított pozitív küszöb feszültség. Ráadásul az amerikai gyártók kezdetben egy 12V vezérlőfeszültséggel linearizált terhelésű, 5V tápfeszültségű kapu-kapcsolást használtak. így jött össze a három tápfeszültség érték. A tápfeszültségek számának csökkentése alapvető fejlesztési cél volt akkoriban, ezért találták ki részben a meghajtó eszköz küszöbfeszültségének ionimplantációs eltolását, részben pedig a terhelés kiürítésessé tételét, ugyancsak ionimplantációval. Nos, azok, akik az „ egy-tápfeszes, növekményes-kiürítéses ” táborhoz tartoztak, azonnal ezzel az új technológiai változattal akartak áramköröket csinálni.

A hagyományos technológiai változat hívei a Fóti úton, (HIKI), az újabb változat hívei pedig a csillebérci (KFKI) bázison gyülekeztek. Mindkét frakció igazának bizonyítására az INTEL cégre hivatkozott.

Az INTEL az első, három tápfeszültséget igénylő csip, az átütő sikerű 8080-A típusjelű áramkör piacra dobása után azonnal továbbfejlesztette azt, és megvalósította az egy tápfeszültségű 8085 típusjelű csipet. Sőt, néhány türelmetlen mérnöke az INTEL-ből kiugorva és megalapítva a ZYLOG céget, 1978-ban piacra dobta az ugyancsak egyszer 5V-os Z-80 mikroprocesszort, a magyar felhasználók későbbi első számú kedvencét. Csoda hát, hogy ettől a tempótól elszédülve itthon egy darabig tanácstalanok voltunk és több pártra szakadtunk? Főnökeink szerencsére ezúttal nem haboztak túl sokáig. Döntöttek. A nagy közös cél, a 8080-A mikroprocesszor megvalósítása. A határidő 1980 december 31. „Csináljunk nyolcvan-nyolcvanat, nyolcvanra! ”

 

Gigantikus mikroprocesszor-csip a Hortobágyon

 

A hetvenes évek vége felé mikroelektronikai cégek világszerte kifinomult módszereket fejlesztettek ki mások - főleg szilícium-völgybeliek - alkotásainak gyors és hatékony reprodukálása céljából. A másolási technikák sok esetben legalább olyan szellemesek voltak, részleteik szinte ugyanakkora találékonyságot és műszaki felkészültséget igényeltek, mint a dolgok rendes menete szerinti, eredeti műszaki alkotási folyamat. Miért másoltak mégis világszerte, ha a képességek lehetővé tették a direkt mérnöki alkotás útját? Egyrészt hiányzott az önbizalom, másrészt sokan azt hitték, ez e gyorsabb út. Nálunk eleinte nem fogadta egyöntetű lelkesedés a másolás gondolatát. A cél kijelölése és meghirdetése után az LSI KFT-ben azonnal heves vita indult meg, főleg a tervezők körében. A szerző jól emlékszik egy rövid előadásokból és konzultációkból, valamint heves vitákból álló munkaértekezletre, ahol néhányan egészen szélsőséges nézeteket vallottak, felvázolva egy olyan magyar mikroprocesszor körvonalait, amelynek architektúrája szellemességében „messze felülmúlja” az amerikai gyártók processzorainak felépítését. Ezek itthoni megvalósíthatóságában persze a lelke mélyén senki sem hitt, mégis jólesett magunkból „kibeszélni” a másolási kényszer miatt a mérnöki önérzetünkön elszenvedett sérelmet. Az LSI-KFT felelős vezetői türelmesen végighallgatták a szenvedélyes vitákat, aztán egyértelmű felszólítást kaptunk a másolásra.

Az INTEL áramkörről annak teljes felületét lefedő, közel ezerszeres nagyítású, minden finom részletére kiterjedő mikroszkópos fotó-sorozatot kellett készíteni. A nagyításoknak mérettartóknak kellett lenniük, hogy a fotók a geometriai elrendezés, a LAYOUT visszarajzolását minél jobban segíthessék. Erre a fényképészeti csúcsteljesítményre az LSI-KFT a Térképészeti Intézetet kérte fel. Néhány hónap múlva a HIKI-s kollégák megmutatták a 64 darab, egyenként közel négyzetméternyi felületű, fatáblára felkasírozott fotót. A fotók plaszikusak voltak, még az áramkör mélységi struktúrája is jól felismerhetően állott előttünk.

svho2004-0591.jpg 

Valaki megsaccolta, mekkora területen férne el kiterítve az ezerszeres nagyítású mikroprocesszor. A közelünkben ilyen méretű helyiség nem is volt. A szemle és az „óriás mikroprocesszor” méreteinek becslése egy szórakoztató anekdota, vagy inkább viccféle születéséhez vezetett. „Amerikai műhold kémfelvételeket készít a magyar alföld felett. A képek láttán döbbenet lesz úrrá a CIA emberein, és azonnal jelentést készítenek: Gigantikus mikroprocesszor csipet csináltak a magyarok a Hortobágyon ” 

 

Az elektronok viselkedése éles kanyarban

 

Megindult a hatalmas fotók átültetése olyan rajzos dokumentációkká, amelyek végül beilleszthetők egy normális egyenes-irányú fejlesztési folyamatba, a mérnöki tervezés és megvalósítás normális sorrendjébe. A normális sorrend a réteges layout rajzok elkészítése után a rajzok pontkoordinátáinak a számítógépbe vitele, aztán e rétegek úgynevezett számítógépes lefedése. A lefedés a mintagenerátor munkáját volt hívatva előkészíteni, mivel a mintagenerátor egy alakzatot állítható méretű, téglalap alakú expozíciókból állít össze. A lefedés olyan számítógépes eljárás, amely megpróbálja megtalálni az alakzat minimális számú és optimális sorrendű téglalapos kompozícióját, hogy ezzel a mintagenerátor exponáló fejének hosszú útját, és így az expozíciós időt lerövidítse. A rajzok feldolgozása - azaz a koordináták memóriába vitele - digitalizáló asztalokon készült. A digitalizáló asztalon az ember egy szálkeresztet a rajz adott pontjára helyezett, megnyomott egy gombot, és a pont adatai máris benn voltak a gépben.

Ennek ellenére sem a fotók átrajzolása, sem a digitalizálás nem volt népszerű a tervezők körében. Ebbe a lélekemelőnek igazán nem tekinthető munkába ugyan több gyors és ügyes kezű nem-mérnök kolléganőnk is bekapcsolódott, ennek ellenére a legtöbb mérnöknek alaposan ki kellett vennie a részét a layout-tervezésnek e sajátos műfajából. Volt azonban ennek a „rabszolgamunkának” egy igen messzire ható eredménye is. Főnökeink szerencsére nem elégedtek meg a fényképek alapján készült számítógépes rajzokkal, az áramkörök szimbolikus vázlatait, az un. elvi kapcsolási rajzokat is elő kellett állítanunk. Akik közülünk ezt figyelmesen, és a működés megértésének szándékával végezték, megismerhették egy teljesen új, eredeti áramköri technika alapjait.

A munka hónapokig tartott, és újabb, elsősorban önmagunkat szórakoztató történetek, legendák, viccek születtek.

 

A „lebegő vezeték” a legendája.

 

A lebegő vezetéket az időzítő-vezérlő áramkört megfejtő hikis kollégák fedezték fel. Ott kanyargott a többi fontos funkciót betöltő alumínium csík között, fontoskodva kerülgette a másoknak kijelölt kontaktusokat, de szemel láthatóan nem vezérelt semmit, és semmi értelme nem látszott a létezésének. Kiderült, hogy nemcsak célja nincsen, hiszen sehová sem kapcsolódik, de forrása, meghajtója sincs. A kollégák végül is elhamarkodott döntést hoztak, ezt a vezetéket nem kell átmásolni a magyar mikroprocesszor tervrajzába! Nem számoltak azonban az önbizalom-hiányból táplálkozó óvatossággal, és az INTEL iránti feltétel nélküli tekintély-tisztelettel. Az INTEL tervezői nem felejtenek ott csak úgy, minden indok nélkül, egy vezetéket! Rövid, főnöki kezdeményezésre életre hívott konzílium után a rejtélyes vezeték állítólag mégiscsak rákerült a magyar mikroprocesszor tervére. Eddig a legenda.

A másik emlékezetes, és tudomány-történeti szempontból is jelentős eset - a legendárium szerint - az volt, amikor alkotógárdánk kénytelen volt tanulmányozni az elektronok éles kanyarban mutatott viselkedésének problémáját. Az INTEL csip felületén futó, kanyargó alumínium-vezetékek egyes kilencven fokos irányváltásait a szeszélyes tervező időnként „lecsapta” egy-egy rövid negyvenöt fokos átmeneti szakasz beiktatásával. Tudtuk, hogy ezek az átvezetések a lefedő-program számára keserves tizedmásodperceket jelentenek, hiszen ilyenkor az eljárás sokkal több és kisebb méretű expozícióval képes csak jó lefedést adni. Tény, hogy valamelyik merész kollégánk javasolta, amennyiben lehetséges, csináljunk kilencvenet a kétszer negyvenötből, ne növeljük feleslegesen a művelet idejét.

És akkor - és ez már csak legenda - ismét az INTEL cég megfellebbezhetetlen szakmai tekintélyére való hivatkozás következett. Nem lehet véletlen a kanyar levágása, kétszer negyvenöt az nem azonos az egyszer kilencvennel, legalábbis az elektronok számára nem! Vajon nem sodródik-e ki reménytelenül sok elektron az éles kanyarban, megengedhetetlen töltés veszteséget okozva az egyes vezérlőjeleket szállító vezetékeknek? Ebben a megvilágításban nem nyilvánvaló-e, miért tompította le a kanyarokat az INTEL?

 

Szilícium-alapú százlábúak mikroszkóp alatt, avagy hozzál nekem bontott IC-t

 

Az emberiség kíváncsi és kutató hajlamú egyedei megalkották a mikroszkóp különféle változatait, hogy megfigyelhessük és megfejtsük a természet alkotásainak titkait. Hogy a mikroszkóp arra is jó lesz, hogy egy parányi mérnöki alkotás titkait egy másik mérnök fejtse meg a segítségével, ez a technikatörténet meglepő ténye.

A hetvenes években a világ néhány szegletében, de főleg Amerikában fura szilícium-százlábúak látták meg a napvilágot, elképesztő ütemben szaporodtak, és az alkatrészkereskedők segítségével szinte hónapok alatt elborították bolygónk iparilag civilizált részét. E szilícium-százlábúak titkait azért kutatták mikroszkóppal a kíváncsiskodók, hogy reprodukálni lehessen a vizsgált egyedet, ellesni működésének titkát, és létre lehessen hozni a számára egy újabb „populációs régiót”. Ez persze az iparjogvédelem szelleme szerint tiltott dolog volt már akkor is, de az iparjog betűje alaposan elmaradt a valóság mögött, nem védte tételesen az integrált áramkörök elrendezési rajzolatát, a layoutot. Ilyen, nemzetközileg elfogadott jogszabály csak a nyolcvanas évek végén született.

Abban az időben, mikor a százlábúak megfigyelése talán a legintenzívebben folyt, a BME Tarnay Kálmán professzor vezette Elektronikus Eszközök Tanszékét meglátogató vendég regisztrálhatta, hogy a tanszék folyosójának falait mikroszkópi fotók felnagyított tablói borítják, egy korabeli ismert TV-reklám szlogennel csalogatva a bámészkodót: „Bontott IC... bontott IC...bontott IC”

Amikor az LSI Kutatási Fejlesztési Társulás reprodukálásra kijelölte az INTEL-8080 mikroprocesszort, a HIKI-ben és a KFKI-ban először „felboncoltak” néhány példányt, majd néhány, a szemét nem kímélő fiatal kutató-mérnök - közöttük magam is - rávetette magát a mikroszkópra. A cél: katalogizálni a csip valamennyi tranzisztorát és összekapcsolódásukat, majd a kapu-szintű modell felépítése után analizálni, esetleg szimulálni a mikroprocesszor működését.

Ez a megfejtő munka csaknem egy évig tartott. Azt hiszem azzal a módszerrel és azokkal az eszközökkel egy következő generációbeli, 16-bites processzor kapuszintű modelljének rekonstruálása már lehetetlen vállalkozás lett volna. A 8080 kapuszintű modellje azonban felépült. Keserves munka volt ez, de a végén a benne résztvevők óriási ugrást tehettek a MOS-LSI kapcsolástechnika megismerésében.

 

Nagyszámítógépek a mikroszámítógép megvalósításának szolgálatában

 

A magyar integrált-áramkör fejlesztés hajnalán a TKI volt a számítógépes (nagyszámítógépes!) tervezés Mekkája. Az ottani csapat nyomtatott kártyák és monolit IC-k gyártási dokumentációjának számítógépes hátterét fejlesztette, kutatta az ezzel kapcsolatos eljárások algoritmusait, és mind az áramköri, mind a logikai szimuláció területén hasznos eredmények születtek.

A mikroprocesszor tervezés persze szétfeszítette az akkori korlátokat. Érdemes áttekinteni, hogyan zajlott egy IC tervezés a mikroprocesszor program beindítása előtt. A feladat megoldásának első fázisában a tervező milliméter-papíron megrajzolta az általában ezerszeres nagyítású cellákat, majd egy összeállítási rajzot is készített. Ezután a teljes rajzot egy, a TKI által definiált grafikus leíró nyelven tálalni kellett. Egy ilyen MASK-2 nyelven készült leírás néhány ezer helykoordináta-adatának a megadása nem volt gyerekjáték, ami a dolognak az alkotó szellemre gyakorolt frusztráló hatását illeti. Számos hiba is becsúszott egy-egy bonyolultabb áramkör leírásába. Ezeket a hibákat a tervező először a TKI-ban elkészített, jó négyzetméternyi fóliás rajzon pillantotta meg első ízben. Néhány napi újabb „alkotó munka” után visszavitte a leírás javított változatát. Több ilyen forduló után volt némi esély hibátlan layout dokumentáció előállítására. Ha a tervet a tervező jónak ítélte, a rétegek rajzolatait a TKI-ban kétrétegű fóliába is bevágták. Ezután finom kezű fiatal kolléganők preparálták ki a fóliákat, és megindulhatott az optikai maszk készítési eljárás.

Nyilvánvaló volt, hogy a mikroprocesszor maszkjai ezzel a hagyományos technikával nem állíthatók elő. A HIKI maszkfejlesztő bázisa, amely később a MEV maszkfejlesztésének is az egyik bázisa lett, tulajdonképpen ekkor jött létre egy mintagenerátor (pattern generátor) megvásárlásával. A mintagenerátor a korábbiakhoz képest fantasztikus sebességgel exponálta az egyes rétegek tízszeres nagyítású maszkjait. A rétegek leírási fázisának gyorsítására és hiba mentesebbé tételére un. digitalizáló asztalok is kerültek a TKI-ba. Az egyes áramköri részletek működését a TKI áramköri szimulációjával vizsgáltuk. A KFKI-ban Jávor András vezérlete alatt néhányan a helyben kifejlesztett kapuszintű logikai szimulációt (LOBSTER) felhasználva a megfejtők által szolgáltatott logikai vázlatok felhasználásával igazolta a teljes processzor helyes logikai működését.

 

Vita az ionimplantáció szükségességéről

Az LSI-KFT megalakulása előtt az országban csak a klasszikus p-csatomás technológiával készültek áramkörök. A HIKI-ben a szilícium-kapus, a KFKI-ban a fémkapus, ionimplantált p-csatomás technológia területén voltak áramköri eredmények. Nyilvánvaló, hogy amikor az LSI-KFT egy második generációs, n-csatomás mikroprocesszor megvalósítását tűzte ki célul, mindenki a maga eredményeit igyekezett előtérbe tolni. A hikis kollégák az INTEL klasszikus, három tápfeszültséges, tiszta növekményes technológiájának reprodukálását szorgalmazták, egy ionimplantáció nélküli, önillesztett szilíciumkapus processzust. Az LSI-KFT sorszámozta a szóba jöhető technológiai variánsokat. A klasszikus INTEL technológiához leginkább hasonlító változat az NMOS-2 jelet kapta. Mi, a KFKI-ban dolgozók kis létszámunkhoz képest nagy vehemenciával hangoskodtunk a korszerűbb, perspektivikusabb egy tápfeszültségű változat mellett, amely a növekményes küszöbfeszültség beállítására és a kiürítéses terhelések megvalósítására járulékos implantációs lépéseket igényelt. Látszott már, hogy maga az INTEL, de kiváltképpen az INTEL-ből kivált ZYLOG is ezt az utat követi. A KFKI nekilátott az új technológiai változat kifejlesztéséhez. Az LSI-KFT vezető triumvirátusa, a Csurgay-Gyulai-Ugray hármas végül úgy döntött, hogy a HIKI által preferált technológiával kell megvalósítani a magyar mikroprocesszort.

 

A magyar mikroprocesszor megszületése

 

1978-79-ben a nagy tervező-munka résztvevőit már más problémák foglalkoztatták, a mikroprocesszor fejlesztési feladatok tömege a technológusokra nehezedett. Közben persze kiderült egy-egy maszkhiba, és ezt a HIKI-s tervező kollégáknak ki kellett javítaniuk, de az igazán fontos események a diffúziós kályhák és a maszkillesztő berendezések környékén történtek. Aki résztvett akár csak tervezőként - egy félvezető technológiai folyamat kimunkálásában, véglegesítésében, majd rutinszerű folyamatos ismétlésében, az tudja, mennyi apró részletproblémával kell megküzdeni. Messze nem elég a folyamat átfogó ismerete, a berendezések tökéletes műszaki állapota, a tisztaság különféle fokozatainak előírás szerinti tartása. Néha „mágikus műveletekre” is szükség van. Maguk a félvezető-technológusok büszkén, korántsem szakmájuk lebecsüléseként a szakácsművészethez való hasonlatosságot hangsúlyozzák.

A technológusok egy adott változat kidolgozásakor technológiai és áramköri tesztstruktúrákon dolgoznak egészen addig, amíg a technológiai és áramköri paraméterek a helyükre kerülnek. Ez nemcsak a technológiai folyamat állandó ismételgetéséből áll, de nagyszámú mérést és azok kiértékelését is igényli. A mikroprocesszor megvalósításának ez a szakasza a HIKI falain belül ment végbe. Személyes emlékem erről a szakaszról tehát nincs, de később, már a Mikroelektronikai Vállalat alkalmazásában személyesen is megismerhettem azokat az eszközfizikus kollégákat, akik az NMOS-2 variáns paramétereinek beállításánál méréseikkel közreműködtek.

Nem emlékszem már, melyik volt az 1980-as esztendőnek az a napja, amikor KFKI-beli főnökeink közölték az örömhírt; a HIKI-ben a technológus csoport egyik nekifutását siker koronázta, működik a magyar mikroprocesszor. Bevallom őszintén, én magam nem láttam a magyar mikroprocesszort sem működésben, sem mérésen kívül, lebegő állapotban. Azt is be kell ismernünk, hogy a céltípus, a 8080-A nimbusza is megkopott addigra, a magyar felhasználók jelentős része a Z-80-as típust favorizálta. Mégsem ez a két tény volt a legfájdalmasabb.

Az Izzó gyöngyösi gyára akkoriban kezdett 8080 szerelési tevékenységbe, vásárolt csipekkel. Ez azt jelentette, hogy egy másféle módon készült magyar mikroprocesszor is megjelent, és ez - legalábbis az lényegesen nagyobb darabszám miatt - alaposan elhomályosította a magyar-csipes hazai mikroprocesszor megszületésének a fényét.

 

Epilógus

 

Azok a szakemberek akik megcsinálták a magyar mikroprocesszort, később az élet legkülönbözőbb területein tevékenykedtek tovább, csak nagyon kis részüknek volt köze mikroelektronikai tervezéshez vagy technológiához.

 Dr. Keresztes Péter írása nyomán

Részlet a "Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből" című könyvből ISBN: 963 00 8434 1

 

A magyar mikroprocesszor Tovább
Hová tűnt a magyar elektronikai ipar a rendszerváltás után?

Hová tűnt a magyar elektronikai ipar a rendszerváltás után?

Meghalt, vagy megölték? 

 

Előszó

 

1994-ben fejeztem be a magyar elektronikai ipar rendszerváltás utáni sorsáról szóló tanulmányomat. Könyvben is megjelent (Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből), jóval később, 2001-ben. Ennek egyszerű oka volt, ugyanis a kötet életre hívójának és szerkesztőjének, az azóta tragikus módon eltávozott Dr. Mojzes Imre műegyetemi professzornak addigra sikerült összeszednie pályázati pénzeket a kiadáshoz. A címben feltett kérdésem – Magyar elektronikai ipar: meghalt vagy megölték? – drámai hangot üt meg. A megíráskor még nyitva hagytam az egyértelmű választ. Ám most, negyedszázad múltán, amikor e sorokat írom, már egyértelműen kijelenthetem: bizony, megölték. A rendszerváltás utáni privatizáció a mindenkor is gyászos magyar történelem egyik tragikus fejezete lett. Teljes hozzá nem értés, elfogult és megrögzött politikai nézetektől, nemkülönben hatalmas korrupciótól vezérelt folyamatok és döntések jellemezték. A kivásárló külföldi vállalatok elsődleges célja a piacszerzés volt, de hozzájárult a technológiák (berendezések, felszerelések és tudások) majdnem ingyen történő megszerzése is. Fennmaradt ugyan egy-két vállalat, de azok sosem szerezték vissza korábbi piacképességüket, volumeneiket és innovációs készségüket. Ebben a gyászos folyamatban nemcsak az – egyébként világszinten csak részlegesen előremutató - magyar elektronikai ipar esett el, hanem például az egyébként versenyképes magyar cukor-, vagy étolajipar is. A könyv megjelenése óta közel két évtized telt el. Nagyon sok minden megváltozott. Talán a legfontosabb, hogy tagjai lettünk egy nagy érték-közösségnek, az Európai Uniónak. Iparunkban is változások, szerkezeti alakulások következtek be, az EU tagságunk pedig azt garantálja, hogy immár ismét egy hatalmas vámunió tagjai lehetünk (az előző a Monarchia közös piaca volt). Amellett a technológia, sőt technológiák hatalmas változáson, fejlődésen mentek át. Előretört az infokommunikáció és e téren ígéretes hazai eredményekről lehet beszámolni. Várom és remélem, hogy egy ifjú férfi vagy nő folytassa, aktualizálja az én korábbi helyzetkép-vázlatomat. Immár pozitív hangnemben, eredményekről, fejlődésről beszámolva.

Dr. Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök, a Magyar Mérnök Akadémia tagja 

2020.02.16.

96928.jpg

 

A tanulmány

 

A rendszerváltás előtti évben, tehát 1989-ben a magyar elektronikai ipar (a híradás-és vákuumtechnika és a műszeripar együttvéve) részesedése az ipari termelésben a hozzáadott érték szerint mintegy 15% volt. Az elektronikai ipar kereken 130 ezer munkahelyet adott, de közvetve - becslés szerint - még további legalább tízezer munkahelyet érintett. A magyar elektronikai ipar nettó árbevétele 1989-ben meghaladta a 133,5 milliárd forintot, az export összértéke (rubel+dollár) kereken 51 milliárd forintot tett ki. 1991 végén a foglalkoztatottak száma már csaknem a felére, 75 ezerre csökkent, a nettó árbevétel folyóáron 103 milliárd forint, az exportbevétel kereken 32 milliárd forint volt. Ez azt jelenti, hogy 1989-es bázisáron az árbevétel mintegy a felére, az export pedig kb. a 40%-ára apadt. A tendencia a következő két évben a megelőzőnél nagyobb gradienssel folytatódott. 

Tanulmányunkban 1992. végéig tekintjük át a magyar elektronikai ipar helyzetének alakulását. Erre az időre a magyar elektronikai ipar lényegében megszűnt, vállalatai részben csődeljárás alatt, nagyobb részben felszámolás előtt álltak. A külföldi befektetők által felvásárolt vállalatok döntő többségében az új tulajdonos megszüntette a műszaki fejlesztést (és ahol volt, a kutatást is), drasztikus leépítéseket foganatosított. Az elektronikai ipar mintegy 30 vállalatából - a töredékekből létrejött kisvállalkozásokat leszámítva - legfeljebb egy-kettő maradt, erősen csökkent termeléssel, fejlesztés nélkül, vagy külföldi nagyvállalat bedolgozójaként. 

Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a magyar elektronikai ipar felbomlásában az egyes gazdasági, politikai és részben humán tényezők közül melyik milyen súllyal szerepelt és hogy ezek spontán módon hatottak, vagy egy megtervezett stratégia részét képezik-e. A következő tényezőket vesszük sorra, hangsúlyozva, hogy ezek nem függetlenek egymástól, hanem szoros interrelációban vannak és rendszerint erősítik egymás hatását:

- a hagyományos piacok elvesztése,

- a technológiai és termékfejlesztés elmaradottsága,

- a tulajdonosi struktúra átalakítása („privatizáció”),

- az újonnan megszerzendő piacok protekciós vonásai,

- kormányzati hibák, téves döntések,

- a nemzetközi konkurencia lépései,

- a magyar elektronikai ipar szellemi bázisának hibái. 

A KSH besorolásának megfelelően az elektronikai ipari tevékenységek az alábbi gyártási ágakat foglalják magukba: 

- ipari híradástechnikai termékek,

- közszükségleti híradástechnikai cikkek,

- mérőműszerek és eszközök,

- irányítástechnikai eszközök és berendezések,

- számítástechnikai eszközök és berendezések, orvosi műszerek és berendezések,

- elektronikai alkatrészek.

Ebből a meghatározásból egyrészt hiányzik a láncolat egyik meghatározó fontosságú része, az értékesítés, a piaci követelményeknek és igényeknek a fejlesztést és termelést alakító visszacsatoló hatása. Másrészt pedig, a felsorolásból kitűnik, hogy a KSH-osztályozás teljesen mellőzi a „rendszert” mint az eszközöket és berendezéseket integráló, jelentékeny szellemi ráfordítást magában foglaló termelést, illetve kínálatot. 

Piaci helyzet, piaci stratégiák 

 

Ha némileg elvontan fogalmazunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar elektronikai iparnak, akárcsak az egész magyar gazdaságnak a piacát a jaltai egyezmény (1945. február) határozta meg, amely országunkat a szovjet érdekszférába utalta. A hidegháború korszakában, elzárva a világ más régióitól, természetszerűen a domináns megrendelő, a Szovjetunió, valamint a többi, főleg kelet-európai ország igényei szerint alakult a magyar elektronikai ipar. A teljes elzártság csak a hatvanas évek második felében kezdett oldódni, majd a hetvenes években beindult egy korlátozott nyitás ún. „nem-szocialista” (elsősorban harmadik világbeli) piacokra. Ezt a nyitást az afganisztáni bevonulás ismét bezárta és a szocialista tábort egy újabb befelé fordulásra kényszerítette, amit csak bizonyos alagút-effektusok enyhítettek, főleg Magyarországon. 

A nyugati importkorlátozások, elsősorban a know-how, a fejlett technológiai tudás és a high-tech berendezések tekintetében, voltaképpen a COCOM megszűnéséig (1992) fennálltak. A „tőkés” országokba irányuló exportszállítások viszont már a nyolcvanas években számottevő értéket értek el a magyar elektronikai iparban, bár kétségtelen, hogy ezek nagyobb része „félkemény” valutás piacokra (pl. Líbia, Libanon) ment, vagy állami támogatással, „zöldhitelekből” finanszírozták, és csupán töredéke volt a tényleges piaci módon létrejött kivitel. 

A hetvenes évek közepén kezdődött Magyarországon a komolyabb mértékű nemzetközi hitelfelvétel, aminek egyik következménye lett, hogy a magyar gazdaság az adósságszolgálat miatt fokozódó mértékben rászorult az ún. „keményvaluta” kitermelésre. A vállalatokra növekvő nyomás nehezedett a tőkés export tekintetében. Eközben azonban az export volumenhordozója továbbra is a rubeltermelés maradt. Kialakult egy sajátságos piaci struktúra, amely végső soron megbénította a vállalatok fejlődőképességét, torz elszámolási arányokkal operált, és amelynek egyetlen célfüggvénye volt: a fiskális szempontok érvényesítése. A magyar gazdaság három, egymástól jelentősen (egyes esetekben sarkosan) eltérő követelményrendszerű és felfogású piacra volt kénytelen dolgozni: 

- a nagy volumeneket felvevő, műszakilag a fejlődést nem gerjesztő, mert azt lényegében nem vagy alig honoráló szocialista piac, amely viszont az ötéves és éves kontingens- és árviták lezárása után lényegében szabad mozgást adott a szállító vállalatoknak; 

- a korlátozott felvevő-képességű hazai piac, amelyet viszont nem fenyegetett, de folyamatos fejlesztésekre és versenyzésre sem szorított az importtermékek mennyisége és színvonala, mivel a tőkés importot a devizabalansz érdekében erősen korlátozták, a szocialista importot pedig egyrészt a kontingensek határolták be, másrészt a műszaki színvonaluk nem jelentett valódi húzóerőt; 

- a túltelített, politikai szempontokból elzárt és a versenytársak által keményen védett és lefedett tőkés piac, amelyre voltaképpen csak élelmiszeripari termékekkel vagy erősen energiafogyasztó és a környezetet jelentősen terhelő termékekkel (mint pl. a feketekohászati áruk vagy az olajszármazékok, jobb esetben erősáramú berendezések és létesítmények) lehetett nagyobb volumenben beférkőzni. Ez a „tőkés” piac voltaképpen nagyobb részben a harmadik világ fizetőképes régióit jelentette (pl. Irak, Irán, egyes „olajországok”: Kuvait, Nigéria, Libanon, Algéria, valamint néhány Dél-Amerikai ország).

A hárompiaci struktúrában pénzügyi hidak alakultak ki, a vállalatok (legalábbis az ügyesebbje) ezeken keresztül járkálva tudtak maguknak bizonyos mozgásteret kialakítani. A tőkéspiaci szállítások profítábilitása az esetek jelentős részében alacsony, marginális vagy éppen negatív volt, viszont a keményvalutás bevételt az állami szabályozórendszer magasan premizálta, míg a nagy volumenű és magas profit tartalmú rubelrelációs bevételeket extra adókkal terhelte, amihez még rendszeres időközönként a kötelezően képzett tartalékok állami elvonása járult. Ebben a szimulációs piacban egy hármas árfolyam-számítás volt érvényben, ami hozzájárult az elszámolási rendszer kuszaságához. 

A magyar gazdaság összeomlásának egyik forrása ez a belülről szándékosan összekuszált, és egyúttal a külső (világpolitikai) erők által kikényszerített gazdasági, nyereség- és költségszámítási rendszer volt. Ugyanakkor a magyar gazdaság létezésének és a lakosság viszonylagos jólétének elsődleges forrásai a lefölözések voltak. A szocialista, elsődlegesen szovjet piacról beszerzett olcsó energiát, energiahordozókat, nyersanyagokat, egyéb ipari és mezőgazdasági alapanyagokat (pl. ammónia, timföldből alumínium stb.) ipari és élelemiszeripari termékekbe beépítve, vagy éppen közvetlen módon, átalakítás nélkül is jelentékeny haszonnal adta el magyar állam. A többlet-haszon nemcsak a más országokba eladott exporttermékekből származott, hanem a hazai piacon is érvényesült (pl. személyautó). A felvett hitelek ezekhez a forrásokhoz képest rásegítők voltak. 

A rubel-dollár átszivattyúzás a magyar gazdaság egésze szintjén folyamatosan pozitív szaldójú volt. Ugyanez viszont egyáltalán nem jelent meg vállalati szinten, mivel a szabályozók a rubelből származó többlet-nyereséget elvonták, a hazai árakat pedig a tőkés kivitel árai szerint alakították. Ez utóbbiban egyébként volt ráció, mivel így próbálták rászorítani a termelőket arra, hogy nyereséget ne áremeléssel, hanem műszaki újdonságokkal, termelékenység-növeléssel érjék el.

Ami ebben a konstrukcióban a magyar elektronikai ipart illeti, kimondható, hogy gyakorlatilag az egész ágazat a rubelexportra állt be: a hatvanas évek végétől kezdve, amikor a tőkéspiaci exportok nagyobb volumenben megindultak, egészen a nyolcvanas évek legvégéig, az ún. szocialista tábor összeomlásáig a termelésének 60-65%-át rubelexportban értékesítette (ennek mintegy 80-85%-át szovjet relációban), 10-12% volt a dollárexport, és a fennmaradó rész hazai felhasználásra került. Ez az ágazat mintegy 60 jelentősebb termelő-vállalatot foglalt magában (kb. 30 vállalat és kb. 25 szövetkezet, amihez még kutatóhelyi gyártás is járult). 1985-ben az ágazat kereken 150 ezer embert foglalkoztatott.

Érdemes néhány szót szólni a magyar elektronikai ipar vállalati struktúrájáról is. A cégek profilját állami döntéssel a hatvanas évek végén osztották szét, lényegében akkor, amikor a megrendelések nagysága igen erősen megnőtt. A magyar vállalatok mérete már a rendszerváltást megelőző években állandó vitát váltott ki. Az ún. nagyvállalat-ellenes csoport támadta a hazai ipar vállalatszerkezetét, amely, szerintük, nehézkes, megújulásra nem képes óriásokból áll, mozgékony, friss kisvállalatok helyett. E felfogás megalapozatlanságát azonban éppen a nyugati példák igazolják, ahol az elektronikai ipart általában multinacionális óriásvállalatok uralják és körülöttük specializált bedolgozó kisvállalat-szatellitek gyűrűje él és szállít nekik. A magyar ún. „nagyvállalatok” többsége nemzetközi összehasonlításban legfeljebb közepes méretűnek számított, és amellett a „nagyságukat” az az egészségtelen körülmény is megszabta, hogy hatékony vagy egyáltalán működő beszállítói, háttéripari rendszer híján olyan tevékenységeket is házon (gyáron) belül kellett végezni, amelyek egészséges gazdaságokban kívülről biztonsággal megrendelhetők. 

videoton1208164c.jpg

Bár nem kapcsolódik szorosan a vállalati struktúrához, érdemes megemlíteni a hazai elektronikai gyártásnak egy specifikumát: a kutatóhelyi termelési, a saját eredmények alapján termékek készítését. A magyar kutatóintézetekben és műszaki fejlesztő vállalatokban jelentékeny és az esetek nagyobb részében nemzetközileg is elismert szellemi kapacitás halmozódott, ugyanakkor a létrejött K+F (kutatás+fejlesztés)-eredményeknek a magyar ipar nem volt eredményes felvevője. Ehhez járult még, hogy a gazdasági szabályozók kifejezetten preferálták a kutatóhelyeket, mind a képződött nyereségek igen alacsony szintű elvonásával, mind pedig - az elvileg a kutatáshoz szükséges - csak keményvalutás relációból beszerezhető, fejlett technológiájú eszközökhöz (berendezések, alkatrészek, anyagok) való hozzájutásban, azaz, az iparhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb feltételek megteremtésében. Nem elhanyagolható szempont, hogy a kutatóhelyeken a szellemi színvonal átlaga magasabb volt, mint az ipari átlag, beleértve nemcsak a tudományos, hanem a kisegítő személyzetet is. 

A kutató és fejlesztő intézetek és vállalatok azonban nem csak saját eredményeiket alkalmazva termeltek, hanem az itt felhalmozódott tudás felhasználásával megpróbálták - egészen a nyolcvanas évek második feléig sikeresen - lemásolni és átültetni azokat a fejlett eszközöket, berendezéseket, amelyektől az embargó elzárta országunkat. Erre két példát érdemes említeni: a saját kutatási eredményekből készített grafikus displayt (MTA SZTAKI), illetve az ugyancsak saját kutatási eredményekre és tudásra alapozott, de lényegében a DEC mini-számítógép-vonalat követő TPA-sorozatot (MTA KFKI). E kettő csupán markáns példa, mert az elektronika más ágaiból, főleg a műszer- és méréstechnikából és az irányítástechnika-automatizálás köréből is bőségesen lehetne idézni kutatóintézetekben és fejlesztő vállalatoknál készített termékeket. 

oriontpa.jpg

A K+F-helyeken készült elektronikai termékek viszonylag magas áruk ellenére népszerűek voltak a felhasználók körében, egyrészt mert magas műszaki színvonalat képviseltek, másrészt - és ez a döntő ok -, mivel ily módon egyáltalán hozzájutottak olyan eszközökhöz, amelyek egyébként szigorú embargó alatt álltak. Külön kell megemlíteni a Magyarországon alkalmazott szoftvereket, amelyeket a nyolcvanas évek legvégéig szinte teljes egészében a hazai K+F-bázis fejlesztett ki és hozott létre. A szoftver területén nemzetközileg is elfogadott és piacképes eredmények és termékek keletkeztek (pl. MPROLOG, a Recognita az SZKI-ban, a HUNIX a KFKI-ban és SZTAKI-ban). 

Szellemi háttér (kutatás-fejlesztés, oktatás) 

 

A szellemi háttér esetében két tézisből célszerű kiindulnunk: 

1. az elektronikai ipar rendkívül erősen tudásbázisú ágazat, amelynek igen gyors a megújulási rátája, tehát állandóan új ismereteket igényel; 

2. a magyar elektronikában magas szintű kutató-fejlesztő műhelyek alakultak ki, a felsőoktatás pedig nemzetközileg is összehasonlítható színvonalú szakember utánpótlási bázist jelentett. 

A kutatóhálózat meghatározó részét az ötvenes években és a hatvanas évek elején építették ki, főként az Akadémia alá rendelve. Az ún. ipari fejlesztőintézetek többségét is az ötvenes években alakították ki, azonban ezek nagyobb részét a hetvenes évek második felében műszaki fejlesztő vállalattá alakították át. A magyar elektronikai K+F-bázis négy rétegből tevődött össze: 

1. az akadémiai hálózat intézeteiből.

Közülük, a magyar elektronikai ipar szempontjából elsősorban KFKI és a SZTAKI emelhető ki. A KFKI a számítástechnikában, a szilárdtest-fizikában, a mikroelektronikai technológiákban és a lézertudományban jelentett komoly erőt, míg a SZTAKI főleg az irányítástechnikában, a relációs adatbázisok terén, az erősáramú elektronikában és a szoftverfejlesztésben. Ezek mellett más akadémiai intézetek egyes részlegei is végeztek az elektronikához kapcsolódó kutatásokat (pl. MÜFI, ATOMKI). Az MTA nemzetközi rangú Matematikai Kutatóintézetében igen színvonalas információ- és hálózatelméleti, topológiai, számelméleti műhelyek voltak és vannak, azonban ezeknek csak közvetett ráhatásuk volt a magyar elektronikai iparra;

2. az ipari kutató és fejlesztő intézetek/vállalatok.

Közülük kiemelendő a TKI a mikrohullámú technikában, valamint az első magyar, iparban is hasznosított számítógépes elektronikai tervezőrendszer megalkotásában (AUTER); a HIKI, amely az integrált áramkörök tervezésében és technológiájában próbálkozott, bár inkább csak követő kísérletezésekig jutott el; a két méréstechnikai intézet (MIKI, MKKL), amelyek a HIKI-hez hasonlóan elsősorban másoló-követő fejlesztéseket végeztek, kevés originális eredménnyel; továbbá az SZKI és a SZÁMALK, pontosabban annak egyik részelődje, az INFELOR, amelyek a számítástechnika egyes területein, elsősorban a szoftverfejlesztésben jelentős eredményeket értek el;

3. az egyetemek kutatóhelyei.

Közülük elsősorban a BME-nek több tanszékét összefogó elektronikai és fizikai intézeteit kell kiemelni, amelyeknek tanszékein nemzetközileg is elismert, originális munkák folytak (és folynak), egyebek között a szakértői rendszerek, az alakfelismerés, a számítógép-hálózatok, a mikroelektronikai technológiák terén. Az ELTE-n az információelmélettel kapcsolatos matematikai kutatások kiemelkedő jelentőségűek;

4. az iparvállalatok fejlesztő (és részben kutató) részlegei.

Ezek a K+F-helyek szerepük fontosságánál kisebb elismerést kaptak, annak ellenére, hogy néhány elektronikai vállalatnál színvonalas munkák folytak (pl. a Videotonban az elektronikai technológiák terén, a Tungsramban a robotikában, a BHG-ban a telefon-technikában, a PKI-ban az átvitel-technikában, a BEAG-ban az audio-studiótechnikában, az Orionban a mikrohullámú technikában). 

84548103_2794132870662287_4769763625491496960_n.jpg

A K+F intézmények színvonalas munkája és eredményei nem tükröződtek adekvát módon az iparban, bár annál jobban és hatásosabban, amint azt a propaganda elhitetni akarta, hiszen a kutatóhelyek, beleértve az egyetemeket is, rendszeresen kaptak megbízásokat iparvállalatoktól. A transzfer mégis távol állt a tökéletestől, amit több összetevővel magyarázhatunk (egyebek között: az iparvállalatok csekély érdekeltsége és a rendszeres elvonások, a „puha” és „kemény” pénzek állandó ellentmondásai, az „átemelő” intézmények hiánya stb.). Egyebek között ezeken a gondokon próbáltak segíteni az államilag finanszírozott gazdaságfejlesztő és - az ezek részét képező, részint önálló - K+F-programok. Ez utóbbiak két nagy csoportba sorolhatók: országos és a szaktárcák által irányított programokra. 

A magyar elektronikai ipar szempontjából két gazdaságfejlesztő programról szólhatunk: az egyik a hazai számítástechnikai ipart és az alkalmazásokat megalapozó, illetve elősegítő program, amely 1970-től 1988-ig tartott, a másik az elektronikai alkatrészgyártást (elsősorban az aktív elemekét) megteremtő program, amely nagy késéssel és hosszú huzavona után, erősen leszűkített és megnyirbált lehetőségekkel 1981-ben indult és lényegében a bázisgyár, a MEV 1986. évi leégéséig tartott. 

vtpc.jpg

A gazdaságfejlesztő programok hasznosságát és hatékonyságát a gazdasági szakemberek - műszakiak és közgazdák egyaránt - sokat vitatták, az 1990-es rendszerváltás után pedig a hatalomra jutott korábbi ellenzék, főleg annak liberális indíttatású része, egyenesen károsnak minősítette. E tanulmánynak nem feladata a gazdaságfejlesztő programok részletes elemzése, csupán abból a szemszögből vizsgáljuk, vajon mennyire járultak hozzá, vagy hatottak ellene a magyar elektronikai ipar összeomlásához. Nézetünk szerint, e tekintetben a következő tényezők gyakoroltak hatást: 

• a gazdaságfejlesztő programok piachelyettesítő, szimulációs eszközként szolgáltak. A magyar iparban nem voltak egymással versengő vállalatok (néhány egyedi kivételtől eltekintve), amelyeket a versenyzés rákényszerített volna az újításokra, mind műszaki, mind általános gazdasági szempontból. A nemzetközi verseny késztetése ugyancsak hiányzott, mert a letárgyalt kontingensek és az azokban öt évre, illetve évenkénti bontásban meghatározott termékek mennyiségileg is, és műszaki tartalom szerint is determináltak voltak. A versenyt a hatóságok (OT, szaktárcák) és részben a párt felső szervezetei döntéseinek és előírásainak, illetve az ezeket kifejező szabályozóknak való megfelelés helyettesítette. A gazdaságfejlesztő programok indítását elsősorban az államapparátus felső szintjein létrejött, de mindenkor az adott szakterület vezető szakembereiből (többnyire a legjobb, világot is járt kutatókból) álló érdekcsoportok által sugalmazott felismerések és javaslatok alapozták meg, és ezeket egyes párt- és államhatalmi csoportok sajátos hatalmi törekvései is erősítették. Ily módon, a piac kényszerítő hatása helyett felülről kialakított döntésekkel, majd ezt követő végrehajtási irányítással próbálták meg a legújabb technológiák bevezetését és egyúttal azoknak a gazdaságban, sőt az egész társadalomban való elterjesztését megvalósítani. 

• A hasznosság tekintetében a két elektronikai gazdaságfejlesztő programot, illetve hatásaikat külön kell vizsgálni. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a számítástechnikai program, a mai megítélés szerint is, alapvetően helyes döntés volt, mert létrehozott egy számítástechnikai ipari ágazatot, köztük olyan vállalatot, mint az európai szinten is technológiailag a középmezőny felső részébe tartozó, a kelet-közép-európai régióban pedig vezető cégnek számító Videotont, mellette és körülötte néhány kisebb, de piacilag eredményes vállalattal (pl. Orion, Hírszöv), megerősítette a számítástechnikai kutatást és fejlesztést, ebben is elsődlegesen a szoftverfejlesztést, segített létrehozni az alap-, közép- és szakképzés és továbbképzés, és főleg a felsőoktatás számítástechnikai bázisait, és, ami ezekkel egyenrangú jelentőségű: megteremtette a társadalomban a számítástechnika alkalmazása iránti igényt, megalapozta a számítástechnikai kultúrát. Természetesen lehet és kell vizsgálni, hogy mindezt mennyire hatékonyan, mennyire gazdaságosan hajtotta végre a gazdaságfejlesztő program. Egy ilyen vizsgálatot azonban mindenképpen az adott társadalmi rendszer és a nemzetközi közeg viszonyainak figyelembevételével szabad csak elvégezni.

vz110_1.jpg

• A másik, az elektronikával összefüggő, a hazai aktív elektronikai alkatrészgyártást megteremteni hivatott gazdaságfejlesztő programot viszont semmiképpen sem lehet sikeresnek tekinteni, akármilyen közelítésből tárgyaljuk is. Kudarcának legfőbb oka a halogatás és az abból is következő rossz kompromisszum a szakmai és a tervező-pénzügyi körök között. A halogatások és a pénzügyi lefaragások miatt a program ahhoz kevésnek bizonyult, hogy érdemleges, fejlődni és fejleszteni képes gyártás jöjjön létre egy olyan terméktípusból mint az integrált (és főleg a nagyintegráltságú) áramkörök, amelyeknek a gyártása már a program indulásakor, a nyolcvanas évek elején hatalmas invesztíciókat igényelt, és voltaképpen a világon is csupán néhány erős és a piacot uraló cég kezében összpontosult. A kudarchoz egy alapvetően hibás pénzügyi felfogás is járult, amely előírta, hogy az alkatrész-gyártás önmagában nyereséges legyen, miközben a világon mindenütt a tényleges nyereséget a berendezés- és rendszergyártás hozza.

Az elektronikával kapcsolatos gazdaságfejlesztő programokról azt mondhatjuk: egy-egy volt a sikeresnek számító és a bukott programok aránya. Ennél kedvezőbb a mérleg a kutatás-fejlesztés szempontjából, mert a gazdaságfejlesztő programokhoz kapcsolódó K+F programokban születtek jelentős eredmények is, kialakultak nemzetközileg is elismert iskolák.

Az összeomlás összetevői

 

Magyarországon a rendszerváltás utáni első években ez az ipari ágazat felbomlott. Mármost a tanulmányunk címében feltett kérdésre: magától kimúlt-e vagy szándékosan megölték? - munkahipotézisként az utóbbi választ fogadjuk el, tehát a nagyobb részben közvetett és kisebb részben közvetlen elpusztító hatásokat. Ezen állításunkat azzal a korlátozással kell kiegészíteni, hogy a magyar elektronikai ipar elhalásában több független endogén és exogén tényező (az átalakulásokkal óhatatlanul együttjáró kaotikus jelenségek, a korábbi automatizmusok megszűnése, a nemzetközi status quo megbomlása stb.) is közrejátszott. Az alábbiakban megpróbáljuk igazolni ezen állítás érvényességét, és sorra vesszük az összeomláshoz vezető folyamat egyes összetevőit. Öt lényeges évet vizsgálunk (1. táblázat): két ötéves terv utolsó évét (1980 és 1985), a megelőző rendszer utolsó teljes évét (1989) és á rendszerváltás utáni első két évet (1990 és 1991). Három, csomópontinak számító időpontra az elektronikai ipar két nagy összetevőjének, a híradás- és a műszer-iparnak az adatait külön is részletezzük (1985., 1989. és 1991.).

1. táblázat.

 tablazat.PNG

* Forrás: Magyar Ipar és Kereskedelem, 1980-1990; 1985-1991. 

Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Főszerkesztő: Törökné dr. Szente Ágnes Az értékek 1991-es folyóáron 

A vállalati struktúra az átalakulás során nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is drámaian alakult át. Míg 1980-ban feltűnően kevés számú vállalat (mindössze 68) képezte a magyar elektronikai ipart, ami a korábban, felső szintű döntésekkel elhatározott összevonások eredménye volt, addig öt évvel később ez a szám csaknem megháromszorozódott, miközben a foglalkoztatottak száma ugyanezen idő alatt kereken 7%-kal csökkent. Ebben az időszakban ez az élőmunkára vonatkoztatott, kis mértékű termelékenység-növelés hatását mutatta, amit igazol a nettó árbevételnek mintegy 40%-os növekedése (bázisáron). 

1989-re a gazdálkodók száma 2,7-szeresére nőtt, miközben a foglalkoztatottaké kereken 87%-ára csökkent. Ekkor már más folyamat indult be: az önálló vagy valamelyik vállalathoz kötődő gazdasági társulások gyors ütemű létrejötte. Figyelemreméltó a nettó árbevétel és az export jelentős növekedése. Az állóeszköz-állomány értéknövekedésében elsődlegesen az elektronikai alkatrészprogram keretében létrehozott új technológiák beszerzése játszott közre. Ugyanekkor már megkezdődött a Németh-kormány intézkedései nyomán a kivonulás a KGST-piacokról, elsősorban a szovjet piacról, aminek valós hatása jól tükröződik az 1990- és 1991-es évek exportjában, amikor folyóáron az export háromnegyedére, majd egy évvel később kb. 60%-ára esett vissza az egy, ill. két évvel korábbihoz képest. Ez reálisan (az immár jelentős, évi 25-30%-os inflációt számításba véve) rendre mintegy 55 és 40 százalékot jelent. Drámaian csökken a bevétel és miközben a gazdálkodók száma két év alatt megkétszereződik(!), azaz a vállalatok kis, néhány fős vállalatforgácsokká töredeznek szét, a foglalkoztatottak száma csaknem felére esik vissza.

Tehát, míg 1980-ban az átlagos vállalati létszám 2366 fő volt, 1985-ben pedig valamivel 800 alatt, addig 1991-re az átlagos vállalati létszám 75-re zsugorodott. Nemcsak a létszám fogy rohamosan, hanem az állóeszköz bruttó értéke is, ami részint a tömeges csődökkel beinduló felszámolásokkal, részint a felszerelések elöregedésével magyarázható.

Vegyük most sorra a magyar elektronikai ipar felbomlását előidéző tényezőket, megjegyezve, hogy a felsorolás sorrendje nem jelent óhatatlanul fontossági rendet, mivel egyrészt az egyes tényezők összefüggnek egymással, kölcsönösen hatnak egymásra, másrészt pedig, mivel az egyes időszakokban (ami lehet akár egyetlen év is) más más tényező hatása válik dominánssá.

Gazdaságpolitikai és kormányzati tényezők a rendszerváltás előtt

 

A három piac problémája. Erre a kérdéskörre már az előzőekben kitértünk. Eta most specifikusan a magyar elektronikai ipar kapcsolatait vizsgáljuk, látható, hogy a KGST-régió piaca nagy tömegű terméket vett fel, azonban ez a piac csupán a kontingensek által behatárolt mennyiségi és minőségi előírások korlátái között működhetett. Bizonyos propagandisztikus állítások ellenére, és termékcsaládokra, termék-csoportokra nézve differenciáltan, a KGST-partnerek is megköveteltek műszaki fejlesztéseket, új termékeket, azonban a fejlesztési törekvéseket visszavetette, hogy a műszaki megújulást a tervalkukban általában nem sikerült értéken tükröztetni, illetve ezáltal nem lehetett többletprofitot érvényesíteni. A KGST-partnerek, és különösen a legnagyobb megrendelő, a szovjet partner által előírt normatívákkal, szabványokkal, műszaki jellemzőkkel gyártott termékek viszont az esetek többségében nem voltak konvertálhatók a nyugati piacokra. 

mti-foto-wdvkdxl3cxlju0hmavmrb0noamn0ut09.jpg

A műszaki ellentmondásoknál súlyosabb hátrányt jelentettek a gazdasági-gazdálkodási kötöttségek. Míg a tőkés devizatermelést a kormányzat nemcsak támogatta, hanem forszírozta is, addig vállalati szinten ez rendszerint hátrányokkal járt, mert a jelentékeny mértékű kivitelhez szükséges járulékos, de a piaci versenyben alapvető fontosságú tevékenységekhez (szerviz, vevőszolgálat kiépítése, betanítás, marketing tevékenység, reklám) a szabályozók hátrányosan megkülönböztetései miatt nem álltak rendelkezésre finansziális eszközök, tehát a tőkeszegény vállalatok ezek híján tartós jelenlétre nem tudtak berendezkedni. A tőkés piacokon bekövetkezett veszteségeket a szocialista és a belső piacokon elért többletnyereség pénzügyi hídjaival egyenlítették ki. Ez a szisztéma azonban rögtön összeomlott, amint a pénzügyi hidak megszűntek.

A belső gazdasági kapcsolatok gyengesége és/vagy hiánya.

A magyar közgazdászok által támadott, túlzottnak tartott vállalatméreteket elsődlegesen az teremtette meg, hogy hiányzott egy kielégítően és folytonosan működő beszállítói rendszer. A magyar vállalatok - így az elektronikai vállalatok is - kénytelenek voltak a saját profiljuktól idegen tevékenységekre berendezkedni. A nem megfelelően vagy többnyire egyáltalán nem működő gazdasági kapcsolatrendszer, valamint a hiánygazdálkodás tartalékolás: kényszere okozta az indokolatlanul nagy készleteket is, amelyek mind vállalati, mire országos szinten elviselhetetlen mértékű tőkelekötéssel jártak. A piacgazdasági igények megjelenésekor a készletek jelentős része a vagyon értékét terhelő ballasztként jelentkezett. Különösen negatívan hatott ez az elektronikai iparra, amelynek a nyugati piacok eltérő követelményeinek megfelelően, eltérő elektronikai és, az esetek többségében, más mechanikai alkatrészbázissal kellett volna termelnie. A beszállító cégek leválása az anyavállalatról voltaképpen a nyolcvanas évek második felében megkezdődött, a vállalaton belüli és külső gazdasági társaságok megjelenésével, azonban ezek pozitív hatása az idő rövidsége miatt már és még nem tudott kibontakozni. 

Elvonások fejlesztés helyett.

A magyar elektronikai ipar erodálódása voltaképpen már a hatvanas évek végén megkezdődött, amikor az elektronikában átfogó változások következtek be. Az integrált áramkörök ipari gyártásával a termékekben megjelenő tudás, újdonság egyre fokozódó mértékben átkerült a berendezésekből az alkatrészekbe, miközben maga a „berendezés” is egyre teljesebb mértékben egyedi készülék helyen nagy bonyolultságú rendszer lett. A szakma - elsősorban annak iparban dolgozó része - már a hatvanas évek végétől sürgette egy átfogó technológiai rekonstrukció megvalósítását. Szakmai grémiumok, bizottságok, tanulmányok serege követte egymást, sokszorosan megvitatott, újból és újból átdolgozott koncepciók, javaslatok készültek, rengeteg energiát lekötve, de mindig eredmény nélkül. 

Kétségtelen, hogy helyesebb lett volna ha a gyártó vállalatok a technológiáik rekonstrukcióját, a modernizálást maguk hajtják végre, nem pedig központi elhatározásból és állami finanszírozással. Ezt két okból sem lehetett megvalósítani. Egyrészt minden nagyszabású átalakításba beleszólása van a mindenkori tulajdonosnak, de legalábbis a többségi pakett birtokolójának. 1990 előtt ez minden esetben az állam volt, amely tehát megszabta a terveken keresztül, hogy egy adott vállalat mire fordíthatja az eszközeit és milyen fejlesztéseket hajthat végre. A másik tényező összefügg az előzővel. Az állam mint tulajdonos rendszeresen elvonta a vállalatoktól nemcsak a képződött többlet-nyereségeket (pl. az olcsó szocialista nyersanyagokból, alkatrészekből, de főleg energiahordozókból származó többletet lefölözték az ún. különbözeti termelési-fogyasztási adóval, a KÜTEFA-val, vagy a nyolcvanas évektől kezdve a szocialista piacról hozott bevételeket egy szép nevű, a lényeget elfedő „termelési adó”-val sújtották), hanem időnként visszatérítés nélkül elvonta az egyébként általa kötelezően előírt tartalékokat is. Ilyen helyzetben a vállalatok csak akkor tudtak jelentős fejlesztéseket végrehajtani, ha megfelelő felső támogatást élveztek, vagy pedig, ha valamilyen központi fejlesztési program kedvezményezettei lehettek.

Az elvonások és a piactiltó szabályozások különösen drámai hatásúak lettek a nyolcvanas évek második felében, amikor a Szovjetunió hazánkkal szembeni eladósodása hirtelen megugrott. Egyrészt az ún. bukaresti elv értelmében a folyó olajár a megelőző öt év világpiaci átlaga szerint alakult és ekkor, éppen aszinkronban a fejlett országokhoz képest, erősen csökkent a szovjet olaj ára, másrészt pedig a Szovjetunió akkor már drámai mértékben fokozódó dezintegrálódása következtében romlott a fizetőképessége, illetve a szállításai a magyar áruk ellenértékeként. Az akkori (Grósz-, majd Németh-) kormányok, rövidtávú érdekektől vezérelve, rendkívül erős szigorító, sőt, diszpreferáló intézkedéseket hoztak a szocialista, elsősorban is a szovjet szállítások ellen. Ezek az intézkedések részben elvonásokban, részben direkt kontingentálásban nyilvánultak meg. 1990 után az Antall-kormány tovább folytatta ezt a törekvést, immár politikai szándékokkal is megtoldva. 

Az importliberalizálás.

Ez jól indokolható és 1990-ig terjedő szakaszában - a bevezetés kezdeti hibáitól eltekintve - helyes elhatározás volt, amely azonban a rendszer-váltás után, megfelelő korlátozások híján, súlyos csapást mért a magyar elektronikai iparra. A „liberó” bevezetésének a nyilvánosság számára hangoztatott fő érve az volt, hogy ezáltal kell teret nyitni a versenynek, beengedni a fejlett termékeket és szembesülni azok fejlesztési kényszerével. E helyes szándék mögött azonban politikai kényszerek (és igyekezetek) is meghúzódtak. Magyarország csatlakozott a GATT-hoz és ez előírta számára a liberalizálást. Bár a terméknomenklatúra 80%-a liberalizálva lett, ebbe azonban be lettek építve olyan, a magyar ipart védő korlátozások, amelyek a tevékenységének mintegy 70%-át védték. Mindent egybevetve, a liberalizálás alól kivont 20% a magyar ipar tevékenységének 70%-át védte. Azonban még ezt az átmeneti védelmet is figyelembe véve, nem kétséges, hogy a rendszerváltás előtti kormányok, saját túlélésük reményében, a csaknem teljes körű importliberalizálás azonnali bevezetésével olyan engedményeket tettek a magyar elektronikai ipar létét fenyegető versenytársaknak, amelyeknek ugyanakkor például a nyugat-európai fejlett országok nagyobb része - saját iparának védelmében - keményen ellenállt.

Követő fejlesztések, másolások.

Ez a tényező látszólag kevésbé lényeges, mint az előzőek, azonban hosszú távú hatásai nem elhanyagolhatók. A magyar gazdaság 1990 előtt el volt zárva a fejlett technológiáktól. Ugyanakkor a kutatószféra lényegesen szabadabban mozoghatott. A hetvenes évektől kezdve a kutatók nagy része, és elsősorban a jelesebb, magasabb intellektusú része rendszeresen eljutott külföldre, nem csak konferenciákra, rövid látogatásokra, hanem hosszabb, éves, esetenként néhány éves kutatómunkára kitűnő laboratóriumokba. Az így összeszedett ismereteket hasznosítva megpróbálták követni - esetenként nem is túl nagy távolságból - a legfejlettebb eredményeket. Ehhez a magyar állam is segítséget adott (pl. valutakeretekkel), felismerve, hogy ily módon legalább részlegesen pótolni lehet a COCOM- és egyéb korlátok alá eső fejlett technikát. Ez a követő kutatás és fejlesztés azonban a nyolcvanas évek végére teljes zsákutcába vezetett, több okból is. Egyrészt, mivel a tudás, az újdonság egyre inkább az alkatrészekben sűrűsödött, immár lemásolhatatlanul. Másrészt, a politikai okokból kialakított korlátozások, listák megszűntek, az import teljes egészében felszabadult, a vásárlásokat csak a fizetőképesség határolja be, így tehát, a „drágább, de legalább kapható”, a fejlettekről másolt vagy csak követő módon fejlesztett hazai berendezés vagy szoftver eladhatatlanná vált. Végül, nem elhanyagolható tényező az sem, hogy megjelentek Magyarországon azok a vállalatok, amelyek termékeinek hasonmásai, „klónjai” voltak az említett magyar elektronikai, főleg számítástechnikai termékek, és iparjogvédelmi okokból joggal letiltották ezek forgalmazását (vagy jobb esetben, felismerve a magyar fejlesztőknél-gyártóknál felhalmozódott tudást, saját leányvállalatként átvették őket).

A rendszerváltozás utáni átalakulás és átalakítás hibái

 

A hibás beavatkozások folytatása.

Az új kormányzat - sok tekintetben felerősítve - megismételte elődjei hibás intézkedéseit. Az Antall-kormány politikai okokból folytatta a szovjet piac diszkriminatív megítélését, ezáltal a Németh-kormány alatt már alaposan megromlott viszony jelentős leépülésbe ment át. Jellemző, hogy míg például a csehszlovák export a volt szovjet piacokra 1991 első félévében az 1990 évinek 92%-a volt, a magyar csupán 40%-a. Mindez annak tudatában történt, hogy ismeretes volt, az egykori KGST-partnerek, de főleg a szovjet utódok igényelnék a magyar szállításokat, mert meglévő magyar elektronikai berendezéseiket, rendszereiket nem tudják egyik napról a másikra lecserélni a még oly vonzó feltételek mellett kínált nyugatiakra, tehát a magyar berendezések pótlása, kiegészítése, felújítása valós igényeket jelent. Az ebből a lehetőségből, ebből a térségből való kilépéssel a magyar elektronikai ipar elvesztette tömeges, hordozó piacát, anélkül, hogy lett volna akár műszakilag, akár ár szempontjából jövedelmező kínálata más piacok felé. De még ha lett is volna ilyen kínálata, akkor sem tudott volna azonnal, gyakorlatilag átmenet nélkül behatolni egy túltelített, egymással is keményen rivalizáló óriásvállalatok által lefedett piacra. A behatoláshoz nemcsak jelentős tőke, hanem idő is kell, amíg egy cég a bázisait ki tudja építeni, amíg nevet szerez, amíg megismerik a tevékenységét.

mechlabor-stm-310-studio-tape-recorder.jpg

Erre a magyar elektronikai iparnak (de más iparágakat is említhetnénk) azért sem volt lehetősége, mert az Antall-kormány, egy (tiszta formájában voltaképpen sohasem létezett) szabadpiaci illúziótól vezérelve, de azt felemás módon megítélve úgy vélte, hogy teljesen ki kell vonulnia a vállalati szféra támogatásából. A „felemás” megítélést ez esetben azért említhetjük, mert más tekintetben, például a társasági átalakulásban és a privatizáció folyamatában ugyanez a kormányzat erősen centralizációs törekvésű, adminisztratív jellegű intézkedésekkel élt. Az Antall-kormány hibás gazdasági tevékenységében külön ki kell emelni a kamat- és árfolyam-politika ingadozásait, ellentmondásait, olykor váratlan húzásait, amelyek természetesen nemcsak a magyar elektronikai ipart, hanem minden termelő tevékenységet súlyosan érintettek, de különösen végzetesek olyan, rendkívül gyors megújulási ciklusú, erősen beruházás-igényes és tudás-orientált ágazat vonatkozásában, mint az elektronika.

Privatizáció - garanciák nélkül.

Egy adott struktúrában minden jelentős átalakítás komoly megrázkódtatásokkal jár. A magyar gazdaságot ráadásul többfajta változási tényező együttes hatása érte és gyengítette meg 1990 után. Az egyik, és talán legfontosabb a hagyományos és nagy felvevő piacainak elvesztése, a másik a vállalati formák átalakítása („társasággá alakítás”), a harmadik az állami tulajdonnak magántulajdonná alakítása, külföldi részvételt is bevonva. 

tungsram01.PNG

A piacvesztésekről, annak sajátosságairól a magyar elektronikai ipar tekintetében már korábban szóltunk. Ez a tényező meghatározó jelentőségű elektronikai iparunk megroggyanásában, mert az addig felhalmozott műszaki tudás és piaci ismeret ezáltal igen nagy mértékben, sok esetben nulláig leértékelődött. Megindultak a csőd-, majd a felszámolási eljárások, amelyek végeredményeként a kormányzati ciklus végére, 1994-re egyetlen magyar elektronikai vállalat sem maradt talpon (legfeljebb olyan, amelyik továbbvitte a nevet, mint például a szétaprózódott Videoton). Az, amit ebben az évben magyar elektronikai iparnak nevezett a statisztika, nem volt más, mint maradvány- és törmelékvállalatoknak napi túlélési gondokkal folyamatosan fenyegetett konglomerátuma. 1993-ra az ágazatban mintegy 44 ezer ember dolgozott, és az elektronikai vállalatok kevesebb mint 90 milliárd forintot forgalmaztak. A magyar elektronikai ipar legfontosabb vállalatai vagy megszűntek, mint pl. a Gamma, az Orion, az FMV, a BEAG, a MEV, vagy pedig óriási létszámleépítések után, állandó rendeléshiánnyal küzdő kisebb-nagyobb cégekké alakultak át. Különösen figyelemre méltó eset a Tungsramé, amelyet egyik legnagyobb konkurense, a General Electric vásárolt meg, rendkívül szerény áron, ha figyelembe vesszük, hogy a Tungsram a világ fénycső- és izzólámpa piacának mintegy 5%-át tartotta a kezében, voltak igen modem technológiái (pl. Nagykanizsán) és tényleges eladósodása a piaci értékéhez és vagyonához képest nem volt jelentős. A GE profil-tisztításként megszüntette az egyébként az európai élvonalban álló robot- és lézertechnikai fejlesztéseket és erősen csökkent létszámú laborrá alakította a Bródy-labort. Ezek után pénzügyi manőverekkel (a veszteségesség átalakítása tőkeemeléssé) sikerült a magyar elektronikai iparnak a világpiacon legnagyobb részesedéssel bíró vállalatát gyakorlatilag teljes egészében amerikai tulajdonná alakítania.

orion_1.jpg

Ezzel eljutottunk a privatizációs tényezőhöz. Az 1990-es évek magyar privatizációját a szakmai hibák, hozzá nem értés, politikai nyomások hatására bekövetkezett elkapkodottság, valamint, ma már egyre több ismertté vált eset nyomán kimondhatóan: korrupciós jelenségek jellemzik. A privatizáció szakmai hibái és a hozzá nem értés magyarázható és bizonyos mértékig védhető azzal, hogy egyrészt egy inverz folyamatot kellett végrehajtani, ami soha sem egyszerű, másrészt, mert voltaképpen a magyar történelem során példa nélküli folyamatot kellett viszonylag rövid idő alatt beindítani és végrehajtani. Ehhez járult, hogy leromlott és szétzilálódott vállalatokat kellett (volna) értékesíteni. A politikai nyomásra itt nem érdemes szót vesztegetni, mert a jelen tanulmány szerzője nem érzi magát kellően felkészültnek ahhoz, hogy a napi politika irracionalitásait érdemben elemezze. Ami viszont a korrupciós ügyeket illeti, az minden értékesítési folyamatban benne rejlő, immanens veszély, amit csak megfelelő törvényes biztosítékokkal és jól működő ellenőrzési rendszerrel lehet minimalizálni. Viszont a magyar nemzeti értékeknek az az elherdálás jellegű kiárusítása, ami 1990 után következett be, meglehetősen ritka az egyébként igen viharos magyar történelem során is.

A magyar privatizáció legfőbb hibái:

 

• a vállalatokat legyengítették, vezetésüket elbizonytalanították, tehát rosszabb alkupozícióból indultak, mint egy stabil helyzetben;

• a bejövő külföldi tőke tulajdonosainak egy része kalandor volt vagy jobb esetben csekély tőkével rendelkezett, a vásárlásokat hitelből eszközölték és a megvett tulajdon egyes részeinek eladásából törlesztettek. A komoly vásárlók viszont elsősorban piaci részesedést akartak vásárolni, és igen kevéssé helyi termelést megvalósítani;

• azok a külföldi vállalkozók, akik magyarországi termelést folytatnak, általában „csavarhúzó” gyárakat rendeztek be, a fejlesztést „otthon” végzik;

• a szerződések nem vagy gyengén tartalmazták a technológiai fejlesztés megkövetelését a megvásárolt gyárban;

• talán a legsúlyosabb hiba, hogy a privatizáció során nem történt gondoskodás az adott gyárban megtestesült szellemi tőke, a tudás, a dokumentációk megőrzésére, valamint a kialakult szellemi műhelyek, munkacsoportok, eszmei szinergikus hatásának fenntartására. Ezeknek pótlása reménytelen vállalkozás. Ha egy team szétszóródik, ha egy szervezet, annak belső rendje felbomlik, ha a dokumentációkat szó szerint szétszórják, szemétégetőbe küldik, akkor az a gyár meghalt, még akkor is, ha esetleg a gépek, berendezések, épületek leltárilag megvannak. (Többnyire ezek sincsenek meg, mert nagy részüket elhordták, vagy értékük alatt felvásárolták.) 

A kutatás-műszaki fejlesztés elsorvadása.

A korábbiakban elemeztük már a hazai elektronikai K+F-bázis helyzetét, ezért erre most nem térünk ki részletesen. Ezt a bázist nagy vonalakban három összetevőre bontottuk: (1) az egyetemi és akadémiai kutatóhelyekre, (2) az ún. ipari kutató-fejlesztő intézetekre és vállalatokra és (3) a gyárakon belüli K+F-részlegekre. Ezek közül 1993-ra az (1) kategória még létezik, bár igen jelentősen csökkent létszámmal és pénzekkel. Az Akadémia intézetei leválasztották magukról a nem kifejezetten kutató és a gyártó részlegeket, és így, komoly véráldozatok után, külföldi programokba és egyéb nemzetközi együttműködésekbe bekapcsolódva tartani tudják a színvonalat. Hasonló a helyzet az egyetemi kutatóhelyeknél is. Gondot elsődlegesen az jelent, hogy a tehetséges fiatalok vagy egyáltalán nem mennek műszaki pályákra, vagy végzés után a kutatásnál lényegesen kedvezőbb kereseti lehetőségeket keresnek, sok esetben tartósan külföldre távoznak. A (2) kategória, az ipari fejlesztő vállalatok, szinte kivétel nélkül teljes csődbe kerültek, és ez nem csak az elektronikával kapcsolódókra érvényes. Bár az ún. ipari kutatóintézetek és -vállalatok tevékenységüknek egy részében nem annyira a közvetlen gyári kapcsolatokból éltek, hanem saját fejlesztéseiknek realizálásból és forgalmazásából, mégis, az ipari háttér megszűnése --az államilag finanszírozott központi K+F-programok egyidejű elmaradásával -katasztrofális hatással járt rájuk nézve. A (3) kategória gyakorlatilag megszűnt, együtt, sőt előbb halálozván el, mint az anyavállalatok. Előbb, mivel a csődeljárások során elsőként a műszaki fejlesztőket küldték el, és ugyanez a helyzet akkor is, ha külföldi vállalkozó vásárolt fel egy adott vállalat, vagy annak részeit. Márpedig saját műszaki fejlesztés nélkül bármely vállalat - és főleg a tudásigényes elektronikai gyárak - csupán alsórendű, bérmunka jellegű tevékenységre képes. 

Következtetések 

 

A magyar elektronikai ipar tehát - a fentieket figyelembe véve - nem csupán elhalálozott, hanem a kormányzati hibák, rossz döntések, a téves gazdasági és főleg politikai nézeteken alapuló beavatkozások, a külső versenytársakat preferáló, a nyers piacelhódítást fel nem ismerő vagy éppen annak behódoló politikai naivitások és hiszékenység együttes hatásai megölték, megfojtották, elvonván tőle a létéhez szükséges feltételeket. Ez a folyamat már a megelőző rendszerben megkezdődött, amikor a fiskális kormányzati szemlélet folyamatosan meg- és elvonta a magyar elektronikai ipar fejlesztéséhez, megújításához, nemzetközi versenyképességéhez szükséges eszközöket. 

A magyar elektronikai ipar romlása felerősödött a szocialista rendszer utolsó éveiben, de végül is a rendszerváltozás utáni alig három évben teljesedett be, amikor a negatív hatások felgyorsítva jelentkeztek. Az az ágazat, amelyet a statisztikai rendszer e tanulmány megírásakor, vagyis 1994-ben magyar elektronikai iparnak nevezett, és amely 1992-ben mintegy 88,6 milliárd forintot forgalmazott (azaz a már igen lecsökkent 1991. évinek is csupán 86%-át folyóáron, illetve a mintegy 25-28%-os éves inflációt figyelembe véve, reálértéken 60-65%-át), ez az ipar nem pusztán létszámában és termelési értékében lett töredéke az 1989. évinek, hanem termékeinek összetételét, tevékenységét tekintve is csupán egy vegetáló színvonalat képvisel, hiszen javító-karbantartó munkák, bedolgozás, bérmunka adják a munkáknak mintegy 90%-át, amihez részben korábbi munkák, eredmények kifuttatása, részben néhány találmány megvalósításának kísérlete járul. 

Epilógus 

 

Lesz-e ismét magyar elektronikai ipar? - tettem fel a kérdést e tanulmány befejezésekor, 1994-ben. Lehetne, ügyes kertész segítségével, mert a gyökérzet egy része - a szellemi tőke maradványa - még él - írtam akkor, bizakodva. Azóta mostanra, 2001 végére, amikor átdolgoztam, rövidítettem ezt az az írást, javult a helyzet, biztató folyamatok is beindultak. Mégis, a mai elektronikai ipar közel sem olyan jelentőségű, húzó része a magyar gazdaságnak, mint megöletése előtt volt. A további, várható folyamatok feltárása és elemzése azonban már egy másik tanulmány feladata kell legyen. 

Köszönetnyilvánítás 

 

Igen fontos és tartalmas hozzájárulást jelentettek Berecz Frigyes, Berkó Gyula, Budinszky József, Gyulai József, Iklódy Gábor, Kapolyi László és Pál László szakmailag és gazdaságpolitikailag egyaránt értékes közlései, amelyeket beépítettem a tanulmányba. Köszönet türelmükért és a kapott ismeretekért. Végül, és messzemenően nem utolsó sorban, szeretném megköszönni férjemnek, Kovács György villamosmérnöknek a fentiekhez hasonlóan értékes közléseit, és főleg a türelmét a jelen tanulmány megírása során.

Mi a helyzet napjainkban?

 

Mondhatnánk, hogy sok víz lefolyt azóta már minden folyón, kár ezen rágódni. De nem mindegy mi történt akkor, hiszen internet híján az átlagember nem tudta mi a helyzet, csak azt látta, hogy sorra tűnnek el patinás cégeink. Persze sok, konkurenciának számító multi is eltűnt azóta, vagy eladta a nevét kínai cégeknek. Dél-Korea pedig a semmiből átvette a hatalmat az elektronika piacán. Csak érdekességképpen mondom, hogy az első SAMSUNG fekete-fehér televíziót 1970-ben mutatták be és SANYO licenc alapján készült, és ott is 5 éves tervek voltak, erről bővebben itt olvashatunk. Nálunk egy komoly gyártó és fejlesztő bázist sikerült tönkretenni állami segédlettel pár év alatt, hogy mi lehetett volna, ha szakemberek irányítják akkor az országot nem tudhatjuk, de nem valószínű, hogy ez jó megoldás volt. Minden azért nem tűnt el, mert a VIDEOTON megmaradt hírmondónak, jelenleg Videoton Holding Zrt. néven a legnagyobb magyar magántulajdonban lévő ipari vállalatcsoport, de saját márkás termékeket nem készít, mert szerződéses, un. EMS gyártó. A világ változik, ahogy a szerző is írta előszavában: előretört az infokommunikáció, és e téren ígéretes hazai eredményekről lehet beszámolni, de a rendszerváltás előtt itthon gyártott hiradástechnikai és számítástechnikai termékek közül sok még napjainkban is működik, a gyűjtők szeretete életben tartja őket és talán az idők végeztéig megőrzik egy elherdált ipar emlékét.

Köszönet a szerzőnek: Dr. Szentgyörgyi Zsuzsának, hogy hozzájárult a tanulmány közkinccsé tételéhez a blog keretein belül.

A gyárak történetéről az alábbi linkeken olvashatunk bővebben: 

https://lazarbibi.blog.hu/tags/Magyar/page/2  

https://lazarbibi.blog.hu/tags/Magyar

Képek forrása: MTVA archívum, radiohistoria.hu, holdcomputers.com

 

Hová tűnt a magyar elektronikai ipar a rendszerváltás után? Tovább
A tüzérségi rendszerektől a szintetizátorig

A tüzérségi rendszerektől a szintetizátorig

Manapság, ha a szintetizátorok történetéről beszélünk, legtöbbször Robert Moog, Ray Kurzweil, vagy Milton Byron Babbitt neve kerül említésre, de bizony a nagy szovjet birodalomban is születtek meglepő fejlesztések. Ne feledjük, hogy a világ első elektromos hangszerét (theremin) Moszkvában mutatta be Lev Szergejevics Tyermen.

3d5d07b9abd81b48a86d2a1599131219.jpg

Ez a poszt egy tehetséges katonai mérnökről szól, aki a mostoha körülmények ellenére elkészített egy elektromos hangszert, amit a világ első stúdió-zenei szintetizátoraként, valamint első automatikus analóg elektromos hangszereként ismertek el. Szeretett találmányának kedvéért képes volt lemondani mindenről és ő volt az a ritka embertípus, aki a szélsőséges szovjet valóságban meg tudta kerülni a bürokratikus, ideológiai és egyéb akadályokat.

Jevgenyij Murzin 1914-ben született Szamarában. A középiskolát követően kitüntetéssel végzi el a helyi Építőipari Főiskolát 1933-ban, majd Moszkvában folytatja tanulmányait. Fiatalon nagy érdeklődést mutat a klasszikus zene iránt, lánya vallomása szerint már a 30-as évek végén gondolkodott egy szintetizátor megalkotásáról. 1936-ban Murzin megismerte Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin műveit, és a zeneszerző tiszteletére keresztelte el  első szintetizátor projektjét ANSZ-re 1938-ban (Az angol nyelvű szakirodalomban ANS-nek írják).

Miután 1941-ben végzett tanulmányaival, Murzin felhívja a moszkvai konzervatóriumot. A fiatal feltaláló ötlete lenyűgözte a konzervatórium vezetését, de anyagi okok miatt nem támogatják a szintetizátor prototípus elkészítését. Murzin proletár származása és valószínűleg fiatal kora miatt nem került az elnyomó rendszer fókuszába, a "saraska" zsúfolt körülményei között sem dolgozott. Egy másik érdekesség, hogy maga Murzin a szintetizátor-projekt elindításakor nem rendelkezett zenei, sem hangmérnöki végzettséggel, sőt még elektromérnök sem volt, viszont egy katonai zseni, tele álmokkal az elektronikus zene térhódításáról. A lendület azonban megtört, egy időre félre kellett tenni a terveket, mert megkezdődött a Nagy Honvédő Háború, amely hosszú ideig késleltette Jevgenyij Murzin forradalmi ötletének megvalósítását.  

f4e00b5a0eedd60daec3b912961960bb.jpg

Hősünk katonai szolgálatát a tüzérségben töltötte. Tehetséges és sokoldalú mérnök emberként az elektromechanikus tűzvezérlő rendszerek fejlesztésében kamatoztatta tudását. Több találmányának tervezetét is elküldte a parancsnokságnak. A vezetők felfigyeltek rá, és hamarosan az MII-5 (lásd később) vezető hadnagya lett. Murzin barátja, Eduárd Artemiev zeneszerző szerint a feltaláló elmondta neki, hogy a háború alatt elemeznie kellett a német repülőgépek manőverezési mintáit, és az ellenük vívott légi harc jellemzőit, valamint a német pilóták technikáit. Az elemzések eredményeit felhasználva képes volt  hatékony taktikai ellenintézkedéseket kidolgozni a szovjet repülők és a légvédelem számára. A háború alatt a mérnök több módosítást fejlesztett ki a légvédelmi ágyúkon, amiket később a gyártás során is bevezettek. A világégés utáni években is aktívan részt vett felderítő berendezések kidolgozásában, valamint az elfogó vadászgépeket az ellenséges célokra rávezető módszerek fejlesztésében. Néhány jelentés szerint 1951-ben elnyerte a Sztálin-díjat. A 40-es években nem sok idő maradt a szintetizátor prototípus építésére. 

Mi is az MII-5? A Szovjetunió Védelmi Minisztériumának Tüzérségi Főigazgatóságának 5. sz. Intézete, amelyet 1932. április 5-én alapítottak automatizálási és vezérlőrendszerek fejlesztésére. A főleg légvédelmi feladatokra összpontosító rendszerek kifejlesztésének egyik központja volt az intézet. Eleinte a csöves légvédelmet szolgálták ki, de később adódott egy nagyobb feladat: a légvédelmi rakétarendszerek irányításának problémái. Az egész egy jól szervezett un. piramis rendszerben működött, melynek tetején vezető szakértők és ötletgazdák helyezkedtek el, lejjebb a fejlesztési irányokhoz hozzárendelt mérnökök és programozók, legalul pedig a gyártás és a tesztelő csapatok. Az intézet többször nevet váltott, jelenleg az Almaz-Antey hadiipari komplexum része, ahol az SZ-400 légvédelmi rendszerek is készülnek.

Murzin az 50-es években már ezredesi ranggal rendelkezett és a szovjet viszonyokhoz képest magas fizetéssel, ráadásul meglehetősen befolyásos figurává vált. Mindenki úgy gondolta, hogy az MII-5-ben építette az ANSZ prototípusát. A mérnök rokonainak és barátainak története megcáfolja ezeket a feltételezéseket. Az első ANSZ szintetizátor egy társasházi lakásban készült, ahol Jevgenyíj Murzin élt. Aktívan segített a projektben felesége, lánya és barátai. Az alkotó összejövetelek gyantafüstbe és forrasztóón szagba burkolózva teltek.

34edf7bac07b36d03a23e14f63059c25.jpg

Murzin kollégái a katonai kutatóintézetben tisztelték munkatársuk lelkesedését az akkoriban furcsának tűnő hobbi iránt, és segítettek a hiánycikknek számító alkatrészek beszerzésében. Anyagi támogatást viszont csak barátaitól kapott. 1958-ra sikerült befejeznie az egyedülálló jellemzőkkel rendelkező ANSZ első prototípusát.

Megszületett a világ egyik első optografikus, elektronikus szintetizátora, ami összekapcsolja a hangot és a fényt, legalábbis, ami a hang alkotásának folyamatát illeti. A fenti képen látható monstrum nem túl bizalomgerjesztő, - ha nem tudod micsoda, soha nem találnád ki - de nézzük el neki, mert házilag készült. A kész prototípus lenyűgözte a Szovjetunió Kulturális Minisztériumának tagjait és a szovjet műszaki fölény bizonyításaként a második fejlettebb példány már a Minisztertanács Rádióelektronikai Bizottságának támogatásával épült. 1961-ben Londonban és Párizsban is bemutatták a szerkezetet és a korabeli szaksajtó nagyon meglepődött, az USA-ban úgy érezték, hogy a Szovjetunió a Szputnyik után már megint megelőzte őket. Az ANSZ valóban úttörő volt a maga nemében, de ehhez az kellett, hogy a haditechnikában alkalmazott megoldásokat is felhasználta hozzá az alkotó.

011059b0049e43848bb11cd01115dd83.jpg

Az ANSZ valójában egy optikai polifonikus szekvenszer, amely lehetővé teszi egy üveglapra előre rögzített (rákarcolt) mű lejátszását. Persze a hangokat is elő kellett állítani valahogy, erre a lenti képeken látható üveglemezek szolgáltak, amikre tiszta szinuszos hullámformákat nyomtattak egy Murzin által kifejlesztett speciális eljárással, konkrétan korongonként 144 darabot koncentrikus körök formájában. Ez hasonlított a mozifilm szélén található optikai hangsávhoz. A forgó üvegkerekeket megvilágították, és a képet - a szinuszos hullámokat - a szintetizátor hátsó falára vetítették, ahol egy fotocellás olvasó egység feldolgozta. A (második) szintetizátor hangterjedelme 10 oktáv, és minden oktáv 72 részre van osztva, 12 helyett. Ez a mikrotonálisnak hívott osztási sűrűség elegendő a csúszó hanghoz, a glisszandóhoz. Összesen tehát 720 szinuszhangot képes előállítani az ANSZ. Ehhez öt (az első változatban négy) üveglapot forgattak. Mind a 720 hang akár egyszerre is megszólaltatható volt (teljes polifónia), de ez csak elviselhetetlen zajt eredményezett volna.

dscf0242.jpeg

uveglemez.PNG

Az ANSZ korabeli és nagyon előre mutató jellemzője a grafikus programozhatóság, ami ma már ugyan nem nagy dolog, de fél évszázaddal ezelőtt, amikor még csak ipari és tudományos célokra használtak számítógépet, igazi szenzáció volt. (Hazánkban 1959-ben összesen egyetlen számítógép működött, - akkor elektromos agynak hívták - amelynek memóriája 5 kB volt. Ezzel számolták ki pl. a budapesti Erzsébet híd statikai jellemzőit.)

A programozás céljaira egy sajátos kezelő felület szolgált. Ez egy cserélhető üveglap volt, amelyre jól tapadó, nem száradó, nem átlátszó gyanta bevonatot öntöttek. Ha ebbe a bevonatba lyukat karcoltak, ott átjött a fény, és olyan frekvenciával villogott, amilyennel azon a ponton a hátfalról visszaverődő szinusz rezgett. Ha több pontot rajzoltak egymás mellé vagy fölé, akkor több hang szólalt meg. Az üveglap előtt függőlegesen 20 db fényérzékelő fotocella helyezkedett el. Ezek érzékelték a fénypontokat, s alakították át elektromos jellé. Cellánként egy-egy sávszűrő csökkentette a cellák közötti áthallást. Természetesen nemcsak pontokat lehetett karcolni, hanem bármilyen ábrát is, és az üveglapot húzva, ezt is le lehetett játszani a későbbiekben. Ha a végeredmény nem a megkívánt volt, ki lehetett javítani a karcolást.

lap.PNG

Kezdetben nem volt billentyűzete a szintetizátornak, de a szerzők kérésére az is került rá, és egy kódoló egység a billentyűk lenyomását alakította át képpé. Kétdimenziós, grafikus felületet kaptunk tehát, a zene modern kottáját. Azt a grafikont, ami egy zenei folyamat időbeli lefolyásának spektrumképét az egyes pillanatok hangerőviszonyaival együtt tartalmazza, szonogramnak hívjuk. Igen, az ANSZ szonogramokat használt, anélkül, hogy Murzin és a komponisták tudtak volna róla. A La Stampa, akkortájt liberális olasz napilap, még 1968-ban is a modern avantgárd zene egyik, a kölni vagy a párizsi alkotó műhelyekkel egyenrangú központjának nevezte Moszkvát.

solaris.jpg

Az ANSZ-szel mindenféle muzsika készült. Olyan filmek zenéje, mint pl. a Sztalker, de az egyik legtalányosabb szovjet film, a Stanislaw Lem Solaris című regényéből Tarkovszkij rendezte remekmű zenéje talán a leghíresebb ANSZ produkció. E film kísérteties, mikrotonális harmóniái éppen olyan sejtelmesek és megrázóak, mint amilyenek a keringő űrállomás fedélzetén lévő karakterek, amint felszabadulnak saját pszichéjük korlátai alól - és egyben válnak ennek áldozatává.

stalker_1.jpeg

Hiába volt azonban forradalmi és nagyszerű a szerkezet, az történt vele, mint a legtöbb szovjet találmánnyal, ez még nem volt elegendő indok a tömeggyártásra. Ennek ellenére a készülék nagyon népszerű volt a szovjet zeneszerzők körében. Murzin halála után (1970) a delfinek kommunikációjának kutatására is felhasználták az ARSZ-t. Az üvegkorongokra nyomtatták a hangmintákat, amiket az állatok felé sugároztak. Az eredeti modell már nincs meg, de egy replika ma is megtekinthető a Glinka Múzeumban, Moszkvában, a virtuális verzióval pedig bárki eljátszogathat ezen a linken.

Források: wikipédia, pult.ru, Cs. Kádár Péter: XXI. századi diszkónika

A tüzérségi rendszerektől a szintetizátorig Tovább
Szexcsatornák a 19. századból

Szexcsatornák a 19. századból

Az erotika nagy üzlet, az ilyen jellegű tartalom hatalmas forgalmat bonyolít főleg az online alapú szolgáltatásokon keresztül, de még a kábel tv üzemeltetőknél is. Formátumok buktak el azon, hogy nem engedtek szex műsorokat forgalmazni hordozóikon. Szinte hihetetlen, de a mozi és a rádió elterjedése előtt már erotikus tartalmat nézhettek az emberek pénzbedobós automatákban. Szóval, áram se nagyon volt még, de őspornót már lehetett kukkolni.

cailoscope1.jpg

Természetesen nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Az egyik ilyen megjelenítő szerkezet a mutoszkóp (mutoscope) volt, ami a flip könyv működési elvén alapul. Végy egy füzetet, rajzolj minden lapjára egymástól csak kicsit eltérő képeket, pörgesd végig és már kész is a mozgókép. A találmányt először Amerikában szabadalmaztatták 1894-ben. A mutoszkóp dobozában egy központi tengelyre felfűzött fotósorozat helyezkedett el, amit külső kar tekerésével tudtunk elindítani. Egy résen át szemlélhettük a képeket, amelyekből az éppen soron következőt egy fém lap állított meg egy-egy pillanatra. A gépezet egy pénzérme bedobására aktivizálódott: bekapcsolt egy izzót a képek fölött. Különféle rugós szerkezetekkel oldották meg, hogy ha pl. nem forgatták a tekerőt, akkor egy idő után kikapcsolt.

mutoscope01.jpg 

Eleinte utcán, pályaudvarokon állították szolgálatba őket, hogy várakozás közben az emberek elüssék valamivel az időt. Akkori mércével igényesnek mondható külsővel rendelkeztek, ezáltal próbálták az eszközt a vásári látványosságok szintjénél feljebb emelni. Amerikában társaságok is alakultak, melyek a mutoszkópban lejátszható fotósorozatokat készítették. Az újabb generációs gépekben már motor hajtotta a központi tengelyt. Gyorsan rájöttek, hogy az erotikus tartalmak hozzák a legnagyobb bevételt, ezért megjelentek a vetkőzős képsorozatok, gyakran az éjszakai élet ismert hölgy alakjai mutatták meg bájaikat annak, aki nem sajnálta rá a pénzt.

vintage-peepshow-machines.jpg

mutoscope-images.jpg

nyito_2.jpg

A lenti képen egy másik hasonló szerkezet, a "Cail-O-Scope" látható, amelyet a Caille Brothers talált ki 1904-ben. Szintén pénzbedobós volt, amikor az érme lepottyant kigyulladt egy kisméretű izzó és egy sztereoszkópikus képeket tartalmazó orsót lehetett forgatni, amiről egyenként lapozódtak a térhatású fényképek. A gépet rendkívül népszerűvé tette, hogy a néző meg tudta állítani, ha jobban szemügyre akart venni egy általa kedvelt képet.

cailo01.jpg

Volt pár negatívum is, általában a nézők nem azt kapták, amit a gépeken lévő hangzatos beharangozók ígértek. Természetesen híreket és nagyobb eseményeket bemutató masinák is forgalomba kerültek, de a "peep show" sorozat üzemeltetése bizonyult a legjövedelmezőbbnek.

A mozgófilmmel és a mozival már nem tudtak versenyezni ezek a szerkentyűk, ezért szép lassan a múlt század harmincas éveire kihaltak, vagy más, fejlettebb formában jelentek meg.

 

Források: wikipédia, tankonyvtar.hu, rockabellebombshell.wordpress.com

Szexcsatornák a 19. századból Tovább
A televízió nem mindig volt lapos

A televízió nem mindig volt lapos

Megállapíthatjuk, hogy a televíziókészülék mint olyan, jelen fejlettségi szintjénél foglalja el a legkevesebb helyet, viszont a kinézete pedig a legunalmasabb periódusba érkezett. Nézzünk pár őrült konstrukciót és különleges formát a múltból. barthelemy.jpg

A legelső készülékek között nem nehéz ilyet találni, hiszen a működési elv még félig mechanikus volt, ezért egészen fura csodabogarak születtek a televíziózás hajnalán.

A nyitóképen láthatjuk a Szemivizor nevezetű szerkezetet, amit René Barthélémy konstruált 1929-ben Franciaországban, bár ezt inkább ős-projektornak nevezhetjük, mert a falra vetített. Az első brit kereskedelmi forgalomba került készülék a "Baird Televisor" volt 1930-ban, amit lentebb láthatunk. A korai tévék nagyon kicsi felbontást tudtak, (kb. 30-40 sor) ezért általában lencsékkel nagyították fel a képet.

513540.jpg

Ezután jött egy időszak, amikor a televízió majdnem úgy nézett ki, mint a rádió, csak kicsit nagyobb varázsszem díszelgett rajta és ezt képernyőnek hívták.

707with7bp4atestcardc.jpg

1937-től megjelent az a megoldás, amikor a készülék képcsöve felfelé nézett és egy 45 fokban döntött tükrön keresztül bámulhatták a műsort - már amikor volt. Bútordarabnak is beillett a lenti képen látható Marconi 702 televízió. Egy működő darab még biztosan létezik belőle, amit a legnagyobb videó megosztó oldalon meg is nézhetünk.

bd419bec9d876542fbb7ec208d893f65.jpg

 Teletone TV-209 (1949) Amerikából, itt már kezd kialakulni a normál TV kinézet, de még kerek a képernyő.

teletone_porthole.jpg

Az ötvenes években már egészen elképesztő készülékek születtek. Philippe Charbonneaux tervezte 1957-ben a Teleavia Panoramic III televíziót. Ennél a modellnél külön egységet képezett a forgatható képcső és a vevő.

16021001205_9514117d30_b.jpg

Olaszországban is létezett hasonló modell, a Phonola Marziano névre hallgató készülék 5 évig volt gyártásban (1957-1962), de mára csak pár darab maradt az utókornak.

retro-televisions-phonola.jpg

Ez mind semmi, az 53 cm képátlójú Philco Tandem Predicta képernyője több méter hosszú 25 eres kábellel csatlakozott a vevőegységhez, így könnyebben tudták hordozni a vezeték hatósugarán belül, ezt láthatjuk a lenti képen.

2tv.jpg

A Philco még készített egy legendás darabot a Predicta szériában, ez a "Stargate Atlintis" sci-fi sorozatban is szerepelt, mint a Genie által fejlesztett számítógép (lenti kép). Sajnos az ötvenes évek végének futurisztikus készülékei nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a vásárlók nem álltak készen az ilyen formák befogadására, ráadásul nem voltak túl üzembiztos szerkezetek. A Philco cég a hatvanas évek elején csődbe is ment, de termékei ikonikussá váltak.

zenith02.PNG

Az ötvenes évek végének csúcs extra készüléke a nyugat-német Kuba Komet elnevezésű házi szórakoztató központ. Dönthető képernyője volt és minden akkori csúcs technikát tartalmazott. 130 kilogrammos súlyába még 8 darab hangszóró is belefért.

h9vrdel.png

A hatvanas évek második felében úgy gondolták hamarosan eljön az űrkorszak - ma már tudjuk, hogy tévedtek - és ennek megfelelő stílusú készülékek jelentek meg a piacon. A Space Age termései voltak a különféle gömb alakú televíziók.

7e1cffb8bf.jpg

Volt pár bukósisakra hasonlító modell, ami szintén ennek a korszaknak a szüleménye. A Philips még a kilencvenes években is piacra dobott egyet "Discoverer" fantázianévvel, ezt láthatjuk a lenti képen.

 3ecb6935-23cf-4122-8b65-dac962a3e549.jpg

Itthon is készült sci-fi TV, az ORION AT551 Vénusz megelőzte korát és nagyon dögösen nézett ki. Szinte hihetetlen, de 1971-ben gyártották.

at551.jpg 

Források: weburbanist.com, radiomuseum.org, bashny.net

A televízió nem mindig volt lapos Tovább
Korai űrkamera rendszerek

Korai űrkamera rendszerek

1957-ben a Szputnyik–1 indításával kezdődött az űrkorszak és ezzel együtt az űrverseny is. Persze mit sem értek a világraszóló teljesítmények, ha az emberek nem látták mi történik odafenn.

A szovjet mérnökök úttörő szerepet játszottak az űrben használatos kamerák kifejlesztésében. Még Szergej Pavlovics Koroljov határozta meg az irányt az első űreszköz fellövése előtt: létre kellett hozni egy olyan rendszert, ami képeket küld a Hold túlsó oldaláról. Akkoriban a számítástechnika és a sok megapixeles CCD chipek nélkül a feladat nem volt egyszerű. A televízió technika is gyermekkorát élte, ezért maradt a hagyományos film és megszületett egy érdekes eszköz, az űrben használatos fotótelevízió.

A filmre gyorsan képeket lehet készíteni, messze meghaladja a vidikon képfelvevő csövek  felbontását és érzékenységét. Óriási mennyiségű vizuális információ tárolható egy filmtekercsen, amit többször vissza lehet csévélni és beolvasni, a telemetriai átvitelhez megfelelő sebességgel. Az amerikai Lunar Orbiter missziók hat évvel később ugyanerre a módszerre tértek át. Mit lehet kezdeni egy fényképpel, amit az űrben készítenek? Két megoldás kínálkozott: elő kell hívni, majd szkennelni és rádiókapcsolaton keresztül elküldeni, vagy a filmtekercset egy visszatérő egységgel eljuttatni a Földre. Mindkét módszert alkalmazták, de a visszajuttatás csak a kémműholdaknál és a távolra nem merészkedő eszközöknél működött.

 A lenti képen látható Luna-3 volt az első szonda, amely képet sugárzott a Földre.

luna3_1.jpg

A képtovábbítás céljára egy speciális berendezést fejlesztettek ki a Leningrádi Televíziós Tudományos Kutatóintézetben (NII-380). A "Jeniszej" nevű készülék (lenti kép balra) fényképészeti filmre készített felvételeket. Az előhívást és a szárítást egy bonyolult mechanikus rendszer végezte a szerkezet belsejében, amit a Földről küldött rádióparancsokkal vezéreltek. Egyes beszámolók szerint az alapanyag 35 milliméteres légi felderítéshez használt film volt, amit az amerikai kém ballonokból szedtek ki.

A negatívot egy katódsugárcsőből sugárzott fényponttal pásztázták, az átjutó fénymennyiséget pedig fotoelektron-sokszorozó elektroncső alakította elektromos jelekké, amit a 183,6 MHz frekvencián FM modulációval az adatcsatornán keresztül a Földre sugároztak 3 watt teljesítménnyel. A Krímben és a Kamcsatka félszigeten üzemelő állomások tartották a kapcsolatot a szondával. A lenti kép jobb oldalán láthatjuk a fogadó egységet, amiből 2 féle létezett, a "Jeniszej 2" vevő nagyobb átviteli sebességet tudott. A bejövő FM jel mágnesszalagra került, de a képet azonnal meg lehetett tekinteni Skiatron képtárolós katódsugárcsővel, plusz hőpapírra is kinyomtatták a faxhoz hasonló megoldással, valamint az űrben használt szkennelés fordítva is működött, ezért filmre is rögzítették. A holdfelszínről készült képeket Moszkvába vitték és 1959. október 27-én a Pravdában tették közzé először. 

jeniszej.jpg

A Marsz-1 szondát is nagyon hasonló kamerarendszer hordozására tervezték 1960-ban. 1962-ben indult és egy komplex 32 kilogrammos egységet tartalmazott, ami a lenti kép bal oldalán láthatunk. 70 mm-es filmet használt, egy tekercsén 112 képkocka kapacitással.

A kamerának saját, 6 GHz-es adója volt, ami impulzus modulációt használt a 100 millió kilométeres távolság áthidalására. Az 50 wattos adó 25 000 wattos, nagyon rövid ideig tartó impulzusok kibocsátására volt képes. A felvételt képpontonként küldték el, de nem digitális alakban, hanem analóg érték formájában. Az átviteli sebesség másodpercenként 90 képpontra adódott, így kb. 6 óra alatt jutott el egy 1440x1440 pixeles kép a Földre. A navigációs berendezés hibája miatt 1963. március 21-én a Földtől 106 millió, a Marstól 193 000 kilométerre megszakadt a kapcsolat. Ezt a kamerát valamelyik korai Vénusz szonda is szállította, aminek szintén nem sikerült a küldetése.

marsz1.jpg

A Zond-2, az 1964. évi Mars kísérlet szondája már egy miniatürizált 6,5 kg-os kamerarendszert hordozott, amelyet Arnold S. Szelivanov tervezett (lenti kép). Ugyanazon az elven működött, mint elődje, de lényegesen kisebb volt, mint a hatalmas Marsz-1 kamera. 25,4 mm-es filmet használt, 40 képpel egy tekercsen. Sajnos megszakadt vele a kapcsolat, de a Zond-3 is ugyanezt a rendszert kapta 1965-ben, igaz ő csak a Hold túlsó oldalát látogatta meg. 23 képet sikerült visszaküldeni 2 féle átviteli megoldással. A 6 GHz-es impulzusadót is használták teszt célokra, valamint állandó vivőhullámmal is üzemelt egy transzponder 3 GHz környékén. A kamerába UV spektrográfot is beépítettek, ami a képkockákra rögzítette az értékeket. A Venyera-2 Vénusz szonda is ilyen egységet vitt magával, a Luna-12 pedig kettőt, különböző méretű objektívvel és mindkét filmtekercset telefényképezte.

zond2.jpg

Az M-69 Mars projekt űrhajói már egy sokkal fejlettebb, három objektívvel megépített, színes képek továbbítására is alkalmas készüléket kaptak, amely 160 kép kapacitású speciális filmet tartalmazott. Megérkezéskor a filmet kémiailag aktiválták volna, mivel a hosszú repülés során kozmikus sugárzásnak volt kitéve. Sajnos mindkét M-69 szonda megsemmisült az akkor még vadonatúj Proton rakéta indulási kudarcai miatt.

1971-ben a Marsz-2 és a Marsz-3 következett, mindkettő két, 52 és 350 mm-es objektívvel ellátott fotoelektromos kamerát szállított. A Marsz-2-ről a telemetriai rendszerek problémái miatt nem sok minden érkezett. A Marsz-3 jobban teljesített, de egyik adója meghibásodott, és csak 60 képet készített, amelyek közül néhányat továbbítottak, de csak nagyon alacsony 250 soros felbontással. 

m5d.jpg

A Marsz-4 és a Marsz-5 a Zond-3 kamerájának továbbfejlesztett verzióját (fenti kép) kapták 1973-as küldetésük során. Ebben a készülékben a film 10 különböző sebességgel szkennelhető. A névleges felbontás 940 x 880, a különösen fontos képeket 1880 x 1760 pixel minőségben továbbították, de legtöbbször a 235 x 220 as előnézeti formátumot használták. Itt már az adatok digitális csomagokban érkeztek a Földi vevőállomásra.

zond.jpg

A legjobb minőségű felvételek a Földről és a Holdról a Zond-5-től Zond-8-ig tartó sorozaton alkalmazott visszatérő egységeken keresztül érkeztek 1968-tól 1970-ig. A kamerarendszert a Moszkvai Állami Geodéziai és Térképészeti Egyetemen fejlesztették ki Borisz N. Rodionov irányítása alatt. A Zond-6 és 8 egy 400 mm-es objektívvel felszerelt fényképezőgépet hordozott, ami 13 × 18 cm-es filmkockákra exponált. A Zond-7 300 mm átmérőjű objektívvel készített képeket 5,6 × 5,6 cm-es filmre. Az eredeti Zond-8 negatívokat Moszkvában 8000 × 6000 pixelesre digitalizálták, és továbbra is a Holdról készült legjobb képek között tartják nyilván őket (fent jobbra). Több száz szonda - a katonai célúakat is beleértve - használta a lenti képen látható, vagy ahhoz hasonló visszatérő egységeket. Ezek akár 2-3 tonnát is nyomhattak, telepakolták őket fotómasinákkal, televíziós rendszerekkel és rádióelektronikai felderítő eszközökkel. 

resurs-f1-14f4-1988-750x419.jpg

Természetesen ezeket a visszatérő kapszulákat nem csak tudományos célra, hanem kémkedésre is használták. A következő részben a korai kémműholdakról és az első emberes űrrepülések televíziós rendszereiről lesz szó.

Források: mentallandscape.com, КИК СССР, Space Expo (Facebook)

 

Korai űrkamera rendszerek Tovább
Steampunk hifi

Steampunk hifi

94a0cfaef597ade5ba4df7f2adf3d009.jpg

A Steampunk mint esztétikai koncepció az audió berendezések tervezésében nem nevezhető elterjedtnek. Annak ellenére, hogy egy ilyesfajta technika iránt meglehetősen élénk érdeklődés mutatkozik, ritkán fordul elő az online áruházak katalógusaiban, vagy a high-end szalonok polcain. A cikk írásának időpontjában nem tudok olyan cégekről, amelyek sorozatban gyártanának ilyesmit. Persze az egyediség varázsa el is veszne, ha könnyedén hozzájuthatnánk ilyen készülékekhez, szóval aki ilyet akar, az csináljon magának! A javarészt analóg hangcsodák alkotói általában maguknak készítik a szerkezeteket, de jó pénzért megrendelésre is dolgoznak.

A steampunk hangrendszerek egyik úttörője a Copper Steam volt. Ennek a kis manufaktúrának a megjelenése közvetlenül kapcsolódik Michael Cochran tervezői és mérnöki tevékenységéhez. 2008-ra a steampunk, mint irodalmi és animációs műfaj már növekvő népszerűségre tett szert. Akkoriban Orlandóban Cochran házának a hátsó udvarán, a pajtában pár asztalon elindult a kreatívkodás. Az első alkotások szobrászati ​​kompozíciók és bútordarabok voltak, amelyeket a steampunk univerzumok jellemző stílusában készítettek. Négy évvel később, Key West-be költözve megkezdik az első erősítők készítését. A megfelelő időzítés jóvoltából jöttek a kereskedelmi sikerek, ezért megnyílt az út az egyedi eszközök gyártásának folytatása felé. A Copper Steam kísérletei hosszú időre meghatározták a steampunk audió készülékek megjelenését. Az ilyen stílusú eszközök szinte teljes egészében a gőzgépek látványvilágára épülnek, és viktoriánus korszak műszaki megoldásait tükrözik.

a3cec3b3211b823db3ca6389a944267e.jpg

A Copper Steam első audió fejlesztése a kicsi és viszonylag olcsó Steam Amp elektroncsöves erősítő és hangszórórendszer volt (fenti kép). A sorban következő Deux már egy igényesebb közönség számára lett kifejlesztve, nagyobb teljesítményével és kiváló hangminőségével már a tapasztalt audiofileket is lenyűgözte. A Deux állt egy előerősítőből (lenti kép) és tartozott hozzá két darab monó végfok (még lejjebb).

4f85af810b435ddec9a537379559ed5a.jpg

4a5153dabf9a9f416f3fa1e7d29a5590.jpg

Később megjelent a Steam Amp II, amely - mint az első - egy sztereó csöves erősítőből és két darab szélessávú hangdobozból állt, amelyek itt gömb formájúra voltak kialakítva (lenti kép).

d26847b236840edd93a52b6a4a8693bc.jpg

Orosz steampunk Valeríj Afanaszjevtől

A tehnari.ru orosz portál egyik adminisztrátorának, Valeríj Afanaszjevnek a munkáit szintén referenciaként jegyzik a műfajban. Cochran-nal ellentétben, ő az erősítőkben nem használ elektroncsöveket. Valeríj általában D osztályú végfokokkal építi  műveit. Számos készüléke valódi remekmű, erről mi is meg fogunk bizonyosodni. Lenti képen láthatjuk a mester első erősítőjét, amelyben a kijelző az Unicum. A formatervezés lenyűgöző, a készülék akár gőzgép is lehetne.

2ac67875d1ff7ec8564b06021ba35aeb.jpg

A indikátorhoz fényforrásként egy normál DVD-ből kiszerelt lézert használtak. Valójában felfoghatjuk mechanikus oszcilloszkópként is. A lézert egy forgó négyszög alakú tükör vetíti a kijelző felületére. A tükröt egy olyan motor forgatja, amit a hangfrekvencia ütemében vezérelnek külön erősítőről.

it_20130627220121.jpg

Ugyanez a kijelző jelenik meg az „Audiószkaf” nevű erősítőben, ami egy gőzkazánra hasonlít.

8132c942c9c31e0fdfea6ede26ca6fe5.jpg 

Egy másik készülék, ami a mester sok rajongójának figyelmét felkeltette - egy igazi mestermű - a „Szamovárofon”. A szerkezet teljesen egyedi és különleges kinézettel rendelkezik. Az indikátor az előzőekben ismertetetthez hasonló elven működik, derengő zöld fényét láthatjuk a nyitóképen. 

6793d0f99d803bd14d798eab79e1c7f1.jpg

Az erősítő adattábláját a 19. század végi Orosz Birodalom jellegzetes stílusában készítették. A szamovárban egy 2 x 100 wattos erősítő lapul.

83e44ca9ed1b79799fc22254a663eac8.jpg

Egy újabb korszakalkotó mű az iPhone dokkolóegység átalakítása. Fantasy filmekben is megirigyelhetnék a szerkezetet, ami valamilyen repülő eszközre hasonlít első ránézésre, ha az iPhone háttérképnek a tulajdonos fotója van beállítva olyan, mintha ő vezetné a viktoriánus ufórepülő gőzgépet :-)  

65cd939661.jpg

Az analóg lemezjátszók sem maradhatnak ki a sorból. A lenti képen egy aprólékosan kidolgozott, precíz munkát láthatunk. A videót elnézve még csiszolgatásra szorul a készülék.

7c74a142d45491c2c0d3d45b19e57584.jpg

3b9533b59afc0accfa614fe84a978a6e.jpg

Természetesen ez csak egy kis ízelítő volt ebből a különleges művészetből, vagy inkább hobbiból.

Források: tehnari.ru, pult.ru  

Steampunk hifi Tovább
TOP 10 időgép

TOP 10 időgép

Többször lerágott csont, de még mindig folyamatosan gyártják az időutazós filmeket. Soha nem unja meg a nagyérdemű, állandóan eladható kategória. Az időgép a mozgókép „édestestvére". Mindkettő 1895-ben született, H. G. Wells is ekkor írta meg korszakalkotó regényét, és sikerének köszönthetően az időutazás rövid időn belül az egyik legnépszerűbb témája lett, előbb a fantasztikus regényeknek, majd később a filmeknek is. Minden tisztességes sci-fi sorozatban kötelező legalább egy időutazós rész. Lassan oda jutunk, hogy be kellene tiltani, de a "megváltoztatni a megváltoztathatatlant" érzése mindig izgatta a nézőket. 

timecop03.PNG

A klasszikus paradoxon, hogy valaki visszamegy az időben és megakadályozza a saját születését teljesen ellentmond a józan észnek, ezért sokan úgy gondolják: léteznie kell valamilyen törvénynek, amely ezt megakadályozza. Hasonló indoklással próbálták bebizonyítani azt is, hogy az időutazás lehetetlen. A tudomány mai állása és az Einstein képleteit tanulmányozó tudósok szerint pedig semmilyen fizikai törvény nem sérti meg az időutazás lehetőségét, valószínűleg nagyon nehéz lenne megvalósítani, de nem lehetetlen. Tegyük fel, ha a jövőben feltalálják az időgépet, akkor miért nem találkoztunk eddig a jövőből jött emberekkel? Persze az nekik a múlt lenne és arra ugyanúgy vonatkozik a paradoxon, na ezt hagyjuk, mert a filmek is ebből élnek.

A poszt célja megtalálni azokat a szerkezeteket, amikről tényleg hihető, hogy időgépként funkcionálnak. Természetesen van egy kupac olyan film is, ahol más módon utazgatnak, pl. valamilyen anomália folytán, vagy jön valami köd, esetleg bemennek egy titkos szobába,  az egyénnek vannak ilyen speciális tulajdonságai, de sokféle módot agyaltak ki arra, hogy valaki más korban találja magát. Ezekkel az alkotásokkal nem foglalkozunk, csak olyanokkal, ahol fizikai valóságában létező gép nyitja meg a negyedik dimenziót. Az egy dolog, hogy a legtöbb filmben nem ez a lényeg, hanem a cselekmény. Természetesen a lista a saját véleményemet tükrözi és időnként spoilereket tartalmazhat.

Mitől látszik hihetőnek egy időgép? Először is valószínűleg hatalmas energia kell a működéséhez, - mert ugye nem szoktak gombelemmel teret görbíteni - tehát az akkumulátoros dolgok nem túl realisztikusak. Másodszor nem hinném, hogy csak úgy állítgathatjuk a dátum számlálót és egy kapcsoló aktivizálásával már indulunk is egy szál pólóban. Hihetőbbnek tűnik, hogy az egész egy nagy projekt, amihez több ember, vagy cég összehangolt munkája szükségeltetik.

10. H.G.Wells több verzióban létező időgépe

A klasszikusok klasszikusa nem maradhat ki a listából. Több feldolgozásban többféle szerkezet létezett. 4 filmet találtam, amiben Wells  időgépe szerepelt, ezek 2 féle sztorival készültek. Az 1960-ban forgatott moziban a képen bal oldalt fent látható modell üzemelt, egyszerű mechanikus megoldásokkal, alatta a felújított verzió gépe, amit a 2002-ben készült remake-ben láthatunk. Mindkét filmben a főhős nagyon sokat megy előre az időben, bár az alsó gép már 2 darab forgó tányérral rendelkezik, de a mechanikus időszámláló és a kézifék szerű indítókar nem teszi túl hihetővé az időutazást.

001_1.jpg

Jobboldalon fent az "Időről időre" című film időgépe 1979-ből. Itt már a működésről is mesélnek. A szerkezet tetején lévő parabola tükör - ami inkább hősugárzónak néz ki - összegyűjti a napenergiát, ami az utazáshoz szükséges. Kár, hogy a gép mindig a pincéből indul. A sztori az, hogy hasfelmetsző Jack elmenekül az időgéppel és meg kell őt találni a jövőben. A felújított verzióban (2017) ez már egy egész sorozat témája (jobb alsó kép). Itt is megtudunk pár titkot a működésről. Valamilyen ritka kristályok rezonanciája nyitja meg az időkaput. Kicsit fura, hogy simán kommunikál a szerkezet egy laptoppal, pedig 1895-ből jött.

9. Az Almanach projekt (2015)

az-almanach-projekt.jpg

Bizony manapság már ott tartunk, hogy a pincében a diákok is összedobnak egy időgépet a fater tervei alapján és persze gyorsan írnak egy programot hozzá, amivel helyet és időpontot tudunk választani. Pár darab akku nem is ad elég energiát neki, ezért egy elektromos autó szükségeltetik tápegységnek. Nem árt, ha van a közelben egy X-box, mert valamivel át kell fordítani a parancsokat a központi egységnek, hogy az egész kóceráj később miképpen fér el egy hátizsákban az nem teljesen világos, a történet szempontjából nem is lényeges. Százegyedszer is el lehet sütni az idővonalak összekuszálását, meg a pillangó hatást.

projekt02.PNG

8. Kockázatos túra (2012)

kockazatostura02.PNG

Érdekes szerkezetet láthatunk csónakra építve, mintha mindent rápakoltak volna, amit a környéken találtak. Van rajta pl. nyomásmérő, amit már több időgépen láttam, ha valaki tudja mit mérnek vele, ne tartsa magában. Látszólag minden elképzelés nélkül telerakták a hajót különböző alkatrészekkel. A gépezetet viszont csak a film végén láthatjuk és azt nem tudjuk meg, hogy célba értek e vele.

kockazatostura.PNG

7. Időbűnök (2007)

dbn.PNG

Egészen egyedi megoldás valamilyen folyadékba belefeküdni és úgy időutazni, de az "Időbűnök" című alkotás gépe az ilyen. Csak kisebb távokat ugrik és az erősáramú kapcsolószekrényhez hasonló vezérlő azt sejteti, hogy itt nagyobb áramok közlekednek. A feliratot kinagyítva látható, hogy a "Morgens" mérnöki labornak valamilyen teszt, vagy mérő állomása lehet civilben az időgép.

idobunok02.PNG

6. A Philadelphia-kísérlet (1984)

philadelfia.PNG

A Philadelphia-kísérlet mindenki fantáziáját izgató konteó, ami kétségtelenül beépült a köztudatba, ezért csoda lett volna, ha nem forgatnak filmet róla. 1984-ben  készült egy sci-fi "The Philadelphia Experiment" címmel, ami az 1943-as történetet dolgozza fel. Mivel a tranzisztort még nem létezett akkoriban, ezért több száz elektroncsőnek látszó - amúgy meg valamilyen izzó - alkatrészből álló panelek egy szonár kezelőegységgel kiegészítve alkotják a különleges generátort, ami idő anomáliákat okoz. Az energiát a külső helyiségből kellett rákapcsolni.

koc2.PNG

5. A rejtély 4. évad 6. rész (2011)

fringe02.PNG

Egy hatalmas tekercset gerjesztenek háztartási erősségű árammal, de ez a város különböző pontjain is idő anomáliákat okoz. Mire nem képes pár régi számítógép és valami mérő szekrényre hasonlító szerkezet. Élelmesebbek a lenti képről az időgép kapcsolási rajzát is elleshetik.

fringe01.PNG

4. Vissza a jövőbe (1985)

vj.jpg

Az időutazós filmek egyik alapműve - bár komédiának jelölik - olyan szinten vált kultikussá, hogy a benne megjósolt eszközöket több kevesebb sikerrel megpróbálták kifejleszteni. Az időgép egy létező autómodellbe van beépítve és egy fluxuskondenzátor a lelke, ami 1,21 gigawatt betáplált teljesítményt igényel. Néha felröppennek (ál)hírek, hogy már fejlesztik a fluxuskondit, de maga a kifejezés egy mozaikszó, ami nem létező dolgot jelent, viszont jól hangzik.

fluxus.jpg

3. Az időalagút (1968)

timetunnel03.PNG

Ez már valami kérem szépen, egy komplett több szintes földalatti komplexum, a kormány titkos kísérlete. A vezérlésben részt vesz a filmsztár számítógép is (fent jobbra). A film amúgy gyengécske, de mentségére szolgáljon, hogy 1968-ban készült. Az viszont érdekes volt, hogy mennyire másként látták a jövőt akkoriban. A szereplők 10 évet ugrottak előre és egy Mars expedíción találták magukat.

timetunnel01.PNG

2. Időzsaru (1994)

timecop02.PNG

Egészen hihető, egy cég foglalkozik időutazással és több ember összehangolt munkája szükségeltetik egy ugráshoz. Ráadásul hatalmas energiák szabadulnak fel, amikor a kis űrkomp szerű jármű megnyitja a teret.

timecop01.PNG

1. Deja vu (2006)

dejavu.PNG

Szerintem a leghitelesebb időgép ebben a filmben található. Kis távot lehet vele ugrani - kizárólag visszafelé - és komoly vezérlő terem jár hozzá, ráadásul igen nagy energia kell a működéshez. Az alany egy részecske-gyorsító szerű szerkezetbe száll be, amit addig csak tárgyak visszaküldésére használtak.

jjo8ffo6aygy85x6k4ndvuobszq.jpg

A vezérlő teremnek is építettek a filmesek egy külön vezérlőt, ugyanis rengeteg videó anyag futott egyszerre, amik ráadásul kapcsolódtak egymáshoz. A lenti képen látható szobából a nagy kivetítőn lévő anyagot rakták össze.

520_deja-3.jpg

Ezeken kívül még rengeteg időgép létezik. Sok filmben csak felvillan rövid ideig valami tákolmány, de a számzáras hegedűtoktól kezdve a  lovashintón keresztül a telefonfülkéig már szinte minden volt időgép. A poszthoz való anyaggyűjtés során szembesültem a ténnyel, hogy végtelen mennyiségű időutazós film készült. Egyszerűen belefáradsz, ha meg akarod nézni az összeset.

Források: mafab.hu, astro.u-szeged.hu: Nagy Brigitta szakdolgozata, heteken át tartó filmnézés :-)

TOP 10 időgép Tovább
Szovjet holdjárók

Szovjet holdjárók

Az Apolló missziók majdnem teljesen elhomályosítottak egy szovjet programot, amiben a hatvanas évek technikájával távirányítással vezéreltek egy járművet a Földtől 384 000 kilométer távolságban. Ez volt a Lunohod program, ami két sikeres küldetésig jutott. A Szovjetunió történelmének egyik legnagyobb technológiai eredménye volt ez a holdjármű. A szerkezet megelőzte korát, és rengeteg technikai újítást született a fejlesztések során. Természetesen az egész projekt szigorúan titkos volt, a benne résztvevő mérnökök családtagjai is csak akkor tudták meg a jármű létezését, amikor már a Holdon gurult.

colorluna.jpg

1961 május 25 én Kennedy elnök azt ígérte, hogy egy amerikai űrhajós még abban az évtizedben a hold felszínére lép. Hruscsov pedig felvette a kesztyűt, és megindult a küzdelem a Holdért.

A Szputnyik program szülőatyja, Szergej Koroljov titkos álma volt egy Holdbázis építése. A terv első lépéseként földi vezérlésű automata járműveket akartak küldeni égi kísérőnkre. Koroljov összegyűjtött egy olyan csapatot akikről úgy gondolta képesek lesznek egy ilyen szerkezetek megtervezésére és megépítésére. Érintkezésbe lépett a Vörös Hadsereg leningrádi szállítási részlegével, ahol rohamkocsikat gyártottak. A mérnököknek parancsba adták, hogy rakják össze a jövőbeli holdjármű vázát, amely képes lesz az égitest még szinte teljesen ismeretlen felszínén egy a Földön lévő ember távirányításával haladni. A mérnökök egyike, Alexander Kemurdzsian lett az egész program szíve, lelke. Ő először nehézfegyverzetű páncélautó tervezőmérnök volt, később kinevezték a légvédelmi erők kutatási és tervezési vezetőjévé. Mindenki tisztelte, mert elterjedt a híre, hogy a leghihetetlenebb szerkezeteket is meg tudja tervezni és össze is tudja rakni. Kollégáival együtt a fejlesztés alatt egy sor nem várt problémával szembesültek. Hogyan lehet irányítani egy járművet ilyen hatalmas távolságból, és hogy lehet megjósolni miként fog működni a Földitől eltérő gravitációs környezetben. Az 1963-as fejletlen számítástechnikával ez megoldhatatlan feladatnak látszott. proto01.PNG

A robot építés tudománya nem igazán létezett akkoriban, ezért a tudóscsoportnak mindent magának kellett kitalálni, összerakni és kipróbálni. A legvadabb ötlet is beválhatott, hiszen semmiféle tapasztalat nem volt. Építettek is egy halom járművet, olyat persze lehetetlen lett volna, ami homokon és sziklán egyaránt elboldogul. Koroljov a legkiválóbb szovjet tudósokkal konzultált, és úgy gondolta, hogy a Hold felszíne kemény - ez az első kőzetminták vizsgálata során be is bizonyosodott. A következő sarkalatos kérdés az volt, hogy vajon kerekekkel vagy hernyótalppal szereljék fel a járművet. Mivel az utóbbi nagyobb energiát igényel, ezért ez gyorsan eldőlt. Két évvel az első vázlatok papírra vetése után 1964-ben elkészült a prototípus (fenti kép). A négykerék hajtású robotteknős egy japán gyártmányú kamerával a tetején elindult próbaútjára. Ezután elkezdtek dolgozni a távirányító rendszeren és a tervezőknek tesztelni kellett a jármű reakcióit az irányító parancsokra. Alexander Kemurdzsian ezután a sokadik mechanikus problémával találta szembe magát. Vákuumban a fogaskerekes hajtások másképp viselkednek, mint a Földi légkörben, ezért kritikus részeket kis túlnyomásos kamrákban helyezték el.  

1965-ben Szergej Koroljov a Lunohod teljes projektjét áthelyezte a moszkvai székhelyű Lavocskin intézetbe, amely űrkutatási kísérletekre szakosodott. Georgíj Babakin vezérigazgató személyesen ellenőrizte a fejlesztést. A guruló teknőst felszerelték elektronikus és tudományos kiegészítőkkel, és egyre jobban hasonlított a végleges verzióra. 1966 januárjában Szergej Koroljov életét veszti egy rutin műtét során és vele együtt a sírban szállnak azok a remények, hogy még Amerika előtt meghódítják a Holdat. Babakin azonban újjáéleszti a bizakodást és napi 24 órában folytatódik a Lunohod tesztelése. Ekkor már a hőmérséklet szabályzó rendszereket építik be a szerkezetbe. A holdjáró 1966 végére készen állt a küldetésre, de nem voltak emberek akik a járművet irányítsák.

A program vezetői a Vörös Hadsereghez fordultak segítségért. 1966 végén a legnagyobb titokban a teszteredmények alapján végül 15 embert választottak a feladatra. Övék lett a megtiszteltetés, hogy irányíthatták a holdjárót. Szimferopol mellett felépítették a teszt pályát, a kezelők csak a monitoron keresztül látták mi történik és a vezérlő jeleket is késleltették (ez okozta a legnagyobb problémát), minden olyan volt, mintha a jármű a Holdon lett volna. 

2xbah06yi1z11.jpg

1968 novemberére a kezelők készen álltak, de az Atlanti-óceán túlpartján is nagy események történtek,  december 21 én elindult az Apolló 8, és három emberrel a fedélzetén Hold körüli pályára állt. A szovjetek két szondája a Luna-9 és a Luna-13 is sikeresen visszatértek és elárasztották a világot a Hold felszínéről készült fotókkal, de az N1-es rakéta ismétlődő bukásai után a Szovjetuniónak nem volt esélye arra, hogy Amerika előtt lépjen a Holdra. A becsületet már csak Georgíj Babakin és Alexander Kemurdzsian titokzatos találmánya, a Lunohod menthette meg.

1969 elején a holdjárót és landoló szerkezetét berakták egy Proton rakéta felső részébe, és egy évtizednyi fejlesztés után készen állt a Holdért folytatott verseny újabb fordulójára. Közel volt a szovjet siker, de a bajkonuri kilövőállomásról fellőtt rakéta nem sokkal a start után felrobbant. A füstben egy évtizednyi remény és kemény munka szállt el, de ezzel a megpróbáltatások nem értek véget, a kegyelemdöfés még hátra volt, végig kellett nézniük az amerikai sikert.  

1970 november 10 én Szimferopol irányító termét elárasztották a technikusok és a kezelők, 03:44 kor a Proton rakéta felemelkedett és a Lunohod-1 útra kelt, majd négy és fél nap múlva sikeresen landolt a Holdon. A teljes program persze hadititoknak minősült, kivéve a landolás tervezett időpontját, mert ezt a csillagvizsgálókból nyomon tudták követni. A leszállás után viszont ismét fátyol borult a projektre. 16 hónappal Neil Armstrong történelmi lépése után eljött a szovjet mérnökök pillanata, a Lunohod legurult a rámpán és az alumínium-titánium kerekek megérintették a felszínt, bár egyetlen szovjet űrhajós sem állt a Holdon, de ott volt az a kis jármű, amely szovjet parancsnoknak engedelmeskedett. A moszkvai rádió leadta a Himnuszt, az egész birodalom ünnepelt és a vezetők újra reménykedni kezdtek a Szovjetunió felemelkedésében. A nemzetközi lapok is írtak a sikerről, de szerintük az elismerés a szovjet tudósokat és mérnököket illette meg.

lunokhod-mission.jpgKiadták az utasítást a spirális antenna kibocsátására és a napelemeket tartalmazó fedél felnyitására. Az irányító teremben azonban nagy nyomás nehezedett a kezelőkre, hiszen ki voltak szolgáltatva a Hold felszín minden apró kiszögellésének, ráadásul két méter megtétele után fény derült az első problémára. Az elől lévő pásztázó kamerák túl mélyen helyezkedtek el és ez olyan látómezőt eredményezett, mintha az aktuális sofőr négykézláb haladna a felszínen. Lehetetlen volt idejében észrevenni a köveket, vagy a gödröket. Kitört a pánik amikor a jármű belecsúszott egy mélyedésbe, ráadásul belső hőmérséklete is kritikusan megemelkedett, emiatt azonnal kikapcsolták az energiaellátást, ami ugyan nem a szabályok szerint történt, de cselekedni kellett, mert nem akarták megkockáztatni a holdjáró elvesztését.  

Ezután a jármű 10 hónapig tökéletesen működött, 11 kilométert tett meg, számtalan talajelemzést végzett és több mint 20 000 képet, valamint 200 panorámaképet küldött a földi irányítóközpontba. Végül 1971. szeptember 14-én 301 nap, 6 óra és 37 perc működés után végleg kimerültek energiaegységei, fedele nyitva maradt. Sokáig azt sem tudták, hogy pontosan hol is található, míg 2010. április 22-én fel nem fedezte az amerikai Lunar Reconnaissance Orbiter. 

1973. január 15-én a Luna-21 is leszállt, rajta az elődjénél valamivel modernebb Lunohod-2-vel. Akárcsak korábbi társát, ezt a holdautót is a két hétig tartó holdi nappal során bolygónk felszínéről irányították, míg a hosszú és hideg éjszakák alatt mozdulatlanul várakozott, és radioaktív energiaforrás akadályozta meg a túlzott lehűlését. Öt Hold-nappalon át (körülbelül 4 hónapon keresztül) üzemelt. Munkáját túlhevülés miatt szüntette be: holdpor jutott néhány berendezésére, amitől a belseje nem tudott lehűlni.

A Lunohod–3 volt a szovjet Luna-program keretében a harmadik ember alkotta automata, amit a Hold felszínére kívántak juttatni. Televíziós rendszere már háromdimenziós képeket tudott készíteni. A földi tesztek befejezésével az űrjármű készen állt feladatának végrehajtására. Egyéb okok (pénzügyi, stratégiai) miatt nem történt meg az indítása. Az elmaradt felbocsátás helyett az űrkutatási múzeum, ismeretterjesztést segítő bemutató példánya lett, amint azt a lenti képen láthatjuk.

luna3.jpg

Nagyjából ennyi a sztori, ami ezzel nem ért véget, de most nézzük meg a holdjáró felépítését, valamint működését.

Első körben beszélnünk kell a követőállomásokról. Ezekből hat nagyobb mérettű antennával rendelkező helyet jelöltek ki a küldetés figyelésére. Közülük - ideális fekvése miatt - a Krím félszigeten elhelyezkedő Szimferopol állomás lett a központ, innen sugározták a parancsokat és az irányító személyzet is itt teljesített szolgálatot.

 _1000_1961.jpg

Az  állomást még 1960-ban kezdték építeni Evpratoria falu közelében. A hozzá tartozó Plutón kódnevű rendszer három egységből állt, egyik az ADU-1000, amely 8 darab 16 méter átmérőjű parabolát tartalmazott. Néhány kilométerrel távolabb egy adót építettek, ami egy 32 méteres TNA-400 parabola antennával üzemelt. A Plutón adó rendkívül nagy teljesítményű volt, impulzus üzemmódban 250 megawattot tudott, ami azt jelenti, hogy 65 millió kilométer távolságból 15 watt visszajött a Vénusz felszínéről .1973 és 1978 között még egy 70 méteres antennával egészült ki az állomás. Egészen 1966-ig ez volt a legnagyobb mélyűr kommunikációs rendszer a világon. A Szovjetunió széthullása után sajnos a vasgyűjtők kedvenc helyévé vált, mivel Ukrajna nem tartotta üzemben tovább a rendszert, de miután a Krím visszakerült Oroszországhoz a Roszkoszmosz azt ígérte, hogy rendbe hozza és modernizálja az állomást. 

A Lunohod-1 fedélzetén lévő számítógépekről semmilyen információ nem található, de nagy valószínűséggel a vezérlés egyszerű logikai áramkörökre épült, amik reléken keresztül kapcsoltak be különböző egységeket. Pár relé meg is hibásodott a tesztek során. Ezeket a rádió csatornán keresztül irányították, és a visszajövő adatok alapján a Földön végeztek számításokat. Természetesen különböző védelmek, időzítők és szabályzó áramkörök be voltak építve a szerkezetbe.

lunakhod_resze.jpgA jármű mini tudományos laboratóriumként is funkcionált. Hordozott magával különféle mechanikus szondákat, kémiai elemző rendszert, röntgen- és kozmikus sugárdetektorokat, valamint egy rakás hőmérséklet és nyomásmérőt. A Lunokhod-1 súlya 756 kg, hossza 2,2 méter, szélessége pedig 1,6 méter volt. A jármű teljes energiafogyasztása annyi volt, mint egy háztartási vasalónak. A Lunohod-2 80 kilóval nehezebb volt és energiából is több kellett neki.

A nyolc kerék egyedi meghajtással és független torziós felfüggesztéssel rendelkezett, mindegyik kerékagy tartalmazott egy elektromos motort, egy reduktort, féket, valamint fordulatszámlálót és a hőmérsékletmérőt. A fordulás a megfelelő kerekek sebességének és forgásirányának megváltoztatásával történt. Ha mindkét oldalon csak egy kerék maradt üzemképes, a jármű akkor is tudott mozogni. Hátul középen volt még egy kilencedik kerék, ami mellé egy penetrométert építettek, ezzel a talaj keménységét vizsgálták.

A holdjáróra háromféle antennát szereltek. Volt egy nagy nyereségű, motorral állítható, spirális (helix) antenna, ez 186 MHz-en működött és a képanyag közlekedett rajta analóg FM modulációval. Nem világos, hogy ezt mivel vették, hiszen a követő állomáson lévő parabolák nem igazán ezen a frekvencián szoktak működni. A közepes nyereségű kúpos antennát az összes szovjet szondán az adatkapcsolat fenntartására használták. Ezen keresztül történt a távvezérlés és a telemetriai adatok áramlása a 770 MHz-es frekvencián. Két külön vivőt tartottak fent az oda és a vissza iránynak. A jármű valamilyen adattal visszaigazolta a parancsok végrehajtását. Volt még négy darab egyszerű ostor antenna, amik a jármű testén körben helyezkedtek el. Ezekről annyit tudunk, hogy kettő adó, kettő pedig vevő antenna volt és valamilyen távolságmérő, vagy akadály érzékelő funkciót töltöttek be.

A Lunohod két különálló videó rendszert hordozott. Az egyik az elején emberi szem szerűen elhelyezkedő 2 darab alacsony felbontású kamera. Ezek olyan képeket továbbítottak, amelyek a kezelő személyzet számára kellettek a jármű mozgásának vezérléséhez. A rendszer képátviteli sebessége még az Apolló csökkentett sávszélességű kamerájánál is alacsonyabb volt. Elegendőnek bizonyult 3 - 20 másodperc alatt 1 képkocka, a talajprofil jellegétől és a jármű sebességétől függően. A panoráma kamerák már érdekesebben működtek. Kettő oldalra, kettő pedig felfelé nézett, utóbbiakkal a csillagos eget látták, ami navigációs célokat is szolgált. A képet egy "fotoelektron-sokszorozó cső" szolgáltatta, amivel soronként szkennelték a tájat, majd analóg videojel formájában FM modulációval a Földre küldték a kapott jelet, a spirális antenna segítségével. A 6000 x 500 pixel felbontású panorámaképet a vevőegység egy hőpapíron jelenítette meg.

A holdjáró elején volt még egy tudományos eszköz, amit a szovjet és francia tudósok közösen fejlesztettek. Ez egy lézer reflektor, ami valójában a fényvisszaverő prizma működésén alapul. Arra szolgált, hogy a Földről induló lézersugarat visszaverje és így megmérhető pontosan a Föld-Hold távolság.

A tervezők számoltak a Holdon uralkodó szélsőséges hőmérsékleti viszonyokkal. A nappali hőmérséklet általában +50 fok, ami néhány óra alatt 200 fokot csökkenve, -150 fokos hidegbe válthat. Egy hőpalack megoldást választottak, ezért lett a jármű ezüst színű és dupla falú. A műszerek által termelt hőt is hasznosították. A Lunohod működése alatt nappal haladt, néha megállt, hogy napelemei segítségével feltöltse akkumulátorait. Éjjelente hibernálták a következő napfelkeltéig, ezalatt radioizotópos fűtéssel melegítették, hogy ne fagyjon el. A jármű előkészítése a Hold éjszaka két hétére úgy történt, hogy keleti irányba fordították, ugyanis így a felkelő nap első sugarai a napelemre estek. Nappal viszont a túlmelegedéstől kellett védeni, ezért saját hűtőrendszere volt.

el-robot-olvidado-en-la-luna-en-1970-que-desmiente-las-teorias-conspirativas-11.jpg

A járművet üzemeltető földi személyzet 5 tagból állt: csoportvezető, sofőr, navigátor, antennakezelő és mérnök. A jármű mozgatását egy speciális konzolon elhelyezkedő joystick segítségével végezték. A vezérlő egységen egy televíziós képernyőn jelentek meg a telemetriai adatok és az alacsony felbontású kamerákról érkező kép. Az antennakezelő folyamatosan a legerősebb jelet kereste. Három csapat váltotta egymást és két tartalék személyzet állt készenlétben, kivétel nélkül mindenki 28 és 34 év közötti férfi. 

liquidators001-12.jpg

A történet folytatódik, ugyanis 1986-ban a Csernobili katasztrófa idején a Kreml vezetőségének eszébe jutott a holdjáró, és Moszkvába szólították a tervezőket, akik három hónapot kaptak arra, hogy kifejlesszenek egy távirányítású járművet, amely képes eltakarítani a hármas reaktor tetejére rakódott radioaktív hulladékot. Elkészült az SZTR-1, ami egy teljesen automata titánium buldózer volt. Fogazott kerekei fém ötvözetből készültek, melyek lehetővé tették a nehéz terepen való közlekedést. Egy akadályokkal teli tesztpályán vizsgálták, utána elindult Csernobilba. Sajnos a magas sugárzás miatt nem bírta sokáig, a szabadtéri múzeumban is csak a makettje van kiállítva, hiszen az eredeti példányt meg kellett semmisíteni. 

pathfinder.jpg

A két holdjárművel sikerült elkerülni a szovjeteknek az Egyesült államoktól elszenvedett megalázó vereséget, de az alkotók mégis hosszú időre feledésbe merültek. A hidegháború alatt minden titkos volt, ami az űrkutatással kapcsolatos. A szovjetunió széthullása után ismerte meg a világ, hogy valójában kik álltak a sikerek mögött. 1990 környékén, ahogy a NASA haladt előre a marsjáró fejlesztésével, egyre inkább elkezdték vizsgálgatni a Lunohod program részleteit. A dolog odáig fajult, hogy a Pasadenai kutatóintézet meghívta Alexander Kemurdzsiant. Azt hiszem azonnal rájövünk mi ihlette a Pathfinder által szállított hatkerekes Sojourner marsjárót, amit a fenti képen láthatunk. 

 Források: wikipédia, mentallandscape.com, space.com, solarsystem.nasa.gov, iz.ru

Szovjet holdjárók Tovább
Az Apolló 11 kommunikációs rendszere

Az Apolló 11 kommunikációs rendszere

03703-apollo-11-spacecraft-with-interior-_50th-anniversary-moon-landing.jpg

A nagy ünneplések közepette ne feledkezzünk meg a Holdra leszálló űrhajók kommunikációs rendszereiről sem, hiszen ezek nélkül aligha jöhetett volna létre a nagy kaland. Az Apolló missziók hihetetlenül bonyolultak voltak, több járművel, távol a Földtől összetett manővereket végeztek, amit pontosan követni kellett az irányító központban. Az Apolló 11-nek sokkal nagyobb adatforgalomra volt szüksége, mint az előző NASA küldetéseknek, és erre jött még pluszban a televíziós jel továbbítása.

Amikor a projekt elkezdődött, nem álltak rendelkezésre a megfelelő eszközök, ezért mindegyiket ki kellett fejleszteni és tökéletesíteni, hogy a program kezdetére üzembiztosan működjenek. Az indulásig kiépült a 25 állomásból álló követőhálózat, amik az űrhajóról érkező jeleket fogták. Ezek úgy helyezkedtek el a Föld különböző pontjain, hogy legalább kettő mindig vegye az űrhajók jeleit, de legtöbbjük csak a Föld körül keringő űrjárművekkel tudott kommunikálni, vagy maximum hang és adatkapcsolatot az Apollóval. Az állomásoknak egymással is kellett egyeztetni, és mindegyik össze volt kötve  houstoni központi irányítóteremmel. A mélyűr kapcsolatra stabilan csak a nagyobb antennával rendelkező állomások voltak képesek, ezek 3 olyan helyszínen helyezkedtek el, hogy egy mindig lássa az űrhajót. Egyik volt a Madrid Deep Space Communications Complex (MDSCC), amely 1969-ben egy 34 méter átmérőjű tükörrel volt felszerelve, másik a Goldstone Deep Space Communications Complex (GDSCC) , amely a Mojave sivatag közelében helyezkedett el Kaliforniában és 64 méteres parabola antennával rendelkezett akkoriban, valamint Ausztráliában Honeysuckle Creek (lenti képek) és még két másik - Parkes (64 méter) és Canberra (26 méter) - állomás, ezek össze tudtak dolgozni szükség esetén. A NASA a hatvanas években jelentős összegeket költött az ausztrál követő állomások korszerűsítésére, mert ideális pozícióban helyezkedtek el, mivel a legtöbb űrhajó indítás után a legkritikusabb szakaszban felettük haladt keresztül. A televíziós jelek vételére is a mélyűr állomások voltak a legalkalmasabbak.

creek.jpg

11273882-3x2-700x467.jpg

A Scottsdale városában található Motorola üzem több száz dolgozója látott neki a munkának 1962-ben, bár a hivatalos szerződés csak egy évvel később lépett hatályba. Ez volt a kormányzat speciális elektronikai osztálya, később a Voyager küldetésekhez is ők készítették a kommunikációs eszközöket. A feladat nem volt egyszerű, hiszen ha itt a Földön elromlik valami, akkor valaki megjavítja, de az űrben más a helyzet, ott emberéletek múlhatnak egy hibás készüléken, ráadásul szélsőséges hőmérsékleti körülmények és különféle sugárzások mellett kell működőképesnek maradnia az eszközöknek és szerviz sincs a közelben. 12 darab különböző hírközlő berendezést fejlesztettek ki a mérnökök a küldetéshez.

Az Apolló űrhajórendszer három fő egységből állt: a parancsnoki és visszatérő modul (CM - Command Module), a műszaki egység (SM - Service Module) és a holdmodul, vagy holdkomp (LM - Lunar Module), amivel leszálltak égi kísérőnk felszínére.

A hagyományos URH adó-vevők maximum pár ezer kilométerig használhatóak az űrben, ezért az űrhajósok egymás közötti beszélgetésére, valamint a holdkomp és a parancsnoki modul kapcsolattartására megfelelnek, de a távolsági összeköttetés biztosításához kellett egy új rendszer. Konkrétan egy mikrohullámú kapcsolat az űrhajó és a Föld között. Ennek frekvenciáját 2,2 GHz (S-sáv) környékére választották, ugyanis a világűr zaja itt a legkisebb. Az Apollo Unified S-Band rendszer - amit a Collins Radio Company fejlesztett ki - a 2025-2110 MHz-es sávot használta a Föld-űr átvitelhez, visszirányba pedig a 2200-2290 MHz közötti tartományt. Amikor az űrhajó elhagyta a Földet, egy darabig még tudtak kommunikálni az irányítóközponttal a kézi adó-vevőkön keresztül, de amint 30000 mérföldnél távolabbra kerültek az S-sávos mikrohullámú transzponder jelentette az egyetlen kapcsolatot. Ezen keresztül kellett továbbítani az összes telemetriai adatot, az űrhajósok életjeleit, valamint a hang és kép jeleket. A szerviz modul oldalán elhelyezkedő nagy nyereségű 4 darab antennából álló rendszer (lenti képen láthatunk egy múzeumi darabot) sugározta a mikrohullámú jelcsomagot a Föld felé, valamint a holdkompon is volt egy 66 centiméter átmérőjű kis tükör, de annak jeleit csak a legnagyobb állomások tudták tisztán venni.

apollo-csm-s-band.jpg

Mivel a normál C-sávos jeladók - amiket a Föld körül keringő eszközök helymeghatározásánál használtak - a nagy távolság miatt nem működtek, a Hold felé közelítő űrhajó telemetriai adatainak meghatározásához teljesen más módszert kellett alkalmazni. Ezt a Földön végezték a mikrohullámú transzponder felhasználásával. Működési elv a következő: a Földről sugárzott mikrohullámú jelet az űrhajó vevőkészüléke veszi, kisebb átalakítás után, erősíti és visszasugározza a Földre. A Földön az adott és visszakapott jel összehasonlításával a Doppler elv felhasználásával a relatív sebességet és a gyorsulást is meg lehet határozni. A távolságmérés úgy történt, hogy megmérték mennyi idő szükséges a Földről elindított jelnek a visszaérkezéshez, és mivel a rádióhullámok terjedési sebessége ismert, ebből és a mért időből a távolság meghatározható. 

headset.jpgAz űrruhának is tartalmaznia kellett a kommunikációs berendezéseket. Az űrhajósok egy olyan sapkát (Snoopy cap) viseltek, amibe headset volt beépítve, dupla mikrofonnal - az üzembiztonság fokozása végett. Az adó-vevő készülék mérete kb. 32x15x2 cm, súlya 3,5 kg. Ez tartalmazott két AM adás vételére alkalmas egységet, két AM adóberendezést vagy egy AM és egy FM adót. Ezek a VHF frekvenciatartományban működtek 250 MHz környékén. A berendezések kezelő szervei (hangerőszabályzó, üzemmód és csatornaváltó, au­tomatikus vagy kézi adásindítás) az űrruhák mellrészén helyezkedtek el, míg az antennát a fej mögé függőlegesen szerelték be. A lenti képen láthatjuk, hogy a felhasznált készülékek segítségével a kommunikáció minden variációját tudták biztosítani. 

apcomabr01.jpg

A holdkomp egy reléállomássá alakult át, amikor az űrhajósok elhagyták. Az űrruhában lévő adó-vevők rajta keresztül kapcsolódtak a Hold körül keringő parancsnoki modulhoz, ha nem volt lehetséges a vétel, akkor pedig közvetlenül a földi irányítóközponthoz az S-sávon keresztül. A kapcsolat javítása érdekében az űrhajósok telepítettek egy esernyőként összecsukható 3 méteres parabolaantennát a felszínre. Ezt 60 kilométer hosszú, a hajszálnál is vékonyabb arany vezetékből fonták, ezzel elérték, hogy mindössze 7 kilogrammot nyomott a Földön mérve. Így lényegesen stabilabb volt a vétel, mint a holdkomp saját antennájával. A Föld felé maximum 18 Watt teljesítménnyel tudtak sugározni (ez két LED lámpa teljesítménye 384 000 kilométer távolságból!), ennek vételéhez minimum 8 méter átmérőjű parabola antenna kellett. Visszafelé legalább 10 kilowatt adóteljesítmény szükségeltetett a megfelelő vételhez. Minden berendezésből 2 darabot vittek az üzembiztosság növelése érdekében, de más trükköket is alkalmaztak. Például az adó egység több sorba kapcsolt fokozatból állt, ha valamelyik modul meghibásodott azt kiiktatták, bár így csökkent a teljesítmény, de az összeköttetés nem szakadt meg. Különböző vészhelyzeti üzemmódok voltak rendszeresítve a kapcsolat romlása esetén. A hangvivőnek biztosítottak nagyobb sávszélességet első lépésben, hiszen ez volt a legfontosabb, ha túlzottan leromlott a kapcsolat, és már a biztonsági hang mód sem működött, akkor a legénység Morze kóddal is tudott üzenni. Bár ezt az üzemmódot tesztelték (Apolló 7-en) soha nem volt szükség rá a missziók során.

apollo-erectable-s-band.jpg

Mivel a parancsnoki modul a Hold körül keringett, volt olyan helyzet, amikor senkivel nem tudott kapcsolatba lépni, ilyenkor az űrhajósok beszélgetését és az adatokat egy mini orsós magnetofonnal rögzítették, ami a lenti képen látható.

kepkivagas01.PNG

Az Apolló 10 volt a Holdra szállás főpróbája és már színes televíziós képátvitelt is teszteltek, de ennek ellenére a NASA-ban intenzív vita zajlott arról, hogy rakjanak e kamerát a holdkompba, mivel ez plusz súlyt jelentene az űrhajónak, ráadásul a parancsnoki modult már felszerelték egy ilyen készülékkel. Végül jóváhagytak egy a Westinghouse által fejlesztett Hold-felszíni fekete-fehér kamerát, amit a holdkomp oldalsó tároló egységébe (MESA) építettek be. Ezt Armstrong levette és a leszálló egységtől 12 méterre felállított háromlábú állványra helyezte. Lenti képen Stan Lebar, a Westinghouse Apollo televíziós kamerák projektjének menedzsere jobb oldalán az Apolló 11 által szállított fekete-fehér kamerával, bal oldalán pedig egy színes készülék, amit a későbbi küldetések során használtak.

368474_apollo11_cameras.jpg

A sikeres Holdraszállás után Neil Armstrongnak és Buzz Aldrinnak néhány órát kellett volna aludni, de nem tudtak várni és kérték, hogy kiléphessenek a holdkompból az ütemterv előtt. Ez a kis változás azt jelentette, hogy a Honeysuckle Creek követő állomás Ausztráliában tökéletes helyzetben volt ahhoz, hogy az első néhány percet továbbítsa. A kaliforniai Goldstone-i Megfigyelőközpont is megkapta a jelet, de a kép szemcsés és nehezen kivehető volt. Az utolsó pillanatban a NASA átkapcsolt Goldstone-ról Honeysuckle-ra, ahonnan kb. 8 percig ment a jel, ezután a Parkes rádióteleszkóp (szintén Ausztrália) is befogta az adást érzékenyebb antennájával, és tartotta a kapcsolatot az Apolló 11-el a következő 2,5 órás élő közvetítés időtartamáig.

Az állomások felsugározták a jelet az Intelsat I 'Early Bird' kommunikációs műholdnak, majd továbbították a NASA Manned Spaceflight Center-nek, és műholdas kapcsolatokon keresztül a világ minden táján elhelyezkedő TV-vételi központoknak. Az'Early Bird' műhold 1965-ben segítette az első űrhajókról történő televíziós kísérleteket, majd ideiglenesen újra aktiválták, hogy az Apolló 11 küldetést világszerte sugározzák. A lenti képen a Parkes állomás vezérlőtermében az egyik ellenőrző monitor látható az élő adás során.

file-20190718-147303-140hk1n.jpgA hatalmas távolság miatt a szabványos TV-jel átviteléhez extrém nagy adó teljesítmény, vagy óriási antenna kellett volna, de született erre is megoldás. Másodpercenként 50 félkép helyet csak 10 képet vittek át és a sorok számát 320-ra csökkentették, ezáltal a szokásos 5 MHz helyet 500 kHz-re adódott a sávszélesség. A Földre érkezett jelet természetesen átalakították a műsorszórásban használatos szabványos formátumra. A kép minősége nem volt túl jó, de a célnak megfelelt, hiszen 650 millió ember láthatta a történelmi eseményt. 

Az űrhajósok a parancsnoki egységgel tértek vissza a Földre, ami a légkörbe való belépés után ejtőernyővel ereszkedett az óceán vizére. Általában a kabint mindig keresni kellett, ezért több féle jeladó lépett működésbe már a vízre ereszkedés előtt. A szárazföldi állomások számára az űrhajó 10 MHz-es „életjelet” sugárzott. A helymeghatározás megkönnyítésére 243 MHz-en folyamatos jelet adott. A kereső hajókkal illetve repülőgépekkel 296,8 MHz-en tarthatták a kapcsolatot, de szükség esetén a 10 és 243 MHz-es jeladókat is fel lehetett használni beszédátvitelre.  

Elméletileg lehallgathatták az Apolló űrhajók kommunikációját, de a szovjet űrinfrastruktúra eltérő frekvenciákat használt, ezért nem biztos, hogy megérte átalakítani a berendezéseket. Nincs róla információ, hogy voltak e ilyen erőfeszítések. A NASA viszont elismerte, hogy több rádióamatőrnek is sikerült otthoni készülékeikkel fogni az űrhajósok kézi adó-vevőit. Az S-sávú jelet is megcsípték páran, pl. a Floridai Egyetem 9 méteres rádiócsillagászati ​​antennáját használták erre a célra, valamint Nyugat-Németországban a Bochum Obszervatóriumban található 20 méteres parabolával végigkövették majdnem az összes Apolló küldetés jeleit.

Források: scienceandmediamuseum.org.uk, skyandtelescope.com, theconversation.com, holdfenyarnyek.wordpress.com, www.ab9il.net

Az Apolló 11 kommunikációs rendszere Tovább
Szocialista walkman modellek

Szocialista walkman modellek

Idén július 1-jén volt 40 éve, hogy a SONY piacra dobta az első walkmant, amely hirtelen megváltoztatta zenehallgatási szokásainkat. A készülék egy csapásra olyan sikeres lett, hogy a szocialista tábornak is lépni kellett valamit a dologra. Bár a nyolcvanas évek elején egyre tágult a technológiai szakadék a kommunista blokk és a nyugat között, ennek ellenére viszonylag gyorsan, már 1984-ben megjelent a szovjet boltok polcain az első hazai modell.

c14702bda55260ebd088c094bad048f1.jpg

Ez volt az "Elektronyika Mikrokoncert Sztereó" elnevezésű szerkezet. Természetesen a készülék a SONY TPS-L2 másolata volt, ami abban az időben teljesen megszokott dolognak számított. A mechanika egy az egyben, de az elektronikával akadtak problémák, ugyanis a megfelelő integrált áramkörök nem álltak rendelkezésre, ezért kizárólag szilícium tranzisztorokból épült fel. Tartalmazott az eredetivel megegyezően egy érzékeny mikrofont is, amivel felvételt nem tudtunk készíteni, de hallókészülékként lehetett használni. Ez így elég furán hangzik és azt sejteti, hogy az első walkman inkább diktafon akart lenni, vagy abból fejlődött ki. Egyes források szerint azért volt rajta mikrofon, hogy ne kelljen levenni a fejhallgatót, ha beszélgetünk másokkal, de ennek némileg ellentmond, hogy a korabeli fülesek nem igazán zárták ki a külvilágot.

1985-től elkezdődött a P betűjelű sorozatok gyártása. Az "Elektronyika P-401SZ" volt az alapmodell egyszerű 3 gombos kivitelben és ebből készült a legtöbb, jutott belőle a szovjet fiatalságnak.

6bc1b6b3279bf5f86361bc6311d8f897.jpg

8caf409f5fa0b647919ef4e2895351ef.jpg

Szintén nagyobb mennyiségben került piacra a "KVAZAR P405SZ". Ezeket a magnókat a Leningrádi Műszergyár készítette 1988-tól. Az egyedülálló dizájn mellett kiemelkedett jó frekvenciaátvitelével (63-tól 12 500 Hz-ig, legalábbis a gyári adat szerint).  

kvazar_p405s_idealnyj.jpg1985-ben igazi zászlóshajó érkezett az Elektronyika 331 formájában. Ez már egy fokozott funkcionalitással rendelkező  új generációs modell volt. Amint az alsó képeken is láthatjuk a tervezők a SONY TSC-310 készülékére fókuszáltak a fejlesztések során - magyarul azt másolták le. 1986-tól 1989-ig, a novovoronyezsi "Aliot" üzemben gyártották a szerkentyűt korlátozott darabszámban, ami azt jelentette, hogy ismeretség nélkül lehetetlen volt hozzájutni. Érdekes, de a készülékben a fejek és a motor eredeti japán gyártmány volt, - ami meglehetősen ritkán fordult elő - de a mechanika erősen problémásra sikeredett. Gyakran meggyűrte a szalag szélét, amit egyszerűen lehetetlen volt orvosolni, sok szerviz nem vállalta a javítást a félresikerült konstrukció miatt. Később kiadtak egy lebutított egyszerűbb verziót ugyanezzel a típusszámmal.

 

2ebbec4d1f8ba3b6a7740b485e2f745b.jpg

cc92f48ff08ded0d556b1fe4eefb327a.jpg

1989-től megjelent az Elektronyika 332, amiben már megoldották a széria problémákat és egy érdekes moduláris rendszert fejlesztettek hozzá. Egy dokkoló egységbe helyezve nagyobb teljesítményű hordozható rádiósmagnóvá alakul a készülék.

e19e605a7f888c647a02def989c42906.jpg

Ez az egység nagyon kis szériában készült, de hasonló elgondolás alapján született készülékeket más gyártók is fejlesztettek, pl. Omszkban készült a lenti képen látható "Szaturn 401SZ".

8d6b91b36a7f561d9b48dda4984a8a47.jpg

Említést érdemel még a KGB részére gyártott speciális kétsebességes walkman, ami valószínűleg nem az egyéni zenehallgatás öröme miatt készült. "Jaz-0" fedőnéven futott és kicsit több volt rajta a mikrofon bemenet, mint egy átlagos készüléken.

elektronika_s7.jpg

A többi KGST országban is szép lassan megjelentek a saját fejlesztésű sétáló magnók. A Csehszlovák TESLA 1984-től 1987-ig tartotta gyártásban a KM340 típusjelű modellt.

tesla.jpg

A lengyel Unitra 1987-ben jelent meg saját gépével, a ZRK PS-101 "Kajtek" típusú készülékkel. Még exportálták is "PS 102 Walker" fedőnévvel. Nem volt túl üzembiztos szerkezet, ennek ellenére olyan népszerűvé vált az iskolások körében, hogy Lengyelországban hiánycikk lett a ceruzaelem.

comment_azj6rc901lbwcp9lwjed4d7xxzcv42hd.jpg

A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) csak 1989-ben került piacra két RFT készülék. Az LCS 1010 volt az alap, ezt kiegészítették egy rádióval és az lett a nagyobb testvér LCS-R 2010 típusjelzéssel. Mini aktív hangdobozokat is lehetett hozzájuk vásárolni. Később még kijött pár modell, de ezek már távol-keleti termékek átcímkézett verziói voltak.

ndk.jpg

Joggal kérdezhetjük, hogy magyar walkman miért nem született, hiszen bár a hifi tornyokba japán mechanikákat építettünk, de a hordozható készülékekbe a Budapesti Rádiótechnikai Gyár készítette a kazettacsévélő egységeket. Tervbe volt véve, már el is készült 50 darab a szuper vékony walkman mechanikából 1988-ban, de a "rendszerváltás" miatt már nem kerülhetett gyártásba.

brg_wm-3_1988_1.jpg

logo_walkman-original.gif  

Források: rft-geraete.de, rw6ase.narod.ru, oldradio.cz, oldradio.pl

Szocialista walkman modellek Tovább
Alkatrész művészet

Alkatrész művészet

steve.jpg

A művészet nem ismer határokat. Szinte bármiből képesek vagyunk alkotni valamit, mint például a nyitóképen Steve Jobs portréját Macbook építőelemekből.  Néhány éve megjelent egy új önkifejezési forma, amikor elektronikai alkatrészekből nem áramköröket építenek, hanem különféle tárgyakat. Kik űzik ezt a tevékenységet? Diákok biztosan, de rajtuk kívül esetleg unatkozó műszerészek, vagy informatikusok jöhetnek szóba, de bárki, aki elektronikai hulladék közelébe kerül. Vannak erre specializálódott művészek is, de üzleti céllal is készülnek ilyen alkotások amiket külföldi portálokon akár meg is vásárolhatunk. Az újrahasznosításnak ez is egy érdekes módja.

Barangolásaim során többféle irányzattal találkoztam. Az egyiknél kifejezetten csak régi számítógép alkatrészeket használnak, főleg a merevlemez és az alaplap amiből sok alkotás készül, de ezekből van a legtöbb hulladék is. Nézzünk pár HDD alapokon nyugvó művet.

Az alaplapokból is egészen érdekes dolgokat ki lehet hozni, van aki metropoliszokat épít, és olyan is aki földrészeket mintáz meg. Egy zimbabwei diák Manhattant készítette el kicsiben, Franco Recchia Olaszországból, pedig bármilyen PC alkatrészből képes megépíteni "Electronic City" városát.

Egy másik hatalmas témakör a Star Wars kultikus hőseinek, vagy járműveinek megépítése.

Egy teljesen más irányzat, amikor diszkrét alkatrészekből és integrált áramkörökből formáznak meg szinte bármit, például a lenti galériában zenészeket gyűjtöttem össze.

Az internetet böngészve végtelen mennyiségű alkotást találhatunk. A végén még nézzünk meg egy vegyes válogatást!

 

Alkatrész művészet Tovább
A szovjet hadiipar különleges mellékterméke

A szovjet hadiipar különleges mellékterméke

Egy fejhallgató, ami egyetlen hanglemez miatt készült. avagy az Elektronika-TDK-3 „KVADRA” elfeledett története

a08656d8f0cd91f74e7e6d1bdc55b469.jpg

Manapság nem nagy ügy a kettőnél több csatornás hangzás, hiszen a házimozi rendszerek már teljesen hétköznapinak számítanak. Az 5.1-es és 7.1-es fejhallgatók már nem annyira, ezeket főleg gamerek használják.

A 70-es években úgy gondolták, hogy sztereó két csatornája kevés a megfelelő térérzet kialakulásához, ezért megjelentek az első kvadró hangfelvételek, így hát igény támadt az azokat lejátszani képes eszközökre. A kvadró iránti érdeklődés rövid időszakában a Szovjetunióban megjelent és sorozatgyártásba került egy sajátságos fejhallgató-modell – az Elektronika TDK-3 „KVADRA”, melynek a gyártása azonban nagyon rövid ideig tartott. 

A zeneművek egy részét nyugaton már kvadróban rögzítették, és az amerikai, európai és japán cégek elkezdték gyártani az ilyen felvételek lejátszásához szükséges berendezéseket. A kvadrofón rendszer magját az analóg hangerősítők, rádiókészülékek, magnetofonok és lemezjátszók alkották, amikhez 4 darab hangsugárzót, vagy kvadrofón fejhallgatókat lehetett csatlakoztatni. Az utóbbiak különösen menő cuccnak számítottak az akkori zenemániások és audiofilek technikai arzenáljában. A kvadrofónia iránti globális érdeklődés 5-7 éve alatt közel 50 féle kísérleti és sorozatban gyártott 4 csatornás fejhallgatót készítettek. Néhányat csak egy modellhez fejlesztettek ki, de volt olyan is amit ajándékba adtak hangerősítőkhöz vagy rádióvevőkhöz.

69a74614b6ff46d8b6b14effe723606a.jpgA legendás Marantz 4400 kvadró rádióerősítőhöz készült az ELEGA DR-147Q típusú fejhallgató, ami a szovjet fejlesztés alapjául szolgált. Nagyjából 30 féle modell még ma is fellelhető az eBay-en, amit abban az időben gyártottak. Teljesen természetes, hogy a Szovjetunióban is érzékelték az irányvonalat, bár ott abban az időben a fő probléma az volt, hogy valami legyen a boltok polcain, és ez az audioberendezésekre is vonatkozott. A birodalomban gyakorlatilag nem létezett kvadrofón hangfelvétel, ennek ellenére mégis a fejhallgató gyártása mellett döntöttek.   

Japán fejhallgató a szovjet hadiipartól 

Az új fejhallgató megalkotására szokás szerint egy félig hadiipari vállalatot szemeltek ki Szaratovban, az „Agregát” nevű üzemet. Ugyanitt a „Kontakt” nevű rádiótechnikai gyárban indították el nem sokkal később a TDSZ-5 típusú fejhallgató gyártását. Feltételezhető, hogy mindkét esetben ugyanaz a mérnökcsapat végezte a munkát, és az ”Agregát” valamint a „Kontakt” – ugyanannak a vállalatnak az elnevezése volt, csak más időpontban. Ez két okból kifolyólag lehetséges: az egyik az, hogy a vállalat hadiipari jellegű (nem valószínű, hogy egy városban két azonos profilú hadiipari gyár is működjön); a másik pedig, hogy a TDSZ-5 és a „KVADRA” is többé-kevésbé egy-egy Japán fejhallgató másolata. Ebből az következik, hogy Szaratovban foglalkoztak a japán eszközök lemásolásával a hadiipari munkák szünetében, valószínűleg egy külön kollektíva végezte ezt a tevékenységet.

8ebbf768fed417c4234d5413af7ed260.jpgA leendő fejlesztés alapjául két, addigra már jól ismert japán mintapéldány szolgált. A legtöbb akusztikai és formai megoldást az ELEGA DR-147Q (Amerikában FISHER DR-147Q ) típustól vették át, mint például a hangszórók elhelyezkedését, a kagylók formáját és az akusztikai kialakítás egyéb finomságait. Néhány konstrukciós sajátosságot a PANASONIC EAH-41 ihletett.

9b4fad4a809eb66ee1b79ed581fb29fc.jpgA sorozatgyártás első példányai 1979-ben láttak napvilágot. A fejhallgatókba 4 darab hagyományos 0,25GD-10 típusú dinamikus hangszórót építettek be, amelyekkel szovjet mérce szerint jó minőségű hangzást sikerült produkálni. Így a készülék jellemzői teljes mértékben megfeleltek a hifi szabvány követelményeinek, ami a szovjet emberek számára maga volt a megtestesült űrtechnika. Ára 50 rubel volt 1979-ben, ami felfoghatatlan pénznek számított egy hazai gyártású fejhallgatóért. Ugyanakkor az eredeti példányok Japánban és az USA-ban drágábbak voltak, még a dollár hivatalos árfolyamával számolva is. 

Ergonómiából elégtelen

Bátran kijelenthetjük, hogy ennek a fejhallgatónak a vesztét elsősorban az ergonómia okozta, ami sok nyugati példányra is igaz. Amíg a 60-as években a fogyasztó az „isteni hangzás”-ért hajlandó volt elviselni némi gyötrelmet, addig a 70-es évek végére még a hazai háztartási berendezésekkel vívott „harcokban” edzett szovjet ember is valami viszonylag kényelmesre vágyott. A felhőtlen zenehallgatással nehezen összeegyeztethető volt az 1 kilogrammosra sikeredett fejhallgató. A szovjet vásárló az elfogadható hangminőségért cserébe megbocsátotta volna a kvadró felvételek szinte teljes hiányát és őszintén szólva nem vágyott ilyen jellegű térhatásra, teljesen megfelelt volna neki valamilyen álkvadró rendszer, de kiváló hangminőséggel.

A zord szaratovi fejhallgatón konstrukciós nehézségek miatt még a japán eredetin levő kényelmes átkapcsolót is kicserélték egy speciális átalakítóra. Erre azért volt szükség, hogy lehetőség legyen sztereó- és monó felvételek meghallgatására is. Az amerikai és japán fejhallgatók többségén két sztereó Jack csatlakozó volt. Ezzel szemben az Elektronika TDK-3 „KVADRA” egy SZG-5 (DIN5) típusú csatlakozóval rendelkezett, így nem lehetett véletlenül felcserélni az első és hátsó csatornákat, nem úgy mint a Jack csatlakozók esetében.

e406a4ca5b30d69bea77ff5899caa270.jpg

Fenti képen a szovjet „Jupiter” 4 csatornás kvadrofón hangerősítőt láthatjuk

7b0a70db6898f209dcd7952883bfef18.jpg

Érdekes, hogy amikor megszületett a döntés a kvadró fejhallgató sorozatgyártásáról, a Szovjetunióban már létezett 4 csatornás magnetofon, hangerősítő és kvadrofón lemezjátszós erősítő, ám az első ilyen hanglemez megjelenésére még éveket kellett várni. Lenti képen a „Főnix – 002” - az egyetlen szovjet kvadró lemezjátszós erősítő. 

b557d611114f00c870d87df8af7cb925.jpg

Az első és egyben utolsó kvadrofón hanglemez a Szovjetunióban a country-zenét játszó „Alma” együttes albuma volt (lenti kép). A lemezt igen borsos 6 rubeles ára (egy LP átlagos ára 1,5 – 2 rubel között mozgott), valamint a formáció alacsony népszerűsége miatt gyakorlatilag senki sem vásárolta. Ennyi erővel akár Leonyid Iljics Brezsnyev beszédeiből is készíthettek volna kvadró felvételeket. 

edef22d36cf33ea69c291240daf0747f.jpg

Az itthoni Rádiótechnika szovjet testvérlapjában, a „Радио” folyóiratban megjelent reklámanyagok, és a kvadrofóniát népszerűsítő írások ellenére az első szériákat csak nagyon nehezen tudták eladni. Még az áruhiányban szenvedő szovjet boltokban sem akarták megvásárolni. A szaklap arról írt, hogy a fejhallgató képes visszaadni egy koncertterem hangzását, de minden hiábavaló volt. A kvadrofónia a Szovjetunióban összeomlott, még mielőtt elkezdődhetett volna.

ragyiokvadro.png

Japánban és az USA-ban nem így történt, mert ott sok cég sokat költött az ilyen rendszerek fejlesztésére, de a hetvenes évek végére kifulladtak a projektek és csak a digitális technika adott új lendületet a kettőnél több csatornás hangrendszereknek, főleg a DVD lemez megjelenésével. Így vagy úgy, a próbálkozások nem voltak hiábavalóak, mert manapság a kvadró fejhallgatók logikus továbbfejlesztéseit, az 5.1-es és 7.1-es headseteket aktívan használják a számítógépes játékosok.  

Források: radioman-portal.ru, port.ru

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba

A szovjet hadiipar különleges mellékterméke Tovább
Cyber kalózok a XIX. században

Cyber kalózok a XIX. században

Az emberiség történelmében a távoli kommunikációt évszázadokig a futárok és a füstjelek jelentették - néhány fénnyel való próbálkozást leszámítva. Az első lényeges változás csak a 18. század végén történt, amikor 1772-től Franciaországban kiépítették a jelző szemaforok hálózatát. Ki gondolta volna, hogy már ezt a rendszert is meghekkelték 1834-ben. Hogyan lehetséges ez a távíró és az internet előtt, amikor még Morze is csak tervezgette saját rendszerét? A hálózat fénykorában tőzsdei információkat is továbbított, de kezdjük az elején. kepkivagassemafor.PNG

A francia forradalom győzelme után hosszú háborúskodás indult Európában, ezért különösen fontossá vált a hírek gyors továbbítása. A megfelelő technikai megoldást hosszas kísérletezgetés után Claude Chappe (1763-1805) és két testvére találta meg. Az 1793-as év hozta meg nekik a sikert, elkészült a szemaforos távjelző, melynek kidolgozásában Abraham-Louis Bréguet (1747-1823), a kor híres órása és műszerkészítője is részt vett.

A Chappe testvérek végső tervében a szemafornak két karja volt (jelzők), melyeket egy keresztrúd ( szabályozó) kötött össze. Az ellensúllyal felszerelt, rácsos szerkezetű, feketére festett karok 4-10 méter hosszúak voltak, melyeket egy őrtorony szerű épületből két fogantyú segítségével mozgattak. A közvetítő állomásokat egymástól 12-25 kilométerre építették fel, és tetejükről távcsővel figyelték a szomszéd jelzéseit.

semaphore-telegraph-56.pngMindegyik jelző hét pozícióban állhatott, a szabályozó pedig négyben, így összesen 196 különböző variációt lehetett beállítani rajtuk. A kombinációk nagy száma az ábécé kis- és nagybetűinek továbbításán kívül arra is lehetőséget adott, hogy a leggyakrabban használt szavak külön jelet kapjanak, ami sokat gyorsított az üzenetek továbbításán. A mennyiben a láthatóság jó volt, egy képzett üzemeltető egy perc alatt három szimbólumot tudott küldeni.

1794-ben Párizs és Lille között kezdte meg működését az első 225 km-es szakasz A következő vonalat Párizs és Strassbourg között építették ki, ez 50 szemaforból állt. A rendszer gyorsan elterjedt egész Franciaországban, majd a nagyobb európai országokban is. Az egész francia hálózat 556 állomásból állt 4000 kilométer hosszan.

optischertelegraf-768x1024.jpg

A francia forradalom és az azt követő háborúk sikeréhez is hozzájárult ez a gyors távközlési rendszer. Például a Párizs-Lille vonalon óránként mintegy 36 jelet lehetett továbbítani, ami elég egy értékelhető információ átviteléhez, és ez sokszorosa volt a lovas futárok sebességének. 1794-ben a szemafor vonalon keresztül egy órán belül értesültek a párizsiak arról, hogy a francia hadsereg visszafoglalta Condé városát az osztrákoktól.  

A hálózatot kormányzati célokra tartották fenn, de 1834-ben két bankár, François és Joseph Blanc kidolgozott egy módszert arra, hogy tudnák saját hasznukra felhasználni. 

A Blanc-fivérek a Bordeaux-i tőzsdén kereskedtek államkötvényekkel, ahová a piaci mozgásokkal kapcsolatos információk több nap alatt érkeztek meg postai úton Párizsból. Azok a kereskedők, akik gyorsabban megtudják merre megy az árfolyam, hatalmas pénzeket kereshettek (volna). Persze próbálkoztak minden félével, gyorsabb hírnököket alkalmaztak, postagalambokkal kísérleteztek, de a Blanc testvérek találták meg a tuti megoldást. A hálózaton kell elküldeni a tőzsdei információkat, mert az a leggyorsabb. Nyilván nem normál módon, hiszen arra azonnal rájöttek volna. 

Hihetetlen, de már ez az egyszerű kommunikációs rendszer is titkosítva működött. Az üzenetet csak az ismerte aki küldte, és az, aki a megoldó kulcs birtokában el tudta olvasni. Tartalmazott még egy hibajavító jelet is, amiről utólag kiderült, hogy a rendszer gyenge pontja. Ez úgy működött, hogy ha elrontott egy szimbólumot a kezelő, akkor küldött utána egy törlő "backspace" karaktert, ami azt jelentette, hogy az előző szimbólumot nem kell figyelembe venni. Ebbe a hibás karakterbe építették be a tőzsde mozgását jelző információt, ugyanis ez végigment a hálózaton, az üzenetben viszont nem jelent meg. Ehhez egy Párizshoz közeli torony kezelőjét kellett lefizetni, aki leadta a hibás szimbólumot a megbeszélt időpontban. A végpontnál Bordeaux közelében - ahol ráláttak a szemaforra távcsővel - vették az információt és továbbították a Blanc testvéreknek, akik 2 éven keresztül mindig tudták előre a tőzsde mozgását.

04_-the-first-cyber-attack-happened-back-in-1834-by-blanc-brothers.png

A baj ott kezdődött, amikor megbetegedett a lefizetett kezelő. Bár ő átadott minden információt a helyettesnek, de az új ember inkább feldobta a társaságot. A Blanc fivéreket bíróság elé állították, de Franciaországban nem volt olyan törvény, ami alapján elítélhették volna őket. Örök érvényű tanulság, hogy a technológiától függetlenül mindig az ember a leggyengébb láncszem.

Az optikai távíró egészen a XIX. század közepéig üzemelt, csak a vezetéken keresztül működő elektromos változata tudta kiszorítani. A legutolsó, már kizárólag üzleti céllal rendszerben tartott szemaforos távközlési rendszert 1880-ban kapcsolták ki Svédországban. 

 

 Források: andreafortuna.org, inc.com, wonderfulengineering.com, markpack.org.uk

Cyber kalózok a XIX. században Tovább
Gigantikus hangrendszerek

Gigantikus hangrendszerek

A hatalmas hangfal erődítmények akkor váltak széleskörűen ismertté, amikor megépült a "The wall of sound", amit a Grateful Dead zenekar hangmérnöke alkotott meg 1973-ban. A 80-as években az ilyen gigantikus hangfalak - mert amit otthon hallgatunk az csak hangdoboz - fokozatosan eltűntek a koncertek színpadjairól, átadva a helyüket a könnyebben kezelhető utódoknak. 

grateful_dead.jpg

A színpadi audioszörny létrehozásának ötlete a "Medve" becenévre hallgató Owsley Stanley-től származik. Ő nem csak a banda hangmérnöke volt, de részben finanszírozta is őket, azon túl pedig ellátta a tagokat „alkotói elixírrel”, vagyis LSD-25-tel. Az anyagot ( ami az USA-ban 1975-ig félig legális volt) a vállalkozó szellemű kémikus-mérnök egyedül gyártotta, használta és jó haszonnal árulta másoknak is. Persze volt egy kis szépséghibája ennek az üzletnek, ugyanis amikor neves vásárlói közül egyre többen távoztak idő előtt az élők sorából, letartóztatták, majd hároméves börtönbüntetés várt rá. 

A "The wall of sound" legenda úgy indult, hogy az 1969-es év egyik pszichonautikus utazása alkalmával (a kaliforniai Novato-ban próbált az együttes), egy „megvilágosodott” állapotban történt beszélgetés során - ami a hangosításról szólt - Bob Weir, Jerry Garcia, Phil Lesh, Medve és a Grateful Dead néhány odaadó csodálója összegyűlt a próbateremben és megvitatták az akkori hangosító berendezések elégtelen képességeit. Amikor a beszélgetés az élő fellépések irányába fordult, Medve előállt egy ötlettel: „Tudjátok, a megoldás a hangrendszerben van. Annak az együttes mögött kell állnia, és minden hangszert külön kell erősíteni” Abban a pillanatban senki sem vette komolyan , de az elv nagy hatással volt az összegyűltekre. Ez volt a kiindulási pontja egy addig soha nem látott építmény – "The wall of sound" – létrehozásának.

df97d4cd83bd494db8b9d781c7b47349.jpgLétezik egy sokkal prózaibb verzió is az előzményekről, ez pedig a banda sikertelen fellépése a Woodstock Music & Art Fair fesztiválon 1969-ben. Akkor olyan problémák voltak a hangberendezéssel, amelyek lényeges hatással voltak az előadásra és a hallgatóságra is főleg negatív irányban. Nem tudjuk az igazságot, de 1972-re Owsley Stanley (Medve) befejezte a „Fal” tervezését. A kidolgozásban részt vett Rick Turner, Ron Wickersham és John Curl is. 1973-ra a "The wall of sound" felépült.

A banda minden tagja és minden egyes hangszer saját erősítést és hangsugárzókat kapott. A fal csúcsminőségű alkatrészekből épült. A hatalmas szerkezet 27 000 Watt RMS, azaz szinuszos teljesítményre volt képes és 103dB hangnyomást produkált kb. 800 méter távolságban. A zenészek a fal előtt léptek fel, és nem használtak monitor hangszórókat. Ezért, ahogy azt Medve kigondolta, a zene kivételesen tisztán szólt, és egyformán hallották az emberek a színpad előtt és a zenészek a színpadon állva. Eközben a zenekar tagjai hogy nem süketültek meg, azt senki nem tudja.

f4b76bad51774e93bbfb7dde83f31175.jpgA hangfalak meghajtását 89 darab 300W RMS teljesítményű tranzisztoros, valamint három darab 350W RMS teljesítményű McIntosh csöves erősítő alkotta. A maguk korában ezek voltak a legjobbak. A csöves MC3500-ból ma már alig lelhető fel működő darab, de ha akad is egy eladó példány, azért simán el lehet kérni hatvanezer dollárt.

0123dd1575e44302ba45a96ef87d7e6f.jpg

A „The wall of sound” megjelenése idején a bolygó a legerősebb koncert hangrendszere volt. Összehasonlításképpen, a legendás The Beatles 800 W összteljesítménnyel lépett fel, és Woodstock sem lépte túl a 4 kW-ot. A nagy fal folyamatosan nőtt, 10 méteres magasságot és több száz tonna súlyt ért el 1976 végére. A 80-as évek elejéig használták, ezután már a magas költségek miatt nem érte meg, ráadásul addigra születtek kényelmesebb és praktikusabb megoldások. Ennek ellenére mégis volt egy esemény ahol összeraktak egy még nagyobb szörnyeteget. 

620795f0131f49ebbee60e39675e361d.jpg

A Donington parkban (Derbyshire U.K.) rendezték a "Monsters of rock" fesztivált 1988 augusztus 19-22 Között olyan résztvevőkkel, mint a Metallica, Van Halen, KISS, David Lee Roth, Megadeth, Guns `N` Roses, Helloween és az Iron Maiden. 107 000 néző előtt tartották meg a koncerteket.

Ehhez építettek két darab 45 x 10 méteres hangfalrendszert, amelynek (RMS) összteljesítménye 523 000 Watt volt és 100 dB hangnyomást biztosított 2,7 km távolságra. A mérések során az Iron Maiden koncert alatt 118 dB és 124 dB közötti értéket rögzítettek a hangforrástól 90 méterre, a csúcsértékek elérték a 140 dB-t. A rendszer 360 darab hangdobozból állt, amit 460 teljesítményerősítő hajtott meg 4 frekvenciasávra osztva. Minden hangszórót a Turbosound gyártott. A berendezés több mint fele az Iron Maiden csoporthoz tartozott. Akkorára sikeredett a szörnyeteg, hogy 1990-ben felvették a Guinness rekordok könyvébe, mint a legnagyobb hangrendszert. 

70a3d86757564feaa5feb0053153ee73.jpg

A legtöbb diszkóban az emberek a DJ felé fordulnak, de 2013-ban Manchesterben a hangrendszerről akartak képeket készíteni, ugyanis ekkor debütált a "Despacio". Hét darab 3,5 méter magas hangsugárzó, 50 000 wattos összteljesítménnyel. Két éves fejlesztés után három éjszakán át szólt a Manchester New Century Hallban az összesen tíz tonnás cucc. _33a1481.jpg

A rendszert az LCD Soundsystem frontembere, James Murphy tervezte, de közreműködött a legendás hangmérnök John Klett és két mashup - több zeneszámot összeolvasztó - mester, David és Stephen Dewaele. A Despacio - ami a spanyolul lassú - azért született, hogy az Ibiza-i éjszakában a DJ-k egyedülálló hangminőségben játszhassanak olyan zenéket, amikek általában nincs lehetőségük játszani, és persze kizárólag vinylről. Az audiofil fejlesztőcsapat mindenképpen McIntosh erősítőket akart használni , mivel ezek már bizonyítottak a Grateful Dead nagy falában .

A törekvés az volt, hogy olyan klub hangrendszert hozzanak létre, amelyik úgy szól, mint egy audiofil otthoni cucc. El akartak szakadni a mai sokprocesszoros készülékektől, amik mindent szoftveresen próbálnak megoldani. Az alkotók nagyra értékelték az analóg technikát. Hat hónap alatt készültek el a tervek, szerencsére a McIntosh is fantáziát látott ebben az egyedülálló projektben és több százezer dollár értékű erősítőt kölcsönzött, melyeknek összteljesítménye 50 000 watt és a súlya 4,5 tonna volt. A rendszer nem csak jól szólt, de jól is nézett ki. A magassugárzó helyzetét mechanikus úton lehetett változtatni a futásidő korrekció végett, tehát semmi hangprocesszor meg ilyesmi. Két nappal a debütálás előtt szinte minden zenei stílussal tesztelték a rendszert, és remekül vizsgázott.

_33a1056.jpgA Despacio úgy szól, hogy elmerülhetsz a zenében, és nem ébredsz fáradtan másnap. Olyan a hangminőség, hogy nyugodtan beszélgethetsz a melletted lévővel, mert megérted minden szavát, nem kell ordibálnod. A kiváló építőelemek mellett még az a titok, hogy a rendszer kb. 20%-on működik, ezáltal minimalizálva a torzítást és egyéb negatív hatásokat. Gond is lenne, ha feltekernék a maximumra, hiszen ekkora teljesítménnyel már szabadtéren szoktak hangosítani. Mindenki kimenekülne a teremből és halláskárosodást szenvedne valószínűleg.

6dd73ab4d936491092cce810d3b38a12.jpgHasonló elgondolásból született meg Bowers & Wilkins Sound System, mint a Despaacio. Ha kapható lenne a kereskedelemben 1.000.000 eurós árcédula díszelegne rajta. Laurence Dickie, a legendás Nautilus hangszórók tervezője segített a rendszer megalkotásában. Még nagy hangerőn is kellemesen szól, de valószínűleg ennél sem tekerik fel teljesen a potmétert, mert 120 000 Watt már fegyverként is használható, bár ezt a gyári adatot kicsit soknak találom, valószínűleg zenei csúcsokra értelmezhető. A hangrendszer összes eleme házon belül készült, tehát a Bowers & Wilkins saját terméke.

e8821828d35b400d93ecf56213337cac.jpg

A NASA valaha épített legerősebb rakétája fogja hordozni az ORION űrhajót. Ahhoz, hogy szimulálni tudják a valós körülményeket, az űrkapszulát a hordozórakéta által kibocsátott akusztikai rezgések hatásának kell kitenni. A gyártó Lockheed Martin ezt a tesztet egy speciális akusztikai kamrában szokta végezni, de mivel az űrhajót nem akarták elmozdítani a helyéről, ezért mást kellett kitalálni. Körbepakolták 1500 darab hangdobozzal és 150 decibeles hangnyomással ráküldték a számítógép által szimulált hangokat.  

lockheed-sound.jpg

A hangszórórendszer bárhol felállítható - feltéve, hogy van elég villamos energia a közelben. Egy számítógépes algoritmust gondoskodik róla, hogy a hanghullámok pontosan ugyanolyan eloszlással és energiaszintekkel érkezzenek az űrhajóra, mint ahogy majd az indításkor fognak. A kapszulán és környékén elhelyezett 70–100 mikrofon ad visszajelzést arról, hogy ez valóban megtörténik. 

lockheed-speaker.jpg

Arról nincs információ, hogy a technikusok munka után esetleg zenével is próbálgatták e a rendszert.

RMS (effektív, vagyis hatásos teljesítmény). Szabványos mód az erősítők teljesítményének mérésére. Az eszköz bemenetére szinusz jelet vezetünk és megmérjük a kimeneten azt az átlagos értéket, amit még károsodás nélkül elvisel, ezért szinuszos teljesítménynek is szokták nevezni. A zene persze ritkán áll ilyen hullámokból, és ott rövid idejű csúcsok is előfordulhatnak, amiket még simán elvisel az erősítő, ezért létezik még a zenei teljesítmény, ahol ezeknek a rövid csúcsoknak az értékét veszik figyelembe, ezért ez mindig nagyobb, mint az RMS. Ahol nem tüntettem fel, ott nem derült ki milyen módon mérték a teljesítményt.

  

 Források: wired.co.uk, whathifi.com, popsci.com, roniker.ru, pult.ru, wikipédia

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba

Gigantikus hangrendszerek Tovább