6 milliárd dollárba került, és csak 4 hónapig működött

A hidegháború rengeteg különlegességet ihletett, de a nukleáris támadástól való félelem az egyik legfurcsább projekthez vezetett ami amerikai földön valaha előfordult. Azt hinnéd hogy Észak-Dakota egy rendkívül unalmas vidék, de a kanadai határhoz közeledve az egysíkú pusztákat megszakítja valami különös építmény, ami messziről piramisnak néz ki. Az épületegyüttes sokáig a legfejlettebb interkontinentális ballisztikus rakéta elhárító rendszer volt amit valaha építettek.

Az 50 fő lakosú Nekoma városka mellett található a Stanley R. Mickelsen Safeguard Complex, amit 1970-ben kezdtek építeni. Ekkor javában tartott a vietnami háború, és a kubai válság rémképe még erősen kísértett. Mindenki az atomháborútól rettegett, és már üzemeltek rakéta előjelző állomások. Ilyen volt pl. a horizonton túli észlelésre szolgáló Orosz Harkály, vagy Alaszkában a White Alice kódnévre hallgató radarrendszer. Az USA hadserege a Safeguard Program keretében potom 6 milliárd dollárért húzta fel ezt az objektumot, melynek fő feladata az volt, hogy figyelje, azonosítsa és lelője a szovjet ballisztikus rakétákat. A programban eredetileg három ilyen állomás felépítésének a terve szerepelt.

A Safeguard rendszer több összetevőből állt, a Perimeter Acquisition Radarból (PAR), a Missile Site Radarból (MSR), valamint Spartan, Sprint és a Remote Sprint rakétaindítókból. A PAR végezte a távolfelderítést, és már az Északi-sarki régióban megjelenő rakétákat is érzékelte, majd átadta az adatokat a piramis négy oldalán elhelyezett célravezető MSR radaroknak. A komplexum körül 16-32 kilométeres sávban helyezkedtek el a rakétaindítók.

A piramis csak a jéghegy csúcsa, mert több szint mélyen benyúlik a föld alá. A komplexum fénykorában 30 nagy (Spartan) és 70 rövid hatótávolságú (Sprint) rakétát tartottak itt. Amikor a SALT-1 fegyverzet korlátozási egyezmény hatályba lépett a Szovjetunió és az Egyesült Államok között már 85%-os készültségű volt az objektum, amit annak idején Nixon piramisnak is becéztek.

A szerződésben a felek vállalták, hogy egyikük sem telepít rakétaelhárító rakéta rendszert (ABM), kivéve egyet-egyet a saját fővárosa és a saját interkontinentális ballisztikus rakétái indítóállásainak 150 kilométeres sugarú körzetében, legfeljebb 100–100 indítóállással és ugyanennyi rakétaelhárító rakétával, korlátozott számú és hatósugarú radarokkal. Az egyik kritériumnak elvileg megfelelt volna a bázis a PAR radart leszámítva, hiszen az ellenségre irányított Minuteman interkontinentális rakéták silóiból is jó pár darab a környékre épült. 1975 április elsején el is kezdődött a részleges működés, ami október elsejétől vált teljessé. 1976 február tizedikén pedig leállították az egész rendszert.

Ezt több okkal is magyarázták, egyrészt túl költségesnek bizonyult, másrészt felmerült a kérdés, hogy vajon milyen hatékony lenne a gyakorlatban. Végül pedig az ellenséges nukleáris bombák felrobbantása az USA saját területe fölött nem tűnt túl jó ötletnek, ráadásul a bázis Kanadára is veszélyt jelentett, hiszen a szovjet rakéták nagy valószínűséggel abból az irányból is jöttek volna.

Ezután a beton silókat lezárták, minden értékes tárgyat elszállítottak, az alagutakat hagyták hogy megteljenek vízzel. A távolfelderítő (PAR) radart a légierő átvette, és 1977-ben újra aktiválta, majd később továbbfejlesztette. Egy ideig a piramis turistalátványosságként szolgált, aztán a szövetségi kormány 2012-ben árverésre bocsátotta. Sikerült is az értékesítés, egy pacifista, visszahúzódó vallási szekta (Hutteriták) vásárolta meg 530 000 USA dollárért, így most már jó messziről nézhetjük csak.

2011-ben a Szellemvárosok Észak-Dakotában oldal szerzői Troy Larson és Terry Hinnenkamp lélegzetelállító képeket készítettek az elhagyott bázison, ezekből láthatunk lentebb párat.

Forrás: Wikipédia, www.ghostsofnorthdakota.com

Beszélgetés Selyem Tóth Sándorral, a páratlan értékű zalaegerszegi rádiógyűjtemény őrzőjével

A Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum zalaegerszegi irodáinak alagsorában járunk. A járás persze túlzás, hiszen valójában lépni sem lehet a készülékektől. A múzeum őrzi ugyanis az ország egyik legnagyobb, különleges rádiókat felvonultató gyűjteményének egy részét, amelynek felelőse, fejlesztője, ápolója Selyem Tóth Sándor. Zalában, de szerte az országban és a világban sem szorul bemutatásra, nemzetközi „vizeken" evezve is a gyűjtők gyűjtője, magánkollekciója is számos különlegességgel szolgál. A múzeumbeli értékeket egyelőre csak külön kérésre lehet megtekinteni, de épp az elmúlt hetekben röppent fel 16 év után újra a remény, hogy a felújítás előtt álló falumúzeumban helyet kaphatnak a rádiók.

Termoelektromos generátor? - kérdezek vissza, amikor kalauzom rámutat egy lámpának látszó készülékre. Ahol nincs áram, ezzel fejleszthető, s mint látja, a csatlakozás is ott van az oldalán, mihez ekképp rádiót is lehet kapcsolni. Az oroszoknál volt jellemző 1945 után, de az 1920-as évektől ezt Angliában is készítették. Két éve őrzöm, én vásároltam. A ritkaságok között csak kapkodjuk a fejünket: amott eredeti Orion dobozban lapul egy új készülék, a külső burok az 1930-as éveket idézi. A harmincas évekből való, Budapestről érkezett Gloriett is megfér mellette.

1995-ben kezdtem el a rádiókészülékek és a hozzá kapcsolódó irodalom gyűjtését. Ez számomra pihentető, sok örömet okoz. Gyűjteményem 1990 darabból, elsősorban csöves készülékből és 350 db táskarádióból áll, 630-ról van információ a honlapomon, de a teljes gyűjtemény is látható egy weblapon. A gyűjtés legfőbb rendező elve a technikatörténet, ezért jól megfér gyűjteményében az 1926-os Philips Népvevő, a Standard 3a és az 1964-es Bang & Olufsen Beomaster 900, amely a világ első sztereó tranzisztoros rádiója. Vágya, hogy Zalaegerszegen létrejöjjön egy állandó kiállítás, ezért volt nagy öröm számára, amikor Magyarországon elsőként (természetesen csak ebben a kategóriában) 1998 novemberében felkerült a világhálóra, s ezzel mások számára is láthatóvá vált a gyűjtemény, amelyben ott pihen a különleges formai kivitelnek számító Ingelen US 437 W Geographic, amelynek érdekessége a színes Európa-térképes körskála a városok (adóállomások) kereséskor felgyulladó fényeivel, de érdekesség lehet az 1936-os és 1951-es Orion 222. Említést érdemel az Orion 331-es típus török export változata is.

Selyem Tóth Sándor alapító tagja a Rádiógyűjtők Magyarországi Klubjának, amely 1998 júniusában alakult. Több klubtag saját honlappal is jelen van a világhálón, munkájukat segíti az Oradio levelezőlista is. ő maga a svájci szakhonlapon a második helyen szerepel a világ gyűjtői között.

A Postai és Távközlési Múzeum Alapítvány kiadásában 1998 elején dupla CD-ROM jelent meg „A magyar rádiózás története és a vevőkészülékek katalógusa” címmel, amelyben néhány készülékkel a gyűjteményem is szerepel - folytatja a szenvedély sikertörténetét a mérnökemberből lett gyűjtő. - A kiadványt minden érdeklődőnek szívesen ajánlom kultúrtörténeti és technikatörténeti jelentősége miatt is. Munkám jelentős részét jelenti, hogy a világ legnagyobb rádiógyűjtői oldalán hazánkat a nemzetek közötti „versenyben” a 15. helyről a10. helyre hoztam fel, és tartósan ott is tartom. Ide közel 45 ezer képet töltöttem fel, döntően magyar készülékekről.

Hazánk egyébként az 1930-as évektől 1962-ig rádiógyártó nagyhatalom volt, gyártmányai a Dél Amerikai földrészen is ismertek, népszerűek voltak. Olyannyira, hogy miután az interneten keresztül értesültek a missziójáról, Selyem Tóth Sándornak Peruból is üzentek: eredeti csomagolású, Magyarországon gyártott rádiót küldenének neki. A tetemes postaköltség egyelőre akadályt képez. Az ismeretterjesztés közben kézbe veszünk újabb ritkaságokat, bár a negyvenes évekbeli Standard világvevőt mérete miatt például alig bírnánk el. Nagypolgári lakások éke volt. Egy havi fizetés volt az ára, s olyannyira nagy értéknek számított, hogy óriási mérete ellenére az egyik itt lévőt a tulajdonosai még a Balatonra is levitték magukkal. Egyszer le is esett a vonatról, de még mindig üzemképes. Az ötvenes éveket szimbolizálja a függőleges üvegskála-csíkos, nyolc hullámsávos Orion rádió, ami hagyatékból került Egerszegre. Közben megérkezünk az úgynevezett néprádióhoz.

A néprádió két hullámban terjedt el Magyarországon, először bakelit tömegrádióként, a Horthy-korszakban, több ezer példányban, majd az ötvenes években. Több cég gyártotta, hogy nagy tömegeket tudjon elérni a rádiózás. A második Néprádió akció már igénytelenebb, fadobozos változatot hozott. A gyűjtemény világosbarna darabját az Orion gyártotta, három adót lehetett rajta fogni. Később ha több adót akartunk a hatvanas-hetvenes években, akkor a SOKOL rádión hallgathattuk a Radio Luxemburgot, vagy más készüléken az Amerika Hangját, illetve a Szabad Európát. S hogy honnan a szent őrület? Selyem Tóth Sándor Budapesten végzett a Kandó Kálmán villamosmérnöki főiskolán, a kilencvenes években kicsit unta magát, a házi kerten kívül mást is akart. A családi rádiót megmentette, felújította, s járta a bolhapiacokat. Ma már sokan ismerik, tudják, mit keres. A múzeumi lehetőség új lendületet ad a szenvedélynek, és reméli a postamúzeumbeli, valamint a volt szentendrei (most pomázi), verőcei, keszthelyi és más kollekciók mellett végre közkinccsé lesz az egyik legnagyobbnak számító rádiógyűjtemény.

Az értékmentő tevékenység következő szintje az alapítványtétel volt. A Zala Megyei Bíróság 2000-ben jegyezte be az Első Zalai Rádiómúzeum Alapítványt. Ezzel nyílt lehetőség az európai kulturális és technikai örökség megőrzésére, a magyar rádiógyártás fennmaradt gyártmányainak megmentésére.

Forrás: Arany Horváth Zsuzsa írása a zalai Prémium magazin téli számában. Fotó: Pezzetta Umberto

A cikkhez kapcsolódó honlapok: Radiomuseum.org, Virtuális rádiómúzeum, Facebook Rádiómúzeum

Sokan összeesküvés elméletnek vélik a tervezett elavulást, pedig nem az. Olyannyira nem, hogy egy jogszabályokkal támogatott folyamatról van szó, ami állítólag nekünk jó.

Többen még mindig elcsodálkoznak ha azt mondják valahol, hogy nincs alkatrész az elromlott készülékükhöz, és  megkérdezik hogy miért, hiszen a gyártónak 8 évig kötelező biztosítania a pótalkatrészt. Valamikor ez valóban így volt, de az Európai Unióhoz való csatlakozáskor a dolgok megváltoztak.

Az EU joganyagában sincs olyan rendelkezés amely kötelező leírást tartalmazna a gyártók alkatrészellátására vonatkozóan. Az ilyen jellegű előírás ellentétes lenne az áruk szabad mozgásának elvével, és a belső piaci szolgáltatásokra vonatkozó irányelvekkel is. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium álláspontja az volt amíg létezett, hogy nincs is szükség ilyenre, mivel a kötelező alkatrész-ellátás előírása nagymértékben sértené a vállalkozás szabadságát, emellett bármilyen kormányzati szintű előírás olyan mértékű beavatkozást jelentene, amely adott esetben többletköltséget eredményezne a vállalkozások számára. Az ennek következtében megjelenő költségek áthárítása a fogyasztói árakban jelentkezne, amely a fogyasztók érdekeit sértené. Másrészt a tartós fogyasztási cikkek piacán kialakult erős verseny miatt gyakori, hogy a fogyasztónak inkább megéri új készüléket vásárolni.

Végső soron tehát a fogyasztókat védik azzal a magatartással, hogy nem írnak elő kötelező alkatrész-ellátást, és adott esetben háromévente lecserélhetik a tartós fogyasztási cikket, mint pl. egy mosógépet. Ezek után viszont értelmezhetetlen a „tartós” megnevezés. Nem minden átlag fogyasztó van abban a helyzetben hogy háromévente cserélgesse műszaki cikkeit, a környezetvédelemről már nem is beszélve, hiszen arra akarják rávenni, hogy a készülék megjavíttatása helyett dobja ki a régit.

A fogyasztók többsége tartós fogyasztási cikket (például egy nagy értékű műszaki berendezést) nem két-három évre vesz. Márpedig előfordulhat, hogy a jótállási, szavatossági idő leteltét követően, ha meghibásodik a termék kénytelenek újat venni, mivel sok esetben a gyártó nem biztosít pótalkatrészt, ezért meghiúsul a javítás. A szervizek kreativitása pedig véges, hiszen némelyik készülék olyan speciális elemekből épül fel, amiket nem lehet akármivel helyettesíteni.

Többen ezt annyival elintézik, hogy az elektronikai termékek 3 év után elavulnak, ezt tudomásul kell venni. Kár volna ettől nagyobb életciklust beléjük tervezni, mert úgy is eldobják az emberek és újat vesznek. A gyártók gondoskodnak az új trendekről, persze ez nem mindig jön be, pl. hajlított képernyős tévét sem akart mindenki venni. A dolog fogyasztói oldalról érzékenyen érint minket, de munkavállalói oldalról meg jó. Miért is? E nélkül nem tartható fenn a gazdaság, és a termelés növekvő mértéke állítólag. Igen ám, de ezen termékek java a Távol-keleten készül, errefelé legfeljebb csak összerakják őket.

Lássunk 10 példát, amelyek közül valamelyikbe már szinte mindenki biztosan belefutott.

1. A termék működik rendesen, de már divatjamúlt. Nem elég trendi a formája, és ezt éreztetik is veled különféle médiumokon keresztül. Ettől még persze nem kéne lecserélni, de baráti körben már ciki megjelenni vele.

2. Túl drága a javítás. A készülék elromlott, javítható lenne, de az alkatrész ára a munkadíjjal együtt meghaladná a jelenlegi értékét, vagy akár egy hasonló új készülék vételárát. Mobiltelefonokra jellemző, hogy a kijelző ára jelentősen nem csökken, de maga a készülék 2-3 év múlva már csak a töredékét éri az újkori árának.

3. Nincs alkatrész. A készülék elmúlt 2 éves, és a gyártó már semmilyen alkatrészt nem biztosít a javításhoz.

4. Hosszú és körülményes javítási folyamat már a garancia ideje alatt is. Leggyakoribb előfordulása a külföldi webáruházas vásárlások alkalmával. A terméket vissza kell küldeni az eladónak ( ha még létezik ), de teljesen bizonytalan mikor kapjuk vissza, ha egyáltalán visszakapjuk.

5. A termék már garanciában sem javítható, ha probléma adódik vele azonnali csere, vagy pénz visszafizetés lép életbe. A gyártó vagy forgalmazó (gyártató) már a jótállási idő alatt sem biztosít pótalkatrészt. Főleg olcsóbb barkácsgépekre jellemző, de kisebb háztartási készülékeknél is gyakran előfordul.

6. A készülékben egy apró alkatrész hibásodott meg, de azt külön nem lehet beszerezni, csak a komplett egységet, aminek a része. Persze így már nem biztos hogy megéri a javítás.

7. Megszűnő terméktámogatás. A termék még kifogástalanul üzemelne, de az újabb eszközökkel és operációs rendszerekkel már nem kompatibilis. A gyártó nem biztosít frissítéseket.

8. Gyors elhasználódás. A termék szándékosan olyan anyagból készül ami gyorsan kopik, és hamar kifakul. Védőtok és fólia használata sem tudja sokáig késleltetni a jelenséget.

9. Nem létező gyártó. A márkajelzésre rákeresve szinte semmit nem lehet találni a weben. Legtöbbször általában valamelyik áruházlánc forgalmazza a terméket, és ha garancia időn belül meghibásodik oda kell visszavinni. Amint letelik a garancia teljesen reménytelen helyzetbe kerülünk a javítás szempontjából. Aukciós oldalakon is könnyen belefuthatunk ilyen "jó árú" szerkezetekbe.

10. Ragasztott technológiák. Mobiltelefonoknál, táblagépeknél és Bluetooth eszközöknél fordul elő leggyakrabban. Párosítva a 8- as ponttal hihetetlen gyorsan elhasználódó termék lesz az eredmény, ami ráadásul nehezen javítható, tehát gyorsan a kukában találja magát.

Ráadásként még megemlítem a régi nagy cégek nevét használó ultragagyi termékeket, amiket akár a vásárlók megtévesztéseként is felfoghatunk, de ez már csak hab a tortán.

Wonderfulengineering.com nyomán, + saját tapasztalat. A képek csak illusztrációk.

A térhatású zenehallgatásra való törekvés szinte egyidős a hangrögzítéssel

A manapság általánosan használt sztereó hangot nem sokkal a fonográf és a telefon megjelenése után már feltalálták. A mérnökök hamar rájöttek arra, hogy ha az embernek két füle van, akkor a két irányból érkező hang realisztikusabb hatást fog kelteni. 1884-ben, néhány évvel a telefon feltalálása után már egy kísérlet során két mikrofont helyeztek el a Grand Opera épületében Párizsban, és kétcsatornás hangot hallgattak fejhallgatón keresztül a közeli szállodában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a sztereó zenei felvételek sokkal élethűbben szólnak, de ezek rögzítésére még nem állt készen a technika ebben az időben.

A legkorábbi kísérletek arra, hogy a két csatornát a hanglemezen egyetlen barázdára rögzítsék 1931 és 1937 között zajlottak. Az elv már jó volt, de a vágáshoz és a lejátszáshoz megfizethetetlenül drága különleges berendezések kellettek. A háború után úgy tűnt az orsós magnók megjelenése lökést adhat a sztereó térhódításának. A szalagon egyszerűen elfért több sáv is egymás mellett. 1949-ben bemutatták az első sztereó magnetofont, ami érdekes módon három csatornát tudott rögzíteni (bal, jobb és középső), és a korai 1950-es években többen is gyártani kezdtek ilyen 3 csatornás sztereó masinákat. Ekkor úgy nézett ki, hogy a sztereó hangzás megérkezett, de a szalagok és a készülékek drágák voltak, és sokan inkább a monó lemezjátszót választották. Az áttörés nem sikerült akkor sem. Születtek még egészen érdekes fejlesztések is, mint például a lenti képen ez a dupla hangszedős szerkezet, ami olyan lemezt játszott le, aminek az elejétől kezdődött az egyik csatorna, féltávnál meg a másik.

1959-ben jött a következő sztereó hullám, ami már tartósnak bizonyult. A még ma is használatos FM sztereó multiplex rádióadás 1961-ben indult Amerikában, és onnan gyűrűzött szép lassan Európa felé. Persze előtte is voltak érdekes kísérletek a térhatású hang sugárzására. Egészen pontosan 1925-ben jegyezték fel az elsőt, ami a BBC nevéhez fűződik, és abból állt, hogy a jobb csatornát egy hosszúhullámú adó, a balt pedig egy középhullámú sugározta, tehát aki rendelkezett 2 darab rádiókészülékkel, és megfelelő távolságra helyezte őket egymástól, az sztereóban élvezhette a műsort. Szintén a BBC próbálkozott azzal a megoldással 1958-ban, hogy a TV adás hangja volt az egyik csatorna, a másik pedig egy középhullámú rádióadó. Történt még Amerikában, hogy közös tulajdonosa volt egy FM és egy AM rádióállomásnak, ő pedig gondolt egyet és az egyik oldalt az FM, a másikat pedig az AM adóval továbbította. A dolog odáig fajult, hogy rendszeres műsorsugárzás lett belőle 1954-től kezdődően. Készültek az ilyen vételre alkalmas készülékek is, nem is akármilyenek. A lenti képen látható FISHER rádióerősítő (1962) már egy későbbi modell, de még alkalmas volt az un. "AM-FM sztereó" adások vételére is.

1961-től egyes zene orientált tv csatornák már próbálkoztak azzal, hogy a műsor hangját FM sztereó rádión közvetítik, ezzel megvalósítva a sztereó televízió legkorábbi verzióját. Ez a gyakorlat egészen a nyolcvanas évekig folytatódott, például az 1985-ös "Live Aid" segélykoncert hangját sztereóban sugározták a rádióállomások, a televízió pedig élőben közvetítette. Az első sorozatgyártású sztereó vinyl lemez 1957-ben jelenik meg, 1958-ban már 4 sztereó albumot adnak ki. Ezek ára 1 év alatt a tizedére csökken, ugyanis nem volt olyan megfizethető árú készülék a piacon amivel le lehetett játszani őket. Később a helyzet megváltozik, és a dolgok beindultak.

A sztereó tehát elkezdett terjedni, de innen is tovább kéne lépni a még élethűbb térhatás irányába. Erre is történtek próbálkozások már a negyvenes években. Sok szempontból Walt Disney tekinthető a surround hangzás feltalálójának. Disney a Bell Labs mérnökeivel közösen kidolgozott egy több mikrofonos rögzítési technikát, amit Fantasound-nak neveztek el. 1941-ben elkészült az első film ezzel a módszerrel. A bal és jobb, valamint középső csatornákat a filmen lévő fő hangsáv tartalmazta, a hátsó hangsávok viszont egy külön tekercsre kerültek, ami néha elmászott a többitől, ezért gondoskodni kellett a szinkronozásról. Természetesen csillagászati ára miatt ez a rendszer sem volt életképes.

A hatvanas évek második felében úgy gondolták elérkezett az idő arra, hogy a térhatást több hangsugárzó elhelyezésével tovább fokozzák. Megszületett a kvadrofón 4 hangszórós, vagy 4.0-ás rendszer. Az akkor létező szalagos formátumoknál ez nem okozott túl nagy gondot, hiszen az orsós magnó alapból négy sávos volt, és már 1953-ban is stúdió szinten rögzítettek 4 hangcsatornát a szalagra. A 8 sávos kazettánál sem volt probléma, hiszen a 4 sztereó csatorna helyett 2 kvadró került a szalagra, a hanglemez viszont már nem volt ilyen egyszerű, hiszen egyetlen barázda tartalmazta a sztereó két csatornáját, ebbe kellett négyet belevarázsolni úgy, hogy a sztereó lemezt is le tudja játszani a rendszer, a kvadrót pedig a sztereó lejátszó sztereóban.

1969-ben jelent meg az első un. diszkrét négycsatornás rendszer a Q4. Használták még a "4-4-4" jelölést is, ami azt jelenti, hogy 4 hangforrás jelét négy csatornán keresztül juttatjuk a négy hangsugárzóba. Ez a megoldás az orsós magnó mind a négy sávját felhasználta az egyik irányban. 1970-ben jött ki a 8 sávos kazetta kvadró verziója a Q8, egy ilyet látunk a fenti képen, ennek létezett autóban használatos változata is. Ezek voltak a teljes értékű kvadrofon készülékek, hiszen itt 4 önálló hangcsatornára történt az anyag rögzítése. A JVC és az RCA 1972-ben piacra lépett a hanglemez diszkrét kvadrofon verziójával, ami Quadradisc vagy CD-4 megnevezéssel futott.

Az alapelv úgy nézett ki, hogy a jobb első és jobb hátsó jel összegét tartalmazta a normál jobb csatorna, a normál bal pedig a bal első és bal hátsó jel összegét. Ahhoz hogy reprodukálni tudjuk az eredeti hangzást, szükségünk volt a különbségi jelekre is, amiket egy 30 kilohertzes vivőre ültettek fel, ezáltal egy 45 kilohertz sávszélességű jelcsomag került fel a lemezre. Ehhez jobb minőségű hangszedő és hanglemez alapanyag kellett, valamint a szélesebb barázda, ami miatt lecsökkent a játékidő. A fejről erősítés után egy dekóder áramkörre került a jel, ami egyszerű matematikai műveletekkel előállította a négy csatornát.

A CBS vezette be 1971-ben az SQ kvadrofonikus rendszert, ami már mátrix elven működött, és egy teljesen más vonalat képviselt . Erre a "4-2-4" jelölést használták, ugyanis itt a 4 hangforrás jelét 2 csatornán keresztül juttatják el. A sztereó csatornákhoz adták hozzá 90 fokos fáziseltolással a különbségi jeleket, és ezt a jelcsomagot vágták bele normál módon a lemezbe. A lejátszás során egy fázistoló áramkörökre épülő dekóder egység állította elő az eredeti 4 csatornát. Korai rendszerekkel 3 dB áthallási csillapítást értek el az első és a hátsó hangszórók között, ami nagyon rossz érték. Később különböző trükkökkel ezt feltornázták 12 dB-es értékre. Az SQ nem támasztott olyan követelményeket a lejátszóval szemben mint a CD-4, és hagyományos készülékekkel simán lejátszható volt, de a minőségben elmaradt mögötte. Ennek ellenére mégis ez terjed el legjobban. Az SQ lemez alig került többe mint normál társa. A Csehszlovák Supraphon is adott ki SQ lemezeket a szomszédban 1978-ban, a TESLA pedig gyártott dekódert (lenti kép).

Ezek voltak a legelterjedtebb rendszerek, de szinte minden nagyobb cégcsoport fejlesztett valamit önállóan. Hihetetlen, de legalább 20 féle rendszer jelent meg a hetvenes években, volt több amelyik kompatibilis volt valamelyik másikkal, vagy akár többel egyszerre. Még az Orion Rádió és Villamossági Vállalatnál is kidolgoztak egy rendszert, ez volt a "Korrekciós mátrix-kvadrofon átviteli eljárás". Ennek ellenére hazánkban a gyártók nem mutattak hajlandóságot a kvadrofónia irányába, bár tervek készültek, de a azok nem jutottak el a megvalósulásig.

Természetesen a kvadrofón rádióadás is megszületett, ami valójában a sztereó rendszer kiterjesztett változatának tekinthető, és Quadracast névre hallgatott. A lenti ábrán láthatjuk felül a normál FM sztereó adás spektrumát, alatta pedig a Quadracast rendszerét, amelynél még egy plusz 76 kilohertzes vivőfrekvenciára rakták az első és hátsó csatornák különbségi jeleit. A gyakorlati tapasztalatok nagyon rosszak voltak, csak az adó közelében volt kielégítő a vétel, és a jel-zaj viszony akkor sem érte el a kívánt szintet.

Magyarországon 1967-ben jelent meg az első kereskedelmi forgalomban kapható sztereó rádió, és ugyanebben az évben indultak a sztereó adások kísérleti jelleggel. 1974-ben már hifi sztereó rádióerősítő is a boltok polcaira került. A Magyar Rádió Európában elsőként már 1976-ban megkezdte kvadrofón adástechnikai kísérleteit, és napi 1 óra műsort sugárzott.

Quadracast kísérleti adás is volt néhány hétig 1978-ban, de ilyen rendszerű vevőkészülék szinte nem létezett, ezért inkább egy bárki által vehető adásmódot választottak: a két első csatornát a Bartók rádió sugározta, a két hátsót pedig a Petőfi. Egészen 1992-ig folytatódtak így a közvetítések. Komoly külföldi szakmai elismeréseket szerzett a Magyar Rádió ezekkel a kísérletekkel, hiszen olyan műsorokat gyártottak, amik kihasználták 4 csatornás rendszer lehetőségeit, ez pedig új távlatokat nyitott a rádiójátékok világában, és az alkotók kezébe eddig soha nem látott (hallott) eszközöket adott.

A nyitó és a záró képen látható 4 csatornás rádióerősítők a kvadrofón korszak különlegességei voltak, általában a nagyobb gyártók tartottak pár modellt a kínálatukban, de főleg Japánban és az USA-ban volt rájuk piaci érdeklődés. Ezek a gépek általában csak sztereó tunerrel rendelkeztek, és minden cég a saját maga által elfogadott rendszert építette a készülékeibe. Extrém esetben előfordulhatott, hogy valakinek volt 3 kedvenc előadója, és kvadróban szerette volna hallgatni a lemezeiket, akkor azt csak 3 különböző rendszeren tehette meg.

A sokféle rendszer akadályozta a kvadrofónia elterjedését, nem beszélve arról, hogy több megoldás már az analóg technika határait feszegette, ezért 1979 után szinte teljesen eltűntek a kettőnél több csatornát használó rendszerek, és csak a digitális áramkörök fejlődése hozta vissza őket a kilencvenes években.

Forrás: Wikipédia, hiradastechnika.hu, Cs. Kádár Péter, Rádiótechnika folyóirat

Az USA-ban is először a hurokantennás iránymérő módszerek kezdtek elterjedni. 1929-től több száz állomásból álló rádió iránymérő hálózatokat kezdtek kiépíteni Amerika szerte, és más országokban is. Ez az un. LFR (low-frequency radio range) hálózat egészen az ötvenes évekig működött, az utolsó állomásokat 1970-ben szerelték le. Az első egységek még hurokantennával készültek, de 1932-től már áttértek az Adcock antennákra, mivel ezekkel sokkal jobb teljesítményt tudtak elérni, főleg éjszaka (lásd: előző rész vége).

Az LFR állomások leggyakrabban nagyobb repülőterek mellé épültek, de minimum 200 mérföldre egymástól, hogy meglegyen a teljes lefedettség. Egy ilyen állomást láthatunk a lenti képen. Az adó 1500 Watt teljesítménnyel sugárzott a 190-535 kilohertzes frekvenciatartományban. A házikó tetején lévő antenna szolgált külön a beszédkapcsolat fenntartására. 

Az állomás morze jeleket sugárzott négy irányba. A jelek egymás tükörképei voltak, egyik az A betű (.-), másik pedig az N betű (-.). Így kaptunk 4 darab vezetősugarat, amint a lenti ábrán is láthatjuk, ha két nyaláb között tartózkodott a gépünk, akkor csak valamelyik betű kódját vettük a repülőn elhelyezett egyszerű AM vevővel, ha pont követtük a vezető sugarat, akkor pedig folyamatos sípolást hallottunk. Az állomások vezető sugarai egymás folytatásai voltak, tehát ezzel a módszerrel egy egész országon átívelő komplett légifolyosó rendszert lehetett létrehozni. Később a sípjelek hallgatása kissé fárasztóvá vált, főleg a hosszú posta járatoknál, ezért vizuális megoldásra tértek át. A lenti kép jobb oldalán látható rezgőnyelves műszer mérte mindkét vivő amplitúdóját, és ha egyforma volt a két csík, akkor rátaláltak a vezető sugárra.

Közben Európában is megjelent az LFR rendszer továbbfejlesztett német verziója, ami Sonne néven futott, de egy korábbi változata alapján Elekta-Sonnen névre is hallgatott. Annyira hasznosnak bizonyult, hogy a háború után több ország is bevezette, pl. az angolok Konzol-nak hívták, a Szovjetunió pedig WRM 5 kódnéven üzemeltette, sőt a háború folyamán a legtöbb állomást az egymással szemben álló felek közösen használták, ezért nem is bombázták le azokat, kivéve egyet, ahol a németek a jelek kódolásával próbálkoztak. A telepítéseket 1940-ben kezdték meg két állomással, egyik Spanyolországban a másik pedig Norvégiában épült.

A működési elv rendkívül érdekes, 3 darab 100 méter körüli magas adótorony helyezkedett el egy nagyjából 1,5 kilométeres egyenes vonal mentén, és a hosszúhullámú sávban 255-320 kHz között sugároztak. Ebben a tartományban a rádióhullámok a föld görbületét követik, ezért 1-2 kilowattos teljesítménnyel igen nagy területet be lehet sugározni, ezért nem kellett sok állomás. Az antennák ugyanazt a jelet kapták, csak az egyik szélsőre menő jel fázisa 90 fokot sietett a középsőhöz képest, a másik szélsőé pedig ugyanannyit késett. A kisugárzott jel percenként ismétlődik, ebből az első 6 másodperc az állomás azonosítója, utána szünet, majd egy fél perces blokk következik aminek a megértéséhez az alsó ábrát kell tanulmányoznunk.

K betűvel vannak jelölve felül a rövid impulzusok, L betűvel pedig a hosszú impulzusok, amik alapból 180 fokos fáziseltolásban vannak egymástól, de az egész jelcsomag kap még egy 180 fokos fázisfordítást a fél perces sugárzási idő alatt, amit szaknyelven swappolásnak, vagy Magyarul söprésnek is hívhatunk. Az egész katyvaszból bonyolult poláris sugárzási görbék fognak kirajzolódni, amiket viszont egyszerű módon tudunk olvasni. Tegyük fel hogy az ábra alján a "Bearing-Aperture" feliratú keresztnél van a mi pozíciónk. A járművünkön lévő keskeny sávú egyszerű AM vevővel ráhangolunk a megfelelő adó frekvenciájára, megvárjuk a jelcsomagot, és számolunk. 4 hosszú impulzust hallunk, utána folyamatos sípolást (ahol mi vagyunk), ezután pedig 6 rövid impulzust, így kapunk egy számjegyet, amihez tartozik egy zöld vonal a lentebb látható térképen. Ezután áthangolunk egy másik állomásra, amihez meg a piros vonal tartozik, és már meg is van a pozíciónk a metszéspontban.

A térkép 1946-ban készült Angliában a Konzol állomások használatához (forrás: Wikipédia). Lenti képen egy műszerfalba építhető vevőkészüléket láthatunk, amit repülőgépen, vagy akár hajón is szolgálatot teljesíthetett anno. Csak a Luftwaffe a háború során épített a fellelhető források szerint legalább 13 állomást, 1945 után az Angolok még egyet, a Szovjetek hatot, és az USA is kettőt. Az utolsó adó 1991-ben fejezte be működését, ez a Stavangerben (Norvégia) található állomás volt. Itt meg is hallgathatjuk mit hallottak a vevőkészüléken.

A LORAN (LOng RAnge Navigation system) rendszert az Egyesült Államokban kezdték fejleszteni és használni a második világháború alatt. Az első hálózat 1943-ra épült ki, és a 160 méteres amatőrsávot (1800-2000 KHz) használta. Nagyjából megegyezett az angol Gee rendszerrel, csak az alacsonyabb frekvencia miatt nagyobb volt a hatótávolsága, sőt az éjszakai órákban az ionoszféra visszaverő képessége miatt a horizonton túli működés is lehetővé vált. A Gee az előző részben volt részletesen ismertetve, ezért itt nem térek ki a működési elvre. Angliából küldtek mérnököket, hogy segítsék a LORAN fejlesztését, ezzel elérték, hogy később egyes részegységek kompatibilisek lettek egymással. A két részből álló vevőknél a kijelző egység például teljesen csereszabatos volt.

LORAN állomások épültek végig az Egyesült Államok és Kanada keleti partján, továbbá telepítettek még Grönlandra , Izlandra , a Feröer-szigetekre és a Hebridákra , ezáltal folyamatos lefedettséget biztosítottak az egész Észak-Atlanti óceánon. A második világháború végére 72 LORAN állomás, és több mint 75.000 vevőkészülék volt használatban. További láncok épültek még a háború után Japánban, Koreában, Kínában és utoljára Portugáliába és az Azori-szigetekre telepítettek állomásokat 1965-ben.

Fenti képen egy első generációs vevőkészüléket láthatunk. Ez egy bonyolult berendezés 43 vákuumcsővel. Repülés közben ki kellett neki bírnia a feszültségingadozást és a hőmérséklet-változásokat, valamint a heves vibrációkat. Természetesen állandó karbantartást és utánállítást igényeltek. Lenti képen pedig az Enola Gay pilótafülkéje, háttérben az AN/APN 9 LORAN-A navigációs vevőkészülék.

LORAN állomások párban épültek, egy mester és egy szolga, jellemzően egymástól körülbelül 600 mérföld (970 km) távolságra. Minden pár az 1,75, 1,85, 1,9 vagy 1,95 MHz-es frekvencia valamelyikén sugárzott. Az állomások azonosítására egy egyszerű kódot használtak, ami két számjegyből és egy betűből állt. Általában a partok mentén kiemelkedő helyeken, vagy kisebb szigeteken telepítették őket. A vételhez egy egyszerű egyenes huzalantenna is elég volt, viszont kellett egy köteg diagram, amin a különböző állomások sugárzási görbéi voltak. A navigátor a hallott adás alapján ezekből tudta kiszámítani a pozíciót. Bár a működési elv a Gee rendszerre épült, az alacsonyabb frekvencia miatt bonyolódott a helyzet. Főleg éjszaka, amikor megjelentek az E és F rétegről visszavert jelek az oszcilloszkóp képernyőjén. A lenti ábrán ezeket ugrásnak neveztem el, mert így rövidebb. Bár a visszavert jelekkel megnövekedett a hatótávolság, és akár az ellenség területe fölé is be lehetett látni, ezek általában instabilak voltak, és a mérést többször meg kellett ismételni. A földi hullám volt mindig a legpontosabb. LORAN rendszert használták navigációs célokra a koreai és a vietnami háborúban is.

A LORAN-nak több változata létezett, az alaprendszert hívták LORAN-A-nak, vagy Standard LORAN-nak.

• SS LORAN két különböző frekvenciák használt, 10,585 MHz-et a nappal, és 2 MHz-et éjjel. A rendszert soha nem helyezték üzembe, csak kísérleteztek vele.
• A Low Frequency LORAN 180 kHz-en üzemelt. 1945-től 1950-ig próbálkoztak vele, de túl pontatlannak bizonyult az alacsony frekvencia miatt.
• A LORAN-B egy pontosabb és automatizáltabb verzió szeretett volna lenni, de az elektronika akkori helyzete miatt nehézségekbe ütközött a fejlesztés.
• A LORAN-C viszont már a mikroelektronika vívmányaira támaszkodott, de ez egy későbbi részben lesz ismertetve

Az APN-9 és az APN-4 (fenti kép) konfigurációk a második világháború után széleskörűen elterjedtek az Egyesült Államokban, mert viszonylag olcsók voltak, pontosak, és bőséges mennyiség állt rendelkezésre belőlük. A fő hátrányuk a hajón történő üzemeltetéskor az volt, hogy a repülőgép 115 V 400 Hz-es hálózatára tervezték, ezért nagy méretű és hangos inverterekkel tudták csak használni őket. Az 1960-as évektől az inverterek súlya és mérete csökkent, ezért egyre kisebb úszó járműveken jelentek meg a LORAN-A navigációs eszközök. Az árak gyakran 150 dollár alá mentek, ezért már az egészen kicsi halászhajók is megengedhették maguknak ezeket a berendezéseket.

A LORAN-A nagyon sok életet mentett meg, mert lehetővé tette, hogy a vészjelzés mellé a pontos pozíciót is elküldjék. A alap LORAN rendszer hivatalosan 1981 december 31-én megszűnt, de Kínában még 1990-ig üzemelt.

Források: Wikipédia, www.ibiblio.org, Museum of Maritime Navigation and Communication

Az első magyar kazettás magnó egy szalagos volt. Na nem egészen, hanem úgy hogy egy orsós géppel volt egybeépítve. A Budapesti Rádiótechnikai Gyár mérnökei úgy gondolták így könnyebb lesz az átmenet a kazettás korszakba. A kazettába zárt magnószalaggal már az ötvenes évek végén is próbálkoztak, de ez még túl nagyra sikeredett, volt még 8 sávos, meg 4 sávos kazetta is. A hatvanas évek elején már csökkentek a méretek, de ekkor még nem volt biztos a Philips Kompakt Kazetta rendszerének sikere, olyannyira nem, hogy az első magyar kazettás egység a Grundig által fejlesztett DC-International formátumra lett megépítve. A főkonstruktőr Jánosi Marcell sejtette meg egy konferencián, hogy a Philips lesz a befutó, és a gépet át kellett tervezni, de 1967-re elkészült a prototípus, ami M11 típusszámmal 1969-ben került a boltok polcaira 6200 Ft-os áron. Akkoriban csak 3 ország gyártott ilyen megoldású magnetofont, az USA, Japán és Magyarország.

Ezzel a készülékkel viszont le is zárult a házi használatra szánt orsós magnók hazai gyártása, mert a KGST úgy döntött hogy ezt a feladatot Lengyelország és Csehszlovákia jobban megoldja. Az M11 műszaki színvonalát ismerve ez a döntés máig érthetetlen. Innentől viszont elkezdődött a kazettás magnók fejlesztése és gyártása. Az első önálló hordozható kazettás készülékek az MK-21,-22,-23 sorozat darabjai voltak.

Az MK-21 első szériája 1969 karácsonyától kapható volt. Teljesen fém mechanikával készült, létezett egy NDK exportra gyártott verzió is. 1970-ben jött a 22-es és a 23-as, ezek között csak minimális különbség volt. A 22-esnek nem volt hangszóró csatlakozó az oldalán. Bár csak egy kósza kép maradt róla mégis figyelemre méltó elképzelés volt, hogy a hordozható készüléket otthon egy komolyabb végerősítőre ráhelyezzük, és vezetékes kapcsolat nélkül már használhatjuk is asztali magnóként.

1972-ben mutatták be a BNV-n az MK-25/26 párost  Ezek könnyen kezelhető, egyszerű és olcsó készülékek voltak, elsősorban a fiatalabb korosztálynak. Az MK-25 220 V-os hálózatról vagy 4 db Góliát-elemről üzemeltethető, az MK-26 viszont csak telepről, de a hálózati tápegység bármikor beépíthető, mert a helye elő van készítve. A magnókat különböző színekben árulták 1980 Ft-ért. Létezett még az MK-25/A változat, amiben nagyobb hangszóró volt, és már nem ez töltötte be a mikrofon szerepét.

1973-ban sztereó asztali gépek következtek. MK-42 beépített 2x15 wattos végerősítővel, eleinte a motor a MATSUSHITA cégtől érkezett, a fej pedig eredeti WOELKE (nyugatnémet) volt. Később elkezdődött ezen fődarabok hazai gyártása licenc alapján. Csak egy kivitel létezett, de a prototípus még fekete volt.

Megszületett az első hazai gyártású deck is, az MK 43 és annak "a" jelű verziója, amiből kihagyták a fejhallgató erősítőt. Ezek a sztereó magnók 1973-tól 1976-ig készültek, utána befejezték a gyártást mert nem volt gazdaságos.

1977-ben boltokba került az MK-27, az űrmagnónak becézett hordozható gép, ami erősen megosztotta a közvéleményt, de jól fogyott. Az eddigi szögletes dizájnok után megjelentek a lekerekített formák. Már majdnem leállították a gyártást amikor több tízezres kínai megrendelés érkezett !

Említést érdemel még két kazettás készülék, egyik a DTR 10 diktafon és üzenetrögzítő, ami 1976-tól került forgalomba, másik pedig a nyolcvanas években készült adattároló magnó, amit C64 és ZX Spectrum gépekhez lehetett használni, mindkettő BRG fejlesztés. Az adatmagnónak volt egy elődje az LK-4 1974-ben, de ez nagyvállalati rendszerekhez készült.

A Mechanikai Laboratórium is gyártott egy kazettás riportermagnót 1977 környékén, ez volt az R-7a. Ez egy szélsőséges klimatikus viszonyokra tervezett professzionális készülék volt. Az elkészült riportot telefonvonalra is fel lehetett játszani vele.

A BRG mechanikákat a Szovjetunióba és Csehszlovákiába is exportálták, de a VIDEOTON is használta saját hordozható rádiósmagnóiba. Ezekből láthatunk párat az alábbi galériában.

Az ORION is gyártott kazettás magnódecket a saját tornyaihoz, ezekhez a mechanikát a japán ALPS cégtől vásárolta, de ettől még magyar termék maradt.

A kisebbik ORION torony magnójába is japán mechanika került.

1984-től a hordozható csak magnó kategóriában a BRG MK-29 szerepelt egyedül a hazai készülékek kínálatában. Volt neki egy diktafon változata DK-40 típusszámmal, de az külsőleg hasonlóan nézett ki.

Ez pedig itt lent a magyar walkman akart lenni, de nem lett az, mert a rendszerváltás közbeszólt. A mechanika alaplemez vastagsága a fogaskerekekkel együtt 3,4 mm. A tömeggyártásig nem jutott el, mindössze 50 darab készült belőle.

Most pedig nézzünk be egy vérbeli BRG magnógyűjtő szobájának egy szegletébe. Kapaszkodjatok meg, még neki sincs meg a teljes színválaszték. Az MK25-ből például narancssárga is létezett.

Végezetül egy kis galéria korabeli reklámokból, prospektusokból.

Források: Kupecz Sándor (előadás), Nagy Vilmos: Magyar orsósmagnó gyártás története, Magnósok Évkönyve (1974-1980)

Képek: Saját készülékek, retronom.hu, Csányi Tibor gyűjteménye, Nagy Károly gyűjteménye

A hagyományos közlekedésben nem sok hasznát vették a bombázást segítő rendszereknek, ennek ellenére nagyon sok fontos fejlesztés született ezeken keresztül, amiket később felhasználtak a normál vízi, légi és szárazföldi közlekedés elektronikus navigációs eszközeihez. Ilyen például a távolságkülönbség mérésén alapuló (hiperbolikus) navigáció alapötlete, ami már a harmincas években megszületett, de nem volt eszköz a megvalósításához. Fő probléma a mikró, és milliszekundumos jeleltérések mérésével adódott. A radartechnika fejlődése segített a dolgon, hiszen ott ez alapkövetelmény. Valójában két radarállomással is meghatározhatjuk egy tárgy pozícióját, ha azok tudnak kommunikálni egymással. A mai passzív felderítő radarrendszerek is ezt az elvet alkalmazzák.

Az angolok eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az éjszakai bombázások navigálásának, és a differenciális pozíciószámítás módszereit alkalmazták. Megfigyelők jelentései alapján volt olyan célpont amit 80 kilométerrel odébb kezdtek támadni, ezért gyorsan át kellett értékelni az álláspontjukat. 1941 nyarán kezdték tesztelni a Gee navigációs rendszert. A Gee lánc alapfelállásban 4 egységből áll, van egy mester és két szolga, valamint egy tartalék adó ami ellenőrzésre szolgál. Az adók 300 KW teljesítménnyel dolgoztak eleinte a 20-30 MHz-es sávban. A működés megértéséhez nézzünk egy egyszerű példát: tegyük fel van a part mentén két adó egymástól 300 km-re, ez azt jelenti hogy nagyjából 1 milliszekundum kell a rádiójelnek hogy az egyikből eljusson a másikba. A mester állomás fel van szerelve egy precíziós órával, és bizonyos időközönként ad jeleket, amit a szolga állomás vesz, és beindítja a saját adóját, ami azt jelenti hogy lesz két jelünk egymástól 1 milliszekundum távolságra. A repülőgép fogja mindkét jelet, és megjeleníti egy oszcilloszkóp képernyőjén, ahol le tudjuk olvasni az impulzusok távolságát. Na mármost, ha a két jel között 0,5 milliszekundum az időkülönbség a képernyőn, akkor mindkét adótól egyforma távolságra (150 km) vagyunk, ha 0,25, akkor egyiktől 75, a másiktól 225 km távolságra vagyunk, és így tovább, ha sok lehetséges értéket diagramok formájában jelenítünk meg, akkor hiperbolikus görbéket kapunk.

Amennyiben több adónk van, több hiperbolikus vonalat tudunk kiszerkeszteni, és ezek metszéspontjai konkrét koordinátákat jelentenek. Ezt láthatjuk a fenti ábrán. Lent balra az oszcilloszkóp képernyőjén megjelenő impulzusok, amiknek a távolságát milliszekundumban le tudjuk olvasni a képernyőről. Balra egy vevőegység aminek a középtájékán lévő két lyuk a detonátor helye, ugyanis az eszköz nem kerülhetett az ellenség kezére, inkább fel kellett robbantani. A rendszer pontossága nagyjából 1 mérföld volt (1,6 km), ami nagyon jónak számított, ráadásul több repülő is használhatta egyszerre mindenféle jel kibocsájtása nélkül.

A lenti képen egy komplett egység látható a repülőgép belsejében. Adódtak persze hátrányok is, a rendszer nagyon zavarérzékeny volt, amit a Németek ki is használtak ezért tovább kellett fejleszteni. A Gee MK. II vevőjében már cserélhető volt az oszcillátor, és új frekvenciákat használtak 40 és 90 MHz között.

A Gee a maga korában pontosnak számított, de ezt erősen korlátozta a kis méretű képernyő, amin a jelek távolságát kellet kimérni. Úgy gondolták hogy ha nagyobb katódsugárcsövet használnak, akkor javíthatnak a rendszeren, ezt viszont nem tudták a repülőgépre telepíteni, ezért megszületett az Oboa rendszer, ahol megváltoztatták a koncepciót. Itt a földi állomáson volt a nagy képernyő. Az alapelv hasonlított az Y-Gerate német rendszerre. Két földi állomás kellett hozzá, amiknek az impulzusait a repülőgép visszasugározta, és a jelek késleltetési idejéből határozták meg a pozíciót, csak sokkal pontosabban mint a Gee. A vezérállomást macskának hívták, ez tartotta egy körív alakú pályán a bombázót, ami áthaladt a cél fölött. Amennyiben erről az ívről letért a repülőgép, korrekciós jeleket küldtek neki morze kód formájában, hogy hogyan módosítsa a pályáját. A másik földi állomás az egér nevet kapta, és csak akkor adott impulzust ha közvetlen a cél fölé értek. Lenti képen láthatjuk a folyamatot, a jobb felső sarokban pedig a vezérlőt a nagy méretű képernyőkkel.

A tesztek során Angliában igen figyelemreméltó 10 méteres pontosságot sikerült elérni, ez természetesen romlott ellenséges terület fölött, de még így is nagyjából megduplázódott a bombázások hatékonysága a többi megoldáshoz képest. A német radarrendszerekkel egyértelműen azonosítani tudták az Oboa kommunikációját, és zavaró jeleket sugároztak, ekkor jött az Oboa Mk. II., ami már az X sávban (8-12GHz) működött az eredeti 200 MHz helyett, viszont megtévesztésképpen még a régi alacsonyabb frekvenciákat sem kapcsolták le. Természetesen erre is rájöttek a Németek, és 1944 áprilisában jött az Oboa Mk. III. ami már ellenállt mindenféle zavaró tevékenységnek. Az Oboa továbbfejlesztése a Gee-H rendszer volt, ami valószínűleg azért kapta ezt a nevet mert a alap Gee alkotóelemek felhasználásával készült, viszont az Oboa elvét használta azzal a kiegészítéssel hogy a különböző gépek, vagy gépcsoportok más időzítésű jeleket sugároztak vissza, ezáltal úgymond címezni lehetett a pályamódosító információkat. Későbbiek folyamán a SHORAN és DME rendszerek is a Gee-H alapelvét alkalmazták, ezért erről még lesz szó.

A Németek is rögtönöztek egy az Oboához hasonló rendszert, amit a keleti fronton használtak korlátozott mértékben, ennek a neve Egon. Két módosított Freya radar volt a macska és az egér szerepében egymástól 150 km távolságban. A repülőgépeken rendszeresített IFF (barát-ellenség felismerő rendszer) vevőit használták fel hozzá, és beszéddel irányították a bombázókat. Egy aukciós oldalon 2005-ben vásárolt példányt próbáltak feltámasztani, és szimulálni az eredeti környezetet. A lenti ábrán ennek a földi egysége a Nachtfee látható, jobbra pedig az oszcilloszkóp képernyője, ahol a kisugárzott és a repülőgépen lévő FUG25a (IFF) által visszaküldött jel tüskéje látszik. A körben lévő osztásokból lehetett kiszámolni a távolságot.

Mi az a Huff-Duff (HF/DF) vevő? Egy rádiós pozíció meghatározó eszköz, aminek az Enigma kódok feltörése mellett hatalmas szerepe volt a német tengeralattjárók felderítésében. Robert Watt már 1919-től kezdve azzal kísérletezett hogyan lehetne egy távoli vihar helyét meghatározni rádióiránymérő módszerekkel. A villámlás után egy ionizált gázfelhő marad, ami képes visszaverni a rádióhullámokat. Ennek a pozícióját próbálta meghatározni változó sikerrel, ugyanis a villám túl rövid ideig tartott és kissé instabilnak bizonyult, viszont az alapelvet később felhasználták az ellenséges járművek felderítése során. 1926-ra alakult ki teljesen az alap koncepció, amihez kellett egy Adcock antenna és egy kétsugaras oszcilloszkóp, ami akkoriban ritka madárnak számított.

A működés dióhéjban: az Adcock antenna 4 rúdjáról kapott jellel vezéreljük az oszcilloszkóp sugarának az eltérítését, és a jobb oldali ábrán látható görbét kapjuk (persze nem ilyen szépet), ami megmutatja a jelforrás irányát, pontosabban ekkor még két irány lehetséges, de a középre telepített antenna úgy van méretezve hogy a hamis irányt elnyomja. A Huff-Duff állomások minimum 2 vevőből álltak egymástól legalább 48 kilométeres távolságban, és telefonvonalon összeköttetésben voltak egymással. Eleinte ellenség-barát felismerő rendszer híján ezeket a állomásokat a saját gépek követésére használták, mivel az ország belsejében nem volt radar lefedettség. Ehhez kellett a "Pip-vinnyog" rendszer, ami a repülőgép hagyományos rádióját használta fel navigációs célokra, ami abból állt hogy egy időzítő órát kapcsoltak az adóhoz, ami percenként 14 másodpercig 1 Kilohertzes jelet sugárzott, ezt a Huff-Duff állomás bemérte és elküldte az adatokat az irányító központba ahol a filmekben látott módon térképen tologatással beállították az adott gép pozícióját. Lenti képen a TR.9D rádiót láthatjuk amivel az Angolok alkalmazták az előbbi módszert, ennek az amerikai megfelelője az RC-96A, amit az USAAF ugyanerre a célra használt.

Egy darabig fejlesztgették a rendszert, több sávos lett hogy ne a beszélgető csatornát kelljen navigációs célokra fenntartani, de ahogy nőtt a forgalom a légtérben fokozatosan átvették a szerepkört az egyre szaporodó radarállomások és az IFF, azaz ellenség-barát felismerő rendszerek. 1942-től a Huff-Duff állomások más feladatokat kaptak, ebbe beletartozott a német tengeralattjárók felderítése is. Bár az U-hajók a víz alatt is tudtak rádión keresztül parancsokat venni, de ha adni akartak fel kellett jönni a felszínre, ahol egy kommunikáció nagyjából 20 másodpercig tartott. Ennyi idő állt rendelkezésre a Huff-Duff egységeknek hogy bemérjék őket, ami a legtöbbször sikerült is. Minél több állomás vette a jelet, annál pontosabban tudták meghatározni a pozíciót. A vevőben egy motor meghajtású hangolást alkalmaztak, ami folyamatosan pásztázta a megfigyelni kívánt frekvenciákat, ha jelet észleltek riasztották a többieket. Nyilván erre a Németek is rájöttek és 1944 augusztusára kidolgoztak egy rendszert ami fél másodperc alatt küldte volna el az üzeneteket, de már nem volt idő bevezetni.

A fenti kép bal oldalán egy Huff-Duff állomás látható, jobbra pedig hajón használatos vevő, ami Super-Duff becenévre hallgat és Belfastban egy múzeumhajón ma is megtekinthető. Természetesen sokféle modell létezett.

Források: Wikipédia, www.pistonemuseu.co.uk, www.cdvandt.org

A blogon már volt szó szovjet hifi csodákról, de most egy másik szegmenst veszünk górcső alá. A birodalomban nem hanyagolták el a kazettás hordozható magnók fejlesztését sem, bár határon kívülre nem sok jutott belőlük, de tartok tőle hogy a belső piac sem volt elárasztva velük.

"Весна-202" 1977-ből.

"Весна-201" szintén 1977-ből. Ez már sztereó, inkább asztali gépnek tűnik, de van neki füle, meg hangszórója is. Ekkortájt a sztereó magnókba raktak egy hangszórót azért hogy szóljon valahogy, aki térhatásra vágyik az meg kössön rá hangfalakat.  Az hogy a nagyobb tudású modellt a kisebb típusszámmal jelölték valószínűleg az ellenség megtévesztését szolgálta.

"Весна-211-стерео" 1978-ból, hasonló mint az előző csak szélesebb füllel, és kisebb változtatásokkal.

A lenti gépről nem tudni milyen típus, de nem volt túlbonyolítva az tény. Talán a gyermekjáték kategóriába tartozott.

"Романтик-306" kissé katonai kivitel 1978-ból.

"ИЖ-302" 1982-ből. Lehet hogy a motorgyárban volt melléktermék.

"Электроника-324/1". Ez a gép 1981-től 1987-ig futott, bár kissé komor kivitelűre sikeredett.

"Электроника-211 стерео". Na ez már valami 1983-ból.

"VEF-260-2". Hazánkban főleg a VEF rádió volt közismert, de amint láthatjuk magnós verzió is létezett, ráadásul magyar BRG mechanikával szerelve.

"VEGA-326". Kivételesen ez itthon is kapható volt egészen 1987-ig. Szintén BRG mechanikával szerelve.

Sugárzik az energia ebből a "Протон М-412" típusú szerkezetből.

"Русь-207-стерео". Hát nem gyönyörű, ráadásul sztereó. Kissé érdekes kivitel, pedig már nyolcvanas években készült. Ugyanez létezett Veszna-207 típusjelzéssel is.

Voltak azért ígéretes koncepciók, de a birodalom széthullása miatt nem valószínű hogy eljutottak a boltok polcaira. Itt van például a "Парус М-213С", ami már egészen gusztusos kis szerkezet. Érdekes a 3 hangszórós megoldás ebben a kategóriában. A műszaki adatok viszont teljesen őszinték. Kimenőteljesítmény: 2x3 watt.

El is jutottunk a csúcsra, lent látható a szovjet boombox. Aki látott ilyet szóljon, de nagy valószínűséggel csak mintadarab készült belőle.

Akinek ez nem volt elég az csemegézhet még a lenti galériában.

A végén nézzünk meg pár kazettát, amit a Szovjetunióban gyártottak.

Forrás: www.savok.name

Még mindig áll egy rádióállomás Kaliforniában, ami a múlt század legelején épült. A poszt különlegessége hogy a helyszínen is készültek képek egy kedves olvasó jóvoltából, aki sejtette hogy talált valami érdekeset.

Guglielmo Marconi megbízást kap 1913-ban egy vezeték nélküli távíró adó-vevő állomás építésére Kaliforniában. A "KPH" hívójelű állomás később az egyik legnagyobb és legsikeresebb létesítmény lesz a parti állomások hálózatában. A "KPH" elsősorban távíró állomásnak épült, hiszen sokáig a Morze jelek jelentették a legbiztonságosabb kapcsolatot a legrosszabb terjedési viszonyok között is. A Csendes óceáni hajóforgalom rádióüzeneteinek és vészhívásainak java része itt bonyolódott. Az adó Bolinas városban, a vevő pedig 20 mérfölddel odébb, a part közelében található. Azért a nagy távolság hogy az erős adó ne zavarja a gyenge jelekre vadászó vevőket.

Ez itt egy darabka történelem, hiszen szinte minden eredeti formájában található, csak a második világháború alatt cseréltek ki pár berendezést. Úgy tűnik ez az utolsó érintetlen Marconi korszakbeli állomás egész Észak-Amerikában. 1998-ban kikapcsolták teljesen, de a Point Reyes Nemzeti Park munkatársai és elkötelezett önkéntesek folyamatosan dolgoznak azon, hogy a készülékeket és a tárgyakat megőrizzék az utókornak. Persze ehhez kellett egy kis kapcsolat a hatalom felé is, de ebben az esetben ez kizárólag a nemes cél érdekében. Ennek köszönhető hogy a szárazföldi antennarendszerek is szinte érintetlenül megmaradtak.

A ciprusfa alagút a vevőállomás épületéhez vezet, ezt láthatjuk feljebb a Wikipédián található fotón. Ez igen feltűnő jelenség a nagy pusztaságban, mint ahogy a Google Earth képe is mutatja. Ebből is látszik mekkora presztízse volt a helynek fénykorában.

Az állomást minden évben egyszer július 12.-én bekapcsolják újra, és elkezdenek forgalmazni távíró üzemmódban morze kódokkal, ezzel is tisztelegve az itt dolgozóknak. A lenti kis galériában Horváth László képei találhatóak, aki a helyszínen is megnézhette a vevőállomást. Rögtön az első képen un. haladóhullámú antennát láthatunk, ami több kilométeres, és a hosszúhullámú sáv vételére szolgál. A hosszúhullámok követik a föld görbületét, a rádiózás hajnalán ezt a sávot használták műsorsugárzásra, valamint a segélyhívó és egyéb kommunikációs csatornák is ide kerültek. Manapság egyre kevesebb adó üzemel rajta.

Forrás: Wikipédia, www.radiomarine.org, Point Reyes National Park

A műsorszóró adók navigációs célokra történő használata nem tartott sokáig. Az állomások gomba módra szaporodtak, a sávok szép lassan megteltek, ráadásul sok adó éjszaka csak csökkentett teljesítménnyel sugárzott. A hurokantennás módszer sem volt igazán pontos, ráadásul az irányból az nem derült ki hogy előtted vagy mögötted van a jelforrás, bár ez nem okozott komoly problémát. Ennek ellenére egészen az ötvenes évek elejéig ott díszelegtek az antennák sok hajón és repülőgépen.

Orfordness Beacon, vagy Black Beacon, egy korai rádiónavigációs rendszer amit az Egyesült Királyságban vezettek be 1929-ben. Bármely légi jármű vagy hajó egy hagyományos rádióvevővel meg tudta állapítani a saját helyzetét a kor lehetőségeihez képest viszonylag pontosan. Egy állomás 100 mérföld átmérőjű kört fedett le, az első kettőt Orford Ness és Farnborough Repülőterére telepítették. Az adó folyamatos sugárzott a hosszúhullámon 288,5 kHz-en egy nagy forgatható hurokantennán keresztül, ami egy perc alatt tett meg egy teljes fordulatot, tehát másodpercenként hat fokot. Amikor észak felé mutatott, akkor egy morze "V" betűt adott le, egyébként pedig folyamatos jelet. A navigátornak annyit kellett tennie hogy behangolta az állomást a rádión, és várta a V jelet, amikor meghallotta elindította a stoppert, és akkor állította meg amikor a folyamatos jel teljesen elhalkult. Az eltelt időt megszorozva hattal megkapta a haladási irány és észak közt bezárt szöget. Később a rendszert finomították, és a többi irányhoz is Morze betűkódokat rendeltek. Az állomás egy kis méretű fekete épületben volt elhelyezve, ami legjobban egy lapát nélküli holland szélmalomra hasonlított (lenti kép).

Rendkívül ötletes megoldást használt a Lorenz A.G. által fejlesztett leszállást segítő rendszer, az un. Lorenz sugár. Az első egységet 1932-ben Berlinben helyezték üzembe, a másodikat 1934-ben Svájcban, a háború alatt pedig szinte az összes Luftwaffe repülőtéren használták. A rendszer egyetlen rádió adót használt 33,33 MHz működési frekvenciával. A kifutópálya végén három antennát helyeztek el. A középső állandóan működött, az egyik szélső csak rövid Morze jeleket adott, a másik pedig csak hosszúakat. A pilóta már 30 km-ről észlelni tudta a jeleket, ha csak rövid impulzusokat hallott, akkor tudta hogy a bal szélső nyalábot fogja, ha csak hosszú impulzusok szóltak, akkor a jobb nyaláb felé tartott, ha viszont mindkét nyalábot egyformán vette, akkor egy összefüggő sípoló hangot hallott, na ekkor rátalált a jó irányra.

Az 1930-as évek végére egyre fontosabbá vált az éjszakai bombázás stratégiája, mivel a nagy lomha bombázók nappal könnyű célpontok voltak. Este viszont problémás volt a tájékozódás, főleg ha az ellenség még elsötétítést is alkalmazott. Valahogy a célpont fölé kellett navigálni a gépet, és erre a Lorenz sugár alapötletéből kiindulva több megoldást is kifejlesztettek. A Knickebein rendszer két keskeny nyalábú adót használt, amiknek jelei a cél fölött keresztezték egymást, amikor a pilóta folyamatos hangot hallott a megfelelő frekvencián, akkor ledobhatta a bombáit. Persze azért ez még nem a precíziós bombázás kategóriába tartozott, arra viszont megfelelt hogy ne a szántóföldet támadják. Lent jobbra a forgatható adóantenna makettje látható, az eredeti méretekre jellemző hogy a kisebbik változatot egy 30 méter átmérőjű kör alakú vasúti pályán mozgatták. A nyitóképen is egy ilyen antenna látható (forrás:Bundesarchiv). Az Angolok persze azon fáradoztak hogyan zavarják a jelet, de eleinte meg sem találták, mert nem voltak hozzá eszközeik. Később amerikai segítséggel megoldották a problémát, és a kereskedelmi adók megtévesztő jeleket kezdtek sugározni.

Persze az élet nem áll meg, rögtön jött a következő rendszer, az X-gerate. A gép egy vezető sugár mentén repül, ami a célpont felé mutat. Ezt a fő nyalábot keresztezik három másik, "Rajna", "Odera" és "Elba" folyók neveire elkeresztelt sugárral. Először a "Rajna" sugár jele érkezik 30 km-re a céltól, ez azt jelenti hogy lehet készülődni, utána az "Odera" jön 10 km-re a céltól, ekkor el kell indítani egy óraszerkezetet, majd az "Elba" sugár jelére, (5 km-re a céltól) át kell kapcsolni a speciális órát, ami automatikusan kioldja a bombákat. Az elemzések azt mutatták hogy ezzel a módszerrel néhány száz méteres pontosságot értek el, ami abban az időben nagyon jónak számított. Az X.gerate feltörése kemény diónak bizonyult. A rendszer 60 MHz-en dolgozott, és semmilyen jellel nem sikerült megzavarni egészen addig amíg egy lezuhant He-111-ből ki nem szedték a lenti képen jobbra látható X-gerate vevőkészüléket. A szerkezet lelke egy nagy meredekségű 2 khz-es szűrő volt, ami hatékonynak bizonyult a zavaró jelek ellen. Miután fény derült a titokra, az Angolok ál "Elba" sugárral próbálták a bombázások hatékonyságát csökkenteni.

Mivel az X-gerate használhatatlanná vált teljesen új rendszert kellett fejleszteni, ez volt az Y-gerate. Ez egyetlen nyalábbal dolgozott, ami a cél felé mutatott, és ezen küldték a modulált rádiójelet. A repülőgép egy új berendezéssel a modulált jelet visszaküldte, ezt az adás helyén összehasonlították az eredeti jellel, és a fáziseltérésből megállapították a távolságot, amit közöltek rádión a pilótával. A rendszer igen jól és pontosan működhetett volna, de a Németek 45 MHz-re választották meg a vivőfrekvenciát, ami nagyon rossz döntésnek bizonyult. Az egyik legrégebbi televízió adó Londonban, az Alexandra Palace a VHF I sávban sugározta a BBC rendszeres műsorait 1936-tól kezdve, de háború alatt szünetelt az adás. Az Angolok újra üzembe helyezték amikor rájöttek hogy meg tudja zavarni az Y-gerate navigációs rendszert. Mivel ez már az első napokban megtörtént a fejlesztők joggal hihették hogy maga a rendszer hibás, és mire rájöttek a problémára addigra véget ért az angliai csata, és Hitler figyelme már más felé fordult.

Időközben azonban megváltoztak a dolgok, és az lépett elő elsődleges feladattá hogy a nyugati fronton a vadászgépeket rávezessék az ellenséges bombázókra. A TELEFUNKEN már 1935-től kezdve fejlesztette a Bernhard rendszert, ami igen magas, 300 MHz-es frekvencián működött volna az eredeti elképzelés szerint komplett hálózatként. A működés lényege hogy egy forgó antenna folyamatosan kisugározza saját pozícióját, és a repülőgépen lévő Bernhardine vevő ezt jelmaximumban veszi, majd kinyomtatja a kezelőnek az aktuális irányszöget egy papírszalagra. Az állomások pozíciói ismertek, tehát ha tudunk még egy fix pontot (műsorsugárzó adó), vagy másik Bernhard földi adót, akkor meghatározhatjuk a saját pozíciónkat.

Az állomásokat is meg kellett különböztetni egymástól, ez úgy történt hogy az antennaforgató tengely alatt volt egy tárcsa amelyen a változó szélességű beosztásokat átvilágították, a másik oldalon egy fotocelláról levették a jelet, ezután ráültették a jelcsomagra. Ez konkrétan egy betű volt, ami például a fenti mozgó ábra alján a nyomtató csíkon a számok között megjelenő M betű. A lenti ábrán láthatjuk a kisugárzott jel struktúráját, ami 1800 Hz-es impulzusokból, és a nyomtatót vezérlő 2600 Hz-es vivőfrekvenciára ültetett adatcsomagból állt. A hanglejátszóval meghallgathatunk egy szimulációt, aminek a vége kicsit hasonlít arra amikor egy adatkazettát játszunk le normál magnón. Jól gondoljuk, ez volt valószínűleg a világtörténelem első adatkommunikációja egy repülőgép és a földi állomás között. Itt meghallgathatjuk.

A rendszer fejlesztését 1940 végén leállították, mert túl sok új eszközzel kellett volna felszerelni a repülőgépeket, és a földi adóhálózat sem készült volna el belátható időn belül. Az alapötlet túl jó volt ahhoz hogy teljesen elvessék, ezért a Knickebein rendszer meglévő elemeit felhasználva mégis megépítették. A vivőfrekvencia kisebb lett (33 MHz), az adóantennák jóval nagyobbak, de így csak a Hellschreiber nyomtatót kellett beépíteni a repülőkbe, nagyjából 2500 darabot a különböző típusokba a háború végéig. Az ME-262-be is ilyen rendszer került.

A fenti ábrán láthatunk egy blokksémát. A villanymotorok által mozgatott antennarendszer percenként kétszer fordult körbe a kör alakú vasúti pályán. A rendszerhez tartozott a bal oldalon látható kontroll vevő antenna, ezen keresztül ellenőrizték hogy a kisugárzott jel megfelelő e. Jobbra fent pedig a vevőegység, aminek a végpontja a Hellschreiber nyomtató. Az egész monstrum csak akkor működött ha ellenséges bombázókat észleltek. Lent a Dániába telepített adó látható.

Az építmények maradványai napjainkban is megtalálhatóak, és a neten rákeresve kiterjedt szakirodalomra lelhetünk.

Források: Wikipédia, Bundesarchiv, nonstopsystems.com

Bernhard/Bernhardine rendszer részletes leírása

Bernhard földi állomások

Régen, csaknem száz évvel ezelőtt, még nem találták föl a keverőasztalt. Még régebben, 1893. február 15-én, amikor egy magyar találmány, Puskás Tivadar vezetékes Telefonhírmondója kezdte meg a műsorát, még az elektronikus erősítő sem létezett. Mindössze egyetlen szoba volt a stúdió, s abban is csak egy, legfeljebb átkapcsolhatóan két mikrofon volt.

Az iménti filmhíradó egy dologban tévedett: Puskás Tivadar nem találta föl a telefonközpontot. A telefonhírmondót viszont valóban ő. E találmányban – amelyre mi, magyarok nagyon büszkék lehetünk –, nemcsak a technikai részletek érdekesek, hanem az a gondolat is, hogy egy pontból sok pontba el lehet juttatni a műsort: a híreket, prózai és zenei alkotásokat.

A vezeték nélküli műsorszórás az első világháború után kezdődött meg. Még ekkor sem keverték egymásra a beszédet és a zenét, legalábbis Európában nem, ahol egyrészt lassabb volt az élet, másrészt tiszteletben tartották a művészi produkciók sérthetetlenségét.

Ezeknél azonban sokkal lényegesebb volt, hogy azt tapasztalták: ha a beszéd alatt zene szól, akkor akár érthetetlenné is romolhat az elhangzó beszéd. Politikai propaganda okok miatt tartották fontosnak, hogy a beszéd jól érthető legyen. A beszéd alatt zsizsegő muzsika azt az érzést kelti a hallgatóban, mintha egy másik rádióállomás zavarna be.

És eleink nem tévedtek. Noha pl. a Neumann cég már 1928-ban gyártott hangkeverőt, Európa legtöbb országában még a múlt század hatvanas éveiben is csínján bántak a zene és a beszéd egymásra keverésével – kivéve a nagyon tudatosan komponált művészi alkotásokat, a hangjátékokat.

Nem így az Egyesült Államokban! Az USA-ban 1920-ban szólalt meg az első rádióállomás, 1924-ben pedig már 500-nál is több működött. Ezek – szemben az európaiakkal – nem az egész országot sugározták be, és főként kezdetben eszük ágában se volt külföldre is műsort terjeszteni. (Hazánk pl. Trianon okán a magyarlakta területek egészét le akarta fedni – ezért épült meg a legendás szivar alakú antenna.)

Az USA-beli rádiók üzleti céllal jöttek létre. Míg az európaiak nem sugároztak reklámot, a tengeren túliak számára a műsor gyakorta csak kényszerű időkitöltő volt két reklám között. Márpedig a reklám akkor hatásos, ha magához ragadja a hallgatót. A beszéd szépsége nem mindig fontos, még az se, ha zajok szűrődnek a stúdióba, csak a lényegre kell figyelni, vagyis, hogy vedd meg a szart. Például a rágógumit.

Vagy a gyönyörűséges hajszárítót. 

Igazán hatásosak a reklámdalocskák lehettek.

Ezt a korszakot, ennek paródiáját remekül mutatja be „A rádió aranykora” című film.

S innen már csak egy ugrás volt a diszkórádió. A legenda szerint éppen 1929. október 24-én, a gazdasági világválság kezdő napján kiáltja New York egyik rádióállomásának mikrofonjába Hubert Prior Vollee muzsikus: Hejhó, mindenkinek! A „The Fleischmann's Yeast Hour” című műsor évekig ment, különösen a tinik körében nagy sikerrel.

A műsorban gyakorta léptek föl zenészek, zenekarok is. Ha van kedved és időd, hallgass meg egy karácsonyi adást!

Vollee igen nagy érdeme, hogy 1937-ben helyettesének szerződtette Louis Armstrongot; nem érdekelte a fajgyűlölők felháborodása.

Természetesen ez még nem az a pörgős diszkó, mint napjainkban. Arra a háború utánig várni kellett. A rockzene meghozta a változást. Például abban a rádióban, amelynek diszkóműsorát egy Alan Freed nevű szélhámos vezette.

Európa továbbra is aludt. Kivéve egyetlen kereskedelmi állomást, az egyébként 1933-ban alapított Radio Luxembourgot. Igen, így írva, mert angol nyelven sugárzott. Valójában ez a rádió mindig renitens volt; pl. 1956-ig nem volt hajlandó aláírni azt a nemzetközi megállapodást, amely elosztotta a rádiócsatornákat és meghatározta azok teljesítményét. A Luxit – főként a jobb esti hullámterjedés miatt – nálunk is sokan hallgatták délután hattól hajnalig a hatvanas évektől kezdve, mert bődületes teljesítménnyel sugárzott a 208 méteres középhullámon, és senki nem zavarta az adást. A legújabb „angolszász kultúrmocsokkal” barátkozhattunk – hát még, ha értettük is volna a műsorvezetők hadarását... Szerencsére, nem értettük.

A Luxinak a hatvanas évek közepéig nem volt konkurenciája, a nagytőke azonban megunta a kiszolgáltatottságot. A „senki földjén”, a tengereken megjelentek a kalóz rádióadók, amelyek a BBC heti egy órájával szemben éjjel-nappal szolgálták ki a zsebrádiós tiniket. 1964 március 28-án szólalt meg a suffolki partoktól 15 km-re a legendás Caroline hajó rádiója a 199 m-es középhullámon. 

Bizonyára megfigyelted, hogy ha az eddigi példákban rá is dumáltak a zenére, szinte mindig csak olyan részre, ahol nincs szöveg. Ez általában a nóta eleje, az intro. Ráadásul olyan figurák rizsálnak, akiknek erős, mindent átütő orgánumuk van. A Caroline-t követték a többiek. Egy 1970-ben megjelent kiadvány hétszáz egykori kalózrádiót sorol föl Nyugat-Európában. Ennek a korszaknak állít emléket – rengeteg jó zenével – a Rockhajó című film. Azt nem írhatom le, hogy akár HD-ben is letölthető az ncore-ról, viszont az előzetesét megnézheted.

A kalózrádiók sorsát elsősorban az pecsételte meg, hogy a „rendes” rádiók is átvették a kalózok hangvételét, s hogy győzött a nagytőke szabadságharca: egyre több országban engedélyezték a kereskedelmi rádiók működését. A volt szocialista országok közül hazánk volt az első, amelyik – igaz, a Magyar Rádió keretein belül – kereskedelmi rádiót működtetett. A Danubius nyitotta a sort, és a Calypso követte.

Hozzáteszem, hogy a diszkós, a Luxit példának tekintő stílus már korábban megjelent a királyi rádióban.

A rendszerváltás után több évig nem indulhattak el új rádiók. A honi kalózrádiók nem a kufárokért, hanem a szólásszabadságért, a szabad rádiózásért küzdöttek. Munkatársai ingyen dolgoztak, a rádiókban nem volt reklám. Az első ismertebb kalózrádió a Tilos volt, amely az akkoriban divatos, és más rádiók által nem játszott techno-partykkal, továbbá szókimondásával lett népszerű.

Kistelepüléseken nem, de egyes nagyvárosokban (Pécs, Miskolc) kb. tucatnyi kalózrádió kezdett működni, a Balaton partján pedig elindult az első kereskedelmi kalózrádió is. 1992. március 8-án, a „Nálam nem dönt az állam – az abortusz magánügy” című műsorával pedig egy szentendrei úti toronyház tetejéről szórta műsorát a budapesti FIKSZ Rádió. Mivel ebben a kalózkodásban jómagam is érintett voltam, a nosztalgiázó lírázás helyett az első adásunkat beharangozó tévéműsort ajánlom a figyelmedbe.

Ma már rengeteg rádió szól hazánkban is. A profi rádiókban képzett hangmesterek, hangmérnökök keverik a műsorok hangját. Azonban amióta megszaporodtak a rádióállomások, illetve, a nagy rádiók is takarékoskodni akarnak, egyre inkább automatikákat használnak jó fülű, biztos kezű szakemberek helyett.

Az egyik ilyen cucc a voiceover limiter.

Utálom. Gyűlölöm. De legközelebb erről lesz szó.

Cs. Kádár Péter

A szerzőről, és hogy mi az a Diszkónika?

A Diszkónika egy 1984-ben megjelent könyv, melynek alcíme: A rockzene és a disco technikája. Akkortájt még a mindennapi életben nem létezett a digitális technika, és összesen 3 országos rádióprogramot lehetett hallgatni az országban. A szerző Cs. Kádár Péter a Magyar Rádió hangmérnöke volt ebben az időben.

A könyv segít eligazodni a hangzások világában, és játékos módon oktat egyedi laza nyelvezetével és hasonlataival. A XXI. századi Diszkónika a napjainkra aktualizált változat, amelynek legfrissebb részeit a Soulmusic.hu oldalon lehet követni, és persze a régebbieket is érdemes elolvasni.

Nem mindig volt ilyen egyszerű meghatározni a pozíciónkat

A földrajzi helyzet pontos meghatározásának igénye egészen az ősidőkig nyúlik vissza. Mára már megszoktuk hogy a legkisebb okostelefonban is van GPS vevő, de rögös út vezetett idáig. Az iránytűk, a szextánsok, a kronométer és a világítótornyok után a legnagyobb felfedezést a rádiós iránymérés jelentette. Ezen navigációs technológia megjelenése volt az első nagy mérföldkő a XX. században, és innen számíthatjuk az elektronikus úton történő helyzetmeghatározás kezdetét.

Már 1888-ban rájöttek hogy egy egyszerű vezeték-hurok is irányérzékeny, a forrás felé fordítva maximális jelet ad, arra merőlegesen pedig szinte semmit. Később a hurok és dipól antennák megjelenése után a jelenség még jobban beigazolódott. A legkorábban használt hosszú és középhullámokon az adó felé fordított antennával volt legjobb a vétel, tehát ha két egymástól távol eső pontból meghatározzuk az adó irányát, és a térképen húzunk 1-1 vonalat, akkor a metszéspontban megkapjuk az adó koordinátáit.

Eleinte hatalmas forgatható hurokantennákkal próbálták a legerősebb jel irányát meghatározni, de 1905-ben a Marconi cég kifejlesztett egy praktikusabb megoldást. Ennek lényege hogy a szélrózsa minden irányába egy kör mentén hosszú és ferde antennákat helyezünk el, amelyek a kör középpontjában találkoznak, ahol egy forgó kapcsolóval lehet kiválasztani az éppen használatos párt. Ezután sorban megmérjük a vett jel erősségét. A maximum illetve minimum jelszintet vevő antenna meghatározza az adás irányát. Eleinte 16, később 45 antennapárt használtak. Több pontról végezve a mérést az irányok metszéspontja megadja az adó helyét. Lenti képen a TELEFUNKEN cég egyik vevője látható amivel a léghajók pozícióját határozták meg.

1907-ben szabadalmaztatták a Bellini-Tosi féle rádió iránymérő rendszert, amit ezután még 70 évig használtak. Ezt egy elektromos szögmérőnek tekinthetjük, ami megmutatja az adó irányát. A rendszer két háromszög alakú hurokantennát használ amik egymásra merőlegesen vannak telepítve. Ezek össze vannak kötve a lenti képen bal oldalán látható egységgel, amiben két egymásra merőleges tekercs kapja meg a két antenna jelét. Középen egy forgó tekercs található, ami megfelelő térerő esetén beáll abba az irányba ahonnan a legerősebb jel érkezik. Mivel az eszköz aktív erősítő elemet nem tartalmazott, ezért az első kísérletek során csak 24 km-es hatótávolságot sikerült elérni. Eleinte főleg hajókon alkalmazták a francia tengerészetnél. Igazából a húszas évek után az elektroncsövek megjelenésével kezdett széleskörűen elterjedni, hiszen előtte használható jelszintet csak a léghajókat körbeérő keretantennákkal sikerült produkálni. A feltaláló páros eladta találmányát a Marconi Társaságnak 1912 februárjában, és Bellini csatlakozott a cég fejlesztő részlegéhez. Ugyanekkor a TELEFUNKEN vállalat is megvásárolta a szabadalmat, és elkezdte fejleszteni belőle saját rendszerét.

A TELEFUNKEN Kompass volt az első komolyabb rádió-navigációs hálózat. Ezt a léghajók és vízi járművek irányítására használták az első világháborúban. A rendszer eleinte a tengerparton pár száz kilométerre telepített automata adóállomásokból állt. A jármű egy hagyományos vevőkészülékkel két ilyen állomásra ráhangolva, egy speciális stopperórával meghatározhatta saját helyzetét. Az adóállomás meglehetősen terjedelmes volt, a lenti képen egy gyárkéményre szerelt ernyőantenna rendszert láthatunk. Valójában az ernyő teteje körsugárzóként működött és el volt szigetelve a többi résztől, ez sugározta az állomás azonosító számát, továbbá egy időjelet az irányított antenna körkapcsolójának indításakor. Erre a jelre indították a léghajón a Telefunken-stoppert, és ezzel egyidejűleg az antennakapcsoló is elindult. A navigátornak a vevőkészüléken ki kellett választania azt a pillanatot amikor legerősebben hallja az állomást, ekkor megállította a stoppert és annak skálájáról leolvasta a fok értéket. Ezt a térképre rajzolta az adóállomás ismert helyéről induló vonalként, majd áthangolt egy másik állomásra és húzott egy másik vonalat. A két vonal metszéspontja megadta a léghajó helyzetét.

A módszer enyhén szólva sem volt pontos, a stoppert vagy jókor nyomta meg a kezelő, vagy nem. Az adóállomás antennái vevőantennaként is tudtak funkcionálni, ezért áttértek egy másik eljárásra, ami úgy működött hogy a hajón lévő adó adásra kapcsolt, ezután a földi állomások bemérték az irányát majd ezt közölték rádión a léghajóval, ahol tudták a földi állomások pozícióit, és így a térképen kiszerkesztve meghatározták a saját helyzetüket. Az I. világháború alatt hazánkban is volt egy Zeppelin kikötő iránymérő állomással felszerelve Szentandráson (Temesvártól 12 kilométerre, jelenleg Románia).

Amennyiben a léghajó rádiózik azt az ellenség is hallja, erre súlyos veszteségek árán a német hadvezetésnek is rá kellett jönnie. Mind Angliában, mind Franciaországban hatékony rádiófelderítés működött, melyhez az USA szolgáltatta a berendezéseket. Könnyedén vették a léghajón lévő adót, sőt még megtévesztő jeleket is sugároztak neki. Ennek hatására visszatértek a passzív stopperes rendszerhez. Ennél a hajó csendben marad, de új és magasabb adókat kellett építeni az Angliát támadó kötelékek miatt. 1917-re épült ki teljesen a TELEFUNKEN hálózat.

A háború után megszűntek a léghajók harci bevetései, és persze a technika is fejlődött. Feleslegessé váltak a hatalmas antennarendszerek, az iránymérő berendezések mérete és súlya annyira lecsökkent hogy már repülőgépeken is lehetett használni őket. A következő lépcsőfok az LZ 127 Graf Zeppelin navigációs rendszere. Az 1928-ban szolgálatba állt léghajó az akkori csúcstechnikát képviselte. Ekkortájt már a kereskedelmi rádióadások is kezdtek szaporodni, az erősebb adókat lehetett vezetősugárnak használni a távolsági utaknál.

A fenti kép bal oldalán a TELEFUNKEN 146-N iránymérő készülék és a hozzá tartozó 144-N vevő látható. Ez már mobilizálható szerkezet volt, hajóba és repülőgépbe is be lehetett építeni. Ilyet használt az LZ 127 léghajó is. Az asztal lapja alatti tekerőkkel lehetett a keretantennát forgatni. A berendezés széles lehetőségeket nyújtott minden parti állomáshoz vagy nagy utasszállító gőzöshöz történő iránymeghatározáshoz. Az irányszögeket a keretantenna forgatásával lehetett megállapítani, és a kereszt-tájolás elvének megfelelően két állomás, pl. egy parti adó és egy óceánon közlekedő gőzös bemérésével határozták meg a léghajó pontos helyzetét.

Következő generáció legismertebb képviselője az LZ 129 Hindenburg és testvérhajója az LZ 130. A kormányzás és a navigáció a léghajó elején elhelyezett gondolában kapott helyet, ezektől még a rádiós szobát is elkülönítették. Ezt láthatjuk a lenti képen a Hindenburg alján, a kabin előtt pedig a forgatható hurokantennákat, amiknek a gondolából bovden huzalokon keresztül lehetett változtatni a helyzetét. A legalsó kép jobb oldalán a rulett kerék kinézetű eszköz a hurokantenna irányzéka, alatta jól látható a feltekert huzal amivel mozgatni lehetett az antennát.

Három iránymeghatározó berendezés működött a navigációs fülkében. Egyik a Telefunken E397N típusú, ami iránykeresztezés által a pozíció meghatározására szolgált, és kezdetleges robotpilóta funkcióval is ellátták. A hosszúhullámú sávban kiválasztott adó rádiósugarának az irányát tudta követni. Lenti képen a lámpabura takarásában láthatjuk. A gondola két szélén (a kép bal oldalán csak az egyik látszik) lévő készülékek rossz időben a leszállást segítették. Ez úgy működött hogy a kikötőhelyen teherautókra szerelt 20W-os hosszúhullámú adókra navigálták rá a léghajót leszálláskor.

1908 óta létezett a giroszkópikus iránytű (gyro-compass), de ennek eleinte olyan nagy volt a súlya hogy léghajón nem lehetett használni. Először az LZ 126 „Los Angeles” fedélzetén rendszeresítették, később a „Graf Zeppelin” és a „Hindenburg” is megkapta. Az eszköz lényege hogy a Föld forgástengelye által kijelölt valódi északra mutat, nem pedig a mágneses észak felé, ebből következik hogy nincs hatással rá a földmágnesesség, így érzéketlen a fémtestek és elektromos alkatrészek mágneses zavaróhatásaira is, amelyek a beépítési környezetéből, illetve a jármű szerkezetéből adódhatnak. A többnyire hajókon használatos „gyro-compass” neve ellenére más műszert takar, mint a repülőgépeken használatos pörgettyűs iránytű, de közös bennük hogy mindkettőben giroszkóp található. Egy ilyen készüléket láthatunk a lenti kép bal oldalán, ez a legnagyobb méretű az un. "mester-giroszkóp", ami a villamos szobában kapott helyet, ezen kívül még 3 kisebb a navigációs gondolában, valamint egy a kormány lapátnál, egy pedig a hátsó vezérsíknál volt elhelyezve. A "mester" egy szervó áramkörön keresztül össze volt kötve a kormánylapátra szerelt motorokkal, ami azt jelentette hogy kellő magasságban és csendes időben képes volt automatikusan tartani az irányt. Arról viszont nincs információ hogy a rendszer összedolgozott e a hurokantennás robot pilótával.

Még egy érdekesség a léghajókkal kapcsolatban. az LZ 130-at pályafutása végén rádiófelderítésre használták. 1939 májusától augusztusig Anglia partjai mentén hajtott végre repüléseket, hogy kiderítse mire szolgálnak a Portsmouthtól Scapa Flow-ig felállított 100 m magas tornyok (Chain Home), melyeket repülőgépek helymeghatározására (radar) használtak. A vizsgálatok kiterjedtek a rádióhullámok megfigyelésére is, de nem volt alkalmuk a működő brit radarrendszer észlelésére, mert rossz frekvenciatartományban keresgéltek. Túlságosan magas frekvenciákon kutatták a jeleket, mivel a hasonló német készülékek ebben a tartományban működtek. A hibás végkövetkeztetés az volt, hogy a brit tornyok nem a radarral kapcsolatosak, hanem a haditengerészeti távközlés és mentés eszközei.

Bár a léghajókon a kor legfejlettebb elektronikus navigációs eszközeit használták, velük párhuzamosan a hagyományos megoldásokat is alkalmazták. Ilyen volt az egyik legrégebbi módszer, a differenciális pozíciószámítás. Lényege hogy adott egy ismert pozíció, ehhez képest meghatározzuk az elmozdulásunkat (pl. sebességet, irányt és időt mérünk). A pozíciót a mért elmozdulással helyesbítjük. A helyzetmeghatározás pontossága folyamatosan romlik ahogy a hibák halmozódnak, ezért időnként pontosítani kell a pozíciót. Még a mai GPS alapú rendszerek is használják ezt a módszert amikor megszűnik a jel, de ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen odáig még kifejlesztettek pár érdekes megoldást amik a következő részekben lesznek ismertetve.

Források: Wikipédia, airship.net, Scharek Ferenc honlapja, Balás B. Dénes, Radiomuseum.org

Létezett egy számítógép rendszer, ami több mint 50 filmben kapott szerepet

Bármennyire is hihetetlen de egy az ötvenes években épített számítógéprendszer egységeit még 2000 után is használták futurisztikus eszközök megjelenítésére. Hatalmas vezérlő panelek teli kapcsolókkal és lámpákkal, ilyenekre mindig szükség van egy fantasztikus filmben, vagy olyan helyen ahol valami ismeretlen készüléket kell megformálni. Nézzük meg röviden hősünk történetét, utána pedig ismertebb szerepeit.

AN / FSQ-7 Számítógépes Harcászati Irányító és Ellenőrző Rendszer

Konkrétabban az USA hadserege által a hidegháború alatt használt földről irányított félautomata légvédelmi hálózat (SAGE). A legnagyobb számítógép rendszer amit valaha építettek. A gép első egységeit már az ötvenes években elkezdték telepíteni és egészen 1983-ig üzemelt az utolsó darabja. A rendszer állt a két központi számítógépből, amelyek egy 4 emeletes épületet foglaltak el 250 tonna összsúllyal. Az AN / FSQ-7 összesen 60.000 darab vákuum csövet használt, és 3 megawatt villamos energiát fogyasztott. 60 fő állandó karbantartó személyzet gondoskodott a zökkenőmentes működésről. Napi 100 meghibásodott elektroncső normálisnak számított. A szerelők alkatrészekkel teli gurulós bevásárlókocsikkal közlekedtek az emeletek között. 22 vagy 23 komplett egységet telepítettek 1959-től 1963-ig, de ebben a források sem értenek egyet, azonban mire elérték a teljes kiépítettségi fokot addigra nagyjából el is avult az egész.

A fenti képen a kaliforniai Számítógép Történeti Múzeum példánya látható. Ezek a külső munkaállomások termináljai voltak. Az előtérben látható fényceruzás radar konzol is felbukkan pár filmben, de jobbra a kapcsolókkal teli pult más egységekkel variálva már gyakori szereplő.

A fenti képen a központi egység bemeneti modulja látható, ide futnak be a telefonvonalak és az adatok a külső állomásokról, de nézzük csak a lenti képet, ha az ósdi telefonkagylókat eltüntetjük róla rögtön időgép lesz belőle. Robert Duvall az Időalagút (The Time Tunnel) című 1967-es sci-fi sorozatban.

Woody Allen filmjeiben is felbukkan a bemeneti egység, lent jobbra az agyat vezérlő számítógép az Amit tudni akarsz a szexről (1972) című filmjében, balra pedig a Hétalvó (1973) című sci-fi egyik kelléke.

Pokoli torony (1974). Amint láthatjuk az épületet vezérlő és a tűzjelző rendszert irányító számítógép szerepét is be tudja tölteni az AN /FSQ-7.

Columbo nyomoz a kórházban egy 1975-ös epizódban. A létesítményt irányító számítógép kísértetiesen hasonlít a nyitókép jobb szélén lévő konzolra.

A Battlestar Galactica 1978-as első sorozatában az emberek és a cylonok hajóin is feltűnnek hadászati komputerünk építőelemei.

Pont a Beverly Hills-i zsaru (1994) ne lőtt volna szét pár SAGE panelt ? Gyanítom hogy a fel nem használt és leselejtezett egységek a filmeseknél kötöttek ki.

A függetlenség napja (1996) szupermoziban a Pentagon Űrparancsnokság is a SAGE system gépeire épül, persze annak tudatában hogy az atomrakéta silókban nagy floppyt használnak ez akár hihető is :-)

A FlashForward sorozat már 2009-ben készült, de még egy szuperkomputer vezérlőkonzoljaként mindig el lehet sütni a jó öreg AN/FSQ-7 elemeit.

Befejezésképpen nézzünk meg egy galériát olyan alkotásokból ahol szintén felbukkant a SAGE, de természetesen a teljesség igénye nélkül.

srarringthecomputer.com

A rendszerváltáskor félbeszakadt magyar katonai fejlesztések

Na persze a teljesség igénye nélkül, bár az oldalon már volt szó több ilyen projektről, hiszen ezek szervesen kapcsolódtak a gyárak történetéhez. Gerlits Péter nyugalmazott mérnök alezredes több érdekes fejlesztésben is részt vett, ezért hiteles forrásból ismerhetünk meg párat.

PPA ( párhuzamos panorámaanalizátor)

A '70-es évek második felében kutatómunka indult beszélő személyek hang útján történő azonosítására. Ehhez felhasználták a Mechanikai Laboratóriumban kifejlesztett PPA1 párhuzamos szűrős (fésűszűrős) spektrumanalizátort. Az eszközben 128 nagy oldalmeredekségű kristályszűrőt alkalmaztak, az egyes szûrõk között 32 Hz távolsággal, azaz a frekvenciafelbontás 32 Hz, majd egy újabb megoldással 16 Hz volt. Az analizátorral kialakított eszköz körülbelül 60 százalékos valószínűséggel lehetővé tette beszélő személy azonosítását a rendszer számítógépében tárolt minták alapján. (Napjaink számítástechnikai eszközeivel ez már gyerekjáték, de akkoriban komoly teljesítménynek számított) A magyar eredményeket megismerve a szovjet Felderítő Főcsoport Főnökség rejtjel megfejtő szolgálata javaslatot tett közös kutatómunka indítására az USA hírrendszereiben egyre elterjedtebb analóg beszédtitkosítók feltörése érdekében. A közös kutató -fejlesztő munka eredményeként létrejött egy számítógépes jelfeldolgozó programmal kiegészült PPA (ML párhuzamos panorámaanalizátor) rendszer, ahol egy színes képernyőn megjelent az összekevert spektrum. Ennek szektorai fényceruzával átrendezhetők voltak.

Az átrendező kód felismerését követően a számítógép a megfejtett beszédet "kimondta" egy, a technikai osztályon kidolgozott program segítségével. A kész rendszerből a szovjet fél részére 16 darabot szállítottak le.

A beszédfelismerő (dekódoló) gyakorlati alkalmazását és használhatóságát jól példázza a történet, amikor Nixon (még alelnökként) repülőgépe fedélzetéről ilyen titkosító eszköz felhasználásával tájékoztatta Washingtont moszkvai tárgyalásairól. A kivételesen jól rögzített anyagot sikerült helyreállítani és a nyílt szöveget jelenteni, ami az elöljárók részéről nagy elismerést váltott ki. Megkezdődött a beszédszektorok automatikus felismerésére és rendezésére szolgáló program kidolgozása is, ami TPA 1140 számítógépen futott volna, azonban a szovjetekkel való együttműködés 1989-ben megszakadt, a további hazai kutatás pedig nem folytatódott.

Őrnaszád

Szőnyi István úr (2.Csoportfőnökség (MH Katonai Felderítő Hivatala (MN KFH)) technikai osztályának főnöke) vezetésével 1985-ben egy delegáció tolmácsaként Lengyelországba utaztam. Egy Hell félszigeti haditengerészeti támaszponton bemutatták részünkre a magyar rádiófelderítő eszközökkel felszerelt őrnaszádjukat. A haditengerészeti hagyományoknak megfelelően a fedélzetre lépésünknél sípszóval fogadtak. Számomra meglepetés volt, hogy itt találkoztam a Mechanikai Laboratórium által gyártott UP3-MB típusú (lenti képen, forrás: Bátovszki Gyula) ultrarövid hullámú panoráma analizátorral. Mint az újonnan kinevezett átvételi alosztály vezetője, ennek a típusnak a részletes vizsgálatán keresztül ismerkedtem meg a katonai minőségi vizsgálatok alapjaival. Civil koromban minőség ellenőrként dolgozva ilyen feladatokkal már találkoztam. A klimatikus és mechanikai vizsgálatok, és azok szigorúsága természetesen újdonságot jelentettek számomra. Akkoriban a MechLabor szakértőivel bevizsgált négy darab vevő minden követelményt kielégített. A 12 éves készülékek, egy hajó fedélzetén, hibátlanul működtek!

Az 1980-as évek végén a lengyel-magyar államközi megállapodása értelmében elkezdődött egy közös téma a rádiófelderítő eszközök területén. Az alkalmazási jó tapasztalatok alapján a magyar fél vállalta, hogy kidolgoz egy elektronikus felderítő hajó tervet lengyel hordozó alapon. A 2. Csoport Főnökség Technikai szolgálatánál Szabó Béla kapta a témavezetés megtisztelő megbízását. Béla megmutatta részemre az elkészült terveket. A lengyel féltől kapott alaprajzon a felderítési folyamatnak megfelelően voltak a magyar gyártmányú rádiófelderítő eszközök elhelyezve. A tervezett konkrét rendszer tervet is tartalmazott. A rendszerváltás után végül ebből sem lett semmi.

Balaton fedőnevű harcászati rádiófelderítő komplexum

Az 1988-89-es években Román-Magyar együttműködésben páncélozott URH iránymerő fejlesztése kezdődött a Technikai osztály irányításával a Mechanikai Laboratóriumban. Témafelelős Szabó Béla volt. A szállító PSZH -t (BTR-70A) a román fél adta.

Szóta Tibor KFKI (TPA-1140) számítógépre készítette a rendszerprogramot. A mért irányokat grafikusan, egy a számítógép kijelzőjén megjelenő térképen ábrázoló rész még nem készült el, így részt vehettem ebben a projektben. Szóta Tibiről csak annyit, hogy tiszthelyettes és középfokú végzettsége ellenére az osztály szerintem legkiválóbb programozója volt. Nekem is sokat segített.

A térkép készítési kiindulási elképzelés téves volt. A beszkennelt bit formájú térképeket akarták alkalmazni. A bit formánál minden egyes képelem ugyanolyan arányban nagyításra kerül. A grafikák általában bit formában készülnek. A vektor alapú képeknél a képet megadható vastagságú vonalakból felépített vonalak adják. Térkép vagy műszaki rajzok készítésnél célszerű a vektor ábrázolást alkalmazni mivel itt a nagyítások és a vonalak vastagsága egymástól független. Elkészültem a számítógép képernyőjén történő térkép rajzolással, és a vektor alapú térkép programom ekkor már képes volt fogadni iránymérési adatokat RS 232 vonalról. Kezdetben az iránymerő állomást egy Commodore 64 helyettesítette. Ez adott adatokat egy IBM PC-nek RS 232 vonalról . Győr környékén tartott terepméréseknél a beadott irányok még szimuláltak voltak. A nagyváradi gyakorlatnál éles, a román alájátszás mért irányai jelentek meg a számítógép térképes képernyőjén.

A tesztek során Budapestről Nagyváradig az utat egy huzamban végighajtottuk. Menet közben azzal tréfálkoztunk, hogy a 2. világháború óta mi vagyunk az első Magyar alegység, aki páncélossal lépi át a magyar-román határt. A valósághoz hozzátartozik, hogy a páncélos gyártmányként és tulajdonként is román volt. A téma, mint annyi más , nem lett folytatva.

Balkon fedőnevű rádióforgalom statisztikai rendszer

A statisztikai értékelő rendszer feladata volt a szemben álló fél rádióforrásai aktivitásának felmérése, az adások gyakoriságának és időtartamának vizsgálata és az adatok számítógépes feldolgozása, majd előre tárolt szituációkkal kapcsolt korreláció számítások eredményeként következtetés kidolgozása az ellenség várható tevékenységéről. A fejlesztése még az első fázisban leállt, részben témavezetői hiányosság, részben a nem megfelelő kivitelező megválasztása miatt.

A Balkon témának én voltam a felelőse. A téma a Műszeripari Kutató Intézetnek (MIKI) lett kiadva. A cél az volt, hogy ki fejlesszünk ki egy jól működő rendszert, mely a magnó szalagra rögzített rádiótáviratok különböző jellemzőit felismerte, és mérte. Híradó osztályunk kérésemre megadott időben kisugárzott adásokat, adott modulációval és jellemzőkkel amiket egy REV készülékkel vettem és stúdió magnetofonnal kiváló minőségi magnó szalagra rögzítettem. A tesztelést a MIKI területén végeztem a fejlesztővel. Az adás módokat a berendezés jól felismerte és a jellemzőket kiválóan mérte.

A Balkon témát kutató, és fejlesztő társaságnak egy nehezebb feladatot is meg kellett oldania. A rádióadók, és a rádióadások valós idejű analizálását. Vevőként a Schlumberger cég Minilock 6900A típusú készülékét alkalmazták. Számítógép választásuk nem volt a legszerencsésebb. Az ELEKTRONIKA 60 gép ugyan szovjet gyártmányú volt de például az indítása és programozása lyukszalaggal történt. Működése elég megbízhatatlan volt (lenti kép). Az ELEKTRONIKA 60 -hoz RS 232 vonalon a Commodore 64--ről készítettem egy vezérlő programot amit munkatársam, Lipcsei Lajos , gépi kódon a gyorsítás kedvéért átírt IBM PC -re. A készüléket a Bartók Béla úti laborban mérőgenerátorról kipróbáltam. Csapatpróbán Kőszegen volt, és egy külföldi gyakorlaton is rész vett. Sajnos az adásmódok felismerése és jellemzők mérése megbízhatatlan volt.

Szőnyi úr látva a MIKI kudarcát a Mechanikai Laboratóriumban kívánta folytatni a témát. Összehozott egy ML fejlesztővel és IBM PC Műszaki Követelményeket dolgoztunk ki.

A tervezettel a TECHNIKA (magyar katonai anyagok külkereskedelmével foglalkozó vállalat) szervezésében kiutaztunk egy soron lévő GIU (TECHNIKA szovjet megfelelője) egyeztetésre ahol kiderült, hogy a témánk nem is szerepel a napirenden. A szovjet fél amikor megtudta, hogy egy IBM PC rendszerről van szó, azonnal adott időt számunkra. A nyolcvanas évek végén még kapva kaptak az akkori csúcstechnikára.

Akuszto-optikai rendszerek fejlesztése

A Budapesti Műszaki Egyetem Atomfizikai Intézetében1985-ben indult egy új fizikai elvet alkalmazó berendezés fejlesztése, amely a hagyományos panorámavevők sebességét és sávszélességét nagyságrendekkel meghaladta. Ez volt az akuszto-optikai spektrumanalizátorra épülő panorámavevő (AO -vevő). Felvettem a kapcsolatot a tanszékkel és a témafelelős Jakab Lászlóval, aki bemutatta a próbapadon lévő összeállítást. Főnökömnek Szőnyi István mk. ezredes úrnak jelentettem az ügyet és látogatásunk után megszületett az első szerződés. Megkaptam a Bragg témafelelősségi megbízást.

Az eszköz az úgynevezett Bragg effektus alkalmazására épült. Ennek lényege, hogy egy megfelelő összetételű (pl. Tellúr-dioxid) kristályhasáb egyik oldalára egy úgynevezett transduceren keresztül adjuk az antennáról vett jelet., mely a kristályon nagy sebességgel áthaladva, annak rácsszerkezetében hullámfrontokat hoz létre. A kristályra oldalirányból egy megfelelően kitágított lézernyalábot bocsájtunk, amely a kristály hullámfrontjain megtörik és a rádiófrekvenciás jel hullámhosszától függő szögeltéréssel lép ki. Ezt egy fényérzékeny diódasorra (CCD) vetítve előállítható a frekvenciaspektrum. Elsőként 30 – 60, illetve 60 – 90 MHz sáv vételére alkalmas eszköz került fejlesztésre. Az eszköz alkalmas volt az akkoriban egyre inkább elterjedő frekvenciaugratásos (Frequency Hopping) adások felismerésére, technikai jellemzőik (ugrástáv, frekvenciachip-ugrásidő) meghatározására. Talán a mostani szoftverrádió technikához lehetne legjobban hasonlítani a dolgot.

Elkészült még egy 1 G Hz sávátfogású mikrohullámú AO -vevő, melyen felismerhető volt az átlagos környezeti zajból kissé kiemelkedő széles sávú szórt spektrumú adás is. Kísérleti minta szintjén ugyancsak kidolgozták az akuszto-optikai rádió-iránymérő modelljét is, amely lehetővé tette a frekvenciaugratásos adók iránymérését, vagyis helyzetük meghatározását.

A témához tartozó projektek:

Baltazár

• 1985. Alapszerződés. Kutatási feladatok meghatározása. Laboratóriumi modell kialakítása.
• 1986. Kompakt optika - elektronikai rendszer.
• 1987. Frekvencia tartomány bővítése.
• 1988. Minta példány kialakítása. Mérések.
• 1989. EHMK kidolgozása. Mechanikai Labor szerződés. Minta példány elkészítése.
• 1990. Első ML gyári példány elkészítése NDK exportra.  

Forma1

• 1987. Nagy sebességű akuszto optikai elven működő URH iránymérő kutatása.
• 1988. Optikai rendszer kifejlesztése.
• 1989. Iránymérő mintapéldányának kifejlesztése. Terepmérések bot antennákkal. Külföldi mérések.
• 1990. Mintapéldány konténerbe telepítése, Mechanikai Labor által fejlesztett antenna rendszerrel végzett terepmérések.

Linoleum

• 1987. LiNbO3 alapanyagú Bragg cella kifejlesztése a mikrohullámú tartományban működő vevő készülék céljára.
• 1988. Kísérleti optikai rendszer kifejlesztése.
• 1989. Frekvenciatartomány bővítése.

Az akuszto-optikai kutatás-fejlesztés - bár jelentős eredményeket mutatott fel – az igények és pénzügyi források megszűnése miatt leállt. Szőnyi úr 1989-ben nyugdíjba ment. A magyar haditechnikai kutatásokban és fejlesztésekben jelentős változás történt. Az 1989 évi események eredményeként csökkentek a kutatási-fejlesztési összegeket biztosító Ipari Minisztérium és HM. 2. Csoportfőnökség költségvetési keretei. A témák folytatásához szükséges anyagi források beszűkültek. A Linoleum téma fel lett függesztve, a többi témában az elérhető eredmények és szükséges ráfordítások vizsgálata volt a feladat. A Bragg témák további alakulását nyugállományba vonulásom miatt (1990 december), nem követhettem.

Gerlits Péter honlapja nyomán, a szerző engedélyével

Oroszország jelenleg bővíti és korszerűsíti haditengerészetét. Jó néhány nukleáris tengeralattjárók is kivontak a forgalomból. 2009-ben két rozsdás behemótot a távol-keleti kikötő város Vlagyivosztok keleti részén található Zvezda hajógyárba szállítottak szétbontás céljából. A következő képeken láthatjuk milyen hatalmas és összetett még egy elavult nukleáris tengeralattjáró is.

Egy speciális holland szállítóhajó vitte végső nyughelyére 40 x 132 méteres fedélzetén a két Viktor osztályú tengeralattjárót.

A használaton kívüli egységek már kezdtek erősen lepusztulni.

A bontás irdatlan összegeket emészt fel, becslések szerint a forgalomból kivont összes egységet tekintve ez nagyjából 2,2 milliárd dollár.

 A hasadóanyagoktól és a fegyverrendszerektől már hamarabb megszabadították őket.

Szépen lassan elbontódnak a szerkezetek, évente maximum 3-6 darabot tudnak így eltüntetni. Szívesen megnéztem volna milyen elektronikákat termeltek ki belőlük.

 A lenti kép szó szerint keresztmetszetet ad arról, milyen zsúfolt is volt az élet a hullámok alatt valójában.

Forrás: businessinsider.com

Fotók: Yuri Maltsev (Reuters)

Az AKAI cég története még 1929-ben kezdődött

Masukichi Akai 1929 júliusában Tokióban megalapította az Akai Electric Company Ltd. nevezetű céget, amely kezdetben rádió építőelemek, foglalatok és egyéb elektromos alkatrészek készítésével foglalkozott. Az üzleti gyorsan bővült a 30-as években. Masukichi legidősebb fia, Saburo szinte a gyárban nőtt fel, majd beiratkozott a Tokyo Institute of Technology intézet esti iskolájába, hogy tanulmányozza az elektromos gépek felépítését. Ez később sorsdöntőnek bizonyult, mert a frissen szerzett tudás segítségével már elektromos motorokkal is bővítették a gyorsan növekvő termékpalettát. Ekkortájt készítették az első 16 mm-es filmeket Japánban. A vetítőkben használatos motorokat is tervezett Saburo, majd ezeknek a gyártását is elkezdték. A háború viszont közbeszólt, megjött a behívó, és a céget megvette a "Sawafuji Electric Co". A világégés után ide jött vissza mérnökként dolgozni. Annyira jól mentek a dolgok hogy Saburo visszavásárolta a cégét, és innentől Akai Electric Company néven futott ismét.

1948-ban az Akai megkezdte a lemezjátszó motorok gyártását, abban az időben nagy szükség volt ilyen alkatrészekre.

1951-ben az Akai kifejlesztette a C-5 típusú motort, amelynek minimális volt az alapzaja, valamint a vibrációja, és rendkívül népszerűnek bizonyult az akkori audiofil körökben. Még az USA-ban is felfigyeltek rá, ennek eredményeként megszületett a megállapodás a "Roberts Electronics" céggel, amelyen keresztül elkezdek áramlani az Akai termékek az amerikai piacra.

1954-ben megjelent az első Akai orsós magnó az AT-1, ami még egy kit felhasználásával készült (lent baloldalon). 1956-ban elkészült az első teljesen önállóan fejlesztett felvevő, az AKAI-900. Köszönhetően a kiváló minőségnek és a mechanika megbízhatóságának ezt a modellt egészen. 1969-ig gyártásban maradt. Lent jobbra a Roberts név alatt futó verzió látható.

1958 Karácsonya hozta el az első sztereó orsós modellt, ezzel a cég vezető pozíciót szerzett ezen a területen Japánban, a hazai piacon.

1959-ben kifejlesztettek egy négy sávos sztereó szalagos modellt, ez volt az AKAI M-4, amit hamarosan követett az M-5. Az USA-ban az Akai magnók Roberts néven kerültek forgalomba. Annak ellenére hogy Amerikában sok hasonló gyártó volt, az Akai eladásai kivételesen magas szinten mozogtak. Ennek eredményeként úgy döntöttek, hogy bővítik az értékesítési hálózatot más országokban, elsősorban Délkelet-Ázsiában, majd a Közel-Keleten és Európában.

1962-ben debütált az M-7, majd 1964-ben az M-8. Ezek a magnók már fel voltak szerelve a Tandberg által kifejlesztett X'Field rögzítési módszerrel, ami lassabb sebességen kisebb zajt és torzítást eredményezett. A dolog lényege abból állt hogy a szalag mindkét oldalára raktak felvevő fejet, hogy jobban átmágnesezze a szalagot. Az M-7 és M-8 (Roberts 770X) készülékekből négy év alatt több mint 160 000 darabot értékesítettek, így az Akai megingathatatlan pozíciókat szerzett az orsós magnók piacán. Legnépszerűbb modelljei a GX-747 és a GX-77 (lenti képen ) voltak.

1973-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Saburo Akai. Az új elnök Minokichi Saito, aki 44 év óta először nem az Akai családból származik. A hetvenes évek második felétől kezdve hazánkban is megjelentek az Akai termékek. A 4000 DS és a GX-4000D (lenti kép) magas áruk ellenére igen népszerűek voltak, sok példány még ma is működőképes.

De nem csak az orsós magnók hanem a lemezjátszók és a magnódeckek is feltűntek főleg a VIDEOTON hifi tornyok részegységeiként. A két cég közötti kooperációról részletesen olvashatunk a VIDEOTON HIFI című cikkben. Az Akai az audió technika minden szintjén képviseltette magát, a lenti képen a hordozható kategória egyik készülékét láthatjuk.

1985-ben 31 év után befejezték az orsós magnók gyártását, innentől a kazettás készülékekre koncentrálták erőforrásaikat. Lenti képre kattintva az inthouse.ru oldalon kedvünkre böngészhetjük az Akai orsós modelljeit.

Az Akai a hatvanas évek második felétől kezdte fejleszteni a GX fejeket. A GX a Glass and X'tal Ferrite (vagyis üveg és ferrit kristály) rövidítése. A fejtükör üvegből készült, így rendkívül kopásálló. Az ilyen fejjel szerelt készülékek ma is vidáman működnek a kopás legcsekélyebb jele nélkül. A hangminőségről már megoszlanak a vélemények, de tény hogy a DX fejek az otthoni hifi szintjén maradtak. Lentebb egy késői dupla kazettás decket láthatunk a kilencvenes évekből a GX-W45 modellt.

Az Akai a videótechnikában is jelen volt. Már 1967-ben kifejlesztette saját videó formátumát, ami a hagyományos magnószalagot használta kép rögzítésére. Ebből született egy csodabogár is, egy olyan orsós készülék ami képmagnónak és hangmagnónak is használható egyszerre. Erről az AKAI videó formátum című cikkben olvashattok bővebben.

Miután saját formátumai nem voltak túl sikeresek áttért a VHS készülékek gyártására. A VS-2 volt az első magnó, amely rendelkezett az OSD funkcióval, vagyis amikor az aktuális megjelenítendő információt (például a programozást, számlálót) a televízió képernyőjére is kiírta. Néhány éven belül az összes gyártó átvette e funkció alkalmazását.

1977 januárjában Párizsban megalakul az "Akai France SA", a cég francia leányvállalata.

1988-ig Nyugat-Európában a cég termékeit TENSAI márkanévvel hozzák forgalomba egy svájci fiókcégen keresztül.

1980 elején a vállalat átalakult egy holdinggá, innentől a neve: Akai Holdings Ltd. Ugyanebben az évben egy nagy japán társaság a Mitsubishi többségi tulajdont szerez a cégben, és az új elnököt is ő delegálja Tadatsu Waki személyében, aki újjászervezi a termelési rendszer szerkezetét a hatékonyság növelése érdekében.

1986-ban Tadatsu Waki ​​elnök helyébe Makoto Okada lép, aki persze szoros kapcsolatban marad a Mitsubishivel. Az Akai Holdings a kilencvenes évekre több mint 100 000 embert foglalkoztatott világszerte, és 5200 millió dollár volt az éves forgalma.

A Mitsubishi Electric Company és az AKAI csoport együttesen elindított egy új márkát. Az "A & D" (AKAI & DIATONE) néven főleg a felső kategóriás készülékek futottak, például DAT rekorderek. A leginkább Japánban bevezetett új márka 1992-ig létezett. Az AKAI termékskálában megjelentek az elektronikus hangszerek, orvosi műszerek, és az oktatásban használt berendezések.

1984-ben megalakul az Akai Professional, és rögtön az elektronikus zene piacára lép, egyetlen céllal: olyan eszközöket adni a zenészek kezébe, amelyekre azért van szükségük, hogy új zenei lehetőségeket fedezzenek fel és fejezzenek ki. Azóta az Akai Pro termékei a modern stúdió és élő zene egyik nélkülözhetetlen részévé váltak. Digitális mintavételezési technológiájának kifinomultsága napjaink népszerű zenéinek építőelemévé vált. Az MPC szekvenszeres samplerek kivételessége örökre megváltoztatta a digitális minták képzésével alkotott modern zene útját, amely a zeneszerzés alapja lett. Az Akai Pro a digitális technológia élharcosaként a zenei eszközök egyik legbefolyásosabb gyártója maradt az elmúlt 20 esztendőben. Az Akai Pro nagy felfordulást okozott a 80-as évek közepén S-900 samplerével (lenti kép), amelyet a sikeres termékek láncolata követett, benne például az MPC sorozatú dobsampler / szekvenszerek, a DR-8 és a DR-16 multirack rögzítők. A kilencvenes években jelentős hírnevet szerzett magának a televíziós és filmes utómunkálatok piacán a DD-8 digitális dubber megalkotásával. Manapság az Akai Pro folytatja az innovációt. A mintavételező és a szekvenszer termékek, mint az MPD-16 és az MPC-2500 a legfontosabbak nemcsak a felvevő stúdiók, hanem a színpadi élő produkciók számára is. 1999 végén az Akai Pro függetlenné válik az anyacégtől, mert értékesítik.

A 90-es évek elején megérkeztek a gazdasági nehézségek, az új termékek ára nem elég versenyképes, túl későn fordulnak a digitális technika irányába, ezért a vállalatot eladásra kínálják. 1991-ben a cég alapítójának unokája kedvező ajánlatot kapott a Hongkongi iparmágnás James Tingtől. Javasolta neki, hogy lépjenek be a növekvő gazdasági eredményeket felmutató "Semi-Tech Group" cégcsoportba, és így új piacokat tudnak majd szerezni.

1995 februárjában az Akai Holding beleolvad a Semi-Tech Group cégcsoportba. Az egyesülés első évében gyorsan kúsznak fel a bevételek. 1997-ig az Akai egy sor új termék gyártását kezdi meg. 1996-tól 6 millió darab TV készül évente. Megkezdik az autóipari audió és videó berendezések gyártását, viszont 1998-tól egyre kevesebb elektronikát állítanak elő a saját termékeikhez.

1998-ban pénzügyi válság söpör végig Ázsián, és a Semi-Tech Group kezdi elveszíteni ügyfeleit. Az Akainál eltűnik 1750 millió dollár, ami cég akkori vagyonának nagyjából a fele, az 1999-es évet 165 millió dollár veszteséggel zárják, ráadásul hatalmas hiteleket vesznek fel, amiket nem tudnak visszafizetni. Ekkor jön a "Grande Holdings" ami megpróbálja stabilizálni a pénzügyi helyzetet, de ez csak komoly erőfeszítések árán sikerül, több leányvállalatot is el kell adni. A Grande Holdings egy 1987-ben szintén James Ting által alapított cégcsoport.

Innentől már egyenes út vezet az összeomláshoz. James Tinget megvádolták csalással és számlák hamisításával. 2005-ben 6 év szabadságvesztésre ítélték amiért csődbe vitte az Akai Holdingot. 2004-ben a botrányos csőd után az Akai név a Grande Holdings tulajdonába kerül, ugyanez a cég birtokolja a Sansui és a Nakamichi márkaneveket is.

2003 elejétől különböző fogyasztói elektronikai termékek jelennek meg Akai márkajelzéssel. Háztartási gépek, épületgépészeti berendezések, porszívók , vízszűrő készülékek, és hűtőszekrények. Ezek már főleg kínai gyártmányok, csak Akai név alatt forgalmazzák őket. Egyes források szerint Samsung termékek is az üzletekbe kerültek Akai név alatt, de én ilyenekkel itthon nem találkoztam.

A névnek még sokáig nagy varázsa volt, mert pl. egy kanadai üzletláncnak megérte azért komoly összeget fizetni, hogy a Kínában gyártatott hordozható DVD lejátszókat Akai néven forgalmazza. Napjainkban Távol-keleti középkategóriás, vagy az alatti termékeket árulnak Akai márkajelzéssel, ezeknek már semmi köze nincs az eredeti céghez. A cikk írásának időpontjában a magyar Akai honlapon egy nagy "kiárusítás" tábla látható, a központi oldalon pedig sok menüpont elérhetetlen.

Források: Barázdazaj blog, Wikipédia, inthouse.ru, Pako.hu

Nem kell megijedni nem tömegpusztító fegyverről van szó, csak a rádióhullámok terjedését szeretnék javítani (állítólag). Az amerikai légierő mini műholdak (cubesat) segítségével ionizált gázt szeretne juttatni az ionoszférába a rádiókommunikáció javítása céljából. A projekt az elméleti kutatások határát súrolja, ennek ellenére három csapat is szerződött a Pentagonnal a technológia fejlesztésére. A legjobb ötlet kap majd támogatást a megvalósításra.

Rögtön felvetődik két fontos kérdés is az elgondolással kapcsolatban, pl. hogyan fog egy 1 köb deciméteres mini műhold akkora mennyiségű gázt feljuttatni ami érdemben befolyásolni tudja az ionoszféra állapotát, a másik pedig az hogy merre fog ez a gázfelhő szétterülni. A fejlesztőcsapatok ezt egy mini robbanással szeretnék elérni, amelyben valamilyen fémet elpárologtatnak, és ez ionizálja a körülötte lévő oxigént. A folyamat persze szabályzott lenne, a detonáció nagyságával pedig a felhő méretét lehetne változtatni. Amikor egy meteor ég el a légkörben hasonló jelenség játszódik le, a körülötte lévő oxigén ionizálódik és visszaveri a rádióhullámokat. Nagyobb meteorrajok érkezésekor ezt a rádióamatőrök ki is használják. A Földre visszaérkező űreszközök is ionizálják maguk körül a levegőt, ráadásul olyan erőteljesen, hogy a plazma árnyékoló burát alkot a leszálló egység körül, ezért percekig rádiókapcsolatot sem lehet vele létesíteni.

Az ionoszféra nagyjából a felszín felett 60 km magasságban indul és több rétegből áll. A D réteggel kezdődik, ami éjszakára el is tűnik, legfelül van az F réteg (F1, F2), ez 120 és 300 km között helyezkedik el. Az F2 rétegről verődnek vissza az 1 és 30 MHz közötti rövidhullámok leggyakrabban, ezért ez a sáv a legalkalmasabb a hosszú távú rádió összeköttetésekre. Mint a lenti ábrán is láthatjuk, ennél a fajta terjedésnél olyan holtzónák alakulnak ki, ahol semmilyen vétel nem lehetséges. Ráadásul az F2 réteg sem stabil, hiszen mindenféle külső hatások alakítják az állapotát, ezért a visszavert jel sem mindig ugyanoda érkezik, a vétel elhalkul, majd újra felerősödik. Ezt szaknyelven fadingnak hívják.

A plazmabombák felrobbantásától a légierő azt várja, hogy ez a visszaverő hatás erősebb lesz majd, valamint a plazma réteg védelmet nyújt a külső zavarok (napfolt tevékenység) ellen. Nem mellesleg egy ilyen felhő az ellenséges műholdak tevékenységét is tudná blokkolni. Az ionoszféra manipulálására tett kísérletek nem mai keletűek, ezzel a céllal jött létre a HAARP (High Frequency Active Auroral Research Program) is. A 180 darab fázisvezérelt kereszt dipól antenna 3,6 Megawatt betáplálása és kisugárzása árán sem tudott számottevő hatást kifejteni, ezért a programot 2014-ben leállították.. Persze majd fentről minden más lesz. Szakértők óva intenek attól hogy belepiszkáljunk az ionoszférába, hiszen ez előre nem látható következményekkel is járhat.

Érdemes még megemlíteni a szporadikus (szórványos) E-réteget, ami a D és az F réteg között helyezkedik el. Itt az elektronsűrűség néha oly mértékben megváltozik, hogy akár a 100 MHz feletti rádióhullámok is visszaverődnek. A jelenség régen komoly zavarforrásként jelentkezett a legalsó sávokban működő analóg TV adásoknál, viszont rendkívüli csemegékkel szolgált a távolsági vétel kedvelőinek. Főleg nyáron fordult elő, és ilyenkor akár spanyol vagy norvég TV csatornák is bejöttek, néha olyan erővel hogy a helyi adást is kiszorították. Nagyjából az 1000 km távolságban lévő adók verődtek vissza hazánk területére. A TV-DX (távolsági vétel) világrekordját 1957-ben jegyezték fel, ekkor a BBC 1-es csatornát Ausztrália egyes területein lehetett venni, ami 17 400 km távolságban van. A hetvenes évektől kezdve már nem telepítettek tv csatornákat az alsó sávokra. Jelenleg a digitális sugárzásra (DVB-T) kizárólag az UHF sávot használják ami 400 MHz felett indul.

Források: Wiki, digitaltrends.com

Szerintetek létezik még olyan hely a földön ahol nem bóklásznak mobiltelefonjukba bújt emberek, és nem bombáz minket több száz tv csatorna erőszakos reklámjai? Nem sok, de egy atom tengeralattjáró belseje az ilyen, legalábbis ha sokáig le van merülve a víz alá. Miért? Mert a rádióhullámok nagyon rosszul terjednek a vízben, a magasabb frekvenciák szinte sehogy. Kábelt meg nem húznak maguk után, legalábbis annyira hosszút. Hogyan kommunikálnak akkor a tengeralattjárók? Természetesen rádióval, meg műholdas kapcsolatot is tudnak létesíteni amíg a víz felszínén tartózkodnak, viszont amikor alámerülnek megváltozik a helyzet, de azért van rá megoldás.

Víz alatti rádió hírközlés

1917-ben Francia tudósok kezdték kutatni a víz alatti rádiókommunikációt. Kísérleteik során rájöttek, hogy bizonyos rádióhullámok részben képesek behatolni a vízbe. Legjobban a 15 kHz és 33,3 kHz közötti ún. VLF (Very Low Frequency) tartomány felel meg erre a célra. A 33KHz feletti frekvenciák pedig már szinte teljesen elnyelődnek. Az sem mindegy melyik tengerben próbálkozunk, mert a sós víz tovább ront a helyzeten. VLF sávban az első kísérletek során 16 tengeri mérföld távolságból sikerült kommunikálni egy tengeralattjáróval a víz alatt, amelyiken 10 méter hosszú antennát használtak.

Az első világháborúban a tengeralattjárók főleg az éj leple alatt tudtak rádiózni, mert akkor észrevétlenül tartózkodhattak a felszínen, ha nagyon távol voltak a parttól vagy egymástól akkor kereskedelmi hajók segítettek be a kommunikációba, és rajtuk keresztül érkeztek meg a fontos üzenetek a szárazföldre. Ilyen hajó volt például az "U-Deustchland" kereskedelmi tengeralattjáró. Lenti képen jól látszik a hatalmas keretantenna amit leszereltek alámerüléskor.

Mik voltak azok a gépadók? Amíg nem léteztek a nagy teljesítményű adócsövek addig gépadókat használtak. Ezeket villanymotor hajtású nagyfrekvenciás generátorokból építették úgy, hogy a generátorból kijövő nagyfrekvenciát hangolható rezgőkörökre, onnan pedig antennákra vezették és kisugározták.

A Németországi Nauenben állította fel a Telefunken társaság az első 100KW-os gépadót 1914-ben. Rájöttek hogy ennek az adónak a jeleit a víz alól is tudják venni igen nagy távolságokból. 1918-ra már 400Kw-ra emelték a teljesítményét, és elérték vele a rádió összeköttetések távolsági világrekordját, ami 19 300Km volt, ez azt jelentette hogy Új-Zélanddal is kapcsolatot tudtak teremteni. A dolog szépséghibáját a nagy hullámhossz miatti antennaméret okozta, ez konkrétan 2 db 260 méter magas toronyra kifeszített 2,4Km hosszú kábelt jelentett. Ez az adó egészen 1943-ig irányította a német tengeralattjárókat, persze kiegészült még párral, ami az elfoglalt területeken volt: Kootwijk (Hollandia), Lyon, Basse-Lande, Sainte-Assise (Franciaország). A kommunikáció egyirányú volt mivel az U hajókon ilyen adóteljesítményt és antenna méretet nem tudtak produkálni, ezért csak vették a parancsokat, ha válaszolni akartak azt csak vízfelszín felett tudták megtenni a rövidhullámú rádiójukkal. Igen, jól gondoljátok, az Enigma által titkosított távírójelek is így jutottak el a farkasfalkához. A távirat első része tartalmazta melyik hajónak szól a parancs. Természetesen a kétirányú kapcsolathoz szükséges rövidhullámú hálózatot is ki kellett építeni. Lenti képen jól láthatjuk egy U-995 tornyának tetején a rövidhullámú antennákat, a torony két széléről kifeszítve pedig a VLF sáv vételére szolgáló huzal antennát.

1943-ra megépült egy 1800KW teljesítményű hosszúhullámú adóállomás, a Góliát. Ennek a hatalmas adónak a segítségével működött a rádiókapcsolat a világtengereken úszó összes német hadihajóval és tengeralattjáróval, valamint a szövetséges államok állomásaival, többek között Japánnal. Csak a norvég fjordok között nem lehetett kommunikálni, mert ott speciális domborzati viszonyok vannak. Az Indiai-óceánon 14 méter, az Északi -tengeren 24 méter merülési mélységig tudták fogni a Góliátot. A fő cél az volt hogy kézi morze üzemben juttasson el üzeneteket az alámerült tengeralattjáróknak, de úgy tervezték hogy képes legyen 30KHz felett Hell írással (akkori képtávíró eljárás) is üzemelni. No persze a Bletchley Park rádiós szobájában is fogták ezeket az üzeneteket. Lenti képen a Góliát vezérlőtermét láthatjuk.

Lent jobbra egy tipikus U-hajó rádiós helység, a kezelő bal kezénél az Enigma, jobbjánál egy VLF vevőkészülék. Bal oldali képen az U-995 rádiós szobája, a két kerek katódsugárcsöves készülék a Fub M7 és M8 Naxos a világ első tengerészeti radarja.

Röviddel a háború vége előtt amerikai csapatok érkeztek Kalbe-ba, a Góliát szétrombolására. Sok részegységet tönkretettek, és a magas kerítés miatt a telephelyet hadifogoly tábornak használták. Később a területet átvették a szovjet megszálló egységek, és a gyártó C.Lorenz AG, és a Hein, Lehmann et Co. cégeknek megengedték hogy újraépítsék a berendezést. 1947-ben miután tesztelték a működést az adót szétszerelték, ládákba rakták, és 3000 ! vasúti kocsival Nyizsnyij Novgorod közelébe vitték, ahol újra felépítették, és a mai napig használja az Orosz flotta. Ezt láthatjuk a lenti képen.

A világháborúk után még születtek egészen érdekes ötletek a tengeralattjárókkal való kommunikációra. Ilyen például az akusztikus átvitel, amikor az ember által is hallható hangot sugároznak ki a víz alatt, természetesen kódolt formában. Ezzel a part közelében nagyjából 30 kilométeres sávban lehet kommunikálni, vagy az egymástól nem túl távol haladó hajók hallhatják egymást. Másik érdekes megoldás hogy sűrűn használt útvonalon, ahol tenger alatti kábel is fut, csatlakozási pontot építenek ki a tengeralattjáró számára.

A hidegháború évei alatt 1963-ban az amerikaiak az Ausztráliai Exmouth mellett építettek egy VLF adóállomást. A gigantikus létesítmény 12 darab 380 méter magas toronyból áll 12 km átmérőjű területen. A bázist 1999-ig üzemeltették, utána átadták az ausztrál kormánynak. Látnivalónak sem utolsó.

A technikai problémák és a költségek miatt jelenleg a világon csak három ország tart fent ilyen kommunikációs bázisokat: USA, Oroszország és India. A Brit Királyi Haditengerészet is szeretett volna építeni magának egyet Glengarry Forestben, Skócia partjainál, de a projektet törölték. Jelenleg az amerikai állomások irányítják az angol flottát a víz alatt. Legfrissebb projekt a lassan de biztosan növekvő indiai atom tengeralattjáró flotta VLF adója, amit 2014-ben adtak át. A Lenti képen látható ez a tengeralattjáró kommunikációs központ, melynek neve: INS Kattabomman. A legmagasabb antenna 471 méteres.

Az extrém alacsony frekvenciák birodalma

1954-től megjelentek a nukleáris meghajtású tengeralattjárók, ami azt jelentette hogy akár hónapokig tartózkodhatnak a víz alatt több száz méteres mélységben. Láthattuk hogy a VLF hullámok maximum 30-40 méterig hatásosak körülményektől függően. Hogyan lehet vajon kapcsolatba lépni akkor például a sarki jég alatt 200 méter mélyen lopakodó tengeralattjáróval? Nem egyszerű. Ahhoz hogy a rádióhullám behatoljon több száz méteres mélységekbe, akár a jégtakaró alá is, extrém alacsony frekvenciát (ELF) kell alkalmazni. Szinte hihetetlen hogy pl. 82 Hz-en is lehet jeleket adni. Számolgassunk kicsit, a 82 Hz hullámhossza 3658,5 km, ami azt jelenti, hogy ha erre a frekvenciára akarnánk egy félhullámú dipól antennát építeni annak 1829,25 km hosszúnak kéne lennie. Ez műszakilag kivitelezhetetlen feladat, mégis van rá megoldás, ráadásul itt fekszik a lábunk alatt.

A kilencvenes évek elején fedezték fel hogy Oroszországnak van egy ELF adója a Kola félszigeten, ez a ZEVS. A Stanford Egyetemen a rádió zavarjel mérők fogták a 82 Hz-es adást, és meghatározták a lehetséges forrást, aminek létezését később az Oroszok is megerősítették. Itt 2 darab 60 kilométeres ! vezeték van lefektetve a földbe, amin nagyjából 300 amperes áram folyik adás közben, ugyanis valójában a föld az antenna, a kábelek csak átadják a jelet. Ez a dolog olyan helyen működik ahol rossz a talaj vezetőképessége, mivel nem földelést szeretnénk készíteni.

A fenti képen egy olasz rádióamatőr által fogott ZEVS adás spektogramját láthatjuk. Az üzenet 16 percig tartott a 81 és 83,3 Hz közötti sávban fázismodulációval. Mire elég egy 2,3 Hertz sávszélességű adás? Nem sok mindenre, az egész időtartam alatt 3 betűt lehet elküldeni, ami maximum egy "gyere fel, mert üzeneted érkezett" kódolt utasítás leadására elegendő. Tehát mint láthatjuk gigantikus energiák és építmények szükségesek ahhoz hogy egyetlen rövid parancsot kiadjunk a több száz méter mélyen tartózkodó tengeralattjárónak.

A ZEVS amerikai megfelelője a Sanguine Projekt akart lenni, ami eredetileg egy 36 000 Km2 ! kiterjedésű antennarács lett volna Wisconsin államban, de a hatalmas költségek és a helyiek tiltakozása miatt lényegesen szolidabb formában valósult meg. Így sem lett annyira kicsi, mert az antenna egy kb. 130 km hosszú 1,5 cm vastag alumínium huzalból készült K betűre hasonlító idom, ami a föld felett fut, mint egy távvezeték és csak a végei hatolnak be a talajszint alá. A kép bal alsó részében láthatjuk a vezetéket. Az adó 76 Hz-en működött de a haditengerészet 2004-ben megszüntette, mert szerintük szükségtelen és elavult.

Mi lehet a jövő útja a víz alatti rádió távközlésben? Már régóta használnak un. kommunikációs bójákat, amiket kábelen keresztül a vízfelszínre juttatva már normál módon lehet rádiózni. Létezik még olyan verzió is hogy a csak ELF sávon elérhető tengeralattjáró bóját küld felsőbb rétegekbe, ahol már a VLF kommunikáció is lehetséges. A Lockheed Martin 2009-óta fejleszti un. feláldozható bójás rendszerét, ami azt jelenti hogy akár mérföldekre lehet a kommunikációs bója a tengeralattjárótól, és ha felfedezik vagy kilövik attól még a pozíció rejtve marad. Ráadásul alapból hármat javasolnak telepíteni.

Jelenleg az amerikai tengeralattjárók egy OE-538 kódjelű multifunkciós antennát használnak, aminek éppen mostanában folyik a frissítése. Ez az antenna a lenti felsorolásban szereplő sávokat és rendszereket támogatja:

• VLF / LF csak vétel (10-170 kHz)
• MF / HF adó-vevő (2-30 MHz)
• VHF adó-vevő (30-174 MHz) rálátás szükséges
• VHF / UHF adó-vevő (225-400 MHz)
• VHF / UHF SATCOM adó-vevő (240-400 MHz) műholdas kapcsolat
• IFF transponder (barát-ellenség felismerő rendszer)
• GPS

Erre jön még pluszba egy zavarójeleket kibocsájtó fejegység.

Források:

Internet - militaryaerospace.com, uboat.net, http://www.vlf.it/, australiaforeveryone.com, Wikipédia, indiannavy.nic.in -

Könyv - Balás B.Dénes: A távírótól a rádióig -

Van amikor két blog témái metszik egymást. Jelen esetben a kihalt formátumok és a retró videójátékok találkoztak egy ponton, ez pedig az éppen most kihalásnak indult VHS videókazetta miatt nyert aktualitást.

Mint azt már néhány helyen olvashattuk, az utolsó cég (a japán Funai) - amely még foglalkozott vele - is abbahagyta a VHS lejátszók (videó-magnók) gyártását. A hetvenes évek második felében útjára indult VHS formátum a következő két évtizedben élte a virágkorát, de nem csak az otthoni filmnézés terén, hanem különös fúziók is létrejöttek a VHS és a videójátékok kapcsolatából. Ebben az ismertetőben ezekre a megoldásokról emlékezünk meg. A nyolcvanas évek második felében a VHS kazetták a filmeken kívül néha audiovizuális ismertetők (gépek és műszerek szerelési útmutatói) vagy táblás játékok kiegészítői (játékismertetők, háttértörténetek) is voltak. Mindezeken felül megjelentek olyan "játékkonzolok", amelyek ezen kazettákat használták háttértárnak, és a játékokat fényfegyver segítségével lehetett játszani.

Mi is az a fényfegyver?

Olyan mutató/vezérlőeszköz, amelybe egy optikai érzékelő van beépítve, ugyanakkor fegyver formája miatt nem illik rá a fényceruza elnevezés. Az első fényfegyveres játék 1936-ban készült el (Seeburg Ray-O-Lite Rifle), méghozzá egy "kacsavadász" lövölde. A manapság ismert vezérlőkhöz persze csak a működésében hasonlított: a mozgó fényérzékelőt kellett "lelőni" a fényt kibocsátó fegyverrel. A videójátékokhoz készült fényfegyverek (az első az 1972-es Magnavox Odyssey Shooting gallery fegyvere) már fordított módon működtek, hiszen a fegyver nem fénykibocsátó, hanem fényérzékelő szerepet töltött be. A korai megoldásoknál a képernyő elsötétülése után a célpontot jelző terület fehér négyzetként jelentkezik, amelyet a fegyver érzékel, így tudja, hogy a célpontra álltunk-e rá. A későbbi, katódsugárcsöves képernyőknél a gépre érkező adatok is fontos szerepet játszanak: a képernyőt vezérlő elektronika a működése közben minden horizontális és vertikális visszafutásnál jelet küld, így a frissítési frekvencia ismeretében tudható a vezérelt elektronsugár pontos helyzete. Az "elsütőbillentyű" megnyomásakor a képernyő elsötétítésre kerül, majd elindul a "világosítása" - a rendszer figyeli, hogy a beépített fényérzékelő mikor vesz először fényt - ebből tudja melyik sorra célzunk. Mivel kapja a jeleket a visszafutásokról, valamint méri az utolsó horizontális visszafutás óta eltelt időt, a frekvencia ismeretében meghatározza, hogy a soron belül hová céloztunk. Egyes még későbbi, fejlettebb fényfegyverek már infravörös, vagy ultrahangos érzékelőkkel (a képernyő körül elhelyezve) kalkulálták a célzást.

Most pedig lássuk a játékokat!

Az első ilyen próbálkozás a NEMO (Never Ever Mention Outside) kódnevű (Control-Vision néven is ismert) projekt volt, amely az Atari alapítójának (Nolan Bushnell) játékfejlesztő cége, az Axlon, és a Hasbro játékgyártó cég közös terve volt egy új konzol tervezése és gyártása (később Bushnell egy Isix nevű céget alapított a munka folytatására). A hardvert Tom Zito fejlesztette 1985-től; az első lépcső egy módosított Colecovision gép volt, amely különböző képeket sugárzott a VHS kazetta lejátszott jelére. A következő lépés egy befektető, jelen esetben a Hasbro belépése volt 7 millió dollárral.

A NEMO prototípusának (a Hasbro fejeseinek 1986 decemberében tartott) bemutatója alatt felvett videó megtalálható a Night Trap játék Sega CD változatán (egy kód beírása után). A videón pedig éppen az akkor még csak Scene of the crime néven futó Night Trap prototípus játékkal játszanak (érdekes mód szinte csak az utolsó pillanatokban látható a játék és a konzol-prototípus).

Ezen együttműködés keretében 1986-ra 3 próbajáték készült el: a Bottom of the Ninth Inning (egy baseball-játék), egy interaktív zenés videó a The Cars együttes You might think I'm crazy számára, valamint a Scene of the crime (egy rövid koncepciós tervezet, krimijátékra). Ezen kívül a későbbi Sega CD-re (és 3DO-ra) megjelent (de a kezdetben ide készült/fejlesztett) Night Trap és a Sewer Shark.

Azonban mire a Sewer Shark felvételei elkészültek, a Hasbro 1988-ben kilépett a projektből. Ezen két utolsó játék jogait Zito megvette, így a későbbi cége segítségével megjelenhettek az említett platformokra (a Sega a Sega CD megjelenésekor keresett premier-tartalmat a konzolhoz, így megkeresték Zito cégét, a Digital Picturest). Volt még tervbe véve egy John Madden-cím (amerikai futball), illetve egy Rendőrakadémia-játék is, de ezekből nem lett semmi. Mivel a hardver soha nem került ki még csak tesztelőkhöz sem, nem igazán tudni, valójában hogy működött volna. A konzol 1989 januárjában jelent volna meg, de a Hasbro 2 hónappal a megjelenés előtt a várható ár miatt fújta le az egészet - 300 dollár körüli árával esélye nem lett volna a korabeli NES vagy a Sega Genesis ellen.

Az 1980-ban alakult Worlds of Wonder játékgyártó cég 1987 őszén megjelentette az Action Max nevű, fényfegyverrel vezérelt konzolt, amelyre 5 játék jelent meg Amerikában. A konzol a tévére a feltétlenül szükséges videómagnón keresztül csatlakozott. A videón a játék történései jelentek meg, de semmi interaktivitást nem biztosított. A 100 dollár környékén kapható konzolnál léteztek jobb megvalósítású fényfegyvert használó konzolok, játékprogramok is, így gyorsan vége lett az egész Action Max korszaknak.

A játékos cselekedetétől függetlenül a lejátszás folytatódott, a fénypisztoly használatát figyelte csak. A játékot igazából csak a pontszámokért volt "érdemes" játszani, mint lentebb is látható, kevesebb, mint 20 percig... A konzol beépített hangszóróval, illetve fejhallgatóval rendelkezett az egyszerű hanghatásokhoz, míg az egyéb hangok sztereóban szólhattak a kazettáról, A processzora 8 bites, 4 Mhz sebességű volt, mellette 32 byte RAM és 1 KB ROM végezte a kevéske dolgát.

Érdekesség, hogy a technológiát alkalmazta később a Mattel is, ugyanis a Captain Power játékkollekció részévé tette; egy sci-fi sorozat (élőszereplős, némi számítógépes animációval) sugárzása alatt (illetve jelent meg a sorozatból 3 erre használható VHS is) a játékokkal lehetett reagálni az ottani történésekre.

A leadott (lejátszott) akció itt már jobban reagált, mint az eredeti Action Max esetében, hiszen ha eltaláltak, a játék képes volt "elpusztulni", vagyis katapultálni az ember kezében :)

Nem sokkal az Action Max után megjelent a TakaryTomy Video Challenger nevű játékeszköze is, amelynél nincs külön konzol része, a fényfegyvert kell a játékkazettát lejátszó videóra kötni. Az eszközt Japánban (Bandai névvel is), az Egyesült Királyságban (Bandai), Brazíliában (GiG) és Kanadában (Irwin Toy) lehetett kapni Video Challenger néven.Ezt láthatjuk a nyitóképen.

A rendszer képességei az Action Max képességeihez hasonlatosak, ámbár itt is megvalósításra került a játék "visszalövése", amellyel a játékélményt fokozták. 7 játékkazetta jelent meg, természetesen akciójátékok, de hosszukat tekintve nagyon rövidek...

A Video Driver (Sega fejlesztés, valamint Action GT / Tyco forgalmazás) egy 1988-ban megjelent kazetta alapú játék volt, amelynek működése a lentebbi videón látható. Két játéka volt, a California Chase és a Road Race (két másik játék is előfordulhatott, Police pursuit és Road Racer néven, de lehet, hogy ezek csak egy másik felvevő piac lokalizált változatai). Ezek a játékok nem fényfegyvert használtak, hanem egy (csak megfelelő méretű) televízió elé szerelhető érzékelőből, egy kormánypanelből állt. A filmek alján megjelenő fehér sávok jelentették az akadályt (ezeket érzékelte a rendszer), amelyet ki kellett kerülni.

Létezett a VHS-konzolokból olyan változat is, amely nem a lövöldözésre, száguldozásra koncentrált, hanem úgynevezett oktató-játékokkal operált. Ezek közül az egyik a View-Master Interactive Vision nevet kapta a keresztségben, 1988-ban; úgy hirdette magát, mint "kétirányú televíziórendszer, ahol részese lehetsz a műsornak".

Elsősorban gyermekműsorokról készült játékokról (Muppet-show, Szezám utca), valamint Disney játékokról beszélhetünk. Ezekben a játékosnak a videóban felbukkanó döntési lehetőségekre kellett "válaszolni" a megfelelő gombok segítségével.

VideoSmarts: A Conner Toy Corporation oktatójátéka (de futott V-Tech név alatt is) 1986 és 1989 között ("számítógép"), amelyet a videómagnóra és a tévére kötve a képernyőn (vagyis az általában 30-40 perces szalagon) megjelenő feltett kérdésekre (betűk, számok, egészség, stb.) kellett helyesen válaszolni a 4 elérhető gomb segítségével. A fentebb említett V-Tech ma is gyárt oktató játékokat kisgyermekek részére, a pletykák szerint hasonló kezelésű hardverrel pl. most az ősszel jelennek meg.

Egy különlegesség az 1988-as Mattel Wheel of fortune, amely egy elektronikus szerencsekerék-játék volt. A feladványokat a videón lejátszott szerencsekerék-tábláról olvasta be a kis eszköz, a külön megvásárolható 90 feladványt tartalmazó kazettákról. Sőt, az amerikai tévéshow (Wheel of fortune) 5-7. évadjaiban az esti adásban leadott (bizonyos típusú) feladványokat is kezelni tudta a szerkezet. Az elektronikus eszköz azonban nem csak a televízióból tudott feladványokat "begyűjteni", használató volt nélküle is - ilyenkor egy másik játékos írt be feladványt (maximum 3 játékos használhatta).

A végére pedig egy igazán fura rendszer, a japán Bandai Terebikko, amely 1992-ben jelent meg. Itt a videókazetták (anime) rajzfilmek voltak, amelyekben maguk a szereplők kérdeztek a játékostól "telefonon", amelyre a gombokkal kellett válaszolni. Ezzel a döntéssel a történet folyása volt megváltoztatható.

Nem jelent meg sok kazetta rá, de meg kell említeni a Dragon Ball, a Mario & Yoshi, vagy a Sailor Moon változatokat.

Retemu Blog.hu - Emuláljuk a retrót

Barangoljunk tovább a passzív érzékelők világában, és nézzünk meg egy magyar fejlesztést is

Az előző részben láthattuk hogy az egykori Csehszlovákia úttörő eredményeket ért el a passzív érzékelők területén, ezért még anno a Szovjetunió is ezen az úton indult el. Eleinte átvették a Tamara és VERA rendszereket, és ezek alapján kezdődtek a saját fejlesztések. Itt már meg kell említeni mik azok az ELINT (Electronic Intelligence) rendszerek. Ezek már elektronikus hírszerzési adatokat is gyűjtenek, nem csak a céltárgy pozícióját próbálják meghatározni. Az Oroszok és az USA már ilyen tulajdonságokkal is felruházták a passzív érzékelőiket.

Orosz rendszerek

A női nevek vonalán maradva a Tamara orosz továbbfejlesztése a "Valéria-E" ELINT és helymeghatározó passzív rendszer. A mai napig nincs semmilyen kép róla, csak egy képernyőmentés és az irányító helység részlete található a neten, ami lentebb látható. Három vevő és egy központi egységből áll amiket 10-35Km-re kell egymástól telepíteni, és a domborzati viszonyok függvényében maximum 500Km átmérőjű területet lehet vele szemmel tartani, de minimum 400-at. Egy nagy teljesítményű dízel generátor is tartozik minden egységhez, ami az áramellátást végzi.

N85V6-A Vega / N85V6-V Orion ELINT System. Hasonló felállásban és érzékenységgel működik mint az előző rendszer. Egy csuklós szerkezet jó magasra kiemelkedik a jármű tetejéről. A felül lévő három antenna a 2 és 20GHz közötti sávot figyeli, a csukló közepén lévők pedig 2GHz alatt hatásosak (lenti kép). A működési elv is szokványosnak mondható, a vett jelek a központi egységbe futnak, ahol összehasonlítják azokat az adatbázisban tárolt mintákkal. 100 célt képes egyszerre követni. Az Orion a Vega továbbfejlesztett változata, az antenna rendszere teljesen más és fejlettebb a számítástechnikai rész.

Avtobaza ELINT System. Talán ez a legismertebb, mert hírbe hozták az Irániak által földre kényszerített amerikai drónnal. A komplexum elsődleges feladata a rádióelektronikai lefogás támogatása. A berendezés jól használható különféle radarállomások észlelésére, valamint nagyszerűen alkalmazható olyan kommunikációs rádiócsatornák felderítésére, amelyeket többek között pilóta nélküli repülőgépeknél alkalmaznak. Alap elrendezésben 2 egységből áll, de valószínűleg tartozik hozzá valamilyen adat feldolgozó központ. Az Avtobaza adóberendezést nem tartalmaz, de közvetlen adatokkal látja el a zavaró generátort, ezáltal a felderített eszköz azonnal lefogható elektronikusan. Több verziója is létezik, a lenti képen egy újabb látható, valószínűleg Irán is ilyet vásárolt.

Joggal merül fel a kérdés hogy mi lett az előző részben tárgyalt Kolchuga rendszer Oroszországban maradt egységeivel. Sajnos nem sok információ van róla, annyit sikerült kideríteni hogy az SZ-400 légvédelmi rakéta komplexumot kiegészítik passzív érzékelőkkel arra az esetre, ha a radart zavarnák. Itt felmerül a Kolchuga neve, mint a rendszerbe integrálható eszköz, ami annyit jelent hogy él, és virul. A Moszkva-1 passzív rendszerről már volt szó a blogon, jelenleg annyi információ van róla amennyi a gyártó honlapján elérhető.

Kínai rendszerek

2006 áprilisában tartották Pekingben az 5. Kínai Nemzetközi Elektronikai Kiállítást (CIDEX), ahol a China Electronic Technology Corporation (CETC) felfedte az YLC-20 passzív radar rendszert, amely kicsit hasonlít a cseh VERA-E komplexumra, annak ellenére hogy meghiúsult amerikai nyomásra a VERA rendszer vásárlására tett kísérlet 2004-ben. 380MHz-től 12GHz-ig tudja figyelni az étert, az egységek önállóan is használhatóak, de a négy szenzor plusz egy központ felállás a leghatásosabb. Lenti kép baloldalán egy elmosódott kép 2006-ból, jobbra pedig ugyanaz az YLC-20 rendszer egy 2014-es kiállításon. Amint láthatjuk több verzió létezik, vagy teljesen átalakították a rendszert, mert a típusszám nem változott.

Ezután következett egy hatalmas technológiai ugrás, 2014-ben nyilvánosságra hozták a DWL002 kódjelű rendszert, ami a gyártó szerint mesés tulajdonságokkal rendelkezik. A legfontosabb jellemzője hogy egy egységben két darab vevő található, ami bár nem növeli a megfigyelt tartomány nagyságát, de az érzékenységet nagyságrendekkel javítja. Az alul és felül elhelyezett 2 db vevőfej a fáziskülönbséget is tudja érzékelni, ami lehetővé teszi az un. interferometrikus mérést. Emberi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy 25-ször érzékenyebb mint az ukrán Kolchuga, ami nem kis teljesítmény ha igaz. Ez a kimagasló érzékenység hatalmas stratégiai értékkel bír, ugyanis így valós időben 3D-ben követhető a céltárgy mozgása radarjel kibocsájtás nélkül. Ezzel a tulajdonságával hasznosan tudja támogatni az SZ-300, vagy HQ-9 (SZ-300 kínai megfelelője) légvédelmi rakétarendszereket. A komplexum North Benz ND1260 teherautókra van felépítve, és rendkívül gyorsan telepíthető. Három egység az alapfelállás, amiből egy az adatközpont (master), de kiszolgálóként is funkcionál, a másik kettő pedig csak kiszolgáló (slave). Természetesen egész hálózattá bővíthető a rendszer.

USA és NATO rendszerek

Külföldi katonai portálok azt állítják, hogy az eddig felsorolt rendszereknek megvan az amerikai, francia és izraeli megfelelője, de erről nyomokban sem lehet információkat találni. Az USA területi fenyegetettsége minimális (külső hadseregtől), maximum ballisztikus rakétákat kell előjelezni. A volt Varsói Szerződés országainál szükségszerűbb volt a passzív érzékelők fejlesztése, hiszen nagy volumenű légitámadásra készültek a nyugat irányából, és a hagyományos radarok ellen bevethető rakéták pedig már a Vietnami Háborúban bemutatkoztak.

Nem véletlen hogy az USA fejlesztései a repülő eszközökre szerelhető passzív érzékelők irányába tolódtak el. Mivel az U.S.Army általában az országtól távoli harci cselekményekben vesz részt, ezért az AWACS rendszerű repülőgépek jelentették a legjobb alternatívát, bár ezek főleg aktív fázisvezérelt radarokat használnak. Szinte az összes vezető amerikai érdekeltségű katonai elektronikai gyártó fejlesztett valamit ezekbe a gépekbe.

Northrop Grumman AN / ALQ-218 (RWR / ESM / ELINT) passzív érzékelő készlet látható a lenti képen. Radar előjelző, pozíció meghatározó és hírszerzési adatokat gyűjtő rendszer. Egyedi tulajdonsága hogy a zavaró modult is tartalmazza egyetlen aktív egységként, tehát a felderített céltárgyat egyből lefedheti elektronikusan. Az amerikai haditengerészet alkalmazza az EA-18G Growler, és a P-8A Poseidon járőrgépeken, valamint pilóta nélküli repülő eszközökön. Képes interferometrikus mérésekre, és olyan algoritmust használ ami be tudja azonosítani a Földön eddig használt szinte bármelyik jelmintát.

A cseh ERA cég is komoly megrendeléseket kapott a NATO-tól, és a VERA rendszerek utódai beintegrálódtak a katonai szövetség eszközparkjába.

PCL és PBR rendszerek

PCL (Passive Coherent Location) és PBR ( Passive Bistatic Radar), olyan passzív eszközök, amik a műsorsugárzó adókat használják fel megvilágításra. Nézzünk párat a teljesség igénye nélkül.

A cseh ERA is gyárt ilyeneket, pl. a "Silent Guard" rendszer az FM rádióhálózatot használja fel, és mezei fehér furgonokra szerelik a kitolható antennát.

A LOCKHEED MARTIN "Silent Sentry" PCL rendszere (lenti képen jobb alsó) FM rádió és DVB-T hálózatot is tud egyaránt használni, és egy egyszerű utánfutón elfér az antennarendszere, ennek ellenére 220Km-es területet tud figyelni, és 100 különböző céltárgyat követni egyszerre. Külföldi szaklapok szerint gigaflop teljesítményű számítástechnikai rendszer dolgozik a kiszolgáló járműben, és ez már a harmadik generáció ebből az eszközből, de ez volt az első ami nyilvánosságra került.

A 2007-es párizsi repülőshow-n mutatták be a "Homeland Alerter 100" francia rendszert (fenti képen jobb felső). Az EADS (European Aeronautic Defence and Space Company) Defence & Security részlege által fejlesztett eszköz főleg alacsonyan repülő járművek és drónok felderítésére szolgál 100Km-es körzeten belül. Sugárzónak a DAB (digitális földfekszíni rádió) és a DVB-T műsorszóró hálózatot használja fel.

A szintén EADS által fejlesztett Cassidian (fenti képen baloldalt) rendszer 2008-ban jelent meg és eleinte az analóg FM rádiót használta, de a későbbi változatok 2011-től már kiegészültek a digitális adóhálózat jelének felhasználási képességével. Kéttengelyes furgonba van beépítve, és természetesen a polgári légi közlekedésben is felhasználható. A fentebb felsorolt rendszerek elvileg bármelyik NATO tagállam eszközparkjában előfordulhatnak.

Egy magyar fejlesztés

Bemutatkozik a WAMLAT rendszer, amit a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Szélessávú Hírközlés és Villamosságtan Tanszék (HVT) Mikrohullámú Távérzékelés Laboratóriuma (MTL) készített. A kutatás-fejlesztés 2010-ben indult. A multilaterációs mérés elve már régóta ismert, és mint radarokkal foglakozó laboratórium eldöntötték hogy megcsinálják, készítenek egy demonstrációs rendszert. Azóta jó néhány hallgató kapott diplomát a projektben való részvételért. A vevőkészülék saját fejlesztés, már a harmadik generációnál tart, a lenti kép bal oldalán látható. A weboldalon a radarképre jobb klikkel rákattintva, ha a kép megnyitását választjuk, akkor a kapott képsorozat legalsó kockáján az egy napos forgalmat lehet látni.

Ez a passzív radar a TDOA mérésen és a multilaterációs technikán alapul. A TDOA időkülönbségek mérését jelenti, ehhez minden egyes vevőállomáson nagypontosságú lokális óra szükséges. Ezt GPS alapú alrendszer oldja meg, mellyel 10 nanoszekundum nagyságrendű pontosság érhető el (ez a másodperc egymilliomod részének az 1%-a). Jelentős különbség van a rendszer és például a Flightradar24.com között. Ez utóbbi az ún. ADS-B jelek dekódolásán alapul, amelyből a repülőgép GPS koordinátáit kinyerve rajzolja ki a térképre a vett gép útvonalát. A WAMLAT viszont ténylegesen egy mérőrendszer, a repülőgépeken elhelyezett transzponderek jeleit veszi és az időkülönbségekből (TDOA) számítja ki a multilaterációs algoritmussal a gép pozícióját. Amit fontos még megemlíteni, hogy a multilateráció nem "háromszögelés", mert ahhoz szükség lenne a a repülőről történő jelkibocsájtás idejének az ismerete. Ez jelen esetben nem ismert, ezért kicsit bonyolódik a helyzet.

A rendszer fejlesztés kezdetén még csak plotokat tudtak megjeleníteni. A plot egy konkrét pozíciómérés eredménye. A jelenlegi rendszerben már az ún. trackelést is megoldott, ez a weboldalon a kék vonal formájában látszik. Nagyon leegyszerűsítve ez a mérési pontok összekötését jelenti, de a háttérben komoly térbeli és időbeli szűrőalgoritmusok tevékenykednek.

A fejlődés nem áll meg, már kísérleteznek a GPS és a Wifi kisugárzott jelét felhasználó rendszereken. Persze az eddig bemutatottakon kívül is létezik még pár formáció ami publikus, és valószínűleg van még jó pár ami meg nem annyira.

Források: usairpower.net, Wiki, mobileradar.org, northropgrumann.com, radarlab.mht.bme.hu, militaryaerospace.com, Miroslav Gyűrösi