Hadiipar és haditechnikai termelés Magyarországon 1945 és 1980 között
A középgépipar elnevezést vélhetően Gerő Ernő, az 1950-es évek fő gazdaságpolitikusa ragasztotta a magyar hadiiparra - annak „álcázása" érdekében. A kommunista hatalomátvételt követően Magyarországon is erőltetett tempóban zajlott a szovjetizált hadsereg kiépítése és fejlesztése, amelynek ellátásához szinte a nulláról kellett létrehozni a hazai ipari hátteret. 1950-től tucatnyi új hadiüzem létesült, majd 1952-ben önálló minisztériummá szervezték a hadianyaggyártást. Magyarország mint a Szovjetunió szatellit állama, majd mint a Varsói Szerződés tagja, három nagyszabású fegyverkezési programba kényszerült bele: az első (1948-1953) csődközeli helyzetbe sodorta a hazai gazdaságot, a második (1961-1963) jelentősen hozzájárult a gazdasági egyensúly megborulásához és a növekedés lelassulásához, a harmadikat pedig (1976-tól) eleve azért igyekezett korlátozottan végrehajtani a magyar vezetés, mert már annak terhei nélkül is krízishelyzetben volt a nemzetgazdaság. A többnyire külső erők által vezérelt, hektikus és gyakori irányváltások a katona- és iparpolitikában állandó átszervezésekhez, pazarláshoz, felesleges beruházásokhoz és felemás eredményhez vezettek. Az irányváltásokat a hadiipar is megszenvedte. 1953-tól radikálisan nőtt a civil termelés aránya a majd félszáz hadiüzemnél.
Fegyverbe!
"Tájékoztató a magyar hadiipar helyzetéről és problémáiról" című dokumentum 1949-ben a fő célkitűzéseket a következőkben fogalmazta meg: „Az elmúlt rendszer hadiipari kapacitását megsokszorozzuk. Különösen lőpor és robbanóanyag tekintetében növeljük kapacitásunkat, mely a következő öt év alatt régi nagyságának mintegy hatszorosára fog emelkedni. A hadiipar fejlesztésénél az volt az elvünk, hogy minden olyan hadianyagot gyártsunk itthon, amelynek előállítására a magyar ipar képes. További célunk az volt, hogy lőszergyártás tekintetében a módosított magyar hadsereg teljes háborús szükségletét biztosítani tudjuk. Egyáltalában nem szándékozunk gyártani repülőgépeket, harckocsikat, önjáró lövegeket és nehéz tüzérséget, minthogy ezeknek a gyártása különleges felkészültséget követel, szükségletünk viszont aránylag kicsiny.” A Tájékoztató emlékeztetett arra, hogy 1948-ban szinte a nulláról indult a fejlesztés, és még azon év utolsó hónapjában 30 millió Ft-ot fordítottak a hadiipari beruházások megindítására. 1949-ben a hadiipari beruházási keret már 500 millió Ft-ra emelkedett, az 1950 és 1954 közötti időszakban pedig - a Hadigazdálkodási Bizottság által a korábbiakban jóváhagyott - 5120 millió Ft-ot irányozták elő e célra.
Tekintettel arra, hogy a nyugati gépbeszerzési lehetőségek vészesen beszűkültek, a hadiipar gyors fejlesztése elképzelhetetlen volt szovjet szállítások nélkül. Főként a lőpor- és robbanóanyag-, a salétromsav- és a gyalogságilőszer-gyárak létesítésénél szorult szovjet gépbehozatalra a hazai ipar. Alapvető fontosságú hadi nyersanyagokkal (mint például ötvözőanyagok, cellulóz, toluol stb.) egyáltalán nem rendelkezett Magyarország, így ezeket is a Szovjetuniótól kívánták megrendelni. A fejlesztéssel olyan háborús időkre méretezett kapacitásokat kívántak kiépíteni, amelyeknek békeidőben 7-50%-a kihasználatlanul maradhat, ha nem sikerül a termékeket exportálni.
A hatalmas kapacitásoknak megfelelően - összhangban a Hadigazdálkodási Bizottság által megvitatott tervekkel - immár 4 gyalogságilőszer-gyár, 2 tüzérségilőszer-gyár, 2 gyalogsági és tüzérségi lőszerszerelvénygyár, 3 tüzérségi lőszerszerelő-üzem, 1 löveggyár, 5 lőpor- és robbanóanyag-gyártó üzem, valamint 1-1 vegyipari gépgyár, illetve hadiipari szerszámgépgyár újonnan való megépítését tervezték.
Híradóanyagokból a következők licenceit kérték: RBM rádió adóvevő (lenti kép), A-7B URH rádióállomás, RSzB adóvevő állomás, 42 USz rövidhullámú vevőkészülék, radarrádió-helymeghatározó, PTF 7 könnyű tábori vezeték, PTF 7x2 könnyű tábori vezeték. A híradástechnikában nemzetközi hírű gyárakkal kívánták megkezdeni a gyártást: Orion Villamossági Rt. Nemzeti Vállalat, Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., valamint két egykori angol érdekeltséggel - Standard Villamossági Rt. és Telefongyár Rt. A tábori vezetékeket - vélhetően a jóvátétel részeként - szovjet tulajdonba került két vállalatra bízták: a Féltén és Guilleaume Rt-re, illetve Kábelgyár Rt-re. Harckocsik javítását a budapesti MÁVAG-nál, repülőgépek javítását pedig a Dunai Repülőgépgyár Rt-nél kívánták megszervezni.
1950 július 8-án megköttetett a következő nagyszabású szovjet-magyar fegyverszállítási egyezmény: 118 millió rubel értékű fegyverzet és haditechnika meghitelezéséről. A hitelt 1951. január 1-jétől tíz éven keresztül, egyenlő részletekben, 2%-os kamat megfizetésével kellett törleszteni. Az előbbiekben jelzett magyar igényektől ugyanakkor jelentősen elmaradt az egyezményben meghatározott mennyiség; különösen a nehézfegyverzetből és repülőkből: mindössze 602 aknavető és löveg, alig 121 (használt) harckocsi és önjáró löveg, és mindössze 32 db repülőgép szállítását rögzítették.
A nehézipari miniszter 1950. február elején olyan kódszámokkal látta el a hadianyagot gyártó üzemeket, amelyeket a végterméken is fel kellett tüntetni. A jelzőszámokat iparáganként osztották ki, és a következő években (évtizedekben) következetesen alkalmazták is.
1950. december 16-án született döntés az ígéretesnek tűnő hazai lokátorkutatás egy intézménybe való koncentrálásáról. A tüzérségi lokátorral folytatott kutatások eredményei alapján a Bata István altábornagy, vezérkari főnök javasolta 1951. júniusig a Távközlési Kutatóintézetben (TKI) összevonni a témával foglalkozó műhelyeket: a Postakísérleti Állomás, az Egyesült Izzó, a Standard Villamossági Vállalat, és a Telefongyár legjobb szakembereit. Az Üzemgazdasági Tanács elfogadta a Távközlési Kutatóintézet felállítását, és jóváhagyta a lokátor- és mikrohullámú kutatási tervet is. Ebben a következő fejlesztéseket és kutatási témákat tűzték célul: tüzérségi lokátor (kísérleti sorozat mintapéldánya), távolfelderítő lokátor (terepképes laboratóriumi mintapéldány), közelfelderítő lokátor (laboratóriumi mintapéldány), egyszerű rádiózavarási módszer kidolgozása, korszerű közelségi gyújtó és elektronikus lőelemképző, sokcsatornás mikrohullámú „hírtengely” mintapéldány elkészítése.
A hadiüzemek telephelyét elsősorban a hadászati szempontok szabták meg, amelyek többnyire háttérbe szorították a gazdaságossági megfontolásokat. Ugyanakkor a villamos energia biztosításának lehetősége meglehetősen behatárolta a szóba jöhető telephelyeket. A gazdaságosság rovására ment az is, hogy a gyárakban a polgári profil kiépítésére is törekedtek. A célul tűzött rendkívül szoros határidők miatt a tervezésnek a kivitelezéssel párhuzamosan kellett haladnia, ami nehézségekkel és többletköltségekkel járt. Külön nehézséget jelentett, hogy ki kellett fejleszteni és legyártani egy sor hadiipari speciális gépet.
Leépítés és átállítás (1953-1958)
„A hiba lényege szerintem abban van, hogy gazdaságpolitikánkban, amely a szocializmus építésére irányul, nem érvényesült a szocializmus gazdasági alaptörvénye: a lakosság életszínvonalának állandó emelkedése” - jelentette ki Nagy Imre az MDP Központi Vezetősége 1953. június 27-28-i ülésén, amelyen éles bírálattal illették Rákosi Mátyást és a párt addigi politikáját. A Központi Vezetőség által elfogadott határozat egyebek mellett a lakossági fogyasztás azonnali növelését tűzte célul, amelyet a kínálat javításával, árleszállításokkal, valamint a fogyasztási cikkek gyártásának és az élelmiszer-előállítás fokozásával kívánt elérni.
Amint az közismert, a magyar vezetés számára június 13-16-án Moszkvában szabtak új politikai irányvonalat. A Rákosihoz és Gerőhöz intézett - helyenként durva hangvételű - moszkvai bírálatban fontos helyet foglalt el a hadiipar túlzott fejlesztése. Ugyanakkor az egyetlen önkritikus megállapítás is a fegyvergyártás kapcsán hangzott el Anasztáz I. Mikojan kereskedelmi miniszter szájából: beismerte, hogy éppen a szovjetek állítottak olyan hadsereg-fejlesztési követelményeket Magyarország elé, amelyek ilyen mértékű hadiipari beruházásokat kívántak. A minisztériumi struktúra átalakítása már június 14-én Moszkvában, az új programjavaslat kidolgozásakor felmerült: Gerő egyebek mellett felvetette az Általános Gépipari és a Középgépipari Minisztérium egyesítését. A magyar delegáció által 14-én elfogadott, majd 16-án a szovjet pártvezetés elé tárt, és általuk jóváhagyott dokumentumban is az szerepelt: az említett két főhatóságot Gépipari Minisztérium néven kell összevonni, Kossá István vezetésével.
Június 20-án az MDP PB ülésén Rákosi már egyértelműen a haderőcsökkentés és a hadiipar visszafogásának feladatáról beszélt: „Felül kell vizsgálnunk, és csökkentenünk kell honvédségünk létszámát és hadiiparunkat. Gazdasági bajaink most a gyors hadseregfejlesztés költségével és a hadiipari beruházásokkal függnek össze. A szovjet elvtársak figyelmeztetései és tanácsai után nyugodtan és bátran nyúlhatunk ehhez a kérdéshez. Felül kell vizsgálnunk, át kell szerveznünk, és egyben csökkentenünk kell honvédségünk létszámát. A Honvédelmi Tanács határozata előírta, hogy a felszabaduló kapacitások polgári gyártmányokkal kell leterhelni, a forgácsoló és gépgyártó üzemeket a gépparkjuknak megfelelő termékekkel.
Már ekkor felvetődött, hogy a csökkenő kapacitáskihasználás mellett célszerűbb lenne bizonyos vállalatokat teljesen leállítani (például a Tömegcikk Műveket vagy az Észak-magyarországi Vegyiműveket), a határozat azonban a következő érvekkel vetette el ezt a lehetőséget: a szakembergárdát meg kell őrizni, e vállalatok újbóli beindítása hosszú időt venne igénybe (akár hat hónapot is).
A Honvédelmi Tanács utasította továbbá a KGM-et: az Országos Tervhivatallal egyetértésben „gondoskodjon arról, hogy 1954-ben, amennyiben a középgépipari vállalatok honvédelmi ipari kapacitása kitöltve nem volna, azok helyett polgári gyártmányok legyenek beállíthatók”; dolgozza ki „a lehetőséghez képest a legnagyobb mértékben a honvédelmi ipari vállalatok polgári profilját a honvédelmi ipari kapacitás fenntartásával”.
Miközben egyre több szakágazatban már a termelés leépítésével voltak elfoglalva, a lokátorgyártás megszervezését változatlan tempóban írta elő a Honvédelmi Tanács. Ugyancsak augusztus 31-i határozatában utasította a KGM-et, hogy biztosítsa 1954-ben 100 db Duna (Moszt) közelfelderítő lokátor legyártását, és ezzel párhuzamosan a Dráva (Lucs) tüzérségi lokátor gyártásának elindítását (2 darabbal). A Finommechanikai Műveket ehhez olyan vertikális szervezettel kívánták létrehozni, hogy az a lehető legtöbb alkatrészt maga állítsa elő. Mivel a Duna volt az egyszerűbb és olcsóbb konstrukció, ezért döntöttek ennek előbbre vételével. A felkészülés feladatának nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy a két lokátor gyártásához szükséges szerszámok elkészítésére 2 millió szerszámkészítő órával számoltak, és ebben még nem is voltak benne az elektroncsövek gyártásához szükséges speciális szerszámok, amelyeket ráadásul egy újpesti szövetkezett készített egyedül. A vállalat létszámát a határozat szerint az 1953. év végi 1600 főről 1957-re 6500 főre kívánták növelni. A megoldatlan technikai-technológiai problémákat az illetékes kutatóintézetek munkatervébe fel kellett venniük.
A Csergő János frissen kinevezett kohó- és gépipari miniszter által jegyzett jelentés a katonai termelés további mérséklését javasolta: az 1954. évi 13%-kal szemben csak 7% legyen a teljes termelésből hadicélú. Ennél is radikálisabb lépés volt viszont, hogy a KGM által a belkereskedelem számára gyártandó civil termékek értékét 1955-ben meg kívánták duplázni (1,9 milliárd Ft-ról 3,8 milliárdra). Mindez ugyanakkor olyan súlyos alapanyaghiánnyal fenyegetett, amelyet csak importtal tartott megoldhatónak. A PB határozatában - az átállás lassúsága miatti elégedetlenségének kifejezése mellett - a közszükségleti cikkek termelésének, megduplázását és az export további bővítését írta elő a KGM vállalatai számára.
Az addig tiszta profilú tömeggyártásra berendezkedett hadiüzemeknek egyik napról a másikra a gyomirtótól a zárbetétig, a lőszertől a gyerekjátékig mindenféle terméket gyártaniuk kellett. A mesterségesen kialakított, a valódi viszonyokat nem tükröző árrendszer is megbosszulta magát azzal, hogy bizonyos termékeknél a termelői ár még az anyagköltséget sem fedezte. Ráadásul az iparágnak 1954 folyamán meg kellett volna kezdenie új, korszerűbb fegyverek gyártását is. Az átállás során rendkívül hektikusan változtak mind a katonai, mind a civil igények, az önköltséget különféle tényezők rontották: évek óta nem gyártották a terméket (például olajszivattyút); az árképzés hibái (kéziszerszámok, fogatos eke - ennél még az anyagköltséget sem fedezte az eladási ár); csekély szérianagyságok stb.
A KGM így a civil termelés változatlan ütemű növelését tervezte 1955-re is: a közszükségleti, mezőgazdasági és egyéb polgári cikkek arányát a hadiipari vállalatok termeléséből 65%-ra tervezték emelni az 1954. évi 35%-kal szemben. Az Országos Tervhivatal hadiipari részlege nem dolgozott ki metodikát az átállásra, a HM pedig nem ismertette a perspektivikus igényeit sem a tervezőkkel, sem az iparral. A kormányprogram alapján több főhatóságnál mint szükségtelen ágazatra tekintettek a hadiiparra, amelynek gépparkját szét lehet osztani más vállalatok között.
Az átállás üzemi szinten is számos nehézséggel és érdekkonfliktussal járt. A vállalatok sokszor nem az adottságaiknak megfelelő termékek gyártását kapták kötelező polgári profilként, hanem olyanokat, amelyeket kapacitáshiány vagy a termék veszteséges volta miatt más cégek nem vállaltak. A budapesti Finommechanikai Vállalatra például alumínium evőkanalak gyártását osztották, miközben a gyár a külpiacokon is igen keresett mikrohullámú precíziós mérőműszerek előállítására volt berendezkedve. A Danuvia Szerszámgépgyár egér- és patkányfogót, valamint gyerekjátékokat is gyártott, majd a motorkerékpár-gyártásra profilírozták. Egyes vállalatoknál a speciális géppark tette lehetetlenné a polgári gyártmányok előállítását, ezért aztán nem volt ritka a 35-60% közötti kapacitáskihasználtság (a Rézhengerműveknél, az Ipari Műszergyárban stb.). A helyzetet tovább komplikálta az a tervutasításos rendszerben - különösen a hadiipar területén - addig merőben szokatlan eljárás, hogy kapacitásainak akár 30-40%-ára a vállalatnak magának kellett terméket és megrendelőt találnia. A sok állásidő, az átszerszámozás, a termékváltás, az eladhatatlan, vagy a bolti ár sokszorosát kitevő önköltségű termékek ráadásul olyan időszakban okoztak deficitet az üzemeknél, amikor a hatékonyság, a gazdaságosság, a termelékenység újra szempont a gazdasági teljesítmény megítélésénél (a termelési terv teljesítése mellett). 1954-ben például a III. negyedévben a budapesti Lámpagyár 1,6 millió Ft, az Alumíniumgyár 4 millió Ft veszteséget szedett össze.
A deficit a következő hónapokban is tartósnak bizonyult. A Danuvia Szerszám-gépgyár például 1955.1. negyedévében csak azért teljesítette önköltségi tervét, mert volumentervénél kevesebbet termelt. Polgári termékeinek többsége veszteséges volt: a játékpuskánál - a raktáron elfekvő diófa puskaagyak felhasználása miatt - 17 Ft/db, az egérfogónál - I. osztályú rugók beépítése miatt - 25 fillér db veszteség keletkezett stb. Az alumínium szappantartója szögletes fürdőszobai kivitelben nyereséges, asztali kivitelben ráfizetéses volt (4 fillér/db). A szemétlapát egyértelműen nyereséges gyártmány volt.
Bizonytalanságban
A középgépipar feladatait nemcsak a gyökeres belpolitikai változások, hanem a Varsói Szerződés megalakulása és a szovjet hadsereg-fejlesztési elképzelések módosulása is alapvetően befolyásolta. 1955. február 11-én a HM a következő egységeket szerette volna legyártatni az elkövetkezendő 4 évben: 240 000 db karabély, 160000 db Kalasnyikov (AK-47) gépkarabély, 400 db 85 mm-es (D-44) hadosztályágyú, 750 db (Sz-60-as) 57 mm-es légvédelmi gépágyú, 1060 db KSz-18-as 85 mm-es légvédelmi ágyú, 157 db Lucs lokátor, 174 db E-2 lőelemképző, 541 millió egységes gyalogsági lőszer, 5 millió db különféle űrméretű tüzérségi lőszer és aknagránát, 120 db Jak-18 („Fürj”, kiképző és gyakorló repülőgép), 1200 db lánctalpas vontató, 3200 db páncélozott szállító gépkocsi, 3400 Csepel teherautó. Lenti képen egy SZ-60 légvédelmi gépágyú látható ( fotó: Derzsi Elekes Andor)
Az 1956 októberi eseményeket követően eltűnt fegyverek és robbanóanyagok, valamint félkész termékek számbavétele hosszú hónapokkal később, csak 1957 márciusában kezdődött meg. A kohó- és gépipari miniszter számára készített összefoglaló jelentés szerint mintegy 1500 kézifegyver, 25 millió db gyalogsági lőszer, 27 tonna robbanóanyag, lőpor és gyutacs, 1600 db tüzérségi lőszer, valamint 151 db löveg és aknavető tűnt el a középgépipari üzemekből 1956. október 23. és december 31. között. A rovancsolás során több vállalatnál csak hozzávetőleges adatokat tudtak szolgáltatni a hiányokról, mert nem voltak pontosan és naprakészen vezetett nyilvántartások. A felülvizsgálat során derült fény arra is, hogy számos üzemben jelentős mennyiségű, a gyártáshoz korábban bekészletezett, valamint gyártásból visszamaradt selejt robbanóanyag van raktáron: például az Ózdi Kohászati Üzemeknél 13 tonna, a Lenin Kohászati Művekben 13 tonna, a Finomszerelvénygyárban 63 tonna, a Mechanikai Műveknél 889 tonna.
A fogyasztás árualapjának megteremtése
Az 1956. októberi forradalom leverését követően a Kádár János vezette kormány - a magyar történelemben páratlanul brutális megtorlás mellett - számos kedvezménnyel és intézkedéssel igyekezett stabilizálni hatalmát. 1956-1957 fordulóján a bérből és fizetésből élők 70-75%-a részesült jelentős fizetésemelésben, a vállalatok önállóbban alakíthatták bérezési rendszerüket, az állam immár kevésbé korlátozta a magántulajdonú kisipari és kiskereskedelmi tevékenységet. A megemelt keresetek, növekvő lakossági jövedelmek lekötéséhez ugyanakkor megfelelő árukínálatot is biztosítani kellett - ami leggyorsabban megint csak a hadiipari vállalatok fölös kapacitásainak átállításával tűnt megvalósíthatónak. Az NDK-val ellentétben (ahol másfél évig egy Központi Háztartástechnológiai Munkacsoport is működött) Magyarországon nem lett a politikai közbeszéd tárgya a háztartások gépesítése, de a mosógép és a hűtőgép, valamint - magyar autógyár hiányában - a motorkerékpárok gyártása kiemelt figyelmet kapott.
A hadiipar 1957. évi terve világos célokat fogalmazott meg: a mozgósítási kapacitások fenntartása mellett ki kell alakítani a vállalatok másod-és kiegészítő profilját. A külkereskedelem számára 60%-kal több civil árucikket kellett biztosítani. A belföldi áruellátás javítása érdekében kétszer több rádiókészüléket, 60%-kal több alumíniumedényt, 40%-kal több varrógépet és 25%-kal több motor-kerékpárt kellett gyártani. Ezzel a felfutással valóban komoly ellátási felelősség hárult a hadiipari vállalatokra: 125 cm3-es motorkerékpárból 100%-kal, alumíniumedényekből 66%-kal, a rádiókészülékekből 35%-kal, varrógépből 30%-kal, mosógépből pedig 33%-kal részesedtek a nemzeti össztermelésből.
A haditechnikai termelés 1958-ban érte el a mélypontot: mindössze 4,4%-ot tett ki a KGM/B vállalatainál. A tartós fogyasztási cikkeknél ugyanakkor igen meredeken emelkedő előirányzatokat találunk: mopedekből tizenkilencszer, porszívókból ötször, mosógépből háromszor, varrógépből 60%-kal többet kívántak legyártatni. A Honvédelmi Tanács kiemelt feladattá tette a háztartási hűtőgép, a televíziós vevőkészülék és különféle elektroakusztikai berendezések (lemezjátszó stb.) gyártásának megkezdését. A terv műszaki fejlesztéssel foglalkozó fejezete külön hangsúlyozta a geodéziai műszerek, mikroszkópok, rádiók és különféle műszerek gyártásának korszerűsítését azzal az indokkal, hogy „a világpiacon versenyképesek lehessünk, és megfelelő önköltséggel dolgozzunk”.
A civil termelés 1956 utáni gyors és tartós növekedése csak vállalaton belüli átszervezésekkel, beruházásokkal és az önálló gyártmányfejlesztés elindításával volt lehetséges. A gyártás átszervezésében, új technológiák kidolgozásában és bevezetésében továbbra is az Általános Géptervező Irodától kaphattak segítséget a hadiipari vállalatok. Az ÁGTI tervezte például a Vadásztölténygyár rádió- és televízió-készülékeihez szükséges szekrények (kávák) új gyártóüzemét (Veszprém-Fajsz). A gyárakban zajló önálló termékfejlesztés egyik következményeként az Általános Géptervező Irodának kellett új eljárásokat kidolgoznia különféle fémtermékek felületkezelésére (korrózióvédelem, festés, galvanizálás stb.), és megterveznie a műveletet végző üzemrészeket. Ugyancsak az ÁGTI végezte a Mátravidéki Fémműveknél a tubusgyártó berendezések korszerűsítését és sorokká való összekapcsolását, valamint a Fémnyomó- és Lemezárugyárnál az üzemelrendezés, a szerelőszalag és több berendezés tervezését.
A végleges polgári profilok megtalálásánál a helyi vállalatvezetők helyzetfelismerésén és kezdeményezőkészségén is sok múlott. A jászberényi Fémnyomó- és Lemezárugyár igazgatója, Gorjanc Ignác például a főmérnökével találta ki a hűtőszekrénygyártást távlati célként a szódásszifonok, alumíniumedények és hordók gyártása mellé. A KGM Gorjanc emlékei szerint nemigen bízott abban, hogy Magyarországon évi 20000 db hűtőt el lehet majd adni, 1957-ben végül mégis úgy döntöttek: koncentrálni kell a több kisebb vidéki és budapesti telephelyen folyó, kezdetleges hűtőgépgyártást. Jászberényben 1957 végére készült el az első, Super 100-as hűtőszekrény prototípusa, melynek sorozatgyártását 1958-tól tudták megkezdeni.
A Vadásztölténygyár (később Videoton) fokozatosan és a többieknél lényegesen sikeresebben építette fel új profilját. Kezdetben a gyújtógyártáshoz létesült forgácsoló kapacitása hasznosítása érdekében kismotorokat gyártott, majd 1954-ben - a KGB/A Híradástechnikai Igazgatóságával együttműködve - elkészítette egy új (civil) rádió-készülék prototípusát. A R-545-ös műsorvevőt, tekintettel a jelentős lakossági keresletre, rögtön 40000 darabos szériában kezdte gyártani 1955-ben a székesfehérvári üzem. A háttéripar hiánya, fejletlensége miatt a Vadásztölténygyár belefogott az elektronikai alkatrészek konstruálásába és gyártásába is (például kondenzátorok, tekercselőgépek stb.). 1956-ban honvédelmi feladatként megkezdték, de októberig befejezni már nem tudták a légelhárítási lőszerekhez gyártandó közelségi gyújtók gyártásbevezetését. (Ez a Távközlési Kutatóintézet által kifejlesztett gyújtó lett volna a Vadásztölténygyár első elektronikus katonai terméke. A forradalom után viszont nem indították újra az előkészületeket.) A finommechanikai és optikai vállalatok ugyancsak a civil termékeikkel próbáltak talpon maradni. Lenti képen az R545. (forrás: patina.atw.hu)
A felettes szervek vizsgálataiból kiderült, hogy a középgépiparban gyakran változnak a gyártmányok, nemegyszer szervezetlen és gazdaságtalan a termelés. A hadiipari kapacitások megőrzését és a szakmunkás törzsgárda megtartását sem látták biztosítottnak, ezért a tapasztalatok alapján a Pártközpont ipari osztálya a hadiipar problémáinak felső szintű megvitatására tett javaslatot.
1960. október 4-6. között került sor Moszkvában a KGST Hadiipari Együttműködési Állandó Bizottsága éves értekezletére, ahol végleges döntés született a katonai rádiótechnikai eszközök gyártásának felosztásáról: Magyarországra hétféle eszköz jutott - különféle rádióállomások, rádiórelé-vonalak, televíziós és távíró-berendezések gyártása. Látványos volt a magyar híradástechnika és műszeripar további jelentős szerepvállalása: a könnyű, úszó páncélozott szállítójármű mellett a teodolitok, a gyalogsági és tüzérségi fegyverekhez szükséges éjszakai infravörös műszerek, front- és hadsereg-hálózati rádióállomások, hadosztály-hálózati és harckocsi-rádióállomások parancsnoki összekötésre; ezred, zászlóalj és tüzérségi rádióállomások; rádió-relé-vonalak; távbeszélők és távírók; különféle rádiófelderítési és rádió-ellentevékenységi eszközök kerültek a magyar gyártási profilba.
Tetemes beruházások után a kiépített kapacitások még mindig csak további ráfordításokkal lettek volna képesek az elvárt termelési értékeket hozni. Másfelől viszont jelentős teherként nehezedett a vállalatokra a hadiipari termelésre elkülönített, lefoglalt géppark és eszközállomány igen csekély kihasználtsága. Nyilvánvalóan a néphadsereg is a nagyobb megrendelésállománnyal lett volna elégedettebb, hogy hamarább megtörténjék a modernizáció, az elvárt szintre feltölthetők legyenek a készletek, de mindezt a hazai gazdaság és az állami költségvetés helyzete nem tette lehetővé. Vélhetően a mögött is költségvetési meggondolások húzódtak, hogy a HM nem egyben rendelte meg egy-egy űrméretű lőszerből az ötéves igényét.
A jelentésekben kevesebbet szereplő híradás-technikai és műszeripari vállalatoknak ugyancsak számos technológia kihívással kellett szembenézniük, legalább annyi új haditechnikai termék gyártását kellett elindítaniuk, mégis szerényebb figyelemben és forrásjuttatásban részesültek. Székesfehérváron a Villamossági Televízió és Rádiógyár a hazai haditechnikai vállalatoknál meglehetősen szokatlan pályát futott be. 1953 után drasztikusan csökkentek gyújtógyártási feladatai (csak az RGM-2-MS és a GVMZ-7 maradt gyártásban, illetve tovább szerelték a T-5-öst), ám a lakossági rádió-, majd 1959-től a televíziókészülékek gyártása komoly sikert hozott (még ha a kezdeti időszakban gyakori minőségi problémák bosszantották is a vásárlókat). A KGST-szakosítási döntést követően Fehérvár elvállalta a katonai rádiógyártás megszervezését, noha abban lényegében nem volt tapasztalata. így került ide az R-104 rövidhullámú, és a R-105, R-108, R-109, R-114 URH rádiók előállítása, és ekkortól a civil és a katonai híradás-technikai tevékenység egymást erősítve biztosította a vállalat mondhatni töretlen fejlődését. Az említett rádiók licencdokumentációja 1958-ban érkezett be, feldolgozásuk 1959-1960-ban történt meg, 1961-től indult az R-104M nullszériája, majd a többi rádió gyártása.
Finommechanikai szaktudást, nagyobb precizitást, több szakmunkát kívánt a katonai rádiógyártás, amelynél korábban soha nem tapasztalt elvárásoknak kellett az előállítás során is megfelelni, és a készterméknek szélsőséges viszonyok között (pl. -40 - +50 °C hőmérsékleti ingadozás) kellett helytállnia. 1963-ban az R-104-et leváltó új típus, az R-125 gyártását mintadarab alapján kellett elindítani, ez ugyancsak komoly kihívást jelentett. A szovjet rádiókból kiindulva fejlesztette ki a vállalat a D-442 felderítő úszó gépjárművekbe kerülő hírközlő berendezéseket, valamint a BM számára az URH-rádiókat.
A Gamma Művek, amely 1960-ban optikai profilját részben átadta a MOM-nak, erőfeszítéseit a nukleáris műszerek gyártásának megvalósítására koncentrálta. így az 1960-as évek elején gyártásba vette az IH2 sugárszintmérőt, az IH62 sugárjelzőt, valamint az IH-21 töltőműszert és a hozzá tartozó sugáradagmérőket. A szerelés rendkívüli tisztaságú műhelyekben történhetett csak, rengeteg gond volt az alkatrész-beszállítókkal, akik tetemes mennyiségű selejtes alkatrészt is gyártásra adtak. Az Optikai Kutató Labor közreműködésével fejlesztették már az IH-2-t is, majd 1961-1962-ben az IH-12 sugárszennyezettség-mérőt. 1965-re készült el a járműbe szerelhető IH-3M típusjelű sugárszintmérő műszer. A vállalat termékskáláját tovább bővítette, hogy 1962-ben hozzácsatolták a Geofizikai Mérőműszerek Gyárát, majd 1965-ben a Finommechanikai Vállalattól a villamos automatikai fejlesztést. Lenti képen a Gamma Művek által kifejlesztett és gyártott IH-5 típusú egységes sugárzásmérő műszer, ami 1970 és 1980 között volt gyártásban. (fotó: Germuska Pál)
Mind a licenctermékek honosításának, mind a hazai gyártmányfejlesztésnek kulcspontja volt a megfelelő alkatrészgyártó háttér kiépítése. 1963 elején döntés született a híradás-technikai és műszeripari feltételek megteremtéséhez szükséges lépésekről. A feladat nagyságát jól érzékelteti, hogy közel kétszázféle speciális alkatrész és gyártmánycsoport hazai előállítására kerestek megoldást. 1964 tél végéig a KGM 93 tételt el tudott helyezni a hazai iparban, 44 tételnél az év folyamán megoldást reméltek találni, 37 tételnél viszont maradt a szovjet import - főként, mert az éves igény alacsony volta miatt nem érte meg, vagy nem volt lehetséges a gyártás megszervezése. A KGST Gépgyártási Állandó Bizottsága és Hadiipari Állandó Bizottsága egyaránt foglalkozott az alkatrészgyártási együttműködés lehetőségeivel, főként a közös fejlesztésű katonai berendezéseknél (Duga, Buda) volt remény a kooperációs gyártás megvalósítására. A rádiógyártáshoz szükséges kerámiák (kerámiakondenzátorok, kis- és nagyfrekvenciás kerámiaszigetelők, kerámia ellenállások) előállítását a KGM az Építésügyi Minisztériummal együttesen szervezte meg, a próbaüzemeltetést 1966-tól kívánták elindítani. A szűrő- és rezgő kvarckristályok gyártását a Telefongyár kapta meg, a magasabb követelményű kristályok gyártásához azonban nyugati licencet kellett vásárolni, francia gépsorokkal. A félvezetőknél a sokáig hányatott sorsú gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyár jutott lehetőséghez: a gyárat az Egyesült Izzóhoz csatolták 1963-tól, ide telepítették a tűs germániumdiódák gyártását, majd a tranzisztorokét; 1964-ben 20 millió Ft beruházással 18 millió darabos félvezető gyártási kapacitást kívántak kiépíteni. Az elektromechanikus szerelvényeknél az Óragyár és a Kontakta Vállalat egyesítésével biztosították a kapcsolók, csatlakozók és kontaktelemek biztosítását; a Remix Rádiótechnikai Vállalat szombathelyi gyára pedig az ellenállások és kondenzátorok tömeggyártásáért felelt. A Csepeli Fémműnél pedig kialakítottak egy híradás-technikai alapanyagbázist, amely innentől biztosította a finomlemezek, rugóanyagok, lágy- és mágneses anyagok előállítását.
A rentábilis mértéktől rendre elmaradó belföldi megrendelések miatt kulcs-fontosságú volt a hazai hadiipar számára az export, amely a KGST-munkamegosztás és szakosítás révén évről évre emelkedett: 1962-ben a teljes középgépipari kibocsátás 22%-át, 1963-ban már 27%-át szállították a partnerországokba, és 1964-ben 36%-ra kívánták emelni ezt az arányt. A kiszállítások jelentős részét szakosított híradás-technikai cikkek képezték (főként a fentebb említett katonai rádiók), és e mellé zárkózott fel 1964-től a páncélozott járművek kivitele.
A kevés nemzetközi haditechnikai kooperáció a hiradástechnikára koncentrálódott. A korábban a Duga-Buda rendszernél félbemaradt lengyel-magyar együttműködés 1967-ben az ugyancsak szakosított Poloszana-N egyoldalsávos rádióállomás gyártásánál valósult meg. A lengyel Nehézipari Minisztérium és a magyar KGM 1967 májusában írta alá az egyezményt, amelyben felosztották a részegységek gyártását és szabályozták a munkamegosztás részleteit. A magyar fél vállalta az állomás következő részeinek gyártását: Brusznyika vevő (lenti képen egy részegysége), vezéroszcillátor, R-405 rádiórelé, távvezérlő berendezés (VPU) és R-105D rádióállomás. A lengyel fél vállalta a referencia frekvencia egység, az adó tápegység (vezéroszcillátor nélkül), antenna és antennakapcsoló, a vonalbevezetés és stabilizátorok, a hálózati automaták gyártását. A Bruszinyika vevő honosítását és gyártását a Mechanikai Laboratórium kapta feladatul, amely az évtized végétől jelentős mennyiséget szállított belőle a hazai fővállalkozó Finommechanikai Vállalatnak, és a Poloszana állomás fontos exporttermék maradt majd egy évtizedig.
A híradástechnika és a műszeripar súlya mindinkább növekedett az exportban is: amíg 1961-ben a katonai rádiók, lokátorok, vegyivédelmi, nukleáris és inframűszerek részaránya a speciális exportban alig 2% volt, addig 1967-re ez az arány megközelítette a 60%-ot. Amint azt korábban is láthattuk, a páncélozott járművek és a lőszerek devizakitermelési mutatói voltak a legrosszabbak, ezek aránya mérséklődött is a hadiipari exportban. A Külkereskedelmi Minisztérium Műszaki Főosztályának kimutatása szerint mégis folyamatosan romlott a Ft/rubel kitermelési mutató: míg 1964-ben 37,6 Ft/rubel volt, addig 1966-ban 38,42 Ft/rubel, 1967-ben pedig 41,5 Ft/rubel. A főosztály magyarázata szerint ennek az volt oka, hogy emelkedtek az anyagok és importalkatrészek árai, illetve az újonnan belépő termékeknél mindig magasabbak az első gyártási időszakban a termelési költségek. A licenctermékelcnél ráadásul a szovjet árból kellett kiindulni, és az ettől eltérő hazai költségeket a kétoldalú ártárgyalásokon kellett elismertetni, érvényesíteni. A hazai fejlesztésű termékeknél már eleve a világpiaci árak szerint alakították ki az eladási árat, így többnyire kedvező, 15-35 Ft/rubeles devizakitermelési mutatót sikerült ezekkel kihozni. Részben a javuló közgazdasági-külkereskedelmi elemző munkának volt köszönhető, hogy a KGST-szakosítás során a kis anyagigényű, munkaintenzívebb termékeknél jelentett be Magyarország érdekeltséget, és a - civil törekvésekkel teljes összhangban - mind több híradás-technikai termék gyártását vállalta a magyar fél. (Amíg 1961-ben 98%-2% volt a megoszlás az anyagigényes és munkaigényes hadiipari exporttermékek között, addig ez az arány 1968-ra 40%-60% lett.) Az ipari és külkereskedelmi vezetés tudatosan törekedett olyan eszközök, berendezések gyártására szakosodni, amelyek utóbb a polgári gyártásra is felszabadíthatók, azaz a korszerű technológiák átvihetők. Ilyen típustörténet volt a szovjet licenc alapján készülő R-125, amelynek magyar változataként a Mechanikai Laboratórium gyártotta az R-1250M-t, majd ennek polgári változataként az ML-1000 vevőkészüléket.
A gazdasági mechanizmus reformjának adaptálása a hadiiparra
A hazai haditechnikai termelést folytató vállalatoknak 1968 előtt is tehertételt jelentettek a nem, vagy alig kihasznált, ám állami utasításra fenntartott hadiipari kapacitások, a ráfizetést azonban szinte automatikusan térítette az állami költségvetés. Az Országos Tervhivatal Általános Szervezési Főosztálya és a Honvédelmi Minisztérium kiindulópontja eleve az volt, hogy a honvédelem szükségleteinek kielégítése az új gazdasági mechanizmusban is változatlanul alapvető feladat. A fegyveres erők és testületek ellátását, illetve a nemzetközi katonai kötelezettségek teljesítését a piaci törvények továbbra sem befolyásolhatják, tehát a tervutasításos irányítást nem lehet megszüntetni. A piaci hatások és a honvédelmi érdekek között törvényszerűen fellépő ellentmondásokat a gazdaságirányító szerveinek kell operatív intézkedésekkel feloldaniuk.
A pártvezetés ellenben a lakosság elért életszínvonalát féltette az elszaladó katonai kiadásoktól, ezért kívánta valami módon maximálni a HM költéseit. Erre 1968. novemberben került sor, amikor az MSZMP PB a nemzeti jövedelem 4,5%-ában rögzítette a hadsereg jövendőbeli ráfordításait. Már 1969 nyarán vitát váltott ki a tárcák között a 4,5%-os plafon számításának módja, a HM igyekezett további forrásokat kicsikarni a technikai modernizációval együtt járó létszámnövekedéshez és a katonák életkörülményeinek javításához. Az 1970 nyarán elfogadott IV. ötéves terv összességében biztosította a folyamatos fejlesztést: 50%-al több beszerzésre adott lehetőséget, ugyanakkor új terhet jelentett, hogy a Szovjetunió a továbbiakban nem kívánt hitelt nyújtani a haditechnikai szállításokhoz. 1970 végén a Honvédelmi Bizottság több mint 120 000 fős béke- és közel 300 000 fős mozgósítási létszámot hagyott jóvá.
A haderőfejlesztés 1971-1972-ben az eltervezett pályán haladhatott, 1973-ban azonban ismételten elégedetlenkedett a HM az elégtelennek bizonyuló költségkeret miatt. A keretbővítés helyett azonban a beszerzések átütemezéséről kellett döntenie a Honvédelmi Bizottságnak 1973 októberében, az olajválság kirobbanása ugyanis érzékenyen érintette a külkereskedelemre utalt hazai gazdaságot. A jelentős harckocsi-, páncélozott jármű- és rakétabeszerzésekkel 1974 végére a Magyar Néphadsereg első lépcsős hadosztályai elérték a Varsói Szerződés haderők átlagos harcértékét, a teljes haderő tehát összességében még azt sem ütötte meg. A világpiaci nyersanyagárak radikális emelkedése, a külkereskedelmi cserearányok romlása, az állami költségvetés deficitjének megugrása miatt a kiadások visszafogása elkerülhetetlen volt, a takarékosságot azonban nem a lakosságon, hanem a közületeken kezdte a kormány. Hiába érvelt tehát a honvédelmi miniszter a Honvédelmi Bizottság előtt 1974 októberében, hogy a Varsói Szerződés kötelezettségeinek éppen csak az alsó határát teljesíti Magyarország, az Országos Tervhivatal év végén csak egy „mérsékelt ütemű” hadseregfejlesztést ítélt finanszírozhatónak. A Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői Főparancsnoksága ajánlásai és a megvalósítható beszerzések között mind nagyobb szakadék nyílt, a csökkentett programot azonban Moszkvával is sikerült fogadtatni.
1975 végén fordított helyzet állt elő, mint 1961 őszén: míg a berlini válság idején a nemzetközi katonai helyzet miatt kellett vázlatos formában elfogadni az ötéves népgazdasági tervet, addig 1975-ben a világgazdasági helyzet és a hazai gazdaság bizonytalanságai miatt kellett óvatosan tervezni a hadsereg fejlesztését. A néphadsereg V. ötéves tervében tovább csökkenő hazai beszerzéssel számolhatott a hadvezetés: a gazdaságossági okokból szűkülő termékpalettájával a haderő igényeinek mind kisebb részét volt képes kielégíteni a hazai hadiipar - 14 százalékpontot esett e mutató az előző tervidőszakhoz képest. A honi légvédelem átfegyverzése csak importtechnikával valósulhatott meg, csakúgy, mint a tűzerő és a mozgékonyság növelése. 1977-1978-ban a Varsói Szerződésnek a helsinki folyamat ellenére elindított újabb nagyszabású fegyverkezési programja elől nem lehetett kitérni, legfeljebb bizonyos kevéssé fontos elemeit időlegesen elhalasztani. Néhány takarékosabb esztendő után 1978-ban ismét megugrott a katonai költés. Az újonnan rendszerbe állított technikákhoz (Akacia és Gvozgyika önjáró tarackok, Nyeva és Volhov légvédelmi rakétarendszerek stb.) ugyanakkor csak belső átcsoportosítással lehetett biztosítani a szükséges katonalétszámot, így az 1970-es évek végére erőteljesen csökkent a meglévő alakulatok feltöltöttsége. Az évtized úgy zárult, hogy sikerült megőrizni a kényes egyensúlyt a nemzetgazdaság teherviselő képessége és a szövetségesi elvárások teljesítése között, a Magyar Néphadsereg korszerű vadászgépekkel és harckocsikkal rendelkezett, légoltalmi képessége és lövészcsapatainak védettsége jelentősen javult. A gazdasági reformot bármilyen gondosan készítették is elő, bármilyen körültekintéssel igazították a védelmi terület sajátosságaihoz, mégis meglepő gyorsasággal, alig néhány hónapon belül kiütköztek az előző években megoldatlanul maradt gondok. Az alacsonyan kihasznált, de működésben tartott meleg-kapacitások, illetve a használaton kívüli hideg kapacitások megtartása tetemes többletköltséget jelentett addig is a vállalatok számára, ám eredménymutatóikat csak a reformot követően csúfították el ennyire e pluszköltségek. Márpedig az új rendszer a későbbi fejlesztések, a bankhitelek, a prémiumok szempontjából kedvezőtlenebb kategóriába sorolta a ráfizetéses vállalatokat. A szakágazatok között tovább mélyült a szakadék a pénzügyi eredményesség szempontjából: míg a katonai műszeripar és híradástechnika még a hasonló civil üzemeknél is jobban teljesített, addig a lőszergyártás és a hadivegyipar csak állami dotációkkal voltak életben tartható. A lőszergyártásnál kisebbik rosszat még mindig inkább az exportszubvenciók biztosítása jelentette, mert úgy legalább működésben lehetett tartani az üzemeket. A lőpor és robbanóanyag-gyártásnál viszont még a Balatonfűzfő és Sajóbábony közötti feladatmegosztással (Észak-magyarországi Vegyiművek - TNT és gyalogsági lőpor, Nitrokémia - főként tüzérségi lőpor) sem lehetett a kritikus szint fölé emelni a megrendelések volumenét. Ráadásul az idejétmúlt technológiák gyengébb és megbízhatatlanabb termékminőséget biztosítottak, több élőmunka-ráfordítással, komoly egészségügyi kockázatokkal üzemeltek, lecserélésük viszont már az 1960-1970-es évek fordulóján sok száz milliós beruházást igényelt volna, amelynek megtérülése igencsak kérdéses volt. A javítóvállalatok pénzügyi mutatóit a munkájuk jellegéből adódó hatalmas raktárkészletek rontották, hosszas vita után úgy lehetett a gordiuszi csomót átvágni, hogy e készleteket „M”-tartalékká nyilváníthatták, amely aztán mentesült az adófizetési kötelezettségek alól.
A kivitelben élenjáró vállalatoknál, ahol a képződő profit megfelelő forrást jelentett a hitelek majdani visszafizetéséhez, komoly technológiai fejlesztések kezdődtek: a legidősebb gépparkkal rendelkező FÉG-nél csakúgy, mint a civil és katonai híradástechnikában egyaránt kulcsszereplő Videotonnál. E két nagyvállalati fejlesztésnél, majd az 1970-es évek szinte valamennyi haditechnikai nagyberuházásánál egyértelműen megfigyelhető volt az a törekvés, hogy a modernizációt bankhitelekből kellett finanszírozni, vissza nem térítendő állami juttatásban már csak a leggyengébb mutatókkal rendelkezők részesülhettek (pl. hadivegyipar). Ugyancsak feltűnő, hogy a technológiai korszerűsítésnél mind nagyobb mértékű nyugati gépbeszerzéssel találkozunk, mert a KGST-piacon hiánycikknek számítottak a magas precizitású, hatékony termelő-berendezések.
Az exportlehetőségek gyors bővülését hozta a haditechnikai vállalatoknak az 1967-es arab-izraeli háborút követő közel-keleti újrafegyverkezés. Egyiptom és Szíria (majd később Irak) szovjetbarát rendszerei hatalmas mennyiségű hadi-technikát igényeltek, a KGST-n belüli specializáció következtében Magyarország kézifegyverekkel, légvédelmi lövegekkel, páncélozott járművekkel és híradás-technikai eszközökkel tudott részt vállalni a zsírosnak tűnő üzletből. A váratlanul befutó megrendelések nyomán még a diósgyőri löveggyártást is érdemes volt több év szünet után újraindítani, és az arab országok vásárlásai nyomán a fejlődő országok mind nagyobb súlyt képviseltek a magyar haditechnikai kivitelben.
A IV. ötéves hadiipari terv kulcsszava is az export volt: számos szakosított termékből, főként híradás-technikai cikkekből már Varsói Szerződés-szintű ellátási felelőssége volt magyar vállalatoknak, a középtávú terv tovább bővülő kivitel mellett a kibocsátás másfélszeres növekedésével számolt. Ezt az expanziót azonban csak jelentős állami támogatással lehetett megvalósítani: a masszívan ráfizetéses lőszergyártók mellett átmeneti ideig híradás-technikai cégeket is szubvencionálni kellett, amíg a sorozatgyártással nem csökkentek elfogadható szintre ráfordításaik. A dinamikusan fejlődő haditechnikai vállalatok növekedését további egyedi preferenciákkal segítette az állam: dolgozóik extra bérpótlékban részesültek, hozzájárulást kaptak a műszaki fejlesztésekhez és százmilliós nagyságrendben kiegészítették forgóalapjukat. A dotációk megoszlásából kiviláglik, hogy amíg az exportáló gépipari vállalatok - többnyire megtérülő - fejlesztésekre tudták fordítani az állami pénzeket, addig a kivitelből alig részesülő hadivegyiparban elavult termelőegységeket konzerváltak hasonló összegekből. Utóbbi szakágazat csapdába került az 1970-es évek elejére: saját forrásuk nem volt a fejlesztésre, hitelről kedvezőtlen gazdasági mutatóik miatt nem is álmodhattak, az állam pedig éppen az ígéretes ágazatokba igyekezett koncentrálni beruházási forrásait. Stratégiai okokból mégsem lehetett felszámolni az Észak-magyarországi Vegyiművek, a Nitrokémia vagy a Chinoin hadikapacitásait, így kisebb invesztíciókkal igyekeztek működőképesen megtartani gyártósoraikat.
Ahogyan a III. ötéves terv idején a járműgyártás, úgy a IV. ötéves tervben a híradástechnika és a műszeripar képezte a húzóágazatot a hazai ipari termelésben. Az ún. szelektív fejlesztési politika (az exportképes, nyereséggel dolgozó ágazatok kiemelése) az 1970-es évek első felében a beruházási forrásokat is úgy csoportosította, hogy a gépiparon belül a járműgyártók (25-33%) mögé a második-harmadik helyre a híradástechnika és műszeripar zárkózott fel 16-20%-os, illetve 8-12%-os részesedésével. Ebbe a trendbe illeszkedett a Videoton, az FMV, a Telefongyár, a Gamma vagy a Mechlabor nagyszabású korszerűsítése, amelyeknek köszönhetően mind bonyolultabb híradó- és felderítő eszközök, éjszakai irányzékok, nukleáris műszerek kerültek ki jelentős mennyiségben e gyárakból. A katonai híradástechnika korabeli súlyát jelzi, hogy a teljes hazai híradás-technikai termelés egyötödét tette ki, másfelől e szakágazat adta a magyar haditechnikai kivitel 70%-át, részesedése a haditechnikai kibocsátásból évről évre növekedett. Lenti képen a Gamma Művek által kifejlesztett és gyártott AVJ-1 típusú automatikus vegyijelző készülék. 1970 és 1991 között volt gyártásban. (fotó: Germuska Pál)
1974 tavaszára a nemzetközi együttműködési tárgyalások alapján látható volt, hogy az ötéves terv végével kifut a speciális teherautó gyártása, kérdéses volt a páncélozott jármű gyártásának folytatása, tovább csökkent a tüzérségi lőszerigény, a partnerországok mérsékelték híradás-technikai rendeléseiket. Létfontosságú volt tehát nagy értékű, fajsúlyos haditechnikai termékek gyártásba vétele, különben akár 35%-os termeléscsökkenéssel kellett szembenézni 1980-ig. A Honvédelmi Bizottság a haditechnikai termelés növelése mellett tette le a voksát 1974 májusában, ám a szóba jöhető eszközök (Sztrela rakétakomplexum, BTR harcjármű, Vasziljok aknavető, Gvozgyilca lövegrész) mindegyikéről rövidesen kiderült, hogy adott feltételek mellett gazdaságtalan a hazai előállításuk. Presztízsokokból és a DIGÉP távlati leterhelése érdekében Magyarország mégis elvállalta a két löveggyártási feladatot, biztosítva a szükséges ártámogatást. A Varsói Szerződés-KGST-exportszállításoknál mind ádázabb árviták zajlottak: a magasabb hazai termelési költségek, a kisebb szériaszámok, a szabályozórendszer eltérései miatt a Magyarországon gyártott eszközök eladási árát képtelenségnek tűnt a szovjet árszintre leszorítani, a szövetségesek viszont nem akarták elfogadni a magyar gyártók jogos többletigényeit.
Az 1975. novemberben elfogadott V. ötéves haditechnikai terv bővülő termelést és exportot tűzött célul, az addigi növekedési dinamikát azonban csak az előző tervidőszakot meghaladó beruházásokkal lehetett megalapozni. Nemcsak az új termékek gyártásba vétele igényelt újabb invesztíciót, hanem a kézifegyver- és lőszergyártó kapacitások, illetve a hadivegyipar rekonstrukciójának megkezdése is - mintegy 3,3 milliárd Ft értékben. A hadi híradástechnika további expanzióját immár hazai fejlesztésű, korszerű számítástechnikai és felderítő termékek is segítették, ezek a KGST-n kívül is igen keresettek voltak. Ugyanakkor a hadiipar egyre kevéssé tudott eleget tenni az 1958-as alapelvekben lefektetett elvárásoknak, miszerint az alapvető eszközökből minden tagországnak önellátónak kell lennie. Magyarország legfeljebb gépkarabélyokból és a hozzá való lőszerekből volt erre képes, más gyalogsági fegyverekből és lőszerekből, de főként a rendszerben lévő tüzérségi eszközök lőszereiből nagybani behozatalra szorult. A harmadik világba irányuló szállítások most már nemcsak a kapacitások kitöltése szempontjából kaptak kiemelt szerepet, hanem a dollárbevétel fokozásával hozzájárultak a tőkés külkereskedelmi mérleg javításához is.
Az 1950-es évek elején kiépített lőpor, és robbanóanyag-gyártó üzemek műszaki elavulása az 1970-es évek második felére olyan mértékűvé vált, hogy azok már nem feleltek meg a hatályos munka- és balesetvédelmi előírásoknak, a veszélyes kézi munkavégzésre már a külön pótlékokkal is alig lehetett munkaerőt találni, a kieső gépek pótlására egyre kevéssé volt mód (azokat már nem gyártották stb.). A Nehézipari Minisztérium ezért átfogó modernizációt javasolt, ennek milliárdos forrásigénye azonban messze meghaladta az ágazat lehetőségeit. A gyalogsági- és tüzérségilőszer-gyártóknál sem volt sokkal jobb a helyzet: a KGM vállalatai hiába tartották karban a lehető leggondosabban az „M”-kapacitások gépparkját, ellenőrizték rendszeresen a hidegtartalékok leszerelt gépsorait és dokumentációit, azok felett ugyancsak eljárt az idő. A megkezdett felújításoknál a Szovjetunióra egyre kevéssé lehetett számítani a technológia és a gépek beszerzésénél: több esetben a magyar igényt sokszorosan meghaladó gyártósorokat tudott csak felajánlani, vagy ha vontatott tárgyalások után született is megegyezés, elhúzódtak a szállítások. így Magyarország ezeknél a beruházásoknál is arra kényszerült, hogy Nyugatról, dollárért szerezze be a korszerű technológiákat - legyen szó robbanóanyag-gyártásról (Északmagyarországi Vegyiművek), számítástechnikáról (Mech-labor), műszerekről (MOM - giro-teodolit) vagy fegyvergyártásról (FÉG).
A folyamatos állami támogatással fenntartható, ugyanakkor egyre kevésbé hadra fogható, elavult mozgósítási kapacitások megtartása körül 1973 után 1977-ben újultak ki ismét a szakmai viták. Már az Országos Tervhivatal is radikális kon-cepcionális váltást javasolt, különösen annak fényében, hogy a Varsói Szerződés új átfegyverzési programja nyomán számos olyan eszköz kerül ki a rendszerből, amelynek gyártási képességéhez addig mereven ragaszkodott a katonai vezetés. A Honvédelmi Bizottság 1977. augusztusi határozatában ugyan nem szüntette meg a kapacitásrögzítés rendszerét, de leszögezte: csak olyan rekonstrukció engedélyezhetek, amelyek javítják az adott kapacitás gazdaságos kihasználását, illetve az új kapacitásokat csak a békeidőszaki és exportigényekre szabad méretezni. Az új szempontok alapján került sor 1977-1978 fordulóján a gyalogsági lőszergyártás ismételt felülvizsgálatára, de a félmilliárd Ft-ot meghaladó felújítási igényt maga a KGM is értelmetlennek tartotta, így inkább a meglévő gépparkkal javasolta előre legyártatni a hadsereg „M”-igényét.
Az egyetlen hazai löveggyárnál nem a megrendelések hiánya, hanem éppen ellenkezőleg, a túlvállalás vezetett a vállalat pénzügyi megroggyanásához. A DIGÉP válságos helyzetbe kerülését a rossz vállalatvezetői döntések, az eltaktikázott nemzetközi megállapodások és az árproblémák együttesen okozták. A műszaki vezetők javaslata ellenére Diósgyőr vállalta két eltérő jellegű fegyver egyidejű gyártását (Vasziljok, illetve Gvozgyika lövegrész) úgy, hogy közben a dollárbevétel fokozása érdekében változatlanul gyártásban maradt a korábbi fő terméke (Sz-60-as). Már a dokumentáció átadásától sorozatos csúszások voltak, majd a gyártásbevezetés technológiai és szervezési problémák miatt késett. Az automata aknavető, majd a lövegrész kiviteléhez hiába kapott a vállalat állami szubvenciót, adósságspirálba sodródott, és csak sorozatos banki engedményekkel lehetett szanálni az üzemet.
Ahogyan az esetleges rekonstrukcióknál részletes költség-haszon elemzések készültek, úgy a vállalatok haditechnikai termelésének jövedelmezőségét is folyamatosan monitorozták az 1970-es évek elejétől. A sokrétű támogatásoknak köszönhetően, amelyeket más címeken a civil vállalatok is igénybe vettek, a KGM hadiipari vállalatai biztos profitot tudtak kimutatni. A legalacsonyabb eszköz-arányos nyereséget a jármű-, a kézifegyver- és a lőszergyártók produkálták, a finommechanikai és híradás-technikai cégek 20% körüli haszonnal dolgoztak az évtized elején. Az 1970-es évek közepén a legnagyobb haditechnikai vállalatok nyereségességben hozták a gépipari átlagot, a képet itt már nemcsak az általuk gyártott termék jellege árnyalta, hanem az is, hogy rubel- vagy dollárpiacra exportáltak. A világpiaci ármozgások miatt a KGST-ben bevezetett ún. csúszóár elve a hadiiparban is folyamatos ár és jövedelmezőség-elemzést tett szükségessé. A Pénzügyminisztérium és az Országos Tervhivatal vállvetve „harcolt” azért, hogy ,a hadiipari termelés alakításánál a gazdaságossági kritériumokat legalább annyira vegyék figyelembe, mint a honvédelmi szempontokat. A Hadiipari Kormánybizottság 1976. januári határozatában elő is írta a nyereségesség évenként alakulásának elemzését. E profitvizsgálatok eredményéről csak 1977-ből sikerült beszámolót találni, az viszont a KSH adataiból jól nyomon követhető, hogy a deficit elszaladása miatt az állami költségvetés mind kevesebb támogatást tudott nyújtani a haditechnikai vállalatoknak.
1977-ben például a KGM és a NIM hadi-technikai vállalatai különféle jogcímeken összesen 413 millió Ft támogatásban részesültek az állami költségvetéstől. A PM 1977. augusztusi tájékoztatójából tudható, hogy ugyanabban az évben az ipari szektor támogatására 114 milliárd Ft-ot, a mezőgazdasági szövetkezetek támogatására pedig további 14,9 milliárd Ft-ot irányoztak elő a büdzsében.28 Miközben tehát az állami költségvetés kiadásainak a 35%-ára rúgtak a dotációk, az iparvállalatoknak nyújtott támogatások nem egészen 0,4%-át kapták hadiipari cégek. Ez nem tűnik különösebben kiugró támogatási aránynak, így megkockáztatható az az állítás, hogy dotációs igényük többnyire belesimult az ipar átlagába. Lenti képen az NSZP-3 éjjellátó készülék, a MOM 1977-től gyártotta. (fotó: Germuska Pál)
Az évek óta vergődő hadivegyiparra három halálos kimenetelű, súlyos ipari baleset irányította rá a figyelmet. A Nitrokémiánál 1977. augusztusban és novemberben történt (összesen 6 halálos áldozattal járó) két robbanás nyomán részletesen számba vették az üzemek állapotát és a tényleges fejlesztési igényt: ez 3,2 milliárd Ft-ra rúgott a vállalat számításai szerint, és a rekonstrukciót csak Nyugatról beszerezhető technológiával tartották végrehajthatónak. A Nehézipari Minisztérium Iparszervezési Főosztálya 1978. februárban már úgy tette fel a kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán hazai robbanóanyag-gyártásra? A teljes szakágazat felleltározása után, a tőkés import hátrányait és a presztízsszempontokat kidomborítva a főosztály végül arra jutott, hogy 3,5-4 milliárd Ft beruházásával érdemes lenne megújítani a hazai robbanóipari üzemeket. Adott gazdasági helyzetben a fűzfői üzem kijavítása kezdődött el, és hosszas vita kezdődött a sajóbábonyi TNT-üzem teljes rekonstrukciójáról - optimista exportlehetőségekkel kecsegtetve a döntésre jogosult Honvédelmi Bizottságot.
A hadivegyiparban tapasztalt állapotok, a löveggyártás nehézségei és a formálódó szövetségesi igények már 1977 őszén elindították a távlati tervek készítését a hadiiparban, és az újragondoláshoz újabb szempontokat adtak az MSZMP hosszú távú külgazdasági irányelvei. Noha a magyar ipar „kemény termékekkel” is jelen kívánt lenni a nemzetközi hadiipari együttműködésben (például lövegek), a távlati igények a híradástechnika további erősödését determinálták: egyrészt újabb szovjet licencek átvételével, másrészt a hazai fejlesztésű rádiófelderítő eszközök Varsói Szerződésen kívüli exportjával. A Hadiipari Kormánybizottság mindezek alapján elindította egy távlati fejlesztési koncepció kidolgozását, amely több lépésben, mind nagyobb apparátus bevonásával készült. 1979 tavaszára elsőként a tüzérségi lőszer gyártása és a hadivegyipar fejlesztési lehetőségeit elemző tanulmányok születtek meg. Előbbi arra jutott, hogy az 1980-as évekre jelzett hazai igények alapján nem érdemes milliárdos felújításba fogni. Utóbbinál az ekkorra kritikussá váló biztonsági helyzetet emelte ki a vizsgálat: az immár elkerülhetetlen átfogó iparági rekonstrukcióra 1990-ig 6 milliárd Ft-ot kért a Nehézipari Minisztérium. Az 1979. júniusi sajóbábonyi, 13 halálos áldozattal járó katasztrófa drámaian zárta le a vitát, hogy átépítendő-e a TNT-üzem vagy még megkísérlik tovább működtetni.
Az 1970-es évek második felében - az MNB-vel, a PM-mel, az Országos Tervhivatallal, illetve az Állami Tervbizottsággal szemben - egyre komolyabb szerephez jutott az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Bizottsága a gazdasági döntések előkészítésében. Ez történt a hadiipar esetében is: a korábbi ötéves tervek szokásos szakmai egyeztetési körein kívül ezúttal a Pártközpont kívánta a fejlesztési irányelveket meghatározni. Az Országos Tervhivatal 1979. augusztusban terjesztette elő a koncepciót, amely az export további bővülésével számolt, és a technológiaintenzív szakágazatokra kívánta koncentrálni a fejlesztési forrásokat, a többieknél mindössze a szinten tartást kívánt célul tűzni. A konkrét tervek megfogalmazásánál minden korábbinál több szempontnak kellett eleget tenni: a honvédelmi követelményeknek, a gazdaságosságnak, az általános iparfejlesztési prioritásoknak és a külgazdasági egyensúly javításának. A Gazdaságpolitikai Bizottság 1979. szeptemberben, majd a Honvédelmi Bizottság 1980. júniusban a haditechnikai termelés másfélszeres növelésével és az export megduplázásával látta megvalósíthatónak e célokat, ehhez az 1980. novemberben véglegesített VI. ötéves terv közel 6 milliárd Ft beruházási keretet biztosított.
A magyar haditechnikai termelés az 1970-es évek végére radikálisan átalakult az egykori középgépiparhoz képest a célzott fejlesztéseknek, és a kiemelkedő kutatás-fejlesztési tevékenységnek köszönhetően. Kibocsátásának több mint felét magas hozzáadott értékű híradás-technikai és műszeripari cikkek tették ki, exportja a duplája volt a belföldi eladásainak, és kemény versenyben jutott megrendelésekhez olyan nagybani vásárlóknál, mint például az Indiai Hadsereg. A szakosított KGST-szállítások és a saját fejlesztések harmadik világbeli eladása többnyire jól kiegészítették egymást, a gazdasági válság ellenére az élenjáró hadiipari vállalatok, mint a Gamma, a Mechlabor, a Labor Műszeripari Művek, a Videoton szinte töretlen ütemben növekedtek. Talán túlzás lenne a hadiipart az 1970-1980-as évek gépipari húzóágazatának nevezni, az azonban bizonyos: nem koloncként lógtak többé a nemzetgazdaság nyakán, hanem tetemes dollár- és rubelbevétellel javították a magyar külkereskedelmi mérleget.
A cikk Germuska Pál: A magyar középgépipar című művéből adott ízelítőt nagyjából időrendi sorrendben, a szerző engedélyével. Akit részletesebben érdekel a téma, annak ajánlom a könyvet.
A hagyományos aktív radarral történő felderítés során a rendszer kisugároz egy jól specifikált radarjelet, amelyet a céltárgyról visszaverődve detektál. A passzív radarok ezzel ellentétben nem sugároznak, hanem külső forrásoktól származó jeleket használnak fel a megvilágításra. Mivel a rendszer nem sugároz ki semmilyen mérőjelet, ezért nem detektálható és így nem is zavarható. A passzív radaroknak ezért nincs is szükségük adóegységre sem, emiatt az üzemeltetésük és gyártásuk is jelentősen olcsóbb. Milyen külső forrást lehet ilyen célra felhasználni? Például a földi digitális tv (DVB-T) adóhálózat által kisugárzott jelet, vagy az FM rádiót.
