Embargós csatornák Magyarországon keresztül
Az egykor vadásztöltényeket gyártó székesfehérvári cég az ötvenes évektől a lakossági híradástechnikára szakosodott, majd a hetvenes évek elejére a katonai híradástechnikai ágazat és a hazai számítógép-fejlesztés és -gyártás fellegvára lett, ugyanis a rádió- és televíziógyártás és ezek civil exportja folyamatos veszteséget termelt. A hatvanas évek végére a blokk országai számára nyilvánvalóvá vált, hogy együttműködést kell kialakítani a számítástechnikai fejlesztések terén, hiszen a használatban lévő berendezések nem voltak egymással kompatibilisek, nem volt megoldott a szervizelés és az alkatrész-utánpótlás sem. 1969-ben hozták létre a közös számítástechnikai programot felügyelő intézményt, a Számítástechnikai Kormányközi Bizottságot. Az Egységes Számítástechnikai Rendszer létrehozásának érdekében kifejlesztésre váró komputercsaládnak a legkisebb tagját kellett a magyar félnek megalkotnia, ami jelentős előnnyel járt később a fejlesztést végző Videoton cég számára, hiszen könnyebben tudtak a későbbi mini- és mikroszámítógépek világa felé közeledni.
Az elektronika és a számítástechnika gyors ütemű fejlődése elengedhetetlenné tette a blokk vállalatai számára, hogy nyugati technológiákat építsenek be saját termékeikbe, hiszen a kifejlesztett és legyártott berendezések többsége a hadiipar számára is nélkülözhetetlen volt, a katonai technológiák versenyképességének fenntartása pedig elsődleges prioritást élvezett a hidegháború teljes időszakában a Szovjetunió számára - a Videoton készülékeinek legfőbb végfelhasználója ugyanis a szovjet birodalom volt. A magyar cég az első pillanattól kezdve csak fejlett nyugati technológiát volt hajlandó a munkája során felhasználni számítástechnikai gyártmányaiba, elhatárolódott minden olyan kezdeményezéstől, amely hazai vagy szocialista országok kutatási eredményeinek átvételét erőltette. Ennek köszönhetően a Videoton a keleti blokk egyik legnagyobb embargós beszerzője lett a hetvenes-nyolcvanas évekre. A beszerzések megkönnyítésére a Videoton 1969 tavaszán külkereskedelmi jogot kapott: létrejött a Videoton Ipari Külkereskedelmi Rt. Részben az anyavállalat állt kapcsolatban a nagy számítástechnikai világcégekkel, részben pedig leányvállalatokat, üzletkötőket használt a COCOM-lista kijátszására.
A hatvanas és hetvenes években az amerikai Control Data Corporation (CDC) a világ élvonalába tartozott, szoros versenyben állt például a később élre törő IBM-mel, voltak időszakok, amikor a világ leggyorsabb számítógépeit a CDC jegyezhette. A hetvenes évek második felében - miután a vállalat leghíresebb fejlesztőmérnöke elhagyta a CDC-t - az amerikai cég a keleti országok felé fordult, feltehetően azért, mert versenytársai érezhető előnybe kerültek az amerikai és a többi kapitalista piacon. Az évtized utolsó éveitől a Videoton szoros kapcsolatot ápolt a CDC-vel, a multinacionális cég bécsi irodáján keresztül hozták be a szocialista országokba az embargós termékeket, és építették be azokat a magyar vállalat termékeibe, vagy szállították tovább közvetlenül a Szovjetunióba.
Az Egyesült Államok éberen őrizte a COCOM-egyezmény betartását, amely a világpolitika enyhülésével párhuzamosan gyakorlatilag a két világrend közötti vasfüggönyként funkcionált a hetvenes-nyolcvanas években. Nem kerülhette el az amerikai titkosszolgálatok figyelmét a CDC közeledése a blokk vállalataihoz sem, minden bizonnyal beépültek a céghez, de legalábbis felhasználták üzletkötőiket arra, hogy információkat szerezzenek az ellenséges tömb technikai fejlettségéről, valamint kereskedelempolitikai, gazdasági információkat is gyűjthettek megbízottaik a tárgyalások során. 1980-ban például elemzést készített a Control Data a szocialista országok - elsősorban a Szovjetunió - gazdasági helyzetéről, elemezték a velük folytatott kereskedelem lehetőségeit, előnyeit, összegezték a felvevőpiacok sajátosságait, de operatív akciók lebonyolításában is felhasználták a céget. 1979-ben a CDC egy elektronikai kiállítást rendezett az Egyesült Államokban, ahová a Videotont is meghívták. A szervezők több berendezést is megvásároltak a kiállított termékek közül, nyilván azért, hogy feltérképezzék a szocialista ipar fejlettségét. Az eszközöket alkatrészekre szedték, és felfedezték a Videoton egyik termékében az Intel 8080 mikroprocesszort, amely a legszigorúbb embargós termékek egyike volt. Az USA a legkomolyabb válaszlépésekkel riogatott, külön szenátusi vizsgálóbizottságot hozott létre az ügy tisztázására, és a Videotont feketelistára helyezte, ami annyit jelentett, hogy minden amerikai cégnek megtiltották, hogy a magyar vállalatnak szállítsanak. A bojkott komolyan veszélyeztette a magyar elektronikai ipart, ezzel áttételesen természetesen a Szovjetuniót is. A Videoton saját felelősségére - anélkül, hogy a szovjetekkel egyeztettek volna - átadott a CDC-nek egy szovjet gyártmányú mikroproceszszort bevizsgálásra annak bizonyítására, hogy teljesen érthetetlen az amerikai hatóságok ez irányú importkorlátozása, hiszen a technika a szocialista országokban is adott. Mindez természetesen nem győzte meg az ellenérdekelt felet. A Videoton másik nagy amerikai beszállítója, a számítógépes perifériákat gyártó Dataproducts Corporation azonnal le is állította a folyamatban lévő szerződések teljesítését. A Videoton vezetősége tárgyalásokat kezdett az amerikai nagykövetség diplomatáival, akik követelték, hogy a processzor beszerzési útjáról részletesen tájékoztassa őket a cég. Tudni akarták, pontosan hány darab érkezett a blokkba, azoknak mely országokban volt a végfelhasználási helye, valamint sikerült-e a terméket lemásolni és hasonlókat gyártani. 1981. április 28-án az USA külkereskedelmi minisztériuma egy kérdőívet adott át a gyár illetékeseinek, amelynek kitöltésétől tették függővé a Videoton tiltólistára helyezését. A kérdőív őszinte kitöltése esetén a Videoton annyira kompromittálta volna magát, hogy a bojkott elrendelése nem lett volna kérdéses. Hónapokig húzódó tárgyalások kezdődtek, amelynek során a magyar fél igyekezett kitérő válaszokat adni. Közben a belügyi hírszerzés megtudta, hogy az amerikai kormány hadi ügyekért felelős adminisztrációja olyan információkhoz jutott, amelyek szerint a Videotonhoz kerülő alkatrészeket a Szovjetunióban hadászati célokat szolgáló egységekbe építik be. A nemzetbiztonsági szervek vizsgálatot indítottak az ügyben, és a Videoton egyre kényelmetlenebb helyzetbe került, hiszen egyértelmű volt, amennyiben megalapozottnak találják - a nyilvánvalóan igaz - állításokat, a bojkott széles körű lesz. Az Intel processzor körül kialakult kényes diplomáciai helyzetet tovább árnyalta, hogy a Videoton valójában nem is volt érintett az adott ügyben. A mikroelektronikai alkatrészek beszerzése ugyanis nem tartozott a feladataik közé, azt az Elektromodul végezte, ennek megfelelően az Intel 8080 megszerzése is az ő nevükhöz fűződött. A Külkereskedelmi Minisztérium javaslatára vállalta a Videoton a szerzőséget, hogy fedésben tarthassa a valódi szállítót, amelynek tevékenysége ekkor még nem volt ismert az amerikai hatóságok előtt.
A CDC és a Dataproducts ugyan kénytelen volt együttműködni az amerikai hatóságokkal, de a gazdasági érdekeiket mégis a politikai elvárások elé helyezték. Képviselőik - szigorú titoktartási kötelezettség mellett - átadtak a Videoton vezetőségének egy dokumentumot, amely az Egyesült Államok exportellenőrzésére vonatkozó gyakorlati tudnivalókat tartalmazta, vagyis lehetőséget adtak a kiskapuk megtalálásához, a hatóságok kijátszásához. „USA-beli partnereink, mind a D. P, mind a CDC maximális támogatást adtak és adnak jelenleg számunkra." - olvashatjuk a Videoton jelentésében. Az átadott dokumentumnak köszönhetően a magyar fél látványosan tudta demonstrálni az amerikai hatóságok előtt, hogy a beszerzési útvonala tökéletesen legális, és nem a magyar cég játszotta ki az amerikai rendelkezéseket, hanem az ottani eljárás hiányosságainak köszönhette az USA, hogy embargós termékek jutottak szerintük illetéktelen helyekre. A Videoton rendelést adott le ugyanis a szóban forgó processzorra egy harmadik cégen keresztül, de megjelölve saját magát, mint végfelhasználót, és könnyedén megkapták a kiviteli engedélyt, az áru be is érkezett Magyarországra. A cégvezetés ekkor felmutatta a próbarendelés dokumentációját az amerikai kereskedelmi attasénak, aki kénytelen volt elismerni annak eredetiségét. Ezzel elhárult a közvetlenül fenyegető retorzió lehetősége, a Videoton nem került tiltólistára. A Control Data cég pedig továbbra is napirenden tartotta a magyar fél-lel való kooperációt, a tervek szerint öt év alatt mindkét fél részéről 40-40 millió USD értékű forgalmat akartak bonyolítani a Videotonnal.
Az USA és a Szovjetunió viszonya a nyolcvanas évek elején újra a legfagyosabb hidegháborús éveket idézte: a katonai szembenállást élezte, hogy a NATO rakétarendszereket telepített Európába, amelyek ellen Moszkva hevesen tiltakozott, Washington viszont azzal érvelt, hogy Kelet-Európában olyan mérvű a szovjet katonai jelenlét, amellyel szemben kénytelen fellépni. Ronald Reagan hatalomra kerülésével a békés egymás mellett élés koncepciója még inkább háttérbe került, az új amerikai elnök célkitűzése a végső győzelem elérése lett. Az elszigetelődés azonban már korántsem lehetett olyan széles körű, mint az ötvenes években, a vasfüggöny „fénykorát" csak a COCOM-egyezmény szigorú betartatásával lehetett volna megidézni, azonban a tőkés cégek - saját gazdasági érdekeiket szem előtt tartva - ellenálltak a nyomásnak. Egy belügyi elemzés szerint: „A jelenlegi gazdasági helyzetben sem az USA, sem pedig a nyugat-európai országok nem tudnák elviselni e politika gazdasági következményeit. " Ebben a megállapításban feltehetően igaza volt a szervnek, a nyugati cégek többsége biztosította is partnereit, hogy burkolt formában továbbra is vállalják a szállításokat, licencek és know-how-k átadását, sőt még hasznot is próbáltak húzni a helyzetből, hiszen felárral kínálhatták termékeiket. Valójában egyetlen kitételük volt: elvárták a magyar kormányzattól, hogy ne avatkozzon be a lengyel belpolitikába Wojciech Jaruzelski oldalán, hiszen ebben az esetben lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyniuk a nyugati hatalmak részéről bevezetendő bojkottot. Az Egyesült Államok kormányszervei harcoltak a politikai irányvonal érvényesítéséért, igyekeztek felkutatni az embargós útvonalakat, több-kevesebb sikerrel - ennek magyarországi vonatkozásairól még több konkrét eset kapcsán is lesz szó -, a technológiai transzfert azonban nem tudták megakadályozni. Egy felmérés, amelyet a kémelhárítás információi szerint az USA Kereskedelmi Minisztériuma készített, kimutatta, hogy az Amerikából Nyugat-Európába 1976 és 1981 között érkezett számítógépek fele a keleti blokkban kötött ki. Feltehetően ennek nagy része Magyarország közvetítésével utazott át a vasfüggönyön, és ezzel az amerikai adminisztráció is tisztában volt. 1986-ban az USA-ba látogató, külügyi államtitkári posztot betöltő Horn Gyulának szemére is vetették, hogy „Budapest sok technikai árut ad tovább a Szovjetuniónak." A Videotont tartották a legfőbb szállítónak, a cég tevékenysége a két ország gazdasági kapcsolatait is befolyásolta: „Az utóbbi időben az MNK [Magyar Népköztársaság] kereskedelempolitikai megítélése az USA adminisztrációnál jelentősen romlott. Ennek okai között többek között az is szerepel, hogy a Videoton által, az Egyesült Államokban vásárolt integrált áramköröket találtak Nicaraguában és Afganisztánban zsákmányolt bolgár gyártmányú fegyverekben. A két említett térség ráadásul a nagyhatalmak fegyveres összecsapásának legérzékenyebb gócpontja volt, ezzel Magyarország veszélyeztette az Egyesült Államokkal kialakított kapcsolatát, amely a blokk országai közül a legjobbnak volt mondható ebben az időszakban.
A Videotonnak az embargót érintő tevékenységéről egy - mind a Videoton, mind a szovjet és a magyar kormány számára kínos - szökési kísérlet következtében szerzett részletes ismereteket az amerikai titkosszolgálat.
Balogh Csaba 1982. március 26-án kért politikai menedékjogot az NSZK hatóságaitól. Lépése azért érintette érzékenyen a magyar és közvetve a szovjet hatóságokat, mert az évtizedes videotonos múlttal rendelkező számítástechnikai szakember súlyos titkok tudója volt: jól ismerte a cég embargós beszerzéseit, a tiltott technológiák Szovjetunióba szállításának volumenét, valamint a keleti blokknak a számítástechnika terén elért fejlettségi színvonalát. Balogh 1974-1976 között a Videoton Számítástechnikai Gyár Vevőszolgálatán szoftveres szakemberként rendszerszervezői munkakörben dolgozott, majd tartós kiküldetésre Moszkvába helyezték. A cég külkereskedelmi vállalatának moszkvai központja 1972-ben alakult, eredetileg öt dolgozóval, majd rövid időn belül 300 főre duzzadt az ott dolgozók létszáma. Saját építésű háromszintes épületben nyertek hamarosan elhelyezést, ahol számos szovjet állampolgár is részt vett a beszállított termékek beüzemelésében.
Balogh Csaba 1976. november 15. és 1981. november 15. között a Videoton Rt. Moszkvai Műszaki-Kereskedelmi Központjának munkatársa volt, így részletes ismeretekkel rendelkezett a kirendeltség raktárkészletéről, amely kiszolgálta a szovjet elektronikai és számítástechnikai ipart a szükséges alkatrészekkel; bejáratos volt a felhasználókhoz, ezáltal több hírszerzési szempontból érzékeny szovjet objektumot ismert meg belülről, szerzett ismereteket szervezeti felépítésükről, tevékenységükről, gyártási specifikációjukról stb. Mindennek tetejében orosz származású felesége volt, akinek több magas rangú párt- és katonai vezető, valamint tudományos munkát végző személy tartozott a rokonságába. A Videoton moszkvai raktárát több magyar külkereskedelmi vállalat is használta „speciális" feladatai ellátására, amely mögött feltételezhetően haditechnikai termékek szállítását kell érteni. Volt tehát miért aggódnia a blokk elhárításának. Balogh Csaba váratlanul meggondolta magát - saját bevallása szerint honvágy gyötörte -, és 1982. július 10-én hazatért. Augusztus elején a taszári katonai bázison szolgáló mérnök ismerősétől kért segítséget ahhoz, hogy Kaposvár környékén munkát találjon magának, erre azonban már nem került sor. A repülős alakulat elhárítótisztje jelentette felbukkanását, így hamarosan a belügyi szolgálatok fogságában találta magát. A vizsgálat szerint Balogh Csabát a kint töltött kicsivel több mint három hónap alatt közel harmincszor hallgatta ki a CIA, amelynek során a Videoton egykori munkatársa készségesen felelt a feltett kérdésekre. Részletes adatokat adott a gyár által készített termékekről, a Szovjetunióba történő szállításokról, a blokk műszaki színvonaláról, illetve mindenről, ami az amerikaiakat érdekelte. Letartóztatása után a kihallgatások mellett minden más lehetőséget is felhasználtak arra, hogy részletes ismereteket szerezzenek Balogh kinti cselekményeiről. Önvallomásokat írattak vele, fogdaügynököt alkalmaztak, lehallgatták a celláját, hiszen mind elhárítási, mind hírszerzési szempontból fontos információkat kellett kiszedni belőle. A magyar és a szovjet szerveknek tudniuk kellett, mennyire kompromittálódtak az embargós csatornák, milyen számukra súlyos hátrányt jelentő adatokat adott át az amerikai hatóságoknak a magyar szakember, de közben reménykedtek abban, hogy a CIA módszereiről, hírigényeiről és fedett objektumairól is többet megtudhatnak. Végül 1983. április 27-én zárt tárgyalás keretében ítélkeztek Balogh Csaba felett, akit kémkedés vádjában bűnösnek találtak, és négy és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. Büntetését a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta.
A Waltham Electronic GmbH
A Balogh Csaba elleni vizsgálat során több olyan szálat is felvettek a nyomozati szervek, amelyeket aztán le kellett fejteni az eredeti ügyről, hogy a bírósági anyagokba már ne kerülhessen be olyasmi, amely párt- vagy politikai érdekeket sértene. A jelenleg hozzáférhető dokumentumokból kiderül, hogy Balogh Hargitai György nevű kollégáját és barátját kereste fel Münchenben, az ő tudtával kért menedékjogot a nyugatnémet hatóságoktól. Ezen információ birtokában elindulva a kémelhárítás igyekezett kideríteni, hogy ki is ez a rejtélyes müncheni barát. A nyomozással azonban melléfogtak. Hargitai sokkal fontosabb ember volt annál, semhogy beáldozható legyen egy kémkedési ügy kapcsán.
Hargitai György a Videoton munkatársaként tevékenykedett Münchenben, de már jóval korábban is titkosszolgálati szempontból jelentős megbízásokat látott el a vállalat kötelékében dolgozva. 1972 és 1978 között Moszkvában teljesített szolgálatot a Videoton kirendeltségének vezetőjeként, vagyis Balogh Csaba munkatársa és főnöke volt egy ideig az orosz fővárosban. Moszkvai kiküldetése után helyezték őt az NSZK-ba, az ottani Videoton-érdekeltség, a Waltham Electronic GmbH vezetői posztját töltötte be 1979. január 1-jétől. A kémelhárítás természetesen gyorsan talált terhelő adatokat az újonnan felmerült személy ellen is, vámbűntett és orgazdaság miatt szeretett volna eljárást kezdeményezni ellene. Hargitai és Balogh kapcsolatának feltárásakor ugyanis megtudták, Hargitai megkérte Balogh Csabát, hogy moszkvai kiküldetésének lejártakor hozzon haza számára néhány ékszert. A pártállam idején szokás volt, hogy a tartós külszolgálatból hazatérő személyek vámmentesen hozhattak haza különböző kint vásárolt árukat, értékeket, ez gyakorlatilag hozzátartozott munkájuk honoráriumához. Hargitai ezt a lehetőséget kívánta kihasználni, amikor 1981 elején meglátogatta Moszkvában Balogh Csabát, átadott neki néhány ékszert, és arra kérte, hozza haza Magyarországra, veressen fémjelet beléjük a pénzverdében, majd segítsen értékesíteni azokat a Bizományi Áruház Vállalaton (BÁV) keresztül. Balogh Csaba eleget tett egykori főnöke kérésének, ezzel alapot szolgáltatott a nyomozati szerveknek ahhoz, hogy Hargitai ellen is vádjavaslatot tegyenek.
A Videoton vezérigazgatója, Papp István azonban aggályát fejezte ki a Hargitai elleni nyomozás és vádemelés kapcsán, mivel ezzel a vállalatot jelentős gazdasági hátrány érhette volna. A kémelhárítás ennek ellenére nem akart elállni a javaslatától, hangot adott annak, hogy erre nincs felhatalmazása: „Nevezett ügyének esetleges elkülönítésére és az intézkedés mellőzésére csak a nyomozás törvényessége felett felügyeletet gyakorló Legfőbb Ügyészség, esetleg a legfőbb ügyész rendelkezése alapján, jóváhagyásával kerülhet sor." A jóváhagyás hamarosan megszületett, hiszen „felsőbb vezetői döntés" alapján Hargitai ügyét leválasztották Balogh Csaba kémkedési ügyéről, személye ellen semmiféle eljárás nem indult. Nem lehet kétség afelől, hogy Hargitai kiemelése az ügyből a Waltham és a Videoton kapcsolatának titkait volt hivatva megőrizni, a müncheni cég ugyanis a legfontosabb embargós beszerzője volt a magyar elektronikai vállalatnak, és ennek természetes következményeként bekapcsolódott az illegális pénzek mozgatásába is, hatalmas károkat okozva a magyar gazdaságnak.
Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány egykori minisztere a KKM [Külkereskedelmi Minisztérium] tisztségviselőjeként „Stefán" fedőnéven adott jelentéseket a Belügyminisztériumnak a hetvenes években, ezekből megismerhetjük a Waltham körüli első botrányokat is. A Videoton 1970. június 10-én kötött általános szállítási megállapodást a Waltham Electronic nevű NSZK céggel televíziók értékesítésére. Eleinte kooperációként működött a vállalkozás, a Waltham csak képviseleti jogot kapott, hamarosan azonban a Videoton tulajdont szerezhetett a német cégben, ugyanis a nyolcvanas évek elején mint a Videoton külkereskedelmi irodáját emlegetik már az iratok. Az eredeti szerződés alapján a Videoton 5% forgalmi rabattot, vagyis jutalékot fizetett a Walthamnak, azonban már a megállapodás megkötése sem volt törvényes, hiszen a Videoton részéről nem cégszerű aláírás szerepelt a dokumentumokon, hanem Berkes György igazgatóhelyettes egy személyben képviselte a magyar felet az egyezség elfogadásakor, de erre írásbeli felhatalmazást nem kapott. A Videoton akkori igazgatója, Léderer Sándor azonban a vizsgálat során igyekezett minél kevesebb információt kiszolgáltatni a kooperáció részleteiről, és fedezte Berkes Györgyöt is, ugyanis azt a nem életszerű megállapítást tette az érvénytelen szerződés létrejöttével kapcsolatban, hogy „lehetséges, hogy szóbeli meghatalmazást adott" a megállapodás tető alá hozására. A szerződés rabattra vonatkozó kitételét nem jelentették be a devizahatóságként működő MNB-hez sem, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogszabály értelmében erre kötelezettségük lett volna, éppen ezért évekig nem szúrt szemet egyetlen felügyeleti szervnek sem, hogy a Videoton forgalom után járó jutalékot fizet egy olyan cégnek, amelynek amúgy is hitelben szállít. 1974-1975 során a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága pénzügyi revíziót tartott a magyar mamut-vállalatnál, amelynek során a hatóság felfigyelt a Videoton és a Waltham közötti pénzügyi visszaélésekre, de néhány általános érvényű észrevételen kívül komolyabb következménye a vizsgálatnak nem lett, mígnem 1978-ban már a Külkereskedelmi Minisztérium is foglalkozni kezdett az üggyel. Ilyen előzmények után talán nem annyira meglepő, hogy a következmények ezúttal is elmaradtak, azonban egy jelentés mégiscsak született, amelyből megismerhetjük a két cég közötti pénzügyi forgalom első néhány évét és annak beszédes eredményeit.
A Videoton könyvelése semmiféle jelentős kinnlevőséget nem mutatott, a Waltham tartozásait 1973-tól nem vezették, pedig 1978-ra ez az összeg csillagászati magasságokat ért el: a vizsgálat idején a leányvállalat ki nem egyenlített tartozása 98,6 millió forint volt, amelyből a lejárt adósság 94 millió forintra rúgott. A Waltham folyamatosan hitelre kapta a Videotontól a tranzitálásra szánt árut, de mivel a rabatt a forgalom, vagyis a Videoton által leszállításra került termékek után járt, nem a nyereség vagy az eladott termékek után, az ingyenesen átvett elektronikus készülékek mellé még pénzt is juttattak a céghez. A vizsgálat megállapította, hogy mindemellett jelentős kedvezményeket biztosítottak a müncheni közvetítőnek, aki viszont gyakorta jelentős felárral adta tovább a berendezéseket a Távol-Keletre, elsősorban Kínába. Mindezen tények ellenére a Waltham a csőd szélén állt, fizetésképtelenségét közölte a Videotonnal, amellyel szemben 1976-ban már 60 millió forint lejárt tartozása volt. Az anyavállalat elérte, hogy az MNB egy NSZK bankon keresztül 5,4 millió forintos hitelt nyújtson az állítólag pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozásnak, amelyre az MNB vállalta a kezességet. Eközben 1977-re a cég tartozása a Videoton felé elérte a 110 millió forintot, ennek ellenére az esedékes jutalékot - 10,2 millió forintot - a Videoton folyósította, ahelyett, hogy beszámolta volna az összeget a tartozások egy része fejében. Az újabb pénzügyi trükkökbe azonban a KKM nem avatkozhatott be, arra rálátása sem lehetett, hiszen a Waltham ekkor még kizárólag képviseleti szerződésben állt a Videotonnal, vagyis nem vonatkozott rá a vegyesvállalatok működését szabályozó rendelet. 1978 őszén végre mégis szakértők érkeztek a KKM-től a Videotonhoz a visszásságok felderítésére; meg is állapították a felelősök nevét: Berkes György igazgatóhelyettes, Gede András ügyvezető igazgató és Győri Károly főkönyvelő. Felelősségre vonás azonban nem követte a jelentést, Fazakas szerint egyetlen konklúziója lett az ügynek: „A Videoton egy Hargitai nevű személyt kíván kiküldeni, mondván, hogy csak az ő személyében látják biztosítottnak a fenti összeg visszaszerzését. Hargitai 1 éve tért haza Moszkvából tartós kiküldetésből; a német nyelvet nem beszéli; a szórakoztató elektronikához nem ért, ezért [a KKM-ben] nem látják célszerűnek kiküldését, mely ennek ellenére a közeljövőben megtörténik."
A Waltham tehát bizományba és jelentős árkedvezménnyel kapott különböző elektronikai készülékeket a Videotontól - elsősorban televíziókat -, amelyeket a Távol-Keletre exportált tekintélyes felárral, de a Videotonnak nem fizetett a megvásárolt termékekért, még utólag sem. A szokásos kereskedelmi jutalékot azonban - mint ahogyan már fentebb hangsúlyoztam - a Videoton által a Walthamnak leszállított termékek, nem pedig a Waltham által eladott áruk után fizették, vagyis a Waltham az ingyenes televíziók mellé még pénzt is kapott a Videotontól. Hova kerülhetett a Waltham pénze? Erre utaló adatok nem szerepelnek a jelenleg kutatható dokumentumok között, mindenesetre nyilván nem véletlen, hogy egy Moszkvából hazatért személyt kívántak a cég élére állítani a további botrányok kirobbanásának megakadályozása érdekében. Hargitai helyettese Schalkhammer János lett, a BM lll/ll-2/c Osztály titkos munkatársa. Mivel tartós külszolgálatra - különösen Nyugat-Európába - nem küldtek olyan személyt, aki ne tartozott volna valamelyik titkosszolgálat hálózatába, joggal merül fel a kérdés, kinek tartozott beszámolási kötelezettséggel, és kiktől kapta az utasításokat Hargitai? A belügyi hírszerzés és kémelhárítás kutatható anyagai között erre nem kapunk választ, de egészen biztosak lehetünk abban, hogy ilyen fontos cég ügyeinek az intézésére csak tökéletesen megbízható embert neveztek ki. A Waltham egyértelműen valutakitermelést végzett, de hogy pontosan mi célból és kinek a megbízásából, a felől nincsenek ismereteink, csak feltételezéseink lehetnek, illetve azt tudjuk, hogy azok a meg nem nevezett „felső vezetők" álltak az ügy mögött, akik kiemelték Hargitait a Balogh Csaba elleni nyomozásból. A Waltham a keleti blokk egyik legnagyobb embargós beszerzője lett, az illegális pénzek egy része feltehetően ezeket a szállításokat fedezte, de erről kimutatás nem készült, soha nem fog senki megnyugtató elszámolást készíteni a cégnél eltűnt magyar állami vagyonról.
Hargitai vezetése alatt sem csökkentek a visszaélésgyanús pénzügyi manőverek, azonban újabb vizsgálat nem indult már ellenük, az új vezető beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A kémelhárítás szerencsére végezte a dolgát, és rendszeres jelentéseket készített a pártvezetés számára azokról a gyanús momentumokról, amelyek a tudomására jutottak, ezzel lehetőséget adva az utókor számára, hogy valamelyest belelássunk a Waltham további tevékenységébe is. 1979 augusztusában például arról értesítette a BM a pártvezetést, hogy a Videoton Pénzügyi és Számviteli Főosztályának vezetője megjelent a Kohó- és Gépipari Minisztérium TÜK-irodájában, és különböző hivatalos anyagokat igyekezett titkosítani, amelyek közé kevert a Walthamhoz köthető néhány váltót és értékpapírt is, azonban az ott dolgozóknak feltűnt, hogy nem odaillő anyagokat próbálnak láthatatlanná tenni, és megakadályozták azt. Ebben az időszakban mégsem a Waltham gazdasági problémáival foglalkozott elsősorban az állambiztonság, hanem azokat a felmerülő nehézségeket igyekezett nyomon követni, amely a vállalat embargós beszerzéseivel voltak kapcsolatosak. A Videotont, mint a Szovjetunió egyik legfontosabb szállítóját, elsősorban a Waltham és a vele kapcsolatban álló kereskedők látták el a COCOM-listás termékekkel, és a cég tevékenysége szemet szúrt a nyugatnémet elhárításnak is. A Waltham egyik legfontosabb üzleti partnerét, Ulrik Rangét 1981-ben feltehetően lebuktatta az amerikai vagy a nyugatnémet titkosszolgálat, és a német vámszervek vizsgálatot indítottak cége ellen.
Rangé elsősorban amerikai gyártmányú számítógép-alkatrészeket és mikroprocesszorokat szerzett be a Waltham számára, és tisztában volt a berendezések végcéljával is; Rangé tudtával kerültek a termékek a Szovjetunióba. A nyomozás megkezdése után Rangé azonnal leállította az embargós szállításait, a már folyamatban lévő szerződéseket sem teljesítette. A Walthamnak Rangé kiesése problémát okozott, alternatív útvonalak biztosításán dolgozott, így került képbe egy Telxon nevű amerikai cég, amelynek svájci leányvállalatát egy magyar emigráns vezette. Sikerült megállapodniuk abban, hogy az embargó alá eső áruk esetében „olyan megjelöléseket alkalmaznak, amelyek lehetővé teszik a külföldi vámszerveken való biztonságos átjuttatást", távol-keleti végfelhasználókat tüntetve fel címzettként. A Rangé elleni nyomozást azonban a Waltham sem úszhatta meg szárazon. 1983 nyarára a Videoton leányvállalatáig vezettek a nyomozás szálai: július 11-én a nyugatnémet rendőrség házkutatást tartott a Waltham irodájában, Hargitai müncheni lakásán és a német cégvezető-helyettes, Günter Hummelt otthonában, valamint elvették Hargitai személyi iratait, és bevonták útlevelét is, bár ez utóbbit már másnap vissza is szolgáltatták. COCOM-listán szereplő termékek engedély nélküli kivitelére kerestek bizonyítékot, és lefoglaltak számos dokumentumot. A magyar és a szovjet szervek joggal tartottak attól, hogy az ellenséges elhárítás terhelő adatokat talált a blokkba, elsősorban a Szovjetunióba irányuló szállításokról, ezért a BM III/II-6. Osztály a munkáltatóként szereplő Videoton Rt.-n keresztül hazarendelte Hargitait beszámoltatásra, és tájékoztatta a szovjet állambiztonsági szerveket a fejleményekről. Hargitait azonban nem érhette váratlanul a nyugatnémet vámszervek érdeklődése, nyilván a Rangé ellen indított eljárás óvatossá tette, így a házkutatás idejére már megsemmisített minden olyan iratot, amely terhelő lett volna a Videoton-képviselet tevékenységére nézve, és Schalkhammerrel karöltve kidolgoztak egy olyan titkosított könyvelési rendszert, amelyet csak ők ketten tudtak értelmezni, a hatóság számára megfejthetetlen volt. Mivel bizonyítékot nem találtak, a német hatóságok nem korlátozhatták a Waltham üzleti tevékenységét, azonban jelezték, hogy a vizsgálatot folytatják.
Átmenetileg eloszlottak tehát a viharfelhők a Waltham fölül, azonban a német - és minden bizonnyal az amerikai - elhárítás szemmel tartotta a vállalkozást, a magyar titkosszolgálatok pedig igyekeztek kivédeni minden támadást. 1983. október 4-én egy ismeretlen telefonáló figyelmeztette Hargitait, hogy tűnjön el az NSZK-ból, mert újabb hatósági akcióra számíthat, ezzel párhuzamosan pedig az MNVK-2. arról tájékoztatta a BM operatív szerveit, hogy a németek őrizetbe akarják venni a müncheni iroda vezetőjét, ezért a belügy újra hazarendelte Hargitait eligazításra, és felkészítették, miként kell viselkednie egy újabb kihallgatás vagy egy esetleges letartóztatás esetén. A nyugati titkosszolgálatok továbbra sem találtak fogást a Walthamon, ezért provokációval próbálkoztak -legalábbis a magyar operatív szervek és a Waltham munkatársai így értékelték az eseményeket. 1984 szeptemberében Rangé egy nyílt fizetési felszólítást küldött a Walthamnak, amelyben nyolcezer nyugatnémet márka megfizetését követelte a szerinte még az év elején leszállított UNIVAC berendezés embargó alá eső alkatrészeiért. Rangé azonban ekkor már harmadik éve nem állt kapcsolatban a Videoton irodájával, így felszólítását potenciális csapdaként értékelték Hargitaiék. Arra számítottak, hogy újabb házkutatás várható, amelynek során lefoglalhatják a fizetési felszólítást, mintegy bizonyítékául annak, hogy a Waltham valóban illegális szállításokat végez a keleti blokkba, ezért azonnal tiltakozó levelet küldtek Rangénak, amelyben leírták, hogy idestova három éve nem kaptak tőle semmiféle árut, és amúgy sem foglalkoznak számítástechnikai berendezések és azok alkatrészeinek kereskedelmével. Ezzel a válaszlevéllel valószínűleg sikerült kivédeni a német hatóságok akcióját, legalábbis a belügyi jelentésekben nincs utalás arra, hogy újra kiszálltak volna a nyomozók ellenőrzést tartani a Walthamnál. 1985 tavaszán vádemelési javaslattal zárult a Rangé elleni nyomozás, a müncheni ügyészségre került a magyar céggel kapcsolatos vizsgálati anyag. Az ügyészség további bizonyítékokat keresve többször is ellenőrzést tartott az irodában: átvizsgálták a könyvelést, ellenőrizték a beérkezett számlákat és a keleti blokkba tartó szállítások dokumentációját. Szeptember elején az ügyészség emberei újabb nyomokon indultak el, valószínűleg rátapintva a Waltham titkos útvonalainak egyikére: azoknak a szállítmányoknak a dokumentációit foglalták le, amelyeket a Videoton müncheni képviselete Svájcon keresztül juttatott el egy harmadik országba. Hargitaiék azonban készültek egy esetleges újabb ellenőrzésre, csak olyan elektronikai berendezések számláit őrizték meg, amelyek nem tartoztak embargós korlátozás alá. Nem sikerült tehát bizonyítékot gyűjteniük a nyomozóknak ezúttal sem, pedig egészen konkrét információk birtokában láttak hozzá az újabb kutatáshoz. A semleges Svájc fontos szerepet játszott a keleti országok számára a COCOM-lista kijátszásában, és az amerikai hatóságok igyekeztek elvágni ezeket a csatornákat. Szúrópróbaszerű ellenőrzéseket tartottak, és előfordult, hogy repülőgépek csomagteréből pakoltatták le a rakományt, és küldték vissza azt a feladónak. A vámellenőrzéseket nemcsak a svájci határokon erősítették meg, egy osztrák üzletkötőn keresztül a Mikroelektronikai Vállalat egyik vezetője megtudta, hogy az USA kérésére a Magyarországra irányuló embargós termékek bejutási csatornáit fel kell térképezniük a nyugati biztonsági szerveknek, ezért fokozott figyelemre kell számítani a nyugati vámosok részéről, de a vizsgálatokat ki fogják terjeszteni a bankügyletekre is. Egy ilyen ellenőrző akció áldozatává vált Svájcban a Waltham egyik kamionja is, amely a Szovjetunióba készült, megpakolva elektronikai berendezésekkel. Feltartóztatták a teherszállítót, és minden rajta talált csomagot visszairányítottak a kiindulási helyére.
Az NSZK vámszervei arra is rájöttek, hogy a Svájcon keresztül történő szállításokat milyen közvetítő cégeken keresztül oldja meg a Waltham. Még 1983-ban létrehozott a müncheni vállalkozás Svájcban - feltehetően liechtensteini bejegyzéssel és Urs Hansel, a Waltham liechtensteini megbízottjának közreműködésével - egy SCS GmbH (Strafa Control System) nevű vállalatot, amelynek az volt a feladata, hogy „az akkori mikroelektronikai program végrehajtásához szükséges, embargó alá eső berendezéseket és technológiákat beszerezze, és Budapestre továbbítsa." Ezen kívül egy Setron nevű cég is működött Svájcban a Waltham tulajdonában, amelynek vezetője szintén Urs Hansel volt. A nyugatnémet hatóságok bekérték a két vállalat svájci bankokban vezetett számláinak adatait: az 1983 és 1986 közötti bankügyleteiknek kivonatára voltak kíváncsiak. A magyarországi állambiztonsági szervek tartottak attól, hogy a begyűjtött információk feltárhatják az ellenség számára az érintett vállalkozások szerepét a magyar elektronikai programban, és esetleg alapot szolgáltathatnak valamiféle adminisztratív ellenlépéshez. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult: bírósági döntés alapján a lefoglalt iratokat bontatlan formában kellett visszajuttatni a számlatulajdonosoknak, vagyis a politikai érdek nem tudott a Svájcban különösen kiemelt fontossággal bíró banktitokhoz fűződő jog fölé emelkedni. Az SCS-t egyébként - akárcsak a legtöbb, vegyesvállalatok által létrehozott külföldi céget - az embargós szállításokon kívül arra is használták, hogy tőkét vonjanak ki a magyar állami vállalatokból. Egy rövid belügyi jelentés arról árulkodik, hogy az SCS, az Elektromodul és a Hírszöv (Híradástechnikai Szövetkezet) egy közös, gyártással foglalkozó céget hozott létre Magyarországon, Modultechnika Kft. néven. A gyár termékeit a résztulajdonosként szereplő SCS felvásárolta, majd mint külföldi partner eladásra kínálta az Elektromodul számára. A Modultechnika által Magyarországon gyártott termékek így végül Magyarországon kerültek felhasználásra, de a feleslegesen beiktatott exportügylettel elérték, hogy az SCS öt-tízszeres feláron adta vissza a portékát az Elektromodulnak.
A terhelő adatok eltüntetése, illetve megvédése nem mindig végződött ilyen szerencsésen a Waltham szempontjából, mint azt a svájci vizsgálat esetében láthattuk. Az embargós cikkek beszállítói is sokat kockáztattak, hiszen nemzetközi egyezmények megszegésével gyakorlatilag tökéletesen szembe mentek a politikai elvárásokkal, ráadásul a külkereskedelmi szabályok megsértésével folyó üzletek illegális pénzátutalásai jelentős, a hivatalos szervek (vám- és adóhatóságok) által láthatatlan tőkét jelentettek. Büntetőjogi következményi is lehettek volna a nyugati félre nézve, amennyiben napvilágra kerülnek a fekete szállítások, így mindkét fél tulajdonképpen zsaroló pozícióban volt a másikkal szemben. Ezt a helyzetet igyekezett saját javára fordítani egy osztrák cég tulajdonosa, amikor egy apró trükkel elérte, hogy szükség esetén bizonyítani tudja a Waltham embargós tevékenységét, ezzel mintegy sakkban tartva a magyar vállalatot. A férfi nagy mennyiségű tiltólistán lévő terméket szállított a Videoton leánycégének, az áru ellenértékét készpénzben kapta meg az MNB-től, hogy ne legyen dokumentálható nyoma az üzletnek. Ezt követően egy hamisított Waltham-bélyegzővel ellátott átutalást kezdeményezett saját számlájára Münchenből, ezzel „bukása esetén bizonyítani tudja, hogy az árut a Waltham részére szállította. Az állambiztonsági anyagok alapján összeálló Waltham-történet valószínűleg a jéghegy csúcsa csupán. Az embargós szállítások fedésében történt illegális pénzmozgásokat minden bizonnyal örök homály fedi, legalábbis az állambiztonság iratai nem tudnak megnyugtató választ adni a felmerülő kérdésekre.
A cikk részlet Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek" kora című könyvéből a szerző engedélyével.
Képek forrása: Selyem Tóth Sándor, metallandscape.com
Kapcsolódó cikk: Kadhafi "fülei"
A SHORAN is hiperbolikus elven működött, a fenti ábrán láthatjuk mit látott a kezelő különböző pozíciókban a kijelző képernyőjén. A rendszer a koreai háborúban élte fénykorát. A navigációs készülékkel összekötött bombacélzó analóg számítógép igencsak high-tech megoldásnak számított 1951-ben. Lent baloldalon láthatjuk a repülőn lévő kezelő konzolt, jobbra pedig egy mobil állomást. Főleg B-26 és B-29 bombázók használták a rendszert, aminek persze megvoltak a maga korlátai, ezért a háború után inkább az olaj és gázipari cégek használták tovább egészen az 1980-as évek elejéig. Geodéziai méréseket végeztek vele a part közelében, ezzel segítve a feltárási munkákat.
