6 milliárd dollárba került, és csak 4 hónapig működött
A hidegháború rengeteg különlegességet ihletett, de a nukleáris támadástól való félelem az egyik legfurcsább projekthez vezetett ami amerikai földön valaha előfordult. Azt hinnéd hogy Észak-Dakota egy rendkívül unalmas vidék, de a kanadai határhoz közeledve az egysíkú pusztákat megszakítja valami különös építmény, ami messziről piramisnak néz ki. Az épületegyüttes sokáig a legfejlettebb interkontinentális ballisztikus rakéta elhárító rendszer volt amit valaha építettek.
Az 50 fő lakosú Nekoma városka mellett található a Stanley R. Mickelsen Safeguard Complex, amit 1970-ben kezdtek építeni. Ekkor javában tartott a vietnami háború, és a kubai válság rémképe még erősen kísértett. Mindenki az atomháborútól rettegett, és már üzemeltek rakéta előjelző állomások. Ilyen volt pl. a horizonton túli észlelésre szolgáló Orosz Harkály, vagy Alaszkában a White Alice kódnévre hallgató radarrendszer. Az USA hadserege a Safeguard Program keretében potom 6 milliárd dollárért húzta fel ezt az objektumot, melynek fő feladata az volt, hogy figyelje, azonosítsa és lelője a szovjet ballisztikus rakétákat. A programban eredetileg három ilyen állomás felépítésének a terve szerepelt.
A Safeguard rendszer több összetevőből állt, a Perimeter Acquisition Radarból (PAR), a Missile Site Radarból (MSR), valamint Spartan, Sprint és a Remote Sprint rakétaindítókból. A PAR végezte a távolfelderítést, és már az Északi-sarki régióban megjelenő rakétákat is érzékelte, majd átadta az adatokat a piramis négy oldalán elhelyezett célravezető MSR radaroknak. A komplexum körül 16-32 kilométeres sávban helyezkedtek el a rakétaindítók.
A piramis csak a jéghegy csúcsa, mert több szint mélyen benyúlik a föld alá. A komplexum fénykorában 30 nagy (Spartan) és 70 rövid hatótávolságú (Sprint) rakétát tartottak itt. Amikor a SALT-1 fegyverzet korlátozási egyezmény hatályba lépett a Szovjetunió és az Egyesült Államok között már 85%-os készültségű volt az objektum, amit annak idején Nixon piramisnak is becéztek.
A szerződésben a felek vállalták, hogy egyikük sem telepít rakétaelhárító rakéta rendszert (ABM), kivéve egyet-egyet a saját fővárosa és a saját interkontinentális ballisztikus rakétái indítóállásainak 150 kilométeres sugarú körzetében, legfeljebb 100–100 indítóállással és ugyanennyi rakétaelhárító rakétával, korlátozott számú és hatósugarú radarokkal. Az egyik kritériumnak elvileg megfelelt volna a bázis a PAR radart leszámítva, hiszen az ellenségre irányított Minuteman interkontinentális rakéták silóiból is jó pár darab a környékre épült. 1975 április elsején el is kezdődött a részleges működés, ami október elsejétől vált teljessé. 1976 február tizedikén pedig leállították az egész rendszert.
Ezt több okkal is magyarázták, egyrészt túl költségesnek bizonyult, másrészt felmerült a kérdés, hogy vajon milyen hatékony lenne a gyakorlatban. Végül pedig az ellenséges nukleáris bombák felrobbantása az USA saját területe fölött nem tűnt túl jó ötletnek, ráadásul a bázis Kanadára is veszélyt jelentett, hiszen a szovjet rakéták nagy valószínűséggel abból az irányból is jöttek volna.
Ezután a beton silókat lezárták, minden értékes tárgyat elszállítottak, az alagutakat hagyták hogy megteljenek vízzel. A távolfelderítő (PAR) radart a légierő átvette, és 1977-ben újra aktiválta, majd később továbbfejlesztette. Egy ideig a piramis turistalátványosságként szolgált, aztán a szövetségi kormány 2012-ben árverésre bocsátotta. Sikerült is az értékesítés, egy pacifista, visszahúzódó vallási szekta (Hutteriták) vásárolta meg 530 000 USA dollárért, így most már jó messziről nézhetjük csak.
2011-ben a Szellemvárosok Észak-Dakotában oldal szerzői Troy Larson és Terry Hinnenkamp lélegzetelállító képeket készítettek az elhagyott bázison, ezekből láthatunk lentebb párat.
Forrás: Wikipédia, www.ghostsofnorthdakota.com
