Régen, csaknem száz évvel ezelőtt, még nem találták föl a keverőasztalt. Még régebben, 1893. február 15-én, amikor egy magyar találmány, Puskás Tivadar vezetékes Telefonhírmondója kezdte meg a műsorát, még az elektronikus erősítő sem létezett. Mindössze egyetlen szoba volt a stúdió, s abban is csak egy, legfeljebb átkapcsolhatóan két mikrofon volt.
Az iménti filmhíradó egy dologban tévedett: Puskás Tivadar nem találta föl a telefonközpontot. A telefonhírmondót viszont valóban ő. E találmányban – amelyre mi, magyarok nagyon büszkék lehetünk –, nemcsak a technikai részletek érdekesek, hanem az a gondolat is, hogy egy pontból sok pontba el lehet juttatni a műsort: a híreket, prózai és zenei alkotásokat.
A vezeték nélküli műsorszórás az első világháború után kezdődött meg. Még ekkor sem keverték egymásra a beszédet és a zenét, legalábbis Európában nem, ahol egyrészt lassabb volt az élet, másrészt tiszteletben tartották a művészi produkciók sérthetetlenségét.
Ezeknél azonban sokkal lényegesebb volt, hogy azt tapasztalták: ha a beszéd alatt zene szól, akkor akár érthetetlenné is romolhat az elhangzó beszéd. Politikai propaganda okok miatt tartották fontosnak, hogy a beszéd jól érthető legyen. A beszéd alatt zsizsegő muzsika azt az érzést kelti a hallgatóban, mintha egy másik rádióállomás zavarna be.
És eleink nem tévedtek. Noha pl. a Neumann cég már 1928-ban gyártott hangkeverőt, Európa legtöbb országában még a múlt század hatvanas éveiben is csínján bántak a zene és a beszéd egymásra keverésével – kivéve a nagyon tudatosan komponált művészi alkotásokat, a hangjátékokat.
Nem így az Egyesült Államokban! Az USA-ban 1920-ban szólalt meg az első rádióállomás, 1924-ben pedig már 500-nál is több működött. Ezek – szemben az európaiakkal – nem az egész országot sugározták be, és főként kezdetben eszük ágában se volt külföldre is műsort terjeszteni. (Hazánk pl. Trianon okán a magyarlakta területek egészét le akarta fedni – ezért épült meg a legendás szivar alakú antenna.)
Az USA-beli rádiók üzleti céllal jöttek létre. Míg az európaiak nem sugároztak reklámot, a tengeren túliak számára a műsor gyakorta csak kényszerű időkitöltő volt két reklám között. Márpedig a reklám akkor hatásos, ha magához ragadja a hallgatót. A beszéd szépsége nem mindig fontos, még az se, ha zajok szűrődnek a stúdióba, csak a lényegre kell figyelni, vagyis, hogy vedd meg a szart. Például a rágógumit.
Vagy a gyönyörűséges hajszárítót.
Igazán hatásosak a reklámdalocskák lehettek.
Ezt a korszakot, ennek paródiáját remekül mutatja be „A rádió aranykora” című film.
S innen már csak egy ugrás volt a diszkórádió. A legenda szerint éppen 1929. október 24-én, a gazdasági világválság kezdő napján kiáltja New York egyik rádióállomásának mikrofonjába Hubert Prior Vollee muzsikus: Hejhó, mindenkinek! A „The Fleischmann's Yeast Hour” című műsor évekig ment, különösen a tinik körében nagy sikerrel.
A műsorban gyakorta léptek föl zenészek, zenekarok is. Ha van kedved és időd, hallgass meg egy karácsonyi adást!
Vollee igen nagy érdeme, hogy 1937-ben helyettesének szerződtette Louis Armstrongot; nem érdekelte a fajgyűlölők felháborodása.
Természetesen ez még nem az a pörgős diszkó, mint napjainkban. Arra a háború utánig várni kellett. A rockzene meghozta a változást. Például abban a rádióban, amelynek diszkóműsorát egy Alan Freed nevű szélhámos vezette.
Európa továbbra is aludt. Kivéve egyetlen kereskedelmi állomást, az egyébként 1933-ban alapított Radio Luxembourgot. Igen, így írva, mert angol nyelven sugárzott. Valójában ez a rádió mindig renitens volt; pl. 1956-ig nem volt hajlandó aláírni azt a nemzetközi megállapodást, amely elosztotta a rádiócsatornákat és meghatározta azok teljesítményét. A Luxit – főként a jobb esti hullámterjedés miatt – nálunk is sokan hallgatták délután hattól hajnalig a hatvanas évektől kezdve, mert bődületes teljesítménnyel sugárzott a 208 méteres középhullámon, és senki nem zavarta az adást. A legújabb „angolszász kultúrmocsokkal” barátkozhattunk – hát még, ha értettük is volna a műsorvezetők hadarását... Szerencsére, nem értettük.
A Luxinak a hatvanas évek közepéig nem volt konkurenciája, a nagytőke azonban megunta a kiszolgáltatottságot. A „senki földjén”, a tengereken megjelentek a kalóz rádióadók, amelyek a BBC heti egy órájával szemben éjjel-nappal szolgálták ki a zsebrádiós tiniket. 1964 március 28-án szólalt meg a suffolki partoktól 15 km-re a legendás Caroline hajó rádiója a 199 m-es középhullámon.
Bizonyára megfigyelted, hogy ha az eddigi példákban rá is dumáltak a zenére, szinte mindig csak olyan részre, ahol nincs szöveg. Ez általában a nóta eleje, az intro. Ráadásul olyan figurák rizsálnak, akiknek erős, mindent átütő orgánumuk van. A Caroline-t követték a többiek. Egy 1970-ben megjelent kiadvány hétszáz egykori kalózrádiót sorol föl Nyugat-Európában. Ennek a korszaknak állít emléket – rengeteg jó zenével – a Rockhajó című film. Azt nem írhatom le, hogy akár HD-ben is letölthető az ncore-ról, viszont az előzetesét megnézheted.
A kalózrádiók sorsát elsősorban az pecsételte meg, hogy a „rendes” rádiók is átvették a kalózok hangvételét, s hogy győzött a nagytőke szabadságharca: egyre több országban engedélyezték a kereskedelmi rádiók működését. A volt szocialista országok közül hazánk volt az első, amelyik – igaz, a Magyar Rádió keretein belül – kereskedelmi rádiót működtetett. A Danubius nyitotta a sort, és a Calypso követte.
Hozzáteszem, hogy a diszkós, a Luxit példának tekintő stílus már korábban megjelent a királyi rádióban.
A rendszerváltás után több évig nem indulhattak el új rádiók. A honi kalózrádiók nem a kufárokért, hanem a szólásszabadságért, a szabad rádiózásért küzdöttek. Munkatársai ingyen dolgoztak, a rádiókban nem volt reklám. Az első ismertebb kalózrádió a Tilos volt, amely az akkoriban divatos, és más rádiók által nem játszott techno-partykkal, továbbá szókimondásával lett népszerű.
Kistelepüléseken nem, de egyes nagyvárosokban (Pécs, Miskolc) kb. tucatnyi kalózrádió kezdett működni, a Balaton partján pedig elindult az első kereskedelmi kalózrádió is. 1992. március 8-án, a „Nálam nem dönt az állam – az abortusz magánügy” című műsorával pedig egy szentendrei úti toronyház tetejéről szórta műsorát a budapesti FIKSZ Rádió. Mivel ebben a kalózkodásban jómagam is érintett voltam, a nosztalgiázó lírázás helyett az első adásunkat beharangozó tévéműsort ajánlom a figyelmedbe.
Ma már rengeteg rádió szól hazánkban is. A profi rádiókban képzett hangmesterek, hangmérnökök keverik a műsorok hangját. Azonban amióta megszaporodtak a rádióállomások, illetve, a nagy rádiók is takarékoskodni akarnak, egyre inkább automatikákat használnak jó fülű, biztos kezű szakemberek helyett.
Az egyik ilyen cucc a voiceover limiter.
Utálom. Gyűlölöm. De legközelebb erről lesz szó.
Cs. Kádár Péter
A szerzőről, és hogy mi az a Diszkónika?
A Diszkónika egy 1984-ben megjelent könyv, melynek alcíme: A rockzene és a disco technikája. Akkortájt még a mindennapi életben nem létezett a digitális technika, és összesen 3 országos rádióprogramot lehetett hallgatni az országban. A szerző Cs. Kádár Péter a Magyar Rádió hangmérnöke volt ebben az időben.
A könyv segít eligazodni a hangzások világában, és játékos módon oktat egyedi laza nyelvezetével és hasonlataival. A XXI. századi Diszkónika a napjainkra aktualizált változat, amelynek legfrissebb részeit a Soulmusic.hu oldalon lehet követni, és persze a régebbieket is érdemes elolvasni.
