Lazarbibi

A szovjet hadiipar különleges mellékterméke

A szovjet hadiipar különleges mellékterméke

Egy fejhallgató, ami egyetlen hanglemez miatt készült. avagy az Elektronika-TDK-3 „KVADRA” elfeledett története

a08656d8f0cd91f74e7e6d1bdc55b469.jpg

Manapság nem nagy ügy a kettőnél több csatornás hangzás, hiszen a házimozi rendszerek már teljesen hétköznapinak számítanak. Az 5.1-es és 7.1-es fejhallgatók már nem annyira, ezeket főleg gamerek használják.

A 70-es években úgy gondolták, hogy sztereó két csatornája kevés a megfelelő térérzet kialakulásához, ezért megjelentek az első kvadró hangfelvételek, így hát igény támadt az azokat lejátszani képes eszközökre. A kvadró iránti érdeklődés rövid időszakában a Szovjetunióban megjelent és sorozatgyártásba került egy sajátságos fejhallgató-modell – az Elektronika TDK-3 „KVADRA”, melynek a gyártása azonban nagyon rövid ideig tartott. 

A zeneművek egy részét nyugaton már kvadróban rögzítették, és az amerikai, európai és japán cégek elkezdték gyártani az ilyen felvételek lejátszásához szükséges berendezéseket. A kvadrofón rendszer magját az analóg hangerősítők, rádiókészülékek, magnetofonok és lemezjátszók alkották, amikhez 4 darab hangsugárzót, vagy kvadrofón fejhallgatókat lehetett csatlakoztatni. Az utóbbiak különösen menő cuccnak számítottak az akkori zenemániások és audiofilek technikai arzenáljában. A kvadrofónia iránti globális érdeklődés 5-7 éve alatt közel 50 féle kísérleti és sorozatban gyártott 4 csatornás fejhallgatót készítettek. Néhányat csak egy modellhez fejlesztettek ki, de volt olyan is amit ajándékba adtak hangerősítőkhöz vagy rádióvevőkhöz.

69a74614b6ff46d8b6b14effe723606a.jpgA legendás Marantz 4400 kvadró rádióerősítőhöz készült az ELEGA DR-147Q típusú fejhallgató, ami a szovjet fejlesztés alapjául szolgált. Nagyjából 30 féle modell még ma is fellelhető az eBay-en, amit abban az időben gyártottak. Teljesen természetes, hogy a Szovjetunióban is érzékelték az irányvonalat, bár ott abban az időben a fő probléma az volt, hogy valami legyen a boltok polcain, és ez az audioberendezésekre is vonatkozott. A birodalomban gyakorlatilag nem létezett kvadrofón hangfelvétel, ennek ellenére mégis a fejhallgató gyártása mellett döntöttek.   

Japán fejhallgató a szovjet hadiipartól 

Az új fejhallgató megalkotására szokás szerint egy félig hadiipari vállalatot szemeltek ki Szaratovban, az „Agregát” nevű üzemet. Ugyanitt a „Kontakt” nevű rádiótechnikai gyárban indították el nem sokkal később a TDSZ-5 típusú fejhallgató gyártását. Feltételezhető, hogy mindkét esetben ugyanaz a mérnökcsapat végezte a munkát, és az ”Agregát” valamint a „Kontakt” – ugyanannak a vállalatnak az elnevezése volt, csak más időpontban. Ez két okból kifolyólag lehetséges: az egyik az, hogy a vállalat hadiipari jellegű (nem valószínű, hogy egy városban két azonos profilú hadiipari gyár is működjön); a másik pedig, hogy a TDSZ-5 és a „KVADRA” is többé-kevésbé egy-egy Japán fejhallgató másolata. Ebből az következik, hogy Szaratovban foglalkoztak a japán eszközök lemásolásával a hadiipari munkák szünetében, valószínűleg egy külön kollektíva végezte ezt a tevékenységet.

8ebbf768fed417c4234d5413af7ed260.jpgA leendő fejlesztés alapjául két, addigra már jól ismert japán mintapéldány szolgált. A legtöbb akusztikai és formai megoldást az ELEGA DR-147Q (Amerikában FISHER DR-147Q ) típustól vették át, mint például a hangszórók elhelyezkedését, a kagylók formáját és az akusztikai kialakítás egyéb finomságait. Néhány konstrukciós sajátosságot a PANASONIC EAH-41 ihletett.

9b4fad4a809eb66ee1b79ed581fb29fc.jpgA sorozatgyártás első példányai 1979-ben láttak napvilágot. A fejhallgatókba 4 darab hagyományos 0,25GD-10 típusú dinamikus hangszórót építettek be, amelyekkel szovjet mérce szerint jó minőségű hangzást sikerült produkálni. Így a készülék jellemzői teljes mértékben megfeleltek a hifi szabvány követelményeinek, ami a szovjet emberek számára maga volt a megtestesült űrtechnika. Ára 50 rubel volt 1979-ben, ami felfoghatatlan pénznek számított egy hazai gyártású fejhallgatóért. Ugyanakkor az eredeti példányok Japánban és az USA-ban drágábbak voltak, még a dollár hivatalos árfolyamával számolva is. 

Ergonómiából elégtelen

Bátran kijelenthetjük, hogy ennek a fejhallgatónak a vesztét elsősorban az ergonómia okozta, ami sok nyugati példányra is igaz. Amíg a 60-as években a fogyasztó az „isteni hangzás”-ért hajlandó volt elviselni némi gyötrelmet, addig a 70-es évek végére még a hazai háztartási berendezésekkel vívott „harcokban” edzett szovjet ember is valami viszonylag kényelmesre vágyott. A felhőtlen zenehallgatással nehezen összeegyeztethető volt az 1 kilogrammosra sikeredett fejhallgató. A szovjet vásárló az elfogadható hangminőségért cserébe megbocsátotta volna a kvadró felvételek szinte teljes hiányát és őszintén szólva nem vágyott ilyen jellegű térhatásra, teljesen megfelelt volna neki valamilyen álkvadró rendszer, de kiváló hangminőséggel.

A zord szaratovi fejhallgatón konstrukciós nehézségek miatt még a japán eredetin levő kényelmes átkapcsolót is kicserélték egy speciális átalakítóra. Erre azért volt szükség, hogy lehetőség legyen sztereó- és monó felvételek meghallgatására is. Az amerikai és japán fejhallgatók többségén két sztereó Jack csatlakozó volt. Ezzel szemben az Elektronika TDK-3 „KVADRA” egy SZG-5 (DIN5) típusú csatlakozóval rendelkezett, így nem lehetett véletlenül felcserélni az első és hátsó csatornákat, nem úgy mint a Jack csatlakozók esetében.

e406a4ca5b30d69bea77ff5899caa270.jpg

Fenti képen a szovjet „Jupiter” 4 csatornás kvadrofón hangerősítőt láthatjuk

7b0a70db6898f209dcd7952883bfef18.jpg

Érdekes, hogy amikor megszületett a döntés a kvadró fejhallgató sorozatgyártásáról, a Szovjetunióban már létezett 4 csatornás magnetofon, hangerősítő és kvadrofón lemezjátszós erősítő, ám az első ilyen hanglemez megjelenésére még éveket kellett várni. Lenti képen a „Főnix – 002” - az egyetlen szovjet kvadró lemezjátszós erősítő. 

b557d611114f00c870d87df8af7cb925.jpg

Az első és egyben utolsó kvadrofón hanglemez a Szovjetunióban a country-zenét játszó „Alma” együttes albuma volt (lenti kép). A lemezt igen borsos 6 rubeles ára (egy LP átlagos ára 1,5 – 2 rubel között mozgott), valamint a formáció alacsony népszerűsége miatt gyakorlatilag senki sem vásárolta. Ennyi erővel akár Leonyid Iljics Brezsnyev beszédeiből is készíthettek volna kvadró felvételeket. 

edef22d36cf33ea69c291240daf0747f.jpg

Az itthoni Rádiótechnika szovjet testvérlapjában, a „Радио” folyóiratban megjelent reklámanyagok, és a kvadrofóniát népszerűsítő írások ellenére az első szériákat csak nagyon nehezen tudták eladni. Még az áruhiányban szenvedő szovjet boltokban sem akarták megvásárolni. A szaklap arról írt, hogy a fejhallgató képes visszaadni egy koncertterem hangzását, de minden hiábavaló volt. A kvadrofónia a Szovjetunióban összeomlott, még mielőtt elkezdődhetett volna.

ragyiokvadro.png

Japánban és az USA-ban nem így történt, mert ott sok cég sokat költött az ilyen rendszerek fejlesztésére, de a hetvenes évek végére kifulladtak a projektek és csak a digitális technika adott új lendületet a kettőnél több csatornás hangrendszereknek, főleg a DVD lemez megjelenésével. Így vagy úgy, a próbálkozások nem voltak hiábavalóak, mert manapság a kvadró fejhallgatók logikus továbbfejlesztéseit, az 5.1-es és 7.1-es headseteket aktívan használják a számítógépes játékosok.  

Források: radioman-portal.ru, port.ru

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba

A szovjet hadiipar különleges mellékterméke Tovább
Cyber kalózok a XIX. században

Cyber kalózok a XIX. században

Az emberiség történelmében a távoli kommunikációt évszázadokig a futárok és a füstjelek jelentették - néhány fénnyel való próbálkozást leszámítva. Az első lényeges változás csak a 18. század végén történt, amikor 1772-től Franciaországban kiépítették a jelző szemaforok hálózatát. Ki gondolta volna, hogy már ezt a rendszert is meghekkelték 1834-ben. Hogyan lehetséges ez a távíró és az internet előtt, amikor még Morze is csak tervezgette saját rendszerét? A hálózat fénykorában tőzsdei információkat is továbbított, de kezdjük az elején. kepkivagassemafor.PNG

A francia forradalom győzelme után hosszú háborúskodás indult Európában, ezért különösen fontossá vált a hírek gyors továbbítása. A megfelelő technikai megoldást hosszas kísérletezgetés után Claude Chappe (1763-1805) és két testvére találta meg. Az 1793-as év hozta meg nekik a sikert, elkészült a szemaforos távjelző, melynek kidolgozásában Abraham-Louis Bréguet (1747-1823), a kor híres órása és műszerkészítője is részt vett.

A Chappe testvérek végső tervében a szemafornak két karja volt (jelzők), melyeket egy keresztrúd ( szabályozó) kötött össze. Az ellensúllyal felszerelt, rácsos szerkezetű, feketére festett karok 4-10 méter hosszúak voltak, melyeket egy őrtorony szerű épületből két fogantyú segítségével mozgattak. A közvetítő állomásokat egymástól 12-25 kilométerre építették fel, és tetejükről távcsővel figyelték a szomszéd jelzéseit.

semaphore-telegraph-56.pngMindegyik jelző hét pozícióban állhatott, a szabályozó pedig négyben, így összesen 196 különböző variációt lehetett beállítani rajtuk. A kombinációk nagy száma az ábécé kis- és nagybetűinek továbbításán kívül arra is lehetőséget adott, hogy a leggyakrabban használt szavak külön jelet kapjanak, ami sokat gyorsított az üzenetek továbbításán. A mennyiben a láthatóság jó volt, egy képzett üzemeltető egy perc alatt három szimbólumot tudott küldeni.

1794-ben Párizs és Lille között kezdte meg működését az első 225 km-es szakasz A következő vonalat Párizs és Strassbourg között építették ki, ez 50 szemaforból állt. A rendszer gyorsan elterjedt egész Franciaországban, majd a nagyobb európai országokban is. Az egész francia hálózat 556 állomásból állt 4000 kilométer hosszan.

optischertelegraf-768x1024.jpg

A francia forradalom és az azt követő háborúk sikeréhez is hozzájárult ez a gyors távközlési rendszer. Például a Párizs-Lille vonalon óránként mintegy 36 jelet lehetett továbbítani, ami elég egy értékelhető információ átviteléhez, és ez sokszorosa volt a lovas futárok sebességének. 1794-ben a szemafor vonalon keresztül egy órán belül értesültek a párizsiak arról, hogy a francia hadsereg visszafoglalta Condé városát az osztrákoktól.  

A hálózatot kormányzati célokra tartották fenn, de 1834-ben két bankár, François és Joseph Blanc kidolgozott egy módszert arra, hogy tudnák saját hasznukra felhasználni. 

A Blanc-fivérek a Bordeaux-i tőzsdén kereskedtek államkötvényekkel, ahová a piaci mozgásokkal kapcsolatos információk több nap alatt érkeztek meg postai úton Párizsból. Azok a kereskedők, akik gyorsabban megtudják merre megy az árfolyam, hatalmas pénzeket kereshettek (volna). Persze próbálkoztak minden félével, gyorsabb hírnököket alkalmaztak, postagalambokkal kísérleteztek, de a Blanc testvérek találták meg a tuti megoldást. A hálózaton kell elküldeni a tőzsdei információkat, mert az a leggyorsabb. Nyilván nem normál módon, hiszen arra azonnal rájöttek volna. 

Hihetetlen, de már ez az egyszerű kommunikációs rendszer is titkosítva működött. Az üzenetet csak az ismerte aki küldte, és az, aki a megoldó kulcs birtokában el tudta olvasni. Tartalmazott még egy hibajavító jelet is, amiről utólag kiderült, hogy a rendszer gyenge pontja. Ez úgy működött, hogy ha elrontott egy szimbólumot a kezelő, akkor küldött utána egy törlő "backspace" karaktert, ami azt jelentette, hogy az előző szimbólumot nem kell figyelembe venni. Ebbe a hibás karakterbe építették be a tőzsde mozgását jelző információt, ugyanis ez végigment a hálózaton, az üzenetben viszont nem jelent meg. Ehhez egy Párizshoz közeli torony kezelőjét kellett lefizetni, aki leadta a hibás szimbólumot a megbeszélt időpontban. A végpontnál Bordeaux közelében - ahol ráláttak a szemaforra távcsővel - vették az információt és továbbították a Blanc testvéreknek, akik 2 éven keresztül mindig tudták előre a tőzsde mozgását.

04_-the-first-cyber-attack-happened-back-in-1834-by-blanc-brothers.png

A baj ott kezdődött, amikor megbetegedett a lefizetett kezelő. Bár ő átadott minden információt a helyettesnek, de az új ember inkább feldobta a társaságot. A Blanc fivéreket bíróság elé állították, de Franciaországban nem volt olyan törvény, ami alapján elítélhették volna őket. Örök érvényű tanulság, hogy a technológiától függetlenül mindig az ember a leggyengébb láncszem.

Az optikai távíró egészen a XIX. század közepéig üzemelt, csak a vezetéken keresztül működő elektromos változata tudta kiszorítani. A legutolsó, már kizárólag üzleti céllal rendszerben tartott szemaforos távközlési rendszert 1880-ban kapcsolták ki Svédországban. 

 

 Források: andreafortuna.org, inc.com, wonderfulengineering.com, markpack.org.uk

Cyber kalózok a XIX. században Tovább
Gigantikus hangrendszerek

Gigantikus hangrendszerek

A hatalmas hangfal erődítmények akkor váltak széleskörűen ismertté, amikor megépült a "The wall of sound", amit a Grateful Dead zenekar hangmérnöke alkotott meg 1973-ban. A 80-as években az ilyen gigantikus hangfalak - mert amit otthon hallgatunk az csak hangdoboz - fokozatosan eltűntek a koncertek színpadjairól, átadva a helyüket a könnyebben kezelhető utódoknak. 

grateful_dead.jpg

A színpadi audioszörny létrehozásának ötlete a "Medve" becenévre hallgató Owsley Stanley-től származik. Ő nem csak a banda hangmérnöke volt, de részben finanszírozta is őket, azon túl pedig ellátta a tagokat „alkotói elixírrel”, vagyis LSD-25-tel. Az anyagot ( ami az USA-ban 1975-ig félig legális volt) a vállalkozó szellemű kémikus-mérnök egyedül gyártotta, használta és jó haszonnal árulta másoknak is. Persze volt egy kis szépséghibája ennek az üzletnek, ugyanis amikor neves vásárlói közül egyre többen távoztak idő előtt az élők sorából, letartóztatták, majd hároméves börtönbüntetés várt rá. 

A "The wall of sound" legenda úgy indult, hogy az 1969-es év egyik pszichonautikus utazása alkalmával (a kaliforniai Novato-ban próbált az együttes), egy „megvilágosodott” állapotban történt beszélgetés során - ami a hangosításról szólt - Bob Weir, Jerry Garcia, Phil Lesh, Medve és a Grateful Dead néhány odaadó csodálója összegyűlt a próbateremben és megvitatták az akkori hangosító berendezések elégtelen képességeit. Amikor a beszélgetés az élő fellépések irányába fordult, Medve előállt egy ötlettel: „Tudjátok, a megoldás a hangrendszerben van. Annak az együttes mögött kell állnia, és minden hangszert külön kell erősíteni” Abban a pillanatban senki sem vette komolyan , de az elv nagy hatással volt az összegyűltekre. Ez volt a kiindulási pontja egy addig soha nem látott építmény – "The wall of sound" – létrehozásának.

df97d4cd83bd494db8b9d781c7b47349.jpgLétezik egy sokkal prózaibb verzió is az előzményekről, ez pedig a banda sikertelen fellépése a Woodstock Music & Art Fair fesztiválon 1969-ben. Akkor olyan problémák voltak a hangberendezéssel, amelyek lényeges hatással voltak az előadásra és a hallgatóságra is főleg negatív irányban. Nem tudjuk az igazságot, de 1972-re Owsley Stanley (Medve) befejezte a „Fal” tervezését. A kidolgozásban részt vett Rick Turner, Ron Wickersham és John Curl is. 1973-ra a "The wall of sound" felépült.

A banda minden tagja és minden egyes hangszer saját erősítést és hangsugárzókat kapott. A fal csúcsminőségű alkatrészekből épült. A hatalmas szerkezet 27 000 Watt RMS, azaz szinuszos teljesítményre volt képes és 103dB hangnyomást produkált kb. 800 méter távolságban. A zenészek a fal előtt léptek fel, és nem használtak monitor hangszórókat. Ezért, ahogy azt Medve kigondolta, a zene kivételesen tisztán szólt, és egyformán hallották az emberek a színpad előtt és a zenészek a színpadon állva. Eközben a zenekar tagjai hogy nem süketültek meg, azt senki nem tudja.

f4b76bad51774e93bbfb7dde83f31175.jpgA hangfalak meghajtását 89 darab 300W RMS teljesítményű tranzisztoros, valamint három darab 350W RMS teljesítményű McIntosh csöves erősítő alkotta. A maguk korában ezek voltak a legjobbak. A csöves MC3500-ból ma már alig lelhető fel működő darab, de ha akad is egy eladó példány, azért simán el lehet kérni hatvanezer dollárt.

0123dd1575e44302ba45a96ef87d7e6f.jpg

A „The wall of sound” megjelenése idején a bolygó a legerősebb koncert hangrendszere volt. Összehasonlításképpen, a legendás The Beatles 800 W összteljesítménnyel lépett fel, és Woodstock sem lépte túl a 4 kW-ot. A nagy fal folyamatosan nőtt, 10 méteres magasságot és több száz tonna súlyt ért el 1976 végére. A 80-as évek elejéig használták, ezután már a magas költségek miatt nem érte meg, ráadásul addigra születtek kényelmesebb és praktikusabb megoldások. Ennek ellenére mégis volt egy esemény ahol összeraktak egy még nagyobb szörnyeteget. 

620795f0131f49ebbee60e39675e361d.jpg

A Donington parkban (Derbyshire U.K.) rendezték a "Monsters of rock" fesztivált 1988 augusztus 19-22 Között olyan résztvevőkkel, mint a Metallica, Van Halen, KISS, David Lee Roth, Megadeth, Guns `N` Roses, Helloween és az Iron Maiden. 107 000 néző előtt tartották meg a koncerteket.

Ehhez építettek két darab 45 x 10 méteres hangfalrendszert, amelynek (RMS) összteljesítménye 523 000 Watt volt és 100 dB hangnyomást biztosított 2,7 km távolságra. A mérések során az Iron Maiden koncert alatt 118 dB és 124 dB közötti értéket rögzítettek a hangforrástól 90 méterre, a csúcsértékek elérték a 140 dB-t. A rendszer 360 darab hangdobozból állt, amit 460 teljesítményerősítő hajtott meg 4 frekvenciasávra osztva. Minden hangszórót a Turbosound gyártott. A berendezés több mint fele az Iron Maiden csoporthoz tartozott. Akkorára sikeredett a szörnyeteg, hogy 1990-ben felvették a Guinness rekordok könyvébe, mint a legnagyobb hangrendszert. 

70a3d86757564feaa5feb0053153ee73.jpg

A legtöbb diszkóban az emberek a DJ felé fordulnak, de 2013-ban Manchesterben a hangrendszerről akartak képeket készíteni, ugyanis ekkor debütált a "Despacio". Hét darab 3,5 méter magas hangsugárzó, 50 000 wattos összteljesítménnyel. Két éves fejlesztés után három éjszakán át szólt a Manchester New Century Hallban az összesen tíz tonnás cucc. _33a1481.jpg

A rendszert az LCD Soundsystem frontembere, James Murphy tervezte, de közreműködött a legendás hangmérnök John Klett és két mashup - több zeneszámot összeolvasztó - mester, David és Stephen Dewaele. A Despacio - ami a spanyolul lassú - azért született, hogy az Ibiza-i éjszakában a DJ-k egyedülálló hangminőségben játszhassanak olyan zenéket, amikek általában nincs lehetőségük játszani, és persze kizárólag vinylről. Az audiofil fejlesztőcsapat mindenképpen McIntosh erősítőket akart használni , mivel ezek már bizonyítottak a Grateful Dead nagy falában .

A törekvés az volt, hogy olyan klub hangrendszert hozzanak létre, amelyik úgy szól, mint egy audiofil otthoni cucc. El akartak szakadni a mai sokprocesszoros készülékektől, amik mindent szoftveresen próbálnak megoldani. Az alkotók nagyra értékelték az analóg technikát. Hat hónap alatt készültek el a tervek, szerencsére a McIntosh is fantáziát látott ebben az egyedülálló projektben és több százezer dollár értékű erősítőt kölcsönzött, melyeknek összteljesítménye 50 000 watt és a súlya 4,5 tonna volt. A rendszer nem csak jól szólt, de jól is nézett ki. A magassugárzó helyzetét mechanikus úton lehetett változtatni a futásidő korrekció végett, tehát semmi hangprocesszor meg ilyesmi. Két nappal a debütálás előtt szinte minden zenei stílussal tesztelték a rendszert, és remekül vizsgázott.

_33a1056.jpgA Despacio úgy szól, hogy elmerülhetsz a zenében, és nem ébredsz fáradtan másnap. Olyan a hangminőség, hogy nyugodtan beszélgethetsz a melletted lévővel, mert megérted minden szavát, nem kell ordibálnod. A kiváló építőelemek mellett még az a titok, hogy a rendszer kb. 20%-on működik, ezáltal minimalizálva a torzítást és egyéb negatív hatásokat. Gond is lenne, ha feltekernék a maximumra, hiszen ekkora teljesítménnyel már szabadtéren szoktak hangosítani. Mindenki kimenekülne a teremből és halláskárosodást szenvedne valószínűleg.

6dd73ab4d936491092cce810d3b38a12.jpgHasonló elgondolásból született meg Bowers & Wilkins Sound System, mint a Despaacio. Ha kapható lenne a kereskedelemben 1.000.000 eurós árcédula díszelegne rajta. Laurence Dickie, a legendás Nautilus hangszórók tervezője segített a rendszer megalkotásában. Még nagy hangerőn is kellemesen szól, de valószínűleg ennél sem tekerik fel teljesen a potmétert, mert 120 000 Watt már fegyverként is használható, bár ezt a gyári adatot kicsit soknak találom, valószínűleg zenei csúcsokra értelmezhető. A hangrendszer összes eleme házon belül készült, tehát a Bowers & Wilkins saját terméke.

e8821828d35b400d93ecf56213337cac.jpg

A NASA valaha épített legerősebb rakétája fogja hordozni az ORION űrhajót. Ahhoz, hogy szimulálni tudják a valós körülményeket, az űrkapszulát a hordozórakéta által kibocsátott akusztikai rezgések hatásának kell kitenni. A gyártó Lockheed Martin ezt a tesztet egy speciális akusztikai kamrában szokta végezni, de mivel az űrhajót nem akarták elmozdítani a helyéről, ezért mást kellett kitalálni. Körbepakolták 1500 darab hangdobozzal és 150 decibeles hangnyomással ráküldték a számítógép által szimulált hangokat.  

lockheed-sound.jpg

A hangszórórendszer bárhol felállítható - feltéve, hogy van elég villamos energia a közelben. Egy számítógépes algoritmust gondoskodik róla, hogy a hanghullámok pontosan ugyanolyan eloszlással és energiaszintekkel érkezzenek az űrhajóra, mint ahogy majd az indításkor fognak. A kapszulán és környékén elhelyezett 70–100 mikrofon ad visszajelzést arról, hogy ez valóban megtörténik. 

lockheed-speaker.jpg

Arról nincs információ, hogy a technikusok munka után esetleg zenével is próbálgatták e a rendszert.

RMS (effektív, vagyis hatásos teljesítmény). Szabványos mód az erősítők teljesítményének mérésére. Az eszköz bemenetére szinusz jelet vezetünk és megmérjük a kimeneten azt az átlagos értéket, amit még károsodás nélkül elvisel, ezért szinuszos teljesítménynek is szokták nevezni. A zene persze ritkán áll ilyen hullámokból, és ott rövid idejű csúcsok is előfordulhatnak, amiket még simán elvisel az erősítő, ezért létezik még a zenei teljesítmény, ahol ezeknek a rövid csúcsoknak az értékét veszik figyelembe, ezért ez mindig nagyobb, mint az RMS. Ahol nem tüntettem fel, ott nem derült ki milyen módon mérték a teljesítményt.

  

 Források: wired.co.uk, whathifi.com, popsci.com, roniker.ru, pult.ru, wikipédia

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba

Gigantikus hangrendszerek Tovább
Mikrohullámú fegyverek

Mikrohullámú fegyverek

6_img123219165209.jpg

Az elektromágneses hullámok 0,3-300GHz közötti tartományát nevezzük mikrohullámoknak. Nagy teljesítménnyel koncentráltan kisugározva fegyverként is felhasználhatjuk őket.  A gigahertzes mikrohullámokat kibocsátó magnetronok első generációjának terveit még 1924-ben August Zacek és Erich Habann egymástól függetlenül vetette papírra. Később minden ország önállóan - és persze titokban - próbált fejleszteni. Ezek a korai magnetronok igen alacsony hatékonysággal működtek és a fejlesztések fő iránya a radartechnikára koncentrálódott. Érdekes módon azonban a hullámok hatásait tanulmányozva nem az ételmelegítés jutott először eszébe a fejlesztőknek, hanem embertársaink megsütése volt az elsődleges cél.

Az első mikrohullámokat használó fegyver kifejlesztésének előkészítése Japánban kezdődött 1939-ben [az AISR Noborito laboratóriumában], egy harminc technikusból álló csapattal. A fő cél az volt, miként lehet a mikrohullámokat a legjobb hatásfokkal előállítani, és hogyan tudnának belőle egy olyan fókuszált energianyalábot létrehozni, ami akár megállít egy belsőégésű motort. Persze az élő szervezetre gyakorolt hatás sem volt mellékes. A legtöbb forrás szerint a kutatások egy Nikola Tesla által bejelentett csodafegyver hatására kezdődtek el, ami soha nem épült meg, de rendkívüli tulajdonságokkal rendelkezett. Komplett hadseregeket és repülőszázadokat tudott volna eltüntetni, ezért kapta a - főleg a sci-fi világában használatos - halálsugár nevet. A Discovery Channel komplett sorozatot készített a fegyver nyomainak felkutatásáról, de sokkal okosabbak nem lettünk tőle. A filmben megépítettek egy kisebb verziót, ami valójában egy nagy teljesítményű Tesla tekercs volt. 

tesladeathray-7077.jpg

1943-ban megkezdődött a Shimada City kutatóintézetében egy nagy teljesítményű magnetron kifejlesztése. Számos japán vezető fizikus vett részt ebben a projektben, többek között a későbbi Nobel-díjas Sin-Itiro Tomonaga. Még ugyanabban az évben sikerült két méteres távolságból a kísérleti állatokban tüdővérzést előidézni, és egy repülőgép motort leállítani, ami nem rendelkezett védőburkolattal. A Ku-Go nevet viselő fegyver megkapott minden támogatást. 1944-ben egy minden addiginál fejlettebb és erősebb, 30 kilowattos prototípust próbáltak ki, amivel 30 méteres távolságból sikerült megölni egy kísérleti nyulat és egy mormotát. Előbbi tíz, utóbbi húsz percig volt kitéve a mikrohullámú sugárnyalábnak. A háború végére 100 kilowattig sikerült feltornászni a teljesítményt, de már kiadták az utasítást egy gigantikus, négy, egyenként 300 kilowattos magnetronból álló, 10 méteres antennával sugárzó Ku-Go megépítésére. Számítások szerint ez 100 kilométeres távolságból lett volna képes megsütni egy nyulat, de már soha nem készült el, mert közbejött a japán fegyverletétel. A háború után a kutatással kapcsolatos összes anyagot és eszközt az amerikai hadsereg elszállította.  

A hidegháború idején a nagyhatalmak aktívan próbálkoztak olyan fegyver létrehozásával, ami az ún. Mikrohullámú Hallás Jelenséget (Microwave Auditory Effect) használja fel. Ez abban nyilvánul meg, hogy mikrohullámú sugárzás hatására a koponya belsejében hallható hangok keletkeznek. Ezt először a II. Világháború alatt a radarállomásokon dolgozók észlelték. Ők arra panaszkodtak, hogy idegen zajokat hallanak, még 100 méter távolságra is a radartól.

A jelenséget 1961-ben Allan H. Frey amerikai neurológus írta le. Ő részletes cikket közölt a „Journal of Applied Physiology” nevű lapban, amelyben bebizonyította, hogy az impulzusszerű, modulált mikrohullámú sugárzást a belső fülben található csiga körüli szövetek elnyelik. Eközben felhevülnek és a hő hatására kitágulnak. Ez a folyamat viszont nyomáshullámokat, vagyis hangot hoz létre. Tekintettel arra, hogy a jelenség koponyán belüli, így a környezetben lévők semmit nem hallanak. Frey azt vette észre, hogy az érzékelt hangerő a maximális teljesítménysűrűséggel arányos, nem pedig a közepessel, ahogy azt addig feltételezték. 1245 GHz-en az érzékeléshez szükséges maximális teljesítménysűrűség kevesebb volt, mint 80 mW/cm2. Frey azt is megállapította, hogy a mikrohullámokat különböző zajoknak vagy a fejben érzett tűknek és tüskéknek lehet érezni.

1970-től a USA-ban elkezdtek fejleszteni egy olyan berendezést, amivel szándékosan hangokat hozhattak volna létre a fejben. Kezdetben úgy tervezték, hogy békés szándékkal fogják használni, például hallókészüléknek vagy hírközlési célokra, azonban a mikrohullámú sugárzás ártalmas hatása a fejlesztőket egy nem halálos fegyver elkészítésére ösztönözte. 1989-ben szabadalmaztatták a berendezést, amelyik képes hangokat továbbítani mikrohullámok segítségével.

Természetesen a Szovjetunióban is foglalkoztak a jelenséggel és - ahogy a 60-as években Frey - megállapították, hogy az adó jellemzőitől függően a páciensek hallhatnak sípolást, búgást, kattogást, kopogást valamint idegen tárgyakat érezhetnek a fejükben. A nagyhatalmaknál folytatott kutatások bebizonyították, hogy a moduláló jel változtatásával lehetséges szavak, kifejezések és hangok továbbítása. A moduláló jel paramétereitől függően a mikrohullámú sugárzás által keltett hang ingerelhet, kiválthat émelygést és hányást, valamint az ellenszegülés képességének gyengüléséhez, vagy eszméletvesztéshez is vezethet.

1974-ben Kenneth Foster a Pennsylvania Egyetemen sikerrel továbbított modulált beszédhangot. Kutatásaiban megjegyzi, hogy az ilyen átvitelhez olyan energiasűrűség kell, ami feltételezhetően veszélyes. 1975-ben  Don Justesen neurológus a sugárzásnak az emberi érzékelésre tett hatásáról értekezett. Ebben a cikkben megemlíti Joseph Sharp és Mark Grove 1974-es kísérletét, amit az USA Walter Reed Katonai Kutatóintézetben végeztek el. A kutatások során Sharp és Grove közölték, hogy a beszédhanggal modulált mikrohullámok sugárzása közben 10 szóból 9 volt felismerhető. A sugárzás adás közbeni szintje megközelítette a 10 mW/cm2-t, ami a biztonságos szint felső határa. Alacsonyabb szintű sugárzásnál a szavak felismerhetősége csökkent. Sok kutató állítja, hogy ilyen feltételek mellett bekövetkezhet az agynak a mikrohullámú sugárzás hőhatása miatti sérülése.

2004-ben a WaveBand Corporation a mikrohulllámú hallási effektus elvén működő kísérleti harci rendszert hozott létre "Mob Excess Deterrent Using Silent Audio" vagyis MEDUSA néven. A fejlesztők elérték azt a szintet, hogy a berendezés segítségével erős diszkomfort érzetet keltsenek, illetve ki tudnak iktatni egyes személyeket vagy csoportokat is. 2005-ben a WaveBand vállalatot megvásárolta a Sierra Nevada társaság, és három évre befagyasztotta MEDUSA fejlesztését. 2008-ban egy sor média szétkürtölte, hogy a Sierra Nevada a projekt továbbfejlesztésén dolgoznak. A fejlesztők leírták, hogy a MEDUSA használatakor a környező emberek számára hallhatatlan mikrohullámú sugárzás a célszemély fejében erős hangot kelt, ami kiáltásra emlékeztet, és addig tart, amíg a személy a berendezés hatáskörében tartózkodik. A hangot nem lehet megszüntetni azzal, hogy befogjuk a fülünket. A berendezést sorozatban nem gyártották, arról, hogy kísérleti példányokat szállítottak volna valakinek, nyilvános adat nincs.

Kenneth Foster a Washingtoni Bill University Egyetem professzora élesen bírálta az eszközt és kételkedett abban, hogy nem halálos. Foster megjegyezte, hogy az emberi biofizika sajátosságai miatt az eszköz „előbb öl meg, mintsem a zaj okozna nyugtalanságot”. Foster megállapítását megerősítették, és egyetértettek azzal, hogy a hang nem okoz semmilyen veszélyt ahhoz képest, amit majd a hő fog. A projektet hivatalosan nem hagyták abba, csak egyszerűen nem beszélnek róla a médiában.

002.PNG

ADS – Active Denial System

A szakirodalomban és a médiában legnagyobb publicitást a Pentagon által 2001. márciusában bejelentett ADS – Active Denial System – Aktív elhárító rendszer kapta. Az erőszakos tömegtüntetések, zavargások feloszlatására alkalmas mikrohullámú eszközt az Egyesült Államok Légierejének Kutatólaboratóriuma (AFRL – Air Force Research Laboratory) és a Nem Halálos Fegyverek Ügynöksége (DoD Non-Lethal Weapon Directorate) fejlesztette ki a Védelmi Minisztérium (Department of Defense) felkérésére. 

Az alap elképzelés 1989-ben született meg. Az ADS lényege, hogy tüntetések, zavargások esetén, a civil lakossággal szemben olyan eszköz álljon rendelkezésre, amely nem okoz maradandó egészségkárosodást, ugyanakkor mégis képes feloszlatni a tömeget, vagyis nem halálos, de hatásos. A berendezés 95 GHz-es elektromágneses sugárzást bocsát ki, mely hőt generál a célterületen tartózkodó emberek bőrfelületén, ezáltal a terület mielőbbi elhagyására kényszerítve őket. A közel 3 mm-es hullámhosszú sugárzás a ruhán áthatolva 0,3-0,4 mm mélyen hatol a bőrbe, ahol a fájdalomérző idegvégződések találhatók. A bőrfelszín alatt égető fájdalomérzetet kelt, és ennek következtében a besugárzott alany kényszerűen menekül a sugárzás útjából. A hatása akkor is érvényesül, ha a célszemély vastagon fel van öltözve. Égési sérülés okozásához legalább 3 percig tartó folyamatos besugárzásra lenne szükség. A 2 méter átmérőjű antenna egy keskeny sugárba fókuszálja a mikrohullámú sugarakat, melynek segítségével a tömegből akár egyetlen alany is célba vehető, még nagyobb távolságból is. A rendszer hatótávolsága kb. 500-1000 m. A fegyver elsütéséről semmilyen külső jel nem tanúskodik, sem hang, sem látványos fény nem kíséri működését, így az áldozatok nem tudhatják honnan és mivel támadják őket. A tesztalanyok szerint az érzés ahhoz hasonlít, mintha hirtelen egy kályha vagy sütő elé lépnének.

armymil20070126093954.jpg

A rendszer fixen telepített változatát már a 90-es években elkészítették, a járműre szerelt, mobil változat csapatpróbáját Irakban 2004. májusában kezdték meg, de akkor még nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A katonai terepjáróra szerelt verziót 2009-ben állították rendszerbe, de folynak a kutatások repülőgépek és hajók fedélzetén történő alkalmazásáról is. 2007 januárjában az eszközt a Georgia állambeli Moody légitámaszponton bemutatták a sajtónak. A kézi változatra egyes rendőri erők, és a tengerészgyalogság is érdeklődést mutatnak. Szigorúan őrzött objektumok védelménél is számolnak az alkalmazásával. Amennyiben a behatoló nem tesz eleget a terület elhagyására felszólító parancsnak, akkor ezzel az eszközzel kényszerítik a távozásra.

A mobil változat rendszeresítése a sikeres csapatpróbát, valamint néhány kérdés tisztázását követően várható. Ezek a kérdések elsősorban a célszemély biztonságának oldaláról vetődnek fel. Ilyen például, hogy mi történik abban az esetben, ha elesik, és nem tud felkelni, vagy ékszereket visel? Milyen hatással van az eszköz gyerekekre, idősekre, terhes nőkre stb... Tudósok figyelmeztetnek arra is, hogy közelről alkalmazva a sugár képes „megfőzni” a személy szemgolyóit. Szürke hályog vagy rák szintén a lehetséges hosszú távú hatásai közzé tartozhatnak a fegyvernek.

Huang Venhua, a kínai Északnyugati Nukleáris Technológiai Intézet kutatója és csapata 2011 óta dolgozik mikrohullámú fegyverek kifejlesztésén. Mostanra sikerült olyan erejű eszközt készíteni, ami elég erős ahhoz, hogy kisüthesse az ellenség fegyverrendszereinek elektronikáját. A Popular Science szerint a mikrohullámú ágyúval repülőket szedhetnek le a levegőből és tankokat béníthatnak meg a harcmezőn. A fegyverből fejleszthetnek rakétavédelmi rendszereket és még az ellenség éjjellátó- és hőkameráit is megbéníthatják, valamint drónra szerelve a légvédelmi eszközeit, kommunikációs rendszereit és parancsnoki központjait is. Ez így nagyon szép és akár működhet is bizonyos helyzetekben, de hogy egy tank 10 cm vastag páncélján keresztül semmit nem fognak vele kisütni, az biztos.  

001.PNG

Vigilant Eagle Airport Protection System

A Vigilant Eagle láthatatlan védelmi kupolát biztosít a repülőterek köré, amely minden gépet - nemzetközi és belföldi járatokat, valamint katonai és magán repülőgépeket - véd a terroristák által indított rakétákkal szemben. 2006-ban a Raytheon 4,1 millió dolláros szerződést kapott annak bizonyítására, hogy a védelmi rendszer alkalmas a polgári környezetben való működésre, és képes-e megvédeni a repülőgépeket akár a vállról indítható rakétáktól is. A Vigilant Eagle egy egyszerű technikát alkalmaz: az AESA radar befogja a célt, amit nagy energiájú mikrohullámú impulzussal besugároznak, ez a támadó rakéta legkisebb résein keresztül is tönkreteszi a vezérlő elektronikát, de ha mégsem, akkor annyira megbolondítja, hogy eltérjen eredeti céljától.  

Van még pár érdekes eset, ami a témával kapcsolatos. Orvosok és tudósok szerint mikrohullámú fegyverek okozhatták az Egyesült Államok Havannában, illetve Pekingben dolgozó diplomatái és családtagjaik máig rejtélyes megbetegedéseit. Bár egyes szakértők ezt megkérdőjelezik, de magyarázattal ők sem tudnak szolgálni. A külképviseleten dolgozók először a kubai nagykövetségen tapasztalták a tüneteket, a folyamatos fülzúgást. Bár egy időben már az is felmerült, hogy az egészet csak képzelik, és valójában agykárosodást szenvedtek, de az amerikaiak pekingi követségén dolgozók is hasonló panaszokkal jelentkeztek. Sőt 2017 szeptemberében egy USAID tiszt és felesége - akik az üzbegisztáni követségen teljesítettek szolgálatot - szintén akusztikus támadást jelentettek hasonló tünetekkel. Mivel Üzbegisztán a Szovjetunió része volt, Kuba és Kína pedig baráti ország, ezért egyértelműen az Oroszok nyakába varrták az eseményeket. Nem véletlen, hiszen voltak előzmények.  

Moszkva szignál

A címerbe épített leleményes lehallgató berendezés felfedezése után a CIA úgy gondolta, hogy megoldódott egy probléma. Tévedtek, mert egy 1962-es ellenőrzés során - amikor újabb kémeszközök után kutattak - szokatlan sugárzást észleltek. A mikrohullámú nyaláb egy szovjet lakóházból érkezett, amely a 100 méterre nyugatra feküdt a nagykövetség épületétől, frekvenciája 2,5 és 4,1 gigahertz közötti volt - ebben a tartományban működnek a mai wifi eszközök is. Az 5 microwatt/cm2 teljesítménnyel érkező Moszva szignál - így nevezték el a hírszerzésben - túl gyenge volt ahhoz, hogy komoly károkat okozzon. Máig nem tisztázott mi volt a szerepe. Az egyik legvalószerűbb elmélet szerint a hírszerzésben használatos elektronikai eszközöket akarták blokkolni vele, de voltak olyan feltevések is, hogy a követség munkatársainak elméjét és ezáltal viselkedését próbálták megzavarni. 1975 után a jel felerősödött, ekkor leárnyékolták a követség ablakait.  

Az eddig leírtakból automatikusan adódik a kérdés, hogy a körülöttünk folyamatosan jelenlévő kis intenzitású mikrohullámú sugárzással mi a helyzet? Ennek egészségkárosító hatásáról erősen megoszlanak a vélemények, és az ezzel kapcsolatos kutatások is ellentmondásosak. Egyszer egy tanulmány megállapítja, hogy károsak, később egy tudóscsoport kitalálja, hogy mégsem. Legtöbb helyen azt olvashatjuk, hogy bizonyos határérték alatt nincs számottevő hatásuk. A háztartási mikrosütő is a wifi-hez közeli frekvencián képes az ételt felmelegíteni, persze ez más, hiszen egy zárt árnyékolt kalicka belsejébe koncentrálja az energiáját. Mindenesetre problémás dolog lenne, ha hirtelen kiderülne, hogy az a határérték mégsem jó és gyorsan le kell bontani az összes mobiltornyot. Na ilyen biztosan nem lesz. A gyártók állításaival ellentétben viszont egyre több adat utal arra, hogy az alacsony intenzitású rádiófrekvenciás sugárzásoknak is szerepe lehet több újkori betegség kialakulásában. Az igazság valahol ott lehet, hogy ha nem laksz közvetlenül adótorony mellett, akkor biztosan megúszod, azonban személyenként eltérő biológiai hatások előfordulhatnak még elenyészőnek hitt sugárzás esetén is. 

Források: Wikipédia, Technology Today, Hadmérnök.hu

 

Mikrohullámú fegyverek Tovább
A VR szemüveg sem mai találmány

A VR szemüveg sem mai találmány

Sokan úgy gondolják, hogy a VR - virtuális valóság - szemüveg korunk egyik nagy vívmánya. Tény, hogy napjaink számítástechnikai teljesítménye szükségeltetik az eszköz széleskörű elterjedéséhez, de az alapelv már nagyon régen megszületett és folyamatosan próbálkoztak a megvalósítással is.

vr-revolution_resize_md.jpg

A VR szemüveg a sztereopszis néven ismert fiziológiai jelenség miatt működik . Látószervünk lényeges tulajdonsága, hogy két szemmel történő nézés esetén képes a tárgyak mélységkülönbségeinek pontos megítélésére. Ha két szemmel figyelünk egy tárgyat, mindkét szemünkben más-más kép keletkezik, de mégsem két különböző képet látunk, mert azokat agyunk egyetlen térhatású képpé egyesíti. A tárgyak távolságának, méreteinek érzékelése azon alapszik, hogy agyunk kiszámítja a relatív mélységet a képek eltérése alapján. Ha alig különböznek egymástól, akkor tudjuk, hogy az objektum messze van, ha jelentősen eltérnek, az objektum közelebb van hozzánk.

Talán először Leonardo da Vinci (1452-1519) fedezte fel a jelenséget, és arra a következtetésre jutott, hogy ezért annyira nehéz a festőknek a mélység ábrázolása egy sima festővásznon. Charles Wheatstone pedig 1838-ban írásba is foglalta mi történik ilyenkor. Észrevette, hogy mivel mindkét szem egy kissé eltérő horizontális helyzetből látja a világot, a szemekbe érkező kép eltér. Ahhoz, hogy a képeket külön bemutassa a két szemnek, feltalálta a sztereoszkópot. A kissé különböző helyzetből fényképezett tárgyakat, embereket, tájakat mutató képpárokat sztereoszkópban nézve térhatást tapasztalunk. Wheatstone ezt a szerkezetet még a fotográfia felfedezése előtt egy évvel mutatta be, ezért a képek helyett rajzokat használt.

dancer_stereo.jpg

A Viktoriánus korban (1837-1901) David Brewster (1781-1868) nevéhez kötődik a prizmás sztereoszkóp (1849), de valójában egy Jules Duboscq (1817-1886) nevű műszerfejlesztő alkotása volt. Brewster csupán javasolta a lencsék sztereoszkópban való alkalmazását. Neki köszönhetően a sztereopszis nagyon népszerűvé vált. Az első sztereó kamerát John Benjamin Dancer 1856-ban konstruálta meg (fenti kép), és ezzel lehetővé tette több ezer sztereogram elkészítését, ami egy olyan kettős fénykép, amelynek két felét két szemmel egy időben szemlélve, térhatású képet látunk. Térélményt kizárólag sztereónézőn, vagy sztereó vetítőn keresztül nyújtanak. Térhatású képek nézegetése a sztereoszkóp szerkezetben – különösen, ha a készülék olyan zárt konstrukció volt, amely kizárta a periférikus látást, vagyis a külvilágot – azt az érzetet kelthette az emberben, mintha ő maga is ott lenne a helyszínen vagy jelenetben. Ezzel meg is született a VR szemüveg őse, hiszen ma is ugyanezt az elvet használják, csak számítógép generálja a képeket két kijelzőre.

stereoscope_resize_md.jpg

Oliver Wendell Holmes (1809-1894) 1861-ben kifejlesztett egy gazdaságosan gyártható, egyszerű, kézi sztereoszkópot, amely fából volt, két lencsét tartalmazott és egy tartót a képeknek. Csaknem egy évszázadig maradt gyártásban.  A sztereofotográfiák fénykora az 1910-es évek végén leáldozott, akkorra a képes magazinok és újságok, a mozgókép, a film gyorsabban és lebilincselőbben tájékoztatták a nagyközönséget a világ történéseiről. 

Sokak szerint az 1930-tól a Link Corporation által az USA hadserege részére gyártott repülésszimulátorok is a VR elődjének tekinthetők, bár ezek belsejében a repülőgépek speciális műszerei, a botkormány és az ülés is valódi volt. Az egész szerkezet egy mozgó talapzaton foglalt helyet, aminek segítségével az igazi repülés érzetét keltette. 

Később az 1950-es években, amikor a televízió- és videotechnika már létezett, lehetővé vált olyan szimulátorok építése, amelyek már a külvilágot is képesek voltak elhitetni az emberrel. A megoldás nagyon ötletes volt. Egy kamera mozgott a pilóta botkormányon végzett mozdulatainak, valamint a szabályozott tolóerőnek megfelelően egy terepasztal felett. A kamera képét a pilóta egy monitoron láthatta. Rendszerint ezeket a szimulátorokat egy valódi repülőgép pilótakabinjából, valamint az arra felszerelt berendezésekből állították össze. Ezek már alkalmasak voltak arra, hogy repülés közben adódó technikai hibákat szimulálják, és ezzel felmérjék a pilóták szakmai felkészültségét. 

1935-ben Stanley G. Weinbaum sci-fi írónak megjelent a "Pygmalion szemüveg" című műve. A történetet arról szól, hogy egy ember olyan speciális szemüveget visel, amely egy elképzelt valóságba szállítja őt. Ezt hologramokkal és az érzékszervek megtévesztésével érik el. Sokan úgy vélik , hogy a virtuális valóság fogalma - ahogy ma ismerjük - itt jelenik meg először. 

stereoscoo.jpg

1939-ben szabadalmaztatatták a View-Master képnézegetőt, ami sztereoszkóp elven működött egy 7 pár színes fényképet tartalmazó tárcsával. Főleg idegenforgalmi látványosságok nézegetésére használták. Érdekessége, hogy a mai napig gyártják, legújabb verziói okostelefonokkal együtt működnek.   

3600119419_0f75bfaac4_o.jpg

A virtuális valóságot fizikai formájában Morton Heilig hozta létre elsőként a "Sensorama" nevű szerkezettel. 1957-től több éven át fejlesztette és 1962-ben szabadalmaztatta. Ez egy nagy, fülke-szerű gép, ami olyan technológiákat egyesített, mint a 3D-s színes videó, sztereó hang, rezgés és különféle mesterséges hatások, mint például a szél és a szagok. A Sensorama meglehetősen lenyűgöző volt az 1960-as évek technológiai szintjéhez képest. A géppel motorozhattunk Brooklyn utcáin úgy, hogy szembe fújt a szél, mozgott alattunk az ülés és éreztük a városban terjengő szagokat. A készülék hatalmas bukás lett, a hozzá való filmanyagok nagyon sokba kerültek - összesen 6 mű született  - és nem sikerült befektetőket találni. Heilig készített még egy un. teleszféra maszkot 1960-ban, amiben térhatású filmet lehetett nézni hanggal együtt 2 darab mini televíziós képernyőn keresztül, de ebben mindig ugyanazt a képet láttuk akármerre fordítottuk a fejünket. Morton Heilig nem ért el üzleti sikereket fejlesztéseivel, de alkalmazott megoldásai a mai napig élnek.

A Philco Corporation mérnökei 1961-ben fejlesztették ki az első HMD-t (HMD = Head Mounted Display, magyarul fejre illeszthető kijelző), amelyet Headsightnak neveztek . A sisak tartalmazott egy videó képernyőt és mozgáskövető rendszert, amelyet a mérnökök egy speciális kamerarendszerhez kapcsoltak. 

1962-től a kormányzati szervek és a hozzájuk kapcsolódó cégek folytattak a VR irányába mutató fejlesztéseket, főként kutatási, képzési és adminisztratív célokra. Az USA hadserege indította el a virtuális szimulációs rendszerek kifejlesztését. 1966-ban Thomas Furness elkészítette a légijármű-szimulátorok új generációját az amerikai légierő számára.

2001102091.jpeg1968-ban Ivan Sutherland és Bob Sproull létrehozta a Damoklész kardját, az első HMD-t, amely számítógéppel kapcsolódott össze, nem pedig egy kamerával. Kissé nehézkes volt a szerkezet, amely a mennyezetről lógott és négyzetrács grafikájú szobákban barangolhatott aki használta, de működött, viszont soha nem kerülhetett a labor falain kívülre. 

Az ATARI 1980 környékén dolgozott egy játéktermi VR árkád gépen, ami a Sensorama mintájára épült volna, de digitális formában. Még Morton Heilig is segédkezett a munkában. A szerkezet játék közben illatokat bocsátott volna ki. A projektet 1984-ben törölték.

1985-ben alapította Jaron Lanier és Thomas Zimmerman az első VR HMD- t értékesítő céget, ez volt a VPL Research. Lanier vezette be a köztudatba a „virtuális valóság” kifejezést, amit 1987-ben írt le először. 1989-től, az első komputerszimuláció megvalósítása óta pedig széleskörűen használatos.  

1982.jpg

Az egyik legkorábbi valóban virtuális pilótafülke 1982-ben készült (felső kép) Tom Furness jóvoltából, és az ő vezetésével valósult meg 1986-89 között az amerikai légierő Super Cockpit programja. A program lényege a vadászrepülőgépek lehető legtökéletesebb szimulációja volt. A készülék egy pilótafülke utánzata volt, a háromdimenziós teret a kor legmodernebb számítógépei generálták, s monitor helyett a mai VR sisakhoz nagyon hasonló eszközt használtak. A pilóták gyakorolhatták a repülést és a harcot anélkül, hogy felszálltak volna. Mindezt személyi sérülések és anyagi károk nélkül tehették a szimulátornak köszönhetően. 

nasa-vr_resize_md.jpg

1989-ben a NASA megbízást adott egy VR-rendszerre, hogy segítse az űrhajósok kiképzését. Széleskörű együttműködéssel sikerült létrehozni egy munkaállomást, amelyet speciálisan virtuális környezethez való csatlakozásra fejlesztettek ki. Ez volt az első olyan rendszer, amely egyszerre magában foglalta a normál VR elemeket, mint számítógépes és videós ábrázolás, 3D-s hang, hangfelismerés és szintézis, valamint HMD, illetve adatkesztyű.  

Az 1990-es években megindult a virtuális valóságon alapuló számítógépes játékok első hulláma. Persze ehhez kellett pár fanatikus ember, mint például Dr. Jonathan D Waldern, aki egy garázsból indulva megalapítja a W. Industries vállalatot, ami Virtuality néven számos VR komponenst kezd fejleszteni, és az ipari értékesítések mellett 1991-re két féle VR árkádgéppel lép a piacra. Álló és ülő változat is létezett a játéktermekbe megjelenő csodamasinákból. Lenti videón egy gyűjtő által feltámasztott Virtuality CS1000 álló gép működik, mellette a monitoron látszik milyen volt a képminőség. 

A VR sisak két LCD képernyőt tartalmazott 276x372 felbontással, az egész rendszer Amiga3000 számítógépre épült. A második szériában már Intel 486-os processzor dolgozott (2000SU és SD) 1994-től, harmadik generáció is létezett, de addigra már kifulladt a dolog.

1991-ben a SEGA a játékkonzolok sikerein felbuzdulva elkezdte fejleszteni a SEGA VR rendszert, amiből a prototípust már 1993-ban bemutatták a CES-en. A SEGA VR meglehetősen jó paraméterekkel rendelkezett, kifinomult volt a fejkövetési rendszere, ennek ellenére a tesztelő csapat nem volt elragadtatva tőle. 1994-ben mondvacsinált indokokkal (azt állították túl realisztikus, ezért balesetet okozhat, ez nyilvánvalóan az akkori grafikai képességek tükrében nem volt igaz) szép csendben megszüntették a projektet, pedig mint a lenti képen láthatjuk nagyon menő cucc lett volna.

vrs-sega-vr.png

1994 elején az Atari és a Virtuality összeállt, hogy egy otthoni VR-rendszert alakítson ki, és persze átvegye a piacvezető szerepet egy egészen új területen. 1995-ben megjelenő első VR rendszerüknek (Red headset) nagyon alacsonyra sikeredett a felbontása, ezért nem voltak vele megelégedve. A második verzió (Blue headset) már jobban teljesített, de ott más problémák jelentkeztek. Csak egy játék volt ami működött a rendszeren, a "Missile Command 3D (VR)", de ennek virtuális változata már lehetővé tette a fejkövető funkció használatát. Alapból a rendszer a Jaguar konzolhoz készült kiegészítő volt, lenti képen "Red headset" készletek láthatóak.

gallery_1496_17_140108.jpg

A Nintendo által fejlesztett "Virtual Boy" a korszak legismertebb darabja, hiszen ő már a kereskedelmi forgalmazásig is eljutott - bár ez kudarccal végződött. Négy évi fejlesztés után 1994-ben dobták piacra és rá két évre már abba is hagyták a gyártást, pedig még külön üzemet is építettek neki Kínában. A konzolnak számos hibája volt, többek között az, hogy asztalnál ülve vagy állványról kellett használni, valamint az egyszínű piros kijelzője igen furcsa hatást keltett.

vfiu.jpg

Az akkori csúcsot a Forte Technologies (USA) által gyártott és 1995-től árult VFX1-sisak jelentette. Úgy nézett ki, mint egy kövérebb fejhallgató, amiről egy kisebb doboz nyúlt ki előre. A súlya majdnem 1 kilogramm volt, szaggatott a grafika és egy idő után káprázott a játékosok szeme, alig várták, hogy levehessék, ráadásul tartozékokkal együtt 1000 dolcsit kértek érte. Természetesen ebből is bukta lett. A technológia még nem érett meg ekkor a virtuális valóságra, az első hullám kifulladása után hosszú szünet következett.

A VR technológiát persze nem csak játékra használták. Az Elysium projekt egy olyan virtuális valóságrendszer volt, amelyet 1995-ben az IBM fejlesztett ki az építészeti felhasználásra. Az volt a cél, hogy az építők és az ügyfelek megismerjék, hogyan fognak kinézni a dolgok a valóságban, ha megépülnek. A rendszer tartalmazott egy munkaállomást szoftverekkel, VR sisakkal és vezérlőkkel.  

2012-re a modern számítógépes rendszerek már elérték azt a szintet, hogy a virtuális valóságot élvezhető minőségben megjelenítsék a nagyközönség számára. Meglepő módon az áttörés egy garázsból érkezett, ahol az akkor még 18 éves Palmer Luckey a szüleivel együtt elkészítette az első Oculus Rift prototípusát, amit John Carmack, a Doom legendás programozója felkarolt és kivitt az E3-ra, majd később közösen egy Kickstarter kampányt indítottak. A pénzgyűjtés sikeresnek bizonyult, 5 perc alatt elfogyott a meghírdetett készlet. Mai szemmel nézve ez a prototípus nem több, mint egy sima telefonbehelyezős, kartondobozos VR headset. mégis ez volt az az eszköz, ami elhitette a világgal, hogy bizony, a Virtuális Valóság megérkezett.

dk2-1.jpg

Ezután a Samsung, a Google, a Sony és a Valve is kapcsolt, és belépett a piacra saját termékeivel. Persze többen is próbálkoztak, de a nagyok mellett nem tudtak labdába rúgni. A Samsung már korán felfigyelt az Oculusra, így egy Galaxy Note 3 kijelzője került bele az eszközbe és azóta is ők gyártják a legnagyobb számban a VR kijelzőket az Oculusnak és a HTC-nek is. Végül saját VR platformot hoztak létre az Oculusszal közösen, a Gear VR-t. 2016-ban már legalább 230 cég fejleszt VR termékeket, csak a Facebook 400 embert foglalkoztatott, akik a VR fejlesztésekre összpontosítottak, míg más technológiai óriásoknak is van hasonló csoportjuk (Apple, Google, Amazon, Sony, Samsung és Microsoft).

Hosszú utat tettünk meg a sztereoszkóptól a modern VR headset elérkezéséig, de végül a technológiai elérte azt a szintet, hogy megfeleljen az évtizedes ígéreteknek. Heilig és Wheatstone valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy hova jutnak ötleteik. 

Források: nezopontok3d.hu, mogi.bme.hu, fotomult.c3.hu, gamestar.hu, wikipédia, vrhir.hu

 Friss hírek a VR világából

A VR szemüveg sem mai találmány Tovább
Hangfegyverek

Hangfegyverek

Ez alkalommal a hang fegyverként való felhasználásáról lesz szó. Ez a téma nagyon sok érdekességet rejt, de gyakran táptalaja az álhíreknek. A poszt célja kizárólag a valóban létező projektek, és az effajta fegyverek tanulmányozása.

hang01.png

A hallható hangok frekvenciája 20-20.000Hz-ig terjed. A fül az 1000-5000Hz közötti tartományban a legérzékenyebb, ettől lefelé és felfelé már egyre kisebb hangerővel halljuk a hangokat. Az ember számára nem hallható alacsony rezgésszámú hangokat - 0-20 Hz között - infrahangoknak nevezzük, a 20 000 Hz-nél magasabb és 100 MHz-nél alacsonyabb frekvenciájú hangokat pedig ultrahangnak. Egyes források, ezt a az alsó küszöböt 16-18 kHz-re teszik.

Az ember által hallhatónál magasabb hangokat még hallják a kutyák és a macskák, ez körülbelül 35 - 40 kHz - ig terjed, de egyes rágcsálók érzékelik a 100 kHz-es hangokat is. Az ultrahang természetesen az élő szervezetekre is hatással van. Ultrahangos kezelést alkalmaznak a gyógyászatban egyes ideg-, izom- és csontrendszeri megbetegedések gyógyítására. Talán legismertebb szerepe mégis az, hogy szervezeten belüli diagnosztikai vizsgálatokra használják, segítségével megállapíthatnak egyes betegségeket, vagy például a magzat elhelyezkedését a méhben. Az ultrahangok mechanikai rezgések, amiket már nem érzékelünk hangként. Biológiai hatásuk a dózistól függően lehet az életfunkciók serkentése vagy az életfolyamatok gátlása. Ultrahang a sejt közötti állományt fellazítja, a sejteket elroncsolja. Különösen érzékeny rájuk a középfül és a szem. Bőrünk az ultrahangot zömmel visszaveri, a szőrzettel borított test azonban hőenergiává alakítja. Ultrahang pontos biológiai hatása még nem tisztázott.

Legkisebb halható hang (hallásküszöb) és legnagyobb fájdalmat még nem okozó hang (fájdalomküszöb) közötti 120dB-es hangerőkülönbség elviselését az teszi lehetővé a fül számára, hogy az érzet erőssége az ingernél lassabban nő, a logaritmikus skála szerint. Ezt a fájdalomküszöböt kihasználva lehetőség van olyan riasztó eszköz építésére, amely az ultrahanghoz közeli és ultrahang frekvenciájú hangokkal igyekszik elüldözni a behatolót.

A 20 Hz-nél kisebb frekvenciájú rezgések az infrahangok. Ezek minden pillanatban érkeznek hozzánk, pl. egy gyenge földrengés, a faggyal együtt járó talajrepedések keletkezése, egy-egy széllökés által. Az infrahangok az emberi szervezetre károsak lehetnek. Az infrahang hat az agy bioáramára, másfelől pedig az idegrendszerre. Ezen kívül a nagy teljesítményű infrahanggal való besugárzás a belső szerveket erős rezgésbe hozza, melynek következtében a szív és az érrendszer jelentős mértékben túlterhelődhet. A 7-8 Hz frekvenciájú infrahang különösen veszélyes, mert gyakorlatilag megegyezik a belső szervek saját rezgésszámával, így könnyen bekövetkezhet a rezonancia jelenség melynek fellépésekor a belső szervek sérülnek, valamint a vérkeringés saját rezgésszáma is 8 Hz körül van, ezért a rezonancia, illetve a fellépő interferencia révén az érrendszer károsodhat. Az infrahangok fáradtságot okoznak. Még a leggyengébb 7 Hz-es infrahang is erős fejfájást, látási zavarokat, figyelmetlenséget okozhat, ráadásul szinte mindenen áthatol. Az infrahangok emberi szervezetre gyakorolt hatása régóta kutatott terület, de ismereteink még erősen hiányosak ezen a területen. Laboratóriumi és harctéri kísérleteket egyaránt végeztek már olyan infrahangforrásokkal, amelyek az ember egyes szerveivel interferenciába lépve ritmuszavarokat, pánikérzetet, menekülési ösztönt, tudatzavart, vagy súlyosabb esetben halált okozhatnak. 

A NASA kutatásai alapján ismeretes, hogy a 19 Hz-es rezgések, amelyek forrásai a rakétahajtóművek, hatnak a szemgolyókra és képesek az űrhajósok látását megzavarni, többek között különböző látomásokat létrehozni. Létezik olyan vélemény is, hogy az infrahang (csakúgy, mint az ultrahang) rezonanciafrekvenciákon képes szétroncsolni a belső szerveket. Ezt a hipotézist az American Institute of Ultrasound in Medicine (AIUM) tudósai részben megcáfolták.

A hang fegyverként való alkalmazására már az ószövetségi írásokban is tettek utalást. Jerikó város falai a zsidó kürtök hatására omlottak össze, bár ezt a verziót a kutatók erősen kétségbe vonják, mégis a történet arra enged következtetni, hogy a hang fegyverként történő felhasználására már az ókorban is voltak elképzelések. Az ember a hangot, mint „eszközt” a történelme során a kommunikáció mellett már a kezdetektől fogva elrettentő eszközként, azaz fegyverként is alkalmazta. Sok nép használt harci dobokat, és amikor megjelentek a tűzfegyverek, akkor a lövésük erős hangja egészen a 19. sz. végéig komoly erényüknek számított. Leonyid Vasziljev szovjet mérnök a KGB megbízásából már a 30-as évek elején sikeres kísérleteket végzett az emberi fület sértő hanghullámokkal. A kutatási eredményeit még Nyugaton megjelent könyvében is publikálta.

1941-ben több kilowattos szirénával kísérleteztek, amit kisebb járműre szereltek. 460 Hz-es hangot sugároztak ki vele, ami 30 méterről mér elérte a fájdalomküszöböt. Próbálkoztak még hangszórókon keresztül a hangerő és a hangszín rendszertelen változtatásával mindenféle kellemetlen zajokat kelteni, hogy ezáltal a célszemélyeket dezorientálják, bennük rossz közérzetet keltsenek, valamint megzavarják a kommunikációt a tömeg és a hangadók között.

Az összeomlás szélén álló Németország is próbálkozott hangfegyverrel a második világháború vége felé. A Dr. Zippenmayer vezetésével működő fejlesztőcsapat úgy gondolta, hogy bizonyos intenzitású infrahangok képesek kárt tenni a repülőgépekben és annak személyzetében. Az általuk kifejlesztett furcsa szerkezetben metánt és levegőt égettek, és az ezzel előidézett megfelelő frekvenciájú robbanásokat ezután hangtükrök segítségével irányították.  Egyetlen prototípus épült, de a konstrukció hiányosságaiból adódóan azonban képtelen lett volna a hanghullámokat nagy magasságba feljuttatni, ráadásul a kezelő személyzetre is károsan hatott. Minden valószínűség szerint soha nem került bevethető állapotba.

sndt77f9-8.jpg

A legsikeresebb sorozatban gyártott, és a fősodratú médiában is előforduló hangfegyver az LRAD (Long Range Acoustic Device – Nagy Hatótávolságú Akusztikus Berendezés) – ami egy erősen irányított nagy teljesítményű akusztikus sugárzó, melyet az American Technology Corporation fejlesztett ki 2000-ben. A berendezést egy Woody Norris (cégvezető, ismert feltaláló, és a nem halálos fegyverek konstruktőre, aki a lenti képen látható) által vezetett mérnökcsapat fejlesztette ki. Az eszközt eredetileg tüntetések feloszlatására szánták. A továbbiakban a hatáskörét szélesítették és hatásosnak ismerték el, mint terrortámadás és kalóztámadás elleni fegyver, utcai harcok során használható segédeszköz, valamint feldühödött tömeg lecsillapítására alkalmas készülék.  

hang02.jpeg

A fegyver, ahogy a nevéből is adódik a hang erejével próbálja kiiktatni a célpontot. Az LRAD különböző típusainak a megsemmisítés távolságában mért hangnyomásszintjének (sound pressure level – SPL) értéke 136-től 162 dB-ig terjed. Viszonyításként gyakran felhozzák a következő példákat: egy utasszállító repülőgép SPL-je 120 dB, dobhártyasérülés pedig 130 dB-nél történik. A támadó hang frekvenciatartománya 2,1 kHz-től 3,1 kHz-ig terjed. Leggyakrabban a 2,5 kHz-et használják, miközben az eszköz 30 - 60 fokos szögben sugároz, ami lehetővé teszi a szelektív alkalmazást. Az LRAD használható egyszerű hangosbeszélőként is különböző figyelmeztetések lejátszására.

Az LRAD képes pszichológiai-, valamint testi sérülést is okozni. Aki a fegyver hatósugarába kerül, az érezhet félelmet, pszichoemocionális stressz érheti, jelentkezhet erős fülfájás, és majdnem garantáltan megsérül a dobhártyája, elvesztheti a tájékozódóképességét, szédülhet, émelyeghet sőt hányhat is. A pszichésen labilis embereknél pánikroham alakulhat ki. Az LRAD-ok többféle változatát fejlesztették ki, amelyek hatótávolságukban, teljesítményükben és tömeg-méret jellemzőikben különböznek egymástól. Az emberséges hangfegyver ellenzői azt állítják, hogy az LRAD nagy teljesítményű változatai képesek belső szervi sérüléseket okozni. Szerintük az LRAD hatása végzetes is lehet. Ezek a következtetések állatokon végzett kísérleti kutatásoknak az eredményein alapulnak.

lrad02.jpeg

Amióta létezik az LRAD többször használták rendőrségi és katonai (iraki, afganisztáni, szíriai) műveletekben. Legismertebb alkalmazói az USA hadserege és rendőrsége, az FBI, amerikai katonai magántársaságok, Szingapúr Haditengerészete, a Grúz Rendőrség, a Vietnámi Parti Őrség, a Japán Parti Őrség, Szenegál, Togo és Elefántcsontpart Haditengerészete és még sokan mások. Összesen 24 állam és megközelítőleg 100, javarészt tengeri magánvállalat. Az LRAD sikeres alkalmazásának egyik legismertebb esete az volt, amikor 2005-ben a Seaburn Spirit nevű utasszállító óceánjárót elfoglalni akaró szomáliai kalózok támadását tudták visszaverni a segítségével. Akkor az LRAD megfutamította a támadókat. A hajón egy 30 000 dollár értékű berendezés teljesített szolgálatot. Ismeretes egy 2008-ban történt incidens, amikor is az MV Biscaglia nevű, LRAD-dal felszerelt olajszállító hajót kalózok foglalták el. Egyesek szerint a legénységnek nem volt ideje a sugárzókat használni az RPG-7 gránátvetőkkel és AK-74 gépfegyverekkel támadó kalózok ellen, míg mások szerint a kalózok fejhallgatókat használtak egyéni védelem gyanánt.

2007-ben a grúz rendőrség használt LRAD-ot a Tbiliszi demonstrálók ellen. A készülék legnagyobb médiavisszhangja a 2009-es G20-as csúcstalálkozón tüntető tömeg oszlatásánál volt Pittsburgh-ben. Erre alig emlékszik ma már valaki, hiszen a hangágyú egyik legnagyobb előnye, hogy nem médiaérzékeny, a tévés tudósításokon nem olyan látványos, mint a könnygáz vagy a vízágyú. A pittsburghi beszámolók szerint az ágyú által okozott fájdalom elviselhetetlen, amikor a rendfenntartók egy utcát úgy próbáltak elzárni, hogy a járdákat könnygázgránátokkal szórták meg, az úttestet pedig hangágyúval lőtték, a tüntetők tömegei hanyatt-homlok menekültek az utca széle felé, önként vállalva a könnygázt a hang okozta fájdalom helyett. 

Az LRAD karrierjét élénk viták övezik, de az kétségtelen, hogy a leghatékonyabb tömegoszlató nem halálos fegyverek egyike amit valaha kitaláltak, lényegesen jobb, mint a könnygáz és a vízágyú. Missouri állam illetékesei a notórius gyorshajtók megfékezésére használnak LRAD hangágyúkat. Az eszközt elsősorban az útfelújítások közelében szeretnék bevetni, hogy megakadályozzák a lezárások és a nehézkes munkagépek okozta esetleges baleseteket.   

lrad01.jpeg

2005 Június 3-án a zsidó államot kettéválasztó izraeli fal ellen tüntető palesztinok ellen vetették be először a Scream-nek nevezett új infrahangú fegyvert. A kisteherautó platójára erősített szerkezet 10 másodperces időközönként „lőtt" az emberek közé, és a csodálkozó palesztin fiatalok fülüket befogva, tántorogva igyekeztek elszaladni a helyszínről. Az AP jelen lévő tudósítója elmondta, hogy hiába tapasztotta a tenyerét a fülére, mert a mélyen dübörgő hang a kezén át behatolt a fejébe és hamarosan erős szédülés és hányinger fogta el.  

A korszerű orosz, „Suttogó pajzs” nevű, halált nem okozó fegyver is az infrahangok hatásán alapul (lenti kép). A berendezés a rendvédelmi szervek dolgozói által használt pajzs, amibe infrahang sugárzót építettek.

ytpkedkw-wvwzcc7frfwph7hzji.jpeg

A készüléket 2014-ben fejlesztették ki és 2015-ben az Orosz Belügyminisztérium hadrendbe is állította, lévén azt a Büntetés Végrehajtási Szövetségi Szolgálat már előzőleg kipróbálta. 2016-ban megjelent egy közlemény arról, hogy a pajzsot a Roszgvargyija (az Orosz Föderáció nemzeti gárdájának központi irányító szerve – Wikipédia) is használni fogja. A „Tehnoomsk” portál szerint az első 5 pajzs 7,5 millió rubeljébe (kb. 32 millió forint) került a Belügyminisztériumnak. 2016-ban már pályázatot hirdettek hasonló, nagy teljesítményű, pótkocsira szerelt mobilrendszerre. A szerződésben foglalt kezdeti ár 5,1 millió rubel volt. A Roszgvargyija részére 2018-ban 62 millió rubelért terveznek Suttogó pajzsokat vásárolni.

Az, hogy hol fejlesztették ki ezt az eszközt nem tudjuk, de még 2015-ben napvilágra került néhány műszaki jellemzője. Ismert, hogy a pajzsban két sugárzó gerjeszti a hanghullámokat szuperheterodin elven, vagyis az infrahang két magasabb frekvencia különbségéből keveredik ki. A pontos értékekről nincs információ. A pajzs által generált hangnyomás középértéke 10 m távolságban 120 dB, az eszköz akkumulátoros üzemideje eléri az 50 percet, a folyamatos sugárzás ideje 30 másodperc, utána 15 másodperc szünet. A Suttogó pajzs éles használatáról publikus információ nincs.

cofdpmw3fybk2p61trfof20qiqc.jpeg

Egy japán cég speciális akusztikai eszközt, un. beszédzavarót fejlesztett ki (lenti kép). Ennek lényege, hogy egy mikrofont irányítanak nagy pontossággal a beszélő személyre és a vett hangot feldolgozva, annak egyes részeit néhány száz milliszekundummal késleltetve visszasugározzák a beszélő felé, aki a híradások szerint belezavarodik a beszédébe és mondat közben elakadva, azt nem tudja folytatni. A konstruktőrök olyan hasznos felhasználási példákat is felhoztak, mint a nyilvános könyvtárakban hangoskodók, vagy a társaságban minduntalan mások szavába vágók elhallgattatása. Ezek nevetségesnek tűnhetnek, de pl. egy kormányellenes tüntetésen ki lehet iktatni a hangadókat.

jammer-gun.jpg

Az akusztikus fegyverek nem csak a szárazföldön fejtik ki hatásukat, hanem víz alatt is. Az eLOUD – Enhanced Underwater Loudhailer elnevezéső - berendezés a búvárokat akadályozza abban, hogy védett létesítmények, objektumok, hajók, stb. közelébe jussanak. Több száz méter távolságra kihelyezhető, 40 m mélységig működik egy feltöltéssel kb. 2 óra időtartamig.

2001. szeptember 11-e után kezdett meg a San Diego-i American Technology cég kifejleszteni egy nagy intenzitású hang-lövedéket kibocsátó eszközt. A fegyver ideális lehet a légi marsalloknak is a repülőgép eltérítőkkel szemben. Az eszköz 6 és 10 kHz közötti frekvenciájú,130-140 dB hangnyomást idéz elő akár 90 méter távolságig. Használata során nem sérül a repülőgép burkolata. Működése: 1 m hosszú, 4 cm átmérőjű polimer kompozit csőben piezoelektromos lemezeket helyeznek el, mindegyik egy kis hangszóróként működik. A leghátsó lemezre hangimpulzust adunk. A lemez továbbadja a nyomásimpulzust az előtte levő 2. lemeznek. Ebben a pillanatban adjuk az elektromos impulzusjelet is a 2. lemeznek, amely így megnövelt impulzust ad tovább. A sorozatos impulzusnövelések vezetnek addig, hogy a cső torkolatánál lövedékszerű impulzus jelenik meg. Az 1–2 másodperces, 140 dB fölötti hangnyomásszint a fülben rendkívüli fájdalmat okoz, ideiglenes süketséget vált ki, továbbá egyensúly-problémákat és zavarodottságot is előidéz. A hagyományos fegyverekhez képest az eszköz használata lényegesen kisebb kockázatot jelent a repülőgépeken.

puska.PNG

Egy másik fejlesztési irány az örvénygyűrűket lövő fegyvereké. Ezek egy töltetkamrába zárt gázt használnak arra, hogy sorozatos robbantásokat idézzenek elő, ami hangos örvénygyűrűket kelt. Ilyen elven működik a jégesők megfékezésére hivatott szerkezet. A földön lévő fegyverből kiinduló örvénygyűrűk lökéshullámokká alakulnak  a felhőhöz érve és megzavarják a jégeső kialakulási fázisát - legalábbis a gyártó szerint. Az örvénygyűrű-generátorok hatása tovább növelhető, ha a gázgyűrűkbe valamilyen irritáló anyagot (könnygázt, nagyon finomra őrölt borsot, stb.) juttatnak. Ez az irány azonban zsákutcának bizonyult, nem sikerült olyan stabilan működő nem halálos tömegoszlató eszközt kifejleszteni, ami ezen az elven működik.

Kutatások folynak még a fehérzaj nem halálos fegyverként való alkalmazására. A kaotikus fehérzaj túlterheli a hallószerveket, éles fájdalmat és szédülést okoz. Az agyban „hangok” szólalnak meg, ami akár meg is őrjítheti – ideiglenesen vagy átmenetileg – a célszemélyeket.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az elterjedt mítoszokkal ellentétben a hangfegyver nem robbantja szét az ember fejét, nem sugároz „halálos frekvenciát” és nem okoz önkéntelen székletürítést. Ugyanakkor a kutatások eredményesek voltak, mert a rendőrség és a hadsereg is tömegesen használ ilyen eszközöket. A téma a rádiófrekvenciás fegyverekkel folytatódik hamarosan.

 Források: ridus.ru, pult.ru, hadmernok.hu, Független.hu, Index.hu, Wikipédia

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba

Hangfegyverek Tovább
Drónvadászat

Drónvadászat

droneattack.jpgMég egy évtizeddel ezelőtt is a sci-fi kategóriába tartozott a lakossági robotrepülőgép, ma pedig már néhány ezer forintért rendelhetünk egyet az internetről. És nem csupán az unatkozók és felfedezők játékszere, hanem a bűnözőké is, hiszen olyan információk birtokába kerülhet odafentről bárki, ami később előkészíthet egy betörést, vagy éppen egy szellemi termék eltulajdonítását. Nem beszélve a terroristákról, vagy a komoly hadsereggel nem rendelkező államokról, amik olcsó és hatékony csapásmérő eszköz birtokába jutnak fillérekért. A drónok elleni harc már akkor elkezdődött, amikor lakossági kézbe adták a technológiát. Innentől a világ hadseregei és terrorelhárítói új kihívással szembesülnek. Az olcsó, bárki által megvásárolható és könnyen vezethető, sőt automatikus útvonal követésére is programozható drónokkal bárki bepillanthat egy katonai területre, de akár egy hagyományos robbanóanyaggal készült bomba vagy vegyi fegyver is célba juttatható. A mostanában kapható ilyen szerkezetek akkumulátorai, GPS vezérlése és a fedélzeti kamera képeit az irányítójához küldő távközlési rendszere rendkívül veszélyes eszközzé teheti őket. Akár egy fontos középületre irányított biológiai fegyvert szállító kis multikopter is micsoda fenyegetést jelenthet. A drónok megsemmisítése gyors mozgásuk és kiszámíthatatlan pályájuk miatt a hagyományos célkövető/tűzvezető rendszerekkel nem egyszerű feladat. Eleinte a légvédelem szállt szembe velük, de több millió dollárt elpufogtatni egy pár száz dolláros eszközre nem igazán kifizetődő tevékenység, ezért a fejlesztések nem tűrtek halasztást.

Nézzünk milyen megoldások születtek a drónok elleni küzdelemre, első körben a fizikai megsemmisítés, vagy elfogás eszközeit. Természetesen a poszt csak ízelítő, hiszen egyre több cég foglalkozik ilyen rendszerek fejlesztésével.

Legkézenfekvőbb ötlet, hogy az egyik drón levadássza a másikat. A Fortem Technologies készít ilyen speciális eszközt, a drónvadász drónt. Ha a rádiós zavaró technikák nem működnek, akkor jön el az ő ideje. A DroneHunter egy intelligens repülő robot, ami képes felismerni és osztályozni a behatolót, majd a veszély mértéke alapján eldönti, hogy kiveti e rá a hálóját. Ezt szó szerint kell érteni, mint a lenti videón is láthatjuk.

A SkyWall 100 pneumatikusan indít egy lövedéket, amely a drónhoz közeledve szintén hálót vet ki rá. A súlya körülbelül 10 kg, és rendkívül okos, mert a beépített számítógép segítségével nemcsak beazonosítja a repülő eszközt, hanem képes elemezni a mozgását, így biztosítva, hogy az elfogási folyamat sikeres legyen. Akár egy 100 méterre lézengő célpontot is ártalmatlanítani tud. Több változat közül válogathatnak a vásárlók, van olyan verzió, ahol a lövedékbe elektronikus zavaróegység van beépítve, ha esetleg meg akarna lógni az áldozat.

Egy svájci cég, a Droptec készítette el az előző fegyver pisztolyhoz hasonlító változatát kisebb méretű behatolók ellen. A "Dropster" nevezetű eszköz aljára fel kell csavarozni a hálót tartalmazó patront, amiből 5 darab jár az alap konfigurációhoz. A vállalat garantálja, hogy a termék hibátlanul működik akár 30 méteres távolságig és kemény időjárási körülmények között.

A világ első aktívan használt lézerfegyverének fő feladata a drónok leszedése, és az Egyesült Államok haditengerészeténél rendszeresítették. A LaWS névre keresztelt (Laser Weapon System) fegyver a USS Ponce deszanthajón teljesít szolgálatot. A lövés előtt csak annyira muszáj méricskélni, mint a videójátékokban, hiszen itt nem kell röppályát számítani, fénysebességgel lecsapnak, csendben és láthatatlanul. A rendszert 40 millió dollárért építették meg, és csak elektromos áram kell a működéséhez, amit egy generátor szolgáltat. Egy lövés nagyjából egy dollárba kerül, szóval igencsak gazdaságos ez a módszer a csúcstechnikás rakéták darabonként pár százezertől pár millió dollárig terjedő árához képest. Az amerikai haditengerészet már dolgozik a második verzióján, amellyel rakétákat is könnyen le tudnak majd szedni. A rendszernek viszont van egy nagy ellensége: az időjárás.

Az aktív felderítést és megsemmisítést célzó egyik legizgalmasabb fejlesztést a francia hadseregnél kezdték. A kémkedő vagy romboló drónok leküzdésére szirti sasokat vetettek be. A kísérletbe bevont négy fiatal egyed élelmét rendszeresen földön álló drónokon tálalták fel, majd oktatóik a levegőben, helyben szitáló multikopterek kíméletlen levadászására tanították őket. A következő lépésben már repülő drónok voltak a célpontok, de ezek sem jelentettek akadályt a sasok számára. Akár másfél kilométeres távolságról is képesek utolérni, majd elfogni és a földre levinni, megsemmisíteni a céltárgyat. Ha figyelembe vesszük, hogy egy kifejlett szirti sas akár zergékre is rátámad, talán már nem is csodálkozunk azon, hogy a drónok sem állítják megoldhatatlan feladat elé őket. Persze egy kis high-tech támogatás kell a dologhoz. A szirti sasok lábát és karmait a golyóálló mellényekben is használt kevlár és nagy szilárdságú műanyag felhasználásával készült felszereléssel védelmezik a drónok gyorsan forgó propellerei ellen.

11_kep_dronvseaglegettyimages-635590890.jpg

A drónvadász fegyverek másik nagy csoportjába a rádiófrekvenciás zavarójelet küldő, vagy a vezérlést megbénító eszközök tartoznak. A drónok általában GPS-t használnak pozíciójuk meghatározásához. Már gyárilag felprogramozzák a repülőeszközök navigációért felelős vezérlőrendszerét úgynevezett No-Fly zónák kezelésére. Amennyiben a drónt egy ilyen No-Fly zónában szeretnénk reptetni, az vagy fel sem száll, vagy a Go Home (gyere haza) biztonsági funkció nem fog működni. Ezek a zónák jellemzően a biztonsági szempontból kritikus helyek, mint például repülőterek, kormányzati épületek, katonai bázisok, sportlétesítmények, valamint egyéb érzékeny objektumok. (Magyarországon is vannak már ilyenek, például a Parlament, vagy a repülőtér környéke) Persze rossz szándékú felhasználók a No-Fly zóna funkciót hackeléssel kiiktathatják, így bárhová képesek lesznek berepülni. A házilag összerakott drónok esetében ez a biztonsági funkció be sem kerül a navigációs rendszerbe. Az RC eszközök általában a szabad felhasználású ISM (ipari, tudományos és orvosi célú, hatósági engedély nélkül működtethető berendezéseknek fenntartott) sávokat használják. A drón és az operátor közötti kommunikációt rádiófrekvenciás kapcsolattal tartják. Ez akár 3-4 különböző frekvenciasávban valósul meg. A probléma abban rejlik, hogy kellő idő alatt megtalálják az éppen használt frekvenciát. Megoldás lenne az összes frekvencia zavarása, de ez egyrészt nagyon energiaigényes, másrészt minden kommunikációt akadályoz, beleértve a sajátot is. A modern zavarók tudása abban rejlik, hogy egyrészt ismeri a gyári dróngyártók által használt ISM csatornákat, másrészt elemzik a térből bemért rádiójeleket, és a gyanús frekvenciákat elkezdik zavarni.

Az RF érzékelés és zavarás olyan esetben viszont hatástalan, amikor a drónpilóta a cél előtt megszünteti a rádióforgalmazást, majd az eszközt az előre beprogramozott navigációs parancsokkal autopilot üzemmódban a célra vezeti. A komolyabb dróngyártók rádiófrekvenciás vezérlői figyelik a zavaró hatásokat és ilyenkor frekvenciaugrásos elven másik csatornára váltanak. Ebben az esetben sem elég hatásos a zavarás.

Nézzünk pár rádiózavarást alkalmazó drón elhárító fegyvert.

groza_t-jpg.JPG

A fenti képen első látásra egy gépkarabély és nyomásálló gáztartály házasságának látszik a „Groza-R" nevezetű eszköz, ami a célba vett távolról irányított légijármű vezérlését „kuszálja össze” a kibocsátott, nagy energiájú elektromágneses sugárzással. Az összesen két kilogramm tömegű fegyverrendszer elemeire bontható, így a speciális antennarendszer, illetve a fegyver váza és tusája is külön egységet képez. Ahogy az „oroszosan aprócska” akkumulátor is, ami egy jelentős méretű, 8 kilogrammos hátizsák, és kábellel csatlakozik a fegyverhez. Az akkupakk mérete nem véletlen: a háromszor 10 fokos szögtartományt lefedő sugárzó antennák energiaigénye jelentős, jelenleg egy órára elegendő egy akkumulátorcsomag. A fegyverrel a rádiójelek 2 kilométeres, míg a műholdas navigációs rendszerek jelei 5 kilométeres körzetben zavarhatóak a gyártó adatai szerint.

A DroneDefender fegyver mindössze 4,5 kilogrammot nyom (fenti videó), könnyen mobilizálható, ellenben hatótávolsága 400 méteres, és már a második generációnál tart. Nem tesz mást, mint rádióhullámok segítségével zavarja a navigációs rendszereket, illetve kiiktatja a rádiókapcsolatot a vezérlő és a drón között. A szerkezet így leáll és szépen, hangtalanul lezuhan. Persze így is bőven megvan a veszélye annak, hogy ráesik valakire, vagy valamire, ám ennek kockázata közel sem akkora, mint a levegőbe lövöldözésé.

A DroneShield már 2,5 kilométerről földre kényszeríti a behatolót, ha hihetünk a beharangozó videónak. Persze az eszköz egy komplett rendszer része, amihez tartozik még egy detektáló szenzor, ami elküldi az érzékelt jelet az analizáló egységnek, ami ha úgy értékeli, hogy a berepülő drón veszélyt jelent, akkor riasztja a fegyver kezelőjét, aki az előző megoldásokhoz hasonlóan földre kényszeríti a behatolót.

A Kalasnyikov orosz fegyvergyártó konszern is készít drónok ellen bevethető  fegyvert. A REX-1 névre hallgató fejlesztés szintén a vezérlés és a tájékozódás zavarására épít, de ki van egészítve lézer- és stroboszkóp modulokkal, amik lehetővé teszik az üzemeltető számára az elektro-optikai érzékelők semlegesítését.

Ne felejtsünk ki egy magyar fejlesztést sem, melynek neve: BESTDRONEHUNTER. A motor működését és annak vezérlését figyeli, ezáltal detektálja a behatolót. A drón és a távvezérlő közti kapcsolatot blokkolja, valamint megakadályozza, hogy a drón a műholdak alapján tudjon navigálni. A fenti videón láthatjuk az eszköz működését.

Persze a felsoroltakon kívül is számtalan megoldás létezik a teherautóra szerelt lézeren keresztül egészen a gépágyúig. Vállalkozások százai épülnek drónvédelmi technikákra, és bizony megrendelőkből sincs hiány.

A mini repülőgépek semlegesítése gyakran az egyszerűbb feladat. Az igazi probléma az, hogy miként lehet egyáltalán észlelni a őket? Nos, nehezen. Egyes típusok mérete minimális (itt a tenyérben elférő méretű quadrokopterekre gondoljunk, ne a katonai gépekre), hangjuk az elektromotorok miatt csak igen kis távolságból észlelhető. Hőkibocsájtásuk szinte semmi, főleg műanyagból vagy speciális szénszál erősítésű kevlárból készülnek, csak minimális mennyiségű fémet tartalmaznak. Ebből az következik, hogy a radar nem, vagy csak nagyon közelről érzékeli, de az infravörös keresőrendszerek se nagyon látják őket - főleg nappal és meleg időjárási viszonyok között. Sok esetben az sem jelent megoldást, ha a legnagyobb dróngyártó cégek olyan beprogramozott adatbázissal értékesítik gépeiket az interneten, amelynek segítségével egyszerűen „letiltható” az érzékeny területek feletti repülés. E listákat ugyanis naprakészen kell tartani, másrészt szükséges a gyártó és a különböző kormányok közötti együttműködés is. S azt se felejtsük el, hogy ez a tiltólista vissza is üthet: azaz segítségével kiderülhet, hogy melyek az adott állam számára fontos területek, épületek.

bn-wz4156.jpg

A felfegyverzett háztáji mini drónokat az „Iszlám Állam” terrorszervezet vetette be először, ami bizonyítja, hogy ők is haladnak a korral. Ebből elsőként az Irakban harcoló kurd–amerikai erők kaptak ízelítőt. Ahogy az IÁ szorult vissza, úgy érkeztek egyre gyakrabban az improvizált robbanószerkezetekkel felszerelt, távolról irányított mini repülőgépek. Több esetben is sikerült veszteségeket okozniuk: a földre szállt vagy a sérülései miatt leesett gépek sokszor az azokat vizsgáló személy kezében robbantak fel. Az izraeli légierőnek is meggyűlt már a baja a Libanon felől érkező házi drónokkal. A Vaskupola rakétavédelmi rendszert a Drónkupolával kellett kiegészíteni a megfelelő védelem érdekében.

1287121-1777358321.jpg

Bár házilag készült, de profi hajtóművekkel, műholdas navigációval és robotpilótával rendelkező drónflotta támadta meg az orosz légierő szíriai bázisát 2018. január 5-én éjjel. Egyszerre összesen tizenhárom, leoldható bombákkal felszerelt minigéppel támadtak a hivatalosan nem azonosított erők, de nem jártak sikerrel. Az első védelmi vonalban elhelyezkedő Pancir–Sz1 önjáró légvédelmi rendszerek 30 milliméteres gépágyúikkal hét támadót semmisítettek meg. További hat gépet pedig a bázis elektronikai hadviselési eszközei kényszerítettek földre egy biztonságos ponton. Ez jegyzik a hadtörténelem első ilyen összehangolt támadásának. Fenti képen egy kibelezett házi drón a flottából, még feljebb pedig az Orosz Védelmi Minisztérium épületében újságíróknak mutatnak be pár épségben elfogott szerkezetet.

Abba már belegondolni is rossz mi történik, ha tegyük fel több ezer ilyen mini repülő indul el egy mesterséges intelligencia által koordinálva.

 

Források: Magyar Természettudományi Társaság blog, Hadmérnök, Honvédelem.hu, Wonderful engineering.com, Rakétaezred.hu

Drónvadászat Tovább
Stirlitz magnója

Stirlitz magnója

A szovjet nép hősének szuper technikája

Valószínűleg sokaknak beleégett az agyába a "Tavasz 17 pillanata" című sorozat zenéje még a hetvenes években. Foglalkoztak már eleget a filmmel, de egy valamivel itthon biztosan nem, a főhős kezében tartott kém magnetofonnal. Ennek a készüléknek külön története van.

Stirlitz a sorozatban egy „Elektron-52D” típusú zsebmagnót használt, ami a "Tinico" japán készülék másolata. Az előző poszt részletesen tárgyalja az ipari méretű klónozást a Szovjetunióban, és tudjuk, hogy általában a lemásolt termék rosszabb minőségű, mint az eredeti. Ebben az esetben nem ez történt, ugyanis a szovjet mérnökök javítottak a szerkezet tulajdonságain. A 60-as években miniatűrnek számítottak az ilyen kis méretű orsós magnók. Az Elektron-52D lett az első szovjet sorozatgyártású diktafon magnó, amely nagy szériában készült és meg lehetett vásárolni. A posztban megnézzük a készülék születését, hogyan került a sorozatba és hogy abban az időben a németeknek lehetett e ilyen technikájuk.

lcvzootz6ctawn6lwflkimhaao4.jpeg

A Szovjetunióban nagyon kevés hordozható magnó volt az ötvenes években, sőt még asztali gépet is csak elvétve lehetett találni. Az 1940-es évek közepe-vége óta zsákszámra hordták be a legyőzött Németországban fellelt készülékeket, de ezek között nagyon sok volt a drótos - acélhuzalra rögzítő - magnó, amiket főleg a hírszerzés vett birtokba. Nyugat-Európában is csak a hatvanas évek elején jelentek meg a kimondottan riporter célokra fejlesztett hordozható orsós magnetofonok az UHER és a Nagra jóvoltából. Ezekből csak 1-2 darab gyűrűzött be a birodalomba, amik főleg a KGB-hez kerültek, vagy valamelyik központi sajtótermék kiemelt újságírójához, de mindenki más hangfelvevő nélkül ment ki riportot készíteni.

8c5bjfa3boq076qo-ls-ujiplxq.jpeg

A rádióelektronikai ipar tisztviselői felfigyeltek egy japánból érkezett technológiai csodára, és úgy döntöttek, hogy népnek szüksége van egy ilyen eszközre. A 60-as évek közepén kifejlesztett „Tinico” gyerekmagnót kémfelszerelésként nehéz lett volna használni, de a szovjet állampolgároknak diktafonként teljesen megfelelt, kitöltve ezzel a hatalmas űrt, amit a termék hiánya okozott.

hb38mu280itq4ugc_qngzbkc6nk.jpeg

Miután megjött a felsőbb utasítás és megkapták a prototípusokat a Felkelő Nap Országából, a Poltavai EMG (Elektromechanikai Gyár) mérnökei 1966-ban hozzáláttak a készülék szovjet másolatának létrehozásához. A Berendezés kísérleti példányai 1967-ben láttak napvilágot, és feltehetőleg 1968-tól került sorozatgyártásba. Két év múlva, 1970-ben a műszakilag sikeresnek mondható eszköz gyártását a Kazanyi alkatrészgyár is megkezdte. A honosítás során a japán mintapéldányok néhány műszaki tökéletesítésen estek át. Így a tápfeszültség 1,5V-ról 3V-ra emelésével megnövelték a szalag átcsévélésének a sebességét, valamint 2 darab GT109A és egy GT108A típusú germánium tranzisztor alkalmazásával elhagyták a kimenőtranszformátort.

0qmsamb3iogq0jifh7kmoisb1hy.jpeg

Ami jó a japán gyerekeknek, nem kell a szovjet cégvezetőknek

Az elkészült diktafon, csakúgy mint japán elődje (ami hazájában gyermekjátéknak számított) képes volt kétsávos hangfelvételt készíteni mágnesszalagra. A szalagtovábbítás sebessége felvételkor változó volt , 3 cm/s-tól 9,5 cm/s-ig terjedt, és attól függött, hogy mennyi szalag van felcsévélve az orsóra. Ez nagyban leegyszerűsítette a berendezés felépítését, de teljesen lehetetlenné tette a zene felvételét és lejátszását. Egyszóval ez a diktafon csak beszédrögzítésre volt alkalmas. A magnetofon tápellátását két darab nikkel-kadmium akkumulátor és egy darab 9V-os telep biztosította. Az „Elektron 52D”-ben nem volt hangszóró, így a felvétel meghallgatásához fejhallgatóra vagy hangerősítőre és hangsugárzókra volt szükség.

dfv06yz7rgbdl3yn9ns70yey1mg.jpeg

A motor hangos működésének köszönhetően titkos hangfelvételt nem lehetett vele készíteni, mert gyorsan lelepleződött volna. Tehát gyakorlatilag a titkosszolgálat semmire nem tudta használni. A készülék adatlapján "hangos jegyzetfüzet" megnevezés szerepelt, bár valószínűleg ezt nem a működési zajra értették . 1968-ban a 81 rubeles ár meglehetősen sok pénz volt egy szovjet középvezetőnek vagy egy mérnöknek, akik hasznát tudták volna venni egy hasonló kütyünek. Azoknak viszont, akik megengedhették volna maguknak általában volt titkárnőjük és írógépük. Hogy ez a majdnem hasznavehetetlen eszköz mennyi ideig porosodott az üzletek polcain nem lehet tudni, de az tény, hogy a gyártását elég gyorsan leállították. A titkosszolgálatok és az újságírók továbbra is a svájci „Nagra” gépeket és a Kijevi Speciális Technikai Központ által egyedileg gyártott eszközöket használták. A többiek, akiknek szükségük volt hasonló készülékre, nem győzték kérni külföldre utazó ismerőseiket, hogy hozzanak valamit onnan, ami komolyabb, mint a japán játékszer tökéletesített másolata.

Mivel a kütyü nem lett túl ismert és népszerű, valamint viszonylag keveset gyártottak belőle, a Stirlitz-ről szóló legendás sorozat forgatásakor úgy döntöttek, hogy a diktafon második világháborús német kém magnóként fog szerepelni a filmben. Az eszköz újjászületése a Gestapo és az SD által használt készülék képében úgy történt, hogy ragasztottak rá egy Siemens logót. Ez a magnó sokak számára még ma is a Harmadik Birodalom műszaki erejét testesíti meg. Stirlitz diktafonja sokkal többre volt képes, mint a japán játékszer szovjet változata. A filmben a készülék hosszú beszélgetéseket rögzített, le tudta játszani a felvételt külső erősítő nélkül, és olyan csendesen működött, hogy még Klaus ügynök is észrevétlenül használta a Schlag lelkész elleni provokációhoz. Ennek ellenére azért túlzás volt templomi orgonát hallgatni rajta a második epizódban.

ezpqm9ar1k3shkorsrusk9cqk6e.jpeg

Oroszországban sokan ismerik a filmben szereplő magnót, de a témához kapcsolódó fórumokon megoszlanak a vélemények arról, hogy 1945-ben a Németek tudtak e ilyet eszközt készíteni. Az orsós magnetofonokat már 1935-ben bemutatták, de hordozható kém verzió hosszú ideig nem létezett. Hivatalosan az első, valóban hordozható zsebmagnó a "Minifon Mi51" diktafon volt 1951-ben, ami acélhuzallal működött és félig meddig kézműves körülmények között született. Ez a szerkezet hatalmas sikert aratott, mindenki meglepődött az ilyen miniatürizáláson, a hírszerző szolgálatok is érdeklődést mutattak, és elkezdték használni a zsebmagnókat. Innentől az ilyen készülékekről szóló publikációk teljesen eltűntek az újságokból. 1945-ben még a tranzisztort sem találták fel, viszont már a negyvenes évek elején megjelentek a szubminiatűr elektroncsövek, amiket már kereskedelmi forgalomban kapható hallókészülékekbe is beépítettek.

rv05wdpbioesq2yhdhqpqfbsg20.jpeg

Annak a kérdésnek a végére, hogy elméletileg létrehozható volt-e hasonló méretű diktafon az 1940-es években, egy gyűjtői projekt szerzője tett pontot. Ő posztban összefoglalta az összes technológiát, ami egy ilyen eszköz elkészítéséhez szükséges, bemutatott egy csomó bizonyítékot (utalásokat adott szabadalmakra és a fejlesztések gyakorlati alkalmazására) arról, hogy ezek a technológiák léteztek. Később, bizonyítékul elkészítette az „Elektron-52D” akkori lehetőségekhez igazított változatát, amihez olyan szubminiatűr elektroncsöveket (CK502AX, CK505AX) és más technológiákat használt, amik az 1940-es években már léteztek, bár szerintem az SMD alkatrészek még nem igazán, vagy legalábbis nem az alsó képen látható formában.

a-bh3lqmvpaj58xdsqnhfenjon4.jpeg

Az „Elektron-52D” a nyugati berendezések sikeres lemásolásának az egyik példája lett. Azon emberek szerint, akik a kezükben tarthatták mind a prototípust, mind pedig a szovjet változatot, az utóbbi berendezés tűnt tökéletesebbnek. Ugyanakkor pontosan ez a kísérlet mutatta meg azt, hogy még a sikeresen lemásolt berendezések is lehettek teljesen haszontalanok a szovjet valóságban (mint játékszer - szédületesen drága volt, mint hangos jegyzetfüzet – ésszerűtlen). Ha nem lett volna „A tavasz 17 pillanata” filmsorozat, akkor valószínűleg senki nem emlékszik a készülékre.

Források: vintage-technics.ru, habr.com/pultblog

A fordításért köszönet Bereczky Csabának

  

Stirlitz magnója Tovább
A másolás országa

A másolás országa

Napjainkban a nagy szankciók-ellenszankciók játék közepette egy 2018 elején született jogszabály-tervezet értelmében Oroszországban az USA-ból és az azt támogató országokból származó jogtulajdonosok beleegyezése nélkül gyárthatnának termékeket. Tehát gyakorlatilag bármit lemásolhatnak, ha rendelkezésre áll az ehhez szükséges technológia. Vissza a szovjet időkbe? Akkoriban hatalmas léptékben űzték ezt a tevékenységet. Gyakorlatilag – a gigantikus gyáraktól kezdve, a gépkocsikon, repülőgépeken és rakétákon át a fényképezőgépekig, háztartási gépekig és gyermekjátékokig - mindent lemásoltak. Annyi volt a klón, hogy alig lehetett közöttük valami eredetit találni. Az összes, gyakran az utolsó csavarig lemásolt termék orosz elnevezést kapott, és szemrebbenés nélkül úgy tálalták, mint a hazai tervezői eszme újabb győzelmét. Jelen poszt a teljesség igénye nélkül ad egy kis ízelítőt ebből az államilag támogatott tevékenységből. A Szovjetunió mellett Kína is állami szintre emelte a külföldi termékek másolását a hetvenes évek végén, és láss csodát valamikor Dél-Korea is így kezdte, de ott más fordulatot vettek a dolgok.

3.jpg

Másoltak – de nem mindig loptak. Azt, amit nem lehetett ellopni, megvásárolták pénzért. Ez lényegében a sztálini iparosítás nagy beruházásaira vonatkozott. Ebben az időszakban vált az ipari építészet szellemi központjává Albert Kahn amerikai építész vállalata, az Albert Kahn Inc., a detroiti Ford gyárak megépítője. A cég megrendeléscsomagot kapott több mint 500 ipari objektum megépítésére a Szovjetunióban 2 milliárd dollár összértékben (mai áron kb. 250 milliárd dollár). Moszkvában megnyílt az albert Kahn Inc. részlege, amit szemérmesen „Goszprojektsztrojnak” neveztek el. Ennek vezetője a cégvezető fiatalabb testvére, Moritz Kahn lett. Abban az időben ez volt a világ legnagyobb építészeti irodája, ami a koordinátor szerepét töltötte be a szovjet megrendelő és a nyugati vállalatok százai között, amelyek berendezéseket szállítottak és tanácsokat adtak különböző építkezésekkel kapcsolatban. Az 1923-1933 közötti években a Szovjetunió nehézipara 170 műszaki segítségnyújtási szerződést kötött: 73-at német társaságokkal, 59-et amerikaiakkal, 11-et franciákkal, 9-et svédekkel valamint 18-at egyéb országok cégeivel. Az amerikai Hugh Cooper mérnök lett a Dnyeprogesz vízerőmű építkezésének fő tanácsadója. A vízerőmű turbináit a General Elctrictől és Newport News Shipbuildingtől vásárolták. A Magnyitogorszki Kohászati Kombinátot (ami az Indiana állambeli Gary város kombinátjának pontos mása) az amerikai Arthur G. McKee and Co. cég felügyelete mellet tervezték meg és építették fel. Ennek és a Szovjetunió összes többi kohászati kombinátjának a nagyolvasztóját a chicagoi Freyn Engineering Co. társaság fejlesztette ki. A Nyizsegorodszki Autógyár technológiai terveit a Ford társaság készítette el, az építési tervezet az amerikai Austin Motor Company munkája. A moszkvai 1. Állami Csapágygyárat (GPZ-1) az olasz RIV cég műszaki együttműködésével építették. A Sztalingrádi Traktorgyár, ami Kahn tervei alpján épült 1930-ban, eredetileg az USA-ban készült el, majd szétszerelték, átszállították a Szovjetunióba, és ott az amerikai mérnökök ellenőrzése mellett összeállították. A gyárat több mint 80 amerikai gépgyártó vállalat és néhány német cég berendezéseivel látták el. A Caterpillar szállított berendezéseket a Cseljabinszki- és a Harkovi Traktorgyárnak, valamint a Rosztovi- és a Szaratovi Kombájngyárnak. A németek szintén aktívan részt vettek az iparosításban, Moszkvában működött a Nehézgépgyártás Központi Hivatala, a német Demag vállalat részlege. A Siemens-Schuckertwerke AG-t is bevonták a munkálatokba, amihez korszerű berendezéseket szállítottak.

Autógyártás

A Szovjetunió az első nagy szériában gyártott személygépkocsit az amerikaiaktól vette át. A GAZ-A – az amerikai Ford-A jogtiszta másolata volt. A Szovjetunió 1929-ben vásárolta meg az amerikai cégtől a gyártáshoz szükséges berendezéseket és dokumentációt, majd két év múlva a Ford-A gyártását megszüntették. Rá egy évre, 1932-ben a szerelőszalagról legördültek az első GAZ-A gépkocsik.

26-copypasta.jpg

GAZ-A (1932) - Ford-A (1927)

A következő szovjet személygépkocsi, a Leningrád-1, gyakorlatilag a Buick-32-90 típus pontos mása volt.

27-copypasta.jpg

Leningrád-1 (1933) - Buick-32-90 (1931)

A „Vörös Putyilovec” gyár, amely korábban Fordson traktorokat gyártott, elkészített 6 példányt a Leningrád-1 gépkocsiból. Az autók jelentős része képtelen volt önállóan eljutni Moszkváig komoly meghibásodás nélkül. Eredményül a „Vörös Putyilovec” gyárat átállították traktorok és tankok gyártására, és a Leningrád-1 befejezését átadták a moszkvai ZiSz-nek. A GAZ-M1-et, hasonló módon, az 1934-es Ford Model B (Model A40) alapján tervezték meg. Ennek a dokumentációját az amerikai fél szerződéses feltételek mellett adta át a GAZ-nak.

28-copypasta.jpg

GAZ-M1 (1936) - Ford Model B (40A típus) (1934)

Az amerikai modelleket a szovjet technikusok részben áttervezték az ottani útviszonyok miatt. Az első szovjet sorozatgyártású kiskocsinak a KIM-10-et szánták, amit a brit Ford Prefect típus alapján alkottak meg.

29-copypasta.jpg

KIM-10 (1940) - Ford Prefect (1938)

Az USA-ban elkészítették a présformákat és kidolgozták a tervrajzokat egy szovjet művész-konstruktőr elgondolásai alapján. 1940-ben a gyár elkezdte ennek a modellnek a gyártását, ugyanakkor a II. Világháború megakadályozta az ország vezetőit abban a grandiózus tervükben, hogy a polgárok többségét személygépkocsihoz juttassák. Azonban a háború a másolást és a klónozást csak serkentette. A II. világháború után csupán Németországból 2885 gyárat, 96 villamos erőművet, 340 ezer szerszámgépet és 200 ezer villanymotort szállítottak át a Szovjetunióba. Közel 1000 gyárat telepítettek át a Szovjetunióba Mandzsúriából és Koreából. Mindössze egyetlen év alatt 4389 vállalatot szereltek le és szállítottak át Németországból, Ausztriából, Magyarországról és más európai országból. Ennek eredményeképpen megjelent a Moszkvics 400 – az Opel kadett K38 pontos mása, amit az amerikai General Motors vállalatcsoport német leányvállalata az Opel gyártott Németországban 1937 és 1940 között.

31-copypasta.jpg

Moszkvics 400 (1946) - Opel Kadett K38 (1937)

Az autógyártáshoz szükséges berendezések legnagyobb részét a Rüsselsheimi Opel gyárból (ami az Amerika által megszállt területen volt) vitték ki és szerelték fel a Szovjetunióban. Később a gépkocsik másolásának koncepciója megváltozott és ezt a háború utáni első szovjet luxus személygépkocsi - a ZISz-110 - alapozta meg.

30-copypasta.jpg

ZISz-110 (1945) - Packard 180 (1942)

Külsőleg a ZISz-110 a legapróbb részletekig hasonlított a Packard 180 Touring Sedan 1942-es, háború elötti utolsó modelljére. A ZISz-110 futóműve ugyanakkor egyedi kidolgozású volt. Az amerikai cégnek aligha tetszett az elképzeléseinek egy szovjet gépkocsiban történő ilyenfajta alkotói továbbfejlesztése, mégsem éltek semmilyen kifogással ellene azokban az években, annál is inkább, mivel a nagy „Packard”-ok gyártása a háború után véget ért. Szinte mindegyik szovjet gépkocsi egy külföldi hasonmás átvétele volt, még ha voltak is eltérések köztük.

32-copypasta.jpg

ZAZ-965 (1960) - Fiat 600 (1955)

Azt hiszem nem kell bemutatni a Zaporozsec nevezetű autót, ami szintén erősen hasonlít egy másik modellre.

33-copypasta.jpg

ZAZ-966 (1967) — NSU Prinz IV (1961)

A Moszkvics-2141, az elsőkerék-meghajtású hatchback, amit a Chrysler cég európai részlege által gyártott francia-amerikai Simca 1308 karosszériája alapján épült az addigra már elavult UZAM motorral.

36-copypasta.jpg

Moszkvics 2141 (1986) - Simca 1308 (1975)

Sajátságos kivétel lett a Zsiguli VAZ-2101. Ez a gépkocsi az olasz Fiat 124 autónak a licencelt változata volt. A szovjet Vnyestorg (Külker) és a Fiat cég megállapodása alapján az olaszok felépítették a Volgai Autógyárat Togliattiban . A többi LADA modellt is az olasz céggel együttműködve fejlesztették ki.

Haditechnika

A szovjet T-26 könnyű tank a népszerű angol, exportra gyártott Vickers Mk E típus jogtiszta másolata volt.

45-copypasta.jpg

T-26 (1931) - Vickers Mk E (1930)

Az USA-tól tervezői dokumentációs csomaggal együtt megvásárolt M1928 Christie tank az adaptáció után a szovjet BT-2 tankká vált.

46-copypasta.jpg

BT-2 (1931) - Christie M1928 (1928)

Érdekes, hogy a legendás szovjet T-34-es az amerikai tervező, J. W. Christie ötleteinek továbbfejlesztése után jelent meg, és az ő általa tervezett különleges futóművel készült. Még a Finnország elleni háború előtt, 1934-ben megjelent a Szovjet (1946-ig Vörös) Hadseregben a PPD-40 géppisztoly.

41-copypasta.jpg

Ez nem jelent semmit, de a PPD-40 (fenti kép) és a finn Suomi KP/-35 (lenti kép) géppisztoly úgy hasonlított egymásra, mint két tojás.

40-copypasta.jpeg

Az SCR-584 volt az első mikrohullámú sávban üzemelő radar, amit az Amerikaiak fejlesztettek ki a második világháborúban. A Szovjetunió is kapott segítségképpen pár darabot belőle, amit annak rendje és módja szerint le is koppintottak a háború után. A szovjet verzió SON-4 névre hallgatott, export változata pedig SON-9 volt. Lenti képen balra az eredeti amerikai, jobbra pedig a másolat látható.

son_1.jpg

Űrhajózás

A Németországgal vívott háború legértékesebb trófeájának a V-2 rakéta bizonyult. A német rakétaprogram tanulmányozásának céljából három V-2 összeszerelő üzemből, a „RaBe” intézetből, a „Montania” hajtóműgyárból, és kísérleti bázisból Németországban létrehozták a „Nordhausen” intézetet. Az intézet igazgatója Gajdukov lett, mellette Koroljov a főmérnök és Glusko vezette a V-2 hajtóművét tanulmányozó részleget. 1945 és 1947 között a szovjet szakemberek Németországban összegyűjtötték a német rakétagyártás hozzáférhető anyagait. Gyűjteni való pedig akadt bőven: tervezői dokumentáció, kész példányok, a gyártáshoz szükséges berendezések és kellékek, a hőátadás kiszámításának módszertana, a keverékképző kamra termodinamikai számításai, a fúvókából kiáramló gázok gázdinamikája és a többi. A szovjet tudósoknak több év kellett ahhoz, hogy le tudják másolni a V-2. rakétát. A késedelmet az alacsony termelési kultúra, és a szükséges összetevők hiánya okozta. A német rakétában 87 féle acélt és 59 féle színesfémet használtak fel, míg ugyanakkor a szovjet másolatban az R-1-ben ezzel szemben csak 32 és 21 félét.

copypastav2.jpeg

R-1 (1948) - V-2 (1942)

Érthető, hogy a német szakmai gárda önkéntes-kényszerített segítsége nélkül nem boldogultak volna. 1946 októberében azokat a német szakembereket, akik a „Nordhausen” intézet termelési részlegeiben dolgoztak váratlanul szovjet katonák ébresztették fel, majd azt tanácsolták, hogy szedjék össze a feltétlenül szükséges holmijaikat és a családjaikkal szálljanak fel az előkészített vasúti kocsikba, hogy a Szovjetunióba utazzanak. Először a Moszkva környéki Monyinói, Valentyinovkai és Kljazmai szanatóriumokban helyezték el őket, később pedig egy egész várost építettek számukra a Szeliger-tóban levő Gorodomlja szigeten. A „szovjet németek” olyan műszaki megoldásokat adtak a világnak, amik most a klasszikus rakétaépítést jelentik: leváló orr-részek, teherhordó tartályok, közbenső fenéklemezek, az üzemanyagtartályok forró gázos feltöltése, a tolóerővektor irányítása a hajtóművek segítségével stb. Lényegében az R-7 rakéták családja (Vosztok, Voszhod, Szojuz és a többi), amikkel máig repülnek az űrbe nem más, mint a V-2 rakéták továbbfejlesztése.

Repülés

A II. VH előestéjén a Szovjetunió négy fő repülőgépmotor-gyárából csak a 24-es számúban készítettek hazai hajtóműveket, amelyeket Mikulin A. A. tervezett. A többi üzemben nyugati licenc alapján folyt a gyártás. Az amerikai „Wright Cyclone” az M-25 jelölést kapta, továbbfejlesztett változatai pedig az M-62, 63, 82-t. A francia „Hispano-Suiza” lett az M-100, annak változatai pedig az M-103, 105P. A francia „Gnome-Rhône” M-85 lett, utódaiból pedig M-87, 88. Persze az amerikaiak nem akartak mindent eladni. Ilyen volt például a Boeing B-29 – „Superfortress” - a legkorszerűbb nehézbombázó 1943 és 1947 között - ami sok olyan műszaki megoldást tartalmazott, amiket a világon először alkalmaztak a repülőgépgyártásban. A Matterhorn hadművelet harci repülései során néhány amerikai B-29-es sérüléseket szenvedett és szovjet területen ért földet. Egy B-29-es lezuhant és összeroncsolódott, három másik pedig kényszerleszállást hajtott végre.

b292.jpg

A B-29-esek megérkezése szovjet földre valóságos ajándék volt Sztálin részére, aki utasította Tupoljev repülőgéptervezőt, hogy készítse el a B-29-es pontos másolatát az utolsó csavarig, mindezt két esztendő alatt. Tulajdonképpen ez sikerült is neki, de sok alkatrészt nem tudtak a Szovjetunióban elkészíteni. A másolatot TU-4-nek nevezték el.

43-copypasta.jpeg

Az első szovjet atombomba, az RDSZ–1 az amerikai Fat Man másolata volt, aminek a terveit hírszerzési úton sikerült megszerezni. Ezt épp egy TU-4-ről dobták le, tehát elmondhatjuk, hogy az egyik másolat ledobta a másikat. 

Van frissebb példa is. A napjainkban gyártott egyetlen orosz utasszállító repülőgép, a Superjet alkatrészeinek közel 70%-a - beleértve a legkritikusabbakat is - importból származik. A repüléselektronikát a francia Thales és az amerikai Hamilton Sundstrand készíti. A SaM146 — PowerJet hajtóművet a „Szaturn” TTE (Tudományos Termelési Egyesülés) és a francia Snecma cég által alapított orosz-francia vegyesvállalat gyártja. Az oxigénellátó rendszert, a belső berendezést, ajtókat az amerikai B/E Aerospace készíti. Az energetikai segédberendezéseket, hidraulikát, üzemanyagellátó-rendszert, fékeket és a többi apróságot szintén importból származó alkatrészekből készítik vagy egyenesen külföldről vásárolják meg.

Háztartási készülékek

Őszintén szólva, soha nem jutott volna eszembe, hogy a nagymama porszívója és a nagypapa elektromos borotvája külföldi példányok koppintásai voltak.

50-copypasta.jpg

Elektromos borotva Agidel-M (1967) - Philishave SC 8010, Hollandia (1965)

A szovjet dizájn kiállításon megtekinthető ez a lejjebb látható Sirály porszívó 1963-ból, de valószínűleg a kiállítás szervezői nem tudták, hogy ez a még lejjebb található holland porszívó másolata, amelyet az Egyesült Államokban és Kanadában az Eatonia márkanév alatt értékesítettek, az Egyesült Királyságban Remoco, és Európa többi részén pedig Erres márkanév alatt forgalmaztak.

52-copypasta.jpg

53-copypasta.jpg

A Moszkva nevet viselő porszívó sem tűnik őshonosnak.

51-copypasta.jpg

Moszkva porszívó (1954) - Lewyt Model 40, USA (1947)

Fényképezőgépek

Szinte az összes fotó masina valamelyik nyugati modell másolata volt. Kezdjük a sort a Zorkíj-10 típusszámú készülékkel lentebb, ami a Ricoh Auto 35 klónja.

17-copypasta.jpeg

FED Mikron a Konica EYE pontos másolata.

18-copypasta.jpg

FED Mikron 2 is maradt a jól bevált márkánál, és a Konica C35 másolata lett.

19-copypasta.jpg

Az első autófókuszos készülék is ebből a vonalból került ki. Elikon aftofokusz = Konica C35 AF

20-copypasta.jpg

Az Olympus XA gépet is megpróbálták lekoppintani és egyszerűen csak Elikon nevet kapott a klón.

21-copypasta.jpg

Kijev 35 kísértetiesen hasonlít a Minox 35-re.

22-copypasta.jpg

Kijev-Vega fényképezőgép a Minolta 16 másolata.

23-copypasta.jpg

Voltak persze kivételek is, mint pl. az Apolló missziók által használt Hasselblad 1000F, ami licenc vásárlás útján lett Szaljut, de forgalmazták még Zenith-80 néven is, sőt a mai napig gyártják Arax márkajelzéssel.

15-copypasta.jpg

 

Fogyasztói elektronika

Lenti képen az 1974-ben megjelent Elektronika-501 fekete-fehér hordozható videómagnót láthatjuk kamerával együtt, alatta pedig a SONY DV-3400-at 1969-ből.

9-copypasta.jpg

10-copypasta.jpg

1984-ben megjelent az első asztali VHS videófelvevő a Szovjetunióban, az Elektronika BM-12, de hoppá, a megszólalásig hasonlít az alatta látható 1975-ben gyártott Panasonic NV-2000 modellhez.

11-copypasta.jpeg

12-copypasta.jpeg

A következő videómagnó: Elektronika VMC-8220 1987-ből már front betöltéssel, de kár hogy ez pontosan megegyezik az alatta lévő SAMSUNG VX-8220 gépezettel.

13-copypasta.jpeg

14-copypasta.jpg

A hangdoboz építést is el kell kezdeni valahogy. Sok jó minőségű és máig legendás típust építettek a Szovjetunióban, de sokat le is másoltak. A Fisher STE 1200  (OTTO SX-P1  Japánban) hangsugárzó az 1976-os Osakai Világkiállítás egyik díjazottja. Egyszerűen vásároltak belőle és megvizsgálták, majd pár év múlva már Elektronika 100AS-060 márkajelzéssel került tömeggyártásba.

fisher.jpg

Fisher STE 1200 - Elektronika 100AS-060

technicscopy.jpg

Technics SB-F1 - Elektronika 15-AC214

Gyerekjátékok

A népszerű kvarcjáték, az Elektronika IM-02 (No, megállj csak!), amely 1984 óta készült, kiderült, hogy a Nintendo EGG EG-26 nem hivatalos klónja az 1981-es Nintendo Game & Watch sorozatból.

1-copypasta.jpg

Elektronika 24-01 "Mickey Mouse" - a Nintendo MC-25 "Mickey Mouse" klónja.

2-copypasta.jpg

Elektronika IM-03 "Az óceán titkai" (1987) - a Nintendo OC-22 Octopus (1981) klónja.

3-copypasta.jpg

1985-ben jelent meg az Elektronika IM-11 "Lunohod" nevű játék. Ez a "Big Trak" - programozható gép, amelyet 1979-ben az amerikai Milton Bradley cég fejlesztett ki.

4-copypasta_1.jpg

Elektronika IM-46 - 1994-es kiadású kalkulátor és szintetizátor.

8-copypasta.jpeg

És ez alatta pedig a Casio VL-Tone (VL-1), amelyet 1980-ban - tizenöt évvel előbb - jelent meg.

Epilógus

Ez a rész az eredeti cikk orosz szerzőjének a véleménye.

Mindez csak a jéghegy csúcsa. A klónok felsorolását szinte a végtelenségig lehetne folytatni. Ide tartoznak a vasalók, a haditechnika, az ipari berendezések, az elektronika – mindannak az oroszlánrésze, amit magunkénak hittünk. A lopásnak ilyen mértéke elszomorító és ijesztő. Ugyanígy ijesztő a lakosság döntő többségének kőkemény bizonyossága abban, hogy minden szovjet termék a miénk, hazai és ráadásul kiváló. Hogy mi világelsők vagyunk, pedig a valóságban az utóbbi 100 évben a világ műszaki elitjének a háta mögött kullogunk. De a lényeg ebben a történetben valami más. A hamisítványokat és az engedélyezett másolatokat is mindig késve gyártották. Volt, ami néhány évet késett, és volt, ami másfél évtizedet. Ezáltal a szovjet utánzatok, annak ellenére, hogy külsőleg hasonlítottak a prototípusra, rosszabbak voltak az eredetinél. Ennek rögtön több oka is volt: a hazai fejlesztők azon törekvése, hogy olcsóbbá tegyék a gyártást, a szükséges anyagok és gyártóeszközök hiánya, valamint az alacsony termelési kultúra és a dilettáns vállalatirányítás.

A fejlődés folyamatosan gyorsul. És amíg a kőkorszakban néhány száz évig semmi sem változott, addig most minden évben hatalmas technológiai elmozdulások történnek. Néhány évet elpazarolni egy számítógép vagy okostelefon lemásolására azt jelenti, hogy eredményül egy reménytelenül elavult és gyakorlatilag haszontalan eszközt kapunk. A csúcstechnológiák világába szóló „belépőjegy” ára egyre csak nő. Ahhoz, hogy le tudjanak másolni egy korszerű processzort, először le kell másolni egy gyárat a megfelelő műszaki folyamatokkal. A gyár lemásolásához viszont le kell másolni az egész gépgyártási ágazatot.

A kutatásba és a termelésbe történő hatalmas befektetések, hogy megtérüljenek, hatalmas fogyasztói piacot igényelnek. Még ha el is képzeljük, hogy hősies erőfeszítéssel, néhány év késéssel csodával határos módon felépítünk egy teljes ipart és megtanuljuk a fejlett technológiájú import termékek gyártását kissé rosszabb minőségben, felmerül a kérdés, hogy ki veszi meg ezeket a termékeket? A gazdasági gettóba zárt, nélkülöző oroszok? Hiszen másokra nem lehetne rásózni az elavult és rossz minőségű termékeket. Tömeggyártás és tömeges eladás nélkül pedig nagyon magasak lesznek az egységnyi árura jutó költségek, ami így aranyárba fog kerülni.

Persze, amíg van pénztartalék, addig lehet ezeket a termékeket támogatni. De tartalékok elfogynak, és viszonylag gyorsan. Akkor pedig vagy egy fél életen át kell rájuk gyűjteni, vagy elkerülhetetlenül megjelenik a jó öreg szovjet áruhiány – üres polcokkal, sorban állással, feketén hozzájutással. Most már az olajat sem tudjuk kitermelni nyugati technológia alkalmazása nélkül. Ezért a világgazdaságtól való elzárkózás eszméje – veszélyes agyrém, ami gyakorlatilag nem végződhet mással, mint teljes gazdasági katasztrófával.

Források: zhartun.me, art-on.ru, segodnya.ua, popmech.ru, bugaga.ru, livejournal.com, avia.pro, englishrussia.com

A fordításért köszönet Bereczky Csabának

A másolás országa Tovább
Különleges ajándék az amerikai nagykövetség részére

Különleges ajándék az amerikai nagykövetség részére

1945 július 4-én Amerika függetlenné válását ünnepelték a Szovjetunióban lévő amerikai nagykövetségen. Az ünnepségen szovjet úttörők egy nagyméretű, az Amerikai Egyesült Államok sassal díszített nagy pecsétjét ábrázoló fafaragványt ajándékoztak Averell Harriman nagykövetnek, aki kedvelte a ritka és értékes fafajtákból készült kézműves dolgokat. Meg is súgták neki bizalmasan, hogy valami jól látható helyre tegye, mert így megeszi az irigység a kollégákat. Így került a dolgozószobájában az íróasztala mögötti falra. Ekkor még nem sejtette, hogy a faragott sas testében miniatűr lehallgatóberendezés rejtőzött. Nem is akármilyen, a maga idejében egy technikai csoda, egy áramforrás nélkül üzemeltetett eszköz, aminek jelenlétét még a legérzékenyebb műszerek sem mutatták ki hosszú évekig. Ebben a posztban megismerhetjük a készülék működési elvét, de először nézzük ki az a briliáns elme, aki ilyet képes volt kitalálni.

tem01.jpeg

Léon Theremin (született Lev Szergejevics Tyermen) életéről már sok helyen írtak, de most itt is összefoglalom röviden, hogy képben legyünk. 1920 környékén, az elektroncsövek megjelenése után nem sokkal hősünk megelégelte, hogy többször is betörtek lakásába és megpróbált egy riasztó rendszert konstruálni. Épített egy oszcillátort és észrevette, hogy ha kezével a rezgőkör felé közelít, akkor megváltozik az áramkör által generált hang magassága. Így a riasztó mellé még megszületett egy hangszer is, amit később saját magáról nevezett el. 1921-ben Moszkvában mutatta be a világ első elektronikus hangszerét és a közönség soraiban maga Lenin is helyet foglalt. Innentől nem volt megállás, hamarosan kedvenc tudósa lett Theremin, meglátta benne a rendszer reklámarcát.

Az orosz tudóst először az elektromosság népszerűsítése céljából hosszú vidéki turnéra küldték. Tyermen 1927-ben Európa nagyvárosaiban is bemutathatta új hangszerét, a koncertek a történelemben először multimédiás előadások voltak fényeffektekkel, köddel, vetítéssel és többcsatornás hanggal. Persze más is elkezdődött ezzel a fergeteges sikerrel, a tudós élete végéig tartó együttműködése az orosz titkosszolgálatokkal. Ugyanebben az évben New Yorkba hajózott, nevét Leon S. Thereminre változtatta. Egy későbbi tanítványa támogatásával stúdiót rendezett be, hogy a saját nevét viselő Theremint továbbfejleszthesse. 1930-ban sok más találmány mellett kifejlesztette a világ első elektronikus dobgépét, de bizony ipari kémkedéssel is foglalatoskodott. Miután megtagadta az azonnali hazatérésre felszólító parancs teljesítését, 1938 februárjában a szovjet titkosszolgálat emberei elrabolták, és visszavitték Moszkvába. Más források szerint magától tért haza, de a lényeg hogy elítélték, és a szibériai Kolima gulágtáboraiba vitték kényszermunkára.

theremin-mix.jpg

Theremint 1941-ben Sztálin utasítására – más tudósokkal, mérnökökkel együtt – egy speciális lágerbe vitték (saraska), ahol haditechnikai és kém eszközök kifejlesztésén kellett dolgozniuk. A nagy vezér megbecsülését egy televíziós rendszer megkonstruálásával nyerte el. A találmányt sajnos titkosították, de ez volt az első viszonylag nagy felbontású televíziós kamera és monitor a világon. A kamerát a Kreml udvarán, a monitort Sztálin irodájában helyezték el, hogy a diktátor megfigyelhesse a hivatalába érkező és távozó funkcionáriusokat. Sokszor előfordult, hogy a kamerán keresztül nézte az általa elrendelt letartóztatásokat.

Theremin professzort 1945 tavaszán Szverdlovszkból a Moszkvához közeli Kucsino saraskába vezényelték. Lavrentij Berija közvetlen utasítására a moszkvai Szpaszo-házban működő amerikai nagykövetségi rezidencia lehallgatását kellett megoldania. Nem használhatott hagyományos mikrofonokat és vezetékeket, mert az eszközt nem jelezhették a normál felderítő készülékek, hiszen akkor semmi értelme az egésznek. A titkosszolgálat vezetője még meg is fenyegette, hogy visszaszállítják Kolimára, ha nem tudja teljesíteni a feladatot.

Az akkoriban alkalmazott felderítési módszerek az elektromágneses mező aktív forrását keresték, Theremin arra a következtetésre jutott, hogy mindenképpen valamilyen passzív eszközt kell létrehozni, amely semmilyen jelet nem sugároz ki. Ilyen eszköz akkoriban nem létezett, ezért ki kellett találni. A "The thing" (ahogy később az amerikaiak nevezték) felépítését láthatjuk a lenti ábrán.

thing003.jpg

Az egész szerkezet kb. 2 cm3 térfogatú volt, plusz kilógott belőle egy 30 cm hosszúságú antenna. A működés a következőképpen történt: a készülék akkor aktivizálódott, ha egy adókészülékkel nagyfrekvenciás rádiójelet küldtek felé, vagyis szaknyelven megvilágították. Orosz források szerint 800 MHz-en működött a rendszer, de a wikipédián 330 MHz-et említenek, az antenna méretéből adódóan legvalószínűbb a 6-700 MHz közötti frekvencia. Amikor felfedezték az eszközt és megfejtették a működését elkezdtek vele kísérletezni és többféle frekvenciával is kiválóan működött, még 1 GHz felett is.

Az üreg elülső oldalán látható membrán fogta fel a hangrezgéseket amik az üreg belsejében kapacitásváltozássá alakultak, vagyis eddig olyan, mint egy kondenzátor mikrofon. A különbség az, hogy a kapacitásváltozás itt nem közvetlen hangjellé alakul, hanem modulálja a nagyfrekvenciás rádiójelet, amivel besugározták az eszközt. Tehát a készülékről visszaverődött rádiójel tartalmazni fogja a membrán által felfogott hangrezgéseket, amit speciális eszközzel vehetünk, és utána rögzíthetjük. Lenti képen láthatunk egy ilyen vevőkészüléket.

tem04.jpeg

A megfigyelés a következőképpen történt: két teherautó parkolt le a nagykövetség közelében, de egymástól viszonylag távol. Az egyikben a megfelelő pillanatban bekapcsoltak egy nagy teljesítményű adót, (amivel besugározták az eszközt) a másikban pedig vették a visszavert jelet és magnóra rögzítették 7 éven keresztül. A szerkezet Harriman után még három amerikai nagykövetet kiszolgált. Az egész cucc 31 grammot nyomott, rendkívül egyszerű volt, nem igényelt tápellátást, elvileg az idők végeztéig működhetett volna.

A lebukás történetére több verzió létezik (orosz források szerint). Az első az, hogy saját beavatott ember szivárogtatta ki az információt. A második szerint a közelben lévő angol nagykövetségen fürkészték az étert, és akkor véletlenül akadtak rá a különös adásra. Mivel semmilyen kódolás nem volt, elméletileg egy érzékeny eszközzel normál AM rádióadásként fogható, bár akkoriban az ilyen magas frekvenciákat nem használták széleskörűen. A harmadik verzió szerint, amikor új nagykövet érkezett elővigyázatosságból átvizsgáltak mindent a szobában, és valakinek feltűnt, hogy kicsit furcsán áll a szeme a faragott sasnak, mivel ott jutott be a hanghullám a készülék membránjához. Az eszköz felfedezését csak 1960-ban jelentették be a Biztonsági Tanács ülésének negyedik napján, amelyet épp a Szovjetunió hívott össze az U-2 kémrepülőgép ügy miatt.

A CIA mérnökei sokáig nem értették hogy működik az eszköz. A problémát az okozta, hogy akik eltávolították a készüléket a címerből, véletlenül tönkretették a vékony membránt, és mint tudjuk az volt a lelke a dolognak. Végül a brit Marconi Társaságtól kértek segítséget az elemzéshez. Az ő technikusuk, Peter Wright - később a brit titkosszolgálat tisztje - oldotta meg a problémát egy új membrán beépítésével. Ezután elkezdődtek a kísérletek, és megindult a hasonló elven működő készülékek fejlesztése.

Theremin egyedülálló eszköze a leleményesség győzelme a körülmények felett. Miután megalkotta átkerült a Tupoljev saraskába (TsKB-29), ahol kifejlesztette a Buran infravörös lehallgató rendszert, amivel Berija parancsára azonnal elkezdték megfigyelni az angol és a francia nagykövetséget. A készülék akár 500 méter távolságról is működött megfelelő légköri viszonyok esetén. Az infravörös sugarat a lehallgatni kívánt helyiség ablakára irányították. Az ablaküveg átvette a szobában lévő hangrezgéseket és a visszavert sugárból ki tudták nyerni a hangfrekvenciát. Néhány filmben is felbukkan hasonló eszköz, amiből azt hihetnénk hogy valami új high-tech dolog, de mint láthatjuk nem mai találmány ez sem.

Theremin professzor később visszakapta ugyan szabadságát, de nem teljesen, a várost nem hagyhatta el. Hiányzott neki a munka, a saraska biztonsága. Ott minden szükséges alkatrész, szerszám, és műszer megvolt. Moszkvában a háború után még egy működőképes forrasztópákát sem talált. Akit érdekel a tudós élete elolvashatja Najmányi László: Theremin című dokumentumregényében, bár jelenleg csak e-könyv formában érhető el.

Források: Pult.ru, Wikipédia, asztahűha.blog (képmix), Najmányi László: Theremin

 

Különleges ajándék az amerikai nagykövetség részére Tovább
Lézerlemezjátszók a Szovjetunióban

Lézerlemezjátszók a Szovjetunióban

pfvrjemtzbyvvubeoq1gczdbiby.jpeg

A Szovjetunió volt az egyetlen ország, ahol a fogyasztási cikkek teljes hiánya párhuzamosan létezett a technikai fejlesztésekkel. Az országban széles tömegeknek fogalmuk sem volt a CD lemez létezéséről, és akiknek lehetőségük lett volna külföldön ilyen eszközöket vásárolni, azok sem vettek. A helyzet 1987-ben változott meg valamelyest.

A szovjet CD-lejátszó létrehozására irányuló kezdeményezés a Szovjetunió Kereskedelmi Főosztályának egyik részlegéről indult 1985-ben. A nyolcvanas években a szovjetek technológiai lemaradása olyan szintet ért el, hogy a lakosság megkérdőjelezte a fennálló gazdasági rendszer hatékonyságát. A peresztrojka és a glasznoszty, ami Gorbacsov megérkezésével a szovjet népre szakadt csak fokozta az elégedetlenség mértékét. Felsőbb körökben úgy gondolták, hogy új csúcstechnológiájú termékek megjelenése az áruházi polcokon jelentősen gyengíthetné ezt a hangulatot. Azt akarták bizonygatni, hogy az összeomló unió még mindig képes felzárkózni.

A fejlesztés szükségességével nem volt gond, hiszen már nem a 70-es években járunk, amikor meg kellett győzni a Brezsnyevi éra hatóságait, hogy az országnak kellenek a hifi készülékek. Érdekes módon az első CD-lejátszó fejlesztése ugyanabból a tallini üzemből indult, ahonnan a legendás erősítők kezdték pályafutásukat. A közvetlen projektvezetést egy 30 éves mérnök, Vladimir Makarchuk kapta.

Mint más technológiák esetében itt is a meglévő nyugati mintákat vették alapul. Európában a Philips CD lejátszók uralták a piacot, ami nem véletlen, hiszen a holland cég a SONY-val közösen fejlesztette ki magát a formátumot. Az első elkészült prototípusok nem teljes koppintások voltak, de nagyon sok műszaki megoldást átvettek, mivel egyszerűen nem volt tapasztalat a fejlesztésben. 1986 végére nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi idő alatt lehetetlen saját CD mechanika és DAC chip kifejlesztése. Ugyanakkor a párt azt szerette volna, ha a nagy októberi forradalom 70. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő műszaki újdonságok kiállításon bemutatják az első lejátszót.

A tallinni "Punane RET" Rádióelektronikai Üzem szakemberei úgy döntöttek, hogy a Philips CDM-2 mechanika lesz a legmegfelelőbb számukra és a TDA 1540P digitál-analóg átalakító IC (DAC). Ezek másolatait hazai alapanyagokból el is kezdték gyártani, majd hozzájuk fejlesztettek egy 2 darab 8 bites Intel mikroprocesszora épülő vezérlést, amiről azt állították, hogy megbízhatóbb és stabilabb mint amit a Philips lejátszókban használtak. Így jelent meg az Estonia LP-010, ami az első Szovjetunióban készült CD lejátszónak tekinthető. A külsején a Philips CD100 és egyes SHARP termékek behatásait fedezhetjük fel. Lenti videón megnézhetjük.

Túl sokat nem gyártottak belőle, egyes források szerint 2500 darab készült, másutt 50 darabot említenek. Arra viszont bizonyíték van, hogy 1 példány eljutott a GUM áruházba és ott 1100 rubelért értékesítették, ami akkor nagyjából 5 havi fizetésnek felelt meg. Ennyi pénzért inkább Zsigulira fizettek volna be, ráadásul CD lemezeket sem gyártottak 1990 előtt a birodalomban, ezért a második lejátszó már teljesen más koncepció alapján készült.

estoniaphilips.jpg

Az Estonia LP-001, amely 1989-ben már sorozatgyártásra került a Philips CD204 típusszámú CD lejátszóval egyezett meg. A korábbi fejlesztéssel ellentétben az előlapon és a készülék dobozán kívül szinte mindent importból szereztek be hozzá. Megbízható források szerint 2500 darabnál több nem készült belőle. Lényegesen könnyebbre sikerült elődjénél, de szinte lehetetlen volt megvásárolni a boltban. A fennálló rendszer sajátossága volt, hogy az ilyen szerkezetekhez csak kapcsolatok árán lehetett hozzájutni, hiába volt rá pénze a dolgozónak. A Szovjetunió összeomlása előtt még készült pár modell, de a helyzeten ezek sem tudtak változtatni a kis gyártási darabszámok miatt.

eae27084398e4d868857f4fe330b53c1.jpg

Talán kevesen tudják, de a Szovjetunióban LaserDisc lejátszót is gyártottak. A formátumról itt olvashatunk bővebben. Az országban a nyolcvanas évek végén még az audió kazetta is hiánycikknek számított, a VHS videokamera pedig ritka volt, mint az a bizonyos fehér holló. Ennek ellenére létrehoztak egy speciális osztályt, ami végrehajtotta a szovjet LD lejátszó kifejlesztését, nagyjából 11 évvel a formátum megjelenése után.

Az LD lejátszók fejlesztése a Ryazan Állami Műszergyárban kezdődött 1987-ben, majd a Mashpribor Yaroslavl-i üzemében folytatódott a prototípusok legyártásával. A lejátszók létrehozása párhuzamosan zajlott a lemezek gyártási technológiájának fejlesztésével. A szovjet időszakban összesen 2 LD lemez jelent meg. Az első készülék a Rus-501 LD videolejátszó volt. Ebből 1988 és 1989 között kb. ötszáz darab készült. Egy ideig azt hitték nem maradt belőle egy sem, de kiderült, hogy 3 példány még létezik gyűjtőknél. 

74ejlzflpsjpdyezc22y91f08sk.jpeg

A készülékben volt pár érdekes megoldás, pl. nem félvezető, hanem hélium-neon lézer dolgozott benne, ami 2000 Voltos nagyfeszültséget igényelt, és kicsit bonyolította a lejátszót, ráadásul folyamatosan működött lemez nélkül is. Az első széria gyermekbetegségeit figyelembe vették a tervezők és megalkották a második már lényegesen fejlettebb modellt "Rus VP-201" típusszámmal. A gyorsan divatjamúlt technológia ellenére az 1990-es években kifejlesztett készülék versenyben volt hasonló nyugati társaival, amelyek akkoriban leginkább Pioneer, Panasonic, SONY vagy Philips márkajelzéssel kerültek forgalomba.

wwu2qseckflwi9tauvebeynla9a.jpeg

A VP-201 rendelkezett fejlett navigációs funkciókkal, gyors előre-hátra kereséssel, lassított lejátszással, valamint kapott távirányítót is. Képernyőmenüje is volt, a vezérlő rendszert egy KR580VM80A processzor (8080 CPU klón) irányította. Egyetlen hátrányként említhető, hogy még itt is a nagyfeszültségű hélium-neon lézert használták, de már csak akkor üzemelt, ha forgott a lemez. A lézert fókuszáló lencse egy fém hengerben mozgott, ami teljesen eltért az akkoriban használatos lágy felfüggesztésű megoldásoktól. Érdekesség még, hogy a Rus VP-201 volt az egyetlen sztereó hanggal rendelkező szovjet videokészülék. 

hi8rs00r3_kxtwkjtrkkd2g9yma.jpeg

Legmeglepőbb volt az a tény volt, hogy a lejátszó a ROM chip és pár mikrokapcsoló kivételével teljes mértékben az unióban előállított alkatrészekből épült fel. 1991-ben a Mashpribor Yaroslavl üzemben elkezdődött Amfiton VP-201 márkajelzéssel is a készülék gyártása. A szovjet korszak kutatói úgy vélik, hogy a Rus VP-201 volt a legmagasabb csúcstechnológiát képviselő termék, amelyet a Szovjetunió fogyasztói piacára szántak.

A birodalom széthullása után a bőkezű privatizáció teljesen eltüntette az iparágat. Az eredeti cikk szerzője szerint a lejátszók kifejlesztése a mérnökök rátermettségét és a technológiai bázis életképességét mutatja, de sajnálatos módon a tervgazdaság anomáliái, a védelmi ipar kizárólagos prioritása, valamint az analfabéta belföldi gazdaságpolitika erősen hátráltatta a fejlődést. 

Forrás: Pult.ru

Lézerlemezjátszók a Szovjetunióban Tovább
Élet a világháló előtt

Élet a világháló előtt

Az internet ma már hozzátartozik az életünkhöz, a történetét is ismerik sokan. A hatvanas évek végén az ARPANET volt az őse amiből kialakult, mai formájában a kilencvenes évek elejétől létezik. Nem is gondolnánk mennyiféle rendszer született már a hetvenes évektől, ami hasonló szolgáltatásokat próbált nyújtani, persze lényegesen egyszerűbb formában, hiszen a számítástechnika és az adattovábbítás akkor még nem volt elég fejlett. Sok közülük idővel megszűnt vagy beleolvadt az internetbe, de volt olyan amelyik még 2012-ben is önállóan működött.

A szálak először Nagy-Britanniába vezetnek. Az előző posztban ismertetett képtelefon kudarca teremtette meg a lehetőséget, hogy belépjenek az internet előszobájába. A hetvenes évek elején a Posta kezelte az ország telefonhálózatát, és Sam Fedida kutatómérnök vezetésével próbáltak egy működőképes videotelefon-rendszert kifejleszteni, a Viewphone-t. A fő probléma ott kezdődött, hogy a videojel nagy sávszélességének átviteléhez az akkori telefonhálózat kapacitása kevés volt, ezért inkább a digitális adatcsomagok továbbítására kezdtek koncentrálni. Már működött néhány számítógépes hálózat a hadseregben, bankoknál és az egyetemek is össze voltak kötve, de a nagyközönség nem fért hozzá semmihez. Mivel senkinek nem volt otthoni számítógépe, Fedida úgy gondolta, hogy a családi televíziót terminálként használhatják különböző információk megtekintésére, amik a telefonvonalakon keresztül érkeznek egy távoli számítógépes adatbázisból.

Megszülettek a tervek a szolgáltatás elindítására, hamarosan nevet is adtak neki: Prestel. Több száz szolgáltatóval kötöttek szerződést a tartalom biztosítására, és mire a rendszer diadalmasan elindult 1979-ben, már 100 000 oldalnyi anyag állt rendelkezésre. A Prestel felhasználó akkori szemmel megdöbbentő információáradathoz fért hozzá: hírek, az időjárás és a részvény árfolyamok mellett vonat menetrend, kertészeti tanácsadás. Úgy tűnt a Posta világraszóló dolgot hozott létre, ami hatást gyakorolhat milliók életére, de mégsem terjedt olyan sebességgel ahogy szerették volna. 1980 elején a Prestel csak 6.000 előfizetésig jutott, az 1985-re tervezett milliós tétel elérhetetlennek tűnt.

prestel.jpg

A British Telecom 1981-ben különvált a Postától, és mint a rendszer új üzemeltetője megpróbált több előfizetőt szerezni. Bevezette a "Postafiókot", így az ügyfelek üzeneteket küldhettek egymásnak. Az online banki tevékenységet 1983-ban kezdték el a Homelink jóvoltából, melyet a Bank of Scotland és a Nottingham Building Society működtetett, és számos, ma használatos funkciót kínáltak már akkor. Sok színházba foglalhattak jegyet a Prestel-en keresztül, és számos nagyszabású kísérlet történt az online vásárlás bevezetésére.

A számítógépes fellendülés következtében több millió ember vette meg első otthoni gépét, amelyek közül sok csatlakozott a hálózathoz. Ezzel elhárult egy komoly akadály a terjeszkedés elől, nevezetesen az, hogy addig csak a Prestel egységgel egybeépített televíziókon lehetett elérni a szolgáltatást, ami 650 fontnál kezdődött, ez mai áron számolva félmillió forint környéke! Szoftverletöltéseket, csevegőszobákat és online játékokat is nyújtott a rendszeren belül üzemelő Micronet 800 nevű szolgáltatás, amely több ezer rajongó online közösségét építették ki jóval a "szociális média" előtt. Ennek ellenére 1985-ben még mindig csak 60 000 előfizető volt. A magas költségek jelentették az egyik legnagyobb problémát, de a számítógéphez csatlakoztatható modemek és a normál tévékhez való adapterek is lassan jelentek meg a piacon. Más gond is adódott, a rendszer csak szöveget és nagyon egyszerű grafikát tudott megjeleníteni, nagyjából a teletext szintjén, ami az ügyfelek szerint nem volt túl izgalmas. A Prestel az 1990-es évek elején egyre inkább az üzleti szféra felé tolódott, és a csúcson is mindössze 90 ezer volt az előfizetők száma, ezért 1994-ben végül eladták. Legnagyobb öröksége egy törvény megszületése, ugyanis 1984-ben feltörték az Edinburgh-i herceg elektronikus postaládáját, ami rávilágított arra, hogy a számítógépes hackelést semmi nem tiltja, ezért új jogszabályokat kell alkotni.

btx2.gif

Németországban sem tétlenkedtek, 1980-ban bemutatták, majd 1983-ban bevezették a Bildschirmtext (képernyőszöveg), vagy rövidítve BTX szolgáltatást. Ez a Prestel alapjaira épülő interaktív rendszer volt, ami ugyanúgy telefonvonalon keresztül bonyolított adatforgalmat. A BTX eleinte speciális hardvert igényelt, amit az angol postától béreltek. Később a Blaupunkt és a Loewe kezdte gyártani az un. CEPT dekódereket. A CEPT a francia Minitel rendszerrel közösen elfogadott megjelenítési szabvány, amit azért hoztak létre, hogy ne úgy nézzen ki a kép mint a teletext. Sokkal jobb nem lett, mint a fenti képen is láthatjuk. Felbontása 480 x 250 képpont, ami megfelelt az akkori technikai lehetőségeknek. A tartalom egy normál televízió készülék képernyőjén jelent meg, de a rendszer számítógépen keresztül is üzemelt. Már 1980 novemberében számos világpremier volt a bemutatón. A számítógépes hálózatok történetében elsőként mutatták be az online bankolást, és vásárlást (Neckermann, Otto és Quelle), valamint az online jegyfoglalást. 1998-ban ért a csúcsra a BTX, tizenegy millió számlát kezelt és 600 millió márka forgalmat bonyolított.

btxkicsi.jpg

A Loewe 1992-ben mutatta be a MultiTel-D-t, amelyet kifejezetten a BTX-re terveztek. A havi bérleti díja 48 DM (fekete-fehér) vagy 78 DM (színes) volt. Ezen kívül volt még havi előfizetési díj, plusz az online kapcsolat alatt a telefonszámla is pörgött, sőt egyes tartalomszolgáltatók is díjat kértek az információkért A BTX Ausztriában és Svájcban is működött, ahol Videotext (VTX) néven ismerték . Az 1990-es évek közepén a Svájci Posta mintegy 850 000 BTX ügyféllel rendelkezett. 2001-től a szolgáltatás csak a bankok számára volt elérhető, 2007-ben pedig teljesen leállt, nem tudott versenyezni az internettel.

A Viditelt 1980. augusztus 7-én vezették be Hollandiában. A rendszer egy modemből ( Vidimodem ) és egy Philips P2000T számítógépből állt, amely monitorként a televíziót használta. A számítógép helyett egy speciális TV is létezett igen borsos áron. A televízióban az információ 24 sorban helyezkedett el, soronként pedig 40 karakterből állt, ami hatféle színben jelenhetett meg, plusz fehéren vagy feketén. A képmegjelenítéshez egy teletext chipet használtak a számítógépben, ezért az eredmény nagyon hasonló volt a teletexthez. Különböző cégek és intézmények kínálták az információkat, leggyakrabban a banki szolgáltatásokat vették igénybe. A Viditel nem volt hosszú életű, 1989 szeptemberéig működött. A Videotext Netherlands váltotta fel, amely már szélesebb körben tudott elterjedni, de 1997. január 1-jén az is megszűnt.

openingsscherm-viditeleditingcomputer.jpg

A legnépszerűbb internet előtti hálózat a francia Minitel volt. Az országos szintű szolgáltatás 1982-ben indult a Bretagne-ban lezajlott négyéves tesztelés után. Ergonómiailag és üzleti modelljét tekintve is forradalmi újítás volt. A Minitellel Franciaország világelsőnek számított, fénykora és egyben hanyatlása az internet lakossági robbanásával párhuzamosan történt. Az 1990-es évek közepén 9 millió terminált használtak az otthonokban, amelyeket mintegy 25 millióan vették igénybe, miközben a rendszer 26 ezer különféle szolgáltatást kínált. Az adatforgalom a France Telecom X.25-ös hálózatán zajlott, amely a Minitellel egyszerre szűnt meg. Mai szemmel nézve rendkívül szerény hardveren futott a rendszer, a képi élmény alig volt jobb, mint a teletext. Eleinte a Thomson, később a Matra konszern és a Philips gyártotta az eszközöket, amik több generációt is megéltek, a vége felé már kőkorszaki laptopra kezdtek hasonlítani, mint azt a lenti kép jobb oldalán láthatjuk, balra pedig kísérleti időszakban használt Thomson készülék a távirányítószerű beviteli egységgel.

miniteloldnew.jpg

A siker titka többek között abban is rejlett - mivel ezek a technológiák jellemzően rendkívül drágák voltak - hogy a Minitel terminálokat a France Telecom ingyen adta az érdeklődőknek, így a szerényebb költségvetéssel rendelkező háztartások is hozzá tudtak jutni. Persze havidíj az volt, de így is annyira vonzó lett, hogy még az internet elterjedését is érezhetően hátráltatta Franciaországban - mert ahhoz számítógép is kellett. A Minitel hálózaton a szolgáltatások igen széles palettáját érhették el az ügyfelek: repülő és vonatjegyet (TGV) foglalhattak, levélben már árut is rendelhettek, üzenőfalak működtek, természetesen bankolni is lehetett, és bizony felnőtt chat csak itt üzemelt (Minitel Rose) és nagyon sikeres volt. Konkrétan szextelefon szerű szolgáltatásra kell gondolni, mert a grafikai lehetőségek igen korlátozottak voltak.

minitel.jpg

A France Télécom 2012. június 30-án állította le a sokáig az ország technológiai büszkeségének számító Minitelt, az internet előtti idők egyik legismertebb online szolgáltatását. A Minitelt egy az egyben átvette Belgium, próbálkoztak vele Írországban, de kicsit későn ért oda - már nem volt rá igény, és persze pénzért akarták adni a terminált. Amerikában is meg akarta vetni a lábát, de ott túl nagy volt a konkurencia, ráadásul más irányba indultak a dolgok arrafelé, hiszen több volt a PC.

1979-ben indult a CompuServe az USA-ban, ami számos figyelemre méltó online szolgáltatás vezetett be személyi számítógép felhasználók számára. A CompuServe Infoplex néven kezdte el az elektronikus levelezést és a technikai támogatást főleg kereskedelmi ügyfeleknek, és úttörő volt a valós idejű chat bevezetésében egy CB Simulator szolgáltatással, amelyet 1980. február 21-én indítottak. Ez volt az első nyilvános, felhasználói csevegőprogram. A CB-rádiózás szakkifejezéseit felhasználó, negyven állomással üzemelő chatszolgáltatás hatalmas siker volt, mindenféle reklám nélkül is robbanásszerűen nőtt felhasználói száma. A széles körben elterjedt rádiózásból ismerős funkciók miatt nem igazán igényelt magyarázatot a beszélgetős szoftver, a felhasználók nagyon gyorsan belakták a rendelkezésre álló sávokat.

A CompuServe több online játékot is bevezetett és létrehozott egy számtalan csoportnak otthont adó fórumrendszert. Bámulatos mennyiségű és változatosságú téma alakult ki a Buick tulajdonosoktól a hadijátékok iránt rajongókon keresztül a különböző betegségekben szenvedőkig mindenki megtalálhatta a maga fórumát. Emellett a rendszer természetesen alkalmas volt fájlok küldésére is, sőt a nyolcvanas évek végére összekötötték az internettel is, így az addig csak az előfizetők között elérhető levelezés kijutott a világhálóra is. Az internettel való kapcsolat azért volt nagy szó, mert korábban a CompuServe és a hozzá hasonló szolgáltatások zárt rendszerek voltak, az előfizetők csak egymással teremthettek kapcsolatot egy központi számítógépen keresztül, ráadásul a szörfözéshez nem böngészőt használtak, hanem egy saját, egyedi szoftvert, esetünkben a CompuServe Information Managert (lenti kép).

cim.gif

Az érdeklődő felhasználók Magyarországról is előfizethettek a CompuServe-re. Már 1993-tól elérhető volt hazánkban a szolgáltatás, legalább két évvel megelőzve az első lakossági internetcsomagot. Arra viszont még két évet kellett várni, hogy olcsóbb helyi hívással is hozzáférhessenek. A havi 3500 forintos előfizetési díjért a felhasználók 150 percnyi online eltölthető időt kaptak cserébe, ami alatt több mint 600 képernyőnyi szöveghez lehet hozzáférni - írja 1994-ből az szolgáltatást ismertető MTI hír. A hazai CompuServe képviselet 1999-ben zárt be, a fórum azonban még három éven keresztül működött.

Az America Online, vagy röviden csak AOL eleinte Atari videojátékok számára nyújtott hálózati modemes szolgáltatást, 1985-től pedig már Commodore, később pedig Apple II és Macintosh gépekre is. Egy idő után a legnagyobb internetszolgáltatóvá nőtte ki magát, és egy rakás céget felvásárolt, pl: Netscape, Nullsoft (winamp) és többek között a CompuServe is hozzá került 1998-ban. Egészen 2009 július elsejéig üzemeltette "CompuServe Classic" néven retró hálózatként.

genie_online_service_login_screen_mac_ca_1989.jpg

A GEnie 1985-ben indult és a General Electric hozta létre kizárólag szöveges szolgáltatásként, de hamarosan a CompuServe egyik legnagyobb konkurense lett. 1994-ben 350 000 előfizetővel rendelkezett, de nem bírta a versenyt a grafikai alapú vetélytársaival. A fenti bejelentkező képernyő 1997-ből származik. Itt is voltak csevegőszobák, valamint szöveg alapú hálózati játékok. Vásárolni is lehetett, de olyan formában, hogy küldtek egy nyomtatott katalógust, amiből a terméket kiválaszthatták. A lenti képen látható az Aladdin nevű program menüje, amivel a GEnie szolgáltatásait érhették el az előfizetők. A DOS-os felület jobb oldalán található a kerekasztal (RoundTables), ahol különböző témákban folytathattunk vitákat és eszmecseréket másokkal, ez nagyjából a mostani fórumokhoz hasonlatos csak szerényebb formában. A GEnie látogatóinak száma az internet megjelenésével drámai mértékben lecsökkent. 1999. december 4-én bejelentették, hogy a szolgáltatás megszűnik.

aladdin.gif

A Prodigy is PC tulajdonosok számára nyújtott online szolgáltatásokat Amerikában. Az előfizetők híreket és időjárást böngészhettek, vásárolhattak, hirdethettek, játszhattak. Kezdetben a mezei rézhuzalos telefonos kapcsolattal érhették el. A Prodigy 1984. Február 13 - án alakult, a cég szolgáltatásait regionálisan 1988-ban indították el Atlanta , Hartford és San Francisco területén. A Prodigy egyike volt az első olyan online szolgáltatásoknak, amelyek felhasználóbarát grafikus felületet kínálnak, amikor a versenytársak, például a CompuServe és a GEnie még szöveges alapúak voltak. A Prodigy ezt a grafikus képességet használta a reklámoknál, ahol jelentős bevételi forrást remélt. Sajnos ez a grafika a technológia korlátjai miatt még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy termékről valósághű képet mutasson, ezért a vásárlásra használható alkalmazások várakozás alatt teljesítettek. Itt is csak a nyomtatott katalógusból való termékválasztás működött, tehát nem volt egyszerű az online kereskedelem akkoriban. Mivel a Prodigy üzleti modellje a gyorsan növekvő hirdetési és online vásárlási bevételektől függött, az elektronikus levelezést elsősorban a vásárlás támogatására fejlesztették ki. A fogyasztók viszont elkezdték használni az egymás közötti kommunikációra, ami hátrányosan befolyásolta a jövedelmezőséget. 1990-re ez volt a második legnagyobb online szolgáltató 465.000 előfizetővel, csak a CompuServe előzte meg, ami 600.000 ügyfelet tudott felmutatni.

1994-ben a Prodigy lett az első olyan korai generációs betárcsázós szolgáltatás, amely teljes hozzáférést biztosított a világhálóhoz, és weboldal hostingot is nyújtott tagjainak. Mivel nem volt valódi internetszolgáltató a böngészőket és a multiplayer programokat nem lehetett használni, ezért a Prodigy saját web böngészőt fejlesztett ki ami nem igazán sikerült, ezért utána internet szolgáltatásra váltott. A régi rendszert "Prodigy Classic" néven üzemeltette még 1999-ig.

prodigy_login_large.png

A lista persze nem teljes, csak a legnépszerűbbeket tartalmazza. Ne feledjük, hogy számos ötlet ezekből a rendszerekből jött a ma használatos internet világába pl. a chat, fórumok, e-kereskedelem, banki szolgáltatások, e-mail, hogy csak pár fontosabbat említsek. Sok dolgot bejárattak, de korlátozottabb lehetőségek mellett. A világ nem az internettel kezdődött.

Források: historytoday.com, owl.museum-digital.de, wikipédia

Élet a világháló előtt Tovább
A képtelefon története

A képtelefon története

A képtelefon gondolata már az egészen korai televíziós kísérleteknél felvetődött, de amikor a technikai feltételek adottak lettek, akkor bizony meg nem nagyon akarták használni az emberek. Később az internet korában sem változott sokat a helyzet, kivétel persze ha távolra szakadt családtagunkkal kommunikálunk, vagy valamilyen videokonferenciát akarunk tartani. A fantasztikus filmek is mindig azt vizionálták, hogy a jövőben bizony állandóan képtelefonálni fogunk. Már az egyik legkorábbi sci-fiben, Fritz Lang Metropolis című filmjében felbukkan a képtelefon, később pedig olyan művekben találkozhatunk vele, mint az Űrodüsszeia 2001 ( itt már a Skype előfutáraként emlegetik) , vagy az Alfa Holdbázis és a Szárnyas fejvadász.

spacevid02.jpg

1876-ban, alig két évvel azután, hogy a telefont szabadalmaztatták az Egyesült Államokban Dr. Alexander Graham Bell már széles képernyős megjelenítővel kombinálta, és a korai koncepciót "telephonoscope" név alatt publikálta népszerű folyóiratokban, sőt különböző korai tudományos-fantasztikus művekben is említésre került. Mivel akkoriban még rádióadás sem volt, ezért a mozgókép továbbítást automatikusan a telefonnal párosították, így fordulhatott elő, hogy a képtelefon kifejezés már a műsorsugárzás előtt is létezett.

1927-ben az AT & T (American Telephone and Telegraph Company) megépített egy elektromechanikus elven működő televíziót, amely másodpercenként 18 képkockát továbbított, és a fél szobát megtöltötte felszereléssel. Ugyanebben az évben tesztelték telefonvonalon keresztül New York City és Washington között, bár a hang kétirányú volt, a videó rész csak egy irányban működött , New Yorkban látták a kereskedelmi miniszter beszédét. A szerkezet Nipkow tárcsával üzemelt és a lenti képen látható példány a New York-i Mozgókép Múzeumban található. 1930-ra már a kétirányú videókapcsolat is összejött.

bell1927kicsi.jpg

Az első nyilvános képtelefon szolgáltatás Németországban működött 1936 és 1940 között. Ez a telefon és a televíziós műsorszórás technikai kombinációja volt. Koaxiális kábellel kötötte össze a német posta Berlint és Lipcsét, ami körülbelül 160 km távolságot jelentett. Igen, ez olyan kábel volt, amit később széleskörűen alkalmaztak a tv technikában és még napjainkban is használnak. A rendszer Gunter Krawinkel 1920-as évek végén végzett kutatásaiból alakult ki, amelyet az 1929-es berlini vásáron mutattak be (az akkori IFA) . A működés mechanikus szkennelésen alapult 150 soros felbontással. A Nipkow tárcsáról kapott képpontokat a fogadó állomáson egy katódsugárcsőre vezették, ami egy un. videotelefon fülkében helyezkedett el (lenti kép). A tesztelés után több nagyvárost bekerült a rendszerbe, ami végül már 1000 km hosszúi vonalon működött. Egy hívás az átlagos heti bér körülbelül egynegyedébe került. Természetesen a világ más nagyvárosaiban is voltak hasonló próbálkozások, de ilyen szintre nem jutottak el. A német rendszert tovább is fejlesztették, és egy teljesen elektronikus kamerás átviteli módra álltak át a Nipkow tárcsa helyett . A felbontás 180 sorra nőtt, ami mai szemmel primitívnek tűnik, de a korabeli jelentésekben lenyűgözőnek írják le a hatást.

vintaj-devaice-04.jpg

A háború alatt megálltak a hasonló fejlesztések, utána pedig a műsorsugárzás irányába tolódtak. A Bell Labs, az AT & T kutató és fejlesztő részlege 1956-ban kapott új lendületet a képtelefon irányába. A Pacific Telefon Magazine 1956 karácsonyi száma adott hírt a mérnökök által használt kísérleti képtelefon rendszerekről, amelyek felismerhető képeket továbbítottak New York és Los Angeles között. A kísérleti képek mérete 2 és 8 centiméter között változott. Ezek a rendszerek két másodpercenként állóképeket továbbítottak a hagyományos analóg telefonvonalakon keresztül. A képeket az un. Picturephone Compact Vidicon fényképezőgép rögzítette, majd átvitte egy tároló csőre vagy mágneses dob memóriára, ahonnan két másodperces időközönként továbbította a fogadó televíziós egységre.

pict56.jpg

A következő generációs ugrás 1964-ben a nagyközönség számára is elérhető képtelefon rendszer. A Picturephone Mod I nyilvánosan a New York-i világkiállításon mutatkozott be , az első transzkontinentális videóhívást Disneyland és a kiállításon felállított fülkék között bonyolították le (lenti kép). Mivel digitális képátvitel még nem volt abban az időben, a legnagyobb problémát a tömörítetlen analóg videojel továbbítása jelentette. Ezt úgy oldották meg, hogy három érpárt használtak. Egyiken a hagyományos beszélgetés folyt, másik kettőt pedig a kép oda-vissza irányára tartották fenn. A videojel fekete-fehér volt és hasonlított a szabványos tv adásra csak szerényebb paraméterekkel. A felbontás 250 sorra adódott 8 kilohertzes sorfrekvenciával és 30 Hertzes képváltási frekvenciával, így belefértek az 1 MHz-es sávszélességbe, ami a kis képernyőméret miatt bőven elég volt. Sokkal bonyolultabb és jobb minőségű központra volt viszont szükség a jelek kezeléséhez. A társaság az új szolgáltatás felfutása utáni gigantikus haszonból szeretett volna mikrohullámú hálózatokat kiépíteni.

http_2f_2fmashable_com_2fwp-content_2fuploads_2f2014_2f04_2fpicturephones.jpg

A világkiállításon nem túl nagy érdeklődést generáltak a képtelefon fülkék, ennek ellenére hamarosan megjelentek nagyobb cégek épületeiben, de hat hónap alatt mindössze 71 ember vette igénybe a szolgáltatást. A fő gond abból adódott, hogy a hívó és a hívott félnek egyszerre kellett lennie a különböző városok képátvitelre alkalmas fülkéiben, amihez pedig logisztikai előkészítés szükségeltetett , ehhez jött még a hívások magas költsége, ami 16 és 27 dollár között mozgott. Minden baljós előjel ellenére 1970-ben elkezdődött a kereskedelmi bevezetése a rendszernek. Az 1964-es kiállításon még a 1-es modell (lent balra) szerepelt, de 1969-től már frissítettek a 2-es modellre (lent jobbra), ami nagyobb képátlóval rendelkezett és fejlettebb szolgáltatásai voltak pl. a hívó fél megnézhette saját megjelenését a képernyőn. A készülékeket az AT & T fő beszállítója a Western Electric gyártotta.

mod1mod2.jpg

Először Pittsburgh-ben épült ki egy kisebb hálózat, itt 38 készüléket helyeztek üzembe 8 vállalatnál. A Bell társaság nagyratörő tervei szerint a szolgáltatás több nagyvárosra való kiterjesztése után 1980-ra már egymillió előfizetője lett volna a képtelefonnak. A valóság teljesen más lett, 1971 közepén Pittsburgh-ben mindössze 33 működő készülék létezett, ebből csak 12 tudott távolsági hívást lebonyolítani, a többi zárt hálózatokon belül üzemelt. A csúcson is csak 500 előfizetővel rendelkezett a szolgáltatás, ami az 500 millió dolláros befektetéshez képest elég kevés. A magas költségektől eltekintve egy fontos pszichológiai problémát elfelejtettek elemezni a tervezők, konkrétan azt, hogy az emberek nem biztos hogy akarnak képtelefonálni. Képzeljük csak el, hogy például az éjszaka közepén fontos hívást kapunk a főnökünktől, vagy esetleg épp a fürdőkádban ülünk amikor csörög a telefon. A társaság vezetőinek szeme előtt az lebegett, hogy ez a jövő útja, és nem akartak kimaradni az üzletből. 1972-re le kellett állítani a programot a tetemes veszteségek miatt.

adsl.jpg 

A digitális forradalom eljövetelével az AT & T cégcsoport újra nekifutott a képtelefonnak, már kihasználva az ADSL technológia előnyeit. A képtömörítési eljárások bevezetése, és a tejesen digitális központok jó alapot biztosítottak a megnövekedett információmennyiség továbbításához. Megújultak a készülékek is, már színes LCD képernyő csücsült a telefon tetején. A VideoPhone 2500 rendszer 1992 és 1995 között létezett, egy készülék mai áron számolva 2600 dollár volt. Világszerte 50 000 darabot értékesítettek 3 év alatt, ami nem nevezhető üzleti sikernek. Ezzel be is fejeződtek a hasonló jellegű próbálkozások, 2000 után az internet elterjedésének köszönhetően már nem volt szükség képtelefonra.

1964-facetime-has-been-around.jpg

Természetesen nem csak Amerikában történtek fejlesztések. Japánban is igen korán elkezdtek kísérletezni a képek átvitelével telefonvonalon keresztül. A felső képen egy szolgáltató teszteli a TOSHIBA View Phone rendszerét 1964-ben. Ugyanennek a fogyasztónál lévő készüléke látható lent balra, jobbra pedig az Ericsson hatvanas években készült megoldása , amivel egészen 1977-ig próbálkoztak, utána felhagytak vele a magas költségek és a fogyasztók érdektelensége miatt.

toshibaericson.jpg

Még az Atari cégnek is volt képtelefon fejlesztő divíziója, az Ataritel. 1983-ban alkották meg ki a lenti kép baloldalán látható készüléket. Az Atari 1984-ben eladta a Mitsubishi-nek a részleget, aki tovább vitte a vonalat és 1985-re kifejlesztette a Lumaphone fantázianevű gépet, ami 3-5 másodpercenként küldött egy állóképet, amit akár ki is nyomtathattunk párhuzamos porton keresztül a hozzá készült nyomtatóval (Mitsubishi P60U). Aki nagyobb méretű videót kívánt, használhatta az opcionális VisiTel LU-500 egységet. Már 1986 után felhagyott a Mitsubishi az ilyen irányú fejlesztésekkel és továbbpasszolta a részleget.

atarimitsu.jpg

Franciaországban hasonló fülkés rendszer működött a háború előtt, mint a Harmadik Birodalomban. 1970-től a Matra elektronikai és hadiipari óriáskonszern kezdett bele videotelefon fejlesztésekbe az amerikai próbálkozások hatására. A France Telecom úgy gondolta először az üzleti szférában terjesztik el a szolgáltatást, utána jöhet a magánszektor, de csak 1984-ben sikerült életre kelteni a rendszert, ami akkor is komoly technikai gondokkal küzdött. Egyetlen kép kering a neten a Matra által gyártott készülékről, ami lent balra láthatunk.

Az Egyesült Királyságban 1970-ben egy az egyben átvették az amerikai fejlesztéseket demonstrációs célzattal. A British Telecom 1993-ban próbálkozott az első kereskedelmi bevezetéssel. A forgalomba került Relate 2000 készülék (lent jobbra) - amelynek ára 400 és 500 £ közötti mozgott akkoriban - 74 milliméter átlójú színes LCD kijelzővel volt egybeépítve. A rendszer másodpercenként 8 képkockát továbbított, amelyet akár felére is csökkenthettek, ha a rendelkezésre álló sávszélesség esetleg lecsökkent. Mivel a brit PSTN telefonvonalak általában 3,4 kHz-nél kisebb sávszélességet biztosítottak, ezért a felhasználók által látott kép borzalmas minőségű volt. A British Telecom arra számított , hogy a Marconi Electronics által gyártott készüléket évente 10 000 darabos tételben értékesítik, de tényleges eladás minimális volt, ezért hasonlóan az ugyanekkor forgalmazott AT & T VideoPhone 2500- hoz, ebből is hatalmas bukta kerekedett.

matrabbc.jpg

A videotelefon próbálkozások azért nem múltak el nyomtalanul, hiszen nekik köszönhetjük a videokonferencia protokollok kialakulását, valamint a sávszélesség problémák ösztönzőleg hatottak a digitális átviteli rendszerek kifejlesztéséhez.

Források: wikipédia, labguysworld.com, wowamazing.com, newscientist.com

A képtelefon története Tovább
Az univerzum legfontosabb készüléke

Az univerzum legfontosabb készüléke

Létezik egy szerkezet, ami nagyon sok sci-fi filmben és tv sorozatban feltűnik, de nem derül ki valójában micsoda. Valamiféle mobilizált plazma generátor kinézete van, amit bárhová oda lehet tolni, hogy jobban mutasson a helyszín. Az egész készülék egy műanyagból kiöntött valami, amiben két színes neoncső villog - természetesen komoly fúziós folyamatokat érzékeltetve. Az oldalán mindig található valamilyen vezérlő konzol.

film01.PNG

Amint a felső képen láthatjuk, amikor az Enterprise űrhajó siklója megérkezik a hangárba ott teszi a dolgát szerkezetünk. Star Trek sorozatokban előszeretettel alkalmazták, az orvosi labortól a gépházig mindenütt előfordult. Legelőször a "Khan haragja" című Trek moziban bukkant fel, de láthatjuk az ötödik részben is (A végső határ).

film02.PNG

Ezeken kívül még az alábbi kis videó tartalmaz egy összeállítást a szerkezet szerepeiről, és a leírásban találhatunk egy listát a filmekről.

Sajnos el kell hogy szomorítsak mindenkit, az univerzum legfontosabb készüléke nem jó semmire. Csak egy bérelhető filmes kellék. A "Modern Props" nevű vállalkozástól 700 dollár körüli áron bárki hazaviheti pár napra. Persze már egy fejlesztett verziót, ahol felül át van kötve a két homálygenerátor, így biztosan nagyobb teljesítményre képes.

195-0290.jpg

 

 Forrás: Youtube, modernprops.com

Az univerzum legfontosabb készüléke Tovább
Az elektronikus navigáció története 8. rész

Az elektronikus navigáció története 8. rész

Az első műholdas rendszer

transit-satellite.jpg

Ma már természetes, hogy a legolcsóbb okostelefonban is van GPS, de nagyon hosszú út vezetett idáig. Talán a lentebb található kép érzékelteti legjobban a fejlődés mértékét, a nagy darab szekrények egy 1970-ben hajón használt műholdas helymeghatározó rendszer elemei, a jobb alsó sarokban látható chip pedig 2 darab külső alkatrész felhasználásával működőképes GPS vevőt alkot napjainkban.

A történet szálai egészen az első mesterséges hold - a Szputnyik - indításáig nyúlnak vissza. Amerikában a Johns Hopkins Egyetemen valakinek eszébe jutott, hogy észleljék a felettük átrepülő objektumot. A műhold rádiójelének Doppler-eltolódását sikerült kimérni, majd a mért adatokból matematikailag is bizonyították, hogy a rádióadást egy Föld körüli pályán keringő tárgy bocsátotta ki. A következő napokban azon fáradoztak, hogyan lehetne a számításokkal nem csak közelítő, hanem pontos pályát rajzolni. A rádiójelek Doppler-eltolódását és a rádióvevő ismert helyzetét alapul véve George Weiffenbach és William Guier kidolgozott egy számítási módszert, amellyel jó közelítéssel meg lehetett határozni egy műhold pályaelemeit. Ezután megfordították a tételt: ha ismerjük egy műhold pályáját, kimérjük a rádiójeleit, akkor meg tudjuk határozni a jeleket fogó földi vevőkészülék helyzetét.

transit1970gps.jpg

1958 -ban az amerikai haditengerészet nekilátott a Transit nevű navigációs rendszer tervezéséhez, és 1959 szeptemberében indult el a Transit 1A műholdak prototípusa . Sajnos az eszköz nem tudta elérni a kijelölt pályát, mert a hordozórakéta hibája miatt az óceánba zuhant. A második műholdat, a Transit 1B -t indították el sikeresen 1960 április 13-án , tehát ettől a naptól számíthatjuk a műholdas helymeghatározás kezdetét. Még ugyanebben az évben elkezdődtek a tesztek, és 1964-ben elindult a szolgáltatás.

A rendszert eredetileg a Polaris ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáró flotta, és a felszíni hajók pontos navigálása érdekében dolgozták ki. Tengeralattjáróknál a dolog úgy funkcionált, hogy megfelelő időpontban 2 percre kidugták az antennáikat a vízfelszínre, és bepontosították a saját inerciális helymeghatározó rendszereiket.

Most pedig próbáljuk megérteni a működési elvet. Előbb nézzük a száraz adatokat: a Transit rendszerben 5 műhold üzemelt, de mindegyik mellett volt egy tartalék, tehát összesen 10 darabot állítottak az 1100 km távolságra lévő keringési pályára. A Föld bármely tetszőleges pontjáról mindig csak egy látszott, de az is állandó mozgásban volt. A műholdak 108 perc alatt kerülték meg bolygónkat, és két UHF vivőjelet sugároztak 150 és 400 MHz-en. Ezeken frekvenciákon két percenként jöttek adatcsomagok, melyeknek az utolsó 25 bitje egy szinkronizációs szót tartalmazott, amellyel azonosítani lehetett az órajelet és a következő adatcsomag kezdetét. A szó felismerésével a navigációs vevő beszinkronozta magát a holdhoz, és innentől kezdve értelmezni tudta az adatokat. Tehát ismertek a pálya pontjai két percenként. Mivel az órák nagyon stabilak ez úgy is felfogható, mintha annyi műhold lenne, ahány kétperces pont van. Ha megmérjük a dopplereltolódás mértékét, akkor kiszámíthatóak a távolságkülönbségek. A pályaadatok és a távolságkülönbségek alapján olyan görbéket vehetünk fel, melyek metszéspontja megadja a vevő helyét.

elv.jpg

A műhold 7,5 kilométert tesz meg másodpercenként, ami azt jelenti a Doppler elv alapján, hogy a vivőfrekvencia akár 10 kilohertzet is csökkenhet vagy nőhet, viszont a hold nem mindig látható ideális szögből az állandó mozgás miatt, ezért egyszerre maximum 9 darab 2 perces csomag vételére van lehetőség. A helymeghatározás úgy történik, hogy az első adatcsomag vételekor a vevő szoftvere egy durva becslést végez, ami lassan mozgó objektumoknál 100-200 méter pontos is lehet, de gyorsan mozgó járműveknél akár több kilométer is. Ezután a többi csomag érkezésekor fokozatosan egyre pontosabb értéket kapunk, és akár a 25 méteres hibahatárt is elérhetjük. Kellettek még a rendszerhez földi követőállomások is, ezek felügyelték a holdakat és napjában kétszer pontosították az órajeleket.

Mint láthatjuk komoly számítási teljesítmény szükségeltetett az eljáráshoz, ezért nem véletlen, hogy a hatvanas években készült első generációs vevők komplett szekrénysor méretűek voltak. A tengeralattjárók Transit navigációjához külön számítógépet fejlesztettek, ez volt az AN/UYK-1. Nem kis kihívást jelentett akkorába elkészíteni, hogy a bejárati nyíláson beférjen. A számítástechnika fejlődésével arányosan a méretek is csökkentek, a lenti képen már a hetvenes években készült katonai vevőkészüléket láthatunk, alatta pedig már a nyolcvanas évek végének technikája.

transit.jpg

A Transit rendszernek egyéb szolgáltatásai is voltak. Ez volt az első olyan rendszer, amely világméretű pontos időjelzést adott, ami 50 mikromásodperces pontossággal tette lehetővé a hozzá igazított órák szinkronizálását. Emellett a haditengerészeti felhasználók titkosított üzeneteket is küldhettek rajta keresztül. Egészen 1967-ig maradt titkos katonai helymeghatározó rendszer, ekkor feloldották a rádióadás titkosítását és kereskedelmi hajók, vagy akár magánjachtok is felhasználhatták a jeleket. Sőt egyes források szerint még bizonyos szovjet hadihajókon is használtak Motorola NavSat vevőkészülékeket. A lenti képen egy polgári célra készült főleg hajókban használatos a Magnavox (akkor amerikai Philips) által 1988-ban gyártott már utolsó generációs Transit navigációs készüléket láthatunk.

magnavox.jpg

Később a földmérők is megtalálták a módját, hogyan használják fel a rendszert a pontatlansága ellenére. Nagy számú frissített helyzetadat átlagolásával egy méter alá lehetett szorítani a hibahatárt. Ezzel a módszerrel mérték ki például a Mount Everest magasságát is az 1980-as évek végén, amikor az addig közismert 8848 méteres magasság 8850-re változott.

15_magnavox_geoceiver.JPG

Fenti képen egy geodéziai célokra készült MAGNAVOX MX 1502 un. Geoceiver vevőkészülék látható a hetvenes évekből. A szerkezet normál audio kazettára rögzítette a helyadatokat.

Hazánkban a VIDEOTON fejlesztett és gyártott a Transit rendszer jeleivel működő helymeghatározó készüléket a nyolcvanas években (lenti kép). Az SNS-11 főleg exportra készült, a Szovjetunióban tengerjáró hajókon alkalmazták előszeretettel, de létezett személygépkocsiba épített változat is.

vidi.PNG

A Transit a GPS térnyerése miatt 1996-ban megszüntette navigációs szolgáltatásait, de a műholdakat továbbra is üzemben tartották, és a haditengerészet ionoszféra kutató részlege használta őket.

A Transit rendszerrel egyidejűleg a Szovjetunióban kifejlesztettek egy katonai célokra használt műholdas navigációs rendszert, de jellemzőit titkosították. Persze ma már ismert, ez volt a Ciklon, aminek meglepő módon szintén ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók pozíciójának meghatározása volt a fő feladata. A projektet még az 1950-es években fogalmazták meg, és a javaslattervezetet 1962-ben hagyták jóvá, de különböző technikai problémák miatt egészen 1972-ig nem volt működőképes. 31 Ciklon műholdat indítottak 1967 és 1978 között. A rendszer legfőbb problémája az volt, hogy bár a helyhez kötött vagy lassan mozgó hajók esetében nagyon pontos volt, a fogadó állomás néhány órányi megfigyelést követelt a pozíció rögzítéséhez, emiatt sokak számára felhasználhatatlanná vált, ezért inkább a Transit rendszert választották. 1976 decemberében a Szovjetunió Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa elfogadott egy új megoldás fejlesztésére vonatkozó tervet, ez volt a " GLONASS egységesített űr-navigációs rendszer", de erről majd a következő részben.

Források: űrvilág.hu, Kertész József (BME) tanulmány, wikipédia

Az elektronikus navigáció története 8. rész Tovább
Amerika elveszett tengeralattjárója

Amerika elveszett tengeralattjárója

A San Telmo sziget Panamában sokáig arról volt híres, hogy partjainál egy második világháborús japán tengeralattjáró roncs található. Ez a feltételezés egészen 2004-ig tartotta magát, mígnem Jim Delgado régész - jelenleg a Vancouver Tengerészeti Múzeum igazgatója - küldetést szervezett a környékre. Amikor meglátta a rozsdás roncsot rögtön tudta, hogy nem japán, és nem is második világháborús járműről van szó, de akkor miféle szerkezet lehet? 2 éves kutatómunka árán sikerült megtudni, hogy valójában ez a hajó a világ első tengeralattjáróinak egyike, az un. "Sub Marine Explorer", amely ráadásul megölte alkotóját.

perlassub2-768961.JPG

Delgado kollégája kezdte a kutatást, aki talált egy 1902-es magazint, ami már azt állította, hogy a San Telmo sziget közelében van egy roncs. Később rábukkant a New York Times 1866-os cikkére, amely a város egyik folyójában történt eseményről írt. A cikk szerint Julius Kroehl - aki német-amerikai mérnök volt - feltalált egy olyan szerkezetet amivel a víz alatt lehet közlekedni.

Ki is volt Kroehl? Fiatalon 1838-ban a német hadsereg tüzérségi egységében szolgált, majd felszállt egy hajóra, amely sok emigránssal együtt őt is az Újvilág partjaira vitte. 1840-ben amerikai állampolgár lett. 1855-től mérnökként dolgozott és lenyűgözték azok a búvárharangok, amelyeket akkoriban hídépítéshez fejlesztettek ki. 1863-tól kezdve másfél évig harcolt az amerikai polgárháborúban. A haditengerészetnél víz alatti robbanóanyag-szakértőként szolgált, majd később a Louisianai mocsarakban felderítőként. Ott megbetegedett, és hónapokig ágyba kényszerült, de akkor gondolatai már egy olyan gép körül forogtak, ami hasonló a búvárharanghoz, de közlekedni is lehet vele a víz alatt és felhasználható arra, hogy az ellenséges hadihajókat észrevétlenül megközelítsék. Mire befejezte a terveket és visszanyerte erejét a haditengerészetet már nem érdekelte a dolog, mert a háború véget ért, és Kroehl projektje túlságosan költségesnek ígérkezett. A hadsereg akkor még nem ismerte fel az ilyen típusú harci eszközökben rejlő hatalmas lehetőségeket.

sub_marine_explorer_wreck.jpg

Kroehl tengeralattjárója technikailag megelőzte korát. A mérnök-feltaláló 1864-ben a Csendes-óceáni Pearl Társaság főmérnöke lett, ahol folytatta munkáját és két évvel később már az újságok címlapjára került a "Sub Marine Explorer" első szenzációs merülésével. 1866 Május 30-án, körülbelül 13.30-kor Kroehl három barátja kíséretében belépett víz alatti járművébe, és szép lassan eltűntek a habok alatt, majd fél óra feszült várakozás után ismét felbukkantak, és egy vödör hordalékot nyújtottak át a parton álló vezetőségnek, amit a folyó fenekéről hoztak.

A Pacific Pearl Company befektetőit lenyűgözte a demonstráció. Még ugyanebben az évben finanszírozták, hogy a szétszerelt "Sub Marine Explorer"-t vasúttal szállítsák el New Yorkból Panama karibi tengerpartjára. Abban az időben ez a vidék a bűnözés és a korrupció melegágya volt. 1866 december 8-án a hihetetlen szerkezet érkezése hozta lázba a környéket. Körülbelül hat hónappal később, a "Panama Star and Herald" arról számolt be, hogy lázas munka kezdődött, és Kroehl mérnök személyesen felügyelte a "Sub Marine Explorer" beüzemelését a szomszédos kikötőben. Néhány napon belül megkezdődtek az első búvárutak a Pacific Mail Steamship Company tulajdonában lévő szigetek partjainál. A missziók során több tonna igazgyöngyöt, kagylót és osztrigát gyűjtöttek be, ami sok ezer dollár értéket képviselt. Adódott azonban egy apró probléma, kezdett fogyni a legénység. Sajnos akkoriban nem ismerték a dekompressziós betegséget, amely akkor következik be, ha a nagyobb nyomású térből az ember túl hamar ér kisebb nyomású helyre. A felszínre jövetel előtt nem tartottak pihenőket, és ezért drága árat fizettek.

delgado.jpg

Delgadót és kutatócsapatát lenyűgözte a hajó technikai bonyolultsága. A dupla hajótest külső fele öntöttvasból készült, a belsőt pedig szegecsekkel összekapcsolt kovácsoltvas lemezek alkották. Hátul helyezkedett el a propeller, amit egy mechanizmuson keresztül izomerővel hajtottak. A 11 méter hosszú jármű 6 személyt tudott szállítani, a belső világítást gyertyák biztosították, tehát mint láthatjuk elektromos áram nélkül volt kénytelen működni szegény. A hajó alsó része ballaszt tartályként működött, lemerüléskor feltöltötték vízzel, ha fel akartak jönni akkor pedig kiszivattyúzták egy sűrített levegős tartály segítségével, amit természetesen merülés előtt fel kellett tölteni. Ugyanezt a tartályt használták arra is, hogy túlnyomást hozzanak létre az utastérben, ezáltal meg tudták nyitni két helyen a padlólemezt, és hozzáfértek az óceán fenekén lapuló kincsekhez. A merülés időtartama alatt persze rohamosan romlott a belső levegő minősége, amit vízpermet befecskendezésével próbáltak kompenzálni, ez segített megkötni a felgyülemlett széndioxidot.

0_1020_613783_00.jpg

1867 szeptemberéig a merülésekben résztvevő összes ember, és még maga Kroehl mérnök is meghalt. A következő - vagyis a legutolsó - dokumentált kísérlet két év múlva 1869 augusztusában történt, amikor is egy 11 napos időszak alatt 2 000 dollár értékű gyöngyöt hoztak fel a felszínre. Természetesen megint mindenki elhalálozott, aki részt vett a küldetésekben. Ezután az "ördögi gépet" egy védett öbölbe vontatták és sorsára hagyták.

Pontosan ez a zöld vizű öböl volt a San Telmo-i , ahol Jim Delgado 137 év után megtalálta a járművet. Bár a "Sub Marine Explorer" jól bírta a tenger ostromát, mára sajnos már kritikus állapotba került, ha nem mentik meg az utókornak, akkor nem sok minden marad majd belőle.

DER SPIEGEL nyomán

 

Amerika elveszett tengeralattjárója Tovább
A rejtélyes elefántketrec

A rejtélyes elefántketrec

Földönkívüli technológiának tűnő objektumot fedeztek fel UFO kutatók a Google Earth segítségével az alaszkai Elmendorf légitámaszpont területén valamikor 10 évvel ezelőtt (lenti kép). Később kiderült ez nem más, mint a kevésbé ismert AN/FLR-9 vevőberendezés, amit még a hidegháború alatt telepítettek, és sokáig a kívülállók nem tudták pontosan mi a feladata. Több helyen azt írják lehallgató állomások voltak, ahol az ellenség rádióforgalmazását kísérték figyelemmel. Ez részben igaz, mert a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a hadihajók főleg rövidhullámon kommunikáltak egymással, és egy elcsípett rádióüzenet elég volt ahhoz, hogy meghatározzák a pozíciójukat. Ehhez kellett ez a nagyfrekvenciás vevőrendszer, amelyből összesen nyolcat telepítettek a föld különböző pontjain, hiszen a helymeghatározáshoz minimum kettő szükségeltetett. Különös alakja és hatalmas mérete miatt elefántketrecnek becézték. Mivel a rövidhullámok visszaverődnek az ionoszféráról, ezért akár 5000 km-ről is be lehetett mérni egy hajó vagy repülőgép irányát.

article-2745864-21118c2d00000578-382_634x480.jpg

A rendszer a Wullenweber technológiára épül, amit a német haditengerészet kommunikációs kutatási parancsnoksága, és a Telefunken fejlesztette ki a második világháború korai éveiben. Az első állomás Dániában épült még a háború alatt. A fő cél a hajók és a segélykérő jelek helyének meghatározása. Egyes források még tengeralattjárókkal való kommunikációt is említenek, de ez nem valószínű, hiszen a rendszer csak vételre képes. A fejlesztésekben résztvevő egyik német antennamérnök, Dr. Rolf Wundt egyike volt annak a több száz német tudósnak, akiket Amerikába szállítottak. 1947 márciusában érkezett New Yorkba ugyanazon a hajón, mint Wernher Von Braun. Először az amerikai légierő, majd a GT & E Sylvania Electronics Systems alkalmazásában állt. 1947-től 1960-ig az Illinoisi Egyetem Rádióirányítási Kutatócsoportja a haditengerészettel karöltve megkezdte a Wullenweber rendszer továbbfejlesztését és újratelepítését.

Természetesen a Szovjetuniót is nagyon érdekelte ez a technika, és persze oda is szállítottak a fejlesztő csapatból jó pár mérnököt. Az ottani verzió "Krug" névre hallgatott, és már hamarabb elkezdték telepítgetni mint az Amerikaiak. A Szovjetunióban és a vele szövetséges országokban az 1950-es évekre már legalább 30 Krug működött. Számos egységet helyeztek el egymástól kb. 10 kilométerre párban, nyilvánvalóan rádiónavigációs célokra. Moszkvában legalább négy Krug üzemelt, és ilyen rendszerek vettek részt a korai műholdak követésében is, mivel azok rövidhullámon is sugároztak. Később az űrhajók visszatérő egységeinek helymeghatározásában is hasznos szerepet játszottak.

article-2745864-21118c3500000578-364_634x418.jpg

Az első FLR-9 a RAF Chicksands helységben lévő bázisán épült az Egyesült Királyságban 1961-ben (fenti kép). A második 1962-ben az olaszországi San Vito dei Normanni repülőtéren lépett működésbe. Az utolsó egység telepítésének helye 1966-ban az Elmendorf Air Force Base, Alaszka (USA). Ezeken kívül létesült még elefántketrec Németországban, Törökországban, Japánban, Thaiföldön és a Fülöp-Szigeteken. Napjainkra az összeset lebontották, utoljára az alaszkai bázis tűnt el 2016-ban.

Az FLR-9 állomásokkal nagyjából azonos időben elkezdődött egy hasonló, de fejlettebb rendszer telepítése is, ez volt az FRD-10 (lenti kép). Ez hasonló elven működött mint az elődje, de számítástechnikai támogatással kiegészítve. Erre azért volt szükség, mert a szovjet tengeralattjárók a hatvanas években áttértek egy más fajta kommunikációs formára amikor feljöttek a vízfelszínre. Ez az un. Burst átvitel volt, aminek az a lényege, hogy kommunikáció helyett egy rövid kódolt adatcsomagot sugároznak, mert így nehezebb bemérni a helyzetüket. Ezt a módszert még a Németek fejlesztették ki a háború végén, mert az Angolok a Huff-Duff állomásokkal be tudták mérni őket. Az FRD-10 egy másodperc alatt többször is körbepásztázott, ezért akár fél másodperces jeltöredékből is meg tudta határozni az ellenséges egységek helyzetét. Természetesen a többi normál feladatot is el tudta látni.

nsga_galeta_island_site.jpg

Ebből a rendszerből 16 darabot építettek világszerte, úgy hogy minél kevesebb holt zóna maradjon - ahol a visszavert rádióhullám nem vehető. 1971- ben készült az utolsó kettő Kanadában, ezek egyes források szerint még ma is működnek. A Szovjetunió felbomlása után az összes többi állomást üzemen kívül helyezték és lebontották, de volt olyan helyszín, ahol ezt a hurrikán hamarabb megoldotta.

A Wullenweber antenna alapelve az, hogy a körkörösen elhelyezkedő elemekből származó jelek különböző fázissal és amplitúdóval érkeznek a vevőkészülékek elé kötött goniométerekre, és ha megfelelően feldolgozzuk azokat, akkor létrehozható egy nagy nyereségű irányított antenna mozgó mechanikus alkatrészek nélkül.

felepites.jpg

A rendszer fő eleme egy passzív, kör alakú háromsávos antennarendszer, amely az 1,5 és 30 MHz közötti tartományban veszi a jeleket. A külső gyűrű általában az 1,5-6 MHz-es tartományt (A sávot) fogja. A középső gyűrű lefedi a 6-18 MHz-es sávot (B sáv), és a belső gyűrű pedig a 18-30 MHz-es tartományt (C sáv). Az árnyékoló hálók a hátulról jövő jelek bejutását akadályozzák meg. Minden egyes antennaelem koaxiális kábelen keresztül csatlakozik egy elosztó mátrixra, ami a goniométereken keresztül továbbítja a jelet a vevőkészülékekhez. Azt, hogy ezután mi történik a jellel még mindig nem publikus. Az FLR-9-ről elérhető egy kezelési útmutató blokkvázlattal, de az FRD-10-ről már semmi.

100m.jpg

Mint a képeken is láthatjuk az FRD-10 állomás annyiban különbözik, hogy két külső gyűrűvel veszi a teljes sávot. Az antennarendszer külső átmérője 260 méter, ezért otthoni használatra nem praktikus ilyet építeni. Létezett egy miniatürizált változata az FRD-10-nek, az AN/AX-16, de még ez is 100 méter körüli átmérővel büszkélkedhetett. Ezek a létesítmények napjainkra mindenképpen elavulttá váltak volna, ha nem szűnik meg a Szovjetunió akkor is.

Források: wikipédia, dailymail.co.uk, Szkeptikus Blog

A rejtélyes elefántketrec Tovább
Játékgépek a múltból

Játékgépek a múltból

Milyen kincseket rejt egy elhagyott hajó

slide_280335_2096274_free-min.jpg

Egyre ritkábban találkozhatunk un. árkád gépekkel, vagyis a klasszikus pénzbedobós játékgépekkel. 1966-ban jelentek meg az első példányok, amik még tisztán mechanikusak voltak, később a hetvenes években fokozatosan számítógép alapú videojátékokká alakultak. 2000 után a játékkonzolok és az internetes játékok szép lassan kiszorították őket, de valószínűleg ma is létezik néhány retró hely ahol pár darab még üzemel. Nehéz dolguk van a gyűjtőknek, mert az árak egyre magasabbak és szinte minden példányért meg kell küzdeni pl. volt kocsma tulajdonosokkal, akiknél még fellelhető esetleg pár kóbor példány. Ki gondolná, hogy egy elhagyott hajón található az ilyen gépek kincsesbányája.

dukeoflancaster_1.jpg

Belfastban épült a "Lancaster hercege", ami 1956 és 1970 között kiránduló hajóként működött. Írország, Skócia és Európa szerte szállította az utasokat a British Rail hajózási társaság égisze alatt. A maga idejében luxusnak számított a felszereltsége, ez az első osztályú társalgó berendezésén is látszik lentebb. Később 1970-ben átalakították kompnak, a hátsó fedélzetre vágtak egy ajtót és Sealink néven járta tovább a tengereket. Utolsó útjára 1978-ban indult, utána eladták egy Liverpooli székhelyű cégnek, ami szabadidőközpontot szándékozott nyitni a hajón.

dukesintz2.jpg

Lancaster hercege 1979 augusztusában érkezett végső állomáshelyére Llanerch-y-Morba, Észak-Walesbe, hogy új életet kezdjen. Tervbe vették még, hogy szállodává alakítják, de ez soha nem valósult meg. A hajóra különféle szórakozási lehetőségeket telepítettek, többek között telepakolták a fedélzetet árkád játékokkal. Lenti képen egy eredeti szórólapot láthatunk. A "The Fun Ship" ahogy ismertté vált gyorsan népszerű turisztikai attrakció lett, munkahelyeket teremtett és hozta a hasznot a tulajdonosoknak, de a móka nem tartott sokáig.

dukeoflancaster_5.jpg

Egy bonyolult jogi küzdelem kezdődött a helyi önkormányzattal, aki attól tartott, hogy a hajó jelenléte tönkreteszi a helyi vállalkozásokat. A "The Fun Ship" rövid életű volt, és gyorsan be kellett zárni. Az indok végül az lett, hogy a hajóhoz csak az észak-walesi vasútvonal hídján keresztül lehet eljutni, amely túlságosan alacsony volt a sürgősségi járművek számára. Ez azt jelentette, hogy az aranykorból több mint 50 árkád gép maradt bezárva a belsejében. Az idő múlásával persze a hajó kezdett lepusztulni és erősen rozsdásodni, majd nagyrészt feledésbe merült, csak a helyiek emlékeztek rá mi is volt valamikor. Senki nem járt arra, a tulajdonosok pedig kijelentették, hogy nem tervezik eladni. Csendben kezdett szétrohadni a rakományával együtt.

dukeoflancaster_7.jpg

Egészen 2009-ig nem történt semmi, ám ekkor egy Urbex közösség - akik elhagyott dolgokat kutatnak - felfedezte magának a hajót, és elkezdett képeket posztolni róla. Valakinek sikerült elérnie a hajó belsejét is, ahol kísérteties fotók készültek a kabinokról, és feltűntek a játékgépek is. Persze ez nem kerülte el a brit árkádgyűjtők figyelmét sem, és Oliver Moazzezi vezérletével - aki a legismertebb volt közülük - megpróbáltak kapcsolatba lépni a tulajdonosokkal.

Oliver 8 hónapi keresés és telefonálgatás után talált egy szálat, a tulajdonos egyik rokonát. Ez a családtag végül sikeresen felvette a kontaktust a hajó gazdáival, és megszületett a megállapodás. Az árkádgépek eladásra kerültek, és előtte meg lehetett tekinteni őket. 2011 februárjában Oliver és két gyűjtőtársa bejárta a fedélzetet, végigsétált a lépcsőkön és felfedezték a gépeket. Az első látogatás során pontosan feltérképeztek mindent, hogy miből mennyi van és milyen állapotban. Néhány igen ritka darabot is találtak. Nem akarták elhinni, hogy ezek a játékok már itt pihentek 1983 óta, amikor a hajót bezárták. 30 éven keresztül várták megmentőiket, és azon tűnődtek, hogy játszik e még valaki rajtuk. 

Oliver és csapatának gyorsan kellett cselekedni, mert az eladó csak 10 napot adott a vásárlóknak, hogy a gépeket eltávolítsák a hajóból. Egyetlen megoldás létezett arra, hogy a játékok lekerüljenek a külső fedélzeten keresztül: darut kellett bérelni. Innentől kezdett logisztikai rémálommá változni a dolog, de a vevők nem hátráltak, még több gyűjtőt szerveztek be, hogy összejöjjön a pénz a projektre. 2012. február 4-én a megállapodás szerinti időpontban körülbelül 15 gyűjtő és rajongó érkezett Európából, hogy megkezdjék a mentési akciót.

Sikerült több mint 50 klasszikus játékgépet megmenteni, amik 1980 és 81 környékén - az árkád játékok fénykorában - készültek. Ezek a gépek már biztonságban vannak, napjainkra már elkészültek a javításukkal. Hogy mi lesz a hajó további sorsa? Nem tudja senki, de időközben - mint a nyitóképen is láthatjuk - Európa leghíresebb utcai művészei is birtokukba vették.

Forrás: arcadeblogger.com 

Játékgépek a múltból Tovább
Retró sci-fi műszerfalak

Retró sci-fi műszerfalak

Nem is gondolnánk milyen hihetetlen koncepciók születtek autós fronton a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években. A processzorok tömeges megjelenése és az űrkorszak érzések mai szemmel is  elképesztő megoldásokra sarkallták a tervezőket. Főleg az olasz tervező irodák diktálták a tempót.

Néhány tanulmány műszerfalát fogjuk megvizsgálni a teljesség igénye nélkül. Nem valószínű, hogy kitalálnánk melyik évben készültek, hiszen több megoldással a mai autókban is találkozhatunk.

Volvo Tundra 1979-ből már digitális kijelzésekkel.

bertone_volvo_tundra_1979.jpg

A nagy zöld diagram a fordulatszámot volt hivatott jelezni.  Bertone ezen alkotása később a Citroen BX formájában élt tovább, de már ennek a műszerfalnak a szelídített verziójával. A BX 1985-től viszont elérhető volt a lent látható videojátékhoz hasonlatos kijelzővel.

e043a7c11e904e02a6af03f28392f0a3.jpg

Szintén Bertone mester alkotása a MAZDA MX-81.

1981_bertone_mazda_mx_81.jpg

1981-ben igen erősen meglepődött az, aki benyitott ebbe az autóba, mert nem sok mindent látott egy kicsi színes tévén kívül. Persze ez még nem LCD volt, hanem katódsugár cső, és ennek a képernyőjén jelent meg az összes adat, emiatt a kormányt egy gumiszalaggal helyettesítették, hogy még véletlenül sem takarjon ki semmit. 

 Egy még futurisztikusabb Mazda 1985-ből.

020-1.jpg

Az MX-03 minden tekintetben az autóipar csúcsát képviselte akkoriban. Olyan műszaki csemegéket vonultatott fel, mint például a Head-up Display, vagyis a menetadatok szélvédőre vetítése.

Italdesign Aztec 1988-ból

aztec-13.jpg

A kétüléses koncepcióautóban a sofőrt és az utast elválasztották egymástól, így csupán fejhallgatók és mikrofonok segítségével tudtak kommunikálni. LCD híján SONY Trinitron televízió középen, ezen ment  a navigáció, de nem hiszem hogy GPS, inkább valamilyen földi adóhálózattal sugárzott helymeghatározó rendszer.

Volkswagen orbit 1988

vw_orbit.jpg

Erről a modellről nem sokat tudunk, de szintén az Italdesign munkája. Persze mint lentebb láthatjuk a Ford sem maradhatott ki a vagánykodásból.

Ford Probe I. 1979

ford_probe.jpg

Na itt aztán minden van. Philips orsós magnóról ismert nyomógombok, jobb szélen képcsöves tv, mellette valami billentyűzet szerűség. Mintha az egész kormány konzol mozgatható lenne. Sajnos ezen az egy képen kívül semmilyen információ nem lelhető fel a modellről.

Ford Maya 1984-ből

84id_ford_maya.jpg

Szintén az olaszok tervezték, egészen űrtaxi hatású belső. A kormányt telepakolták kapcsolókkal.

Citroen Karin 1980-ból

citkarin.jpg

Jócskán megelőzte korát ez a formavilág, még mai szemmel is modern, ha eltekintünk attól, hogy nincs benne LCD kijelző. A kormányoszlopon van minden, a közepén még telefon billentyűzet is. A tolató kamera őse is megtalálható benne, hiszen tükröket nem terveztek bele. Az akkori kamera méretekkel ez elég érdekes lehetett.

Citroen Eole (1986)

citroen_eole.jpg

Még mindig nagyon jól mutat ez a belső tér. A CD játszó levehető, hogy bármelyik utas szabadon kezelhesse.

A végén még nézzünk meg egy különleges irányzat két képviselőjét, az egyik a Maserati Boomerang 1972-ből.

maserati_boomerang.jpg

Ebben nem volt semmi digitális, de a kormány közepébe pakolt műszerek mégis űrkorszaki hatást kölcsönöztek a belsőnek. Egy másik hasonló koncepció 1985-ből a Buick Wildcat.

wildcat.jpg

A Star Trek első szériájában ha lett volna autó az biztosan így nézett volna ki belülről.

Források: wikipédia, pinterest

  

Retró sci-fi műszerfalak Tovább
Radar-sziget

Radar-sziget

150113-f-ot300-032.jpg

Amerika első vonalbeli őrszeme egy távoli szigeten van Alaszkától 2300 kilométerre, ahol az egyetlen emberi település egy repülőtér, az Eareckson Air Station. A sziget annyira közel van Oroszországhoz, hogy aki repülővel érkezik tiszta időben láthatja az orosz partokat. Itt, a Shemya-szigeten található a Cobra Dane radar, amely 1977-ben kezdte meg működését, elsődleges feladata a szovjet rakétakísérletek nyomon követése volt.

sziget.PNG

Az 1990-es évek elején modernizálták, majd számos fejlesztést hajtottak végre rajta. 1994 áprilisáig az Egyesült Államok Űrfelügyeleti Hálózatának (SSN) részét képezte, de költségvetési okokból ezt a feladatot akkor megszüntették. Az SSN 1957-óta követ minden 10 centiméternél nagyobb tárgyat az űrben, de természetesen főleg az aktív műholdak érdeklik. 

A Cobra Dane, vagy gyártási kódja szerint AN / FPS-108 radar tervezése már 1972-ben megkezdődött. A projekt kivitelezésére kiírt pályázatot a Raytheon cégcsoport nyerte meg. Az építendő radar legfontosabb feladata a külföldi interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) és a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták (SLBM) tesztelésének nyomon követése, valamint adatok gyűjtése Kamcsatka környékéről és a csendes-óceáni területekről. 

cobra-dane-dfst8404791.jpg

A Cobra Dane antennája 29 méter átmérőjű, a 1215-1400 MHz-es sávban működik, és összesen 34 768 különálló fázisvezérelt egységből áll, köztük 15 360 az aktív sugárzó elem (fenti kép). A radar csúcsteljesítménye 15,4 MW, átlagosan pedig 920 kW szükséges a működéshez. A maximális hatótávolság 14 000 km, de 2000 km messziről még az 5 cm átmérőjű tárgyakat is képes követni, akár 120 darabot is egyszerre. Ezt az ODERACS-kísérletekkel tesztelték, ami abból állt, hogy még a Discovery űrsikló állított pályára olyan műholdat, ami különböző méretű tárgyakat lőtt ki magából. 

cobrainside.jpg

Kezdetben egy Control Data Corporation Cyber74 mainframe számítógépet alkalmaztak az adatfeldolgozáshoz. A radar adatait a NORAD (Northwest Aerospace Defense Command) központ fogadta a Colorado Springsben található Peterson légibázison. A kilencvenes évek elején az összes számítógépes hardvert és szoftvert lecserélték.

Az 1999-es ODERACS teszteket követően bebizonyosodott, hogy a radar az egészen kis méretű űrszemetet is képes nyomon követni, ezért még ugyanebben az évben újra bekerült az SSN rendszerbe, de csak 25%-os csökkentett üzemmódban. A Cobra Dane 2003 márciusától indult el ismét maximális teljesítménnyel . Mostanában is az SSN egyik érzékelőjeként funkcionál, valamint szerves része az Egyesült Államok nemzeti rakétavédelmi rendszerének is. 2015-ben újabb modernizálási csomagot fogadtak el, és az üzemeltetést átadták a Légierő Életciklus-Menedzsment Központjának, ami általában azokért a dolgokért felel amik jócskán túlhaladták tervezett működési idejüket.

Az alábbi kis videón egy leszállást láthatunk a Shemya szigetre, amelyen érzékelhetjük, hogy a világ végén vagyunk.

Források: popularmechanics.com, wikipédia,mostlymissiledefense.com

 

Radar-sziget Tovább