Lazarbibi

Intelligens bombák

Intelligens bombák

Elektronikai hadviselés a XX. században 5. rész

hqdefault_1.jpg

A második világháború vége felé a legtöbb háborúzó fél korszerű radarokkal rendelkezett, a fejlesztési eredmények azonban váratlan területeken is megjelentek, még pedig teljesen új fegyvernemek formájában. A rádiótechnika illetve az elektronika gyors fejlődése és az időközben megjelent miniatűr, gyorsulástűrő elektronikai alkatrészek által adott volt a lehetőség, hogy az új termékeket fegyverekbe is beépítsék. Ezekben az évekbe jelent meg a tüzérségi lövedékekbe épített elektronikai közelségi gyújtó, amely lényegében egyszerű, elektroncsöves radarszerkezet volt. A kis radar a lövedék röppályáján mérte a céltól való távolságot, és az előre beállított érték (néhány méter távolság) észlelésekor aktiválta a gyújtószerkezetet.

A légierők vezetői előtt ismert volt a bombázások csekély hatékonysága, a célzás hallatlan pontatlansága. Egy meghatározott, nagy jelentőségű cél leküzdéséhez szükséges bombák száma tipikusan néhány száz, de esetenként akár ezer darab is lehetett. Ezek előállítási költsége, a légi bevetéshez szükséges repülőgépek (földi és hajózó személyzet, üzemanyag stb.) mennyisége, a bevetéssel együtt járó technikai és emberi veszteségek mértéke meghaladta- a katonai vezetők szerinti - „gazdaságosság” mértékét, így kézenfekvő volt az igény a bombázás hatékonyságának növelésére.

A fejlett országokban a háború vége felé megindult az „intelligens bomba” kifejlesztése, amely mind a mai napig szakadatlanul tart. Már nagyon korán felvetődött, hogy valamiféle vitorlázórepülő technika segítségével juttassák el a bombát a célba, magát a bombavető repülőgépet távol tartva a légelhárítás tüzétől. A Henschel Hs 293 bomba projektje 1940-ben indult, és 1943-tól vetették be. Felépítése szerint egy kb. 3 méteres fesztávú szárnnyal, 50 MHz-es rádióvevővel, és öt színes jelzőfáklyával ellátott, kb. 10 s égési idejű indítórakéta (booster) volt, amely alá egy 500 kg-os bombát függesztettek (lenti kép). A szerkezet a tűzkialvási pont után rádiójelekkel korrigált siklópályán közelítette meg a célt. Az aerodinamikai irányítás - jelzőfáklyákkal támogatott -optikai megfigyelés útján, joystick szerű vezérlő karral, a többsávos Kehl adó rádiójelei útján, a bombát elindító repülőgépről történt. A bombába épített Strassburg rádióvevő feldolgozta a kapott jeleket és a vezérsíkokkal a célra kormányozta a sárkányt. A kissé bonyolult felépítésű, nagy tömegű és lassú, nehézkes alkalmazású bombaszerkezetet páncélozatlan tengeri (pl. szállító) hajók ellen használták. A rádióirányítás könnyen zavarható volt.

siklo.jpg

Az éles fegyverfejlesztési versenyben a valóban jól használható, lényegében a legelső, precíziós irányítású intelligens bombával a német fejlesztők lettek a leghamarabb készen, bár a világháború huszonnegyedik órájában. A termék neve Fritz-X, amely lényegében egy 1400 kg-os, vastag acélfalú, nagy áthatoló képességű, precíziós repesz-gránát, s alkalmas volt 130 mm-es vastagságú hajópáncél áttörésére, csatahajók, nagy cirkálók ellen is (lenti kép). Gyújtása mikrokésleltetett volt, a bomba a fedélzeti páncélzaton áthatolva a hajófenék közelében, vagy a hajó alatt robbanva maximális kárt okozott.

A bombát 1943-44-es évek során Max Kramer fejlesztette ki, elsősorban hajók elsüllyesztésére. Alkalmazása során magasan haladó repülőgépről indították, legalább 4000 m, de jó látási viszonyok mellett 5500 m magasságból. Kezelője egy joystick szerű eszköz segítségével, vizuális kapcsolattartás mellett, rádióparancsok útján (Kehl adóval - Strassburg vevővel) irányította a bombát. A parancsokat a bomba a saját rádióvevője segítségével érzékelte. Dobozszerű farokkerettel röpstabilizált és fékezett zuhanásának irányát a keretben levő kormányszervekkel, szervomotorok segítségével korrigálta.

3_hmpx.jpg

A maximális elvégezhető korrekció 500 m volt. A bomba a hangsebességet is meghaladó (343 m/s) zuhanása közben jellegzetes térgörbe ívet leírva, legtöbbször előbb kissé túlhaladni látszott a célon, majd pontosítva az ívet, visszakanyarodott a cél fölé. Találati valószínűsége egy 30 méter sugarú körben értelmezve 90%, ami nyolcvanszor jobb, mint a hagyományos („buta”) bombáké. Jellemző, hogy a szövetségesekhez átállt Róma csatahajó, az olasz flotta zászlóshajója (Málta közelében) két közvetlen találattal és egy mellette robbanó bombával elsüllyeszthető volt. Az 50 MHz körüli rádióvezérlést hamarosan sikerrel zavarták a szövetségesek, utóbb a vevő KF-erősítőjének a frekvenciáján, ezzel kiiktatva a szervó szabályozását.

A többi (amerikai, szovjet stb.) fejlesztések túl későn lettek készen, így bevetésükre a II. világháborúban már nem, csak a háborút követő ázsiai (pl. mandzsuriai, koreai, vietnami stb.) harcok alkalmával került sor. Ilyen rádió vezérelt amerikai bombával rombolták le a Kwai folyó híres hídját, a közismert film (és könyv) sztorijával ellentétben.

1945-től az amerikaiak már kamera vezérelt bombákat is használtak. A fegyver orrában egy hagyományos tv kamera volt telepítve, és az általa szolgáltatott képet a bombázó repülőgépről nyomon tudták követni. Szükség esetén beavatkoztak az irányításba, ha a röppálya nagyon eltér. Lentebb láthatunk egy RCA gyártmányú bomba kamerát, amit egészen az ötvenes évekig gyártottak. 18 darab elektroncsövet tartalmazott, mellette pedig a megfigyelő monitor, ami egy repülőgépen volt. Persze kellett még 1-2 dolog a kapcsolathoz: adó és vevő egységek, antennák stb.

bombcammoni.jpg

Az intelligens légi fegyverek családja az utóbbi évtizedekben indult hatalmas fejlődésnek, amelynek első komoly eredményei a lézernek köszönhetőek. A bomba orrában elhelyezett érzékelő képes a repülőgépről infravörös fénnyel megjelölt, folyamatosan a célra vetített fényjelet érzékelni és automatikusan a jelölés irányába haladni. Ez azonban kényszerkapcsolatot eredményez a megjelölt cél és a bombát ledobó, vagy a célt megjelölő repülőgép között, ami pl. élénk légelhárítás, vagy a gép kényszerű manőverezése esetén megzavarhatja a pontos találatot. Természetesen a köd sem tesz jót a kapcsolatnak. A bomba orrában van 4 darab fotódióda, ami veszi a lézer jelét, és az intenzitás függvényében ad feszültséget. Ha valamelyik dióda nagyobb jelet ad mint a többi, akkor a bomba letért az irányról, és a vezérlés beavatkozik. Ha minden diódáról egyforma feszültség jön le, akkor pont a cél felé tart az eszköz. Jé, mintha a CD lejátszóban is így működne a sávon tartás, vagy tévednék?

usaf.jpg

A lézervezérlésű precíziós bombákat (LGB – Laser Guided Bomb) először 1972-ben Vietnamban vetették be, és azóta fejlődésük, sikerük töretlen. A vietnami háborúban ledobott összes bombának csak töredéke volt precíziós, míg az évek, évtizedek előrehaladtával ez az arány drasztikusan megváltozott. Nem volt, és ma sem mindegy, hogy egy adott célpontot hány bevetéssel, hány kilogrammnyi fegyver felhasználásával tudják kiiktatni, illetve megsemmisíteni. Az évek múlásával a nyugati országok vezető politikusai egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a polgári áldozatok számának, valamint a nem kívánt rombolás mértékének minimalizálására. Az Öböl-háború után gyorsult fel a változás, amely a precíziós fegyverek előtérbe kerülését eredményezte. Mára a „buta vasbombákat” is meg lehet „tanítani”, hogy miképpen lehet a célpontokat pontosan eltalálni. Erre szolgálnak a különféle képességnövelő irányító/vezérlő, navigációs, illetve aerodinamikai átalakítókittek, amelyeket utólag szerelhetnek fel.  

jdamkitt.jpg

További hatalmas lépést jelentett a GPS-navigációt is használó bombák kifejlesztése, amelyek között olyanokat is találunk, amelyek ledobás után - kinyitott sikló szárnyai segítségével - még akár 70-100 km vízszintes távolság megtételére is képesek, majd 10 cm találati pontossággal semmisítik meg a kijelölt célt. A műholdas navigációs rendszert már a hetvenes évektől kezdve fejlesztették, de a fegyver irányítására való felhasználás ötlete a kilencvenes évek elejére datálódik. A fejlesztés kezdetben arra irányult, hogy a meglévő felhalmozott hagyományos bombákat ki lehessen egészíteni. Így született meg a JDAM (Joint Direct Attack Munition) fegyver. A JDAM irányító készlet a régi bombák áramvonalazó farokkúpjába került, ezt láthatjuk a fenti képen baloldalon. Az acéllemezből készült eszköz belső tere bőségesen elegendő volt az új berendezések elhelyezésére. Egy korong alakú áramköri kártyára szerelték a elektronikai összetevőket, beleértve a három síkban egymás mellett lévő gyorsulásmérőket, amelyek a fegyver leoldást követő mozgását érzékelik. A gyorsulásmérők önmagukban is elég pontosak ahhoz, hogy biztosítsák a fegyver cél közelébe vezetését, ha a GPS jelek vétele valamely okból megszűnik, akkor csak ezek alapján 30 méteren belül csapódik be a bomba. A JDAM rendszer áramellátásról két termo akkumulátor gondoskodik, ezek a leoldás pillanatában lépnek működésbe, addig a bomba a repülőgéphez csatlakozó elektromos vezetéken keresztül kapja a táplálást. A kábelkötegben koaxiális vezeték is található, amely a csatoló egységen és a digitális adatbusz rendszeren keresztül áll kapcsolatban a repülőgép tűzvezető számítógépével. A kormányzást a farokkúp végén kereszt alakban elhelyezett mozgatható felületek végzik, pontosabban csak hármat térítenek ki az elektromos szervók, a negyedik fix.

Az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet során a szerb hadsereg és az ország katonai szempontból fontos célpontjai ellen az összes rendelkezésre álló készletet felhasználták. Ez 652 darab JDAM műholdas irányítású bombát jelentett, amelyeknek 98%-a pontosan célba talált. Később ezeket a rendszereket kiegészítették újabb generációs lézeres cél megjelölő eszközökkel, és nagy felbontású kamerákkal a cél még pontosabb beazonosítása céljából. Létezik olyan célpont is ami nem marad egy helyben, ilyenek például az orosz ballisztikus rakéták, amiket akár vasúton is lehet mozgatni.

Forrás: Jets.hu, Wiki, Sipos Gyula

Intelligens bombák Tovább
A GRUNDIG története I.rész

A GRUNDIG története I.rész

Sokáig Európa egyik legismertebb márkája volt

maxgrundig_1939.PNG

A képen Max Grundig a 380w típusú rádió mellett. Ő volt a cég alapítója, 1908-ban született Nürnbergben. 22 évesen már megnyitja rádió javító üzletét, ami a háborúban főleg a Wehrmacht távközlési berendezéseinek rendberakásával foglalkozik. 1945-ben a háború vége után Németország romokban. Új készüléket senki nem gyárt, de a régiek megjavítására égető szükség van. Nem véletlen tehát, hogy az első két GRUNDIG termék műszer, az egyik egy elektroncső teszter, a másik pedig a NOVATEST nevezetű vizsgáló műszer. Mindkettőt megtekinthetjük a lenti képen. (Forrás: radiostollenwerk.de)

novatest10.jpg

Az igazi siker 1947-ben indult a Heinzellman rádióval, amit kitt formájában árultak, és otthon lehetett összerakni (lent balra). 15 000 darab fogyott belőle. 1950-ben elkezdik gyártani a GRUNDIG 380 W modellt, amibe már FM sávot is beépítettek. (lent jobbra).

1950.jpg

A háború utáni "gazdasági csodának" köszönhetően az autók száma a német utakon megtöbbszöröződik. Az autóban igénylik a zenét és más műsorokat, ezért a Grundig elkészíti az Autosuper 248 autórádiót (lenti képen baloldalon).

1952 December 25.-én elindult az első TV adás Németországban. Elkezdődik a televíziók sorozatgyártása. A Grundig hosszú fejlesztő munka után bemutatta az FS080 készüléket. Ebben az évben készült el az első hordozható magnó is, a Reporter 500L (lent jobbra). Fontos a televíziózás, de a legtöbb készülék még nagyon drága, általában 1.000 márka felett van. A Grundig Television Receiver 210 az első, amit 998 márkáért kínálnak (középen). A jellemző képméret 14 coll. Piacra dobják a Heinzelmann 1 órás rádiót is ebben az évben konyhai használatra. Időzítővel, és különböző készülék csatlakoztatási lehetőségekkel kínálták. Ez a hálószobai ébresztőórák előfutárának tekinthető.

tvauto.jpg

A GRUNDIG fejlesztette ki a világ első diktafon készülékét 1954-ben, ez volt a Stenorette, amit a lenti képen bal oldalon láthatunk. Maximális felvételi ideje 30 perc. Egy hordozható fél professzionális mangó is készült, TK919 típusjelzéssel. Az ára 1.125 márka volt. 1955-ben a Music Cabinet 7080W/3 D (középen) jött ki az 50-es évek stílusában. A két nyitható ajtó mögött volt a készülék minden eleme.

1956-tól indul a hordozható rádiók korszaka. A Transistor-Boy L a legismertebb, ez három sávot képes venni, de csak a végerősítője tranzisztoros. A VHF-Concert-Boy 56 csak az URH frekvenciát veszi, de egy elegáns dobozt kap, redőnyös kialakítással (lent jobbra). A Concert Rádió 5080 már 5 sávos equalizerrel és vizuális kijelzővel rendelkezik.

stenore.jpg

1957-ben a Grundig többségi tulajdonos lesz a Triumph és az Adler írógépgyárban. A legnagyobb szalagos magnógyárat átadják Bayreuth -ban. A fő fejlesztés ezekben az időkben a hangminőség javítására irányul. Az év slágere: a TK830 Hordozható Szalagos Magnó – kétsebességes, 3-D hangzás gomb, hangerő kijelző, ára: 965 márka.

A rá következő évben bemutatják az első olyan sztereó készüléket, amiben a lemezjátszó és a szalagos magnó egyben megtalálható, a neve: Stereo Concert Cabinet SO 200. Az ára: 2.975 márka. Már elérhetőek teljesen tranzisztoros zsebrádiók, mint a Transistor-Box és a Pocket Transistor Boy. Mindkettő középhullámú készülék, és nyomógombos kapcsolású.

Az orsós magnóknál meg kell állnunk egy percre, hiszen rengeteg nagyon jó minőségű készüléket gyártottak, sokan másolták őket (mi is). Az ötvenes években készült gépek közül nem kevés ma is működik. Persze, mert a gyűjtők életben tartják őket, mondhatnánk, de erre elmesélek egy példát. Hozzám került egy 1957-ben gyártott GRUNDIG TK-20 orsós magnó, ami a meghajtószíj cseréje után vidáman működik eredeti alkatrészeivel. A lenti képen az ötvenes évek TK modelljeiből láthatunk egy csokorra valót.

tkmix.jpg

A hatvanas évek legelejétől már szerepelnek a kínáltban a sztereó orsós készülékek. Ezekből láthatunk lentebb két szép példányt. Balra a TK-46 1962-ből, és a TK-60 1960-ból.

grundig-stereo.jpg

1959-ben a Grundig bemutatja a különálló hangfalakkal szerelt első készüléket, a Stereo Control Unit 6098 –at, a mai hifi berendezések elődjét (lent baloldalon).

A rá következő évben egy szalagos magnó gyárat alapítanak Észak-Írországban. Megjelenik a Mini-Boy, a legkisebb zsebrádió, méretei: 104x65x27mm és a súlya is csak 250g. Majdnem minden háztartásban megtalálható volt. Mivel szaporodtak a TV csatornák, ezért kifejlesztették a Zauberspiegel 61T50 készüléket, ami már 92 VHF csatornát tudott fogni. 1956 előtt vezetékes távirányítókat már használtak, de ezután már vezeték nélküli ultrahangos távirányítót is kínáltak 24 márkáért.

1961-ben megkezdődik a hordozható Television Boy gyártása (47 cm-es képcső, távirányító, VHF/UHF csatornaváltó, lent középen). Az új Solo-Boy zsebrádió már kisebb, mint a Mini Boy, méretei: 78x54x25mm, és csak 145 g.

1962-ben orsós magnó gyártás indul meg Nürnberg-Langwasser -ben lévő üzemben. A hifi szektorban a Grundig bemutatta a különálló moduláris rendszerekből felépülő Rádió Receivers HF1/HF2 és a Hifi Stereo Amplifiers NF1/NF2 modelleket a piacon. Ezek a különálló hangfalakkal, lemezjátszóval, szalagos magnóval, és erősítővel rendelkező készülékek keresett termékek lettek.

1963-ban a Zweite Deutsche Fernsehen (ZDF, a második Német TV csatorna) is elindult. A rádió állomások elkezdték az adásokat sztereóban is sugározni. Az Ocean Boy Global Receiver rádió a műholdas vevők elődje már három rövidhullámú sávon dolgozik. Megjelentek az új komponens rendszerek, az RT50 Hifi rádió tuner (lent jobbra) és az SV50 Stereo erősítő.

tvboy.jpg

Új technológiákat mutattak be a diktafonoknál, 2x22 perces felvételi idővel az Electronic Notebook EN3, majd 1965-ben Portugáliában átadják a második Németországon kívüli gyárat, Braga városában. A Satellit 205 a Satellit széria első darabja. Ez az első Grundig csúcs minőségű világvevő készülékcsalád.

1965-ben a GRUNDIG mint vezető gyártó saját kazettás formátumot fejleszt, ez a DC International rendszer, ami a kompakt kazetta riválisa, és nem sokon múlt hogy nem lett világszerte elfogadott szabvány belőle. A C 100 az első kazettás magnó a kínálatban. A kazetta mérete: 120x77x12mm. Az AC50 a kazettás magnó autóba szánt verziója.

1966-ban a Grundig már 16.5 milló készüléket adott el összesen. Az első kompakt készüléke, a Tuner Amplifier HF500. Egy készülékházba építették az erősítőt és a rádiót (lent balra).

1967-ben a színes televíziózás kezdetére a Grundig több készüléket is gyárt, a T800 Color (lent középen), T1000 Color és a T1200 Color néven. A T1000, például 18 cső, 23 tranzisztor és 38 dióda felhasználásával készül. A készülékek automatikusan váltottak a fekete-fehér és a színes adások között. Ekkor mutatták be a kompakt kazetta szabványos magnót, a C200-at.

1968-ban eladják a Triumph és Adler cégeket az Amerikai Litton csoportnak. Megjelenik a C201FM, amely alkalmas egyszerűen felvenni a rádió adásokat a beépített FM rádió egység segítségével, ezzel kialakul a hordozható rádiósmagnó kategória (lent jobbra).

front.jpg

A Grundig kínálja az első hifi erősítőt beépített equalizerrel, 1.245 márkáért. SV140 a típusszáma, és lejjebb látható.

sv140.JPG

1969-ben Olaszországban, Rovereto-ban egy új üzemet építenek TV készülékek gyártására. Új kocka formájú hangszóró rendszert mutatnak be, Kugelstrahler 700 típusjelzéssel, közép és magas hang tartományokban sokkal jobb tulajdonságokkal. Ezt láthatjuk a lenti kép bal oldalán.

1970-ben Nürnber-Langwasser-ben, a Grundig megnyitotta a színes Tv gyártó üzemét. Boltokba kerül a Grundig első kazettás deck-je a CN222 Stereo (középen). Az Audiorama 7000 futurisztikus gömb sugárzó is ekkor jelenik meg, és 12 dinamikus hangszórót használ egy helyett (lent jobbra).

kugel700.jpg

Ezután már a videómagnók, műholdvevők és 100Hz-es tévék jönnek, de a következő részben.

Források: grundig.de, Wiki, radiostollenwerk.de, radiomuseum.org, alamy.com

 

A GRUNDIG története I.rész Tovább
Almaz katonai űrállomás

Almaz katonai űrállomás

Az Almaz program

Bizonyára mindenki hallott már Gagarinról, netán Tyereskováról vagy hogy amerikait is említsek Neil Armstrongról, akik valamilyen szempontból az elsők közé tartoztak, amikor az űr felfedezéséről beszélünk. Tény, hogy a katonák meghatározó szerepet játszottak az űrkutatásban, mindkét oldalon. Ebből adódóan az űrkutatás és a katonai felderítés kéz a kézben jártak, hiszen teljesen legálisan végezhető tevékenység belenézni Johnson vagy Brezsnyev reggelijébe, mert nem sértettek légteret. Nem szükséges kínos magyarázkodás, ha esetleg lelövik a felderítőgépünket (lásd az U-2 történetét), hiszen néhány száz kilométer magasságig akkor még nem lehetett célzott lövést leadni. Mindkét oldal felderítő űrhajókat épített, amelyek fedélzetén emberek dolgoztak és a maguk módján hazájukat szolgálták.

almaz-1v_1.jpg

Természetesen titokban, a részletek teljes elrejtésével, maximum a propaganda célját szolgáló információkat osztották meg. A továbbiakban – vélhetően koránt sem teljes – történet a szovjet katonai űrállomások fejlesztéséről szól, amelyet mérnöki kudarcok és emberi tragédiák kísértek.

Gagarin után

1962. decemberében a szovjet űrkutatás atyja, Szergej Koroljov (lent jobbra), felvázolta a többcélú embereket szállító űrhajók tervezetét, a Szojuz projektet. Koroljov nagyon jól tudta, hogy az űrjárművek hatalmas költségeit és a finanszírozás problémáit csak a Honvédelmi Minisztérium tudja megoldani. Ezért a tervezet olyan űrhajók megépítését javasolta, amely mozgásteret adott a megrendelőnek – adott esetben a Szovjet Hadseregnek –, hogy egy űrhajó megépítésével két, funkciójában különböző változatot kapjon: a Szojuz-P változatot (Perehvatcsik, azaz elfogó vadász) és a Szojuz-R változatot (Razvedcsik, azaz felderítő).

gagarin-es-koroljov-jo-d000104e75008e1a36b22.jpg

Rögtön szögezzük le: Koroljovnak nem volt ideje dolgozni ezen a projekten, ez nála csak egy mellékszál volt. 1963-ban a Koroljov által vezetett OKB-1, a Voszhod (többszemélyes űrrepülés, űrséta) és N1 projektekkel (a szovjet holdprogram hordozórakétájával) volt elfoglalva. De bizonyára presztizskérdésnek tekintette azt, hogy ami a kozmosszal kapcsolatos fejlesztés, az az ő asztala. Ezért Koroljov úgy döntött, hogy amíg az OKB-1 kalinyingrádi telepe a Szojuz-A űrhajó fejlesztésére koncentrál (azaz a szovjet holdprogram űrhajójára), addig a katonai projekteket átengedi az OKB-1 kujbisevi telepének, ahol Dmitrij Iljics Kozlov irányítása alatt a Szojuz-P és a Szojuz-R projektekkel foglalkoznak majd.

Az OKB-1 története második világháborút követő évekig nyúlik vissza. 1946. május 16-án hozták létre a 88. számú Fegyvergyár alapjain a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézetet (CNIIMas, vagy NII–88), melynek feladata a ballisztikus rakéták és űrkutatási eszközök fejlesztése volt. Majd az NII–88 keretein belül augusztus 26-n alakították meg a 3. számú speciális tervezőirodát, melynek vezetőjévé augusztus 30-n Szergej Koroljovot nevezték ki. A későbbiekben ez a részleg vált az 1. számú Kísérleti Tervezőiroda (OKB–1) alapjává, melyet 1956-ban hoztak létre. A tervezőiroda gyártóbázisa továbbra is a 88. számú gépgyár volt. 1966-ban egy vállalatba szervezték az OKB–1-t, a tervezőiroda kujbisevi kirendeltségét, valamint a Kísérleti Gépgyár (ZEM) névre átnevezett 88. számú Fegyvergyárat, az új szervezet pedig a Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda (CKBEM) nevet kapta. A tervezőirodát első vezetőjéről, Szergej Koroljovról nevezték el. Közel 30 000 magasan képzett szakembert (tudósokat, mérnököket, űrhajósokat) alkalmaz, foglalkoztat. Jelenleg több vállalatból, leányvállalatból tevődik össze. 1974-ben a vállalatot akkori vezetője, Glusko javaslatára NPO Enyergija névre keresztelték át.

soyuzr.jpg

A Szojuz-R rendszer két külön elszeparált űrhajóból állt, természetesen a Szojuz tervekre alapozva. Az összekapcsolt komplexum össztömege 13 tonna volt. Úgy tervezték, hogy a kis orbitális állomás (11F71) fotó-felderítő eszközökkel és elektronikus hírszerző berendezésekkel lett volna felszerelve. A állomáshoz a kujbisevi iroda egy szállító űrhajót is tervezett, ez volt a Szojuz 7K-TK (11F72). A Szovjet Légierő és a Stratégiai Rakétacsapatok élénken támogatták ezeket a változatokat, ugyanis megtudták, hogy az amerikai légierő orbitális laboratóriuma (MOL - Manned Orbital Laboratory), melyet emberrel a fedélzeten akartak üzemeltetni, már az előzetes koncepció fázisában volt (később 1963. december 10-én jóvá is hagyták), azaz úgy nézett ki, hogy a szovjet hadsereg lépéshátrányba kerülhet. Ennek megfelelően nincs semmi meglepő abban, hogy a Szojuz-R a védelmi minisztérium ötéves felderítési tervébe be is került.

Ekkor azonban egy új játékos is megjelent a színen, aki történetesen a szovjet oldalon játszott. Az ukrán származású Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej, az OKB-52 vezetője és mellesleg Koroljov riválisa volt, aki tehette ezt, mert nem más volt a patrónusa, mint az éppen hatalmon lévő Hruscsov.

De hát Hruscsovnak is meg volt a maga gondja-baja a szovjet pártvezetéssel, Cselomej pedig gyorsan engedélyt kért egy nagyobb – 20 tonnás – katonai űrállomás fejlesztésére három űrhajóssal a fedélzeten. Hogy mennyire jól gondolkodott azt az is bizonyítja, hogy Cselomej az engedélyt mindössze két nappal Hruscsov leváltása előtt kapta meg. Ez volt az Almaz (Gyémánt) fedőnévre keresztelt program.

A második világháború idején, 1941-től Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej a Központi Repülőgépmotor Intézetben dolgozott. Ott építette meg 1942-ben az első szovjet úgynevezett lüktető sugárhajtóművet Abban az időben csak Németországban foglalkoztak hasonló erőforrásokkal. 1944 nyarán a dél-anglia elleni támadások nyomán egyértelművé vált a lüktető sugárhajtóműves német V-1 (Fieseler Fi 103) robotrepülőgép létezése, a szovjet vezetés egy hasonló fegyver kifejlesztéséről döntött. A lüktető sugárhajtóművekkel végzett korábbi sikeres tevékenysége miatt a Szovjetunió Állami Védelmi Bizottsága és a Repülőgépipari Népbiztosság Cselomejt bízta meg a szovjet robotrepülőgép mihamarabbi létrehozásával, és egyúttal az 51. számú Repülőgépgyár igazgatójává és az üzem tervezőirodájának főkonstruktőrévé nevezték ki. Korábban ennek a gyárnak a vezetője Nyikolaj Polikarpov volt, aki nem sokkal Cselomej kinevezése előtt halt meg. A tervezőirodából alakult ki később az OKB-52 tervezőiroda, mely napjainkban NPO Masinosztrojenyije néven működik.

Az a helyzet alakult ki, hogy 1965-ben két, egymással versengő projekt – Almaz és Szojuz-R – ugyanazt a célt tűzte ki, katonai felderítő űrállomások fellövését. Amikor 1965. júniusában az amerikaiak elindították a Gemini-4-t, amely hivatalos célja az első amerikai űrséta és az űrrandevú (azaz más űrhajókkal történő kapcsolódás) kikísérletezése volt, a szovjetek nyugtalankodni kezdtek. Erre csak rátett egy lapáttal a tény, hogy az USAF orbitális laboratóriuma már a célegyenesben került, így a szovjetek rádöbbentek, hogy gáz van, mert 1968-nál hamarabb sem a Szojuz-R, sem az Almaz nem fog repülni. A Szovjetunió lépéshátrányba került.

1965. augusztus 24-én sürgős intézkedéseket rendeltek el, hogy a legrövidebb időn belül teszteljék az emberi részvétellel indított katonai űrtechnika pályára állítását. Ennek eredménye volt 1967-ben Kozlov kísérleti Szojuz űrhajója (7K-VI) , amely a „Zvezda” (Csillag) nevet viselte. 1966. januárjában Koroljov váratlanul meghalt és az OKB-1 vezető nélkül maradt. Ez mondhatni kapóra jött Cselomejnek, mert így csak egy projekt maradhatott és ez az Almaz volt. Még a Szojuz-R azonosítóját (11F71) is megkapta. Kozlov Szojuz-R-jére a törlés várt, utasították is őt, hogy adja át Cselomejnek az összes addig elért adatot és eredményt.

Kozlov kezében csak a szállító űrhajó 7K-TK fejlesztése maradt, ami a legénységet szállította volna az Almazra. Kujbisevben folytatódott a munka, elkészült a műszaki dokumentáció a 7K-TK szállító űrhajóhoz, de jóval előbbre jártak mint az Almaz és 1966. decemberében olyan szintre jutottak, hogy a fejlesztést le kellett állítani az Almaz késedelme miatt. A szállító űrhajó projekt kénytelen-kelletlen űrkomp projektté alakult át, a továbbiakban már Szojuz 7K-OK néven futott tovább. Minden számítás arra mutatott, hogy 1967-ben lesz kész az Almaz, 1968-ban megkezdődhetnek a tesztek és a rendszer 1969-ben szolgálatba tud lépni.

De láthatóan Kozlov nem hagyta annyiban a Szojuz kinyírását. A Szojuz 7K-OK kompok első tesztrepülései során számos tervezési és minőségi problémák jelentkeztek, ezek után Kozlov elrendelte a rakéta – és csak úgy mellesleg az eredeti Szojuz „Zvezda” űrhajó – újratervezését. Az eredmény egy kisebb 6,6 tonnás űrhajó lett, amely kétfős legénységgel a tervek szerint egy hónapig maradhatott volna orbitális pályán. Az űrhajósoknak szolgálati fegyvert (TP-82) is beterveztek, mivel a landolás legtöbbször a kietlen tajgán történt, és ha a keresőcsapat sokat késett, akkor a túléléshez jól jött. A fegyver tusát fejszeként is használhatták, vagy akár kunyhóépítéshez jeget vágni is lehetett vele.

1366968673.jpg

A végső elrendezés nagyon hasonló volt az amerikai MOL megoldásra, ami inkább a célszerűségnek tudható be: a visszatérő kapszula elöl, utána az orbitális rekesz – a két fő rész között egy átjáró volt –, majd a hajtómű modul. Jól láthatóan a párt bürokratikus adminisztrációja nem volt képes feldolgozni a tervezőirodák közötti versengést: az újrafogalmazott projektet 1967. július 21-én hagyta jóvá az SZKP Központi Bizottsága és az első repülés időpontját 1968-ra és az üzemelés megkezdését 1969-re tűzte ki. De az OKB-1 új vezetője, Koroljov utóda, Vaszilij Pavlovics Misin nehezményezte Kozlov önállóságát és bonyolult mahinációk után megszerezte az irányítást a projekt felett. Az OKB-1 rossz gazda volt és a Szojuz-R projektet végül 1969-ben végleg törölték. Cselomej eközben igyekezett kiszorítani az OKB-1-et az Almazból. Az 1967. június 21-i tervek szerint az Almaz állomás egy orbitális blokkból (11F75) és egy leszálló egységből (11F74 VA) állt és mellesleg szükségtelenné vált a Szojuz 7K-TK szállító űrhajó. 1969-ben az Almaz ugyan még egy centit sem repült, de Cselomej egy lépéssel tovább ment és javasolta a Szojuz 7K-TK lecserélését a saját tervezésű ellátó űrhajóval (TKS), amiben teherszállító blokk és legénységi leszálló kapszula is volt. Az Almazba természetesen betervezték a hátrasiklás nélküli ágyút és a törölt Kozlov Szojuz űrhajó egységeit is.

A tervek szerint a 20 tonnás Almaz 2-3 évig lesz képes működni és biztosítani az életkörülményeket a fedélzeten szolgáló űrhajós katonáknak. A háromfős legénység 90 napos váltásokban látna el szolgálatot, míg a szükséges élelmiszert, üzemanyagot, levegőt a TKS szállító űrhajóval akarták biztosítani. A TKS újrafelhasználható legénységi kapszuláit tízszer tervezték felhasználni.

tks_cutaway.png

Cselomejnek azonban továbbra is gondot okozott a pártvezetés, ami újabb és újabb késlekedésekhez vezetett. Amíg Hruscsov volt a párt főtitkára – és Cselomejnél dolgozott Hruscsov fia – minden rendben volt. De Cselomej nem volt tapasztalt politikus és elbagatelizálta Dmitrij Usztyinov, a Minisztertanács elnökhelyettesének hatalmát. Amikor Brezsnyev megszerezte a hatalmat, Ustyinov lett a Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja és mellesleg védelmi miniszter is. Cselomej befolyása meggyengült és a projekt végzetesen lemaradt az amerikai MOL mögött.

1969. július 20-án az amerikaiak leszálltak a Holdon és a Brezsnyev által vezetett Szovjetuniónak le kellett mondania erről a trófeáról. A Szovjetunió sohasem vonta kétségbe a holdraszállás tényét, sőt, saját holdraszállási programjukat leállították és – egy kicsit savanyú a szőlő alapon – a továbbiakban az űrállomásokra koncentráltak.

A Szaljutok

Brezsnyev utasította az OKB-1 vezetőjét Vaszilij Pavlovics Misint, hogy hamar-hamar készítsenek egy űrállomást, amihez használják fel az Almazt és a Szojuz már kész rendszereit. Cselomej kénytelen volt átadni Misinnek nyolc elkészült Almaz konstrukciót, de a Szojuz rendszereit az ő irányítása alatt szerelték be. Köszönhetően Brezsnyev beavatkozásának a Szovjetuniónak sikerült az első űrállomás címet megszereznie. Ez volt a Szaljut-1, ami a fentiekből talán már érthető, a soha teljesen el nem készült Almaz katonai űrállomás felhasználásával lépett színre. A személyzetet Szojuz űrhajókkal szállították és egy dokkoló rendszeren keresztül jutottak be az űrállomásra.

1971. április 19-én indult el az első Szaljut. Balszerencsés űrállomás volt, mert a néhány nap múlva érkező Szojuz–10 űrhajó nem tudott kikötni az űrállomáson, illetve a két eszköz közötti átjárót nem tudták kinyitni, így az űrhajósok dolguk végezetlenül tért vissza a Földre. A következő csapat a Szojuz–11 űrhajósai voltak (Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev), akik több mint három hetet töltöttek el a fedélzeten. De a visszatéréskor az űrhajóból kiszökött a levegő, és mivel a szkafander nem volt „betervezve”, mindhárman meghaltak. Ezután tették kötelezővé a szkafanderes visszatérést a Szojuz űrhajókon. A Szaljut-1 1971. október 11-én semmisült meg a légkörben.

A Szaljut-1 űrállomás tragédiája után Brezsnyev végül is engedélyezte Cselomejnek az eredeti Almaz elindítását, hogy a Szovjetunió legalább az űrállomások kategóriájában meg tudja őrizni előnyét a megjelenő amerikai Skylab egységekkel szemben.

salyut-1_2.jpg

Ez volt a Szaljut–2, ami kimondottan katonai felderítési feladatokat kapott és 1973. április 4-én indították el. Az űrállomás teste gyakorlatilag két hengerből állt, az egyik 2,9 méteres, a másik 4,3 méteres átmérővel, a teljes hossz 11 méter, a tömege 11 tonna volt.

A konstrukció egyik végén a dokkoló egység, míg a kisebb átmérőjű végére egy légzsilipet terveztek. Az energiát egy 52 négyzetméter felületű napelem adta, hozzávetőleg 3,5 kW teljesítménnyel. A pályakorrekciókat két darab 4 kN tolóerejű rakétahajtómű biztosította. Az űrállomást ellátták egy 350 kg tömegű visszatérő kapszulával is, amivel a fő teleszkóp által készített képeket küldték vissza a földre, a becsapódást ejtőernyővel, és légzsákkal mérsékelték. Itt kell megemlíteni, hogy a civil és a katonai Szaljut űrállomások kívülről nagyon hasonlítottak egymásra, de a katonai felderítő változatban több fényképészeti, infravörös és rádiótechnikai felderítő eszközt helyeztek el.

panel.jpg

A fenti képen az állomások tipikus vezérlő egységei láthatóak, baloldalon a SOKOL-1 PKO körteleszkóp, jobbra pedig a fő konzol, aminek elemei a Szojuz űrhajókon is megtalálhatóak. Az Albatros kombinált videó/radar kijelzőre a dokkolásnál volt szükség, valamint külső kilátást biztosított az állomásra. A kis földgömb a Föld körüli pozíciót mutatta. (Képek forrása: astronautix.com)

A felderítéshez használt fő teleszkóp optikájának átmérője 1 méter, fókusztávolsága 6,4 méter volt, a képeket 50x50 cm-es filmkockákra készítették. Ez lehetővé tette azt, hogy a föld felszínén 50 cm méretű tárgyak a fényképfelvételen már felismerhetővé váltak. Azaz egy repülőtér vagy rakétasiló lefényképezése nem okozott gondot. Az űrhajós az optikai irányzékon keresztül folyamatában került a célpont fölé és látta a számokat a hajók oldalán meg hogy milyen típusú repülőgépek vannak egy anyahajó fedélzetén. A Szaljut-2 fedélzetén voltak infravörös és térképészeti kamerák is, sőt, ott volt az a bizonyos hátrasiklás nélküli ágyú is, amit az Apollo űrhajóról érkező támadások visszaverésére tartogattak. Még űr-űr rakétákat is kifejlesztettek hozzá.

A képeket egyaránt vissza lehetett küldeni a visszatérő egységgel, vagy a fedélzeten előhívták és "beszkennelve" rádiókapcsolaton keresztül adták át a földieknek. Mai nyelven mondva 2 kép/óra átviteli sebességgel.

szaljut-2.jpg

Az egész Szaljut-2-ről szóló részt tulajdonképpen feltételes mondatban kellett volna írnom, mert az űrállomás közelében a hordozó rakéta utolsó fokozata írd és mondd felrobbant. A hermetizáció megsérült, a levegő kiszökött az űrállomásról, ezért a földön várakozó személyzetet nem tudták elindítani. A Szaljut-2 1973. május 28-án belépett a Föld légkörébe és megsemmisült, anélkül, hogy feladatát teljesítette volna.

A következő űrállomás a sorban a Szaljut-3 volt, ismét katonai feladatokkal és a korábban már említett Almaz (Szaljut-2) fedélzeti berendezésekkel. 1974. június 3-án indították Bajkonurból. Kétfőnyi személyzetet fogadott, amelyet a Szojuz–14 szállított az űrállomásra. A Szaljut-1-en szerzett tapasztalatok felhasználásával, valamint az előírt fizikális gyakorlatok bevezetésével elérték, hogy a személyzet tagjai a repülés után már jobb kondícióban tértek vissza a Földre.

De a Szaljutok mumusa – a sikertelen dokkolás – itt is megjelent, mert a Szojuz-15 műszaki problémák miatt nem tudott kapcsolódni az űrállomáshoz. A felderítési adatokat tartalmazó kapszulát így 1974. szeptember 14-én távirányítással juttatták vissza a Földre. Ezek után az űrállomás tervezetten, 1975. január 24-én a légkörbe lépve semmisült meg. A Szaljut-4 űrállomás civil feladatokat kapott, 1974. december 26-án lőtték fel és 1977. február 3-ig volt az űrben, kozmikus laboratóriumként működött.

salyut-4_diagram.gif

Az utolsó katonai célú Szaljut-5 űrállomást 1976. június 22-én indították Bajkonurból. A fedélzeti berendezések között megjelent a rádiólokátor is, amellyel még a felhőréteg alatt is feltérképezhető volt a földfelszín. Az, hogy egy űrrepülés korántsem veszélytelen vállalkozás, az talán az eddigiekből is kiderült. Nos, talán tekintsük át a Szaljut-5 történetét: A Szojuz-21 1976. július 7-én sikeresen összekapcsolódott a Szaljut-5 űrállomással és a kéttagú személyzet átszállt az űrállomásra, feladatuk a felderítési célú fényképfelvételek készítése volt. Az űrrepülést megbetegedés miatt idő előtt, a 49. napon megszakították. Más források szerint a korai visszatérés oka az űrállomás levegőjének elszennyeződése volt.

A szétkapcsolódás során a kapcsolószerkezet nem nyílt ki teljesen, így csak földi „segítséggel” sikerült megoldani a problémát és megkezdeni a leszállást. És hogy még a végén se legyen egyszerű: erősen eltértek a tervezett visszatérési pályától, emiatt a kutató-mentő csoport nehezen találta meg őket, illetve a visszatérő egység leszállása mindennek volt nevezhető csak simának nem. Ráadásul a visszatérés előtti fokozott edzésprogramot pont a korai visszatérés miatt nem hajtották végre, ezért legyengülve, rossz egészségi állapotban jutottak vissza a Földre. A kapszulát ugyan saját erőből hagyták el, de az űrhajósoknak egy ideig problémát okozott a felegyenesedett járás.

A Szojuz-23 vitte a következő személyzetet, de az összekapcsolás nem sikerült, mivel a megközelítést végző automatika elromlott. Jobb híján visszatértek a Földre, de ez csak éjszakai leszállás lehetett, a tervezettől távol, ráadásul a Tengiz-tóra. Ez volt az első eset, amikor Szojuz űrhajó vízre érkezett.

A Szojuz-24 legénysége 1977. február 7-én kapcsolódott a Szaljuthoz, de attól tartva, hogy az űrállomás levegője szennyezett, légzőmaszkban léptek a fedélzetre. A Szaljut-5 űrállomás 1977. augusztus 8-án lépett be a légkörbe és megsemmisült.

sal5shop.jpg

Az Almaz űrállomások kezeléséhez és üzemeltetéséhez harminc katonát képeztek ki. Pilótákon kívül voltak tengerészek, rakétások és kommunikációs szakemberek is, feltételezhetően olyanok, akik értettek ahhoz, amit odafentről figyeltek. Így került a „pakliba” például a tengeralattjárós Valerij Rozsgyesztvenszkij az ellenséges flották és tengeralattjárók mozgását figyelte.

Az Almaz fejlesztése jelentős késedelmeket okozott. Ennek ellenére például nem használták fel a TKS legénységi leszálló kapszuláit, ehelyett Koroljov Szojuz kompjait használták a legénység űrállomásra szállításakor. A szovjet hadsereg a Szaljut-3 és a Szaljut-5 küldetéseinek kiértékelése után elvesztette érdeklődését a személyzettel működő katonai űrállomások iránt, feltételezhetően sokkal többet vártak. Cselomejjel roncstelepre küldték a még fel nem felhasznált Almázokat, aki ezt nem tette meg, hanem „eldugta” a gyár egyik sarkában. A polgári Szaljut űrállomások indítása és a civil projektek folytatódtak, de több Almazt – egyelőre – nem lőttek fel, a katonai célú kísérleteket a civil Szaljutokon és a MIR-en folytatták.

Az utolsó küldetések

Az Almaz projekt a végét járta. Cselomej még egy kísérletet tett, amikor egy oldalra tekintő radart szereltek fel az űrállomásra, de űrhajósok fedélzetre küldése már nem kerül szóba. Ez volt az Almaz-T, amely 1981-ben készült el. Azonban tíz nappal a kilövés előtt ezt is leállították – ezúttal a szovjet űrsikló, a Burán fejlesztése miatt. A nagy ellenlábas Usztyinov úgy döntött, hogy beviszi a végső ütést Cselomejnek. A sors fintora volt, hogy Usztyinov és Cselomej halála után – csak két hét különbséggel távoztak ebből a világból – az új főtervezőnek, Gerbert Jefremovnak sikerült meggyőznie az új honvédelmi minisztert, Szokolovot, hogy szükséges folytatni az Almazt. Jefremov engedélyt kapott arra, hogy kilövésre felkészítse azt az űrállomást, amit Bajkonurban már hat éves por lepett be. A tervezők meglepetésére, az Almaz tisztességes állapotban volt! Állítólag ez csak a külső feliratoknak volt köszönhető: „Figyelem! Ne lépjen be! Önmegsemmisítő töltet a fedélzeten!"

Ez a sokat látott Almaz indult el 1986. november 29-én, de a rakéta második lépcsője nem vált le és ugyanaz az önmegsemmisítő töltet végül is elpusztította az állomást. 1987. június 25-én az Almaz-T készen állt az indításra. A Proton hordozórakétákat általában négy napnál tovább nem tartják üzemanyaggal feltöltve, de egy parancs elhalasztotta az indítást, és utasították a bajkonuriakat a rakéta leszerelésére. Ez utóbbi parancsot figyelmen kívül hagyták és különleges intézkedéseket tettek arra, hogy az űrállomás belsejében a hőmérséklet a kazahsztáni forró 42 fokos melegben sem haladta meg a normális értéket. Végül is Baklanov miniszter engedélyével, aki éppen Bajkonurban volt, elindították az űrhajót. A Kozmosz 1870 név alatt az Almaz-T két éven át tudományos és keresedelmi célból készített a föld felszínéről 25 méter felbontású radarképeket, majd 1989. július 30-án érte el az atmoszférát és megsemmisült.

A második Almaz-T-t 1991-ben lőtték fel. Oldalra tekintő radarja már 10-12 méteres felbontással dolgozott. Állítólag részt vett egy jégtörő hajó – a „Mihail Szomov” – felkutatásában, amely a sarkvidéken tűnt el és semmilyen más eszköz nem találta volna meg a fél évig tartó éjszakában.

almaz-t.jpg

Még egy Almaz-T állomást terveztek meg, de ezt az információk szerint már tényleg nem építették meg.

Az ember által üzemeltetett katonai űrállomás ötlete és megvalósítása bebizonyította, hogy ez a megoldás összehasonlíthatóan drágább a pilóta nélküli automatizált katonai műholdak koncepciójánál. Ugyanakkor az Almaz és a Szaljut projektek összekötő kapcsok voltak a Gagarin-féle űrrepülések és a több hónapos MIR és a Nemzetközi Űrállomás küldetései között. A Szaljuton tartózkodó űrhajósok különféle időtartam-rekordokat állítottak fel, kipróbálták a felszerelést és a módszereket, amiket később a nagyobb MIR űrállomásokon a szovjetek alkalmazni is tudtak. A Szaljut űrállomások megteremtették a technológiai alapot a további tervezéshez, aminek eredményeképpen új modulok jelentek meg, és végeredményben a MIR űrállomás és a Nemzetközi Űrállomás is.

Bár kifejlesztésükre a hidegháború rányomta bélyegét, de az Almaz katonai műholdak összességében az emberiség javára váltak.

De azért, lehet, hogy most is leselkedik egy odafent, ki tudja…

Két egység mindenképpen maradt a projektből, mert egy 2011-es hír szerint ezeket elszállították Man szigetére, ahol az Excalibur Almaz nevű kezdő űrvállalkozás rendezte be székhelyét. A cég műszaki vezetője nem más, mint Leroy Chiao, korábbi amerikai űrhajós. A vállalkozás célja, hogy idővel a felbocsátandó modulokat akár űrturistáknak, akár a Föld körüli pályán, súlytalanságban ipari-tudományos kísérleteket végzőknek a rendelkezésére bocsássa. (forrás)

KIBRA írása nyomán. Forrás: Wiki

 

Almaz katonai űrállomás Tovább
Az Orosz Harkálytól a Tésztagyárig

Az Orosz Harkálytól a Tésztagyárig

Vajon mi lehet a közös egy madár és egy élelmiszergyár között, vetődhet fel a kérdés. Első blikkre semmi, ám a haditechnika iránt érdeklődők talán már megtapasztalhatták, hogy a fegyverek „névadói” előszeretettel adnak félrevezető fedőneveket a saját eszközökre, míg az ellenség cuccára aggatott név már esetenként beszédes is lehet. Nos, ezen írás témáját az amerikaiak először Orosz Harkálynak (Russian Woodpecker) emlegették, míg a szovjet specialisták Duga néven („Körív”) ismerték. A köznép – már aki beszélt róla egyáltalán – a méretei miatt „Tésztagyárnak” nevezte azokat a létesítményeket, amelyek fő feladata az amerikai ballisztikus rakéták indításának érzékelése volt. És így értelemszerűen a szovjet válaszcsapás elrendelésének elindító mozzanata.

woodpecker_array.jpg

Az Orosz Harkály elnevezést egy rádióamatőr adta annak az éterben tapasztalható ismétlődő harkálykopácsolásra emlékeztető kattogásnak, ami a rövidhullámú sávban volt tapasztalható és természetesen zavarta az amatőr rádiózást – mellesleg a polgári repülés kommunikációját és a rádiós műsorszórást is -, ami érthetően sok rádióamatőrt idegesített. (Nem azért mondom, de a volt századparancsnokom lelkes rádióamatőr volt, és olyan barátnőt keresett, akivel hívókódokkal lehet beszélgetni: amikor utoljára láttam a nőtlen szállón lakott.) A titokzatos és gazdátlan jel forrása sok spekulációra adott okot, azonban a szakértők (és a rádióamatőrök) a jel gondos tanulmányozása után arra jutottak, hogy annak oka egy rendkívül nagy teljesítményű horizont mögé látó radarrendszer (over-the-horizonton radar, OTH). Természetesen ennek az elméletnek a bizonyítására csak a Szovjetunió szétesése után volt lehetőség: ez volt a Duga-3 (orosz: Дуга-3) és amint azt korábban említettem a ballisztikus rakétaindítást előrejelző hálózat része volt. Persze a NATO katonai hírszerzése addigra már lefényképezte a rendszert, és amint később látni fogjuk a beszédes „Steel Yard” (Vasudvar) nevet adta neki.

12.jpg

A hozzá nem értők számára – most már közéjük tartozom én is, de tanulmányaimból az alapokra még emlékszem - muszáj egy kicsit megvilágítanom a rádióhullámok terjedését, anélkül, hogy reménytelenül elijesszek bárkit is a további olvasástól. Nem lesz egyszerű. Tehát a lényeg az, hogy a rádióhullámok alapvetően egyenes vonalban terjednek, azaz kábé mint a fény. Minél magasabban van az antennánk és azon az adó (az a kütyü, ami kibocsátja a rádióhullámokat), annál nagyobb távolságra lehet ellátni a tetejéről, azaz a rádióhullámok is addig tudnak eljutni. Máris megfejtettük, hogy miért a Kékesen van tv-torony és nem Szegeden, ami az ország legmélyebb pontja. Igen ám, de a Föld állítólag gömbölyű, azaz – kicsit kisarkítva – a milánói dómot nem azért nem látjuk mert messze van (a rádióhullámok fénysebességgel terjednek, akárcsak a fény, pikk-pakk meglátnánk) hanem mert a görbület „kitakarja”, azaz a horizont alatt/mögött van. Na jó, azért is, mert itt ülünk a Kárpát-medencének nevezett gödör alján.

15299-5-1100.jpg

A másik dolog, hogy a Föld légköre a rádióhullámok egy fajtáját pontosan úgy veri vissza, mint a fényt az átlagos tükör. Azaz ahhoz, hogy „megnézzük” Floridát az kell, hogy betükrözzük a rádióhullámokat a horizont mögé, majd ugyanezen az úton az visszaverődik, amit egy másik kütyüvel (a vevővel) felfogunk. A tükör szerepét az ionoszféra tölti be, ami bizonyos frekvenciájú rövidhullámokat visszaver. Az adónál az egyik fontos paraméter a teljesítmény (azaz milyen erős jelet bocsát ki), míg a vevőnél az érzékenység (azaz mi a leggyengébb jel, amit még érzékelni tud). Na ennyi, aki ennél többet akar tudni a témáról az itt olvashat utána.

De térjünk vissza harkályunkhoz. A szovjetek már a 60-as években elkezdtek dolgozni a ballisztikus rakéta elhárító rendszereket kiszolgáló korai előrejelző radarokon, de a legtöbb ilyen korai elképzelés azon alapult, hogy a radarok „lássák” a felbocsátott rakétákat (line-of-sight). Ez a látótávolsága ugyan nagy volt, de még sem annyira nagy, hogy elemezni lehessen, honnan jön az áldás és szólni a Szovjetunió főtitkárának, hogy melyik nyomógombbal tudja az apokalipszist elindítani/folytatni. Mivel abban az időben a szovjet műholdak felszereltsége erre a feladatra még nem volt alkalmas a választás a horizont mögé látó radarokra esett. Az első kísérleti rendszert, Duga-1 néven (itt és itt látható a GoogleMapon), Ukrajnában Mikolajiv helyiség közelében építették meg, ahonnan sikeresen észlelték a 2500 kilométerre lévő Bajkonur Űrközpontról startoló rakétákat. Ezt követte a Duga-2 kísérleti rendszer, ugyanitt, amely képes volt követni a Távol-Keletről és a Csendes-óceánon tengeralattjáróról indított – gondolom saját - rakétákat, amint Novaja Zemlja (Jeges-tenger) felé repülnek. Mindkét radarrendszer kelet felé nézett és meglehetősen alacsony teljesítményű volt, de a koncepció bevált és megkezdődött az igazi működőképes rendszer építése Duga-3 néven.

19.jpg

Az új Duga-3 rendszernél az adó és a vevő között mintegy 60 km távolság volt. 1976-tól kezdett működni, és idegesíteni a rádióamatőröket, vagyis az Orosz Harkály el kezdett kopogtatni. Az adóteljesítmény becslések szerint 10 MW környékén lehetett, ami maradjunk annyiban, hogy bazi nagy. Az okosok bemérték, hogy honnan jönnek a jelek és a nyomok Ukrajnába vezettek, majd további pontosítások után megtalálták a kopogás forrását egy akkor jelentéktelen kisváros közelében, amit úgy hívtak, hogy Csernobil. Igen, ez az a Csernobil.

Bár a legkorábbi jelentések is azt gyanították, hogy ez egy horizont mögé látó radarrendszer és ez maradt a legnépszerűbb hipotézis a hidegháború alatt, mégis számos más elmélet jelent meg. Például, hogy zavarják a Szabad Európa Rádió adását, de ezt hamar kizárták, mert a Harkály történetesen a moszkvai rádiót is zavarta. Idővel egyre több információ állt rendelkezésre magáról a jelről és annak jellemzőiről. A lényeg az, hogy amikor aztán Kelet-Oroszországban is megjelent egy második harkály, amely érdekes módon úgy „kopácsolt”, hogy az első harkályt ne zavarja, akkor a következtetés elkerülhetetlen vált: az oroszok megint kitaláltak valamit. Szinte látom magam előtt az átlag amerikait, amint dühösen csapkodja a tévéjét, mert csíkosan jön a Rambo II. A hisztis rádióamatőrök mozgósították a szürkeállományt és már külön szűrőberendezéseket készítettek a kattogás gyengítésére.

Ez így tartott a 80-as évek végéig, akkor a jelek ritkábbá váltak, majd 1989-ben el is tűntek. Bár a Duga-3 leállításának okát nem hozták nyilvánosságra, de ennek fő oka valószínűleg az volt, hogy a Szovjetunió a 80-as évek végére „belerokkant” a hidegháború fegyverkezési versenyébe. A másik tényező az lehetett, hogy az USA addigra sikeresen kifejlesztette a korai előrejelző műholdak rendszerét, amely azonnal, közvetlen és rendkívül megbízható figyelmeztetést adott, míg a radar alapú felderítésnél mindig számolni kell az esetleges ellenséges és légköri zavarokkal. Egyes jelentések szerint a távol-keleti létesítményt Komszomolszk-na-Amure közelében 1989. novemberében vonták ki a rendszerből. Az eredeti Duga-3 a szerencsétlenül járt csernobili erőmű 30 kilométeres zónájában van és teljesen leállították, karbantartásáról már nem is beszélnek, de a maradványok még mindig látszanak. Tulajdonképpen a Duga-3 után új korai előrejelző radarrendszerek építését még tervbe vették, de befejezésükről nem sok hír van, erről talán a Munkács környékiek tudnának beszélni, akik csak tésztagyárnak nevezték a helyi beton monstrumokat.

800px-mukacheve_daryal-um_lpar_02.jpg

A rejtélyes eszközök és tárgyak előszeretettel válnak különböző összeesküvés elméletek kedvenc témájává. Hát így kapcsolják össze a csernobili erőműbalesetet a Harkállyal, vagy időjárást befolyásoló és szabályzó hidegháborús fegyvert látnak benne, esetleg egy ördögi elmekontroll adóállomást vizionálnak. Viszont ezt a területet már átengedem a paranormális tevékenységet kutató esetleges szerkesztőtársaimnak.

Update: Medvegyev 2011-ben adta át az új tésztagyárat, a neve Voronyezs DM. Az orosz híradó is beszámolt róla.

A lenti videón egy brazil amatőr fogott a Duga rendszeréhez hasonló jelet 2013-ban a 11Mhz-es rövidhullámú sávban. Mivel több országban is épült ilyen radar, ezért előfordulhat olyan ami napjainkban is működik.

A következő videón egy csapat 2015-ben meglátogatta a Csernobil mellett épült Duga-3 vezérlőtermét, vagyis annak maradványait.

 

KIBRA írása nyomán, forrás és képek: wikipedia, http://englishrussia.com

 

Az Orosz Harkálytól a Tésztagyárig Tovább
Minden rakéták ősapja

Minden rakéták ősapja

Elektronikai hadviselés a XX. században 3. rész

A rakétafegyver

A második világháború során megjelent a hadszíntéren egy régi-új fegyver is, az egyszerű szerkezetű, földről vagy a levegőből indított csapásmérő rakéta több fajtája. Ezeknél a fegyvereknél még aligha beszélhetünk célravezetésről, vezérlésről, irányításról, és technikájuk alig különbözött az évezredek óta ismert kínai röppentyűktől. A rakétának, mint fegyvernemnek a kifejlesztése igen költségesnek és időigényesnek bizonyult. így a legtöbb hadviselő fél esetében csak csekély hadi potenciált jelentő eszközök készültek el a háború végéig, amelyek közül a német hadiipar tudósai, mérnökei viszont - nem teljesen önkéntes alapon - egy vadonatúj technikai ágazatot, egy új fegyvernemet teremtettek meg, az irányítható ballisztikus rakétát. Hatalmas erőfeszítésük, túlhajtott fejlesztési tempójuk, a naponta ismétlődő bombázások közepette elismerésre méltó volt. Voltaképp tették a dolgukat még akkor is, ha esetenként nem is, vagy nem mindig értettek egyet a végcéllal. (De így volt ez az Egyesült Államokban is az atombomba kidolgozása és alkalmazása során. Nem minden fejlesztő értett vele egyet.)

79a0d9c89fdca09ede65a6a1b7effd72.jpg

Az A4 / V2 rakéta kifejlesztése többe került, mint a Manhattan Project, vagyis az atombomba kidolgozása! A végtermék - a világ első, sorozatban gyártott ballisztikus rakétája - korának műszaki csodája volt, amely felbocsátása során először érte el a világűr határát. Még a műszaki képzettségűek számára is hihetetlenül bonyolultnak tűnő eszköz számtalan tudományág elméleti ismereteinek a felhasználásával, továbbá elképesztő mennyiségű kísérleti munka árán jött létre. Túlzás nélkül állítható, hogy emberi számítás szerint is több évtizednyire tehető, roppant sikeres fejlesztés történt, ám mindössze néhány év leforgása alatt! Csak egy jellemző adat: a fejlesztés során több, mint 200 ezer műszaki rajz készült a V2 rakétához! Az elvégzett munka nagyságát közvetve igazolja a rakéta második világháború utáni, meglehetősen pikáns (vagy inkább botrányos) sorsa, beleértve az első Holdra szállást is...

Tulajdonképpen a II. világháborút megelőzően már számos országban folytak kísérletek az évszázadok óta sírjaiban ismert eszköz modernizálásira. de a zseniálisan új ötleteket felvonultató német rakétatechnika egyszerűen leckét adott a második világháború után még 20-30 évvel (!) is a győztes fél szakembereinek. Ezen lehet fintorogni, bosszankodni, csak éppen megcáfolni nem. (Lásd Hold-program) Talán nem is szorul kommentárra, hogy a háború vége felé a szövetségesek speciális képzettségű szakemberből és katonákból álló, kódnevekkel pl. Operation Paperclip, (Gemkapocs Hadművelet) ellátott kommandókat hoztak létre, amelyek feladata volt a létező német tudomány eredményeinek legteljesebb összegyűjtése a már megemlített területekről, mindenhonnan, bárhonnan és bármely módon, egymással is mohón versengve. Egy-egy tudós laboratóriumából még a papírkosár tartalmát is begyűjtötték. A kommandók ezen kívül felkutatták a bujkáló, netán fogolytáborba került német szakembereket, és saját kutatóbázisaikra szállítottak úgymond mindenkit, akit használhatónak véltek.

Így került az 1800 technikus és tudós (valamint 3700 családtag) evakuálása során az orvostudomány, a repüléstechnika és az elektronika kiváló német szakértői mellett 126 rakétaszakember is az Egyesült államokba, beleértve Wernher von Braunt, a rakéta atyját, továbbá testvérét, Magnus von Braun vegyészmérnököt, és Walter Dornbergert, a német rakétaprogram legfelsőbb katonai vezetőjét is. A valódi "nagy fogás” természetesen Wernher von Braun személye volt, akiknek a tudása és szervező képessége egyértelműen megalapozta az amerikai Hold-expedíciók sikerét. Magnus von Braun pedig az üzemanyagok, a turbószivattyúk, a giroszkópok és a szervomotorok szakértője volt a V2 kidolgozása során.

0ae059cfb67daf7d817801653771d254.jpg

A fontos személyek mellett az amerikai „gyűjtögető kommandó” sikeresen összeszedte a hatalmas technikai dokumentációt, beleértve a mérési, kezelési utasításokat, az üzemanyagok pontos összetételét tartalmazó listákat, a teljes ellátórendszert, vagyis a rakétát és az üzemanyagait szállító járműveket, az indítóállomást stb. Az összeszedett értékes holmit mintegy 300 katonai teherautó szállította el. A háború végeztével pedig következett - finoman szólván - a zsákmányolt német csúcstechnikán való nagy osztozkodás. A különféle földalatti gyártóhelyeken talált (több száz!) már kész vagy még szerelés alatt álló V2 rakétát és legyártott alkatrészeit a győztes hatalmak megosztották egymás között, hatalmas lökést adva az amerikai, a brit, a francia és a szovjet rakétafejlesztéseknek.

Eleinte természetesen a számtalan kudarccal terhes német rakétafejlesztés buktatóit pl. az amerikai kutatóknak már nem kellett még egyszer végigjárniuk. A von Braun testvérek és a velük együtt érkezett német tudósok, mérnökök úgyszólván tálcán kínálták a kipróbált, jól bevált végeredményeket. Csak egy jellemző példa: Wernher von Braun tervezte a Holdra-szállás egyik főszereplőjének, a Satum V rakétának a hajtóművét, Magnus von Braun vegyészmérnök pedig az üzemanyagát.

0b8e7a60192020f2014bb07c8ba136c7.jpg

Az A4/V2 rakéta a maga idejében az emberiség által addig kitalált legbonyolultabb, legösszetettebb és legzseniálisabb eszköz volt, amelynek kifejlesztéséhez szinte valamennyi műszaki és egyéb tudományág elméleti tudására és számtalan szakma gyakorlati ismereteire, speciális fogásaira is szükség volt. Egy, az eredetivel azonos példány legyártása még ma is számos fejlettebb ország ipari, technológiai lehetőségeit jócskán meghaladná. Mindez azonban nem homályosítja el azt a brutális, elfogadhatatlan célt, a háború által intézményesített, értelmetlen és féktelen vandalizmust, esztelen gyilkolást, amelyre ezt a zseniális eszközt egyesek valójában használták és utódait manapság is világszerte használják. A háború a legostobább dolog a világon, nem vezet sehova.

Az Aggregat 4

A második világháború után a győztesekhez került V2 rakétafegyverben számos olyan technikai megoldás került napvilágra, amely az eddig is folyó, de „fontolva haladó” rakétafejlesztéseket nagyságrendileg felgyorsította. A robbanótöltet nélküli, azaz gyári nevén Aggregat 4 típusú, nagy teljesítményű, folyadékos hajtású szerkezet volt a technikatörténet legelső megtervezett és számos (kb. 5200) példányban kipróbált, felhasznált rakétája. Az A4 az első sikeres próbarepülése alkalmával, 1942-ben, 275 km távolságra repült, és pályájának legnagyobb magassága 80 km volt. A legtöbb győztes országban lázas ütemű fejlesztés indult a hadizsákmány megoldásai alapján, természetesen az eredeti német szakemberek nem teljesen önkéntes bevonásával...

A szövetségeseknek azonnal nagyon megtetszett a Aggregat 4, és így történhetett meg az az eset, hogy a Skandináv félsziget lakói a háború befejezése utáni hónapokban felettük villámként átcikázó repülő szerkezeteket láttak az égen, amelyek a volt német rakétakísérleti telepről, Peenemündéből a győztesek valamelyike által indított, V2 rakétákkal való gyermeki, ám nem veszélytelen játszadozásra utaltak. De ez csak a kezdet volt. Például az amerikai White Sands Proving Grounds rakétakísérleti telepen 1946. áprilisa és 1951. júniusa között hatvannál is több zsákmányolt A4 rakétát lőttek fel függőleges irányban. Az itt elért legnagyobb magasság 200 km volt. Az indítás az eredeti német állványról történt. Az üzemanyaggal való feltöltés, valamint egy gyors ellenőrzés után a rakétát villamos jellel és külső segédeszközökkel begyújtották. A műveleteket távolról egy vezérlőkabinból irányították. A kellő tolóerő elérése után a rakéta felemelkedett az asztalról és megkezdte repülését.

Elemezzük ki a V2 legfontosabb konstrukciós részleteit és működését, mert ez az eszköz lényegében és szó szerint minden mai folyadéküzemű rakéta ősapja. Ugyanekkor elektronikai részegységei - továbbfejlesztett formában - úgyszólván minden mai rakétaféleségben megtalálhatóak. A második világháború utáni években csupán a V2 átalakítgatása, részeinek korszerűsítése, új anyagok kipróbálása és ezek kísérleti ellenőrzése került szóba. Az eredmények elemzése, feldolgozása után történhetett meg egy-egy új, folyékony hajtóanyagú rakétatípus önálló kidolgozása pl. a USA-ban vagy a Szovjetunióban. A rakéta lényegében egy hosszú, merev felépítésű fémhenger, amely az orr részében robbanótöltetet, a far részénél rakétamotort tartalmaz, míg a hengeres test legnagyobb részét a két üzemanyagtartály teszi ki. A fennmaradó helyen az üzemeltetéshez szükséges segédberendezések vannak.

A rakéta az impulzusmegmaradás elvén működik, azaz a nagy tömegű test viszonylag lassú mozgatása kis tömegű, de hatalmas sebességgel elmozduló égéstermékkel történik. A helyzet azonban pillanatról pillanatra változik, így dolgot elbonyolítja az a körülmény, hogy működés közben a rakéta tömege rohamosan csökken az üzemanyag fogyása következtében. Sőt, lesz egy olyan pillanat, amikor — függőleges indítási helyzet esetén - a rakéta tolóereje éppen ellensúlyozza a nehézségi gyorsulást, vagyis a rakéta „tűzön áll”.

A tervezés és a próbák, kísérletek során a problémák garmadája jelentkezett, azaz gyakorlatilag csak problémák voltak, főleg az üzemanyagok és a rakétamotor kipróbálásakor. Rendszerint úgy jelentkeztek a gondok, hogy a vasbeton próbapad helyén ismét hatalmas kráter tátongott, és újabb sebesülteket kellett kórházba szállítani. A konstrukción pedig megint változtatni kellett. A fő üzemanyag két komponensből áll, valamely éghető anyagból és a hozzá szükséges oxidálószerből. Ilyen üzemanyag párost ezrével lehet találni, de minden szempontból kedvező lényegében nem létezik. Csak viszonylag alkalmas párosok léteznek, nagyon kellemetlen üzemi tulajdonságokkal. A két üzemanyagfajta közül többnyire vagy az egyik vagy mindkettő súlyosan mérgező, vagy csak hőszigetelten, roppant hideg állapotban lehet tárolni stb. Bármelyik üzemanyagféleség kezelése sok problémát vet fel. Tiszta üzemanyag nem létezik, mert a gyulladási és égési, tárolási stb. tulajdonságokat javítandó, számos adalékot kell az üzemanyaghoz keverni. Különösen nagy figyelmet kell szentelni a hipergol típusú üzemanyag párosoknak, amelyek alkotói ha összetalálkoznak, azonnal heves égés, robbanás következik be. A fő hajtóanyagok mellett vannak segédanyagok is, amelyek segédműveletekhez szükségesek.

v2sch.jpg

A V2 esetében a fejlesztés során nem álltak rendelkezésre kellő mennyiségben olyan fémek és egyéb segédanyagok, amelyek elviselték volna az egyes oxidálószerek hallatlan erős korróziós hatásait, továbbá az égés során keletkező igen magas hőmérsékletet. Itt most arra kell gondolnunk, hogy a rakéta hajtóműve akár pár másodperc alatt is megsemmisülhet bármelyik hatás, esetenként a két vagy több hatás egyidejű fellépése miatt. A lehetséges hajtómű-konstrukciók és kellően szelíd üzemanyagok kikísérletezése roppant veszélyes, drága és időrabló tevékenység, tekintettel a sokféle alkalmasnak tűnő vegyi termékre.

A legszelídebb viselkedést és a könnyű hozzáférhetőséget a folyékony oxigén és az etilalkohol-metilalkohol vizes keveréke biztosította. A vízre az égési hőmérséklet csökkentése miatt volt szükség. A hengeres rakétatest legnagyobb részét az alkoholos keverék tartálya, illetve a hőszigetelt oxigéntartály foglalta el (felső ábra baloldal). Ez a konstrukciós megoldás szinte változatlanul él tovább a legtöbb folyékony üzemanyagú rakéta esetében.

A két tartályból egy-egy cső vezet a kombinált, nagy teljesítményű turbószivattyú csoporthoz. A tartályokban kis nyomás alatt tartják az üzemanyagokat, amely nyomást a két örvényszivattyú jelentősen fokozza abból a célból, hogy az égéstérben a két anyag égés közbeni mennyisége és elporlasztása megfelelő legyen. Nem kis problémát oldottak meg a tervezők azzal, hogy egy kettős turbinaegység továbbítja a környezeti hőmérsékletű alkoholt és a -183 °C-os folyékony oxigént.

Az örvényszivattyú-csoport hajtásáról egy nagynyomású vízgőz-oxigéngáz keverék gondoskodik, amelyet egy speciális gázgenerátor állít elő (felső ábra jobboldal). Ehhez alapanyagként igen tömény hidrogén-szuperoxid és oldott kalcium-permanganát szolgál. A nagynyomású levegőt (vagy nitrogént) tartalmazó palackokból a nyomáscsökkentő szelepen keresztül a gáz benyomja a két anyagot a gáz-gőzfejlesztőbe, ahol megtörténik a bomlás és 400...500 °C-os túlhevített vízgőz és oxigéngáz keverék keletkezik. Ezt a keveréket használja a kétfokozatú Curtis-turbina munkaközegként, és hajtja a turbinával közös tengelyre szerelt hajtóanyag-szivattyúkat.

A rakétatest leghátsó részén volt igen szilárdan rögzítve az égéstér, amely kettős falú, több, hengeres részből összeállított konstrukció volt. Hátsó részén egy gömb alakú égésteret képeztek ki, igen bonyolult fúvókarendszerrel, míg az elülső része egy kúpos Laval-cső volt. Ennek nyílása kb. a rakétatest végével volt egy síkban. Miután anyaga a V2 esetében 6 mm-es vaslemez volt, csak korlátozott ideig viselte el a 2500-2700 °C-os égéssel együtt járó hatásokat, például a deformációt, a revésedést, a korróziót. Gyártása igen sok nehézséggel járt, mivel az égéskamrát és a fúvócsövet ezek kettős falán átáramoltatott alkoholos üzemanyaggal hűtötték (fátyolhűtés). így az égéskamra gyártástechnikai okokból több gyűrűből és hajlított lemezcsíkból készült. Ellenkező problémát okozott a folyékony oxigén, amelynek rendkívül alacsony (-183 °C) párolgási hőmérséklete folytán a már üzemanyaggal feltöltött rakéta mozgó alkatrészein (pl. egyes szelepeken) befagyási problémák keletkezhettek, amelyet forró levegő befúvatásával kellett ellensúlyozni az indítás előtt.

A háború utáni másolatoknál, új harci rakétaeszközöknél már rendelkezésre álltak azok a fémek, amelyek jól elviselték a magas hőmérsékletet, kiváló szilárdságúak voltak és megmunkálásukra is volt megfelelő technológia. Jellemző lett a rakétamotor gyártásban a wolfram, és a vanádium alkalmazása.

A V2 stabilizálási okokból négy vezető szárnyat kapott, amelyeken kis felületű kormánysíkok helyezkedtek el. Ezen felül grafitlapos sugárkormányt is alkalmaztak az égéstér nyílásában, bár ez igen hamar elégett. A sugárkormányra a rakéta (függőleges) indulási időszakában volt szükség a rakétatest kellő stabilizálásához, míg a szárnyakon levő kormánysíkok a rakéta további útszakaszán a robotpilóta által alkalmazott korrekciók elvégzéséhez kelletlek. Ilyen szervóvezérelt kormánysíkokat szinte minden mai rakétán és intelligens bombán megfigyelhetünk.

800px-v2-ein_kreisel_der_steuerung.jpg

Az irányítórendszer a rakétatest orrába volt beépítve a távvezérléshez szükséges rádióvevővel együtt. A robotpilóta része volt a két pörgettyűrendszer (giroszkóp), amelyet még az indulás előtt felpörgetlek. A rakéta repülése során a pörgettyűk megőrizték eredeti tengelyirányukat, és ha a kardáncsuklós felerősítő keret elfordult, azaz a rakéta a tervezett útvonalhoz képest eltért, akkor a pörgettyűkbe épített potenciométerekről érkező hibajelek vezérelték az elektroncsöves szervóerősítőket. Ekkor a rendszer a kormányfelületek segítségével korrigálta az eltéréseket addig, amíg csak a pörgettyűk újra nem adtak zérus hibajelet. A rádiós távvezérlés (parancsközlés) ebbe a szabályozó rendszerbe a hibajelhez hasonlóan beavatkozva fejtette ki irányító hatását. A kormányparancs végrehajtását követően a giroszkópok újra zérus hibajelet adtak. A felső kép baloldalán láthatjuk a giroszkópot, négy oldalán a hibajelet adó potméterekkel, jobbra pedig egy szervó motor, amivel a szárnyakat mozgatták.

A rakétamotor égési ideje 68 s körüli volt. 1600... 1700 m/s-re adódott a tűzkialvási sebesség, amely 4...5 Ma, vagyis tekintélyes érték. Az első sikeres próbarepülés alkalmával, 1942-ben a rakéta 275 km távolságra repült, pályájának legnagyobb magassága ekkor 80 km volt. A II. világháború után az elkobzott rakétákkal végzett kísérletek alkalmával az amerikai White Sand Proving Grouns rakétakísérleti telepen 1946 és 1951 között több, mint 60 darab V2 rakétát indítottak függőleges arányban. Az itt elért legnagyobb magasság 200 km volt.

Az A4 továbbfejlesztése több országban is megtörtént (pl. Jupiter-A), ennek során egyéb hajtóanyagok alkalmazása is szóba került, továbbá az égéskamrát jobb minőségű, ötvözött anyagból sikerült elkészíteni. Az Egyesült Államokban Viking néven készült egy nagyobb méretű, de lényegében A4 hasonmás, majd az A4-gyel folytattak kétlépcsős rakéta kísérleteket oly módon, hogy az A4 orrába beépítettek egy kisméretű, WAC-Corporal rakétát. Az elért csúcsmagasság 403 km volt.

Sipos Gyula okl. IC-szakmérnök (RÁDIÓTECHNIKA)

 

Minden rakéták ősapja Tovább
Rádió és tv múzeum Pécs

Rádió és tv múzeum Pécs

A régió első rádió és tv kiállítása

 

A Patina rádió és tv gyűjtemény már ismerős, hiszen több magyar gyár történeténél is szerepeltek a készülékekről készült fotók. Majdnem egy évtizednyi gyűjtés és javítgatás eredményét tekintheti meg hamarosan bárki, aki ellátogat Pécs első rádió és televízió kiállítására.

pb040025.JPG

Tasnádi Zsolt a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozik technikusként, és 2007 óta gyűjti a magyar gyártmányú tévéket és rádiókat. Minden egy ajándékba kapott készülékkel kezdődött, azóta már több mint 200 darabos gyűjteménnyel büszkélkedhet. A Patina rádió- és tévékiállítás nagyrészt magyar gyártmányú darabokból áll, amik sokáig a család meszesi házában minden szabad helyet elfoglaltak. Már 2012-ben is nyilvánvaló volt, hogy valamilyen megoldást kell találni a hosszú távú tárolásukra, és esetleges bemutatásukra. A munka évekig tartott, mivel önerőből oldották meg az építkezést, és a kiállítást befogadó melléképület berendezését. Közben a gyűjtemény is tovább szépült és gyarapodott, sokszor felajánlásokból. Fenti képen egy kis Mini Vidi hordozható tv színkavalkád (Videoton 1980). Lenti képen középen a hírhedt Color Star televízió látható, amiből már nagyon kevés példány létezik.

pb040024.JPG

Tasnádi Zsolt a zsúfolt polcok között kalauzolva azt is elmondja, hogy nem csak kiállítótér ez, pihenni, zenét hallgatni is kijárnak ide a házból. Egyfajta klubhelyiség. A zenehallgatás pedig egyes készülékeken valóban külön élmény: az analóg technika telt hangzása, a hangdobozok valódisága csak sokszoros áron adható vissza digitális alapokon. Miközben az épületben sétálunk, Zsolt mindig tud egy-egy darabról valami érdekeset, nem mindennapit mondani. Büszkén mesél ritkaságokról, vagy éppen a számára legfontosabb darabokról. Könnyedén vesz le a polcról egy könyvnek álcázott hangfalat, amiből kétezer sem készült. 

001.jpg

Kissé arrébb megmutat egy zengetővel ellátott rádiót, amit bekapcsolva sokkal teltebb tónusok jönnek a készülékből. Vannak bárszekrénnyel, tárolóval egybeépített súlyos darabok is, amikben manapság már tucatnyi számítógép is elférne. A tévék között érdekességként egy vezetékes távirányítót mutat. Ma már azt is nehéz elképzelni, hogy korábban fel kellett állni a csatornaváltáshoz. Van még itt különleges dizájnnal megáldott orosz asztali óra és magyar gyártmányú számológép is. A készülékek javításához szükséges eszközök is akadnak, hiszen ezek is egyre nehezebben beszerezhetőek. A lenti képen egy igazi gyűjtői csemege az SPA-300 erősítő, ami a Videoton átalakulása előtti évben készült, de már csak 20-30 darab jött ki belőle.

vidi001.jpg

Az érdeklődők előzetes bejelentkezés, és időpont-egyeztetés után tekinthetik meg a gyűjteményt, de a honlapon is lehet csemegézni a készülékekből.

 

Mecsekalja blog, www.patina.hu

 

Rádió és tv múzeum Pécs Tovább
Stenigot elhagyott antennái

Stenigot elhagyott antennái

Stenigot egy kis község Lincolnshire megyében (Nagy-Britannia). A közelében hagyták sorsukra ezeket a parabola antennákat, amik valamikor a NATO "ACE High" fontos parancsnoki hírláncának a részei voltak.

dsc_0048a.jpg

A történet még 1938-ban kezdődött, ugyanis ekkor kezdték építeni a radar elődjének számító "Chain Home" antenna hálózatot, ami a német bombázók előre jelzésére szolgált. Összesen 20 ilyen állomás épült, ezek 1940-ben kezdtek működni, és egészen 1955-ig üzemeltek eredeti formájukban.

chain-home.jpg

A működési elv egyszerű volt, a három nagyobb torony az adó, ami nagy teljesítményű impulzusokat sugároz. A kisebb tornyok a vevők, amik veszik a jelet, de ha valamilyen fémtárgy esik a jel útjába akkor az egy tüske formájában jelentkezik a katódsugárcső képernyőjén. Itt megnézhetjük a működést, ha kicsit összébb húzzuk az ablakot. A lenti képen egy megmaradt adó helyiség látható kissé romos állapotban. Az antennákról csak korabeli fotók léteznek.

stenigot14.jpg

Ezeket az állomásokat 1959-ben lebontották, és a helyükre korszerűbb berendezéseket telepítettek. Négy 18 méter átmérőjű parabolaantennát helyeztek üzembe a NATO ACE High Kommunikációs hálózatának részeként (ACE = Allied Command Europe). Feladatuk az volt, hogy az esetleges szovjet repülőgépek támadása esetén időben eljussanak az információk a megfelelő helyekre. A lenti képen láthatjuk hogy nézett ki az állomás fénykorában.

stenigot1.jpg

A rendszer valójában egy mikrohullámú láncként működött, ami 200 multiplex csatornát tudott továbbítani a 832,56-959,28 MHz közötti sávban. Ezek főleg távíró és telefon vonalak voltak. A berendezéseket az 1980-as években nagyrészt leszerelték, 1996-ra végleg lebontották. A helyszínen csak a betonépületek alapjai és négy parabolaantenna maradt, amik eredeti tornyukról leszerelve a földön hevernek. A terület jelenleg brit katonai emlékhely.

4104692_fc9a57eb.jpg

1371582785492cd37d0be4a3d55d7724c3fea128a5890-mediumoriginalaspectdouble.jpg

imag0293.jpg

Összesen 82 ilyen állomás épült 9 különböző NATO tagországban. A legtöbbet lebontották, vagy sorsára hagyták. Vannak páran a neten, akik kutatják ezeket az állomásokat. A lenti képen láthatjuk hogy nézett ki például az olasz tolfai bázis gépterme 2003-ban.

italy_tx_room.jpg

Az lejjebb látható térképen pedig azt nézhetjük meg hogyan helyezkedett el az egész hálózat 1961-ben.

stc.jpg

Időközben érkezett egy részletesebb térkép az ACE-High hálózat elhelyezkedéséről nyema jóvoltából, ezt láthatjuk lentebb.

acehigh.JPG

 

Források: Wiki, Duxford Update, Urban Ghosts 

 

Stenigot elhagyott antennái Tovább
Radarháború

Radarháború

Elektronikai hadviselés a XX. században 2. rész

nyito.jpg 

A radar működéséről

A rádióhullámok szilárd testről, például fémfelületről való visszaverődését, illetve fókuszálhatóságát 1886 körül Heinrich Hertz már felfedezte, de ennek a jelentősége csupán a XX. század közepén vált nagy fontosságúvá. Ha ugyanis alkalmas (forgásparaboloid fém) tükörrel jól fókuszálható, akkor egy sugárzó (pl. dipól) energiáját távoli fémtárgyra irányítva, a jel egy kis hányada a tárgyról visszaverődhet, s nagyon érzékeny elektronikai eszközök segítségével detektálható. így a visszavert jel kiértékelésével a tárgy létezése és tulajdonságai felderíthetők. A gyakorlatban számos korai, kezdetleges megoldás után a légtér megfigyelése, egy céltárgy felderítése céljára már igen korán az impulzus módszer terjedt el. Természetesen manapság már igen sokféle ismert, illetve titkos működésű radartípus létezik.

A kezdeti időkben talán a leggyakrabban alkalmazott impulzus módszer esetén egy igen nagy (kW, MW) teljesítményű, nagyfrekvenciás (a MHz-es, GHz-es tartományba eső) rezgést kellően rövid (pl. mikroszekundum) időtartamra kapuzva (meghatározott hosszúságú impulzusként) egy alkalmas kivitelű antenna keskeny nyalábban a cél felé kisugároz. Ezt követően a céltárgyról az impulzus visszaverődik, és - némi időkéséssel, mintegy visszhang gyanánt -visszaérkezik. A jel az eredeti, vagy egy másik alkalmas antennával érzékelhető. A parányi jelet roppant kis zajú erősítővel kellő szintre felerősítve, megmérhetjük a kibocsátott és a visszavert jel közötti időkülönbséget, amely kellő információval szolgál a céltárgy távolságáról, illetve közvetve a térbeli helyzetéről.

A kellően nyalábolt jel pontos kisugárzási iránya az antennakonstrukció saját mechanikai tulajdonságai révén számunkra ismert. Az antenna pontos, valamely földrajzi irányhoz (pl. az északi irányhoz) viszonyított helyzete úgyszintén. A telepítéskor ugyanis az antennát betájolják, így sugárzási iránya az égtájakhoz viszonyított tér-koordináta rendszerben két jellemző szög segítségével megadható, az antenna skálázott (elektronikus) mozgató szereiről leolvasható. Ha pedig a céltárgy mozog (pl. manőverez), de mi az antenna segítségével követjük annak mozgását, ezek a szögek értelemszerűen változni fognak.

A vízszintes síkban és az északi irányhoz képest értelmezett jobbsodrású szög megállapodás szerűen az oldalszög, vagy "Béta" nevet kapta. A függőleges síkban a vízszinteshez képest értelmezett emelkedési szög a magassági szög vagy "Epszilon" nevet kapta. (Használatosak még más elnevezések is, pl. az azimut, illetve a látószög, eleváció stb.)

A légvédelmi radarok nagy része esetében a feladatok között műszaki okokból többnyire alkalmas munkamegosztás jött létre, és a cél felderítése és a cél leküzdése - mint két külön feladat - számos esetben régóta szétvált. Villámgyors rendszereknél ilyen munkamegosztás nemigen képzelhető el, de gyakori, hogy az észlelés és a válaszlépés között csupán 2...6 s telik el. Ilyen lehet pl. a HARM radarromboló ellenrakéta leküzdése egy még fürgébb ellenrakétával, már 12 km távolságból is (ld. orosz Pantsir lánctalpas rendszer).

A hagyományos felállásban többnyire két eszközt használnak együtt. A távolról, pl. néhány 100 km-ről közeledő céltárgy, tipikusan valamilyen repülő szerkezet (vadászgép, robotrepülő, bombázó, szárnyas rakéta, radarromboló rakéta stb.) felderítésére már igen korai időszakban szükség lehet annak jelentős sebessége, így a befogására, leküzdésére rendelkezésre álló rövid idő folytán. Ha késlekedünk, először is a céltárgy kijut abból távolsági, vagy magassági tartományból, amelyben képesek vagyunk leküzdeni. Másrészt a céltárgy többnyire válaszlépéseket tesz, amint észleli, hogy egy számára veszélyesnek tűnő radar hatósugarába került. Gyakorta szó szerint másodpercekről van szó, és ha a válaszlépés megtörtént, igencsak szedhetjük az irhánkat, ha tudjuk...

A minél precízebb felderítés és a radarok fizikai mérete, konstrukciója valamint az alkalmazható frekvenciák igen szorosan összefüggnek egymással. A technika fejődése során a kezdeti lassú, nagyon pontatlan elektroncsöves rendszereket lassan felváltották a félvezetős analóg, majd digitális rendszerek. Már a II. világháború vége felé és azt követően feltűntek a különleges, nagy-frekvenciás vákuumtechnikai termékek (haladóhullámú cső, klisztron, magnetron), amelyek szigorúan őrzött hadititkot képeztek, bár alkalmazásuk az ’50-es években lényegében általánossá vált, lásd mikrohullámú sütő. A kellően megbízható, military minőségű, egyre gyorsabb, egyre nagyobb teljesítményű félvezetők alkalmazása utóbb ezeket fokozatosan kiszorította. Megjelentek az emeletes, ormótlan Yagi antennacsoportokat végképp leváltó különleges elemi dipólrács-csoportok. Ezek egyre nagyobb üzemi frekvenciájú, egyre jobb minőségű, 0,1...0,5 mrad felbontású antennák, amelyekkel a 10-20 km távolságban értelmezett néhány méter távolságmérési hiba elérése már nem probléma. Sőt, ezek a dipólrácsok már különleges üzemmódokra is képesek, pl. egy antennamezőt több kisebb területre bontva lehetőség van egyidejűleg többféle irányban, többféle méréstechnikával megfigyeléseket végezni. Egy repülőgép fedélzeti radarja esetében az egyik részmező figyelheti a földközeli (földhátterű) repülő eszközöket, míg egy másik mező a felső légtérben megjelent cél leküzdését irányítja stb.

Mindezt annak fényében kell tekintenünk, hogy a II. világháború elején a távolságmérési pontosság jó, ha elérte a 100 m-es nagyságrendet. Természetesen a szöghiba is hasonlóan nagy volt. A háború évei során ezek az értékek jelentősen javultak, ami szorosan összefüggött az alkalmazott üzemi frekvenciák rohamos növekedésével.

Távolfelderítés

Távoli, vagyis egy légvédelmi üteg tűzvezetésének hatótávolságán kívüli, messzi céltárgyak felderítésére ún. távolfelderítő radarok használatosak. Feladatuk a céltárgy minél nagyobb távolságról, tipikusan néhány száz km-ről történő észlelése, ami a nagyfrekvenciás sugárzás elnyelődési sajátosságai folytán többnyire csak kellően alacsony működési frekvencia mellett érhető el. Ha ez a frekvencia valóban elegendően alacsony, a kisugárzott, fókuszált jel mintegy ráhajolhat, rásimulhat a Föld görbült felületére és lényegében az optikai látóhatár mögé is beláthatunk. Sőt, alkalmanként még a talaj, a növényzet stb. sem jelent terjedési akadályt.

Ezen radarok hátránya - a kisfrekvenciás viselkedésből eredően - a csekély mérési pontosság és lassúság, amelyet a megfelelő látótávolság ellensúlyozhat. Az ilyen eszközök a szokásos televíziós sávokba eső alacsony működési frekvencia és a sugárzott jel kellő fókuszálhatósága miatt is eléggé terjedelmesek. A radarok érzékelési terét a természeti és az épített környezet rendkívül jelentősen befolyásolja.

A távolfelderítő radarok indikátor-képernyője térképszerű. Régebben kerek ernyőjű (lent jobbra), hosszú után-világítású képcsövet alkalmaztak kijelzésre (csak ilyen létezett nagyobb méretben), újabban pedig már a manapság szokásos, lapos képernyőket használják.

A korai távolfelderítő radarok terjedelmes antennával szerelt berendezések. A lenti ábrán egy ilyen, nálunk még nem is olyan túl régen használatos, P-18 típusú, szovjet gyártmányú, a világ számos országába exportált radart láthatunk, amelynek egy példánya - adatlappal együtt — megtekinthető a Zsámbéki Légvédelmi Múzeumban, vagy Kecelen. Jól megfigyelhető az emeletes, forgatható, szükség esetén jelentősen megemelhető antennaszerkezet, a két hosszú, kimerevített vízszintes rúdra telepített, összesen 16 darab yagi antenna. A hasonlóság a régebbi televízió antennákkal nem a véletlen műve.

p18.jpg

A távolfelderítő radar a 360°-os vízszintes síkban végez letapogatást, amely úgy érhető el, hogy az antennát a függőleges tengelye mentén fogatják, a bemutatott típus estében 0,3...6 fordulat/perc sebességgel. A letapogatott jel az indikátor képernyőjén jelenik meg, ahol a környező letapogatott területekről visszaverődő jel látható, mintegy térképszerűen. A térkép/képernyő optikai középpontjában a radar telepítési helye van. A középponttal koncentrikus, többnyire elektronikus előállítású, kör és sugaras alakú rajzolatok pedig kijelölik a lehetséges észlelési távolságon belüli léptékeket és szögeket, pl. 50 vagy 100 km-ként növekedő léptékben, 45°-os szögenként. így egy pillantás alatt meg lehet becsülni, hogy mely irányból érkezik céltárgy és az pillanatnyilag kb. milyen messze van tőlünk. A valóságos irányhoz természetesen a rendszert a telepítés során pontosan be kell tájolni.

A távolfelderítő radar feladata sokrétű lehet. Az észlelt és előfeldolgozott jelet, az indikátor képét számos helyre el lehet vezetni kábelen vagy valamely más hírközlési módszer (pl. mikrohullámú átjátszó) segítségével. Amennyiben a távolfelderítő radar egy légvédelmi üteg részét képezi, akkor a jelét az üteg tűzvezetését irányító parancsnok is megkapja egy kihelyezett indikátoron.

Radarháború

A II. világháború utáni különféle hadszínterek (Korea, Vietnam, Afganisztán stb.) kellő gyakorlótérként szolgáltak a radartechnika és a radarokkal kapcsolatos ellenintézkedések továbbfejlesztésére. A szövetségesek már a második világháború során, pl. Budapest bombázásakor is használtak a repülőgépekből kidobott alumíniumfólia csíkokat. A szél által szétszórt, lehulló fémcsíkok a radar képernyőjén nagy zavarfoltot okozva gátolták a felderítés munkáját.

Évekkel később az elektronika fejlődésével, például a koreai, vietnami háború idején új módszerek kerültek előtérbe. A támadások során a repülőraj egyik gépére függesztett zavarókonténer vobleres vevőjével pásztázták a várható radarfrekvenciákat, majd a bemért frekvencián, nagy energiával, széles sávú zajjal szembesugározták a földi radarokat (lent baloldalon), megvakítva a képernyőket. A radarkezelők ez ellen a radarsugár jobbra, majd balra történő kibillentésével védekeztek, mondván, hogy ahonnan a legerősebb zavarójel érkezik, ott a zavarógép, és persze először azt kell lelőni.

zavar.jpg

Később intelligensebb voblerek felhasználásával a pontos radarfrekvencián lemásolták a radar impulzusait. Ennek alapján a felderítő radarral szembe visszasugároztak az eredeti impulzushoz hasonló, de véletlenszerű késleltetésekkel ellátott zavarjelköteget. A radar képernyőjén megjelenő jelek rendkívül hasonlítottak a cél jelére, csupán a sokféle késleltetés miatt a képernyő tele lett céljellel (fent jobbra). A radarkezelők ekkor egy pillanatra kikapcsolták a radart, és amelyik jel a visszakapcsolás után legelőször megjelent, az volt az igazi céljel, a hamarosan megjelenő késleltetett másolatok pedig a zavaró jelek.

A módszerek és a radarok egyre inkább fejlődtek. Egy modem radarban a radar fizikai felépítésével, zavarelhárító áramköreivel és használatának sajátos szabályaival lehet küzdeni az ellenfél hasonlóan intelligens technikája és módszerei ellen. Amíg azonban a radarok egyre inkább zavarállóak, pontosabbak, okosabbak lettek, a radarfelderítés ellen is újabb eszközök álltak szolgálatba.

Már a vietnami háború idején megkezdődött az ún. radarromboló rakéták bevetése. Amikor a vietnami elvtársak meglátták, hogy a cél kettévált, hanyatt-homlok hagyták el a vezérlőkabint és bújtak be a beton fedezékekbe. A robbanás után pedig nekiálltak a rostává lyukasztott antennákat az őserdőben nagy gyakorlattal kikalapálni, forrasztgatni...

Ezek akkoriban még egyszerű ellenrakéta-fegyverek voltak, amelyek a radar keresősugarát használták fel a cél megtalálására. Persze az első szomorú tapasztalatok után megint bejött az antenna elfordításának és kikapcsolásának az ötlete. Amikor tehát a radarromboló rakétát sikerült kissé kitéríteni oldalra, kikapcsolták a radart. A rakéta pedig célt tévesztve, biztonságos távolságban robbant. Ehhez persze kellő tapasztalat, és nem kevés lélekjelenlét is szükséges volt.

Napjainkban is használatos a Highspeed Anti-Radiation Missile, azaz HARM, a nagysebességű radarromboló rakéta, amely az intelligens bombák késői utódának is tekinthető, noha működési elve voltaképp levegő-föld rakéta. A HARM a balkáni háborúban gyakorta szerephez jutott, és a segítségével a NATO légierő számos szerb rakétaüteget semmisített meg. A képen az AGM-88 radarromboló rakétát láthatjuk, amit 1984-ben rendszeresítettek. Forrás: Wikipédia.

agm-88e_harm_p1230047.jpg

Egy - az interneten olvasható - magyar haditechnikai tanulmány szerint az 1999-es szerbiai bombázások idején a HARM-ból több mint 1000 darabot használtak fel - 710 darabot amerikai, 277 darabot német és 115 darabot olasz gépek - holott ennél jóval kevesebb radarberendezés volt a szerbek birtokában. A túlzott felhasználásra több magyarázat is van. Az egyik kézenfekvő ok a szerb csapatok nem szokványos, „partizán típusú”, becsapós, trükkös hadviselése, amelynek során gyakorta egyáltalán nem az történt, mint amire az ellenfél számított. Ezt már a II. világháború során a németeknek is volt módjukban megtapasztalni.

Ha a HARM-ot hordozó repülőgép rádióelektronikai felderítő rendszere radarsugárzást, a gépet érő „megvilágítást” észlel, a rakéta automatikusan felkészül, szuper érzékeny vevőjével beméri, meghatározza a sugárforrás helyét, majd elindul a radar irányába, éppen a felderítő radarsugarat használva irányjelzőként. Legnagyobb sebessége tetemes, 340 m/s, és hatótávolsága sem csekély, 90 km. A radarhoz közelítve, a megfelelő távolságban robban. Ennek során 25 000 db acélrepesszel, vagy 12 845 db wolfrámrepesszel teríti be a célterületet.

A fürge HARM-nak a felkészüléshez és a célra induláshoz - a szerb légvédelmi tüzérek harci tapasztalatai szerint - mintegy húsz másodpercre van szüksége. Ez túlságosan is rövid idő egy céltárgyként megjelölt repülőgépnek a tűzvezető radarral történő beméréséhez, majd légvédelmi rakétával való leküzdéséhez, nem is beszélve a menekülésről. Viszont a HARM ellen bevetett számos trükk többnyire bejött.

Sipos Gyula okl. IC-szakmérnök (RÁDIÓTECHNIKA)

 

Radarháború Tovább
Elektronikai hadviselés

Elektronikai hadviselés

Elektronikai hadviselés a XX. században I. rész

Évezredeken keresztül a háborúk a szárazföldön és a tengereken folytak, ember az ember ellen. A XX. században azonban új hadszíntér keletkezett, a határtalan levegőég. Ettől kezdve új stílusban, már gépekkel is folytak a harcok, gyakorta gépek ellen is. Két fontos újdonság tette ezeket lehetővé, a repülőgép feltalálása és a rádiótechnika, az elektronika színre lépése. Drámai változások történtek a hadviselésben.

wurzburg_rad.jpg

A következőkben szemelvényeket olvashatunk a XX. század speciális, haditechnikai ágáról, a légtérben folyó, teljesen újszerű elektronikai hadviselésről. Ezen szűkre szabott válogatás több részen keresztül csak vázlatosan tekinti át a történteket, de egyúttal utal az elektronika nem egészen száz éve kialakult, hallatlan fontos szerepkörére.

Egy kis történelem

Az első világháború során csupán egy-két primitív, főleg optikai és akusztikai eszköz állt a légi felderítés rendelkezésére, a közeledő repülőgépek észlelésére. A jó minőségű távcsövekkel és optikai távmérőkkel is csupán nappal és csak derült időjárás esetén lehetett boldogulni. A kapott adatok kiértékelése, és átalakítása a légvédelmi ágyúk számára nélkülözhetetlen beállítási, tüzelési paraméterekké, azaz lőelemekké, kezdetben igen hosszú időt vett igénybe. Mire az így nyert célkoordinátákat és lövegbeállításokat fel lehetett volna használni a cél leküzdésére, azok már nem voltak aktuálisak. A kellő pontosság eléréséhez nagy méretű és tekintélyes tömegű optikai eszközökre volt szükség. Már a kisebb, hordozható távmérők is 2-3 méteres hosszúságú, 20-30 kg tömegű, 100...200 mm átmérőjű, többnyire állványra szerelt, robosztus, masszív fém csőszerkezetek voltak, nem is említve a fix telepítésű, soktonnás, tengerészeti vagy parti ütegek számára beépített, óriási bázistávolságú távmérőket. Ezen optikai eszközök működési elve a parallaxis mérésén alapult, amelynek hétköznapi példányát pl. a Leica fényképezőgépek és a hozzájuk hasonló, különféle távmérős utódaikban találjuk. Ezek bázistávolsága többnyire csupán 50 mm, ami a fotózás céljára elegendő mérési pontosságot jelent.

Hasonló volt a helyzet a hatalmas akusztikai „fülelő”, „hangmérő” tölcsérekkel, amelyek ugyan éjjel-nappal használhatók voltak, de a többnyire igen nagy méret ellenére a pontosságuk csapnivaló volt. A HIFI szerelmesei minden bizonnyal irigykedve tekinthetnek ezekre az óriási tölcsérekre, amelyek esetünkben azonban „fordítva” működnek: nem hangkeltésre használják ezeket, hanem hallócsőként, távoli halk hangok felerősítésére, hallhatóvá tételére. A „hangmérők” ma már a megjelenésükben is kifejezetten mulatságos szerkezetek. Ezekről bővebben olvashatunk ebben a cikkben.

A légi célok leküzdésének megsegítésére, a közvetett irányzású tüzeléshez szükséges optikai adatok, ún. lőelemek megszerzéséhez az ipar a ’20-as, ’30-as években kezdett különféle egyszerűbb, bonyolultabb optomechanikai eszközöket gyártani. Ezek az összetett optikai mérések (távolság, irányszög stb.) segítségével kísérelték meg egy adott légvédelmi ágyú célra irányítását. Az elektromosság akkor jelent meg a rendszerben, amikor a mérési adatokat telefon, majd villamos távjelzés útján kezdték a mérőeszköztől a légvédelmi ütegig továbbítani.

A hazai helyzet

Hazánkban a II. világháború kezdetén a légvédelmi tüzérség (és általában a honvédség) műszaki színvonala - köszönhetően a trianoni békediktátum szigorú, mindent tiltó előírásainak -meglehetősen alacsony volt. A légvédelmi ütegek a cél érvényes leküzdése érdekében kezdetben a célzáshoz a világszerte rendszeresített, ún. „lőelem táblázatokat” használták, amelyek ezernyi harci helyzetre vonatkozó, előre kiszámított lőelemeket tartalmaztak, nem ritkán százezres tételben! Az aktuális értékek kikereséséhez gyakorta olyan tetemes idő volt szükséges, hogy ez alatt a cél régen tovább haladt. A lőelem-képezés feladatát az 1930-as évektől egy nagyszerű magyar találmány, a Gamma-Juhász féle légvédelmi lőelemképző könnyítette meg, amely az elektromechanikus analóg számítógépek első példányának tekinthető. Több, mint húsz változata készült, a legutolsó már félautomatikus működésű volt.

Juhász István (1894-1981) a Gamma gyár tulajdonosa és feltalálója volt. A mechanikai és elektromechanikai részelemekből épített lőelemképző analóg számítógépe a beérkező adatokból igen gyorsan és automatikusan számolta ki a közeledő repülőgép megcélzásához szükséges lőelemeket. A lőelemképző teodolitjának távcsövébe tekintve, a készülékkel követni kellett a kiválasztott repülőgép pályáját, ennek során a beépített elektromechanikai szerkezet lemásolta, kicsinyítette és elemezte a gép mozgását, közben pedig speciális, alakos forgástestek segítségével kiszámította a lőelemeket. Ezek értékeit akár négy légvédelmi agyú számára is továbbíthatta. Ezáltal a lőelemképző - parallaxis-hiba nélkül -négy összekapcsolt ágyút vezérelt, így az üteg nagyságrendekkel nagyobb hatékonysággal tudta a repülőgépeket megsemmisíteni, mint a többi korabeli légvédelmi rendszer. Lenti képen jobbra Juhász István 1932-ben bemutatja találmányát a GAMMA cég lőelemképzőjének első változatát, ő balról a negyedik a képen.

gammagyar.jpg

Fent balra egy magyar légvédelmi üteg a második világháborúból. A kép bal oldalán a Juhász-Gamma féle lőelemképző, kezelőivel, hátrébb a három lábú eszköz pedig egy könnyű optikai távmérő. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a háború után a GAMMA gyárat államosították, Juhász Istvánt a gyárból eltávolították, le is tartóztatták, szabadalmát, a lőelemképzőt azonban - némileg módosítva - még sokáig gyártották. További érdekesség, hogy az Egyesült Államokban éppen ezen terjedelmes lőelem-táblázatok kiszámításához használták az első digitális számítógépeket a II. világháború során.

A radar megjelenése

A két világháború között eltelt időben a hadiiparban új eszközök, berendezések, fegyverek tömegét dolgozták ki és állították hadrendbe az iparszerű emberölés céljára. A rádióhullámok visszaverődésének a felhasználása valamely céltárgy, például repülőgép észlelésére, majd pozíciójának meghatározására a II. világháború alatt legelső alkalommal az Angliát ért tömeges német légicsapás során vált döntő fontosságúvá, mondhatni létkérdéssé.

Az első világháború után a szakértők szerint már számítani lehetett a repülőgép, mint harci eszköz kiemelten jelentős fejlődésére, netán tömeges bevetésére. Számos országban hozzá láttak a kapcsolatos rádióelektronikai kutatásokhoz, majd radarberendezések építéséhez. A radar a Radio Azimuth Detecting And Ranging angol kifejezés rövidítése, jelentése hozzávetőleg: rádió irányszög és távolságmérés. Orosz és német megfelelője a lokátor. Hazánkban mindkét kifejezést használjuk.

Nagy-Britanniában igen korán, már 1935 kőiül megkezdődtek a repülőgépek felderítésével kapcsolatos elméleti és gyakorlati kutatások, fejlesztések Sir Robert Alexander Watson-Watt vezetésével. Életműve, a radar, meghatározó hatást gyakorolt a XX. század második felének katonai repülésére. így történhetett az, hogy már 1938-tól az angliai partok mentén kiépült találmánya, egy felderítő radar rendszer, a „Chain Home” . Adó- és vevőtornyok sokasága között kifeszített, huzalos felépítésű dipólok tömege biztosította az igen gyors javítás lehetőségét. Az első német légitámadásnál, 1940. szeptember 15-én már ez a radar rendszer tette lehetővé a támadó gépek korai észlelését, továbbá a lakosság, a légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők kellő időben történő riasztását.

chain_home.jpg

A fenti képen a "Chain Home" ábrázolása egy videojátékban. Részletes, angol nyelvű leírás: radarpages

Sajnálatos, hogy a brit erőfeszítések ellenére a német bombázógépek jelentős pusztítást végeztek a dél-angliai városokban és ipartelepeken. Amíg az angol lokátorfejlesztések inkább védelmi, felderítési célokat szolgáltak, a német fejlesztésekre főleg a támadó jellegű alkalmazások voltak a jellemzőek. Ilyen alkalmazás volt például a V2 rakétafegyver vezérlésében, irányításában kulcsfontosságú szerepet játszó Würzburg tűzvezető radar (lent jobbra). A német távolfelderítő radarok is elsősorban a támadások levezénylésében kaptak fontos szerepet (lent balra). A második világháború során mindig megmutatkozott a radart, főleg a korszerűbb berendezést használó hadviselő fél tetemes előnye az ellenfelével szemben. A fejlesztések elsősorban az észlelési távolság, illetve a pontosság növelése irányában folytak.

nemetradart.jpg

Lokátorfejlesztés hazánkban

Sajnálatos módon Magyarországon lokátorfejlesztés 1942-ig nem volt. A háborús elszigeteltség, az általános titkolózás folytán a külföldi fejlesztési eredményekről csak elvétve volt hozzáférhető bármely adat. Ez is csupán a ritkán érkező, hézagosán közölt német eredményekre korlátozódott. Az Egyesült Izzóba legfeljebb 1939-40-ig érkezett angol-amerikai szakirodalom a Philips cégen keresztül.

A szükségszerű és tovább nem halasztható lokátorfejlesztés egy kormánybizottság megalakításával 1943 február 5-én indult meg. Kormánybiztosnak Bay Zoltánt nevezték ki. A bizottság vezetője Jáky József ezredes volt a hadsereg részéről, továbbá vezetője volt még Istvánffy Edvin elektromérnök, a Standard Villamossági Rt. igazgatója. Tagjai között találjuk a korabeli hazai elektronikai ipar színe-javát, fizikusokat és elektromérnököket: Babies Viktort, Budincsevics Andort, Dallos Györgyöt, Horváth Antalt, Papp Györgyöt, Preisach Ferencet, Simonyi Károlyt, Sólyi Antalt, Szepesi Zoltánt és Winter Ernőt. Munkájukat számos hadmérnök, továbbá műszaki, gyakorlati szakember segítette.

Így végül is a teljesen önálló magyar fejlesztések odáig jutottak háború vége felé, hogy a külső (pl. német) segítség, műszaki információ vagy tanácsadás majdnem teljes hiánya ellenére is sikerült a hazai radar több típusát kidolgozni, amelyek a rendelkezésre álló rövid idő alatt is beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A 2,5 méteres hullámhosszon működő távolfelderítő radar a Sas nevet kapta (lent balra). A legtöbb problémát a lokátorfejlesztések során az adóegységhez szükséges nagy teljesítményű elektroncső jelentette. Budincsevics Andor az adó számára új, nagy teljesítményű bárium-katódos triódát (Pimp = 12 kW) fejlesztett ki, amely annyira bevált, hogy a németek is elkezdték alkalmazni Würzburg radarjaikban. A Standard Rt.-ben készített Sas távolfelderítő radar maximális szabadtéri felderítési távolsága 350 km volt, ami akkoriban - és még később is - nagyon szép eredménynek számított!

borbala.jpg

A légvédelmi tüzérség számára 3 méter átmérőjű antennával szerelt, Borbála elnevezésű radar készült (fent jobbra), míg vadászirányításra a Bagoly fedőnevű, 7 méteres antennával szerelt radar szolgált. Utóbb még készült repülőgép fedélzeti radar is (mindösszesen 1 példányban...) az éjszakai vadászfeladatok ellátására, amely a Turul fedőnevet kapta.

Ezek a fejlesztések sajnálatos módon nagyon későn indultak, s így a II. világháború legutolsó szakaszában lettek készen, belőlük gyártani is mindössze 2-4 példányt sikerült. 1944 márciusától, a német megszállást követően haderőik tömegesen telepítették saját távolfelderítő és légvédelmi tűzvezető radarjaikat hazánkban. Ezt követően, 1945 januárjában, a magyar radarkutatások ezen első szakasza lényegében lezárult. Az eredményei viszont azt bizonyították, hogy ezen a téren mindössze 2-3 év leforgása alatt sikerült behoznunk az évtizedes hátrányt, és felzárkóznunk a világ élvonalába.

Sipos Gyula okl. IC-szakmérnök

Elektronikai hadviselés Tovább
BRAUN dizájnok

BRAUN dizájnok

Dieter Rams a BRAUN vezető tervezője volt

A BRAUN manapság háztartási gépeiről, szépészeti és higiéniai termékeiről ismert. Valamikor pedig egészen extravagáns hiradástechnikai készülékeket jegyeztek a neve alatt. Ezeket a vezető tervező Dieter Rams álmodta meg, és legtöbbször meg is valósultak. A cég jelenlegi honlapján is megemlíti az ő általa megteremtett iskolát, melynek szelleme mai s tovább él a termékeikben. Az "egyszerűbb de jobb" szemlélet alapján készült dolgokból nézzünk most egy csokorra valót, nagyjából időrendben haladva, és persze a teljesség igénye nélkül.

Talán az egyik legelső szerkezet az SK-4 rádió és lemezjátszó kombó 1956-ból

3011cd1aeb519836a65ace6f850c0d0b.jpg

BRAUN TP 1 hordozható tranzisztoros rádió és lemezjátszó 1959-ből

67e1bcb51bfacb072cfeb08d614de328.jpg

Gondoltad volna hogy ezek a hangfalak 1959-ben készültek? Baloldalon az elektrosztatikus LE-1, jobbra pedig az LE-2

hangfal.jpg

Erre az RT20 típusú rádióra sem tippeltem volna 1961-es gyártási dátumot

13de295c6640e51c71da52cc26a7ecd6.jpg

A hatvanas évek fekete-fehér tv készülékei is meglepően néztek ki a BRAUN kivitelezésében. Jobboldali az már hetvenes évek. Nekünk is volt egy nagyon dizájnos tv készülékünk 1971-ben, az ORION VENUS

d05d4c7875d2872b1807842c8c63e8a5.jpg

Az egyszerűbb de jobb vezérelv erősen tükröződik az alább látható rádiókészülékeken

radiok.jpg

A diavetítők is megelőzték korukat a kinézetükkel

dia.jpg

BRAUN audio rendszer 1965-ből 

04ce97ca816f68a44f6e6e2d50bb6e68.jpg

Mielőtt még találgatásokba kezdenél elárulom, hogy ez egy ventilátor a hetvenes évekből 

903807b63a275c0f075a579aba179c14.jpg

Sztereó tuner, és erősítő TELEFUNKEN gömbsugárzókkal a hetvenes évek közepéről 

f65222323f264efedad104597a517796.jpg

Dieter Rams pár általa tervezett készülék társaságában 

b7b18dbaf669f7d41e49ae9cbd3098e1.jpg

Az Apple tervezőire is hatással volt a mester tevékenysége, erre lentebb láthatunk két példát 

apple.jpg

Dieter Rams

BRAUN dizájnok Tovább
Az Enigma

Az Enigma

Egy helyes kis gyöngyszemre találtam, ami a haditechnikai rovatba is beilleszthető KIBRA jóvoltából, és most nem egy fegyverről lesz szó, hanem egy olyan berendezésről, amely a náci Németország terveit és titkait volt hivatott elrejteni, olvashatatlanná tenni vagy éppen ellenkezőleg: a kellő tudás birtokában az értelmezhetetlen betűhalmazt olvasható parancsokká és utasításokká alakítsa vissza. Ezzel az írógépre hasonlító szerkezettel a szó legszorosabb értelmében senkit sem öltek vagy sebesítettek meg, nem törtek át frontokat és nem kerítettek be katonai egységeket, mégis nem túlzás azt mondani, hogy megőrzése és megszerzése a második világháború nyugat-európai és atlanti hadműveleteit alapvetően határozta meg.

2009-09-25_3946.jpg

Ennek az írásnak a témája egy olyan szerkezet, és annak működésének remélem érthető módon történő bemutatása, amelyről még a háború után sem lehetett hallani és igazából csak a hetvenes években kezdtek kiszivárogni részletek arról a rejtjelző berendezésről, amelyre az egész német hadsereg és flotta kódolt kommunikációja épült, így annak megfejtése életfontosságú volt az angolszász szövetségesek számára.

h_full.jpg

Már a neve is azt jelenti, hogy rejtély, rejtvény. Felépítése, megszerzésének története és a náci kód feltörése sokáig a legkomolyabb titkok közé tartozott, majd az idő múlásával a filmipar kezdte „alkalmazni” a sztorit, míg végül az internetnek is köszönhetően manapság már elég információ áll rendelkezésre, hogy egy kicsit technikailag is elemezzük az eszközt. De mielőtt belevágunk az Enigma technikai leírásba tegyünk egy nagyon rövid kitérőt a rejtjelzés know-howjába.

A rejtjelzés katonai alkalmazására az első ismert utalás Julius Ceasar nevéhez köthető. Akkoriban a művelt római polgárság körében már elterjedt az írásbeliség, de a bizalmas információk továbbításakor szükség volt valamilyen megoldásra, ami lehetővé teszi azt, hogy a futár vagy a levél elfogásakor ne dőljön dugába minden tervünk, azaz idegenek számára megfejthetetlen legyen (kódolás), de a címzett tudja a módját annak, hogyan lehet érthetővé tenni (dekódolás).

Ceaser amikor levelet akart írni Octavianusnak (a későbbi Augustusnak) egyszerű megoldást választott: minden egyes betűt az ábécében egy tőle meghatározott távolságra lévő betűvel helyettesített, azaz például az „a” betűk helyett „b”-t írunk, a „b” helyett „c”-t és így tovább. Ezek a párosítások alkották a kulcsot a megfejtéshez.

kodos.JPG

Ezért amikor Ceaser azt akarta tudatni Octavianus-szal, hogy „holnap halnap” az kódolva így jelent meg „ipmoq ibmoq”, a kedves rokon meg ismerve a kódot ezt visszafele csinálta. Akkor ők még azt nem tudták, de később ezt a fajta kódolást nevezték el monoalfabetikus kódolásnak, azaz egy változatlan ABC-t használtak a kódoláshoz. (a fenti példa természetesen csak illusztráció: nem hiszem, hogy ilyen módon tartották számon a napokat)

Csak 600 évet kellett várni a hasonló kódolású szövegek szisztematikus megfejtésére. A nagy felismerés az volt, hogy minden nyelvben vannak olyan betűk, amik gyakrabban fordulnak elő más betűknél. Ehhez kell venni egy-két oldal szöveget és meg kell számolni az előforduló betűk gyakoriságát. A kódolt szövegben a leggyakoribb betű valószínűleg meg fog felelni a nyelv leggyakoribb betűjének.

Meg is lehet fordítani a dolgot, azaz azt is vizsgálhatjuk, hogy egy bizonyos nyelvben melyik a legritkábban használt betű és ezután vizsgáljuk a kódolt szövegben található betűk gyakoriságát. A legritkábban megjelenő karakter valószínűleg meg fog felelni az adott nyelvben legritkábban használt betűvel. Ez persze még nem jelent teljes sikert, de további próbálkozással és találékonysággal valószínűséggel sikerül megfejteni ezt a fajta kódolást.

A magyar nyelvben például az „e” betű a leggyakoribb. Ha egy monoalfabetikus kódolású magyar nyelvű szövegben megkeressük a leggyakoribb betűt az jó eséllyel az „e” betűnek fog megfelelni. A legritkább betűk pedig a magyar nyelvben idegen betűk lesznek, azaz „w”, „x”, „q”.

field.jpg

Ennél bonyolultabb volt az úgynevezett polialfabetikus kód, azaz ebben az esetben nem egy kulcs volt, hanem több, bizonyos esetben pedig akár minden karakternek új és új kulcsa volt. Ez egy kicsit megbonyolította a rendszert, hiszen míg a monoalfabetikus kódban mindig ugyanaz a karakter felelt meg ugyanannak a betűnek, addig a polialfabetikus kódnál ez már nem volt igaz.

Na, azt hiszem ennyi volt az a szükséges minimum, amit a sifrírozásról (kódolásról) tudnunk kellett. Összefoglalva: a monoalfabetikus kódolás egy viszonylag „gyenge”, a polialfabetikus kódolás viszont „erős” kódolásnak számított. Viszont mindkettő alapvetően manuális megoldás, összpontosítás és idő szükséges a rejtjelzéshez vagy annak megfejtéséhez egyaránt. Háborús körülmények között, ahol sok férfi azon fáradozik, hogy elpusztítsa egymást, ez nem igazán hatékony tevékenység.

Ne felejtsük el, ez az időszak az emberiség történetében a technológiáról, a gépészetről és a sok kattogó fogaskerekekről szólt, aminek eredményeképpen eltűntek a távolságok, a repülőgépek emelkedtek a magasba, az ágyúk féltonnás lövedékeket lőttek ki egymásra vagy páncélos szörnyek tiporták le a lövészárkokban rejtőző katonákat. Sajnos a mérnöki találékonyság korábban is a katonák játékszere volt, de az első és a második világégés idejében a technológiai fejlesztés már meghatározó stratégiai döntésnek számított.

Az Enigmát Arthur Scherbius német mérnök találta fel, aki szabadalmát 1918. február 23-án jegyezte be. Az első világháború utolsó évében, bár ezt értelemszerűen akkor még senki sem tudta. Talán még az is törvényszerű, hogy nagyjából ekkor három másik feltaláló, három másik országban adott be hasonló mechanikus forgótárcsás szerkezetekre szabadalmat. Akkor úgy tekintettek egy gépészre, mint ma egy informatikusra: senki nem értette, hogy mit csinálnak és egy szavukat sem értették, amikor fejükbe vették, hogy elmagyarázzák. Szóval miért ne egy gépész oldja meg a kódolás és dekódolás hatalmas koncentrációt igénylő feladatát. Scherbius a terveket először a német hadseregnek próbálta eladni, de aztán úgy döntött, hogy saját céget hoz létre, belevág az Enigma gyártásába és piacra dobja. Erre 1923-ban került sor, de az A és B modellek még nehezek voltak (50 kg, volt benne anyag rendesen) és kezelésük is bonyolult volt.

A következő C modell már sokkal kisebb és könnyebb volt, ekkor már csak a billentyűk miatt hasonlít az írógépre, de a megjelenítés és az alkatrészek mozgatása már az elektromosság feladatává vált. Úgy tűnik, hogy ez a változtatás bejött, mert a D modellt végre piacra tudták dobni. A német flotta és hadsereg most már látott fantáziát a szerkentyűben és ugyan 1926-ban, illetve 28-ban elfogadták az Enigmát, de a II. világháborúig azért szerkezetükben még módosítottak egy kicsit rajtuk, hogy azok még megbízhatóbb és kisebb legyenek.

wiring.png

Az Enigma tervezésekor fontos tényező volt a kis méret és az egyszerű, gyors kódolás/dekódolás. Külsőre egy elektromechanikus írógépre hasonlított, de eltérően az írógépektől a billentyűkön nem volt sem szám, sem semmilyen más jelzés – ma azt mondanánk, hogy karakter –, csakis betűk. A mozgó alkatrészeket elektromosság hajtotta, amelyet egy 4,5 V-os telep szolgáltatott, de az Enigmát természetesen a táphálózathoz is csatlakoztatni lehetett.

A betűkkel jelzett billentyűk megnyomása után az elektromosság egy kapcsolótáblán, több forgótárcsán és reflektortárcsán keresztül haladt át, majd ismét a forgótárcsákon át eljutott egy bizonyos kijelző lámpához, amely kivilágított egy – immár a kódolt információnak megfelelő – betűt.

Magát a kódolást több alkatrész hajtotta végre. A kódolási folyamat első lépése a billentyűk kapcsolótáblán elhelyezett kivezetéseinek kábelekkel történő összekötése volt, amivel a betűk „cseréjét” (azaz monoalfabetikus kódolást) lehetett megvalósítani.

Ezután az elektromos feszültség az egyik legfontosabb alkatrészre - a speciális forgótárcsákra - került. Egy tárcsa mindkét oldalán a 28 betűnek megfelelő érintkezők voltak, azokat pedig a tárcsán belül drótok – azaz elektromos kapcsolatok - kötötték össze. Ez azt jelentette, hogy a tárcsa egyik oldalán elhelyezett érintkezőt (betűt) „lecserélte” egy másik érintkezőre (betűre), azaz egy ilyen tárcsa önmagában egy monoalfabetikus kódolást váltott ki.

A Wehrmacht (német szárazföldi hadsereg) Enigmáiban három, míg a haditengerészet Enigmáiban öt tárcsa volt és ennek megfelelő számú kódolás valósult meg összességében. Természetesen a 3-5 tárcsa belső huzalozása különböző volt és az, hogy melyiket kell használni azt egy kódkönyvben közölték a kezelőkkel.

7063367271_ea98e540a3_z.jpg

Minden egyes billentyűleütés fordított egyet a jobb szélső tárcsán, aztán huszonhat leütés után egyet fordult a második tárcsa, a második tárcsa huszonhatodik fordulata egyet fordított a harmadik tárcsán és így tovább. Ezzel a monoalfabetikus kódolás „átváltozott” a polialfabetikus kódolássá.

A reflektortárcsa a forgótárcsához hasonlóan be volt huzalozva, de miközben megvalósított egy polialfabetikus kódolást az elektromos jelet „visszafordította” a forgótárcsákra, azaz újabb 3-5 további polialfabetikus kódolást vitt be a rendszerbe. Szép lassan kezdem elveszíteni a fonalat, hogy hányadiknál is tartunk.

A kódolási folyamatot a kezdeti kapocstábla és a bedugott kábelek fejezték be, ami megint „cserélt” egy-egy betűt és így megvalósított egy monoalfabetikus kódolást.

Na szóval, egy háromtárcsás Enigma „H” billentyűjének lenyomása után tisztán elektromechanikus úton kilencszer változik – kódolódik át – például egy „A” betűvé, ami egy lámpa kigyulladása jelenít meg. Belátom, a szöveg érthetőségén csak kicsit javítanak a képek, de a neten találtam egy Enigma szimulátort, ami teljesen érthetővé teszi a fenti eszmefuttatást. Igaz, telepíteni kell, de teljesen élethűen működik, lehet cserélni a tárcsákat és át lehet dugdosni a kábeleket és a gépeléskor felvillannak a betűk. Ki lehet próbálni, hogyan is kódoltak akkoriban.

enigmafrontsimu.jpg

Az Enigma birtokában a kezelő egy bizonyos betűt elvileg 3*10114 variációban tudott kódolni, ami olyan hatalmas szám, hogy nagyon. Állítólag ennyi atom van az univerzumban, de hogy ez hogy jött ki abban nem szeretnék állást foglalni. És még ez még mindig nem volt elég. Általában egy hónapra előre egy kódkönyvben megadták az úgynevezett napi beállításokat. Ez tartalmazta azt, hogy:

- a rendelkezésre álló 5 tárcsából melyik hármat használják és a tárcsák Enigmába történő helyezésének sorredjét

- a kapcsolótáblán szereplő 10 betűpár összekötését

- és a tárcsák elfordításával a tárcsák kezdőpozícióit

Minderre azért volt szükség, mert egy Enigma készülék megszerzése ebben az esetben önmagában még kevés volt az üzenetek megfejtéséhez: kellett a fenti információkat tartalmazó speciális kódkönyv is. És ez igaz fordítva is. A kódkönyv birtokában csak értelmetlen beállításokat kaphatunk, ami az Enigma nélkül semmire sem jó. A német haditengerészetnél – főleg a tengeralattjárókon – nem véletlenül tettek meg mindent azért, hogy sem az Enigmát, sem a kódkönyvet ne lehessen megszerezni. A kódkönyv egyik különlegessége például az volt, hogy a betűket vízben oldódó tintával nyomtatták, hogy könnyen megsemmisüljenek, így egy elsüllyedt hajó kiemelése is csak részleges sikerrel járhatott.

codebook.jpg

Nem csoda, hogy a németek meg voltak arról győződve, hogy az Enigma rejtjelét egyszerűen nem lehet feltörni. Ha láttak is kockázatot abban, hogy egy kém esetleg birtokába kerül valamilyen kódolási információnak, az Enigma olyan biztos szerkezet, hogy nincs mitől tartani. Hatalmasat tévedtek és ez ismét bebizonyította, hogy a mérnökök hatalmas teljesítményét az emberi elme és képzelőerő – na meg egy kis bátorság (hősiesség) – bizony kétvállra fekteti.

1930-ban Lengyelországban már világos volt, hogy a németek háborúra készülnek, értelemszerűen nekiláttak annak a feladatnak, hogy feltörjék a németek rejtjeles üzeneteit. A történelemben először matematikusok kezdtek foglalkozni a rejtjel feltörésével, konkrétan pedig az Enigmával: a 27 éves Marian Rejewski és két barátja Henryk Zygalski és Jerzy Rózycki a Poznani Egyetemről. Egy kémnek köszönhetően a lengyeleknek sikerült megszerezni az Enigma napi beállításait két hónapra visszamenően, de a forgótárcsák nélkül nem mentek semmire. Mivel a kereskedelemben az Enigma beszerezhető volt, a három lengyel matematikus igazából a forgótárcsák belső elektromos vezetékezésével kezdett foglalkozni és hihetetlen módon 1933-ra sikerült rekonstruálni a három forgótárcsát.

lengyelek.jpg

Ugye emlékszünk, hogy milyen hatalmas számú kódolási verziót tudott produkálni az Enigma? Az emberi elme felül tudott kerekedni a részmegoldásokon, de a hatalmas mennyiségű adat feldolgozása már meghaladja az emberi agy kapacitását, hiszen csak egy jó verzió van a brutális mennyiségű lehetőségekből. A három zseniális lengyelnek azonban nem csak a forgótárcsák problémáját sikerült megoldani, hanem 1938-ra megépítettek egy elektromechanikus szerkezetet is, amely „végigpörgette” az összes verziót.

Lazán csak Bombának nevezték el. Tulajdonképpen a Bomba hat Enigmából lett megépítve, amelyekben a három forgótárcsából kirakható összes beállítást be tudták állítani és az első elfogott német rejtjelzett üzeneteket begépelve a rendszerbe két órán belül (!) ki tudták „pörgetni” az aktuális napi tárcsabeállítást, azaz olvashatóvá tették az üzeneteket. Ettől a ponttól kezdve az üzeneteket azonnal – ma azt mondanánk real-time – tudták olvasni egészen éjfélig, amikor a németek ugyan megváltoztatták a napi tárcsabeállításokat, de a lengyelek két óra múlva már megint mindent tudtak. A lengyelek a legszigorúbb titokként kezelték, hogy van megoldásuk az Enigmára, miközben a németek még csak nem is sejtettek erről semmit.

Helyesebben a németek erről nem tudtak, de a precíz agyukkal és katonás hozzáállásukkal 1939. augusztusában a Lengyelország elleni invázió és egyben a II. világháború előestéjén biztos, ami biztos további két forgótárcsával egészítették ki a meglévő három tárcsát. Tették ezt rutinból, de még csak nem is sejtették, hogy milyen helyesen.

nsa-007-009.jpg

A Bomba működése azon alapult, hogy az Enigmába behelyezett három tárcsa sorrendje csak hat verzió lehet ( a tárcsákat A, B és C-vel jelölve a következő: ABC, ACB, BAC, BCA, CBA, CAB, még én is ki tudom sakkozni), míg öt tárcsából már jelentős számú sorrend jöhet létre (az új tárcsákat D-vel és E-vel jelölve elkezdem: ABC, ABD, ABE, ACD, ACE, ADE …, és így tovább), pontosan 60. Ez odavezetett, hogy a Bomba hatékonysága jelentősen csökkent. Természetesen a lengyelek nem tudták dekódolni az invázió előkészítéséről szóló parancsokat, de a kiegészítő tárcsák megjelenése felért egy vészcsengő csörömpölésével: baj van, jönnek a németek.

Nem tudom, hogy az olvasónak milyen véleménye van a lengyelekről. Számomra ez a nép mindig nagyon szimpatikus volt, bátorságával és becsületességével. Az Enigma feltörése is erre bizonyíték, mert a három matematikus (és természetesen a lengyel titkosszolgálat) felismerve az elháríthatatlan veszélyt nem tartotta meg magának ezt az eredményt, hanem 1939. július 26-án Varsóban az egész hétéves kódfejtési tapasztalatukat átadták a megrökönyödött briteknek és a franciáknak, beleértve a Bomba egyik másolatát és a németek már teljesen kiismert kódolási eljárását. Azaz gyakorlatilag minden tudásukat, amivel a szövetségesek folytathatják az Enigma plusz két tárcsájával megjelenő probléma megoldását. Le a kalappal a lengyelek előtt!

bletchley_park_main2.jpg

A britek ezután hozzák létre azt a Bletchley Parkot, ahol elkezdik (folytatják) a német rejtjelzett üzenetek megfejtését. 11 000 ember szürkeállományát állítják rá a német titkok megfejtésére. Szintén egy tehetséges (és egy kicsit más) matematikus - Alan Turing – veszi át a lengyelek munkáját és 1940-re kifejleszti az új Bombát, amelybe 36 Enigmát építenek bele, majd megépítik azt az elektronikusan programozható szerkezetet – hol is hallottuk ezt a kifejezést? -, aminek a Colossus nevet adják, és elkezdik nagyipari méretekben feltörni az ellenséges kódokat. Itt már nem foglalkoznak minden verzió „kipörgetésével” (brute force attack) mert az nagyon sokáig tart és a németeknek csak egy plusz tárcsát kell bevezetniük ahhoz, hogy megint biztonságban érezhessék magukat. Igaz, továbbra sem sejtettek semmit. Turing kizárta azokat a tárcsabeállításokat, amelyek nem voltak lehetségesek (például az AAA, a BBB és hasonló beállításokat) és ezzel sikerült növelnie a Bomba hatékonyságát.

Az angolok ettől kezdve rutinszerűen naponta „kitekerték” a németek napi beállítását és 1940 májusától szinte szabadon olvasták a Luftwaffe kódolt parancsait, szinte minden stratégiai és operatív üzenetet.

A németek ekkor kezdenek bele Nagy-Britannia bombázásába, amit később Angliai Csata néven ismert meg a világ. Az angolok végig tisztában voltak azzal a veszéllyel, hogy ha a németek csak megsejtik, hogy feltörték a kódolásukat, akkor bizony lecserélik a tárcsákat vagy újabbakkal egészítik ki és akkor Bletchley Park kezdhet mindent elölről. Ezért fontos volt, hogy az Enigmával kapcsolatos tudás titokban maradjon. Bizonyos esetekben direkt nem használták fel a megfejtett terveket, azaz úgy csináltak, mintha semmit sem tudnának, néhány esetben bizony emberéleteket is beáldoztak ezért (állítólag Southampton bombázásáról is tudtak, amikor a Luftwaffe a földig rombolta a dél-angliai kikötővárost).

alanturingmachine.jpg

Egy másik fogás volt részükről, hogy hitelesen kiszivárogtatták, hogy az eredetileg Bletchley Parkból származó információt a hagyományos ügynökhálózaton keresztül (ellenállók, kémek, telefonlehallgatás) szerezték meg, azaz „magyarázatot” adtak a németeknek, hogy miért tudhatnak a szövetségek egy titkos hadműveletről.

A németek még mindig nem sejtettek semmit. De azért a német precizitás és fegyelmezettség azért adott még egy kis feladatot. Ugyanis Nagy-Britannia gazdasági blokádjára készülő farkasfalkában portyázó tengeralattjárók Enigmáinak készletébe nyolc (!) tárcsa volt és abból mindig négyet használtak is. Mielőtt az Egyesült Államok belépett volna a háborúba a náci tengeralattjárók jelentették a legnagyobb veszélyt Nagy-Britanniára, mert a nácik havonta 60 hajót küldtek a tenger fenekére tele fegyverekkel, lőszerrel, élelemmel.

Bletchley Parknak időre volt szüksége, de az vészesen kevés volt. Ha a tengeralattjárókat sürgősen nem fékezik meg, akkor Nagy-Britannia gazdasága rövid időn belül összeroppan. Nincs mese, meg kellett szerezni egy tengerészeti Enigmát a kódkönyvvel együtt.

Több kalandos (és kétségbeesett) tervet agyaltak ki, hogyan csaphatnának le egy hajóra vagy tengeralattjáróra. Csak érdekességként említeném meg, hogy Ian Fleming – a későbbi James Bond történetek írója – a II. világháborúban a haditengerészet tisztje volt és a felderítésnek dolgozott. Az ő kezéből került ki az Operation Ruthless („Könyörtelen” hadművelet), amely röviden és velősen arról szólt, hogy „szereznek” egy német bombázót, telerakják németül beszélő és német egyenruhába beöltöztetett kommandósokkal, majd „szimulálnak” egy kényszerleszállást a csatornában. A terv szerint a kommandósok „lezuhannak”, majd a megmentésükre siető hajót lerohanják és megszerzik a sértetlen Enigmát és a hozzátartozó kódkönyvet. Ne feledjük, ekkor zajlik az Angliai Csata, a németek hajókat üzemeltetnek, hogy a lezuhant bombázóik és vadászgépeik személyzetét kimentsék a tengerből.

A terv nem került végrehajtásra, mert egy Heinkel bombázó nagy eséllyel hamarabb süllyedt volna el, minthogy bármilyen hajó kimenthette volna az embereket. Flemingnek más tapasztalatait kellett felhasználnia James Bond kalandjainak megírásakor.

u110-bulldog.jpg

Az áttörés ebben a helyzetben a szerencsének volt köszönhető. 1941. májusában a HMS Bulldognak sikerült meglepnie az U-110 német tengeralattjárót. A német Fritz Julius Lemp kapitány miután előkészítette a tengeralattjárója és az Enigma megsemmisítését a legénységgel együtt elhagyta a hajót. De az U-110 nem robbant fel! A kapitány ugyan vissza akart térni, de persze rögtön végeztek vele, így végre sikerült megszerezni az annyira áhított Enigmát és a kódkönyvet. A HMS Bulldog egy darabig vontatta a sérült tengeralattjárót, de aztán hogy megtévesszék a németeket gyorsan elsüllyesztették azt, nehogy a németek gyanítsanak valamit. Még a túlélő német tengerészeket is a világtól elzárva (Izlandon) szigorú őrizetben tartották a háború végéig. Egy másik esetben a megrongált U-559 kódkönyvét szerezték meg a britek, de két kommandós már nem jutott ki a hajóból, amely kőhöz hasonlóan süllyedt el.

Az Enigma feltörésének ténye az egyik legszigorúbban őrzött titok volt. A brit titkosszolgálat fedősztorikat és megtévesztő információkat „csepegtetett” vagy akár tálcán kínált fel a németeknek, csakhogy azok semmit se változtassanak meg a rejtjelezésükben. Például a britek tudtak arról, hogy két tengeralattjáró az Atlanti-óceán közepén egy meghatározott ponton felszínre fog emelkedik, hogy üzemanyagot vegyenek fel. Tárt karokkal várhatták volna őket, de inkább eljátszották azt, hogy arra repült egy felderítőgép, ami észrevehette az éppen tankoló tengeralattjárókat és történetesen volt ott egy kiöregedett és magányos halászhajó, ami éppen arra járt és ha már belebotlott a két pechvogel német hajóba, hát el is süllyesztette őket, mielőtt azok lemerülhettek és eltűntek volna.

Immár feltörve a német U-hajók és a német admiralitás kommunikációját a szövetségesek sikeresen verték vissza a tengeralattjárók támadását, sőt, azok katasztrofálisan kezdtek fogyni. A 1155 darab U-hajóból 725 elpusztult és a 35.000 fős tengeralattjárós tengerészből 82% soha nem tért vissza a tengerről.

Hihetetlen, de az Enigma feltörésének történetét, kezdve a lengyel matematikusoktól, Bletchley Park tevékenységén át, az összes kamu fedőtörténetig egészen a 70-es évekig sikerült titokban tartani. Churchill kifejezetten megtiltotta az Enigma említését. Csak 1974-ben ismerte el az Egyesült Királyság kormánya, hogy a 30 évvel korábbi háború alatt sikerült dekódolni a német üzeneteket és csak ezután kezdtek szivárogni a hírek az Enigmáról, Bletchley Parkról, Alan Turingról. A lengyel Marian Rejewski, Henryk Zygalski és Jerzy Rózycki nevét csak a közelmúltban ismerhette meg a nagyvilág.

Rejewski 1946-ban hazatért Lengyelországba és könyvelőként dolgozott, egészen 1967-ig titokban tartotta munkásságát. 1980-ban halt meg.

Jerzy Różycki 1942-ben halt meg titokzatos körülmények között a Baleari-szigetek közelében, vélhetően valamilyen titkosszolgálati műveletben.

Henryk Zygalski a háború után Angliában maradt és matematikai statisztikát oktatott. Ő sem beszélt soha az Enigmáról és a saját szerepéről. 1978-ban halt meg.

2000-ben mindhárman posztumusz megkapták Lengyelország legmagasabb szintű kitüntetését az Újjászülető Lengyelország Nagy keresztjét.

aimg_7523-s.jpg

A Bletchley Parkban emlékmű őrzi nevüket az alábbi felirattal:

"This plaque commemorates the work of Marian Rejewski, Jerzy Różycki and Henryk Zygalski, mathematicians of the Polish intelligence service, in first breaking the Enigma code. Their work greatly assisted the Bletchley Park code breakers and contributed to the Allied victory in World War II."

„Ez az emléklap állít emléket Marian Rejewskinek, Jerzy Różyckinak és Henryk Zygalskinek - a Lengyel titkosszolgálat matematikusainak és munkásságuknak, akik először törték fel az Enigma kódot. Munkájuk nagyban segítette a Bletchley Park kódfejtőit és hozzájárult a szövetségesek II. világháborúban aratott győzelméhez.”

Mátyás Attila

10151912_649199268540002_4455601607232732679_n.png

Forrás: wikipedia, Cipher Machines and Cryptology, Cipher Machines

 

Az Enigma Tovább
10 extrém házi fejlesztés

10 extrém házi fejlesztés

Elképesztő, hogy egyesek miket nem készítenek otthon szabadidejükben. Tengeralattjárót, helikoptert, tankot, hogy csak a legérdekesebbeket említsem. Nézzünk meg pár unaloműző alkotást!

1. Alien tank

Ez a projekt életnagyságú mása egy híres Transformers tanknak. Egy kínai lakatos építette, aki nagy kedvelője a sorozatnak. Hosszúsága 4,5 méter, magassága 2,5 méter. súlya pedig 5 tonna. 

these-10-diy-projects-are-wonderfully-engineered-10-610x409.jpg

2. Négyszemélyes kerékpár szörnyeteg

Normál kerékpár, golfkocsi, a terasz székei és go-cart felhasználásával készítette egy "Monster truck" rajongó ezt a járgányt .Csodálatos, nem?

these-10-diy-projects-are-wonderfully-engineered-8-610x456.jpeg

3. Star Wars emeletes ágy

350 órát töltött egy fanatikus a birodalmi lépegető ihlette 3 szintes ágy készítésével.

these-10-diy-projects-are-wonderfully-engineered-7-610x407.jpg

4. Pilótafülke autós játékokhoz

Egy autóverseny rajongó játékos úgy döntött megépíti magának ezt a csodálatos pilótafülkét farostlemezből, hogy jobban tudja élvezni a versenyeket. Vajon jó ötlet volt ?

these-10-diy-projects-are-wonderfully-engineered-9-610x233.jpg

5. Tengeralattjáró

Két farmer Kentucky államban készítette ezt a tengeralattjárót használaton kívüli gáztároló tartályból.

old-lpg-tanks-and-a-submarine5.jpg

6. UFO

Kínai diák UFO-t készített, vagy legalábbis messziről annak látszó tárgyat, kerékpáralkatrészek, és fa propellerek felhasználásával. Nem valószínű, hogy messzire jutott vele.

these-10-diy-projects-are-wonderfully-engineered-3-610x343.jpg

7. Helikopter

Másik kínai srác megépítette saját helikopterét, de nem engedték hogy felszálljon. Szerintem ez volt a szerencséje.

these-10-diy-projects-are-wonderfully-engineered-2-610x394_1.jpg

8. Repülő szerkezet drónokból

Ez a srác úgy döntött. hogy 56 drónból készít magának egy repülő eszközt. A képre kattintva láthatunk videót arról, hogy mennyire lett sikeres a projekt.

personal-helicopter-created-using-54-drones--726x350.jpg

9. Tank replika

Jian Lin 31 éves kínai gazdálkodó készítette ezt a tanknak látszó szerkezetet, amivel épp próbaúton van.

homemade-tank.jpg

10. Nigériai munkás helikoptere

A közelben található fémhulladékokból építette remekművét a kis ezermester. A felszállásig nem jutott el, de a nagy hírverés miatt a munkahelyéről kirúgták.

article-2348222-1a80294a000005dc-446_634x468.jpg

 

10 extrém házi fejlesztés Tovább
Gyerekjátékból kultikus kamera

Gyerekjátékból kultikus kamera

Mi lehet ez a cucc Jake Gyllenhaal kezében egy 2010-es sikerfilmben? Kapaszkodj meg, ez a PXL 2000 játék videókamera, ami normál audio kazettát használt képrögzítésre. Több mint 25 éve kihalt, de főleg utóélete miatt érdemes megemlíteni.

film02.JPG

1987-ben hozták forgalomba, több néven is futott: Fisher-Price PixelVision, Sanwa Sanpix1000, KiddieCorder. Ekkor a normál kamkorderek ára még a csillagos eget súrolta, ezért a gyártó úgy gondolta ez megfelelő alternatíva lehet otthoni játszadozásra a megcélzott 14 év alatti korosztálynak. A PXL 2000 két változatban érkezett a boltokba, az egyikben csak a kamera és a szükséges kiegészítők (tápegység, üres kazettát, stb) voltak, a másik kiszerelés pedig tartalmazott egy hordozható 11cm képátlójú fekete-fehér televíziót, amit monitornak lehetett használni. Lentebb egy korabeli reklámfilm látható.

A piaci siker elmaradt, az eladások rosszul alakultak, bár még így is 400 000 darab készülék talált gazdára. Legnagyobb probléma az ár volt, ami mai szinten durván 100 000 Forintnak felelt meg, de ez később nagyjából a felére mérséklődött. A PXL 2000 rendkívül egyszerű szerkezet, ami 120x90 pixeles CCD-t tartalmaz, egy célorientált áramkört, és egy kazettás mechanikát. A szalag majdnem kilencszer gyorsabban fut a normál lejátszókhoz képest. Így egy 90 perces audio kazettára 11perc műsor fér rá. A sztereó hangsáv egyik felét a kép, másikat a hang felvételére használja a rendszer. 15 képkockát rögzít másodpercenként, amit egy áramkör megdupláz, hogy fogyasztható kép legyen belőle, ami csak a képernyő közepén jelenik meg egy kockában. A PXL 2000 gyártása gyorsan megszűnt. Na, itt van megint egy formátum ami eltűnik a süllyesztőben, gondolhatnánk, de nem így történt.

fp3305-pxl-camcorder.jpg

A szerkezetnek egyedi áramköri megoldásainak köszönhetően volt egy furcsa derengő, álomszerű képe, amit felfedezett a művészvilág. Valójában speciális effektként is kezelhetjük a dolgot, hiszen a kilencvenes évek elején még nem köszöntött be teljesen digitális korszak. Amatőr és underground művészek körében kultikus tárggyá vált a készülék. Még Pixelvision filmfesztivált is tartottak, és néhány ismertebb filmes, mint Richard Linklater és Michael Almarayda használt PXL kamerát a saját produkcióiban. Rajtuk kívüll még jó pár művészt említ a Wiki. Az alkotói munkához persze át kellett kicsit alakítani a készüléket, rá lehetett fejleszteni egy normál RCA videó, és audio kimenetet, valamint különböző kapcsolókat, amikkel beavatkozhattunk a képi világba. A PXL-2000 jelenleg is levadászható külföldi aukciós oldalakról, de 500 USA dollár alatt nem nagyon lehet birtokolni. A "Szerelem és más drogok" című 2010-es filmben is találkozhatunk a kamerával, mint a nyitóképen is láthatjuk Jake Gyllenhaal kezében, bár a visszajátszott felvételek túl jó minőségűek. Lentebb látható egy videoklip, aminek a készítéséhez ilyen készüléket használtak. A legmeglepőbb, hogy a Fisher-price céghez még a gyártás leállítása után több mint 25 évvel is érkeztek megrendelések.

Kihalt formátumok

 

Gyerekjátékból kultikus kamera Tovább
VIDEOTON hifi

VIDEOTON hifi

A VIDEOTON hifi készülékei

vidihifi02.jpg

1973-ban a Német Szabványügyi Hivatal (DIN) lefektette azokat a minimális követelményeket, amik a magas hanghűséget garantálták. Ez volt a DIN 45.500, vagyis a "high-fidelity" szabvány. Sok sok évig virított a készülékek elején a felirat, de miután egyre könnyebb volt túlteljesíteni, szép lassan elvesztette varázsát. Persze közben kiderült, hogy a papíron kiváló műszaki adatok nem jelentenek garanciát a valósághoz közeli hangminőségre. A kor legpraktikusabb hifi terméke a RECEIVER, vagyis rádió és erősítő egy dobozban. A VIDEOTON első hifi rádióerősítője az RA4324 S Orpheus fantázianevű készülék volt, ami 1974-ben került kereskedelmi forgalomba, utána pedig a Prometheus, ami az akkori csúcsot jelentette nagy teljesítményű végfokozatával, és dinamikus pick-up fogadására alkalmas előerősítőjével.

prometheus.jpg

Következő generáció 1978-tól az RA 6350 S, azaz AIDA, és az RA 6380 S CLEOPATRA. Ezek a készülékeket már modul rendszerben gyártották, ami megkönnyítette a javítást, mert az áramköri részegységeket külön lehetett cserélgetni, vagy akár átkonstruálni is. Szinte teljes egészében magyar alkatrészekből készültek, ma is használják őket sokan.

aicleo.jpg

1981-től megkezdődtek a magyar hifi legnagyobb szabású építkezései, a torony építések. A VIDEOTON mindjárt két komplett rendszerrel jelent meg a piacon (RT-301 és RT-401). A rádió, és az erősítő még a CLEOPATRA-ban használt modulokra épült. A kisebbik toronyban egy egységet képezett RA 6360S típusjelzéssel. a nagyobbikban (lent baloldalon) külön volt a tuner (RT 6300S), és az erősítő (EA 6380S). A kazettás magnó és a lemezjátszó a japán AKAI cégtől származott. Az első generációs kis torony ára 27800Ft volt, a nagyot pedig 35900 akkori jó magyar forintért kínálták, ami igen szép pénznek számított a maga idejében. A második generációs toronyban (lent jobbra) már ledek váltották fel a mutatós műszereket. A kisebbikben RA 6363S rádióerősítő dolgozott, a nagyobbikban pedig RT 6303S tuner, és EA 6383S erősítő. A kazettás magnó is egy fejlettebb példány volt, természetesen szintén AKAI. A tornyok tetején csücsülő lemezjátszók is a japán cég termékei voltak, ezeket eleinte készen kaptuk, később csak a fődarabok érkeztek, és itthon történt az összeszerelés.

videoton-akai-hifi-torony_11297256663.jpg

A torony építkezések folytatódtak 1987-ben, és próbáltuk követni az élvonalat, megjelent a frekvencia szintézeres tuner RT 7300S típusjelzéssel, ehhez tartozott az EA 7386S erősítő. Ezen készülékek küllemén igen erős AKAI behatásokat lehetett észlelni.

3ae7_2_big.jpg

1989-ben még kijött egy új rádióerősítő az RA 6386S , de kicsit visszalépésnek tűnt hogy ismét kézi hangolást alkalmaztak. Ez a készülék 11900Ft-os áron került forgalomba.

bolt_2015_02_25_038.jpg

Hangszórók és hangdobozok

1. számú idézet

A vállalatnál a hangszórógyártás 1954-ben indult, az ORION által átadott Konstrukciók, technológiai dokumentáció alapján, jelentős szakmai támogatással. Egy kerek és egy ovál hangszóróval indult a termelés, nagyon egyszerű lemezből készült alkatrészekkel és AlNiCo mágnesekkel. A fém alkatrészek gyártása, még az oválkosár szerszámozása sem okozott nehézséget, viszont a papírmembrán és a bakelizált textilközpontosító (pille) gyártása teljesen ismeretlen technológiát jelentett. A gyártási feladatot a vadászlőszerüzem kapta meg, hisz ők foglalkoztak papírból készült termékekkel (vadászlőszerhüvely).

Keresztes János főművezető orionos segítséggel egy kis üzemben nagyon rövid idő alatt megoldotta a papírmerítéses technológiát, és rövid időn belül jó minőségű membránokat tudtak gyártani. Akusztikus szakember sem volt a vállalatnál, így önálló termékfejlesztés sem indult 1958-ig. A két hangszóró egészen jól kielégítette a csövesrádió-program igényeit. 1958-ban a budapesti gyakorlott akusztikus - Huszti Dénes - jelentkezett munkára Székesfehérváron. Azonnal megbízást kapott egy akusztikus laboratórium kialakítására, és fiatal elektromérnökökből, műszerészekből így nagyon ütőképes 15 fős csapatot hozott létre. Az Akusztikus Labor volt az első olyan munkahely a vállalatnál, ahol tudományos igényű fejlesztési tevékenység, iskola alakult ki, megfelelő eszközökkel, és műszerekkel (lent balra). VIDEOTON szerzői team: A VIDEOTON története 1938-1990. (c 2012) ISBN 978-963-08-5110-7  

sndtfb8-1.jpg

2. számú idézet

A laboratórium tevékenysége széles körű volt, mert nemcsak termékeket, hanem technológiát, és gyártóeszközöket is kellett fejleszteniük. A nagyüzemi hangszórógyártás a hangsugárzók sorozatgyártásával indult 1968-ban. A kidolgozott hangszórók alapján a laboratóriumban elkezdték az első hangdobozok tervezését is. A Veszprémi Gyáregység eleinte a dobozokat gyártotta le, majd néhány év múlva megkezdte a hangfalak végszerelését is. A hatvanas évek közepén végrehajtották a hangszóróüzem rekonstrukcióját is, így minden feltétel kialakult nagy mennyiségű, jó minőségű hangszórók, és hangdobozok gyártásához. A kapacitás évi 3 millió hangszóró volt. VIDEOTON szerzői team: A VIDEOTON története 1938-1990. (c 2012) ISBN 978-963-08-5110-7

Fenti képen jobbra négy hangdoboz a hetvenes évekből, lejjebb pedig a nyolcvanas évek modelljeiből láthatunk párat.

p1030737.jpg

A vállalat termékeire felfigyelt a japán AKAI cég, és ezzel beindult a VIDEOTON hangdobozok diadalútja a világ fejlett régióiba. Elsősorban készülékgyártók voltak a vevők, de később önállóan is megjelentek termékek a piacon. Ez volt az első ipari kooperáció egy japán cég és egy KGST-tagország vállalata között. Ezen a kooperáción keresztül tanultunk meg nyugaton is eladható esztétikai kivitelű termékeket gyártani. Az együttműködés kiterjedése révén az akkoriban magas színvonalúnak számító AKAI magnetofonok, és lemezjátszók is bekerülhettek a VIDEOTON termékválasztékába. Ezzel a kooperációval a VIDEOTON jelentősen megelőzte a KGST-országok bármely elektronikai gyártóját a minőséget, a használati és az esztétikai értéket is figyelembe véve. Ide tartozik még, bár nem hifi, hogy AKAI videómagnókat is raktak össze.

vs3vs115.jpg

3. számú idézet

1989-ben a termékkör értékesítési volumene meghaladta a 280 millió forintot, ebből a dollárreláció 120 millió forint volt. Ezzel túlszárnyalta a rádió-vevőkészülékek árbevételét. Lenti képen balra az AKAI-nak gyártott SR H800 hangfal, jobbra pedig a csomagolóüzem látható. Közel 1700 dolgozója volt a hifi részlegnek, ebből 900 a veszprémi gyáregységnek, ide tartozott az összes forgácsoló munka, a hangszóró gyártás, a mágnes üzem, a műanyag üzem és a skálagyártó üzem. 1997-ig folytatódott az AKAI-val az együttműködés, ekkor megvásárolta őket a SEMITECH cég Hongkongból, akiknek kihasználatlan kapacitásai voltak Kínában, ezért elvitték tőlünk a gyártást. VIDEOTON szerzői team: A VIDEOTON története 1938-1990. (c 2012) ISBN 978-963-08-5110-7

akai.jpg

1988 december 12.-én megalakul a VIDEOTON Audiotechnika Kft, és átveszi az audió termékek fejlesztését, és gyártását. Ekkor már a high-end kategóriát ostromolták a VIFA dán cég hangszóróival szerelt „Preludium" néven ismert hangdobozzal, ami nagy sikert aratott a magyar piacon.

4. számú idézet

A fejlesztésről így mesél a cég vezetője: "A hangdoboz még nem teljesen végleges példányát megmutattuk a SONY európai termelési főnökének, Takaura úrnak, aki mellesleg hegedű-művész is volt. A meghallgatás egy pár PHILIPS és egy pár SPENDOR BC1 hangdobozzal együtt, mindegyik függöny mögött elhelyezve zajlott. Takaura úr jónak ítélte a hangdobozunkat, de szerinte még gyengébb volt mint a SPENDOR BC1, amiből a fejlesztőink kiindultak. Azt is megmondta, hogy a hangváltó szűrő mely frekvenciatartományban okoz szükségtelen kiemelést. Igaza volt." VIDEOTON szerzői team: A VIDEOTON története 1938-1990. (c 2012) ISBN 978-963-08-5110-7

1989 karácsonyán került boltokba az új hangdoboz, amit lentebb láthatunk. Mellette egy hangszóró lengőtekercs-csévélő berendezés.

prelugep.jpg

Megállapodáshoz közel voltak a JVC céggel is évi 600 ezer db hangdoboz szállítására, de amikor az audio divíziójuk vezérkara itt volt megállapodni (1990 szeptember), kitört a taxis blokád, s a japán vendégeket csak dűlőutakon tudták eljuttatni a repülőtérre. Ettől annyira megijedtek, hogy minden kapcsolatot megszakítottak.

5. számú idézet

A profil akkori helyzetét Tunkli Mihály, az Audiotechnika Kft. igazgatója visszaemlékezésében így jellemzi: "Sajnos a többi HIFI elektronikai termékünk is elavult és drága alkatrészbázisra épült. Túl sok építőelemet tartalmazott, a külső megjelenésük sem felelt meg a kor divatkövetelményeinek. Bár a frissen beáramló távol-keleti berendezéseknél jobb műszaki paraméterekkel rendelkeztek, mégis csak anyagköltség alatti áron lehettek volna értékesíthetők. Volt néhány nyugat-európai cég, akik arra gondoltak, hogy mi az alkatrészeket olcsóbban szerezzük be mint ők, és ezzel teremtünk fedezetet a gyártási költségekre. Ez pedig nem volt reális elképzelés. Konkrétan emlékszem, hogy a Schneider cég vezérigazgatója is ajánlott szerelésre egy mini audiorendszert, amiért készre csomagolt állapotban 60 USD-t fizetett volna. Ugyanakkor a mechanikus és elektronikai alkatrészek-a csomagolóanyagok nélkül - 61 USD-be kerültek volna, hongkongi paritáson." VIDEOTON szerzői team: A VIDEOTON története 1938-1990. (c 2012) ISBN 978-963-08-5110-7

orph106.jpg

Ennek ellenére 1990-ben három gyártmánycsalád állt fejlesztés alatt csak a hangdobozokból. A Preludium kisebb, és nagyobb változata, valamint a Bonus, és Sonus fantázianevű sorozatok. Valamennyi készült belőlük, mert aukciós oldalakon néha felbukkannak. SPA-300 nagy teljesítményű erősítő is készen állt a gyártásra, de csak 20-30 darab jött ki belőle, ennek megfelelően gyűjtői értéke is igen magas. CD-31 típusú CD játszó is tervbe volt véve nagyjából 12000Ft-os áron, már szerszámozták hozzá a gyártósort. PHILIPS kittből készült volna, amiből 10 ezer(!) készlet előrendelését tervezték. Egy biztosan elkészült, mert lefényképezték, de ha valakinek van ilyen készüléke jelentkezzen.

Innentől filmszakadás. 1991-ben megtörtént a csődbejelentés, a VIDEOTON magánkézbe került. Az Audiotechnika Kft. a cégjegyzék szerint 1995-ben megszűnt.

Forrás: Patina.hu, Hifi Magazin, Retronom.hu, A VT története, VIDEOTON reklám kiadványok

 

VIDEOTON hifi Tovább
Mikroelektronikai Vállalat

Mikroelektronikai Vállalat

A legrövidebb életű vállalatunk

1980-ban döntöttek a gyár létrehozásáról, és 1986 májusában leégett, mégis nagyon sok anyag található róla az interneten. A cikkek java része összeesküvés elméleteken alapul, és különböző rejtélyes dolgokat feltételez. Az elérhető anyagok, és a több száz komment alapján megpróbálom összerakni a legvalószínűbb verziót, mert ugye ez egy gyártörténeti sorozat akar lenni.

cim.jpg

A 70-es évek végén kormányzati döntés született a mikroelektronika magyarországi fejlesztéséről (ebben az időben a KFKI-ban az első számítógépek fejlesztése TPA – Tárolt Programú Analizátor--program címszó alatt futott). A Mikroelektronikai Fejlesztési Kormányprogramhoz tartozott a Mikroelektronikai Vállalat (MEV) megalapítása. Minderre első körben kétmilliárd (!) forintot biztosítottak, ám ez a forint nem a mai forint, vásárlóerőben nyugodtan számolhatjuk a mostani harminc, vagy inkább negyvenszeresét. A HIKI (Hiradástechnikai Ipari Kutató Intézet) és a hajdani Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. humán és műszaki bázisán 1982-ben létrejön a Mikroelektronikai Vállalat. A berendezéseket, gyártósorokat és egyéb eszközöket, az akkori embargót és COCOM-listát megkerülve, egy harmadik partnertől sikerült (tisztes felárral) beszerezni. 

Az 1982-ben létrejött Mikroelektronikai Vállalat, MEV, egyrészt létrehozta az integrált áramköri tömeggyártó üzemet, másrészt külföldi know-how alapján felkészült a hazai gyártás beindítására. A tömeggyártás bázisaként a HIKI már meglevő üzemi csarnoka szolgált, melyet természetesen jelentősen át kellett erre a célra alakítani. A MEV két lépcsőben lett kialakítva. Első lépcsőben a MEV-hez csatolták az EIVRT budapesti félvezető fejlesztő és gyártó részlegét, míg a másodikban az EIVRT gyöngyösi félvezető és gépgyárát. Az új szervezetben több mint négy és félezer ember dolgozott, azaz a MEV bekerült a magyar nagyvállalatok viszonylag szűk körébe. A vállalat első legfontosabb feladata egy évi 120 000 darab szilícium szelet megmunkálására alkalmas gyártósor létrehozása volt, amelyet a földszintes ún. T épületben helyeztek el. A beruházás első szakaszában MOS technológiájú üzem készült el.

Az integrált áramköri csípek szerelés, tokozása és mérése Gyöngyösön történt. A gyöngyösi gyárban a MEV megalakulása idejére már kitűnő szakemberek irányították a munkát, akik részben a hazai, részben a 70-es években vásárolt Fairchild licenc révén odakerült gyártó és mérő berendezésekkel dolgoztak, irányították a termelőüzemet. A termelés volumene már az akkori árakon is elérte az 1 milliárd forintot, melyen belül jelentős tételt képviselt az export. 

A kor szellemének megfelelően a kialakult hazai nagyvállalat 1984-ben megindította üzemi lapját. A Beköszöntő szerint: „Vállalatunk életének két esztendejében sokan tették fel munkánk, programunk, terveink iránt érdeklődve a kérdést: Mi újság? .... Az 1984-es esztendő küszöbén az újdonság maga az újság.”

A MEV-ben gyártottak Berendezés Orientált Áramköröket (BOÁK). Erre a lenti képen láthatunk egy példát. EMG oszcilloszkóp csatorna erősítője is ilyen áramkör. A BOÁK burkolatának eltávolítása után látható, hogy kerámia lapon van pár SMD tranzisztor, és ellenállás alul-felül. A Fóti úton épült egy új, szovjet alapú speciális gyártóüzem ahol ezek készültek.

boak2.jpg

A szórakoztató, és az ipari elektronikában használatos tranzisztorok és IC-k is készültek nagy választékban. A felhasználók szerint ezek az alkatrészek nagyon jó minőségűek voltak, egyes paramétereikben túl is szárnyalták a külföldi megfelelőiket. Nagyon sok még ma is működik a hifi komponensektől az aggregátor vezérlőkig a legkülönfélébb áramkörökben. A tűzvész után még sokáig kaphatóak voltak ezek az alkatrészek. Az eBay aukciós portálon például simán megvásárolhatjuk ma is a lenti képen látható originál MEV IC-ket.

ebaymev.jpg

Egyes források szerint hamisítványok is felbukkantak, ami szintén a jó minőségre utal. A lenti képeken ma is működő MEV által gyártott alkatrészek láthatóak több féle készülékben. Korabeli újságcikkekből kiderül, hogy Gyöngyösön is volt a MEV-nek gyáregysége, ami régebben az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. tulajdonában volt. Itt bizonyosan készültek IC vizsgáló műszerek és multiméterek, valamint a hozzájuk tartozó kijelzők.

mevmix2.jpg

1975-ben a HIKI (Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet) dolgozói (Keresztes Péter és Simon Zoltán vezetésével) „feltörték” az Intel 8080-as jelű mikroprocesszorát. Így járt a 8088 is, ami 1978-ban került forgalomba, és 29000 db tranzisztort tartalmazott egy 3mikron csíkszélességű 33 négyzetmilliméteres magban. A feltörés konkrétan azt jelentette, hogy addig csiszolgatták a processzort, amíg a benne lévő mag rétegeinek meg nem jelent a rajzolata, amit lemásoltak, és elkészítették belőle a gyártósort vezérlő mintákat. Ez 64 db. kb. 1 m2-es, 2 mm-es osztású raszterpapírra rajzolt ábrát jelentett nagyságrendileg. Így a gyártástechnológia megvásárlása nélkül tudták reprodukálni a terméket. Persze ez a fajta visszafejtés lassú, és drága módszer, ráadásul nem működött volna a végtelenségig, hiszen 2000-ben a Pentium-4 processzor már 42 millió tranzisztort tartalmazott 0,18 mikronos csíkszélességgel. Ehhez a témához tartozik még egy rendkívül érdekes művészet, amit csak kevesen láthattak, és 2000-ig a közvélemény semmit nem tudott róla. A chip fejlesztők is tudták, hogy le fogják másolni a terméküket, ezért ábrákat helyeztek el a maszk üres területein, ezt "chip art", vagy "silicon graffiti" néven vált ismertté. Volt rá példa, hogy perekben is felhasználták ezeket a képeket, de mára a szigorú ellenőrző szoftverek, és az üres helyek hiánya miatt kihalófélben van ez a fajta önkifejezési forma. Lenti kép jobboldalán láthatunk pár ilyen alkotást, amik az IC belsejében több ezerszeres nagyítás után válnak láthatóvá.

chipart.jpg

A 8088-as le lett koppantva, és le is gyártották. Erre így emlékszik egy kommentelő, aki benne volt a dolgok közepében:

"Működött is, de a kihozatal 20 % alatt volt, ami senkit nem lepett meg. Egyrészt — tudomásom szerint nem voltak meg azok a nagytisztaságú, többzsilipes laborok, amilyenek az IC-gyártáshoz elengedhetetlenek. (Drezdában volt szerencsém látni ilyent: a dolgozó bemegy az első zsilipajtón, pucérra vetkőzik, átmegy a következő helyiségbe, ott jól lezuhanyozik, innét átmegy a következő zsilipajtón, felveszi az odakészített munkaruháját, és innét az utolsó zsilipajtón megy be a munkahelyre, ahol dolgozik.) Szóval, a kihozatal… A chipgyártás úgy megy, hogy van egy kerek sziliciumlapka, arra annyiszor “ráfényképezik” az áramkör rajzolatát, ahányszor ráfér — és ez a lapka megy végig a gyártási folyamaton. A folyamat végén mindegyik áramkört bemérik, hogy jó-e. A rosszakat kidobják. Ha jól emlékszem, a versenyképességhez legalább 70-80 %-os kihozatal kell. Nomármost… Azt mindenki el tudja képzelni, hogy azok az áramkörök, amelyek a lapka szélére kerültek, azok eleve rosszak. Továbbá azt is, hogy minél nagyobb a chip mérete a lapkához viszonyítva, relatíve annál több az “eleve rossz” áramkör. Márpedig a mikroporcesszor-chip elég nagy. Másrészről: egy IC-gyártósor alap-paramétere, hogy “hány inches”, magyarul hány inch ármérőjű a szilíciumlapka, amelyre az áramkörök kerülnek. Emlékeim szerint a MEV 2 inches technológiával rendelkezett, miközben máshol már 3-4 inches technológiák voltak."

Mindezekből az következik, hogy mire a gyár beindult volna már elavultnak minősült, és hatalmas pénzeket kellett volna költeni új gyártósorokra. A mikorprocesszorokat ráadásul a szovjetek, és az NDK is lekoppantotta, és nagy mennyiségben, kielégítő minőségben gyártotta. Igaz, nem a legkorszerűbb típusokat, de az 1-2 generációval régebbi dolgokat amúgy is csak a KGST-n belül lehetett eladni.

Figyelembe kell vennünk még a Moor törvényt is, ami feltételezi a tranzisztorszám duplázódását kb. másfél évente, ez a csíkszélesség feleződését is jelenti nagyjából. Ez pedig azt eredményezi, hogy a gyártósorok ára 10 évente durván megtízszereződik. Könnyen beláthatjuk, hogy ez így nem lett volna fenntartható sokáig.

A harmadik lépésben nézzük meg milyen fejlesztésekben vett részt a vállalat

Meg kell említeni a JATE informatikusaival közösen fejlesztett, a Magyarországon tervezett áramkörök között máig is a legnagyobb integráltságút, a DS-1 adatrendező csipet. (ennek működő példányait – nem sokkal a tűz előtt - a MEV-ben készítették el) A szegediek ennek felhasználásával építettek egy COMMODORE-64 mellé adatrendező SLAVE processzort, és azt be is mutatták.

Egy másik projekt a Lézer Ionizációs Repülési Idő Tömeg Analizátor (LIRITA) kifejlesztése és megépítése volt. A témában összedolgoztak gépészmérnökök, fizikusok, vegyészek. Több újdonságnak köszönhetően, abban az időben a berendezés a világon egyedülálló paraméterekkel rendelkezett. Jól lehetett használni a felületi szennyeződések kimutatására, különböző szubsztrátok elemzésére, ugyanakkor a fény–anyag kölcsönhatás során különböző teljesítménysűrűség mellett képződő plazma kialakulásának és dinamikájának tanulmányozására is. A kutatás és fejlesztés tehát sikeres volt, de mire a berendezés elkészült (a terv szerint időben), a MEV leégett, és a LIRITA rendeltetésszerű használatára nem került sor. A kapott eredmények és publikációk alapján két kollégát meghívtak külföldre (azóta sem jöttek vissza – kint igen szép karriert futottak be), a csoport itthon maradt része egy ideig még kísérletezett a berendezéssel, de aztán a téma lezárult, és a csoport átalakult, mivel újabb projekteket kellett teljesítenünk. Néhány év után a berendezés átkerült egy másik intézetbe, ahol plazmafizikai kísérleteket végeztek vele, aztán bizonyos részeit felhasználva átépítették.

A tűz martalékává váltak még egy sejtprocesszor gyártó kliséi is. Ez a sejtautomaták elvén működött volna, amit Neumann János vezetett be még 1940 körül, aki a gépek önreprodukciójához akart matematikai modellt alkotni. Sajnos erről nem rendelkezem több információval.

A negyedik lépésben foglaljuk össze a lényeget

A MEV a hagyományos félvezetőket, és a kisebb bonyolultságú IC-ket nagyon jó minőségben tudta gyártani, de annak ellenére, hogy ígéretes projektekben vett részt, a nagyobb bonyolultságú processzorok gyártása már nem működött az elvárt szinten.

Végezetül egy részlet Az „MFKI 50 éves” DVD-kiadványból:

A magyar mikroelektronika aranykora

A hazai félvezető áramköri program csúcspontja, az „LSI Kft.”

Ezen a ponton kell részletesebben említést tenni a KFKI szerepvállalásáról a – fentebb „LSI Kft.”-nek nevezett, OMFB finanszírozásával létrehozott – konzorciumban, amely 1975-80 közötti időszakban dolgozott, és amelynek célja az I8080 Intel-típussal ekvivalens mikroprocesszor kifejlesztése volt, valamint a „készség” bizonyítása ezer darab működő példány bemutatásával. A kísérleti gyártást a HIKI Fóti úti telephelyén kialakítandó, minősített tiszta laboratóriumban kellett megvalósítani. A konzorcium főfelelőse a HIKI Félvezető Főosztálya (Ugray L.), részvevői a KFKI-nak az Ionimplantációs Célprogramja (Gyulai J., majd 1978-tól Bánki Ferenc), ill. a program lezárása miatt az MKI, valamint kisebb erőkkel a Mérés- és Számítástechnikai Intézetének (MSzKI) Maszklaborja (Binder Gy.), a TKI Áramkörtervező Főosztálya (Csurgay Á.), a BME Elektronikus Eszközök Tanszéke (Tarnay Kálmán) volt. A céláramkör feldolgozását a HIKI (Simon Zoltán) és az MKI (Keresztes Péter, Pacher Donát) végezte, párhuzamosan, de eltérő stratégiával. Ennek a párhuzamosságnak a haszna bebizonyosodott. A gyártósor felépítése, felszerelése, üzembe állítása 1979. elejéig tartott, ez alatt részletes áramköri, szimulációs és technológiai ismeretekre tettek szert a részvevők. A végső időszak alatt el is készültek az áramkörök és ezzel megkoronázták a hazai félvezető-kutatás, -fejlesztés „aranykorának” nevezhető időszakot. A sikert követő, hibásnak látott és annak is bizonyult döntés, amely a megalakuló Mikroelektronikai Vállalat (MEV) termék-célját nem az elért műszaki tudásra, hanem az EIVRt egyedi eszközgyártására alapozta, eljátszotta hazánk mikroelektronikai esélyeit, amelyet a MEV tűzesete (1986. május 28.) meg is pecsételt.

Részlet a "Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből" című könyvből:

"A különleges gyár 1985-ben kezdte meg próbaüzemét, azonban a változó feltételek és irányítás miatt a termelés csak lassan indult meg. A vállalathoz új vezérigazgatót neveztek ki, dr. Balogh Béla személyében. A termelést először egy váratlan 1985. decemberi kábeltűz akasztotta meg. A sok szempontból vitatott beruházás egyik jelentős fejezete volt az infrastruktúra kiépítése. Az infrastruktúra tűzvédelmi része jól vizsgázott, a rendszer automatikusan bekapcsolt és idejekorán eloltotta a tüzet. A tűz okozta legsúlyosabb kárt a nagytisztaságú tér a befújt korom miatti elpiszkolódása jelentette. Az üzemet több hetes munkával megtisztították, de a tűzvédelmi rendszer halonos újratöltésére még várni kellett. 1986. májusában a MEV vezetése a sor újraindítását határozta el. Az előkészítés során a légcsere leállása miatt a dolgozók közt egyesek rosszul lettek, majd pedig május 22-én az epitaxiás berendezésben hidrogénrobbanásra került sor. A „figyelmeztető” rossz előjelek után került sor 1986. május 26-án a magyar ipartörténet legnagyobb tűzkatasztrófájára, mely során leégett a MEV gyártósora. A közel kétmilliárd Ft kár története sokféleképpen hallható. A hivatalos tűzvizsgálat elektromos zárlatra vezette vissza a tüzet. Voltak azonban pletykák szabotázsról is. A tűz fő okát Mlinkó Tamás (Villamosipari Kutatóintézet), az igazságügyi szakértő abban látta, hogy a mennyezetbe épített szellőző ventillátorok szerelésénél az osztrák fél a náluk szokásos, a magyar előírások szerint tiltott, megoldást alkalmazott, nevezetesen a fázistoló kondenzátorokat vízszintesen helyezték el. Egy meghibásodott kondenzátorból kipattanó szikra gyújtotta be az éppen alatta, szintén a szabályokat megszegve, tárolt használt acetont. A tűz egy egész mémökgenerációnak vette el addigi élete értelmét, de azonnal megkezdődött a rekonstrukció érdekében mind a szakmai munka, mind a lobbizás. "

Források: Elektrotanya, MEV Konteó, EMG üzemi híradó, Wiki, Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből című kiadvány

Mikroelektronikai Vállalat Tovább
10 érdekes gép, amely felébreszti benned a mérnököt

10 érdekes gép, amely felébreszti benned a mérnököt

 almaallo.JPG

Valaki azt mondta, hogy az automatizálásban is van bizonyos fokú művészet, mert megnyugtató nézni a gépeket. Döntsd el magad hogy igaza volt e, nézd meg a következő 10 GIF képet.

1. Lánc készítő gép

20-amazing-machine-gifs-15.gif

2. Tészta szeletelő

20-amazing-machine-gifs-12.gif

3. Így készül a perec

20-amazing-machine-gifs-14.gif

4. Ez meg valami lekváros táska lehet

20-amazing-machine-gifs-13.gif

5. Papír repülő gyártó szerkezet

20-amazing-machine-gifs-4.gif

6. A gemkapocs is készül valahogy

20-amazing-machine-gifs-16.gif

7. Ezt meg csigatészta szeletelőnek néztem, de nem az, hanem csőtészta csavaró

20-amazing-machine-gifs-6.gif

8. Palacsinta fordító

20-amazing-machine-gifs-21.gif

9. Fagylalttölcsér készítő gép

20-amazing-machine-gifs-11.gif

10. Alma hámozó, és szeletelő

20-amazing-machine-gifs_1.gif

 

10 érdekes gép, amely felébreszti benned a mérnököt Tovább
Újabb 10 kihalt formátum

Újabb 10 kihalt formátum

Ezzel a poszttal elérkeztünk a negyvenedik kihalt formátumhoz. Az összes elérhető ezen az oldalon. A képekre kattintva részletes leírás nyílik.

1. Tefifon

Németországban fejlesztett és gyártott formátum, barázdák voltak a szalagon.

img_172-6.png

2. Microdrive

Az IBM által fejlesztett piciny merevlemez.

6696037503647793.jpg

3. Stereo Pak

4 sávos kazetta néven vált ismertté, az első autóban használatos kazettás rendszer.

muntz_stereo-pak.jpg

4. U-matic

Hivatalosan az első kazettás videó formátum, amit a SONY fejlesztett ki.

a_u-matic.jpg

5. Betamax

Szintén a SONY által fejlesztett, házi használatra szánt rendszer.

betakcsajo.jpg

6. Fidelipac és Audiopak

Stúdió célra használt végtelenített kazettás formátumok.

6617-d55b-476b-b350-45dba03d657d.jpg

7. Video Floppy

Főleg állóképek analóg módon való rögzítésére használt rendszer.

asztali.jpg

8. Adat Mini-Disc

A nagy sikerű MiniDisc-nek volt adat, és Hi-MD verziója is.

 

sony_himd.jpg

9. VHS-C

A normál VHS hordozható kamkorderekbe készült verziója.

jvc_victor_gr-c1_camcorder_side_rear_view_1.jpg

10. Digital-S (D-9)

Szabvány VHS tokot használó professzionális rendszer.

digital-s-cassette-tape.jpg

Ezek fértek a mostani csomagba. Valaki már az első tíznél azt mondta: minek ennyi? Manapság több csak elvétve fog megjelenni, mert az olcsó memóriák miatt nincs szükség új formátumokra.

 

Újabb 10 kihalt formátum Tovább
Hiradástechnika Szövetkezet

Hiradástechnika Szövetkezet

A Híradástechnikai Szövetkezet története

 cam0121.jpg

A sorsdöntő porszívómotor

1951-et írunk, és a magánvállalkozásokat teljesen ellehetetlenítik az országban, ekkor Seres Sándoréknak elromlott a porszívójuk. Ez hogy függ össze? Elmondom. Seresék ékszerész kisiparosok, akikkel szemben laknak Takácsék, akik tekercseket készítenek, és ezt látják az ablakból Seresék. Átviszik hozzájuk a porszívót, hogy tekercseljék meg a motorját, eközben beszédbe elegyednek. Mivel azonosak a problémáik, gyorsan megtalálják a közös hangot. Takács szerint szövetkezetet kell alakítani, ahova belépnek a kisiparosok, alkalmazottaik és családtagjaik. Legalább 15 főt kell toborozni, ez az egyetlen járható út. Mire kész lett a motor Seresék már be is léptek az új szövetkezetbe. Az alakuló közgyűlést 1951 November 14-én tartották. Az alakuláskor a név: HIRADÁSTECHNIKAI MŰSZERKÉSZÍTŐ KISIPARI TERMELŐ SZÖVETKEZET. Megkezdődött a termelés a Telepes utca 11. szám alatti helyiségben. Kezdetben még önálló fejlesztőgárda nélkül, kezdetleges körülmények között, különféle műszerek gyártásába kezdtek. Külső szakemberek által tervezett mérőműszerek voltak a szövetkezet hőskorának (1951-1956) első termékei, amikből lentebb látható pár darab.

htscan01good.jpg

A létszám rohamosan bővült. 1954-ben 97 fő, 1955-ben már 113 fő volt tag. Ahogy 50-nél többen lettek, nagyobb műhelyet kellett vadászni. Így történt, hogy benyitottak a Péterffy Sándor utca 44. sz. alatti illatszer boltba, ahol a pult mögött tartózkodó tulajdonos pár megkérdezte: mit parancsol a kedves vevő? -Ezt a helyiséget! -hangzott a válasz. A tulajoknak a szeme sem rebbent, mivel ők is kisiparosok voltak beléptek gyorsan a szövetkezetbe, és "apportként" bevitték a helyiséget, ők maguk pedig anyagbeszerzőként tevékenykedtek tovább új munkahelyükön. Nagyon sok műszaki tiszt is itt talált egzisztenciát a hadseregben történt tömeges elbocsájtások után.

Azért nem ment minden ilyen simán, voltak távozók is, meg érkezők is. Leváló, és megszűnő részlegek (kerámia üzem). A döntésekhez szükséges tájékozottság néha leküzdhetetlen akadályokba ütközött, hiszen a legegyszerűbb gazdasági áttekintést sem lehetett megszerezni. A sajtóban csak jelentéktelen részadatok jelentek meg. (Nehogy az ellenség tájékozódni tudjon!) 1956-ban is nagyon sok jó szakember távozott. Ennek ellenére 10 milliós éves bevételek születtek, és jelentős exportot bonyolítottak.

1956 után újjá kellett szervezni a szövetkezetet, és egy 10 éves új korszak kezdődött. Ekkor alakult ki a TV műszer profil. Ebben az időben kezdett elterjedni a TV műsorszórás. A szövetkezethez érkező fiatal, és ambiciózus új mérnökök, és szakemberek megérezték az idők szavát, és elkezdődött a TV javításhoz és gyártáshoz szükséges műszerek fejlesztése, és gyártása. Az első sikertermék a TV OSCILLOSYNCHROSCOPE, ami bár elektroncsövekkel készült, de a maga idejében rendkívül korszerűnek számított, ráadásul hazai alkatrészekből épült fel, és nem győzték gyártani. Külön kategóriát teremtettek a TV KOMPLEX GENERÁTOR nevű műszerrel, amelyben több TV javításhoz alkalmas egységet építettek össze egybe. Nyugat-Európában is csak egy cég próbálkozott ilyesmivel, ezért nagy meglepetést okozott, hogy egy magyar szövetkezet ilyesmit gyárt. A PORTABLE TV TESTER is igen jól sikerült eszköz lett. A helyszíni javításokhoz tartalmazott több egységet, de a gyártásban és szervizekben is használható volt. Hihetetlen piaci sikere lett itthon és külföldön egyaránt. A TV szervizasztal is nagyon betalált, egy forgótányér volt a közepén ahová a készüléket rakták, előtte tükör, a polcokon pedig a jól bevált műszerek.

Eredményes tárgyalások után, 1960. december 27-én a Görgőkészítő Szövetkezet és a Híradástechnika Szövetkezet tagjai fúziós közgyűlésen szavazták meg az egyesülést. Ezután a létszám már 322 főre emelkedett. A szövetkezet helyiséghez, gépekhez, és új szakemberekhez jutott, a görgősök pedig- akiknek fő profilja a csapágykészítés volt- elkerülték a csődöt. A fúzió utáni első évben 33 millió forint volt az árbevétel.

A hatvanas évek legelején már hozzá lehetett jutni a Vidikon képfelvevő csőhöz, amivel kis méretű kamerák készülhettek. Ekkor ismét jó érzékkel belefogtak az ITV (ipari televízió) profil létrehozásába. Lenti képen baloldalon egy korai fejlesztésű kültéri vízálló modell látható, mellette pedig a hetvenes években készült tranzisztoros gép. A rendszerek általában 4 kamerával készültek, és hagyományos tv készüléket is lehetett használni hozzájuk monitorként. Ez akkoriban nem volt szokványos.

itv01.jpg

1966-tól bevezették a modular rack rendszert, ami lehetővé tette, hogy előre legyártsák a készülékek dobozait, és csak később építsék bele az adott eszközhöz tartozó modulokat. Az országban először használtak integrált áramköröket (IC) , ami jelentősen növelte az export képességet. 1966 és 1971 között ismét sikeres műszer fejlesztések jöttek. Lenti képen látható pár darab ezekből. AUDIO KOMPLEX GENERATOR, TV MINISCOPE és PORTABLE TV TESTER.

muszin01.jpg

1971-től elkezdődtek a színes ITV rendszerek fejlesztései. 1972-től pedig felpörögtek a dolgok. Rengeteg új termék érkezett, és folyamatosan bővült a paletta. VIDEOLUX kamera sorozat, Távvezérelhető forgóasztal és pultok, MINILUX kamera, színes és fekete/fehér monitorok, képkeverők, automata videóközpontok, videó szétosztók, nagyérzékenységű kamerák és még sok más dolog.

vegyes.jpg

Természetesen a műszerek tervezése is gőzerővel folyt. Beindult a KITU nagyberendezés fejlesztése, ami bonyolultságánál fogva több évet vett igénybe, és külön részleg alakult rá. A KITU egy televíziós mű adó volt, amit a tv gyártásban a végellenőrzést tette praktikusabbá. Az első KITU 1976-ban került ki a felhasználókhoz, és még 1989-ben is gyártották. Létezett SECAM, PAL és NTSC verziója is, hatalmas export igény volt rá.

1973 környékén elkezdték forgalmazni az első mikroprocesszort a 4040-est. A HT-nek néhány évvel később már el is készült az első olyan készüléke ami ezt használta, egy Audiovizuális oktató-vizsgáztató készülék a HT-AV 77. A Motorola 8 bites 6800-as mikroprocesszorára épülő, moduláris felépítésű HT 680X típusú berendezés volt az első Magyarországon fejlesztett és gyártott számítógép. A maga korában extrém nagy memóriával rendelkezett (512 kByte RAM). Ki lehetett egészíteni színes megjelenítővel, és tartalmazott nagy sebességű A/D átalakítót is, amely alkalmas volt szabványos videó jel digitalizálására és tárolására.

elsoproci.jpg

Az 1978-as év újabb fordulópontot hozott, ekkor költözött a cég a Temesvár utcai új telephelyre.

1972-ben került forgalomba az első négy alapműveletes zsebszámológép. Ezt követően minden évben az előzőnél nagyobb tudású gép készült a hazai felhasználók számára. Eleinte a kanadai Bowmar cég gépeinek licenc gyártása folyt, de volt hogy a készülék csak át lett címkézve, vagy pár dolgot kiváltottak benne itthoni olcsóbb alkotó elemekre.

zsebszam.jpg

A Híradástechnikai Szövetkezet utolsó OEM produktuma, az 1984-től itthon összeszerelt Sharp PC-1500-ra épülő PTA-4000, akkori relációban igen komoly képességű Basic-ban programozható kisszámítógép. Relatíve jelentős teljesítményű, Z80 kompatibilis processzorral készülő, 156*7 pixeles, grafikusan programozható LCD kijelzővel készült. Az eredeti Sharp 1.8K alapmemóriával és 8K memóriabővítéssel szállított készülék volt, a magyar változatot 16K memóriával is adták. A nyomtató-interfész egyfelől kazettás magnót is illeszt, másfelől figyelemre méltó tulajdonsága, hogy normál papírra, 4 különböző (egy forgatható revolver-fejben elhelyezett) kis golyóstollas patronnal rajzol, a betűket is rajzolja – és így képes komplex grafikonokat, ábrákat is megjeleníteni. Saját korában igen komoly berendezés volt (hazai relációban csillagászati áron) – de az idő gyorsan elhaladott felette.

ht_pta4000a.jpg

A HT1080Z számítógépet is a Híradástechnikai Szövetkezet készítette az első iskola-számítógép pályázatra, amelyet meg is nyert vele. Igaz, egy licenc licenceként - az eredetije a Tandy TRS 80 Model I volt, amelyet a hongkongi EACA vállalat Video Genie néven gyártott - ez alapján készült a hazai változat. A középiskolák nagy részét ezzel a géppel szerelték fel állami pénzen. Ezen kívül még a távol-keleten KIT formájában megvásárolt gépek összeszerelése, és ellenőrzése is folyt a HT-nél, amelyekből itthon több ezer darabot értékesítettek. A szövetkezet saját célra is beruházott ezekből, 1989-ben 200 db PC működött a különböző munkahelyeken. ht1080z.jpg

A Hiradástechnika Szövetkezet részt vett az úgynevezett Föld programban, amelynek lényege a kozmikus eszközökkel készített felvételek népgazdasági hasznosítása volt. A munka 1981-ben kezdődött el, és az űrből érkező nagy mennyiségű információ feldolgozása, valamint az ehhez szükséges eszközök létrehozása volt a fő cél. A program keretében két fejlesztés történt, egyik egy képbeviteli egység, ami tetszőleges képi információ számítógépes rögzítésére szolgált, másik pedig az ATLAS-90 Interaktív képfeldolgozó rendszer, ami a bevitt információk feldolgozására volt hivatott.

A 80-as évek első felében a műholdas tv megjelenésével megsokszorozódtak a csatornák, és a kábel tv ígéretes perspektívának ígérkezett. A HT belekezdett fejállomások, és CATV részegységek gyártásába. Ezzel is sikeresek lettek, még BNV díjat is kaptak. Egyes mérnöki tervező munkahelyek már ekkor is igényelték a normálnál nagyobb képfelbontást. A HDTV szabvány még nem igazán volt egységes, de a HT megérezte hogy ebbe az irányba kell fejleszteni.

hdtvvv02.jpg

1986-ban a BME-vel közösen már a D2-MAC generátor tervezésébe kezdtek. Ebben az évben már a fejlesztés különvált a gyártástól. Mindig megérezték a fejlődés jó irányát, de a rendszerváltásnak nevezett jelenséggel nem kalkuláltak.

Jelentős export sikerek is születtek a szövetkezetnél, bár legnagyobb partnere neki is a Szovjetunió volt, ami 1990 után gondokat okozott. Külkereskedelmi cégeken keresztül már az 50-es években sok tv műszer készült külföldi piacokra. 1964-ben a termelés majdnem 70%-a exportra irányult. Az első nagy tőkés üzlet 1965-ben kezdődött, 2000 darab ipari kamera nyugatnémet országi szállításával. Több nemzetközi sport esemény beszállítói közt is szerepelt a HT. 1968. évi Grenoblei Téli Olimpia, 1970-ben megrendezett Tátrai Sí Világbajnokság, és természetesen az 1980-as Moszkvai Olimpia, ahová 1100 db monitort rendelt a szovjet partner. Készültek műszerek osztrák és nyugatnémet megrendelésre, de szállítottak Nigériába, és Angolába speciális tv rendszereket megfigyelési célra. Különösen népszerű volt az éjjellátó kamera (lent jobbra). A kábel tv egységek célirányos fejlesztésével rendszeres vevőkké váltak olyan nagy nyugati cégek, mint a FUBA, Hirschmann, Kathrein. A GRUNDIG PAL-SECAM szervizműszereket vásárolt. Sikerült bejutni az USA piacára is. A GBC cég vásárolt nagy érzékenységű kamerákat, majd 1987-től NTSC szervizműszert szállítottak az NCM részére. A 80-as évek végére Kína és India is a műszer vásárlók közé lépett, mert akkor kezdett arrafelé felfutni a tv gyártás.

olimpia.jpg

1989 végén a HT központja: Budapest 1116, Temesvár U. 20. Telephelyek: Román utcai késztermékgyártó telephely, központtal szemben a Kondorfa utcai üzemcsarnok, Balatonlelle (itt készültek a nagy szériás termékek), Fonyódi telephely. A cégnél ekkor 1500 ember dolgozott. Ugyanebben az évben részvénytársasággá alakulnak, és több vegyes vállalatot hoznak létre.

Az Elektromodul és a HT, valamint a svájci Strafa Control System osztrák leányvállalatából alakult a Modultechnika KFT, ami a fonyódi telephelyen klíma és fűtési rendszerek elektronikáinak gyártásával kezdte, majd egészen 2010-ig internet és kábel tv szolgáltatást nyújtott korszerű hálózatán, de ekkor a Magyar Telekom felvásárolta.

Szintén az Elektromodul, a HT és egy tajvani cég alapította a Digimodul KFT-t, ami IBM PC-ket rakott össze egy darabig.

Az Alcatel Hungary Híradástechnikai Kft-t 1990. májusában vegyesvállalati formában alapította az Alcatel Austria AG., a Híradástechnika Szövetkezet, a MATÁV leányvállalata a Comex Budapesti Telefon Alközpont Kft., a Budapest Bank Rt. és az osztrák Creditanstalt csoporthoz tartozó Ca-3 Banken Beteiligungsfonds AG., 20 millió forintos alaptőkével. A vállalat neve AHT Híradástechnikai Kft. lett. 2001-ben az üzleti kommunikációs üzletág kivált a vállalatból Alcatel e-Business Rendszerek Kft. néven. 2002. év elején ezt a vállalatot - Európa-szerte 17 hasonló Alcatel-vállalattal együtt - megvette az Egyesült Államok-beli Platinum Equity befektetői csoport, aki 2002. őszétől NextiraOne márkanév alatt működteti azokat.

Az OMFB, MTA, HT és a Budapest Bank alapította 1989-ben a Nyomtatott huzalozású Áramköri Lapokat Gyártó Zrt.-t, professzionális nyomtatott áramköri lapok készítésére. Ez a cég ma is működik "HITELAP International Zrt." néven, bár a honlapjukon arról lehet olvasni 2015 áprilisában, hogy csődeljárás alatt vannak éppen.

1991. őszén megkezdődött a termelés a Holland PHILIPS érdekeltség részére a fonyódi üzemben. A termékek: videófej-meghajtómotor állórész, később pedig CD mechanikák. 1993. március 1-én az akkor már Híradástechnika RT. megalapította a FONYTON Kft.-t. 1999-től a PHILIPS első számú OPU gyártóbázisává váltak. 2000-től a PHILIPS elkezdte a termelésének áthelyezését Távol-Keletre és folyamatosan építette le európai gyártóbázisait, így a FONYTON Kft.-t is. 2002-ben a PHILIPS teljesen kivonult Fonyódról, gyártócsarnokainkban csupán egy kis létszámú csapat (BGF) állított elő termékeket az osztrák AIK cég részére. 2003 nyarán a vállalat kapcsolatba került a világhírű Datasensor céggel, és honlapjuk szerint még ma is léteznek.

A Híradástechnika Trade Kft. a Híradástechnika Szövetkezet vagyonvédelmi és videotechnikai részlegéből 1992-ben szerveződött, önálló fejlesztő, gyártó és értékesítő, valamint rendszerszervező és szolgáltató vállalkozás, mely hazai, kanadai és német tőke bevonásával működik napjainkban is.

WMD electronics Kft. elsődleges tevékenysége a zártláncú videó technikában használatos, saját fejlesztésű, szabadalmaztatott, VMD960 digitális videó mozgásérzékelők fejlesztése, gyártása, az általunk gyártott készülékek szervizelése, a témakörhöz tartozó szaktanácsadás. Jelenleg a volt HT (Temesvár u 20) központban találhatóak, de bővebb infó nincs róluk.

Végezetül egy nemrég előkerült promó filmecske, ami 1982-ben készült.

Források: A HT története című kiadvány (1989), Nemzeti Filmmásolda, Tóth Ferenc, Házi-kalkulátor múzeum, Rádió Múzeum, Régi magyar műszerek, Benyovszky Gábor

 

Hiradástechnika Szövetkezet Tovább
Oroszország elfeledett űrprogramja

Oroszország elfeledett űrprogramja

Két szovjet űrsikló rothad egy óriási elhagyott hangárban

 

Ralph Mirebs fényképész ellátogatott egy elhagyott hangárba Kazahsztánba, a Bajkonuri Űrközpont közelében. A balsorsú űrsikló programból itt még mindig található két félbe hagyott prototípus.

Az 1980-as években a Szovjetunió megépítette a saját űrsiklóját, de annak ellenére hogy sikeres pilóta nélküli tesztrepülést hajtottak végre, az emelkedő költségvetési megszorítások és a birodalom széthullása miatt a programot megszakították. A hangárok az enyészet martalékává váltak. Összesen öt példányt kezdtek el építeni, de csak a Burán lett teljesen kész, vele zajlott az egyetlen repülés. Amikor 2002-ben leszakadt az egyik hangár tetőszerkezete, akkor megsemmisült. További két példány ki van állítva, de még mindig maradt két modell a szerelőcsarnokban, amiket az alábbi fotósorozaton láthatunk.

29891c6e00000578-3119861-image-a-71_1434022184481.jpg

A hangár közelében található a Bajkonuri Űrközpont Kazahsztánban, amit még ma is használnak Szojuz rakéták indítására.

29897ee200000578-3119861-image-a-91_1434027677715.jpg

Vastag porréteg a szárnyakon, a hangárt egyszerűen a sorsára hagyták.

29891cf900000578-3119861-image-a-43_1434022046061.jpg

Ez a legnagyobb épület az űrközpontban, 132 méter hosszú, és 62 méter magas.

29891d1100000578-3119861-image-a-45_1434022054991.jpg

A hőálló csempék sok helyen hiányoznak, mindenütt por, és madár ürülék.

29891cd300000578-3119861-image-a-47_1434022064135.jpg

A pilótafülke is erősen megfogyatkozott az idők folyamán.

29891cbf00000578-3119861-image-a-49_1434022080605.jpg

A lecsupaszított, vagy meg sem épített fülke egy másik nézetből.

29891cc500000578-3119861-image-a-61_1434022143767.jpg

A hangár tetején lévő daruk akár 400 tonnát is fel tudtak emelni.

29891d0d00000578-3119861-image-a-59_1434022132414.jpg

Lent síneken mozgó platformok szolgáltak az eszközök helyváltoztatására.

29891c8500000578-3119861-image-a-57_1434022123896.jpg

A raktér erősen hasonlított a NASA által építettre.

29891cba00000578-3119861-image-a-67_1434022166167.jpg

A belső terekben mindenütt törmelék és szemét szétszórva.

29891c6200000578-3119861-image-m-69_1434022171916.jpg

Micsoda kemény munka, és mekkora erőforrások mentek veszendőbe. Felbecsülhetetlen értékeket evett meg a rozsda az elmúlt évek során.

29891cef00000578-3119861-image-m-55_1434022109148.jpg

29891ccf00000578-3119861-image-m-51_1434022086629.jpg

Az utolsó kép pedig akkor készült, amikor még működött a komplexum.

2989347e00000578-3119861-image-a-64_1434022157143.jpg

 

ralphmirebs.livejournal.com

Oroszország elfeledett űrprogramja Tovább
süti beállítások módosítása