Az Almaz program
Bizonyára mindenki hallott már Gagarinról, netán Tyereskováról vagy hogy amerikait is említsek Neil Armstrongról, akik valamilyen szempontból az elsők közé tartoztak, amikor az űr felfedezéséről beszélünk. Tény, hogy a katonák meghatározó szerepet játszottak az űrkutatásban, mindkét oldalon. Ebből adódóan az űrkutatás és a katonai felderítés kéz a kézben jártak, hiszen teljesen legálisan végezhető tevékenység belenézni Johnson vagy Brezsnyev reggelijébe, mert nem sértettek légteret. Nem szükséges kínos magyarázkodás, ha esetleg lelövik a felderítőgépünket (lásd az U-2 történetét), hiszen néhány száz kilométer magasságig akkor még nem lehetett célzott lövést leadni. Mindkét oldal felderítő űrhajókat épített, amelyek fedélzetén emberek dolgoztak és a maguk módján hazájukat szolgálták.
Természetesen titokban, a részletek teljes elrejtésével, maximum a propaganda célját szolgáló információkat osztották meg. A továbbiakban – vélhetően koránt sem teljes – történet a szovjet katonai űrállomások fejlesztéséről szól, amelyet mérnöki kudarcok és emberi tragédiák kísértek.
Gagarin után
1962. decemberében a szovjet űrkutatás atyja, Szergej Koroljov (lent jobbra), felvázolta a többcélú embereket szállító űrhajók tervezetét, a Szojuz projektet. Koroljov nagyon jól tudta, hogy az űrjárművek hatalmas költségeit és a finanszírozás problémáit csak a Honvédelmi Minisztérium tudja megoldani. Ezért a tervezet olyan űrhajók megépítését javasolta, amely mozgásteret adott a megrendelőnek – adott esetben a Szovjet Hadseregnek –, hogy egy űrhajó megépítésével két, funkciójában különböző változatot kapjon: a Szojuz-P változatot (Perehvatcsik, azaz elfogó vadász) és a Szojuz-R változatot (Razvedcsik, azaz felderítő).
Rögtön szögezzük le: Koroljovnak nem volt ideje dolgozni ezen a projekten, ez nála csak egy mellékszál volt. 1963-ban a Koroljov által vezetett OKB-1, a Voszhod (többszemélyes űrrepülés, űrséta) és N1 projektekkel (a szovjet holdprogram hordozórakétájával) volt elfoglalva. De bizonyára presztizskérdésnek tekintette azt, hogy ami a kozmosszal kapcsolatos fejlesztés, az az ő asztala. Ezért Koroljov úgy döntött, hogy amíg az OKB-1 kalinyingrádi telepe a Szojuz-A űrhajó fejlesztésére koncentrál (azaz a szovjet holdprogram űrhajójára), addig a katonai projekteket átengedi az OKB-1 kujbisevi telepének, ahol Dmitrij Iljics Kozlov irányítása alatt a Szojuz-P és a Szojuz-R projektekkel foglalkoznak majd.
Az OKB-1 története második világháborút követő évekig nyúlik vissza. 1946. május 16-án hozták létre a 88. számú Fegyvergyár alapjain a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézetet (CNIIMas, vagy NII–88), melynek feladata a ballisztikus rakéták és űrkutatási eszközök fejlesztése volt. Majd az NII–88 keretein belül augusztus 26-n alakították meg a 3. számú speciális tervezőirodát, melynek vezetőjévé augusztus 30-n Szergej Koroljovot nevezték ki. A későbbiekben ez a részleg vált az 1. számú Kísérleti Tervezőiroda (OKB–1) alapjává, melyet 1956-ban hoztak létre. A tervezőiroda gyártóbázisa továbbra is a 88. számú gépgyár volt. 1966-ban egy vállalatba szervezték az OKB–1-t, a tervezőiroda kujbisevi kirendeltségét, valamint a Kísérleti Gépgyár (ZEM) névre átnevezett 88. számú Fegyvergyárat, az új szervezet pedig a Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda (CKBEM) nevet kapta. A tervezőirodát első vezetőjéről, Szergej Koroljovról nevezték el. Közel 30 000 magasan képzett szakembert (tudósokat, mérnököket, űrhajósokat) alkalmaz, foglalkoztat. Jelenleg több vállalatból, leányvállalatból tevődik össze. 1974-ben a vállalatot akkori vezetője, Glusko javaslatára NPO Enyergija névre keresztelték át.
A Szojuz-R rendszer két külön elszeparált űrhajóból állt, természetesen a Szojuz tervekre alapozva. Az összekapcsolt komplexum össztömege 13 tonna volt. Úgy tervezték, hogy a kis orbitális állomás (11F71) fotó-felderítő eszközökkel és elektronikus hírszerző berendezésekkel lett volna felszerelve. A állomáshoz a kujbisevi iroda egy szállító űrhajót is tervezett, ez volt a Szojuz 7K-TK (11F72). A Szovjet Légierő és a Stratégiai Rakétacsapatok élénken támogatták ezeket a változatokat, ugyanis megtudták, hogy az amerikai légierő orbitális laboratóriuma (MOL - Manned Orbital Laboratory), melyet emberrel a fedélzeten akartak üzemeltetni, már az előzetes koncepció fázisában volt (később 1963. december 10-én jóvá is hagyták), azaz úgy nézett ki, hogy a szovjet hadsereg lépéshátrányba kerülhet. Ennek megfelelően nincs semmi meglepő abban, hogy a Szojuz-R a védelmi minisztérium ötéves felderítési tervébe be is került.
Ekkor azonban egy új játékos is megjelent a színen, aki történetesen a szovjet oldalon játszott. Az ukrán származású Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej, az OKB-52 vezetője és mellesleg Koroljov riválisa volt, aki tehette ezt, mert nem más volt a patrónusa, mint az éppen hatalmon lévő Hruscsov.
De hát Hruscsovnak is meg volt a maga gondja-baja a szovjet pártvezetéssel, Cselomej pedig gyorsan engedélyt kért egy nagyobb – 20 tonnás – katonai űrállomás fejlesztésére három űrhajóssal a fedélzeten. Hogy mennyire jól gondolkodott azt az is bizonyítja, hogy Cselomej az engedélyt mindössze két nappal Hruscsov leváltása előtt kapta meg. Ez volt az Almaz (Gyémánt) fedőnévre keresztelt program.
A második világháború idején, 1941-től Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej a Központi Repülőgépmotor Intézetben dolgozott. Ott építette meg 1942-ben az első szovjet úgynevezett lüktető sugárhajtóművet Abban az időben csak Németországban foglalkoztak hasonló erőforrásokkal. 1944 nyarán a dél-anglia elleni támadások nyomán egyértelművé vált a lüktető sugárhajtóműves német V-1 (Fieseler Fi 103) robotrepülőgép létezése, a szovjet vezetés egy hasonló fegyver kifejlesztéséről döntött. A lüktető sugárhajtóművekkel végzett korábbi sikeres tevékenysége miatt a Szovjetunió Állami Védelmi Bizottsága és a Repülőgépipari Népbiztosság Cselomejt bízta meg a szovjet robotrepülőgép mihamarabbi létrehozásával, és egyúttal az 51. számú Repülőgépgyár igazgatójává és az üzem tervezőirodájának főkonstruktőrévé nevezték ki. Korábban ennek a gyárnak a vezetője Nyikolaj Polikarpov volt, aki nem sokkal Cselomej kinevezése előtt halt meg. A tervezőirodából alakult ki később az OKB-52 tervezőiroda, mely napjainkban NPO Masinosztrojenyije néven működik.
Az a helyzet alakult ki, hogy 1965-ben két, egymással versengő projekt – Almaz és Szojuz-R – ugyanazt a célt tűzte ki, katonai felderítő űrállomások fellövését. Amikor 1965. júniusában az amerikaiak elindították a Gemini-4-t, amely hivatalos célja az első amerikai űrséta és az űrrandevú (azaz más űrhajókkal történő kapcsolódás) kikísérletezése volt, a szovjetek nyugtalankodni kezdtek. Erre csak rátett egy lapáttal a tény, hogy az USAF orbitális laboratóriuma már a célegyenesben került, így a szovjetek rádöbbentek, hogy gáz van, mert 1968-nál hamarabb sem a Szojuz-R, sem az Almaz nem fog repülni. A Szovjetunió lépéshátrányba került.
1965. augusztus 24-én sürgős intézkedéseket rendeltek el, hogy a legrövidebb időn belül teszteljék az emberi részvétellel indított katonai űrtechnika pályára állítását. Ennek eredménye volt 1967-ben Kozlov kísérleti Szojuz űrhajója (7K-VI) , amely a „Zvezda” (Csillag) nevet viselte. 1966. januárjában Koroljov váratlanul meghalt és az OKB-1 vezető nélkül maradt. Ez mondhatni kapóra jött Cselomejnek, mert így csak egy projekt maradhatott és ez az Almaz volt. Még a Szojuz-R azonosítóját (11F71) is megkapta. Kozlov Szojuz-R-jére a törlés várt, utasították is őt, hogy adja át Cselomejnek az összes addig elért adatot és eredményt.
Kozlov kezében csak a szállító űrhajó 7K-TK fejlesztése maradt, ami a legénységet szállította volna az Almazra. Kujbisevben folytatódott a munka, elkészült a műszaki dokumentáció a 7K-TK szállító űrhajóhoz, de jóval előbbre jártak mint az Almaz és 1966. decemberében olyan szintre jutottak, hogy a fejlesztést le kellett állítani az Almaz késedelme miatt. A szállító űrhajó projekt kénytelen-kelletlen űrkomp projektté alakult át, a továbbiakban már Szojuz 7K-OK néven futott tovább. Minden számítás arra mutatott, hogy 1967-ben lesz kész az Almaz, 1968-ban megkezdődhetnek a tesztek és a rendszer 1969-ben szolgálatba tud lépni.
De láthatóan Kozlov nem hagyta annyiban a Szojuz kinyírását. A Szojuz 7K-OK kompok első tesztrepülései során számos tervezési és minőségi problémák jelentkeztek, ezek után Kozlov elrendelte a rakéta – és csak úgy mellesleg az eredeti Szojuz „Zvezda” űrhajó – újratervezését. Az eredmény egy kisebb 6,6 tonnás űrhajó lett, amely kétfős legénységgel a tervek szerint egy hónapig maradhatott volna orbitális pályán. Az űrhajósoknak szolgálati fegyvert (TP-82) is beterveztek, mivel a landolás legtöbbször a kietlen tajgán történt, és ha a keresőcsapat sokat késett, akkor a túléléshez jól jött. A fegyver tusát fejszeként is használhatták, vagy akár kunyhóépítéshez jeget vágni is lehetett vele.
A végső elrendezés nagyon hasonló volt az amerikai MOL megoldásra, ami inkább a célszerűségnek tudható be: a visszatérő kapszula elöl, utána az orbitális rekesz – a két fő rész között egy átjáró volt –, majd a hajtómű modul. Jól láthatóan a párt bürokratikus adminisztrációja nem volt képes feldolgozni a tervezőirodák közötti versengést: az újrafogalmazott projektet 1967. július 21-én hagyta jóvá az SZKP Központi Bizottsága és az első repülés időpontját 1968-ra és az üzemelés megkezdését 1969-re tűzte ki. De az OKB-1 új vezetője, Koroljov utóda, Vaszilij Pavlovics Misin nehezményezte Kozlov önállóságát és bonyolult mahinációk után megszerezte az irányítást a projekt felett. Az OKB-1 rossz gazda volt és a Szojuz-R projektet végül 1969-ben végleg törölték. Cselomej eközben igyekezett kiszorítani az OKB-1-et az Almazból. Az 1967. június 21-i tervek szerint az Almaz állomás egy orbitális blokkból (11F75) és egy leszálló egységből (11F74 VA) állt és mellesleg szükségtelenné vált a Szojuz 7K-TK szállító űrhajó. 1969-ben az Almaz ugyan még egy centit sem repült, de Cselomej egy lépéssel tovább ment és javasolta a Szojuz 7K-TK lecserélését a saját tervezésű ellátó űrhajóval (TKS), amiben teherszállító blokk és legénységi leszálló kapszula is volt. Az Almazba természetesen betervezték a hátrasiklás nélküli ágyút és a törölt Kozlov Szojuz űrhajó egységeit is.
A tervek szerint a 20 tonnás Almaz 2-3 évig lesz képes működni és biztosítani az életkörülményeket a fedélzeten szolgáló űrhajós katonáknak. A háromfős legénység 90 napos váltásokban látna el szolgálatot, míg a szükséges élelmiszert, üzemanyagot, levegőt a TKS szállító űrhajóval akarták biztosítani. A TKS újrafelhasználható legénységi kapszuláit tízszer tervezték felhasználni.
Cselomejnek azonban továbbra is gondot okozott a pártvezetés, ami újabb és újabb késlekedésekhez vezetett. Amíg Hruscsov volt a párt főtitkára – és Cselomejnél dolgozott Hruscsov fia – minden rendben volt. De Cselomej nem volt tapasztalt politikus és elbagatelizálta Dmitrij Usztyinov, a Minisztertanács elnökhelyettesének hatalmát. Amikor Brezsnyev megszerezte a hatalmat, Ustyinov lett a Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja és mellesleg védelmi miniszter is. Cselomej befolyása meggyengült és a projekt végzetesen lemaradt az amerikai MOL mögött.
1969. július 20-án az amerikaiak leszálltak a Holdon és a Brezsnyev által vezetett Szovjetuniónak le kellett mondania erről a trófeáról. A Szovjetunió sohasem vonta kétségbe a holdraszállás tényét, sőt, saját holdraszállási programjukat leállították és – egy kicsit savanyú a szőlő alapon – a továbbiakban az űrállomásokra koncentráltak.
A Szaljutok
Brezsnyev utasította az OKB-1 vezetőjét Vaszilij Pavlovics Misint, hogy hamar-hamar készítsenek egy űrállomást, amihez használják fel az Almazt és a Szojuz már kész rendszereit. Cselomej kénytelen volt átadni Misinnek nyolc elkészült Almaz konstrukciót, de a Szojuz rendszereit az ő irányítása alatt szerelték be. Köszönhetően Brezsnyev beavatkozásának a Szovjetuniónak sikerült az első űrállomás címet megszereznie. Ez volt a Szaljut-1, ami a fentiekből talán már érthető, a soha teljesen el nem készült Almaz katonai űrállomás felhasználásával lépett színre. A személyzetet Szojuz űrhajókkal szállították és egy dokkoló rendszeren keresztül jutottak be az űrállomásra.
1971. április 19-én indult el az első Szaljut. Balszerencsés űrállomás volt, mert a néhány nap múlva érkező Szojuz–10 űrhajó nem tudott kikötni az űrállomáson, illetve a két eszköz közötti átjárót nem tudták kinyitni, így az űrhajósok dolguk végezetlenül tért vissza a Földre. A következő csapat a Szojuz–11 űrhajósai voltak (Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev), akik több mint három hetet töltöttek el a fedélzeten. De a visszatéréskor az űrhajóból kiszökött a levegő, és mivel a szkafander nem volt „betervezve”, mindhárman meghaltak. Ezután tették kötelezővé a szkafanderes visszatérést a Szojuz űrhajókon. A Szaljut-1 1971. október 11-én semmisült meg a légkörben.
A Szaljut-1 űrállomás tragédiája után Brezsnyev végül is engedélyezte Cselomejnek az eredeti Almaz elindítását, hogy a Szovjetunió legalább az űrállomások kategóriájában meg tudja őrizni előnyét a megjelenő amerikai Skylab egységekkel szemben.
Ez volt a Szaljut–2, ami kimondottan katonai felderítési feladatokat kapott és 1973. április 4-én indították el. Az űrállomás teste gyakorlatilag két hengerből állt, az egyik 2,9 méteres, a másik 4,3 méteres átmérővel, a teljes hossz 11 méter, a tömege 11 tonna volt.
A konstrukció egyik végén a dokkoló egység, míg a kisebb átmérőjű végére egy légzsilipet terveztek. Az energiát egy 52 négyzetméter felületű napelem adta, hozzávetőleg 3,5 kW teljesítménnyel. A pályakorrekciókat két darab 4 kN tolóerejű rakétahajtómű biztosította. Az űrállomást ellátták egy 350 kg tömegű visszatérő kapszulával is, amivel a fő teleszkóp által készített képeket küldték vissza a földre, a becsapódást ejtőernyővel, és légzsákkal mérsékelték. Itt kell megemlíteni, hogy a civil és a katonai Szaljut űrállomások kívülről nagyon hasonlítottak egymásra, de a katonai felderítő változatban több fényképészeti, infravörös és rádiótechnikai felderítő eszközt helyeztek el.
A fenti képen az állomások tipikus vezérlő egységei láthatóak, baloldalon a SOKOL-1 PKO körteleszkóp, jobbra pedig a fő konzol, aminek elemei a Szojuz űrhajókon is megtalálhatóak. Az Albatros kombinált videó/radar kijelzőre a dokkolásnál volt szükség, valamint külső kilátást biztosított az állomásra. A kis földgömb a Föld körüli pozíciót mutatta. (Képek forrása: astronautix.com)
A felderítéshez használt fő teleszkóp optikájának átmérője 1 méter, fókusztávolsága 6,4 méter volt, a képeket 50x50 cm-es filmkockákra készítették. Ez lehetővé tette azt, hogy a föld felszínén 50 cm méretű tárgyak a fényképfelvételen már felismerhetővé váltak. Azaz egy repülőtér vagy rakétasiló lefényképezése nem okozott gondot. Az űrhajós az optikai irányzékon keresztül folyamatában került a célpont fölé és látta a számokat a hajók oldalán meg hogy milyen típusú repülőgépek vannak egy anyahajó fedélzetén. A Szaljut-2 fedélzetén voltak infravörös és térképészeti kamerák is, sőt, ott volt az a bizonyos hátrasiklás nélküli ágyú is, amit az Apollo űrhajóról érkező támadások visszaverésére tartogattak. Még űr-űr rakétákat is kifejlesztettek hozzá.
A képeket egyaránt vissza lehetett küldeni a visszatérő egységgel, vagy a fedélzeten előhívták és "beszkennelve" rádiókapcsolaton keresztül adták át a földieknek. Mai nyelven mondva 2 kép/óra átviteli sebességgel.
Az egész Szaljut-2-ről szóló részt tulajdonképpen feltételes mondatban kellett volna írnom, mert az űrállomás közelében a hordozó rakéta utolsó fokozata írd és mondd felrobbant. A hermetizáció megsérült, a levegő kiszökött az űrállomásról, ezért a földön várakozó személyzetet nem tudták elindítani. A Szaljut-2 1973. május 28-án belépett a Föld légkörébe és megsemmisült, anélkül, hogy feladatát teljesítette volna.
A következő űrállomás a sorban a Szaljut-3 volt, ismét katonai feladatokkal és a korábban már említett Almaz (Szaljut-2) fedélzeti berendezésekkel. 1974. június 3-án indították Bajkonurból. Kétfőnyi személyzetet fogadott, amelyet a Szojuz–14 szállított az űrállomásra. A Szaljut-1-en szerzett tapasztalatok felhasználásával, valamint az előírt fizikális gyakorlatok bevezetésével elérték, hogy a személyzet tagjai a repülés után már jobb kondícióban tértek vissza a Földre.
De a Szaljutok mumusa – a sikertelen dokkolás – itt is megjelent, mert a Szojuz-15 műszaki problémák miatt nem tudott kapcsolódni az űrállomáshoz. A felderítési adatokat tartalmazó kapszulát így 1974. szeptember 14-én távirányítással juttatták vissza a Földre. Ezek után az űrállomás tervezetten, 1975. január 24-én a légkörbe lépve semmisült meg. A Szaljut-4 űrállomás civil feladatokat kapott, 1974. december 26-án lőtték fel és 1977. február 3-ig volt az űrben, kozmikus laboratóriumként működött.
Az utolsó katonai célú Szaljut-5 űrállomást 1976. június 22-én indították Bajkonurból. A fedélzeti berendezések között megjelent a rádiólokátor is, amellyel még a felhőréteg alatt is feltérképezhető volt a földfelszín. Az, hogy egy űrrepülés korántsem veszélytelen vállalkozás, az talán az eddigiekből is kiderült. Nos, talán tekintsük át a Szaljut-5 történetét: A Szojuz-21 1976. július 7-én sikeresen összekapcsolódott a Szaljut-5 űrállomással és a kéttagú személyzet átszállt az űrállomásra, feladatuk a felderítési célú fényképfelvételek készítése volt. Az űrrepülést megbetegedés miatt idő előtt, a 49. napon megszakították. Más források szerint a korai visszatérés oka az űrállomás levegőjének elszennyeződése volt.
A szétkapcsolódás során a kapcsolószerkezet nem nyílt ki teljesen, így csak földi „segítséggel” sikerült megoldani a problémát és megkezdeni a leszállást. És hogy még a végén se legyen egyszerű: erősen eltértek a tervezett visszatérési pályától, emiatt a kutató-mentő csoport nehezen találta meg őket, illetve a visszatérő egység leszállása mindennek volt nevezhető csak simának nem. Ráadásul a visszatérés előtti fokozott edzésprogramot pont a korai visszatérés miatt nem hajtották végre, ezért legyengülve, rossz egészségi állapotban jutottak vissza a Földre. A kapszulát ugyan saját erőből hagyták el, de az űrhajósoknak egy ideig problémát okozott a felegyenesedett járás.
A Szojuz-23 vitte a következő személyzetet, de az összekapcsolás nem sikerült, mivel a megközelítést végző automatika elromlott. Jobb híján visszatértek a Földre, de ez csak éjszakai leszállás lehetett, a tervezettől távol, ráadásul a Tengiz-tóra. Ez volt az első eset, amikor Szojuz űrhajó vízre érkezett.
A Szojuz-24 legénysége 1977. február 7-én kapcsolódott a Szaljuthoz, de attól tartva, hogy az űrállomás levegője szennyezett, légzőmaszkban léptek a fedélzetre. A Szaljut-5 űrállomás 1977. augusztus 8-án lépett be a légkörbe és megsemmisült.
Az Almaz űrállomások kezeléséhez és üzemeltetéséhez harminc katonát képeztek ki. Pilótákon kívül voltak tengerészek, rakétások és kommunikációs szakemberek is, feltételezhetően olyanok, akik értettek ahhoz, amit odafentről figyeltek. Így került a „pakliba” például a tengeralattjárós Valerij Rozsgyesztvenszkij az ellenséges flották és tengeralattjárók mozgását figyelte.
Az Almaz fejlesztése jelentős késedelmeket okozott. Ennek ellenére például nem használták fel a TKS legénységi leszálló kapszuláit, ehelyett Koroljov Szojuz kompjait használták a legénység űrállomásra szállításakor. A szovjet hadsereg a Szaljut-3 és a Szaljut-5 küldetéseinek kiértékelése után elvesztette érdeklődését a személyzettel működő katonai űrállomások iránt, feltételezhetően sokkal többet vártak. Cselomejjel roncstelepre küldték a még fel nem felhasznált Almázokat, aki ezt nem tette meg, hanem „eldugta” a gyár egyik sarkában. A polgári Szaljut űrállomások indítása és a civil projektek folytatódtak, de több Almazt – egyelőre – nem lőttek fel, a katonai célú kísérleteket a civil Szaljutokon és a MIR-en folytatták.
Az utolsó küldetések
Az Almaz projekt a végét járta. Cselomej még egy kísérletet tett, amikor egy oldalra tekintő radart szereltek fel az űrállomásra, de űrhajósok fedélzetre küldése már nem kerül szóba. Ez volt az Almaz-T, amely 1981-ben készült el. Azonban tíz nappal a kilövés előtt ezt is leállították – ezúttal a szovjet űrsikló, a Burán fejlesztése miatt. A nagy ellenlábas Usztyinov úgy döntött, hogy beviszi a végső ütést Cselomejnek. A sors fintora volt, hogy Usztyinov és Cselomej halála után – csak két hét különbséggel távoztak ebből a világból – az új főtervezőnek, Gerbert Jefremovnak sikerült meggyőznie az új honvédelmi minisztert, Szokolovot, hogy szükséges folytatni az Almazt. Jefremov engedélyt kapott arra, hogy kilövésre felkészítse azt az űrállomást, amit Bajkonurban már hat éves por lepett be. A tervezők meglepetésére, az Almaz tisztességes állapotban volt! Állítólag ez csak a külső feliratoknak volt köszönhető: „Figyelem! Ne lépjen be! Önmegsemmisítő töltet a fedélzeten!"
Ez a sokat látott Almaz indult el 1986. november 29-én, de a rakéta második lépcsője nem vált le és ugyanaz az önmegsemmisítő töltet végül is elpusztította az állomást. 1987. június 25-én az Almaz-T készen állt az indításra. A Proton hordozórakétákat általában négy napnál tovább nem tartják üzemanyaggal feltöltve, de egy parancs elhalasztotta az indítást, és utasították a bajkonuriakat a rakéta leszerelésére. Ez utóbbi parancsot figyelmen kívül hagyták és különleges intézkedéseket tettek arra, hogy az űrállomás belsejében a hőmérséklet a kazahsztáni forró 42 fokos melegben sem haladta meg a normális értéket. Végül is Baklanov miniszter engedélyével, aki éppen Bajkonurban volt, elindították az űrhajót. A Kozmosz 1870 név alatt az Almaz-T két éven át tudományos és keresedelmi célból készített a föld felszínéről 25 méter felbontású radarképeket, majd 1989. július 30-án érte el az atmoszférát és megsemmisült.
A második Almaz-T-t 1991-ben lőtték fel. Oldalra tekintő radarja már 10-12 méteres felbontással dolgozott. Állítólag részt vett egy jégtörő hajó – a „Mihail Szomov” – felkutatásában, amely a sarkvidéken tűnt el és semmilyen más eszköz nem találta volna meg a fél évig tartó éjszakában.
Még egy Almaz-T állomást terveztek meg, de ezt az információk szerint már tényleg nem építették meg.
Az ember által üzemeltetett katonai űrállomás ötlete és megvalósítása bebizonyította, hogy ez a megoldás összehasonlíthatóan drágább a pilóta nélküli automatizált katonai műholdak koncepciójánál. Ugyanakkor az Almaz és a Szaljut projektek összekötő kapcsok voltak a Gagarin-féle űrrepülések és a több hónapos MIR és a Nemzetközi Űrállomás küldetései között. A Szaljuton tartózkodó űrhajósok különféle időtartam-rekordokat állítottak fel, kipróbálták a felszerelést és a módszereket, amiket később a nagyobb MIR űrállomásokon a szovjetek alkalmazni is tudtak. A Szaljut űrállomások megteremtették a technológiai alapot a további tervezéshez, aminek eredményeképpen új modulok jelentek meg, és végeredményben a MIR űrállomás és a Nemzetközi Űrállomás is.
Bár kifejlesztésükre a hidegháború rányomta bélyegét, de az Almaz katonai műholdak összességében az emberiség javára váltak.
De azért, lehet, hogy most is leselkedik egy odafent, ki tudja…
Két egység mindenképpen maradt a projektből, mert egy 2011-es hír szerint ezeket elszállították Man szigetére, ahol az Excalibur Almaz nevű kezdő űrvállalkozás rendezte be székhelyét. A cég műszaki vezetője nem más, mint Leroy Chiao, korábbi amerikai űrhajós. A vállalkozás célja, hogy idővel a felbocsátandó modulokat akár űrturistáknak, akár a Föld körüli pályán, súlytalanságban ipari-tudományos kísérleteket végzőknek a rendelkezésére bocsássa. (forrás)
KIBRA írása nyomán. Forrás: Wiki
