A Nobile-féle Északi-sarki expedíció 1928-ban

Umberto Nobile mérnök ezredes az első világháború után munka nélkül maradt olasz léghajógyártó intézet vezetője, és parancsnoka volt. Kidolgozott egy félmerev hajókonstrukciót, ami kedvező árával az akkori német Zeppelinek konkurense lett. Mindenki igyekezett nagy távolságú próbautakat tenni, és ezzel reklámot csinálni saját gyártmányainak. Erre az időszakra esett a sarkkutatások technikájának változása is, ami azt jelentette, hogy szánok és hajók helyett repülő eszközökkel próbálták megközelíteni a pólusokat. A Déli-sark felfedezője, Roald Amudsen az olasz haditengerészet egyik Nobile által épített hajóját vásároltatta meg Északi-sarki expedíciójához, amit Norge névre kereszteltek. A küldetést az olasz állam is támogatta, és a kezelőszemélyzet is olaszokból állt. A Norge léghajó a Spitzbergákról indulva átrepülte az Északi-sarkot, és szerencsésen megérkezett Alaszkába. Amudsen később úgy nyilatkozott, hogy ez egy norvég expedíció volt, és az olaszoknak nem sok közük van hozzá. Ezzel nagyon felingerelte Nobilét, és az olasz közvéleményt is. Milánó város támogatásával felszereltek egy ugyanakkora hajót, aminek Itália lett a neve. A léghajóval három kutatóutat tettek a sarkvidéken, és az utolsó küldetésre Giuseppe Biagi tizedes becipelt a hajóba egy rövidhullámú adókészüléket, amit felettese tiltása ellenére a rádiós szobába rejtett. A léghajó üzemi rádiói egyébként hosszúhullámú készülékek voltak. Rövidhullámú rádió még az Itáliát követő "Citta di Milano" bázishajón volt.

Az Itália olasz léghajó, Nobile tábornok parancsnoksága alatt, 1928 május 15-én Kingsbay-ból elindult harmadik északi-sarki útjára. Hála a rádió berendezésnek a világ közvéleménye állandóan figyelemmel kísérhette az utat. Kezdetben minden a legnagyobb rendben folyt, az első nyugtalanító hír Oslóból május 24-én érkezett. Eszerint az Itália átrepült az Északi Sark fölött, és visszatérőben, a Spitzbergáktól északra, hatalmas szélviharba került.

Eltűnik az Itália

Később azt táviratozták, hogy az Északi Sark elhagyása után áthatolhatatlan ködben szállt tovább az Itália. Ez az üzenet május 26-án reggel 7 órakor érkezett Rómába. Több értesítés nem jött, a léghajó rádióállomása elnémult. Aggódva figyelte, és várta mindenki a híreket. Közben előkészületek folytak az eltűnt expedíció személyzetének felkutatására. Egész Európát be akarták vonni a mentőakcióba. A Pesti Hírlap korabeli száma kissé pesszimistán megemlíti, hogy hiába a korszerű technika, az elemek mindig erősebbek lesznek nálunk.

Mi történt velük?

Sok-sok hivatalos rádióállomás távírásza és számos rádióamatőr figyelte az étert, nem e fognak valami gyenge segélykérő üzenetet. Számolni lehetett azzal, hogy ha a személyzet meg is menekült, a rádió megrongálódhatott, és a jelek nagyon gyengék lesznek. Napokon át hiába faggatták a légkört. Néha felröppent egy-egy pletyka, hogy valaki hallotta a segélykérő jelek foszlányait. Június első napjaiban olyan hír is szárnyra kapott, hogy amatőrök vették az Itália segélykérő jeleit. A Pesti Hírlap 1928 június 6.-i számában többek között ezeket írta: " Az Itáliáról szóló csalóka hírek már annyiszor keltettek bennünk reményeket, hogy addig, amíg közelebbi részletek nem érkeznek, nem merünk hinni abban, hogy az eltűnt léghajó június 3-án este 8 órakor csakugyan SOS jeleket küldött, amiről az orosz helyettes hadügyi népbiztos moszkvai táviratában értesítette a Citta di Milanot."

Nobile tábornok és Biagi

A sok hír közül néhány végül igaznak bizonyult. Valóban először amatőrök fogták fel az Itália segélykérő jeleit, majd egy idő elteltével ez a Citta di Milano-nak, az Itália anyahajójának is sikerült. Ezzel tulajdonképpen helyreállt a kétoldalú rádió összeköttetés, mert hiszen az Itália távírásza eddig is hallotta az anyahajó jeleit. A rádiótáviratok alapján megtudtuk mi történhetett a léghajóval. A ráfagyott pára miatt elnehezült hajó súrolta a jeget, és a jégtáblák felmagasló szélei letépték a fülkét, valamint a középső motor gondoláját. A fülke súlyától megszabadult léghajó hirtelen felemelkedett és irányíthatatlanul tovább repült. Nobile csoportja Nordostland közelében ért földet, de ez a föld egy úszó sziget volt valójában. Nobiléék a pontos földrajzi helyüket is megadták, kb. 6 mérföldre voltak Foyn szigetétől. Mivel azonban a jégsziget állandó mozgásban volt , a rajta tartózkodók helye is folyton változott. Az itt lévők között sebesültek is voltak, a leszálláskor maga Nobile is megsérült. A második csoport, amelyet az elsodort léghajó tovább vitt, egy tudósból, egy technikusból, három gépészből és dr. Lago újságíróból állt. Ők sajnos mind meghaltak.

Egy rádióamatőr bravúrja

Oroszország legeldugottabb részében, Vjatka kormányzóságban van egy apró falucska: Boznejenszkoje. Olyan kicsi, és jelentéktelen, hogy a neve csak katonai térképeken fordul elő. Ebben a faluban élt Nyikolaj Smidt, orosz paraszt, más forrás szerint tanító, de a kettő nem zárta ki egymást akkortájt. Volt egy arasznyi földje, vályogháza, törte a rögöt, állatokat hizlalt. Furcsa szenvedélye volt Nyikolajnak, rádióamatőrködött szabadidejében. Tudja isten honnan vetődött hozzá egyszer valamelyik rádiógyár mérnöke, és rávette, hogy vásároljon rádiót, és attól kezdve beállt amatőrnek. Szaklapokat járatott, maga szerkesztett készülékeket, olyat amellyel rövidhullámon küldött üzeneteket lehet fogni. Smidt, az egyszerű paraszt megtanulta a rádió-nyelvet, amelyen a különböző országok amatőrjei megértik egymást, és fél éjszakákon keresztül azzal mulatott, hogy a világ más és más tájairól küldött üzeneteket fogta el.

Június 2-án éjszaka is ott ült gépe mellett, és várta az üzeneteket, de ezúttal nem kedvezett a szerencse. Az amatőrök nem voltak aznap szorgalmas kedvükben. Éppen ki akarta kapcsolni a készülékét, amikor egyszerre adást hallott. Kíváncsian betűzte a vett jeleket, amelyekből a következő szavak alakultak ki: Tengo...terra! SOS! Roo..roo..Foyn... Smidt nem értette a szavakat, de arra rájött, hogy valaki segítséget kér. Hallatlan izgalom fogta el, ösztönösen érezte, hogy az üzenetet továbbítania kell. Rohant a községházára, ott megfejtették az első szavak értelmét: mozgó föld! Tehát nyilvánvalóan jégtábla. A jelzést valószínűleg a Nobile expedíció küldhette, de mit jelenthet a többi része? A kis orosz faluban óriási izgalom támadt.

A világ hivatalos rádióállomásai a legkiválóbb berendezésekkel sem tudták levadászni a léghajó üzeneteit, és most a sors szeszélyéből egy egyszerű orosz embernek jutott a dicsőség, hogy maga készítette primitív kis készülékével elsőnek fogta a várva várt üzenetet. Még aznap éjszaka táviratot küldtek Moszkvába, amiben közölték a vett üzenetet. Moszkvában szerencsére jó kezekbe került a levél. Szomoljovics egyetemi tanár megfejtette a titkot: Foyn egy sziget neve, amely Cap Leigh közelében van. Az orosz rádióamatőr jelentése nyomán néhány nap alatt megalakult a mentőexpedíció, és elindult a Kraszin jégtörő, amelynek csakugyan sikerült Nobilét és társait megmenteni. Lent baloldalon Biaghi, jobbra pedig Smidt elvtárs, aki oklevelet, és arany órát is kapott hősi tettéért, de 36 éves korában sajnálatos módon elhunyt, valószínűleg a háborúban.

Így látta az Itália távírásza

Biagi, az expedíció távírásza könyvet írt az átélt eseményekről. Ebből idézzük a következő sorokat:

"A leszakadt rádiófülkéből-írja Biagi-minden erőnk megfeszítésével, roppant fáradtság árán mentettük azt, amit menteni lehetett. Később, ahogy a katasztrófa kábulatából magunkhoz tértünk, hozzáfogtam a vevő, majd az adókészülék összeállításához, ami sikerült is. Ekkor jól éreztük, hogy sorsunk az én vékony, alig észrevehető, kifeszített antenna drótomtól függ. A katasztrófa után nem telt el 3 óra, amikor már működésbe tudtam hozni a készülékemet. Előzetes megbeszélés szerint a Citta di Milano-nak minden 55-ik percben fel kellett minket hívnia. Órával a kezemben, reszketve az izgalomtól, füleltem barátaink hívó szavára, és a jelek jöttek! Kerestek bennünket, aggodalmasan kérdezték: miért nem feleltünk már több órája? A jégbörtönben szörnyű jelentőséggel hangzottak a kérdések: miért nem feleltek? Miért nem adtok a segédkészülékkel, ha a rádiótok elromlott? Válaszoljatok!

Mi azonban ekkor még nem tudtunk válaszolni. A hajótörésből megmentett dolgaink szanaszét, sebesülteket kellett kötöznünk, egy kétségbeesett társunk kezéből az utolsó pillanatban sikerült a pisztolyt kicsavarni, és ott volt közöttünk még meleg halottunk. Ülő helyzetben, magába süppedve volt ott barátunk, Pomella. Akkor ezután a nagy hóvihar ellenére minden figyelmünket megmentett készülékünkre irányítottuk. Napokon és éjszakákon át küldtem a jeleket, de semmi válasz nem érkezett. Társaim, látva hiábavaló kísérleteimet, elfordultak tőlem. Csak Nobile tábornok bízott bennem. Én sokat hallottam a külvilágból, de minket nem hallott senki. Nem tudtunk magunkról életjelet adni.

Én voltam az egyetlen, aki egész héten át semmit sem pihent. Megfeledkeztem a sötét jövőről, és reménykedve folytattam hiábavalónak látszó munkámat. Végre egy napon hallottam a Róma melletti Sao Paolo-t, amint rendes napi jelentésében rólunk beszélt. Pontosan 1928 július 3-án történt. A következő szöveget sikerült vennem: Az orosz megbízott Rómában egy wochnoi rádióállomástól táviratot kapott, hogy három jelfoszlányt sikerült venni, ami valószínűleg tőlem származik. Az orosz kormány elrendelte a nyomozást a jelek eredetére vonatkozólag. Ez volt az első jel, ami lelkeinkbe ismét reményt öntött."

Az idézetből kiderül, hogy a vevőt gyorsan életre lehetett kelteni, ezért hallottak mindent, de az adó az problémásabb dolog. Az adás nagyobb áram igénye miatt ezt a készüléket a léghajón egy szélgenerátor látta el energiával, amit a minimum 40km/órás menetszél hajtott. Ezt az eszközt nem találták meg a roncsok között, de ha meg lett volna, akkor sem vették volna hasznát. Volt még a hajón egy benzinmotoros aggregátor, ami szintén nem került elő, ezért csak a meglévő akkumulátorokra hagyatkozhattak, amiknek véges volt a kapacitása. A fenti képen bal oldalon Biagi rövidhullámú rádiója a Marconi gyártmányú Ondina 33s egy korabeli fotón, mellette pedig egy múzeumi példány, amit a történetről készült filmben használtak.

A három részre szakadt expedíció

A mentési munkálatokat nagyon megnehezítette, hogy a szerencsétlenül járt expedíció tagjai nem egy helyen voltak, mert a talajhoz csapódás után kettészakadt a léghajó. Akik tovább sodródtak jobban fel voltak szerelve, de nem volt távírászuk, és olyan műszerük, amivel földrajzi helyzetüket megállapíthatták volna. Ezzel szemben a Nobile-csoport élelmiszerrel szűkösen volt ellátva, de náluk volt Biagi, a távírász. Ez óriási előnyt jelentett, és erőt adott, igaz egy héten keresztül az ő rádiójeleit mások nem tudták venni, de vevőkészülékük segítségével már értesültek róla, hogy keresik őket. Még mielőtt Biaginak sikerült kétoldalú rádió összeköttetést létrehoznia, a Nobile csoport három embere: Malmgren, Marione és Zappi május 30-án elindult gyalog, hogy megkísérelje elérni a szárazföldet. Így az expedíció most már három részre szakadt.

Mentés minden eszközzel

Világszerte nagy segítőkészség mutatkozott. Az olasz hivatalos köröket az események váratlanul érték, és nem volt a közelben olyan járművük ami a mentésre alkalmas lett volna. A rádióüzenetek, amelyek Nobilééktől érkeztek, meggyorsították a mentési munkákat, mert így legalább tudták hogy élnek, és várják a segítséget, ráadásul ismerték a földrajzi helyet, ahol tartózkodnak. Repülőgéppel, kutyaszánnal, hajóval indultak a bajbajutottak segítségére, a Szovjetunió pedig a Kraszin és Malygin nevű jégtörőket küldte megmentésükre.

Nobilééket először repülők fedezték fel a jégtáblán. Fontos szerep jutott a rádiónak, mert bár a repülők a csoport fölött köröztek, nem látták meg őket mindaddig, amíg a rádióval alulról pontos útbaigazítást nem kaptak. Két svéd repülő, Lundborg és Tornberg leszállt a jégre, és a sebesült Nobilét elszállította. A hátramaradottak parancsnoka Viglieri lett. Egy újabb repülésnél Lundborg gépe megsérült, és maga is a jég foglyává vált. A repülőgéppel való mentésről egyelőre le kellett mondaniuk. A szánexpedíciók is elakadtak a jégtorlaszokban. Időközben a Kraszin jégtörőhajó a jégtáblán tartózkodó csapat közelébe jutott. Július első hetének vége felé megmentette a Malmgren csoportot. Sajnos Malmgren ekkor már nem élt, Marionénak lefagyott az egyik lába, Zappinak nem történt baja, de már 13 napja éheztek. Július 12-én este 9 órakor a Kraszin fedélzetére vette a Viglieri csoportot is.

Bizonyos, hogy azok, akik megmenekültek, a mentőakcióban részt vevők önfeláldozó hősiessége mellett a rádiónak köszönhették életüket. Sajnos a sors a mentésben résztvevők közül is életeket követelt. Legfájdalmasabb talán a világhírű norvég sarkkutató , Amudsen tragédiája, aki a francia Gullban társaságában indult el. A repülőgép azonban, amivel Nobile segítségére siettek, eltűnt, valószínűleg a tengerbe zuhant.

A történetről könyvet írt Nobile, Biagi és Frantisek Béhounek, az egyik túlélő csehszlovák mérnök is. A vörös sátor címmel film is készült róla, nem is akármilyen szereposztással.

Könyvek:

1. Frantisek Béhounek: Az Északi-sark Robinsonjai. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1961.

2. Umberto Nobile: A Pólus, életem kalandja. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

Felhasznált irodalom:

Füvesi Gyula: Rádió nélkül elpusztultak volna

Balás B. Dénes: A Nobile expedíció és rádiósa, Biagi