Manapság, ha a szintetizátorok történetéről beszélünk, legtöbbször Robert Moog, Ray Kurzweil, vagy Milton Byron Babbitt neve kerül említésre, de bizony a nagy szovjet birodalomban is születtek meglepő fejlesztések. Ne feledjük, hogy a világ első elektromos hangszerét (theremin) Moszkvában mutatta be Lev Szergejevics Tyermen.

Ez a poszt egy tehetséges katonai mérnökről szól, aki a mostoha körülmények ellenére elkészített egy elektromos hangszert, amit a világ első stúdió-zenei szintetizátoraként, valamint első automatikus analóg elektromos hangszereként ismertek el. Szeretett találmányának kedvéért képes volt lemondani mindenről és ő volt az a ritka embertípus, aki a szélsőséges szovjet valóságban meg tudta kerülni a bürokratikus, ideológiai és egyéb akadályokat.

Jevgenyij Murzin 1914-ben született Szamarában. A középiskolát követően kitüntetéssel végzi el a helyi Építőipari Főiskolát 1933-ban, majd Moszkvában folytatja tanulmányait. Fiatalon nagy érdeklődést mutat a klasszikus zene iránt, lánya vallomása szerint már a 30-as évek végén gondolkodott egy szintetizátor megalkotásáról. 1936-ban Murzin megismerte Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin műveit, és a zeneszerző tiszteletére keresztelte el  első szintetizátor projektjét ANSZ-re 1938-ban (Az angol nyelvű szakirodalomban ANS-nek írják).

Miután 1941-ben végzett tanulmányaival, Murzin felhívja a moszkvai konzervatóriumot. A fiatal feltaláló ötlete lenyűgözte a konzervatórium vezetését, de anyagi okok miatt nem támogatják a szintetizátor prototípus elkészítését. Murzin proletár származása és valószínűleg fiatal kora miatt nem került az elnyomó rendszer fókuszába, a "saraska" zsúfolt körülményei között sem dolgozott. Egy másik érdekesség, hogy maga Murzin a szintetizátor-projekt elindításakor nem rendelkezett zenei, sem hangmérnöki végzettséggel, sőt még elektromérnök sem volt, viszont egy katonai zseni, tele álmokkal az elektronikus zene térhódításáról. A lendület azonban megtört, egy időre félre kellett tenni a terveket, mert megkezdődött a Nagy Honvédő Háború, amely hosszú ideig késleltette Jevgenyij Murzin forradalmi ötletének megvalósítását.  

Hősünk katonai szolgálatát a tüzérségben töltötte. Tehetséges és sokoldalú mérnök emberként az elektromechanikus tűzvezérlő rendszerek fejlesztésében kamatoztatta tudását. Több találmányának tervezetét is elküldte a parancsnokságnak. A vezetők felfigyeltek rá, és hamarosan az MII-5 (lásd később) vezető hadnagya lett. Murzin barátja, Eduárd Artemiev zeneszerző szerint a feltaláló elmondta neki, hogy a háború alatt elemeznie kellett a német repülőgépek manőverezési mintáit, és az ellenük vívott légi harc jellemzőit, valamint a német pilóták technikáit. Az elemzések eredményeit felhasználva képes volt  hatékony taktikai ellenintézkedéseket kidolgozni a szovjet repülők és a légvédelem számára. A háború alatt a mérnök több módosítást fejlesztett ki a légvédelmi ágyúkon, amiket később a gyártás során is bevezettek. A világégés utáni években is aktívan részt vett felderítő berendezések kidolgozásában, valamint az elfogó vadászgépeket az ellenséges célokra rávezető módszerek fejlesztésében. Néhány jelentés szerint 1951-ben elnyerte a Sztálin-díjat. A 40-es években nem sok idő maradt a szintetizátor prototípus építésére. 

Murzin az 50-es években már ezredesi ranggal rendelkezett és a szovjet viszonyokhoz képest magas fizetéssel, ráadásul meglehetősen befolyásos figurává vált. Mindenki úgy gondolta, hogy az MII-5-ben építette az ANSZ prototípusát. A mérnök rokonainak és barátainak története megcáfolja ezeket a feltételezéseket. Az első ANSZ szintetizátor egy társasházi lakásban készült, ahol Jevgenyíj Murzin élt. Aktívan segített a projektben felesége, lánya és barátai. Az alkotó összejövetelek gyantafüstbe és forrasztóón szagba burkolózva teltek.

Murzin kollégái a katonai kutatóintézetben tisztelték munkatársuk lelkesedését az akkoriban furcsának tűnő hobbi iránt, és segítettek a hiánycikknek számító alkatrészek beszerzésében. Anyagi támogatást viszont csak barátaitól kapott. 1958-ra sikerült befejeznie az egyedülálló jellemzőkkel rendelkező ANSZ első prototípusát.

Megszületett a világ egyik első optografikus, elektronikus szintetizátora, ami összekapcsolja a hangot és a fényt, legalábbis, ami a hang alkotásának folyamatát illeti. A fenti képen látható monstrum nem túl bizalomgerjesztő, - ha nem tudod micsoda, soha nem találnád ki - de nézzük el neki, mert házilag készült. A kész prototípus lenyűgözte a Szovjetunió Kulturális Minisztériumának tagjait és a szovjet műszaki fölény bizonyításaként a második fejlettebb példány már a Minisztertanács Rádióelektronikai Bizottságának támogatásával épült. 1961-ben Londonban és Párizsban is bemutatták a szerkezetet és a korabeli szaksajtó nagyon meglepődött, az USA-ban úgy érezték, hogy a Szovjetunió a Szputnyik után már megint megelőzte őket. Az ANSZ valóban úttörő volt a maga nemében, de ehhez az kellett, hogy a haditechnikában alkalmazott megoldásokat is felhasználta hozzá az alkotó.

Az ANSZ valójában egy optikai polifonikus szekvenszer, amely lehetővé teszi egy üveglapra előre rögzített (rákarcolt) mű lejátszását. Persze a hangokat is elő kellett állítani valahogy, erre a lenti képeken látható üveglemezek szolgáltak, amikre tiszta szinuszos hullámformákat nyomtattak egy Murzin által kifejlesztett speciális eljárással, konkrétan korongonként 144 darabot koncentrikus körök formájában. Ez hasonlított a mozifilm szélén található optikai hangsávhoz. A forgó üvegkerekeket megvilágították, és a képet - a szinuszos hullámokat - a szintetizátor hátsó falára vetítették, ahol egy fotocellás olvasó egység feldolgozta. A (második) szintetizátor hangterjedelme 10 oktáv, és minden oktáv 72 részre van osztva, 12 helyett. Ez a mikrotonálisnak hívott osztási sűrűség elegendő a csúszó hanghoz, a glisszandóhoz. Összesen tehát 720 szinuszhangot képes előállítani az ANSZ. Ehhez öt (az első változatban négy) üveglapot forgattak. Mind a 720 hang akár egyszerre is megszólaltatható volt (teljes polifónia), de ez csak elviselhetetlen zajt eredményezett volna.

Az ANSZ korabeli és nagyon előre mutató jellemzője a grafikus programozhatóság, ami ma már ugyan nem nagy dolog, de fél évszázaddal ezelőtt, amikor még csak ipari és tudományos célokra használtak számítógépet, igazi szenzáció volt. (Hazánkban 1959-ben összesen egyetlen számítógép működött, - akkor elektromos agynak hívták - amelynek memóriája 5 kB volt. Ezzel számolták ki pl. a budapesti Erzsébet híd statikai jellemzőit.)

A programozás céljaira egy sajátos kezelő felület szolgált. Ez egy cserélhető üveglap volt, amelyre jól tapadó, nem száradó, nem átlátszó gyanta bevonatot öntöttek. Ha ebbe a bevonatba lyukat karcoltak, ott átjött a fény, és olyan frekvenciával villogott, amilyennel azon a ponton a hátfalról visszaverődő szinusz rezgett. Ha több pontot rajzoltak egymás mellé vagy fölé, akkor több hang szólalt meg. Az üveglap előtt függőlegesen 20 db fényérzékelő fotocella helyezkedett el. Ezek érzékelték a fénypontokat, s alakították át elektromos jellé. Cellánként egy-egy sávszűrő csökkentette a cellák közötti áthallást. Természetesen nemcsak pontokat lehetett karcolni, hanem bármilyen ábrát is, és az üveglapot húzva, ezt is le lehetett játszani a későbbiekben. Ha a végeredmény nem a megkívánt volt, ki lehetett javítani a karcolást.

Kezdetben nem volt billentyűzete a szintetizátornak, de a szerzők kérésére az is került rá, és egy kódoló egység a billentyűk lenyomását alakította át képpé. Kétdimenziós, grafikus felületet kaptunk tehát, a zene modern kottáját. Azt a grafikont, ami egy zenei folyamat időbeli lefolyásának spektrumképét az egyes pillanatok hangerőviszonyaival együtt tartalmazza, szonogramnak hívjuk. Igen, az ANSZ szonogramokat használt, anélkül, hogy Murzin és a komponisták tudtak volna róla. A La Stampa, akkortájt liberális olasz napilap, még 1968-ban is a modern avantgárd zene egyik, a kölni vagy a párizsi alkotó műhelyekkel egyenrangú központjának nevezte Moszkvát.

Az ANSZ-szel mindenféle muzsika készült. Olyan filmek zenéje, mint pl. a Sztalker, de az egyik legtalányosabb szovjet film, a Stanislaw Lem Solaris című regényéből Tarkovszkij rendezte remekmű zenéje talán a leghíresebb ANSZ produkció. E film kísérteties, mikrotonális harmóniái éppen olyan sejtelmesek és megrázóak, mint amilyenek a keringő űrállomás fedélzetén lévő karakterek, amint felszabadulnak saját pszichéjük korlátai alól - és egyben válnak ennek áldozatává.

Hiába volt azonban forradalmi és nagyszerű a szerkezet, az történt vele, mint a legtöbb szovjet találmánnyal, ez még nem volt elegendő indok a tömeggyártásra. Ennek ellenére a készülék nagyon népszerű volt a szovjet zeneszerzők körében. Murzin halála után (1970) a delfinek kommunikációjának kutatására is felhasználták az ARSZ-t. Az üvegkorongokra nyomtatták a hangmintákat, amiket az állatok felé sugároztak. Az eredeti modell már nincs meg, de egy replika ma is megtekinthető a Glinka Múzeumban, Moszkvában, a virtuális verzióval pedig bárki eljátszogathat ezen a linken.

Források: wikipédia, pult.ru, Cs. Kádár Péter: XXI. századi diszkónika