Hogyan jutott el a fejlett nyugati technológia a szovjet fegyverekbe

Az Elektromodul és kapcsolatai

A cég a hazai elektromos ipart látta el alkatrészekkel a szocialista éra alatt, és kiemelt területéhez tartozott például a COCOM-listás mikroprocesszorok beszerzése is. Jelentős embargós szállítója volt a belügyi és a katonai titkosszolgálatnak, de tevékenysége kevésbé keltette fel az embargó betartását ellenőrző hatóságok figyelmét, mint a Videoton. Sőt láthattuk, hogy az Intel 8080 beszerzése miatt lebukás közelébe került EMO-t végül sikerült fedésben tartani a székesfehérvári vállalat kiállásával - legalábbis egy ideig. Annak ellenére, hogy a cég neve kevésbé volt ismert az amerikai hatóságok előtt, jelentős szerepet játszott a keleti blokk elektrotechnikai fejlesztéseiben: a Videoton mellett az egyik legnagyobb embargós beszerzéseket végző magyar vállalat volt, de emellett a harcászati technológiák beszállítása területén is jeleskedett. 

Az embargós csatornák kiépítésének az egyik kulcsembere Fekete György volt, aki a nyolcvanas évek elején az Elektromodul Import Főosztályának vezetőjeként dolgozott. Fekete nemcsak a vállalat profiljába tartozó alkatrész-kereskedelemben teljesített megbízásokat, hanem fegyvereket is importált a blokkba a vállalat fedésével. 1980-ban véletlenül illetéktelen kezekbe került egy árajánlat - a dekonspiráció majdnem politikai bonyodalmakat is okozott -, amely 300 millió DM értékben tartalmazott harcászati eszközöket: 250 kétéltű páncélos felderítő gépkocsi és 50 légelhárító tank beszállításáról szólt a dokumentum. Nyilvánvaló, hogy ezeket a harcászati járműveket közvetlenül a katonai felderítés megbízásából próbálta beszerezni „Fekete György, az MNVK-2. Csoportfőnökség egyik bizalmas kapcsolata", de a végcél minden bizonnyal nem Magyarország volt, hanem a Varsói Szerződést irányító Szovjetunió vagy egy harmadik világbeli ország.

Feketét 1981-ben Münchenbe helyezték az EMO „különleges osztályának” képviselőjének. A „K-osztály a speciális katonai igények kielégítését szolgáló fedőosztály” volt, azonban Fekete nemcsak az MNVK-2. kéréseit teljesítette, a BM részére is szállított embargós termékeket. Tevékenysége feltűnt a német és az osztrák elhárításnak is, a belügy gyanította, hogy tanulmányozzák az EMO üzletkötőjét. A kémelhárítás szerint az ellenséges elhárító szervek tudatos provokációja lehetett, hogy 1984 augusztusában Fekete Györgyöt hazautazása előtt megkereste a Siemens cég egyik alkalmazottja, és egy borítékot adott át neki azzal a kéréssel, továbbítsa azt a Sicontact részére. A határon azonban Feketét szigorú vámellenőrzés alá vonták, és a borítékot, amely tiltott elektronikai berendezéseket tartalmazott, lefoglalták. Feketét ugyan elengedték, de az EMO érintettségét az embargós szállításokban bizonyítottnak tekintették.

Fekete lebukásánál is súlyosabban érintette az EMO szállításait, hogy fény derült az egyik külföldi partner, Richard Müller tevékenységére: „Osztrák sajtóértesülések szerint Nyugaton gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a legmodernebb amerikai elektronikai készülékek Svédországon keresztül a »keleti blokkba« kerülnek. A stratégiai célokra felhasználható anyagok kereskedelmét két, csak papíron létező cég bonyolítja: az Integrated Time AG és a Smitronic AG. Mindkettőnek a német Richard Müller a vezetője, akit a svéd biztonsági szervek azzal gyanúsítanak, hogy a KGB ügynöke. Az értesülés szerint Müller jelenleg szökésben van."

Richard Müller lebuktatása minden bizonnyal az embargós csatornák befagyasztásával foglalkozó amerikai szolgálatok egyik legjelentősebb akciója volt. A ZDF nyugatnémet televízió 1989. január 17-én sugárzott egy egyórás dokumentumfilmet, amelyben egy amerikai börtönben ülő, embargós szállításokban érintett német állampolgárral készítettek beszélgetést. A műsorban bemutatták, hogy az NSZK-ban magyar megbízásból működik egy ügynöki hálózat, amely ellátja a szovjet érdekszférát COCOM-listás termékekkel. Ennek a hálózatnak 1984-ig Richard Müller volt szerintük a vezetője. Az általa beszerzett és leszállított termékek között még kémholdak lehallgatására alkalmas mikrohullámú vevőkészülékek is voltak. Müllert 1974 óta állítólag megfigyelés alatt tartották az amerikaiak, de nem tudták tetten érni, végül 1983 decemberében egyik 3,8 millió USD értékű szállítmányára lecsaptak az NSZK hatóságok. A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadi célokat szolgált volna. A hajó kapitánya rádión azt az utasítást kapta, hogy azonnal kössön ki Hamburgban a rakomány ellenőrzésére, ahol már várták őket az illetékes vámszervek, és az értékes árut lefoglalták. A nyomozás során több olyan szállítási csatornát is lelepleztek, amelyen keresztül Müller intézte az ügyleteit. Az egyik közvetítő cég a svéd Asea-Atom konszern volt, amely ellen az amerikai hatóságok - a BM tudomása szerint - azonnal szankciókat vezettek be, a vállalatot „feketelistára” helyezték. Francia sajtóhírek arról is szóltak, hogy a lefoglalt áruk közül két számítógépet Müller eredetileg egy dél-afrikai admirális közvetítésével rendelt meg az USA-ból, és többszöri tranzitálás után akarta azokat a Szovjetunióba szállítani. De arról is lehetett olvasni a nyugati újságírók jóvoltából, hogy 1982-ben egy elektronikus orgonagyár fedésével vásárolt számítógépeket a Digital Equipmenttől, amelyeket az NDK-n keresztül öt magyar kamion szállított el a Szovjetunióba - a fuvarlevelek szerint irodaszerként. 

A hajó rakományának lefoglalásakor Müller állítólag Budapesten tartózkodott, és nem is tért vissza hazájába, hiszen tartott a letartóztatástól. A magyar szervek is féltek, hogy bukása kártyavárként dönti össze a kiépített kapcsolat-rendszereket. Aggodalmuk nem volt megalapozatlan: a hálózat nagy részéhez Müllernek köze volt. Már a nyomozás elején felmerült a Mahart és a Hungaro-camion érintettsége, ez utóbbi hamburgi kirendeltségére ki is vonult a helyi vámhatóság, és nyomozóik házkutatást akartak végezni az irodában. Bemondták két kamion rendszámát is, amelyek a németek információi szerint tiltott műszereket szállítottak a blokkba, és a fuvarleveleikhez a Hungarocamion menetlevelei voltak kapcsolva. Az iroda vezetője úgy nyilatkozott, hogy az említett járművek a kirendeltségre nem jelentkeztek be, ezeknek rakományáról neki nincs tudomása. Azzal nyert időt, hogy jelezte, információt kér a budapesti központtól. Félő volt, hogy más magyar vállalatok embargós szerepére is fény derül. A Videoton hiába próbálta néhány évvel korábban védeni az EMO-t az Intel processzor behozatala kapcsán, Richard Müller kapcsolati hálójában nemcsak az EMO, de annak leányvállalatai is szerepeltek, például az Emotronik, amely több szállítás megrendelőjeként is szerepelt a fuvarleveleken. Az Emotroniknál mindkét hírszerző szerv érdekelt volt, vezetését az Elektromodul mindenkori vezérigazgatója látta el.

Olyan komoly programok is veszélybe kerültek, mivel az ITT svédországi leányvállalata - félve a Müller elleni vizsgálat kiterjesztésétől - leállította magyarországi szállításait. Félelmük nem volt teljesen alaptalan, hiszen a nyomozás során hamar elvezettek a szálak a skandináv országig. Az ITT azonnal visszavonta az embargós készülékek és alkatrészek „hallgatólagos engedélyezését", és kérte az EMO-t, hogy mihamarabb fizessen, és vigye el a már megrendelt termékeket. A hamburgi kikötőben lefoglalt nagy mennyiségű számítástechnikai berendezés és alkatrész szállítását ugyanis a Waltham finanszírozta. A magyar kémelhárítás és hírszerzés fokozott figyelmet fordított a nyomozás fejleményeire, és megkönnyebbülten állapították meg, hogy egyelőre nem jutottak el a Videoton müncheni irodájáig. Nagyobb baj volt azonban az, hogy a rakomány 3,8 millió dolláros értéke gyakorlatilag elveszett a Waltham számára, a cég fizetésképtelenné vált.

Richard Müller lebukása hatalmas lavinát indított el, komolyan veszélyeztette a blokk embargós útvonalait, de kegyvesztett nem lett. Miután körözést adtak ki ellene a nyugatnémet nyomozó hatóságok, a szovjet és a keletnémet titkosszolgálat az NDK területére menekítette az üzletkötőt, ahol tovább folytathatta eddigi munkáját azon cégein keresztül, amelyeket az ellenséges szolgálatok nem fedeztek fel. A belügy értesülése szerint Müller Berlin mellett felépített egy 1000 m2 területű raktárát és egy összeszerelő üzemet, ahonnan folytathatta a következő tervidőszakra rendelt 500 millió USD értékű embargós termékek szállítását a Szovjetunióba. Időközben állítólag a szovjetek segítségével kiegyenlítette tartozásait is, így a Waltham is megkaphatta a pénzét. Richard Müller az utolsó pillanatig szállította a blokkba az embargós termékeket, de a rendszer összeomlásának küszöbén megjelent az NSZK-ban, és feladta magát. Vádat emeltek ellene, és 1,5 millió DM óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. Végül 1989. július 10-én a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt éppen az óvadék összegének megfelelő, jótékonysági célokra befizetendő pénzbüntetésre ítélték, és másfél év felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. 

Peter Schuster, a bécsi Leser Analysis Optics cég tulajdonosa szintén az EMO fontos üzleti partnerei közé tartozott, elsősorban rakétatechnikában használatos elektromos alkatrészeket hozott be Magyarországra, mígnem 1983 májusában New Yorkban őrizetbe vették. Schustert a repülőtéren érték tetten, táskájában állítólag 700 ezer osztrák schílling (ATS) értékű számítógép-alkatrészt akart kicsempészni, amelyek hordozható rakéták irányításához is felhasználhatóak lettek volna. Kiviteli engedéllyel nem rendelkezett, ráadásul útlevelében csak az Egyesült Államokba és Magyarországra szóló vízumokat találtak. Szabadlábra helyezéséért 250 ezer dollár óvadék letételét és 221 ezer dollár büntetés megfizetését kérték az amerikai hatóságok, amelyet cége nem tudott finanszírozni. Ennek ellenére augusztusban mégis kiszabadult, egyes belügyi információk szerint egy magyar származású amerikai kereskedő fizette ki az óvadékot. Schuster szinte azonnal jelentkezett is a Metrimpex nevű magyar külkereskedelmi vállalatnál, hogy biztosítsa partnerét: egy korábban kötött szerződés alapján megrendelt termékek nagy részét már feladták, a többit Schuster személyesen hozza Budapestre. A magyar titkosszolgálatok számára természetesen gyanús volt az osztrák kereskedő újbóli megjelenése, hiszen az amerikai 'szervek bizonyítékokkal a táskájában tartóztatták le, hónapokig volt őrizetben, majd egy előre meghatározott összegnél jóval kevesebb óvadék fejében hirtelen elengedték, és ezt követően Schuster azonnal jelentkezett egykori keleti partnereinél. A magyar elhárítás miniszteriális szintig terjesztette fel jelentését az osztrák kereskedőről, ezt azért látták indokoltnak, mert Schuster bejáratos volt a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetébe (KFKI), rendszeresen szállított az intézménynek különböző alkatrészeket, voltak bizonyos ismeretei az ott folyó kutatásokról, így érzékeny információkat adhatott át akár illetéktelenek számára is. Schuster 1983 októberében személyes találkozót kért a KFKI igazgatójától, ahol elmondta, hogy az osztrák és az amerikai kormány is rehabilitálta, minden megkötés nélkül folytathatja kereskedelmi tevékenységét Magyarország irányába, és ennek demonstrálására máris „rendkívül előnyös ajánlatot tett az intézetben kifejlesztett minilézerek Nyugat-Európában történő értékesítésére.” A magyar szakemberek szerint Schuster a katonai célokra használatos lézert a Közel-Keletre szerette volna továbbítani, cserébe pedig felajánlotta, hogy hasonló típusú, a NATO által használt berendezést hozna be Magyarországra. A kérdéses készülék ekkor már a Magyar Optikai Műveknél (MOM) volt sorozatgyártáson, Schuster velük vette fel a kapcsolatot. Az üzleti tárgyalások végkimenetele ismeretlen számomra, de annyi bizonyos, hogy minden gyanú ellenére 1986 tavaszán Peter Schuster még kapcsolatban állt a MOM vezetőségével. 

Természetesen az EMO is tulajdonosa volt több leányvállalatnak, amelyeket felhasználtak az embargós szállítások bonyolításakor. A Modultechnika és az Emotronik neve már felbukkant korábban, a Mikroelektronikai Vállalattal közösen pedig - feltehetően 1984 folyamán - megalapították a Mikromodul nevű céget. A Mikroelektronikai Vállalat létrehozásáról 1980-ban egy kormány-határozat döntött: a cég feladata a kétmilliárd forint értékű mikroelektronikai program végrehajtása volt. A mikrocsipek gyártásához rendkívül bonyolult és drága technológiára volt szükség, ezért a terv az volt, hogy a termelés beindításához megvásárolnak egy olcsó, de elavultnak számító szovjet berendezést, amelyet két-három éven belül modern nyugati géppel cserélnének le. Utóbbi berendezések azonban embargó alatt álltak, a fejlett technológia megvásárlásához külön konspirativ eljárásra volt szükség, ezért „olyan elképzelés alakult ki, hogy egy tőkegyenge vállalatba kellene Svájcon keresztül betársulni, úgy, hogy azok szigorúan titokban tartanák, hogy a termék és kivitelezés Magyarországról származik." Végül a szükséges berendezések beszállítására az EMO-val közösen létrehozták a Mikromodul nevű céget, amelynek pontos konstrukciója nem derül ki az iratokból. 1985 januárjának elejére tervezték az első, jelentős értékű szállítmány behozatalát az országba. Egy nyugati felségjelzés alatt közlekedő kamionba rejtették a hamis fuvarlevéllel ellátott rakományt, vagyis a mikrocsipek gyártásához szükséges mérőautomatákat, azonban a „megfelelő legalizációs úti okmányok ellenére" a kamiont a belga-francia határon feltartóztatták, és a szállítmányt tételesen ellenőrizték. A Mikromodul első beszállítása ezzel meghiúsult, a berendezéseket elkobozták. A közös vállalat további működéséről nincs adatom, felszámolását csak a rendszerváltás környékén kezdték meg.

A magyar mikroelektronikai program ennél nagyobb csapást is el kellett, hogy szenvedjen: 1986. május 16-án a Mikroelektronikai Vállalat több milliárd forintot érő speciális üzemegysége - ahol félvezetőket és csipeket gyártottak - egy gyorsan terjedő és pusztító tűzvész áldozata lett. Az első hírek rendkívül ellentmondóak voltak. Az úgynevezett tiszta szobák szellőztetését biztosító berendezés meghibásodása volt a tűz kipattanásának oka, de feltételezték, hogy a csernobili katasztrófa miatt a légtérbe került radioaktív anyagok távoltartása érdekében kapcsolták ki a szellőzést szándékosan, és az is felmerült, hogy „magasabb külföldi érdekek játszottak közre, hogy a tűz akkor és ott pusztítson." Egyelőre a hivatalos vizsgálat megállapításai alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy emberi mulasztások okozták a milliárdokat érő program meghiúsulását. Azt, hogy mennyire voltak „véletlenek" ezek a mulasztások, a jelenleg feltárt dokumentumok alapján nem tudjuk megmondani. A becslések szerint 1,4 milliárdos kárt okozó tűz kialakulásában és pusztításában az építkezés során - a korrupció és a szigorú határidők következtében - előforduló komoly kivitelezési hanyagságok is közrejátszhattak. A Mikroelektronikai Vállalat speciális üzemének megsemmisülése hatalmas érvágás volt a magyar mikroelektronikai program számára, a gyáregység újraindítására soha nem került sor. 

Az Elektromodul embargós beszerzői közé tartozott egy Jacob Guttmann nevű osztrák kereskedő is, aki Liechtensteinben bejegyzett IPPO nevű cégén keresztül transzferálta az embargós cikkeket Magyarországra, az EMO számára elsősorban rakétaelhárító rendszerekhez szükséges integrált áramköröket szállított, de a Videoton is partnerei között tartotta számon a bécsi üzletembert. Guttmann 1978-tól a Control Data Corporation kelet-európai képviseletét látta el, így az egyik legfontosabb kapcsolata volt a Videotonnak a CDC-vel folytatott kereskedelmi üzletek bonyolításában. Guttmannt megfigyelte a kémelhárítás, és a Budapesti Rendőrfőkapitányság is adatokat gyűjtött a tevékenységéről, mivel felmerült a gyanú, hogy beágyazottsága a külkereskedelemmel foglalkozó magyar cégek egy részéhez korrupción alapul. Ezt a feltételezést erősítette meg a BM egyik SZT-tisztjének átadott tízezer schilling „karácsonyi ajándék", amellyel Guttmann a belügyi tiszt jóindulatát kívánta megszerezni a gördülékeny üzletkötéshez. A tiszt az esetet jelentette feletteseinek, és a pénzt beszolgáltatta a kémelhárítás kasszájába. Guttmann szabad mozgása Magyarországon érdekes, és kérdéseket vet fel, amelyeket megválaszolni a fellelhető dokumentumok alapján meglehetősen nehéz. Több magyar nagyvállalat vezetőjének ismeretségi körébe tartozott, és miközben COCOM-listás árucikkeket szállított a blokkba, a külkereskedők között elterjedt az a pletyka, hogy a BM embere. Ezt megerősítő dokumentumnak nem akadtam a nyomára, az azonban elgondolkodtató, hogy a szerv folyamatosan nyomon követte tevékenységét, és dokumentálta az eközben felmerülő károkat, mégsem tett semmit az üzletember visszaéléseinek megakadályozására. 1979-ben például 50 darab CDC-meghajtót vásárolt a Videoton, azonban amíg a világpiacon 1000 USD körüli áron volt kapható ugyanaz a berendezés, a magyar vállalat darabjáért 6000 USD-t fizetett az IPPO-nak. 1982 februárjában az Elektromodul egy megrendelést adott egy nyugatnémet cégnek, amely vállalta a szállítást, azonban a magyar fél nem tette meg a fizetéshez szükséges lépéseket (nem nyitotta meg a hitellevelet az illetékes banknál), így a szerződés teljesítése elmaradt. Néhány hónappal később azonban ugyanabból az áruból ugyanakkora mennyiséget rendelt ugyanattól a cégtől az IPPO-n keresztül az EMO, ezúttal a szállítmány meg is érkezett a magyar vállalathoz, de 20-25%-kal többet kellett fizetni érte, mint amire az eredeti megállapodás kötelezte volna az importőrt. Az osztrák kereskedő egészen a nyolcvanas évek végéig üzletelt a magyar vállalatokkal: 1987-ben például az évek óta eladhatatlan raktárkészletét ajánlotta megvételre az EMO-nak, amelyre szükség Magyarországon sem volt, így a kémelhárítás információi szerint 20 millió forintos népgazdasági kár keletkezett ezen az egyetlen üzleten. Elegendő indok lehetett Cuttmann embargót kijátszó tevékenysége ahhoz, hogy mindezen visszaélések felett szemet hunyjon az állambiztonság? Amennyiben igen, akkor elég jelentős mennyiségű COCOM-listás terméket kellett Magyarországra szállítania, a fellelhető iratok alapján azonban eltörpülni látszik ez a mennyiség akár a Waltham, akár Richard Müller tevékenysége mellett. A másik ok, ami biztosíthatta Guttmann szabad mozgását az országban, a megfelelő szinten lévő döntéshozók korrumpálása lehetett. Több vállalatvezető esetében a lefizetés meg is történhetett, azonban ez önmagában még kevésnek tűnik, különösen annak tükrében, hogy a BM kémelhárítása azért is gyanakodva nézett Guttmannra, mert információjuk szerint „a bécsi cionista választmány teljes jogú tagja" volt. Márpedig Magyar-ország 1967-ben megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, amelyet 1989-ig nem is állított helyre, így a zsidó állam és minden hozzá kapcsolódó szervezet a hivatalos politika szerint ellenségnek számított, az elhárításnak kötelessége volt a cionista szervezetekkel kapcsolatban álló személyek megfigyelése, az esetleges magyar érdekek sérelmének a kivédése. Guttmann személyével kapcsolatban felmerült az izraeli hírszerző szervekkel való együttműködés is, 1979-ig ezért tartották megfigyelés alatt, gazdasági tevékenységét azonban sem akkor, sem utána nem akadályozták. A kémelhárítás nem ismert minden rá vonatkozó információt, ugyanis megjegyzésük szerint Guttmann anyagait valakik zárolták, így akkor sem tudott érdemben fellépni a szerv, amikor egy SZT-tisztjén keresztül arról értesült, hogy az osztrák kereskedő az izraeli Koor Tradinget akarja bevezetni az EMO-hoz azzal az ígérettel, hogy a konszern bécsi leányvállalatán keresztül biztosíthatják a további embargós szállításokat. 

A Koor Trading már évek óta jelen volt a magyar külkereskedelmi kapcsolatokban, és minden jel arra mutatott, hogy valóban biztonságos csatorna lehet a tiltólistán szereplő árucikkek beszerzésénél, ugyanis az Egyesült Izzó Rt. partnercégeként ismert izraeli vállalkozás nem szerepelt azon a „feketelistán", amelyet az Egyesült Államok illetékes hatósága állított össze az embargós szállításokat végző nyugati cégekről. A Koor Tradinggel kapcsolatos információkat a magyar szervek megosztották a szovjet állambiztonság helyi rezidensével, I. Sz. Rozanovval is, mivel Izrael a blokk országai számára az egyik legfőbb ellenségnek volt kikiáltva. A szovjetek nem is nézték jó szemmel a vállalat magyarországi térnyerését, amelyre meg is volt minden okuk. A Koor Industries Ltd. az egyik legnagyobb izraeli vállalatcsoport volt a nyolcvanas években, amely a világ számos országában rendelkezett képviselettel - a BM szerint ötven-hatvan államban létezett a cégnek leányvállalata vagy irodája. A konszernhez tartozó Koor Trading bécsi irodájának vezetője, Gerendás Róbert 1983-ban azzal a kéréssel fordult a magyar kormányszervekhez, hogy a cég egyre gyarapodó magyarországi kereskedelmi üzleteinek kézben tartása érdekében irodát nyithasson Budapesten. A szovjet titkosszolgálat értesítette a magyar testvérszerveket, hogy a Koor Trading az izraeli hírszerzés fedőszerve, így a kémelhárítás megkezdte Gerendás magyarországi kapcsolatainak a feltérképezését. A konszern valóban nem volt független a zsidó állam titkosszolgálatától. A Koor vállalatcsoport a hatvanas évek végétől kapcsolódott be Izrael fegyverkereskedelmébe, és nem meglepő módon ez a dátum egybeesett egy új cégvezető 1968-as hivatalba lépésével: Meir Amit, a Moszad 1963 és 1968 közötti igazgatója vette át a cég irányítását. Az egykori hírszerzőt egy újabb tábornok követte a vezetői székben, de a konszern több cégénél is betöltötték irányító pozíciót korábbi titkosszolgálati emberek a hidegháborús években. Ennek ellenére a szovjetek hiába figyelmeztették a magyar hírszerző szerveket és az elhárítást, a Koor Tradinget beengedték az országba. Gerendást első ízben, 1984-ben még elutasította az illetékes Külkereskedelmi Minisztérium, majd 1985 áprilisában mégis engedélyezték a Koor Trading irodájának megnyitását Budapesten azzal a feltétellel, hogy a képviselet nem használhat izraeli lobogót és egyéb Izraelre utaló cégtáblát sem, valamint a sajtóban nem fejthet ki propagandatevékenységet. Kevesebb, mint fél év kellett tehát hozzá, hogy a KKM megváltoztassa véleményét, ki tudja, milyen lobbiérdek hatására. 

Nyilvánvaló, hogy az amerikai nyomás az embargós csatornák lezárására valóban nehézséget okozott a technológiai transzfer bonyolítása terén, és a nyolcvanas évek közepére - mint azt korábban láthattuk - több útvonal is dekonspirálódott, így valóban érdeke lehetett a magyar államnak, hogy újabb lehetőségeket találjanak a COCOM-lista kijátszására. Ráadásul egy izraeli cég élvezhette akár az amerikai szervek támogatását is, így nagyobb biztonsággal működtethette az illegális szállításait - főleg, ha amerikai titkosszolgálati érdek is fűződött a vállalat hazánkban való megtelepedéséhez. Azonban éppen a titkosszolgálati háttér miatt jelenthetett komoly kockázatot a magyar, de legfőképpen a szovjet érdekek számára a cég budapesti jelenléte, nem valószínű, hogy ezt a kockázatot felülírhatta néhány embargós szállítás. Következésképpen leginkább gazdasági érdekek fűződhettek a Koor Trading beengedéséhez; az Izraellel folytatott kereskedelmi kapcsolatok fontos szerepet játszottak a Kádár-rendszer idején, a diplomáciai kapcsolatok ellehetetlenülése után sem csökkent az árucsere-forgalom intenzitása jelentősen. Érdekes módon mindezt látszólag a szovjetek ellenében folytatták a magyar külkereskedelmi vállalatok, hiszen Moszkva a központi politikai irányvonalat követve igyekezett ellehetetleníteni a zsidó állammal való kapcsolatokat. 1971-ben például a HALADÁS-művelet keretében KGB-ügynökök érkeztek Magyarországra, hogy „fölmérjék a zsidó befolyás mértékét”, és pontos adatokat szerezzenek az Izraellel folytatott kereskedelmi és gazdasági ügyletekről. Felmerülhet a kérdés: vajon a csatlós állam csatlós titkosszolgálatának ellenőrzése mellett nem kétszeresen fedett játszmáról, vagy akár a KGB-n belüli érdekcsoportok rivalizálásáról lehetett-e szó? Vagy esetleg amolyan húzd meg, ereszd meg politika keretén belül egyes magyar akciók hallgatólagos tudomásulvételéről? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem tudunk válaszolni. Magyarország tranzitügyletek segítségével folyamatosan fenntartotta az árucsere-forgalmat a két ország között a szovjet nyomás ellenére. A nyolcvanas évek közepén még magyar-izraeli érdekeltségű vegyesvállalatot is alapítottak Plantronik néven Ausztriában. A részvénytársaság hivatalosan magyar és osztrák tulajdonként volt nyilvántartva, azonban az állambiztonság által kiállított kartonról kiderül, hogy az osztrák tulajdonos cég valójában Izraelhez volt köthető.A cég fő profilja a mikroelektronikai termékekkel való kereskedés volt, azonban belekóstoltak a harcászati eszközök kereskedelmébe is. Az állambiztonság információi szerint egy NSZK-beli külkereskedő jelentkezett a Platroniknál, nagy értékű haditechnikai anyagok szállítására téve ajánlatot: konkrétan katonai felhasználásra szolgáló navigációs- és felderítő rendszerek, valamint nukleáris töltetek fejlesztéséhez szükséges vöröshigany szerepelt a beszerzési listáján. A vöröshigany beszerzésére való utalás érdekes, hiszen a kilencvenes évek elején állt elő Oroszország azzal a bejelentéssel, hogy sikerült egy sokkal kisebb, mégis nagyobb hatásfokkal működő nukleáris fegyvert előállítaniuk a rejtélyes vöröshigany felhasználásával. A bejelentést a Nyugat kétkedéssel fogadta, azonban kísérletek valóban folyhattak a Szovjetunióban a különleges vegyülettel, amelynek beszerzésében ezek szerint magyar vegyesvállalatok is részt vettek. 

A cikk részlet Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek kora" című könyvéből

Kapcsolódó poszt: A Videoton-Waltham kooperáció