Az első globális hatótávolságú rendszer
Az OMEGA volt az első igazán globális hatótávolságú rádiónavigációs rendszer, melyet az Egyesült Államok működtetett hat partnerországgal karöltve. Ezt úgy érték el, hogy nagyon alacsony frekvencián, a 10-14 kHz-es tartományban (VLF) sugározták a rádiójeleket földi adóhálózat segítségével. 1971-ben lépett működésbe, és 1997-ben leállították a GPS térnyerése miatt. 1991-ben még 26 500 felhasználója volt.
A rendszert az amerikai haditengerészet kezdte el fejleszteni még az ötvenes években, és 1968-ban indult a kiépítése. Nyolc adóval képesek voltak elérni 6 km pontosságot szinte majdnem az egész földgolyón. Mindegyik Omega állomás három nagyon alacsony frekvenciájú (VLF) jelet (10,2 kHz, 13,6 kHz, 11,333 kHz) sugárzott, valamint egy negyediket, amely mind a nyolc állomásnál különböző volt a beazonosítás végett. A rendszer a felhasználó helyzetét a hiperbolikus navigációs elv alapján mérte. A távolságok különbségét a különböző adóállomásokról beérkező jelek fázisai közötti különbségek mérésével határozta meg. A 26 éves élettartamának vége felé az Omega egy olyan rendszerré fejlődött, amelyet elsősorban a civil közösség használt. 1971-ben a nyolcból hat állomás már működőképessé vált. Ezekből kettőt az amerikai parti őrség üzemeltetett, valamint voltak még adótornyok Argentínában , Norvégiában, Libériában , és Franciaországban. A japán és az ausztrál állomás néhány évvel később kezdett üzemelni.
Az alacsony frekvencia felületi hullámként terjedt, ez eredményezte a globális lefedettséget, viszont a nagy hullámhossz gigantikus adótornyokat igényelt, hasonló méreteket, mint ami a tengeralattjáró kommunikációhoz szükséges (3-400 méter). A nyitóképen láthatjuk a japán Tsushima állomás antennáját, ezen kívül még két adóról érdemes említést tenni, az egyik a Hawaii szigeten található Kaneohe Omega-állomás ami az amerikai parti őrség kezelésében állt. 1943-ban húzták ki az antennát két 850 méteres sziklacsúcs közé a Ha’iku-völgy fölött. Az építkezéshez 4 000 fokból álló meredek lépcsőt építettek, amit úgy emlegetnek, mint ”Stairway to Heaven", azaz "lépcső a mennybe", mert a völgyből nézve a lépcső felső része elvész a hegyekre telepedő felhőben. A hely most elzárt terület, de éppen ezért veszélyessége okán rendkívül izgalmas ide felmászni és szelfizgetni, nem beszélve a látványról ami fent fogad minket.
A II. világháború alatt az antenna hosszúhullámú rádióadóként üzemelt a tengeralattjárókkal való kapcsolattartásra, ugyanis ezzel az adóval egészen a tokiói-öbölben járó amerikai tengeralattjárókat is el tudták érni, még akkor is, ha a hajók víz alatt maradtak! A hatvanas évek végén alakították át az OMEGA rendszer csendes-óceáni állomásává. Ez az egyetlen állomás, ahol nem kellett extra magas tornyot építeni, mert az antennát maguk a hegyek tartották, mint azt a lenti rajzon is láthatjuk.
A libériai Paynesville Omega-adótorony 417 méteres magasságával sokáig Afrika legmagasabb építménye volt. 1997-ben leállt a rendszer, az egész rádióállomást átadták a libériai kormánynak. A működése során szigorúan lezárt terület volt a torony környéke is, ennek köszönhetően számos érdekes elmélet született a helyiek között a rendszer „valódi természetét” illetően. Egyesek szerint a torony gigantikus megfigyelő eszköz volt: „A rendszer olvasni tudott az emberek agyában. Ha valaki Libéria ellenes gonosz szándékkal érkezett, az antenna ezt felfedezte, s egy repülőgép felszippantotta az illetőt a torony tetejére, ahol letartóztatták.” A rendszer azonban valahogy nem működött, amikor Charles Taylor, a libériai polgárháború prominens hadura, a későbbi libéria elnök ide érkezett… (Charles Taylor 2003-ban bíróság elé került). A tornyot 2011-ben felrobbantották.
Az OMEGA navigációval párhuzamosan fejlesztették a szovjet ALPHA rendszert, amit 1972-ben helyeztek üzembe. Az elv hasonló volt, csak kissé eltértek a frekvenciák és a jelminták. Eleinte 5 állomással üzemelt, ami 70%-os lefedettséget biztosított az egész Földgolyón, később már csak 3 üzemelt, bár 1997-ben modernizálták a rendszert, még a Nemzetközi Űrállomásra is rendszeresítették.
Az OMEGA 1997. szeptember 30-án véglegesen leállt. Sok tornyot lebontottak. A nagyon alacsony frekvencia (VLF) miatt a tengeralattjárókon alámerülve is működtek ezek a rendszerek, ezért volt, hogy az OMEGA megszűnése után pl. a LaMoure állomást tengeralattjárókkal való kommunikációra használták.
A Loran rendszerről már volt szó a sorozatban, de annak csak az "A" verziójával foglalkoztam. 1957-től kezdve létezett a Loran-C is , amely szintén hiperbolikus rádiónavigációs rendszer volt, de már fejlettebb és pontosabb, ezért eleinte csak a hadseregek használták a magas költségek miatt. Az 1970-es évek során a Loran-C megvalósításához szükséges elektronika ára drámai mértékben csökkent, különösen a 80-as évektől a korai mikroprocesszorok elterjedésének köszönhetően. Az alacsony költségű és egyszerűen használható Loran-C egységek egyre népszerűbbé váltak, ezért az 1980-as évek elején a korábbi "A" rendszert kikapcsolták a világ legtöbb országában. A Loran-C lett az egyik leggyakoribb és széles körben használt navigációs rendszer Észak-Amerika, Európa, Japán és az Atlanti- és Csendes-óceán teljes területén. A Szovjetunió közel azonos rendszert működtetett Csajka néven. Lenti képen egy utolsó generációs Loran-C vevőt láthatunk, ezek már kicsik és könnyűek voltak, méretei megegyeztek egy korai közszükségleti GPS vevőével.
A régi Loran (A) rendszer az 1,8-2 MHz-es frekvencia tartományban működött, a Loran-C pedig a hosszúhullám 95-110 kHz-es sávjában. Ehhez megint nagy méretű antennák (180-400m), és 0,1- 4 MW közötti adóteljesítmények kellettek, viszont nagyobb lefedettséget biztosított. Különösen gigászi tornyokat építettek a 80-as évek elején Szibériában a Csajka rendszerhez. 3 darab 460 méter magas antenna készült igen komoly 1200 KW-os teljesítménnyel. Ezek Ázsia legmagasabb objektumai voltak megépítésük idején. A Taymylyr településen felállított 462 méter magas antennát 2009-ben felrobbantották. A Dudinka melletti hasonló méretű tornyot kalandvágyó fiatalok megmászták, amiről lentebb láthatunk képeket.
A polgári műholdas navigáció bevezetése után az 1990-es években nagyon gyors hanyatlásnak indult a Loran-C. 2009-ben az amerikai és a kanadai rendszert leállították, valamint az orosz Csajka állomásokat is. Több más lánc még aktív maradt, és néhányat továbbfejlesztettek a folyamatos használat érdekében. 2015 végére már a legtöbb európai láncot is kikapcsolták. A történet azonban itt nem ér véget, mert napjainkban tárgyalások folynak a rendszer feltámasztásáról eLoran néven, ami egy továbbfejlesztett adatcsatornával kiegészített verzió. A műholdas rendszerek sebezhetősége indokolja, hogy legyen egy működő földi hálózat is. Az akár több száz kilowattos hosszúhullámú jeleket sokkal nehezebb zavarni, ráadásul a műholdas és földi rendszerek kiegészíthetik egymást, de erről egy későbbi részben majd bővebben.
Források: salt.org.hu, Wikipédia, livejournal.com
