A szovjet nép hősének szuper technikája
Valószínűleg sokaknak beleégett az agyába a "Tavasz 17 pillanata" című sorozat zenéje még a hetvenes években. Foglalkoztak már eleget a filmmel, de egy valamivel itthon biztosan nem, a főhős kezében tartott kém magnetofonnal. Ennek a készüléknek külön története van.
Stirlitz a sorozatban egy „Elektron-52D” típusú zsebmagnót használt, ami a "Tinico" japán készülék másolata. Az előző poszt részletesen tárgyalja az ipari méretű klónozást a Szovjetunióban, és tudjuk, hogy általában a lemásolt termék rosszabb minőségű, mint az eredeti. Ebben az esetben nem ez történt, ugyanis a szovjet mérnökök javítottak a szerkezet tulajdonságain. A 60-as években miniatűrnek számítottak az ilyen kis méretű orsós magnók. Az Elektron-52D lett az első szovjet sorozatgyártású diktafon magnó, amely nagy szériában készült és meg lehetett vásárolni. A posztban megnézzük a készülék születését, hogyan került a sorozatba és hogy abban az időben a németeknek lehetett e ilyen technikájuk.
A Szovjetunióban nagyon kevés hordozható magnó volt az ötvenes években, sőt még asztali gépet is csak elvétve lehetett találni. Az 1940-es évek közepe-vége óta zsákszámra hordták be a legyőzött Németországban fellelt készülékeket, de ezek között nagyon sok volt a drótos - acélhuzalra rögzítő - magnó, amiket főleg a hírszerzés vett birtokba. Nyugat-Európában is csak a hatvanas évek elején jelentek meg a kimondottan riporter célokra fejlesztett hordozható orsós magnetofonok az UHER és a Nagra jóvoltából. Ezekből csak 1-2 darab gyűrűzött be a birodalomba, amik főleg a KGB-hez kerültek, vagy valamelyik központi sajtótermék kiemelt újságírójához, de mindenki más hangfelvevő nélkül ment ki riportot készíteni.
A rádióelektronikai ipar tisztviselői felfigyeltek egy japánból érkezett technológiai csodára, és úgy döntöttek, hogy népnek szüksége van egy ilyen eszközre. A 60-as évek közepén kifejlesztett „Tinico” gyerekmagnót kémfelszerelésként nehéz lett volna használni, de a szovjet állampolgároknak diktafonként teljesen megfelelt, kitöltve ezzel a hatalmas űrt, amit a termék hiánya okozott.
Miután megjött a felsőbb utasítás és megkapták a prototípusokat a Felkelő Nap Országából, a Poltavai EMG (Elektromechanikai Gyár) mérnökei 1966-ban hozzáláttak a készülék szovjet másolatának létrehozásához. A Berendezés kísérleti példányai 1967-ben láttak napvilágot, és feltehetőleg 1968-tól került sorozatgyártásba. Két év múlva, 1970-ben a műszakilag sikeresnek mondható eszköz gyártását a Kazanyi alkatrészgyár is megkezdte. A honosítás során a japán mintapéldányok néhány műszaki tökéletesítésen estek át. Így a tápfeszültség 1,5V-ról 3V-ra emelésével megnövelték a szalag átcsévélésének a sebességét, valamint 2 darab GT109A és egy GT108A típusú germánium tranzisztor alkalmazásával elhagyták a kimenőtranszformátort.
Ami jó a japán gyerekeknek, nem kell a szovjet cégvezetőknek
Az elkészült diktafon, csakúgy mint japán elődje (ami hazájában gyermekjátéknak számított) képes volt kétsávos hangfelvételt készíteni mágnesszalagra. A szalagtovábbítás sebessége felvételkor változó volt , 3 cm/s-tól 9,5 cm/s-ig terjedt, és attól függött, hogy mennyi szalag van felcsévélve az orsóra. Ez nagyban leegyszerűsítette a berendezés felépítését, de teljesen lehetetlenné tette a zene felvételét és lejátszását. Egyszóval ez a diktafon csak beszédrögzítésre volt alkalmas. A magnetofon tápellátását két darab nikkel-kadmium akkumulátor és egy darab 9V-os telep biztosította. Az „Elektron 52D”-ben nem volt hangszóró, így a felvétel meghallgatásához fejhallgatóra vagy hangerősítőre és hangsugárzókra volt szükség.
A motor hangos működésének köszönhetően titkos hangfelvételt nem lehetett vele készíteni, mert gyorsan lelepleződött volna. Tehát gyakorlatilag a titkosszolgálat semmire nem tudta használni. A készülék adatlapján "hangos jegyzetfüzet" megnevezés szerepelt, bár valószínűleg ezt nem a működési zajra értették . 1968-ban a 81 rubeles ár meglehetősen sok pénz volt egy szovjet középvezetőnek vagy egy mérnöknek, akik hasznát tudták volna venni egy hasonló kütyünek. Azoknak viszont, akik megengedhették volna maguknak általában volt titkárnőjük és írógépük. Hogy ez a majdnem hasznavehetetlen eszköz mennyi ideig porosodott az üzletek polcain nem lehet tudni, de az tény, hogy a gyártását elég gyorsan leállították. A titkosszolgálatok és az újságírók továbbra is a svájci „Nagra” gépeket és a Kijevi Speciális Technikai Központ által egyedileg gyártott eszközöket használták. A többiek, akiknek szükségük volt hasonló készülékre, nem győzték kérni külföldre utazó ismerőseiket, hogy hozzanak valamit onnan, ami komolyabb, mint a japán játékszer tökéletesített másolata.
Mivel a kütyü nem lett túl ismert és népszerű, valamint viszonylag keveset gyártottak belőle, a Stirlitz-ről szóló legendás sorozat forgatásakor úgy döntöttek, hogy a diktafon második világháborús német kém magnóként fog szerepelni a filmben. Az eszköz újjászületése a Gestapo és az SD által használt készülék képében úgy történt, hogy ragasztottak rá egy Siemens logót. Ez a magnó sokak számára még ma is a Harmadik Birodalom műszaki erejét testesíti meg. Stirlitz diktafonja sokkal többre volt képes, mint a japán játékszer szovjet változata. A filmben a készülék hosszú beszélgetéseket rögzített, le tudta játszani a felvételt külső erősítő nélkül, és olyan csendesen működött, hogy még Klaus ügynök is észrevétlenül használta a Schlag lelkész elleni provokációhoz. Ennek ellenére azért túlzás volt templomi orgonát hallgatni rajta a második epizódban.
Oroszországban sokan ismerik a filmben szereplő magnót, de a témához kapcsolódó fórumokon megoszlanak a vélemények arról, hogy 1945-ben a Németek tudtak e ilyet eszközt készíteni. Az orsós magnetofonokat már 1935-ben bemutatták, de hordozható kém verzió hosszú ideig nem létezett. Hivatalosan az első, valóban hordozható zsebmagnó a "Minifon Mi51" diktafon volt 1951-ben, ami acélhuzallal működött és félig meddig kézműves körülmények között született. Ez a szerkezet hatalmas sikert aratott, mindenki meglepődött az ilyen miniatürizáláson, a hírszerző szolgálatok is érdeklődést mutattak, és elkezdték használni a zsebmagnókat. Innentől az ilyen készülékekről szóló publikációk teljesen eltűntek az újságokból. 1945-ben még a tranzisztort sem találták fel, viszont már a negyvenes évek elején megjelentek a szubminiatűr elektroncsövek, amiket már kereskedelmi forgalomban kapható hallókészülékekbe is beépítettek.
Annak a kérdésnek a végére, hogy elméletileg létrehozható volt-e hasonló méretű diktafon az 1940-es években, egy gyűjtői projekt szerzője tett pontot. Ő posztban összefoglalta az összes technológiát, ami egy ilyen eszköz elkészítéséhez szükséges, bemutatott egy csomó bizonyítékot (utalásokat adott szabadalmakra és a fejlesztések gyakorlati alkalmazására) arról, hogy ezek a technológiák léteztek. Később, bizonyítékul elkészítette az „Elektron-52D” akkori lehetőségekhez igazított változatát, amihez olyan szubminiatűr elektroncsöveket (CK502AX, CK505AX) és más technológiákat használt, amik az 1940-es években már léteztek, bár szerintem az SMD alkatrészek még nem igazán, vagy legalábbis nem az alsó képen látható formában.
Az „Elektron-52D” a nyugati berendezések sikeres lemásolásának az egyik példája lett. Azon emberek szerint, akik a kezükben tarthatták mind a prototípust, mind pedig a szovjet változatot, az utóbbi berendezés tűnt tökéletesebbnek. Ugyanakkor pontosan ez a kísérlet mutatta meg azt, hogy még a sikeresen lemásolt berendezések is lehettek teljesen haszontalanok a szovjet valóságban (mint játékszer - szédületesen drága volt, mint hangos jegyzetfüzet – ésszerűtlen). Ha nem lett volna „A tavasz 17 pillanata” filmsorozat, akkor valószínűleg senki nem emlékszik a készülékre.
Források: vintage-technics.ru, habr.com/pultblog
A fordításért köszönet Bereczky Csabának
