1962-ben a Szovjetunióban megalapították az Univerzális Műszaki Esztétikai Kutatóintézetet (VNIITE). Miközben nyugaton magánvállalkozások igyekeztek kielégíteni a fogyasztói igényeket, a VNIITE szociológusokat, filozófusokat, valamint kultúr- és művészettörténészeket hadrendbe állítva foglalkozott azzal, hogy megteremtse az ideális, szovjet hagyományú tárgyi környezetet a modern ember számára.
A VNIITE is úgy működött mint sok hasonló kezdeményezés a keleti blokkban. A gazdasági, technológiai vagy ideológiai korlátok miatt innovatív projektek maradtak a tervezőasztalok fiókjaiban, és nem jutottak el a fogyasztókhoz. A 2012-ben alapított Moszkvai Dizájn Múzeum igyekszik megőrizni többek között a VNIITE által kifejlesztett és félbehagyott projekteket is . Valójában a szovjet dizájn nem szenvedett az ötletek és a szakemberek hiányától, viszont a tervezők és az ipar közötti szakadékokat csak ritkán sikerült áthidalni.
Ennek a hagyatéknak egy rendkívül érdekes darabja a szovjet ipari tervező Dmitry Azrikan okos otthon koncepciója 1987-ből. A "Sphinx" állomást (Szuperfunkcionális Integrált Kommunikációs Rendszer) Azrikan akkoriban A.Kolotushkin és V. Goessen közreműködésével álmodta meg. Természetesen követték a Szovjet Állami Tudományos és Technológiai Bizottság irányelveit, amik egy "forradalmi számítógép" létrehozását tűzték ki célnak, és valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy "A termelés és a tudomány egységében van a haza ereje és jövője", mint ahogy a lenti képen látható korabeli szovjet poszter is sugallja.
A rendszert úgy tervezték, hogy egy elegáns és rendkívül rugalmas automatizált otthon legyen, amelynek végső célja a hagyományos eszközök (kazettás magnók, televíziók, órák, telefonok) leváltása, és még olyan fejlett funkciók kezelése, mint pl. egy lakás ellenőrzési rendszer, vagy információs szolgáltatások és orvosi diagnosztika. A Sphinx állomásról szóló cikket a szovjet Műszaki Esztétika magazin 1987-es számában találhatjuk .
A magazinban leírtak szerint a komplexum gömb alakú hangszórókból, levehető monitorból, fejhallgatókból, valamint eltávolítható kijelzős kézi távirányítókból áll, ezen kívül még hajlékonylemezes meghajtó, több processzor és még sok egyéb is található a rendszerben. Csak egy memória blokk szükséges függetlenül attól hányan használják a szolgáltatásokat, és ez természetesen bővíthető - magyarázza a cikk. A kollektív családi szórakoztatás és a vendégfogadás érdekében egy központi nagyméretű sík képernyőt képzeltek el két erős hangsugárzóval.
A kisebb kijelzők (240 × 400 mm) jobban megfelelnek az egyéni tevékenységeknek, bár egyszerre többen is használhatják őket, és beépített hangszóróval rendelkeznek. A központi egység természetesen személyi számítógépként is funkcionál. A rendszerrel történő kommunikáció távirányítókon keresztül történt volna, amik levehető kijelzőt és egyszerű billentyűzetet tartalmaztak.
A Projektet úgy tervezték meg, hogy a lakásban előforduló összes elektronikát lehessen rajta keresztül vezérelni, és programozni, valamint magában foglalt egy kommunikációs rendszert is, ami telefonvonalon keresztül a külvilággal is tudott érintkezni. Ehhez persze kellett volna egy "forradalmi processzor", ami akkoriban még nem létezett. Lenti képen az adattároló lapkák központi gyűjtőhelye látható, amin keresztül bárki feltölthette saját kis fájljait a nagy közös rendszerbe. Ezek a hordozók erősen floppynak látszanak, de gondolom nem az 1,44 MB-os verzió szerepelt az elképzelések között, mert az maximum a nagy lapostévé képernyőjén megjelenő 1 darab állóképet tudott volna eltárolni.
Persze más csemegék is találhatók a dizájn múzeumban, például a lenti képen hordozható televíziókészülékek vázlatait láthatjuk, amik csak elképzelések maradtak, alatta pedig táskarádió, zsebkönyv-rádió és egy Luigi Colanit megszégyenítő munkagép elképzelés a hatvanas évekből.
Források: calvertjournal.com, uk.phaidon.com, Moszkvai Dizájn Múzeum
