Létezett-e a Vörös Október tengeralattjáró?
Amennyiben egy repülő tárgyat akarunk felderíteni, passzív és aktív radarok sokasága áll rendelkezésünkre, hogy mennyi árulkodó jelet bocsát ki és hogy mennyi verődik vissza róla, az egy más kérdés. Mi a helyzet a víz alatt, hiszen ott a rádióhullámok nagyon rosszul terjednek? A hanghullámok viszont jobban, mint szabad térben.
A vízben a hang mintegy ötször gyorsabban terjed mint a levegőben. A levegőben a hangsebesség ~330m/s, a vízben ~1500m/s. Maurice Ewing geofizikusként kutatta az óceáni aljzat szeizmológiáját. Bombákat dobott a vízbe, és mérte a robbanás visszaverődését az óceáni aljzatról. 1937-ben egy kísérletet végzett, annak kiderítésére, hogy mekkora távolságra terjed a hang az óceánban. Nyugat Ausztrália Perth tengerparti vizein meghatározott időeltéréssel 3db 50 fontos (mindössze 20kg-os!!!) töltetet robbantott fel. A Bermudai állomáson 12'000 mérföld távolságban (20'000km) kb. 3 óra elteltével sikeresen észlelték a robbanások hangját. Maurice Ewing és J. Worzel 1944-ben felfedezték a DSC (Deep Sound Channel) csatornát, aminek röviden az a lényege, hogy az 500 Hertz alatti hangok a víz alatt bizonyos rétegekben oda-vissza verődve hatalmas távolságokat képesek megtenni szinte csillapítatlanul.
A víz alatti radarok ezért rádióhullámok helyett hangot használnak és szonárnak hívják őket, ami ugyanúgy lehet aktív (rövid hangimpulzust bocsát ki és a visszaverődő hullámokat érzékeli), vagy passzív. Az utóbbi a víz alatt közlekedő jármű által keltett zajokat érzékeli és azok alapján állapítja meg a céltárgy helyzetét és tulajdonságait. A szonár lelke a hidrofon, vagyis a speciális víz alatti mikrofon.
Jezebel kísérlet - SOSUS
A hidegháború elején a feltételezett Szovjet tengeralattjáró fenyegetés felderítésére egy kísérleti rendszert telepítettek 1951 júliusában a Bahamákon Eleuthera-szigetére. A Jezebel projekt víz alatti kábelen elhelyezett hidrofonokból, és a parton lévő feldolgozó állomásból (NAVFAC) állt.
Az épületben volt kivezetve a víz alatti kábel végződése, és a LOFARGRAM (Low Frequency Analyzer and Recorder Gram) nyomtatói. Minden vételi irányszöghöz tartozott egy nyomtató, ami a frekvencia függvényében rajzolta a jelerősséget egy papírtekercsre, amin így idő függvényében lehetett a jelszint változását követni. Egy függőleges vonal adott irányban állandó frekvenciájú jelforrást jelentett.
A lenti képen láthatjuk a kinyomtatott diagramokat, amiknek a kiolvasásához speciális szakembereket kellett kiképezni. Nagy teljesítmény volt ez akkoriban, hogy különleges fejlesztések nélkül a meglévő technológiák felhasználásával alkották meg a rendszert. A hozzávalókat nagyrészt telefon alkatrészeket gyártó cégek szállították, pl. a víz alatti hidrofonok jó minőségű távközlési kábellel voltak összekötve. A rendszer az indulásnál már képes volt több száz kilométerről érzékelni 1 wattnál is kisebb akusztikus teljesítményt. Az állomások által kezdetben alkalmazott AN/FQQ-10 szonár, a tengerfenékhez rögzített 300 méter hosszú kábelből, és az azon elhelyezett 40db hidrofonból állt.
A Jezebel kísérlet sikeres volt, 1954-től 16 milliárd dollár felhasználásával 33 szigorúan titkos SOSUS (SOund SUrveillance System) állomást építettek ki. Persze a rendszert folyamatosan fejlesztették, a hatvanas évek végétől már digitális spektrum analízissel dolgozták fel az adatokat és koax kábeleken keresztül vezették a jeleket. A nyolcvanas évek elejétől pedig már számítógépes terminálokon jelentek meg a diagramok.
1954-ben az első atom-tengeralattjárót, a Nautilust könnyedén bemérték a SOSUS állomások, még álló helyzetben is, és emiatt megváltozott a US NAVY hozzáállása a zajvédelemhez. 7 évvel később elkészült az első csendes tengeralattjáró a Tresher, aminek propellerzaját továbbra is könnyedén követte a SOSUS.
Volt pár különleges észlelés is eleinte, amiről nem tudták eldönteni micsoda, később kiderült, hogy a bálnák éneke.
A haditengerészet büszkeségét, az SSBN George Washington ballisztikus rakétahordozót első éles őrjáratán, a Barbados-i SOSUS állomás egészen a UK-Izland szorosig követte, az egész Atlanti óceánon keresztül. 
1962-ben a Grand Turk szigeti SOSUS pontosan lokalizálta a Kubai blokád áttörésére készülő Szovjet Foxtrot (fenti kép) dízel tengeralattjárókat, azokat a haditengerészet feltartóztatta, így nem érték el a kubai kikötőt. Ugyanannak az év Novemberében a Barbados-i SOSUS állomás először mérte be az Anglia mellett elhaladó első szovjet atom-tengeralattjáró típust, a Pr627 Novembert (lenti kép).
1963. április 10-én az SSN-593 USS Thresher eltűnt mélytengeri gyakorlaton, a SOSUS segített megtalálni.
1968-ban a SOSUS azonosította az első Pr671 Viktor-I, és Pr670 Charlie-I típusokat, amit az Atlanti óceánra érkeztek.
1968 márciusában a dízel-elektromos hajtású K-129-es hajó tűnt el 83 tengerésszel a fedélzetén. A szovjetek nem találták meg, de az amerikaiak igen, természetesen a SOSUS diagramok alapján. Ennek kiemelésére szervezte meg titokban a CIA az Azorian projektet, amiről itt olvashatunk bővebben.
Ugyanazon év május 21-én, az SSN-589 USS Scorpion (lenti kép) tűnt el az Azori szigeteknél, ennek a hajónak a roncsait is a SOSUS adatai alapján találták meg.
1974-ben a SOSUS azonosította az első Pr667B Delta-I ballisztikus rakétahordozót, ami az Atlanti óceánra érkezett.
Árulás és fordulat
John Anthony Walker az Egyesült Államok Haditengerészetének főtisztje és kommunikációs szakembere volt, aki 1968-tól 1985-ig a Szovjetuniónak kémkedett. Gyorsan menetelt a ranglétrán, tehetséges volt, de befektetései kudarccal végződtek, így súlyosan eladósodott, ezért úgy gondolta, ha jelentkezik a szovjet nagykövetségen pár bennfentes információt pénzzé tud tenni. Igaza lett, 17 éven keresztül szállította az anyagokat a KGB-nek.
Walker az Egyesült Államok atlanti flottájának kommunikációs központjában teljesített szolgálatot, és olyan szigorúan titkos technológiákról is rendelkezett ismeretekkel, mint a SOSUS víz alatti megfigyelő rendszer. Rajta keresztül tudták meg a szovjetek, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete a hajócsavarok apró egyenetlenségei által előidézett kavitációs zajt felderítve képes volt követni a szovjet tengeralattjárók mozgását. Nyilvánvalóan olyan hajócsavarokat kellett volna fejleszteni ezután, amik kisebb zajt termelnek, de az ehhez szükséges technológia nem állt rendelkezésre a birodalomban. Meg kellett szerezni tehát a COCOM lista kijátszásával a megfelelő eszközöket.
A Toshiba-Kongsberg botrány 1987-ben derült ki. A japán Toshiba 1982 és 1984 között a norvég Kongsberg hadiipari cégen keresztül nyolc számítógép-vezérlésű precíziós CNC szerszámgépet szállított a leningrádi Balti Hajógyárnak. Az USA véleménye szerint ezzel a szovjetek számára lehetővé tette az addig technikailag kivitelezhetetlen minőségű tengeralattjáró-hajócsavarok gyártását, amiket addig csak ők tudtak készíteni.
Az 1986-ban hadrendbe állított Akula (Projekt 971 Scsuka-B) volt az egyik olyan szovjet tengeralattjáró, amely a Toshiba CNC esztergagépek precíziós megmunkálású hajócsavarjával működött. Ennek következményeként az 1980-as évek végére a szovjet tengeralattjárók által keltett propellerzaj jelentősen lecsökkent. 1986 közepétől a CIA egyre több jelentést kapott arról, hogy sikeresen „lerázták” az őket követő amerikaiakat. A Toshiba az exportkorlátozások megkerülése érdekében többek között átnevezte a kérdéses berendezést, több más változtatást is eszközölt és az új berendezést nem exportengedély-köteles szerszámgépként adminisztrálta. Büntetésként 1987-ben a Szenátus kettőtől öt évig terjedő időre betiltotta a Toshiba termékek amerikai importját.
Talán kevésbé ismert, de az Akula osztály volt az igazi "Vörös Október" Tom Clancy regényéből. A USS Sturgeon osztálynál alacsonyabb zajszintjével észrevétlenül közelíthette meg az USA partjait, és 200 kilotonnás nukleáris töltetű SS-N-21 robot-repülőgépeivel úgy mérhetett csapást a legfontosabb amerikai vezetési pontokra, hogy azok riadóztatási ideje szinte a nullára csökkent. Igazi első csapás mérő fegyver volt, amire azonnal válaszolni kellett nyugaton.
Az egyik forrás szerint hazánkban is landolt ilyen Toshiba szerszámgép egy időre, hátha sikerül reprodukálni a szerkezetet az eredeti dokumentáció hiányában is - magyarul: lekoppintani. Bár képet nem találtam róla, de az ilyen gépek általában több tonnás monstrumok voltak, hogy sikerült e klónozni az nem derült ki, de a feltérképezés után gyorsan elszállították a cuccot.
Látható hogy az Akula már simán el tudott tűnni a SOSUS elől a nagyjából 5000 km átmérőjű Atlanti óceánon, persze szűkebb helyeken észlelni lehetett, hiszen a zaj nem múlt el, csak lecsökkent. Tehát pl. a Britannia - Izland - Grönland (GIUK átjáró) szorosban ki lehetett szúrni, amikor áthalad. A hegháború befejeztével több állomást leszereltek, vagy készenlétbe helyeztek, de azért meghagytak párat a kritikus helyeken. A nyolcvanas években a hidegháború csúcsán 4000 ember dolgozott a megfigyelő rendszer állomásain.
Az amerikai haditengerészet még a hidegháború alatt is lehetővé tette néhány kutató számára, hogy felhasználja a SOSUS rendszert. Az 1990-es évek eleje óta már polgári tudósok is használják a víz alatti vulkánkitörések és földrengések, valamint a tengeri emlősök vándorlásának tanulmányozására.
Napjainkban, 2015-től Kína a "Víz alatti Nagy Fal" építésébe kezdett, ami a SOSUS rendszer feljavított verziója és ezen keresztül szeretné kontroll alatt tartani a környező vizeket.
Források: wikipédia, Heimer György, HPASP, iusscaa.org, nextbigfuture.com
Akit bővebben érdekel a téma, annak ajánlom a forrásként is felhasznált HTKA fórumot
