A képtelefon gondolata már az egészen korai televíziós kísérleteknél felvetődött, de amikor a technikai feltételek adottak lettek, akkor bizony meg nem nagyon akarták használni az emberek. Később az internet korában sem változott sokat a helyzet, kivétel persze ha távolra szakadt családtagunkkal kommunikálunk, vagy valamilyen videokonferenciát akarunk tartani. A fantasztikus filmek is mindig azt vizionálták, hogy a jövőben bizony állandóan képtelefonálni fogunk. Már az egyik legkorábbi sci-fiben, Fritz Lang Metropolis című filmjében felbukkan a képtelefon, később pedig olyan művekben találkozhatunk vele, mint az Űrodüsszeia 2001 ( itt már a Skype előfutáraként emlegetik) , vagy az Alfa Holdbázis és a Szárnyas fejvadász.
1876-ban, alig két évvel azután, hogy a telefont szabadalmaztatták az Egyesült Államokban Dr. Alexander Graham Bell már széles képernyős megjelenítővel kombinálta, és a korai koncepciót "telephonoscope" név alatt publikálta népszerű folyóiratokban, sőt különböző korai tudományos-fantasztikus művekben is említésre került. Mivel akkoriban még rádióadás sem volt, ezért a mozgókép továbbítást automatikusan a telefonnal párosították, így fordulhatott elő, hogy a képtelefon kifejezés már a műsorsugárzás előtt is létezett.
1927-ben az AT & T (American Telephone and Telegraph Company) megépített egy elektromechanikus elven működő televíziót, amely másodpercenként 18 képkockát továbbított, és a fél szobát megtöltötte felszereléssel. Ugyanebben az évben tesztelték telefonvonalon keresztül New York City és Washington között, bár a hang kétirányú volt, a videó rész csak egy irányban működött , New Yorkban látták a kereskedelmi miniszter beszédét. A szerkezet Nipkow tárcsával üzemelt és a lenti képen látható példány a New York-i Mozgókép Múzeumban található. 1930-ra már a kétirányú videókapcsolat is összejött.
Az első nyilvános képtelefon szolgáltatás Németországban működött 1936 és 1940 között. Ez a telefon és a televíziós műsorszórás technikai kombinációja volt. Koaxiális kábellel kötötte össze a német posta Berlint és Lipcsét, ami körülbelül 160 km távolságot jelentett. Igen, ez olyan kábel volt, amit később széleskörűen alkalmaztak a tv technikában és még napjainkban is használnak. A rendszer Gunter Krawinkel 1920-as évek végén végzett kutatásaiból alakult ki, amelyet az 1929-es berlini vásáron mutattak be (az akkori IFA) . A működés mechanikus szkennelésen alapult 150 soros felbontással. A Nipkow tárcsáról kapott képpontokat a fogadó állomáson egy katódsugárcsőre vezették, ami egy un. videotelefon fülkében helyezkedett el (lenti kép). A tesztelés után több nagyvárost bekerült a rendszerbe, ami végül már 1000 km hosszúi vonalon működött. Egy hívás az átlagos heti bér körülbelül egynegyedébe került. Természetesen a világ más nagyvárosaiban is voltak hasonló próbálkozások, de ilyen szintre nem jutottak el. A német rendszert tovább is fejlesztették, és egy teljesen elektronikus kamerás átviteli módra álltak át a Nipkow tárcsa helyett . A felbontás 180 sorra nőtt, ami mai szemmel primitívnek tűnik, de a korabeli jelentésekben lenyűgözőnek írják le a hatást.
A háború alatt megálltak a hasonló fejlesztések, utána pedig a műsorsugárzás irányába tolódtak. A Bell Labs, az AT & T kutató és fejlesztő részlege 1956-ban kapott új lendületet a képtelefon irányába. A Pacific Telefon Magazine 1956 karácsonyi száma adott hírt a mérnökök által használt kísérleti képtelefon rendszerekről, amelyek felismerhető képeket továbbítottak New York és Los Angeles között. A kísérleti képek mérete 2 és 8 centiméter között változott. Ezek a rendszerek két másodpercenként állóképeket továbbítottak a hagyományos analóg telefonvonalakon keresztül. A képeket az un. Picturephone Compact Vidicon fényképezőgép rögzítette, majd átvitte egy tároló csőre vagy mágneses dob memóriára, ahonnan két másodperces időközönként továbbította a fogadó televíziós egységre.
A következő generációs ugrás 1964-ben a nagyközönség számára is elérhető képtelefon rendszer. A Picturephone Mod I nyilvánosan a New York-i világkiállításon mutatkozott be , az első transzkontinentális videóhívást Disneyland és a kiállításon felállított fülkék között bonyolították le (lenti kép). Mivel digitális képátvitel még nem volt abban az időben, a legnagyobb problémát a tömörítetlen analóg videojel továbbítása jelentette. Ezt úgy oldották meg, hogy három érpárt használtak. Egyiken a hagyományos beszélgetés folyt, másik kettőt pedig a kép oda-vissza irányára tartották fenn. A videojel fekete-fehér volt és hasonlított a szabványos tv adásra csak szerényebb paraméterekkel. A felbontás 250 sorra adódott 8 kilohertzes sorfrekvenciával és 30 Hertzes képváltási frekvenciával, így belefértek az 1 MHz-es sávszélességbe, ami a kis képernyőméret miatt bőven elég volt. Sokkal bonyolultabb és jobb minőségű központra volt viszont szükség a jelek kezeléséhez. A társaság az új szolgáltatás felfutása utáni gigantikus haszonból szeretett volna mikrohullámú hálózatokat kiépíteni.
A világkiállításon nem túl nagy érdeklődést generáltak a képtelefon fülkék, ennek ellenére hamarosan megjelentek nagyobb cégek épületeiben, de hat hónap alatt mindössze 71 ember vette igénybe a szolgáltatást. A fő gond abból adódott, hogy a hívó és a hívott félnek egyszerre kellett lennie a különböző városok képátvitelre alkalmas fülkéiben, amihez pedig logisztikai előkészítés szükségeltetett , ehhez jött még a hívások magas költsége, ami 16 és 27 dollár között mozgott. Minden baljós előjel ellenére 1970-ben elkezdődött a kereskedelmi bevezetése a rendszernek. Az 1964-es kiállításon még a 1-es modell (lent balra) szerepelt, de 1969-től már frissítettek a 2-es modellre (lent jobbra), ami nagyobb képátlóval rendelkezett és fejlettebb szolgáltatásai voltak pl. a hívó fél megnézhette saját megjelenését a képernyőn. A készülékeket az AT & T fő beszállítója a Western Electric gyártotta.
Először Pittsburgh-ben épült ki egy kisebb hálózat, itt 38 készüléket helyeztek üzembe 8 vállalatnál. A Bell társaság nagyratörő tervei szerint a szolgáltatás több nagyvárosra való kiterjesztése után 1980-ra már egymillió előfizetője lett volna a képtelefonnak. A valóság teljesen más lett, 1971 közepén Pittsburgh-ben mindössze 33 működő készülék létezett, ebből csak 12 tudott távolsági hívást lebonyolítani, a többi zárt hálózatokon belül üzemelt. A csúcson is csak 500 előfizetővel rendelkezett a szolgáltatás, ami az 500 millió dolláros befektetéshez képest elég kevés. A magas költségektől eltekintve egy fontos pszichológiai problémát elfelejtettek elemezni a tervezők, konkrétan azt, hogy az emberek nem biztos hogy akarnak képtelefonálni. Képzeljük csak el, hogy például az éjszaka közepén fontos hívást kapunk a főnökünktől, vagy esetleg épp a fürdőkádban ülünk amikor csörög a telefon. A társaság vezetőinek szeme előtt az lebegett, hogy ez a jövő útja, és nem akartak kimaradni az üzletből. 1972-re le kellett állítani a programot a tetemes veszteségek miatt.
A digitális forradalom eljövetelével az AT & T cégcsoport újra nekifutott a képtelefonnak, már kihasználva az ADSL technológia előnyeit. A képtömörítési eljárások bevezetése, és a tejesen digitális központok jó alapot biztosítottak a megnövekedett információmennyiség továbbításához. Megújultak a készülékek is, már színes LCD képernyő csücsült a telefon tetején. A VideoPhone 2500 rendszer 1992 és 1995 között létezett, egy készülék mai áron számolva 2600 dollár volt. Világszerte 50 000 darabot értékesítettek 3 év alatt, ami nem nevezhető üzleti sikernek. Ezzel be is fejeződtek a hasonló jellegű próbálkozások, 2000 után az internet elterjedésének köszönhetően már nem volt szükség képtelefonra.
Természetesen nem csak Amerikában történtek fejlesztések. Japánban is igen korán elkezdtek kísérletezni a képek átvitelével telefonvonalon keresztül. A felső képen egy szolgáltató teszteli a TOSHIBA View Phone rendszerét 1964-ben. Ugyanennek a fogyasztónál lévő készüléke látható lent balra, jobbra pedig az Ericsson hatvanas években készült megoldása , amivel egészen 1977-ig próbálkoztak, utána felhagytak vele a magas költségek és a fogyasztók érdektelensége miatt.
Még az Atari cégnek is volt képtelefon fejlesztő divíziója, az Ataritel. 1983-ban alkották meg ki a lenti kép baloldalán látható készüléket. Az Atari 1984-ben eladta a Mitsubishi-nek a részleget, aki tovább vitte a vonalat és 1985-re kifejlesztette a Lumaphone fantázianevű gépet, ami 3-5 másodpercenként küldött egy állóképet, amit akár ki is nyomtathattunk párhuzamos porton keresztül a hozzá készült nyomtatóval (Mitsubishi P60U). Aki nagyobb méretű videót kívánt, használhatta az opcionális VisiTel LU-500 egységet. Már 1986 után felhagyott a Mitsubishi az ilyen irányú fejlesztésekkel és továbbpasszolta a részleget.
Franciaországban hasonló fülkés rendszer működött a háború előtt, mint a Harmadik Birodalomban. 1970-től a Matra elektronikai és hadiipari óriáskonszern kezdett bele videotelefon fejlesztésekbe az amerikai próbálkozások hatására. A France Telecom úgy gondolta először az üzleti szférában terjesztik el a szolgáltatást, utána jöhet a magánszektor, de csak 1984-ben sikerült életre kelteni a rendszert, ami akkor is komoly technikai gondokkal küzdött. Egyetlen kép kering a neten a Matra által gyártott készülékről, ami lent balra láthatunk.
Az Egyesült Királyságban 1970-ben egy az egyben átvették az amerikai fejlesztéseket demonstrációs célzattal. A British Telecom 1993-ban próbálkozott az első kereskedelmi bevezetéssel. A forgalomba került Relate 2000 készülék (lent jobbra) - amelynek ára 400 és 500 £ közötti mozgott akkoriban - 74 milliméter átlójú színes LCD kijelzővel volt egybeépítve. A rendszer másodpercenként 8 képkockát továbbított, amelyet akár felére is csökkenthettek, ha a rendelkezésre álló sávszélesség esetleg lecsökkent. Mivel a brit PSTN telefonvonalak általában 3,4 kHz-nél kisebb sávszélességet biztosítottak, ezért a felhasználók által látott kép borzalmas minőségű volt. A British Telecom arra számított , hogy a Marconi Electronics által gyártott készüléket évente 10 000 darabos tételben értékesítik, de tényleges eladás minimális volt, ezért hasonlóan az ugyanekkor forgalmazott AT & T VideoPhone 2500- hoz, ebből is hatalmas bukta kerekedett.
A videotelefon próbálkozások azért nem múltak el nyomtalanul, hiszen nekik köszönhetjük a videokonferencia protokollok kialakulását, valamint a sávszélesség problémák ösztönzőleg hatottak a digitális átviteli rendszerek kifejlesztéséhez.
Források: wikipédia, labguysworld.com, wowamazing.com, newscientist.com
