Földönkívüli technológiának tűnő objektumot fedeztek fel UFO kutatók a Google Earth segítségével az alaszkai Elmendorf légitámaszpont területén valamikor 10 évvel ezelőtt (lenti kép). Később kiderült ez nem más, mint a kevésbé ismert AN/FLR-9 vevőberendezés, amit még a hidegháború alatt telepítettek, és sokáig a kívülállók nem tudták pontosan mi a feladata. Több helyen azt írják lehallgató állomások voltak, ahol az ellenség rádióforgalmazását kísérték figyelemmel. Ez részben igaz, mert a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a hadihajók főleg rövidhullámon kommunikáltak egymással, és egy elcsípett rádióüzenet elég volt ahhoz, hogy meghatározzák a pozíciójukat. Ehhez kellett ez a nagyfrekvenciás vevőrendszer, amelyből összesen nyolcat telepítettek a föld különböző pontjain, hiszen a helymeghatározáshoz minimum kettő szükségeltetett. Különös alakja és hatalmas mérete miatt elefántketrecnek becézték. Mivel a rövidhullámok visszaverődnek az ionoszféráról, ezért akár 5000 km-ről is be lehetett mérni egy hajó vagy repülőgép irányát.
A rendszer a Wullenweber technológiára épül, amit a német haditengerészet kommunikációs kutatási parancsnoksága, és a Telefunken fejlesztette ki a második világháború korai éveiben. Az első állomás Dániában épült még a háború alatt. A fő cél a hajók és a segélykérő jelek helyének meghatározása. Egyes források még tengeralattjárókkal való kommunikációt is említenek, de ez nem valószínű, hiszen a rendszer csak vételre képes. A fejlesztésekben résztvevő egyik német antennamérnök, Dr. Rolf Wundt egyike volt annak a több száz német tudósnak, akiket Amerikába szállítottak. 1947 márciusában érkezett New Yorkba ugyanazon a hajón, mint Wernher Von Braun. Először az amerikai légierő, majd a GT & E Sylvania Electronics Systems alkalmazásában állt. 1947-től 1960-ig az Illinoisi Egyetem Rádióirányítási Kutatócsoportja a haditengerészettel karöltve megkezdte a Wullenweber rendszer továbbfejlesztését és újratelepítését.
Természetesen a Szovjetuniót is nagyon érdekelte ez a technika, és persze oda is szállítottak a fejlesztő csapatból jó pár mérnököt. Az ottani verzió "Krug" névre hallgatott, és már hamarabb elkezdték telepítgetni mint az Amerikaiak. A Szovjetunióban és a vele szövetséges országokban az 1950-es évekre már legalább 30 Krug működött. Számos egységet helyeztek el egymástól kb. 10 kilométerre párban, nyilvánvalóan rádiónavigációs célokra. Moszkvában legalább négy Krug üzemelt, és ilyen rendszerek vettek részt a korai műholdak követésében is, mivel azok rövidhullámon is sugároztak. Később az űrhajók visszatérő egységeinek helymeghatározásában is hasznos szerepet játszottak.
Az első FLR-9 a RAF Chicksands helységben lévő bázisán épült az Egyesült Királyságban 1961-ben (fenti kép). A második 1962-ben az olaszországi San Vito dei Normanni repülőtéren lépett működésbe. Az utolsó egység telepítésének helye 1966-ban az Elmendorf Air Force Base, Alaszka (USA). Ezeken kívül létesült még elefántketrec Németországban, Törökországban, Japánban, Thaiföldön és a Fülöp-Szigeteken. Napjainkra az összeset lebontották, utoljára az alaszkai bázis tűnt el 2016-ban.
Az FLR-9 állomásokkal nagyjából azonos időben elkezdődött egy hasonló, de fejlettebb rendszer telepítése is, ez volt az FRD-10 (lenti kép). Ez hasonló elven működött mint az elődje, de számítástechnikai támogatással kiegészítve. Erre azért volt szükség, mert a szovjet tengeralattjárók a hatvanas években áttértek egy más fajta kommunikációs formára amikor feljöttek a vízfelszínre. Ez az un. Burst átvitel volt, aminek az a lényege, hogy kommunikáció helyett egy rövid kódolt adatcsomagot sugároznak, mert így nehezebb bemérni a helyzetüket. Ezt a módszert még a Németek fejlesztették ki a háború végén, mert az Angolok a Huff-Duff állomásokkal be tudták mérni őket. Az FRD-10 egy másodperc alatt többször is körbepásztázott, ezért akár fél másodperces jeltöredékből is meg tudta határozni az ellenséges egységek helyzetét. Természetesen a többi normál feladatot is el tudta látni.
Ebből a rendszerből 16 darabot építettek világszerte, úgy hogy minél kevesebb holt zóna maradjon - ahol a visszavert rádióhullám nem vehető. 1971- ben készült az utolsó kettő Kanadában, ezek egyes források szerint még ma is működnek. A Szovjetunió felbomlása után az összes többi állomást üzemen kívül helyezték és lebontották, de volt olyan helyszín, ahol ezt a hurrikán hamarabb megoldotta.
A Wullenweber antenna alapelve az, hogy a körkörösen elhelyezkedő elemekből származó jelek különböző fázissal és amplitúdóval érkeznek a vevőkészülékek elé kötött goniométerekre, és ha megfelelően feldolgozzuk azokat, akkor létrehozható egy nagy nyereségű irányított antenna mozgó mechanikus alkatrészek nélkül.
A rendszer fő eleme egy passzív, kör alakú háromsávos antennarendszer, amely az 1,5 és 30 MHz közötti tartományban veszi a jeleket. A külső gyűrű általában az 1,5-6 MHz-es tartományt (A sávot) fogja. A középső gyűrű lefedi a 6-18 MHz-es sávot (B sáv), és a belső gyűrű pedig a 18-30 MHz-es tartományt (C sáv). Az árnyékoló hálók a hátulról jövő jelek bejutását akadályozzák meg. Minden egyes antennaelem koaxiális kábelen keresztül csatlakozik egy elosztó mátrixra, ami a goniométereken keresztül továbbítja a jelet a vevőkészülékekhez. Azt, hogy ezután mi történik a jellel még mindig nem publikus. Az FLR-9-ről elérhető egy kezelési útmutató blokkvázlattal, de az FRD-10-ről már semmi.
Mint a képeken is láthatjuk az FRD-10 állomás annyiban különbözik, hogy két külső gyűrűvel veszi a teljes sávot. Az antennarendszer külső átmérője 260 méter, ezért otthoni használatra nem praktikus ilyet építeni. Létezett egy miniatürizált változata az FRD-10-nek, az AN/AX-16, de még ez is 100 méter körüli átmérővel büszkélkedhetett. Ezek a létesítmények napjainkra mindenképpen elavulttá váltak volna, ha nem szűnik meg a Szovjetunió akkor is.
Források: wikipédia, dailymail.co.uk, Szkeptikus Blog
