Az űreszközök feletti irányítás elvesztése komoly anyagi és akár emberi áldozatokkal is járhat, ezért folyamatosan követni kell őket, és feldolgozni a róluk érkező adatokat. Ez a szárazföldön telepített állomásokkal csak korlátozott mértékben lehetséges, hiszen sok esetben tenger, vagy óceán felett halad az űrben közlekedő jármű pályája. Ebből logikusan adódik, hogy hajóra telepített eszközökkel kell fogadni és küldeni a jeleket. Mivel az első műholdak fellövésének idején kifejezetten erre a célra épített hajók még nem léteztek, ezért a haditengerészet teherhajóit alakították át az ügy érdekében. Ezekre olyan eszközöket telepítettek, amikkel kommunikálni lehetett az űrhajókkal, onnan telemetrikus adatokat tudtak fogadni és továbbítani a szárazföldi központba.
Az Egyesült Államokban a Haiti Victory lett az első hajó, amely egy űrjármű támogatását végezte. Át is nevezték Longview-nak, de később ez lett a hajóosztály elnevezése, és 1960. november 27-én már T-AGM-3 kódnévre hallgatott. A csendes-óceáni térségben folytatta tevékenységét az USA űrprogramját segítve, és számos tudományos feladatot végzett az amerikai légierőnek. A hajó vezető szerepet töltött be a Longview-osztályban, ami hamarosan két új egységgel gyarapodott. Az USNS Private Joe E. Mann (T-AGM-4), és az USNS Dalton Victory (T-AGM-5) is át lett alakítva un. küldetés követő tudományos feladatra. Létezett T-AGM-2 és 1 is, de ezek csak később teljesítettek feladatokat.
Az USA 23 ilyen hajót tartott szolgálatban az űrverseny idejében 1959-től kezdve T-AGM-1-től 23-ig sorszámozva. Ezek java része még a második világháborúban használt teherhajók és tankerek átalakításával készült. Felszerelték rájuk a műholdak, és ballisztikus rakéták követéséhez szükséges eszközöket, amik eleinte a normál televízió adás vételéhez hasonlító antennák voltak a szárazföldi minitrack állomásokhoz hasonló feldolgozó infrastruktúrával, de később a távolabbi küldetések követéséhez már komolyabb eszközök kellettek. 1964-től lépett szolgálatba a USN HH Arnold General (T-AGM-9). Amint a fenti képen láthatjuk itt már magasabb sávú (X,L) parabolaantennák és radar is települt a fedélzetre. A hajók nem arról híresek, hogy nyugodtan állnak egy fix ponton, ezért egy számítógép vezérelt giroszkópos szervó rendszer gondoskodott arról, hogy az antennák mindig a legerősebb jel irányába nézzenek akármennyire is imbolyog alattuk a jármű.
A USNS Invincible (T-AGM24) 1987-ben állt szolgálatba, és direkt erre a célra építették, a USNS Howard O. Lorenzen (T-AGM-25) pedig már a jelenlegi legfejlettebb technikát képviseli, és 2014-től látja el feladatát. Napjainkban ez a két hajó, valamint a többfunkciós USNS Waters (T-AGS-45), és a USNS Pathfinder (T-AGS 60) kutatóhajó alkotja az USA űreszközeit támogató flottát.
1967-re felpörgött a szovjet űrprogram, ezért égető szükség volt egy komoly követő hajóra, de annyira, hogy egy félig kész szállítóhajót átépítettek a cél érdekében, és az akkoriban elhunyt űrhajós tiszteletére Kosmonavt Vladimir Komarov névre kereszteltek. Ezután gigantikus hajóépítések kezdődtek. Az 1970-ben készült Akademik Szergej Korolev már 1200 szálláshellyel és 79 laborral rendelkezett, 188 tudományos munkatárs dolgozott rajta. Az 1971-ben szolgálatba állt Koszmonavt Jurij Gagarin (nyitókép) volt a flotta, és sokáig a világ legnagyobb ilyen jellegű vízi járműve. A teljes flotta fénykorában 17 hajót számlált, amik minden jelentősebb űreseményben szerepet vállaltak. A legnagyobb projekt a szovjet-amerikai közös űrrepülés volt 1975-ben, ebben mindkét ország komplett flottája részt vett. Utolsóként 1978-ban lépett szolgálatba a Koszmonavt Viktor Pacajev. Ez a hajó 1995-ben az Orosz Szövetségi Űrügynökséghez (Roszkoszmosz) került. 2001. április 14-én a kalinyingrádi Oceanográfiai Múzeum kikötőjébe vezényelték. Ettől kezdve a hajó múzeumhajó és egyúttal az orosz űrhajózási távközlési hálózat földi állomásaként is működik. A többiek sajnos rosszabbul végezték, mivel sok hajó a Szovjetunió összeomlása után Ukrajnában maradt, ahol leselejtezték, szétbontották, eladták vagy egyszerűen hagyták a kikötőben leamortizálódni őket.
Napjainkban Kína is rendszerben tart egy komolyabb kommunikációs flottát. A Yuan Wang-1 és 2 építését még Mao Ce-tung hagyta jóvá1968-ban. A két hajó első küldetése 1980-ban volt, de már kivonták őket a forgalomból. Jelenleg a Yuan Wang-3 valamint az 5,6,7 teljesít szolgálatot, a négyes egy baleset során megsérült, utána célpontnak használták fel egy rakétakísérlet során. Fenti kép a hatosról készült.
Jelenleg még Franciaország érzi szükségesnek, hogy ilyen hajót üzemeltessen. A Monge (lenti kép) 1992-ben lépett szolgálatba, és mostanában is aktív. Az Ariane rakéták nyomon követése a fő feladata.
Még egy érdekesség a végére. A Hoyt S. Vandenberg (T-AGM-10) 1983-ban visszavonult. 1998-ban ezt a hajót a Vírus (Pusztító idegen) című horror sci-fi filmhez az Akademik Vladislav Volkov néven ismert orosz hajó helyettesítőjeként használták fel, és a rajta található feliratokat cirill betűsre írták át. A hajót végül 1999 május 1-jén át a Tengerészeti Hivatalhoz vitték át, utána 2009 áprilisában a Key West kikötőbe vontatták, ahol árverésen értékesítették.
Ezek után egy új mesterséges zátonyt hoztak létre belőle a sportbúvárok és a horgászok számára. Fenti képen az elsüllyesztés előtti állapotot láthatjuk.
Források: Wikipédia, tiralba.blogspot.hu, niskgd.ru, shipspotting.com
