Elektronikai hadviselés 8. rész
Az SCR-584 volt az első mikrohullámú sávban üzemelő radar, amit az Amerikaiak fejlesztettek ki a második világháborúban. Hasonló magnetront használt, mint manapság a mikrohullámú sütők. Hogy jön ez a keleti blokkhoz? Úgy, hogy a Szovjetunió is kapott segítségképpen pár darabot belőle, amit annak rendje és módja szerint le is koppintottak a háború után. Sokan ettől az eszköztől számítják az igazi elektronikai hadviselés kezdetét. Nem is alaptalanul, hiszen az akkori viszonyok között nagyon jó felbontással lehetett követni vele az ellenséges célpontok mozgását. A szovjet verzió SON-4 névre hallgatott, export változata pedig SON-9 volt. Később az SA-75MK Dvina légvédelmi rendszerhez is használtak fel belőle komponenseket. Lenti képen balra az eredeti amerikai, jobbra pedig a másolat látható.
1948-tól kezdve volt egy nem kimondottan harci, hanem inkább ideológiai elektronikai hadviselése a szocialista országoknak, amire nem sajnáltak pénz és energiát. Ez a külföldi rádióműsorok zavarása. Pár év alatt a szovjet zavaróállomások szervezete egy igazi óriássá, monstrummá fejlődött, a legnagyobb ilyen hálózattá a világon. A nyolcvanas évek elején a rendszer 2500-3000 adóból állt, amelyet 5000 alkalmazott működtetett, ebből volt 13 nagytávolságú zavaróközpont, amik hatalmas teljesítményű adókkal a rövidhullámú sávot fedték le 500-tól 3000 kilométerig terjedő körzetben. A többi kisebb helyi zavaróadó működött 81 nagyvárosban telepítve nagyjából 30 km hatókörzettel, városonként akár 10-20 egységgel. Csak Ukrajnában 300 adó létezett. Folyamatos küzdelemből állt ez a tevékenység is, ugyanis a zavarni kívánt adók emelték a sugárzási teljesítményüket, vagy változtatták a frekvenciájukat. Mindkét oldalon voltak érdekes ötletek is. Ilyen volt, hogy zavaró jel helyett más nyelvű beszédet sugároztak ugyanott, és a két nyelv keveredése érthetetlen zagyvaságot eredményezett. A kínai rádió pedig visszafelé mondott szöveget adott, amit nem is zavartak, mert értelmetlennek tűnt, de ha valaki felvette magnóra és lejátszotta ellenkező irányba, az meg tudta hallgatni.
A fenti kép baloldalán a Leningrád közelében lévő Popovkán 1972-től 1988-ig üzemelő távolsági zavaróadó antennarendszere látható, mellette egy helyi kis hatótávolságú 20Kw-os zavaróadó Moszkva közeléből. Lenti képen a popovkai vezérlőterem. Természetesen a baráti országok is űzték ezt a tevékenységet, ha nem is ilyen mértékben. A szocializmus összeomlásával okafogyottá vált a dolog, és 1988. november 29-én este a Szovjetunió abbahagyta a külföldi műsorok zavarását. Érdekes hogy a zavarásban résztvevők valamiféle bűntudattól vezérelve nagyon sokáig hallgattak a dologról, és később sem voltak túl bőbeszédűek, mire vizsgálni lehetett volna ezt a fajta tevékenységet, addigra a készülékeket átalakították, vagy megsemmisültek.
A partnerországok haditechnikai termelési, kutatás-fejlesztési és tudományos tevékenységét koordináló KGST Hadiipari Állandó Bizottság 1963 áprilisában állított fel ideiglenes munkacsoportot a rádiófelderítő és rádióellentevékenységi eszközök gyártási lehetőségeinek vizsgálatára. A munkacsoport 1964 áprilisában, Prágában tartott ülésén ajánlásokat fogadott el a felderítő és zavaró berendezések fejlesztésével és gyártásával, valamint későbbi szakosításával kapcsolatban. Magyarország ekkor kapta a rádiórelé lehallgatására szolgáló vevőállomások fejlesztését és gyártását.
A KGST malmai viszont lassan őröltek, ezért a Vietnamban megjelenő elektronikai hadviselésre kialakított amerikai gépek, és a hatnapos háborúban elért izraeli sikerek arra késztették a szovjeteket, hogy hasonló fejlesztésekbe fogjanak. A Tu-16SPS volt az első olyan repülőgép, amire zavaróegységeket szereltek. SRS-1BV és SRS-1D vevőkkel derítette fel az ellenséges tevékenységet, amire válaszul az SPS-1 zavaróadó az alsó sávban 120 watt teljesítménnyel, és az SPS-2 pedig a közepes sávban 300 watt teljesítménnyel küldött ki zavarójelet. A szovjeteknél SPS volt a zavarókonténerek jelölése, és ha minden igaz 153-as számozásig jutottak amíg létezett a birodalom. A Tu-16 gépeknek Badger, azaz Borz volt a NATO kódjele. A Tu-16 yolka (Badger H) volt a következő lépcsőfok, már egy fejlettebb SPS-4M Klyukva zavaró, és megtévesztő rendszerrel. A TU-16P Buket (Badger J) volt a megfelelője az EA-6B és EF-111A amerikai elektronikai harcra felkészített gépeknek. A legtöbb korai példány az SPS-22N / SPS-33N / SPS-44N / SPS-55N zavarókonténerekkel volt felszerelve. Speciális eszköz volt az SPS-77 Buket, amely több sávon is tudott zavarni. Orosz források szerint 1972-ben a Buket rendelkezett azzal a képességgel, hogy összpontosítsa teljesítményét egy keskeny sávra, ha a helyzet úgy kívánja, de a működési elvről sajnos nincs információ. A hetvenes években néhány példányt felszereltek SPS-100A és SPS-100M nagy teljesítményű zavaró konténerekkel, sőt már az SPS-120 Kaktus nevű rendszert is megkapták. Lenti képen egyiptomi Badger G-k láthatóak.
Számos variáns létezett, volt olyan Tu-16Ye amit felszereltek SPS-6, SPS-61, SPS-62, SPS-63 Azaliya zavaróadókkal. Egy másik variációban az SPS-5 Fasol, és SPS-64, SPS-65, SPS-66 Azaliya egységek voltak. Orosz források szerint sok ilyen repülőgépen használták az 1970-es években fejlesztett SPS-151/152/153 Lyutik önvédelmi rendszereket, ezek felkerültek a MiG-25RBV, MiG-25BM Foxbat és a Tu-95K-22 Bear G repülőgépekre is. Ezek a berendezések az orrkúpba voltak beépítve, az antennák pedig az orr alatti öblökben lettek elhelyezve. Láttak még SPS-61R, SPS-63R Azaliya X-sávú (8-12GHz) zavarókkal felszerelt Tu-16K-10 (Badger C) gépeket is. Különösen nagy lökést adott a fejlesztéseknek a vietnami háborúban zsákmányolt amerikai eszközök tanulmányozása.
Az első olyan gép, ami már elektronikai hadviselésre lett tervezve, és nem utólag alakították át, az a Jak-28PP (Izeliye 28PP) (NATO-kód - "Brewer-E") volt. A gépet telepakolták zavaróeszközökkel, és a részben elektroncsöves áramkörök akkora hőt produkáltak hogy hőcserélőt kellett a törzsbe beépíteni a disszipált hőenergia elvezetésére. 1970-től gyártották ismeretlen darabszámban. Javarészt SPS-22, SPS-44, SPS-55 rendszerekkel készült SPS-5 zavaróadóval. Ezek az eszközök többféle verzióban léteztek, és különböző frekvenciasávokban dolgoztak, ha a helyzet megkívánta több Jak-28PP repült a kötelékkel, hogy nagyobb legyen a védettség. Néhány típus televíziós fedélzeti felderítő komplexummal volt ellátva, ami valós idejű adatsugárzást tett lehetővé. A gép megbízható volt, ezért egészen 1992-ig szolgálatban állt, és a SZU-24 különböző variánsai váltották fel.
Az Iljusin-28REB késői példányai is fel voltak készítve rádióelektronikai harcra. Ahogy a lenti képen látszik a szárnyvégekre szereltek zavaró egységeket, de erről bővebb információ nem található.
Minden bizonnyal a leginkább elterjedt Szovjet zavaró konténer az SPS-141 volt, amellyel 8 különböző sávban végezhették a zavarást, igaz ezt a felszállás előtt kellett beállítani. Elsődleges feladata volt a kiváló MIM-23 Hawk levegő-föld légvédelmi rakétarendszer zavarása. 1984-ben rendszeresítették a Kelet-Német Haditengerészetnél az SPS-141 MWGA (export verzió) változatot SZU-22M4 gépeken. Előre a földön beállított zavarjelet generált, és képes volt egy gépet illetve gépformációt védelmezni földi rakétás légvédelem illetve levegő-levegő rakéta ellen, de radar vezérelt földi telepítésű légvédelmi ágyúk ellen is. Hazánk légiereje szintén hadrendbe állította a berendezést, a 31. Harcászati Repülőezred Szu-22-es gépein. Az ELITE 2005-ös NATO hadgyakorlaton még feltűnt. A 141 fejlesztett változata az SPS-143 soha nem került rendszerbe az 1989-es politikai viszonyok miatt, csak a Szovjetunióban üzemelt. Az SPS-141-ről bővebben is lehet olvasni Benedek Levente fotó és utazó blogjában, a lenti és a nyitókép is onnan származik.
A szocialista országok közül a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) rendelkezett fejlett mikroelektronikai iparral, 1988-ra elkészültek az 1Mbit DRAM chippel a drezdai Carl Zeiss művekben, ahol a mikroelektronikai fejlesztő részleg volt, bár ehhez a sikerhez SIEMENS és TOSHIBA dokumentációkat is át kellett nézni, persze nem hivatalosan. Hazánk hatalmas hadi elektronikai kapacitásokat birtokolt a keleti tömb összeomlásáig. 1963 előtt a BHG, utána pedig az ORION gyártott mikrohullámú berendezéseket szovjet exportra, valószínűsíthetjük hogy ezeket a hadiipar használta fel. A VIDEOTON katonai rádiókból még Amerikába is eljutott pár darab kerülőúton, de a legfőbb piac az NDK és a Szovjetunió volt. 1975-ben a MechLabor gyártmányainak kétharmadát már exportra szállította, és a haditechnikai termelés aránya elérte a 75%-ot, amely igen magasnak számított magyar viszonylatban. Az átlag 25-30% volt, mivel a vállalatok kettős, civil és katonai profillal rendelkeztek 1953 óta.
A lenti képen a magyar hadi elektronikai ipar képességei vannak felvázolva. Nyilvánvalóan a ’90-es évekig egy nagyon szépen felfutó, jó fejlődési pályát futott be. Talán valahol ott érte el képességeinek csúcsát, amikor pálma, és liget projekteket építettünk a szaharába. Nem is összegekben, hanem rendszerintegrációs képességekben van a görbe felskálázva a forrás szerint, de a rózsaszín szakaszt úgy is túlzottnak tartom. A háttérképen egy konténer integrációs csarnok látható, ahol több száz ilyen konténert tartalmazó hatalmas rendszerek készültek, mint egy reprezentáns példája annak a magyar ipari képességnek, aminek valaha birtokában voltunk.
A nyolcvanas években a szovjetbarát arab országok és India bejelentették igényüket katonai felderítő és zavaró rádióelektronikai eszközökre. Akkoriban ez valószínűleg a világ legnagyobb ilyen jellegű megrendelése lehetett, több százmillió dollár bekerüléssel. Sikerült a katonai, és politikai vezetésnek rábírnia a magyar elektronikai ipart, történetében szinte máig példátlan integráció létrehozására. A program SZAHARA fedőnéven híresült el, a gyártásra létrejött konzorcium vezetője a VIDEOTON lett. Erről a programról itt olvashatunk.
Most nézzünk egy konkrét eszközt. A lenti képen egy un. panoráma vevőkészülék látható, amit a Mechanikai Laboratórium gyártott. Ez arra volt jó, hogy egy teljes rádiósávot figyelt, nem csak egy fix csatornát. Fel lehetett vele deríteni a frekvencia ugratásos (hopping) adásokat. Tipikusan a lassú ilyen rendszerek ezer alatti, a gyorsak pedig jóval ezer feletti frekvenciaugrást végeznek másodpercenként, amely érték akár 140.000 felett is lehet manapság. Egy ilyen adás megfejtése hatalmas számítástechnikai teljesítményt igényelt, ezért a fő cél az adó helyének meghatározása volt. Ezután már rádiózavarással meg lehetett hiúsítani a forgalmazást.
1991-re a KGST-együttműködés és maga a szocialista rendszer elképesztő gyorsasággal összeomlott, a hidegháború pedig végnapjait élte. A NATO-nak nem kellettek a termelő kapacitásaink, a baráti országok már nem voltak többé vevők, a közel-keleti piacokat sem tudtuk megtartani. Az orosz hadiipar sem volt túl rózsás helyzetben ebben az időben, de új erőre kapott 2000 után, és elektronikai hadviselési eszközeit sikerült olyan szintre fejlesztenie, amivel Amerikát is meglepte, de ez már egy másik cikk témája lesz.
Források: Wiki, ausairpower.net, criticaldistance.blogspot.hu, Balás B. Dénes, sagax.hu, mechlabor.infostream.hu
