Lazarbibi

Hangfegyverek

Hangfegyverek

Ez alkalommal a hang fegyverként való felhasználásáról lesz szó. Ez a téma nagyon sok érdekességet rejt, de gyakran táptalaja az álhíreknek. A poszt célja kizárólag a valóban létező projektek, és az effajta fegyverek tanulmányozása.

hang01.png

A hallható hangok frekvenciája 20-20.000Hz-ig terjed. A fül az 1000-5000Hz közötti tartományban a legérzékenyebb, ettől lefelé és felfelé már egyre kisebb hangerővel halljuk a hangokat. Az ember számára nem hallható alacsony rezgésszámú hangokat - 0-20 Hz között - infrahangoknak nevezzük, a 20 000 Hz-nél magasabb és 100 MHz-nél alacsonyabb frekvenciájú hangokat pedig ultrahangnak. Egyes források, ezt a az alsó küszöböt 16-18 kHz-re teszik.

Az ember által hallhatónál magasabb hangokat még hallják a kutyák és a macskák, ez körülbelül 35 - 40 kHz - ig terjed, de egyes rágcsálók érzékelik a 100 kHz-es hangokat is. Az ultrahang természetesen az élő szervezetekre is hatással van. Ultrahangos kezelést alkalmaznak a gyógyászatban egyes ideg-, izom- és csontrendszeri megbetegedések gyógyítására. Talán legismertebb szerepe mégis az, hogy szervezeten belüli diagnosztikai vizsgálatokra használják, segítségével megállapíthatnak egyes betegségeket, vagy például a magzat elhelyezkedését a méhben. Az ultrahangok mechanikai rezgések, amiket már nem érzékelünk hangként. Biológiai hatásuk a dózistól függően lehet az életfunkciók serkentése vagy az életfolyamatok gátlása. Ultrahang a sejt közötti állományt fellazítja, a sejteket elroncsolja. Különösen érzékeny rájuk a középfül és a szem. Bőrünk az ultrahangot zömmel visszaveri, a szőrzettel borított test azonban hőenergiává alakítja. Ultrahang pontos biológiai hatása még nem tisztázott.

Legkisebb halható hang (hallásküszöb) és legnagyobb fájdalmat még nem okozó hang (fájdalomküszöb) közötti 120dB-es hangerőkülönbség elviselését az teszi lehetővé a fül számára, hogy az érzet erőssége az ingernél lassabban nő, a logaritmikus skála szerint. Ezt a fájdalomküszöböt kihasználva lehetőség van olyan riasztó eszköz építésére, amely az ultrahanghoz közeli és ultrahang frekvenciájú hangokkal igyekszik elüldözni a behatolót.

A 20 Hz-nél kisebb frekvenciájú rezgések az infrahangok. Ezek minden pillanatban érkeznek hozzánk, pl. egy gyenge földrengés, a faggyal együtt járó talajrepedések keletkezése, egy-egy széllökés által. Az infrahangok az emberi szervezetre károsak lehetnek. Az infrahang hat az agy bioáramára, másfelől pedig az idegrendszerre. Ezen kívül a nagy teljesítményű infrahanggal való besugárzás a belső szerveket erős rezgésbe hozza, melynek következtében a szív és az érrendszer jelentős mértékben túlterhelődhet. A 7-8 Hz frekvenciájú infrahang különösen veszélyes, mert gyakorlatilag megegyezik a belső szervek saját rezgésszámával, így könnyen bekövetkezhet a rezonancia jelenség melynek fellépésekor a belső szervek sérülnek, valamint a vérkeringés saját rezgésszáma is 8 Hz körül van, ezért a rezonancia, illetve a fellépő interferencia révén az érrendszer károsodhat. Az infrahangok fáradtságot okoznak. Még a leggyengébb 7 Hz-es infrahang is erős fejfájást, látási zavarokat, figyelmetlenséget okozhat, ráadásul szinte mindenen áthatol. Az infrahangok emberi szervezetre gyakorolt hatása régóta kutatott terület, de ismereteink még erősen hiányosak ezen a területen. Laboratóriumi és harctéri kísérleteket egyaránt végeztek már olyan infrahangforrásokkal, amelyek az ember egyes szerveivel interferenciába lépve ritmuszavarokat, pánikérzetet, menekülési ösztönt, tudatzavart, vagy súlyosabb esetben halált okozhatnak. 

A NASA kutatásai alapján ismeretes, hogy a 19 Hz-es rezgések, amelyek forrásai a rakétahajtóművek, hatnak a szemgolyókra és képesek az űrhajósok látását megzavarni, többek között különböző látomásokat létrehozni. Létezik olyan vélemény is, hogy az infrahang (csakúgy, mint az ultrahang) rezonanciafrekvenciákon képes szétroncsolni a belső szerveket. Ezt a hipotézist az American Institute of Ultrasound in Medicine (AIUM) tudósai részben megcáfolták.

A hang fegyverként való alkalmazására már az ószövetségi írásokban is tettek utalást. Jerikó város falai a zsidó kürtök hatására omlottak össze, bár ezt a verziót a kutatók erősen kétségbe vonják, mégis a történet arra enged következtetni, hogy a hang fegyverként történő felhasználására már az ókorban is voltak elképzelések. Az ember a hangot, mint „eszközt” a történelme során a kommunikáció mellett már a kezdetektől fogva elrettentő eszközként, azaz fegyverként is alkalmazta. Sok nép használt harci dobokat, és amikor megjelentek a tűzfegyverek, akkor a lövésük erős hangja egészen a 19. sz. végéig komoly erényüknek számított. Leonyid Vasziljev szovjet mérnök a KGB megbízásából már a 30-as évek elején sikeres kísérleteket végzett az emberi fület sértő hanghullámokkal. A kutatási eredményeit még Nyugaton megjelent könyvében is publikálta.

1941-ben több kilowattos szirénával kísérleteztek, amit kisebb járműre szereltek. 460 Hz-es hangot sugároztak ki vele, ami 30 méterről mér elérte a fájdalomküszöböt. Próbálkoztak még hangszórókon keresztül a hangerő és a hangszín rendszertelen változtatásával mindenféle kellemetlen zajokat kelteni, hogy ezáltal a célszemélyeket dezorientálják, bennük rossz közérzetet keltsenek, valamint megzavarják a kommunikációt a tömeg és a hangadók között.

Az összeomlás szélén álló Németország is próbálkozott hangfegyverrel a második világháború vége felé. A Dr. Zippenmayer vezetésével működő fejlesztőcsapat úgy gondolta, hogy bizonyos intenzitású infrahangok képesek kárt tenni a repülőgépekben és annak személyzetében. Az általuk kifejlesztett furcsa szerkezetben metánt és levegőt égettek, és az ezzel előidézett megfelelő frekvenciájú robbanásokat ezután hangtükrök segítségével irányították.  Egyetlen prototípus épült, de a konstrukció hiányosságaiból adódóan azonban képtelen lett volna a hanghullámokat nagy magasságba feljuttatni, ráadásul a kezelő személyzetre is károsan hatott. Minden valószínűség szerint soha nem került bevethető állapotba.

sndt77f9-8.jpg

A legsikeresebb sorozatban gyártott, és a fősodratú médiában is előforduló hangfegyver az LRAD (Long Range Acoustic Device – Nagy Hatótávolságú Akusztikus Berendezés) – ami egy erősen irányított nagy teljesítményű akusztikus sugárzó, melyet az American Technology Corporation fejlesztett ki 2000-ben. A berendezést egy Woody Norris (cégvezető, ismert feltaláló, és a nem halálos fegyverek konstruktőre, aki a lenti képen látható) által vezetett mérnökcsapat fejlesztette ki. Az eszközt eredetileg tüntetések feloszlatására szánták. A továbbiakban a hatáskörét szélesítették és hatásosnak ismerték el, mint terrortámadás és kalóztámadás elleni fegyver, utcai harcok során használható segédeszköz, valamint feldühödött tömeg lecsillapítására alkalmas készülék.  

hang02.jpeg

A fegyver, ahogy a nevéből is adódik a hang erejével próbálja kiiktatni a célpontot. Az LRAD különböző típusainak a megsemmisítés távolságában mért hangnyomásszintjének (sound pressure level – SPL) értéke 136-től 162 dB-ig terjed. Viszonyításként gyakran felhozzák a következő példákat: egy utasszállító repülőgép SPL-je 120 dB, dobhártyasérülés pedig 130 dB-nél történik. A támadó hang frekvenciatartománya 2,1 kHz-től 3,1 kHz-ig terjed. Leggyakrabban a 2,5 kHz-et használják, miközben az eszköz 30 - 60 fokos szögben sugároz, ami lehetővé teszi a szelektív alkalmazást. Az LRAD használható egyszerű hangosbeszélőként is különböző figyelmeztetések lejátszására.

Az LRAD képes pszichológiai-, valamint testi sérülést is okozni. Aki a fegyver hatósugarába kerül, az érezhet félelmet, pszichoemocionális stressz érheti, jelentkezhet erős fülfájás, és majdnem garantáltan megsérül a dobhártyája, elvesztheti a tájékozódóképességét, szédülhet, émelyeghet sőt hányhat is. A pszichésen labilis embereknél pánikroham alakulhat ki. Az LRAD-ok többféle változatát fejlesztették ki, amelyek hatótávolságukban, teljesítményükben és tömeg-méret jellemzőikben különböznek egymástól. Az emberséges hangfegyver ellenzői azt állítják, hogy az LRAD nagy teljesítményű változatai képesek belső szervi sérüléseket okozni. Szerintük az LRAD hatása végzetes is lehet. Ezek a következtetések állatokon végzett kísérleti kutatásoknak az eredményein alapulnak.

lrad02.jpeg

Amióta létezik az LRAD többször használták rendőrségi és katonai (iraki, afganisztáni, szíriai) műveletekben. Legismertebb alkalmazói az USA hadserege és rendőrsége, az FBI, amerikai katonai magántársaságok, Szingapúr Haditengerészete, a Grúz Rendőrség, a Vietnámi Parti Őrség, a Japán Parti Őrség, Szenegál, Togo és Elefántcsontpart Haditengerészete és még sokan mások. Összesen 24 állam és megközelítőleg 100, javarészt tengeri magánvállalat. Az LRAD sikeres alkalmazásának egyik legismertebb esete az volt, amikor 2005-ben a Seaburn Spirit nevű utasszállító óceánjárót elfoglalni akaró szomáliai kalózok támadását tudták visszaverni a segítségével. Akkor az LRAD megfutamította a támadókat. A hajón egy 30 000 dollár értékű berendezés teljesített szolgálatot. Ismeretes egy 2008-ban történt incidens, amikor is az MV Biscaglia nevű, LRAD-dal felszerelt olajszállító hajót kalózok foglalták el. Egyesek szerint a legénységnek nem volt ideje a sugárzókat használni az RPG-7 gránátvetőkkel és AK-74 gépfegyverekkel támadó kalózok ellen, míg mások szerint a kalózok fejhallgatókat használtak egyéni védelem gyanánt.

2007-ben a grúz rendőrség használt LRAD-ot a Tbiliszi demonstrálók ellen. A készülék legnagyobb médiavisszhangja a 2009-es G20-as csúcstalálkozón tüntető tömeg oszlatásánál volt Pittsburgh-ben. Erre alig emlékszik ma már valaki, hiszen a hangágyú egyik legnagyobb előnye, hogy nem médiaérzékeny, a tévés tudósításokon nem olyan látványos, mint a könnygáz vagy a vízágyú. A pittsburghi beszámolók szerint az ágyú által okozott fájdalom elviselhetetlen, amikor a rendfenntartók egy utcát úgy próbáltak elzárni, hogy a járdákat könnygázgránátokkal szórták meg, az úttestet pedig hangágyúval lőtték, a tüntetők tömegei hanyatt-homlok menekültek az utca széle felé, önként vállalva a könnygázt a hang okozta fájdalom helyett. 

Az LRAD karrierjét élénk viták övezik, de az kétségtelen, hogy a leghatékonyabb tömegoszlató nem halálos fegyverek egyike amit valaha kitaláltak, lényegesen jobb, mint a könnygáz és a vízágyú. Missouri állam illetékesei a notórius gyorshajtók megfékezésére használnak LRAD hangágyúkat. Az eszközt elsősorban az útfelújítások közelében szeretnék bevetni, hogy megakadályozzák a lezárások és a nehézkes munkagépek okozta esetleges baleseteket.   

lrad01.jpeg

2005 Június 3-án a zsidó államot kettéválasztó izraeli fal ellen tüntető palesztinok ellen vetették be először a Scream-nek nevezett új infrahangú fegyvert. A kisteherautó platójára erősített szerkezet 10 másodperces időközönként „lőtt" az emberek közé, és a csodálkozó palesztin fiatalok fülüket befogva, tántorogva igyekeztek elszaladni a helyszínről. Az AP jelen lévő tudósítója elmondta, hogy hiába tapasztotta a tenyerét a fülére, mert a mélyen dübörgő hang a kezén át behatolt a fejébe és hamarosan erős szédülés és hányinger fogta el.  

A korszerű orosz, „Suttogó pajzs” nevű, halált nem okozó fegyver is az infrahangok hatásán alapul (lenti kép). A berendezés a rendvédelmi szervek dolgozói által használt pajzs, amibe infrahang sugárzót építettek.

ytpkedkw-wvwzcc7frfwph7hzji.jpeg

A készüléket 2014-ben fejlesztették ki és 2015-ben az Orosz Belügyminisztérium hadrendbe is állította, lévén azt a Büntetés Végrehajtási Szövetségi Szolgálat már előzőleg kipróbálta. 2016-ban megjelent egy közlemény arról, hogy a pajzsot a Roszgvargyija (az Orosz Föderáció nemzeti gárdájának központi irányító szerve – Wikipédia) is használni fogja. A „Tehnoomsk” portál szerint az első 5 pajzs 7,5 millió rubeljébe (kb. 32 millió forint) került a Belügyminisztériumnak. 2016-ban már pályázatot hirdettek hasonló, nagy teljesítményű, pótkocsira szerelt mobilrendszerre. A szerződésben foglalt kezdeti ár 5,1 millió rubel volt. A Roszgvargyija részére 2018-ban 62 millió rubelért terveznek Suttogó pajzsokat vásárolni.

Az, hogy hol fejlesztették ki ezt az eszközt nem tudjuk, de még 2015-ben napvilágra került néhány műszaki jellemzője. Ismert, hogy a pajzsban két sugárzó gerjeszti a hanghullámokat szuperheterodin elven, vagyis az infrahang két magasabb frekvencia különbségéből keveredik ki. A pontos értékekről nincs információ. A pajzs által generált hangnyomás középértéke 10 m távolságban 120 dB, az eszköz akkumulátoros üzemideje eléri az 50 percet, a folyamatos sugárzás ideje 30 másodperc, utána 15 másodperc szünet. A Suttogó pajzs éles használatáról publikus információ nincs.

cofdpmw3fybk2p61trfof20qiqc.jpeg

Egy japán cég speciális akusztikai eszközt, un. beszédzavarót fejlesztett ki (lenti kép). Ennek lényege, hogy egy mikrofont irányítanak nagy pontossággal a beszélő személyre és a vett hangot feldolgozva, annak egyes részeit néhány száz milliszekundummal késleltetve visszasugározzák a beszélő felé, aki a híradások szerint belezavarodik a beszédébe és mondat közben elakadva, azt nem tudja folytatni. A konstruktőrök olyan hasznos felhasználási példákat is felhoztak, mint a nyilvános könyvtárakban hangoskodók, vagy a társaságban minduntalan mások szavába vágók elhallgattatása. Ezek nevetségesnek tűnhetnek, de pl. egy kormányellenes tüntetésen ki lehet iktatni a hangadókat.

jammer-gun.jpg

Az akusztikus fegyverek nem csak a szárazföldön fejtik ki hatásukat, hanem víz alatt is. Az eLOUD – Enhanced Underwater Loudhailer elnevezéső - berendezés a búvárokat akadályozza abban, hogy védett létesítmények, objektumok, hajók, stb. közelébe jussanak. Több száz méter távolságra kihelyezhető, 40 m mélységig működik egy feltöltéssel kb. 2 óra időtartamig.

2001. szeptember 11-e után kezdett meg a San Diego-i American Technology cég kifejleszteni egy nagy intenzitású hang-lövedéket kibocsátó eszközt. A fegyver ideális lehet a légi marsalloknak is a repülőgép eltérítőkkel szemben. Az eszköz 6 és 10 kHz közötti frekvenciájú,130-140 dB hangnyomást idéz elő akár 90 méter távolságig. Használata során nem sérül a repülőgép burkolata. Működése: 1 m hosszú, 4 cm átmérőjű polimer kompozit csőben piezoelektromos lemezeket helyeznek el, mindegyik egy kis hangszóróként működik. A leghátsó lemezre hangimpulzust adunk. A lemez továbbadja a nyomásimpulzust az előtte levő 2. lemeznek. Ebben a pillanatban adjuk az elektromos impulzusjelet is a 2. lemeznek, amely így megnövelt impulzust ad tovább. A sorozatos impulzusnövelések vezetnek addig, hogy a cső torkolatánál lövedékszerű impulzus jelenik meg. Az 1–2 másodperces, 140 dB fölötti hangnyomásszint a fülben rendkívüli fájdalmat okoz, ideiglenes süketséget vált ki, továbbá egyensúly-problémákat és zavarodottságot is előidéz. A hagyományos fegyverekhez képest az eszköz használata lényegesen kisebb kockázatot jelent a repülőgépeken.

puska.PNG

Egy másik fejlesztési irány az örvénygyűrűket lövő fegyvereké. Ezek egy töltetkamrába zárt gázt használnak arra, hogy sorozatos robbantásokat idézzenek elő, ami hangos örvénygyűrűket kelt. Ilyen elven működik a jégesők megfékezésére hivatott szerkezet. A földön lévő fegyverből kiinduló örvénygyűrűk lökéshullámokká alakulnak  a felhőhöz érve és megzavarják a jégeső kialakulási fázisát - legalábbis a gyártó szerint. Az örvénygyűrű-generátorok hatása tovább növelhető, ha a gázgyűrűkbe valamilyen irritáló anyagot (könnygázt, nagyon finomra őrölt borsot, stb.) juttatnak. Ez az irány azonban zsákutcának bizonyult, nem sikerült olyan stabilan működő nem halálos tömegoszlató eszközt kifejleszteni, ami ezen az elven működik.

Kutatások folynak még a fehérzaj nem halálos fegyverként való alkalmazására. A kaotikus fehérzaj túlterheli a hallószerveket, éles fájdalmat és szédülést okoz. Az agyban „hangok” szólalnak meg, ami akár meg is őrjítheti – ideiglenesen vagy átmenetileg – a célszemélyeket.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az elterjedt mítoszokkal ellentétben a hangfegyver nem robbantja szét az ember fejét, nem sugároz „halálos frekvenciát” és nem okoz önkéntelen székletürítést. Ugyanakkor a kutatások eredményesek voltak, mert a rendőrség és a hadsereg is tömegesen használ ilyen eszközöket. A téma a rádiófrekvenciás fegyverekkel folytatódik hamarosan.

 Források: ridus.ru, pult.ru, hadmernok.hu, Független.hu, Index.hu, Wikipédia

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba

Hangfegyverek Tovább
Drónvadászat

Drónvadászat

droneattack.jpgMég egy évtizeddel ezelőtt is a sci-fi kategóriába tartozott a lakossági robotrepülőgép, ma pedig már néhány ezer forintért rendelhetünk egyet az internetről. És nem csupán az unatkozók és felfedezők játékszere, hanem a bűnözőké is, hiszen olyan információk birtokába kerülhet odafentről bárki, ami később előkészíthet egy betörést, vagy éppen egy szellemi termék eltulajdonítását. Nem beszélve a terroristákról, vagy a komoly hadsereggel nem rendelkező államokról, amik olcsó és hatékony csapásmérő eszköz birtokába jutnak fillérekért. A drónok elleni harc már akkor elkezdődött, amikor lakossági kézbe adták a technológiát. Innentől a világ hadseregei és terrorelhárítói új kihívással szembesülnek. Az olcsó, bárki által megvásárolható és könnyen vezethető, sőt automatikus útvonal követésére is programozható drónokkal bárki bepillanthat egy katonai területre, de akár egy hagyományos robbanóanyaggal készült bomba vagy vegyi fegyver is célba juttatható. A mostanában kapható ilyen szerkezetek akkumulátorai, GPS vezérlése és a fedélzeti kamera képeit az irányítójához küldő távközlési rendszere rendkívül veszélyes eszközzé teheti őket. Akár egy fontos középületre irányított biológiai fegyvert szállító kis multikopter is micsoda fenyegetést jelenthet. A drónok megsemmisítése gyors mozgásuk és kiszámíthatatlan pályájuk miatt a hagyományos célkövető/tűzvezető rendszerekkel nem egyszerű feladat. Eleinte a légvédelem szállt szembe velük, de több millió dollárt elpufogtatni egy pár száz dolláros eszközre nem igazán kifizetődő tevékenység, ezért a fejlesztések nem tűrtek halasztást.

Nézzünk milyen megoldások születtek a drónok elleni küzdelemre, első körben a fizikai megsemmisítés, vagy elfogás eszközeit. Természetesen a poszt csak ízelítő, hiszen egyre több cég foglalkozik ilyen rendszerek fejlesztésével.

Legkézenfekvőbb ötlet, hogy az egyik drón levadássza a másikat. A Fortem Technologies készít ilyen speciális eszközt, a drónvadász drónt. Ha a rádiós zavaró technikák nem működnek, akkor jön el az ő ideje. A DroneHunter egy intelligens repülő robot, ami képes felismerni és osztályozni a behatolót, majd a veszély mértéke alapján eldönti, hogy kiveti e rá a hálóját. Ezt szó szerint kell érteni, mint a lenti videón is láthatjuk.

A SkyWall 100 pneumatikusan indít egy lövedéket, amely a drónhoz közeledve szintén hálót vet ki rá. A súlya körülbelül 10 kg, és rendkívül okos, mert a beépített számítógép segítségével nemcsak beazonosítja a repülő eszközt, hanem képes elemezni a mozgását, így biztosítva, hogy az elfogási folyamat sikeres legyen. Akár egy 100 méterre lézengő célpontot is ártalmatlanítani tud. Több változat közül válogathatnak a vásárlók, van olyan verzió, ahol a lövedékbe elektronikus zavaróegység van beépítve, ha esetleg meg akarna lógni az áldozat.

Egy svájci cég, a Droptec készítette el az előző fegyver pisztolyhoz hasonlító változatát kisebb méretű behatolók ellen. A "Dropster" nevezetű eszköz aljára fel kell csavarozni a hálót tartalmazó patront, amiből 5 darab jár az alap konfigurációhoz. A vállalat garantálja, hogy a termék hibátlanul működik akár 30 méteres távolságig és kemény időjárási körülmények között.

A világ első aktívan használt lézerfegyverének fő feladata a drónok leszedése, és az Egyesült Államok haditengerészeténél rendszeresítették. A LaWS névre keresztelt (Laser Weapon System) fegyver a USS Ponce deszanthajón teljesít szolgálatot. A lövés előtt csak annyira muszáj méricskélni, mint a videójátékokban, hiszen itt nem kell röppályát számítani, fénysebességgel lecsapnak, csendben és láthatatlanul. A rendszert 40 millió dollárért építették meg, és csak elektromos áram kell a működéséhez, amit egy generátor szolgáltat. Egy lövés nagyjából egy dollárba kerül, szóval igencsak gazdaságos ez a módszer a csúcstechnikás rakéták darabonként pár százezertől pár millió dollárig terjedő árához képest. Az amerikai haditengerészet már dolgozik a második verzióján, amellyel rakétákat is könnyen le tudnak majd szedni. A rendszernek viszont van egy nagy ellensége: az időjárás.

Az aktív felderítést és megsemmisítést célzó egyik legizgalmasabb fejlesztést a francia hadseregnél kezdték. A kémkedő vagy romboló drónok leküzdésére szirti sasokat vetettek be. A kísérletbe bevont négy fiatal egyed élelmét rendszeresen földön álló drónokon tálalták fel, majd oktatóik a levegőben, helyben szitáló multikopterek kíméletlen levadászására tanították őket. A következő lépésben már repülő drónok voltak a célpontok, de ezek sem jelentettek akadályt a sasok számára. Akár másfél kilométeres távolságról is képesek utolérni, majd elfogni és a földre levinni, megsemmisíteni a céltárgyat. Ha figyelembe vesszük, hogy egy kifejlett szirti sas akár zergékre is rátámad, talán már nem is csodálkozunk azon, hogy a drónok sem állítják megoldhatatlan feladat elé őket. Persze egy kis high-tech támogatás kell a dologhoz. A szirti sasok lábát és karmait a golyóálló mellényekben is használt kevlár és nagy szilárdságú műanyag felhasználásával készült felszereléssel védelmezik a drónok gyorsan forgó propellerei ellen.

11_kep_dronvseaglegettyimages-635590890.jpg

A drónvadász fegyverek másik nagy csoportjába a rádiófrekvenciás zavarójelet küldő, vagy a vezérlést megbénító eszközök tartoznak. A drónok általában GPS-t használnak pozíciójuk meghatározásához. Már gyárilag felprogramozzák a repülőeszközök navigációért felelős vezérlőrendszerét úgynevezett No-Fly zónák kezelésére. Amennyiben a drónt egy ilyen No-Fly zónában szeretnénk reptetni, az vagy fel sem száll, vagy a Go Home (gyere haza) biztonsági funkció nem fog működni. Ezek a zónák jellemzően a biztonsági szempontból kritikus helyek, mint például repülőterek, kormányzati épületek, katonai bázisok, sportlétesítmények, valamint egyéb érzékeny objektumok. (Magyarországon is vannak már ilyenek, például a Parlament, vagy a repülőtér környéke) Persze rossz szándékú felhasználók a No-Fly zóna funkciót hackeléssel kiiktathatják, így bárhová képesek lesznek berepülni. A házilag összerakott drónok esetében ez a biztonsági funkció be sem kerül a navigációs rendszerbe. Az RC eszközök általában a szabad felhasználású ISM (ipari, tudományos és orvosi célú, hatósági engedély nélkül működtethető berendezéseknek fenntartott) sávokat használják. A drón és az operátor közötti kommunikációt rádiófrekvenciás kapcsolattal tartják. Ez akár 3-4 különböző frekvenciasávban valósul meg. A probléma abban rejlik, hogy kellő idő alatt megtalálják az éppen használt frekvenciát. Megoldás lenne az összes frekvencia zavarása, de ez egyrészt nagyon energiaigényes, másrészt minden kommunikációt akadályoz, beleértve a sajátot is. A modern zavarók tudása abban rejlik, hogy egyrészt ismeri a gyári dróngyártók által használt ISM csatornákat, másrészt elemzik a térből bemért rádiójeleket, és a gyanús frekvenciákat elkezdik zavarni.

Az RF érzékelés és zavarás olyan esetben viszont hatástalan, amikor a drónpilóta a cél előtt megszünteti a rádióforgalmazást, majd az eszközt az előre beprogramozott navigációs parancsokkal autopilot üzemmódban a célra vezeti. A komolyabb dróngyártók rádiófrekvenciás vezérlői figyelik a zavaró hatásokat és ilyenkor frekvenciaugrásos elven másik csatornára váltanak. Ebben az esetben sem elég hatásos a zavarás.

Nézzünk pár rádiózavarást alkalmazó drón elhárító fegyvert.

groza_t-jpg.JPG

A fenti képen első látásra egy gépkarabély és nyomásálló gáztartály házasságának látszik a „Groza-R" nevezetű eszköz, ami a célba vett távolról irányított légijármű vezérlését „kuszálja össze” a kibocsátott, nagy energiájú elektromágneses sugárzással. Az összesen két kilogramm tömegű fegyverrendszer elemeire bontható, így a speciális antennarendszer, illetve a fegyver váza és tusája is külön egységet képez. Ahogy az „oroszosan aprócska” akkumulátor is, ami egy jelentős méretű, 8 kilogrammos hátizsák, és kábellel csatlakozik a fegyverhez. Az akkupakk mérete nem véletlen: a háromszor 10 fokos szögtartományt lefedő sugárzó antennák energiaigénye jelentős, jelenleg egy órára elegendő egy akkumulátorcsomag. A fegyverrel a rádiójelek 2 kilométeres, míg a műholdas navigációs rendszerek jelei 5 kilométeres körzetben zavarhatóak a gyártó adatai szerint.

A DroneDefender fegyver mindössze 4,5 kilogrammot nyom (fenti videó), könnyen mobilizálható, ellenben hatótávolsága 400 méteres, és már a második generációnál tart. Nem tesz mást, mint rádióhullámok segítségével zavarja a navigációs rendszereket, illetve kiiktatja a rádiókapcsolatot a vezérlő és a drón között. A szerkezet így leáll és szépen, hangtalanul lezuhan. Persze így is bőven megvan a veszélye annak, hogy ráesik valakire, vagy valamire, ám ennek kockázata közel sem akkora, mint a levegőbe lövöldözésé.

A DroneShield már 2,5 kilométerről földre kényszeríti a behatolót, ha hihetünk a beharangozó videónak. Persze az eszköz egy komplett rendszer része, amihez tartozik még egy detektáló szenzor, ami elküldi az érzékelt jelet az analizáló egységnek, ami ha úgy értékeli, hogy a berepülő drón veszélyt jelent, akkor riasztja a fegyver kezelőjét, aki az előző megoldásokhoz hasonlóan földre kényszeríti a behatolót.

A Kalasnyikov orosz fegyvergyártó konszern is készít drónok ellen bevethető  fegyvert. A REX-1 névre hallgató fejlesztés szintén a vezérlés és a tájékozódás zavarására épít, de ki van egészítve lézer- és stroboszkóp modulokkal, amik lehetővé teszik az üzemeltető számára az elektro-optikai érzékelők semlegesítését.

Ne felejtsünk ki egy magyar fejlesztést sem, melynek neve: BESTDRONEHUNTER. A motor működését és annak vezérlését figyeli, ezáltal detektálja a behatolót. A drón és a távvezérlő közti kapcsolatot blokkolja, valamint megakadályozza, hogy a drón a műholdak alapján tudjon navigálni. A fenti videón láthatjuk az eszköz működését.

Persze a felsoroltakon kívül is számtalan megoldás létezik a teherautóra szerelt lézeren keresztül egészen a gépágyúig. Vállalkozások százai épülnek drónvédelmi technikákra, és bizony megrendelőkből sincs hiány.

A mini repülőgépek semlegesítése gyakran az egyszerűbb feladat. Az igazi probléma az, hogy miként lehet egyáltalán észlelni a őket? Nos, nehezen. Egyes típusok mérete minimális (itt a tenyérben elférő méretű quadrokopterekre gondoljunk, ne a katonai gépekre), hangjuk az elektromotorok miatt csak igen kis távolságból észlelhető. Hőkibocsájtásuk szinte semmi, főleg műanyagból vagy speciális szénszál erősítésű kevlárból készülnek, csak minimális mennyiségű fémet tartalmaznak. Ebből az következik, hogy a radar nem, vagy csak nagyon közelről érzékeli, de az infravörös keresőrendszerek se nagyon látják őket - főleg nappal és meleg időjárási viszonyok között. Sok esetben az sem jelent megoldást, ha a legnagyobb dróngyártó cégek olyan beprogramozott adatbázissal értékesítik gépeiket az interneten, amelynek segítségével egyszerűen „letiltható” az érzékeny területek feletti repülés. E listákat ugyanis naprakészen kell tartani, másrészt szükséges a gyártó és a különböző kormányok közötti együttműködés is. S azt se felejtsük el, hogy ez a tiltólista vissza is üthet: azaz segítségével kiderülhet, hogy melyek az adott állam számára fontos területek, épületek.

bn-wz4156.jpg

A felfegyverzett háztáji mini drónokat az „Iszlám Állam” terrorszervezet vetette be először, ami bizonyítja, hogy ők is haladnak a korral. Ebből elsőként az Irakban harcoló kurd–amerikai erők kaptak ízelítőt. Ahogy az IÁ szorult vissza, úgy érkeztek egyre gyakrabban az improvizált robbanószerkezetekkel felszerelt, távolról irányított mini repülőgépek. Több esetben is sikerült veszteségeket okozniuk: a földre szállt vagy a sérülései miatt leesett gépek sokszor az azokat vizsgáló személy kezében robbantak fel. Az izraeli légierőnek is meggyűlt már a baja a Libanon felől érkező házi drónokkal. A Vaskupola rakétavédelmi rendszert a Drónkupolával kellett kiegészíteni a megfelelő védelem érdekében.

1287121-1777358321.jpg

Bár házilag készült, de profi hajtóművekkel, műholdas navigációval és robotpilótával rendelkező drónflotta támadta meg az orosz légierő szíriai bázisát 2018. január 5-én éjjel. Egyszerre összesen tizenhárom, leoldható bombákkal felszerelt minigéppel támadtak a hivatalosan nem azonosított erők, de nem jártak sikerrel. Az első védelmi vonalban elhelyezkedő Pancir–Sz1 önjáró légvédelmi rendszerek 30 milliméteres gépágyúikkal hét támadót semmisítettek meg. További hat gépet pedig a bázis elektronikai hadviselési eszközei kényszerítettek földre egy biztonságos ponton. Ez jegyzik a hadtörténelem első ilyen összehangolt támadásának. Fenti képen egy kibelezett házi drón a flottából, még feljebb pedig az Orosz Védelmi Minisztérium épületében újságíróknak mutatnak be pár épségben elfogott szerkezetet.

Abba már belegondolni is rossz mi történik, ha tegyük fel több ezer ilyen mini repülő indul el egy mesterséges intelligencia által koordinálva.

 

Források: Magyar Természettudományi Társaság blog, Hadmérnök, Honvédelem.hu, Wonderful engineering.com, Rakétaezred.hu

Drónvadászat Tovább
Stirlitz magnója

Stirlitz magnója

A szovjet nép hősének szuper technikája

Valószínűleg sokaknak beleégett az agyába a "Tavasz 17 pillanata" című sorozat zenéje még a hetvenes években. Foglalkoztak már eleget a filmmel, de egy valamivel itthon biztosan nem, a főhős kezében tartott kém magnetofonnal. Ennek a készüléknek külön története van.

Stirlitz a sorozatban egy „Elektron-52D” típusú zsebmagnót használt, ami a "Tinico" japán készülék másolata. Az előző poszt részletesen tárgyalja az ipari méretű klónozást a Szovjetunióban, és tudjuk, hogy általában a lemásolt termék rosszabb minőségű, mint az eredeti. Ebben az esetben nem ez történt, ugyanis a szovjet mérnökök javítottak a szerkezet tulajdonságain. A 60-as években miniatűrnek számítottak az ilyen kis méretű orsós magnók. Az Elektron-52D lett az első szovjet sorozatgyártású diktafon magnó, amely nagy szériában készült és meg lehetett vásárolni. A posztban megnézzük a készülék születését, hogyan került a sorozatba és hogy abban az időben a németeknek lehetett e ilyen technikájuk.

lcvzootz6ctawn6lwflkimhaao4.jpeg

A Szovjetunióban nagyon kevés hordozható magnó volt az ötvenes években, sőt még asztali gépet is csak elvétve lehetett találni. Az 1940-es évek közepe-vége óta zsákszámra hordták be a legyőzött Németországban fellelt készülékeket, de ezek között nagyon sok volt a drótos - acélhuzalra rögzítő - magnó, amiket főleg a hírszerzés vett birtokba. Nyugat-Európában is csak a hatvanas évek elején jelentek meg a kimondottan riporter célokra fejlesztett hordozható orsós magnetofonok az UHER és a Nagra jóvoltából. Ezekből csak 1-2 darab gyűrűzött be a birodalomba, amik főleg a KGB-hez kerültek, vagy valamelyik központi sajtótermék kiemelt újságírójához, de mindenki más hangfelvevő nélkül ment ki riportot készíteni.

8c5bjfa3boq076qo-ls-ujiplxq.jpeg

A rádióelektronikai ipar tisztviselői felfigyeltek egy japánból érkezett technológiai csodára, és úgy döntöttek, hogy népnek szüksége van egy ilyen eszközre. A 60-as évek közepén kifejlesztett „Tinico” gyerekmagnót kémfelszerelésként nehéz lett volna használni, de a szovjet állampolgároknak diktafonként teljesen megfelelt, kitöltve ezzel a hatalmas űrt, amit a termék hiánya okozott.

hb38mu280itq4ugc_qngzbkc6nk.jpeg

Miután megjött a felsőbb utasítás és megkapták a prototípusokat a Felkelő Nap Országából, a Poltavai EMG (Elektromechanikai Gyár) mérnökei 1966-ban hozzáláttak a készülék szovjet másolatának létrehozásához. A Berendezés kísérleti példányai 1967-ben láttak napvilágot, és feltehetőleg 1968-tól került sorozatgyártásba. Két év múlva, 1970-ben a műszakilag sikeresnek mondható eszköz gyártását a Kazanyi alkatrészgyár is megkezdte. A honosítás során a japán mintapéldányok néhány műszaki tökéletesítésen estek át. Így a tápfeszültség 1,5V-ról 3V-ra emelésével megnövelték a szalag átcsévélésének a sebességét, valamint 2 darab GT109A és egy GT108A típusú germánium tranzisztor alkalmazásával elhagyták a kimenőtranszformátort.

0qmsamb3iogq0jifh7kmoisb1hy.jpeg

Ami jó a japán gyerekeknek, nem kell a szovjet cégvezetőknek

Az elkészült diktafon, csakúgy mint japán elődje (ami hazájában gyermekjátéknak számított) képes volt kétsávos hangfelvételt készíteni mágnesszalagra. A szalagtovábbítás sebessége felvételkor változó volt , 3 cm/s-tól 9,5 cm/s-ig terjedt, és attól függött, hogy mennyi szalag van felcsévélve az orsóra. Ez nagyban leegyszerűsítette a berendezés felépítését, de teljesen lehetetlenné tette a zene felvételét és lejátszását. Egyszóval ez a diktafon csak beszédrögzítésre volt alkalmas. A magnetofon tápellátását két darab nikkel-kadmium akkumulátor és egy darab 9V-os telep biztosította. Az „Elektron 52D”-ben nem volt hangszóró, így a felvétel meghallgatásához fejhallgatóra vagy hangerősítőre és hangsugárzókra volt szükség.

dfv06yz7rgbdl3yn9ns70yey1mg.jpeg

A motor hangos működésének köszönhetően titkos hangfelvételt nem lehetett vele készíteni, mert gyorsan lelepleződött volna. Tehát gyakorlatilag a titkosszolgálat semmire nem tudta használni. A készülék adatlapján "hangos jegyzetfüzet" megnevezés szerepelt, bár valószínűleg ezt nem a működési zajra értették . 1968-ban a 81 rubeles ár meglehetősen sok pénz volt egy szovjet középvezetőnek vagy egy mérnöknek, akik hasznát tudták volna venni egy hasonló kütyünek. Azoknak viszont, akik megengedhették volna maguknak általában volt titkárnőjük és írógépük. Hogy ez a majdnem hasznavehetetlen eszköz mennyi ideig porosodott az üzletek polcain nem lehet tudni, de az tény, hogy a gyártását elég gyorsan leállították. A titkosszolgálatok és az újságírók továbbra is a svájci „Nagra” gépeket és a Kijevi Speciális Technikai Központ által egyedileg gyártott eszközöket használták. A többiek, akiknek szükségük volt hasonló készülékre, nem győzték kérni külföldre utazó ismerőseiket, hogy hozzanak valamit onnan, ami komolyabb, mint a japán játékszer tökéletesített másolata.

Mivel a kütyü nem lett túl ismert és népszerű, valamint viszonylag keveset gyártottak belőle, a Stirlitz-ről szóló legendás sorozat forgatásakor úgy döntöttek, hogy a diktafon második világháborús német kém magnóként fog szerepelni a filmben. Az eszköz újjászületése a Gestapo és az SD által használt készülék képében úgy történt, hogy ragasztottak rá egy Siemens logót. Ez a magnó sokak számára még ma is a Harmadik Birodalom műszaki erejét testesíti meg. Stirlitz diktafonja sokkal többre volt képes, mint a japán játékszer szovjet változata. A filmben a készülék hosszú beszélgetéseket rögzített, le tudta játszani a felvételt külső erősítő nélkül, és olyan csendesen működött, hogy még Klaus ügynök is észrevétlenül használta a Schlag lelkész elleni provokációhoz. Ennek ellenére azért túlzás volt templomi orgonát hallgatni rajta a második epizódban.

ezpqm9ar1k3shkorsrusk9cqk6e.jpeg

Oroszországban sokan ismerik a filmben szereplő magnót, de a témához kapcsolódó fórumokon megoszlanak a vélemények arról, hogy 1945-ben a Németek tudtak e ilyet eszközt készíteni. Az orsós magnetofonokat már 1935-ben bemutatták, de hordozható kém verzió hosszú ideig nem létezett. Hivatalosan az első, valóban hordozható zsebmagnó a "Minifon Mi51" diktafon volt 1951-ben, ami acélhuzallal működött és félig meddig kézműves körülmények között született. Ez a szerkezet hatalmas sikert aratott, mindenki meglepődött az ilyen miniatürizáláson, a hírszerző szolgálatok is érdeklődést mutattak, és elkezdték használni a zsebmagnókat. Innentől az ilyen készülékekről szóló publikációk teljesen eltűntek az újságokból. 1945-ben még a tranzisztort sem találták fel, viszont már a negyvenes évek elején megjelentek a szubminiatűr elektroncsövek, amiket már kereskedelmi forgalomban kapható hallókészülékekbe is beépítettek.

rv05wdpbioesq2yhdhqpqfbsg20.jpeg

Annak a kérdésnek a végére, hogy elméletileg létrehozható volt-e hasonló méretű diktafon az 1940-es években, egy gyűjtői projekt szerzője tett pontot. Ő posztban összefoglalta az összes technológiát, ami egy ilyen eszköz elkészítéséhez szükséges, bemutatott egy csomó bizonyítékot (utalásokat adott szabadalmakra és a fejlesztések gyakorlati alkalmazására) arról, hogy ezek a technológiák léteztek. Később, bizonyítékul elkészítette az „Elektron-52D” akkori lehetőségekhez igazított változatát, amihez olyan szubminiatűr elektroncsöveket (CK502AX, CK505AX) és más technológiákat használt, amik az 1940-es években már léteztek, bár szerintem az SMD alkatrészek még nem igazán, vagy legalábbis nem az alsó képen látható formában.

a-bh3lqmvpaj58xdsqnhfenjon4.jpeg

Az „Elektron-52D” a nyugati berendezések sikeres lemásolásának az egyik példája lett. Azon emberek szerint, akik a kezükben tarthatták mind a prototípust, mind pedig a szovjet változatot, az utóbbi berendezés tűnt tökéletesebbnek. Ugyanakkor pontosan ez a kísérlet mutatta meg azt, hogy még a sikeresen lemásolt berendezések is lehettek teljesen haszontalanok a szovjet valóságban (mint játékszer - szédületesen drága volt, mint hangos jegyzetfüzet – ésszerűtlen). Ha nem lett volna „A tavasz 17 pillanata” filmsorozat, akkor valószínűleg senki nem emlékszik a készülékre.

Források: vintage-technics.ru, habr.com/pultblog

A fordításért köszönet Bereczky Csabának

  

Stirlitz magnója Tovább
A másolás országa

A másolás országa

Napjainkban a nagy szankciók-ellenszankciók játék közepette egy 2018 elején született jogszabály-tervezet értelmében Oroszországban az USA-ból és az azt támogató országokból származó jogtulajdonosok beleegyezése nélkül gyárthatnának termékeket. Tehát gyakorlatilag bármit lemásolhatnak, ha rendelkezésre áll az ehhez szükséges technológia. Vissza a szovjet időkbe? Akkoriban hatalmas léptékben űzték ezt a tevékenységet. Gyakorlatilag – a gigantikus gyáraktól kezdve, a gépkocsikon, repülőgépeken és rakétákon át a fényképezőgépekig, háztartási gépekig és gyermekjátékokig - mindent lemásoltak. Annyi volt a klón, hogy alig lehetett közöttük valami eredetit találni. Az összes, gyakran az utolsó csavarig lemásolt termék orosz elnevezést kapott, és szemrebbenés nélkül úgy tálalták, mint a hazai tervezői eszme újabb győzelmét. Jelen poszt a teljesség igénye nélkül ad egy kis ízelítőt ebből az államilag támogatott tevékenységből. A Szovjetunió mellett Kína is állami szintre emelte a külföldi termékek másolását a hetvenes évek végén, és láss csodát valamikor Dél-Korea is így kezdte, de ott más fordulatot vettek a dolgok.

3.jpg

Másoltak – de nem mindig loptak. Azt, amit nem lehetett ellopni, megvásárolták pénzért. Ez lényegében a sztálini iparosítás nagy beruházásaira vonatkozott. Ebben az időszakban vált az ipari építészet szellemi központjává Albert Kahn amerikai építész vállalata, az Albert Kahn Inc., a detroiti Ford gyárak megépítője. A cég megrendeléscsomagot kapott több mint 500 ipari objektum megépítésére a Szovjetunióban 2 milliárd dollár összértékben (mai áron kb. 250 milliárd dollár). Moszkvában megnyílt az albert Kahn Inc. részlege, amit szemérmesen „Goszprojektsztrojnak” neveztek el. Ennek vezetője a cégvezető fiatalabb testvére, Moritz Kahn lett. Abban az időben ez volt a világ legnagyobb építészeti irodája, ami a koordinátor szerepét töltötte be a szovjet megrendelő és a nyugati vállalatok százai között, amelyek berendezéseket szállítottak és tanácsokat adtak különböző építkezésekkel kapcsolatban. Az 1923-1933 közötti években a Szovjetunió nehézipara 170 műszaki segítségnyújtási szerződést kötött: 73-at német társaságokkal, 59-et amerikaiakkal, 11-et franciákkal, 9-et svédekkel valamint 18-at egyéb országok cégeivel. Az amerikai Hugh Cooper mérnök lett a Dnyeprogesz vízerőmű építkezésének fő tanácsadója. A vízerőmű turbináit a General Elctrictől és Newport News Shipbuildingtől vásárolták. A Magnyitogorszki Kohászati Kombinátot (ami az Indiana állambeli Gary város kombinátjának pontos mása) az amerikai Arthur G. McKee and Co. cég felügyelete mellet tervezték meg és építették fel. Ennek és a Szovjetunió összes többi kohászati kombinátjának a nagyolvasztóját a chicagoi Freyn Engineering Co. társaság fejlesztette ki. A Nyizsegorodszki Autógyár technológiai terveit a Ford társaság készítette el, az építési tervezet az amerikai Austin Motor Company munkája. A moszkvai 1. Állami Csapágygyárat (GPZ-1) az olasz RIV cég műszaki együttműködésével építették. A Sztalingrádi Traktorgyár, ami Kahn tervei alpján épült 1930-ban, eredetileg az USA-ban készült el, majd szétszerelték, átszállították a Szovjetunióba, és ott az amerikai mérnökök ellenőrzése mellett összeállították. A gyárat több mint 80 amerikai gépgyártó vállalat és néhány német cég berendezéseivel látták el. A Caterpillar szállított berendezéseket a Cseljabinszki- és a Harkovi Traktorgyárnak, valamint a Rosztovi- és a Szaratovi Kombájngyárnak. A németek szintén aktívan részt vettek az iparosításban, Moszkvában működött a Nehézgépgyártás Központi Hivatala, a német Demag vállalat részlege. A Siemens-Schuckertwerke AG-t is bevonták a munkálatokba, amihez korszerű berendezéseket szállítottak.

Autógyártás

A Szovjetunió az első nagy szériában gyártott személygépkocsit az amerikaiaktól vette át. A GAZ-A – az amerikai Ford-A jogtiszta másolata volt. A Szovjetunió 1929-ben vásárolta meg az amerikai cégtől a gyártáshoz szükséges berendezéseket és dokumentációt, majd két év múlva a Ford-A gyártását megszüntették. Rá egy évre, 1932-ben a szerelőszalagról legördültek az első GAZ-A gépkocsik.

26-copypasta.jpg

GAZ-A (1932) - Ford-A (1927)

A következő szovjet személygépkocsi, a Leningrád-1, gyakorlatilag a Buick-32-90 típus pontos mása volt.

27-copypasta.jpg

Leningrád-1 (1933) - Buick-32-90 (1931)

A „Vörös Putyilovec” gyár, amely korábban Fordson traktorokat gyártott, elkészített 6 példányt a Leningrád-1 gépkocsiból. Az autók jelentős része képtelen volt önállóan eljutni Moszkváig komoly meghibásodás nélkül. Eredményül a „Vörös Putyilovec” gyárat átállították traktorok és tankok gyártására, és a Leningrád-1 befejezését átadták a moszkvai ZiSz-nek. A GAZ-M1-et, hasonló módon, az 1934-es Ford Model B (Model A40) alapján tervezték meg. Ennek a dokumentációját az amerikai fél szerződéses feltételek mellett adta át a GAZ-nak.

28-copypasta.jpg

GAZ-M1 (1936) - Ford Model B (40A típus) (1934)

Az amerikai modelleket a szovjet technikusok részben áttervezték az ottani útviszonyok miatt. Az első szovjet sorozatgyártású kiskocsinak a KIM-10-et szánták, amit a brit Ford Prefect típus alapján alkottak meg.

29-copypasta.jpg

KIM-10 (1940) - Ford Prefect (1938)

Az USA-ban elkészítették a présformákat és kidolgozták a tervrajzokat egy szovjet művész-konstruktőr elgondolásai alapján. 1940-ben a gyár elkezdte ennek a modellnek a gyártását, ugyanakkor a II. Világháború megakadályozta az ország vezetőit abban a grandiózus tervükben, hogy a polgárok többségét személygépkocsihoz juttassák. Azonban a háború a másolást és a klónozást csak serkentette. A II. világháború után csupán Németországból 2885 gyárat, 96 villamos erőművet, 340 ezer szerszámgépet és 200 ezer villanymotort szállítottak át a Szovjetunióba. Közel 1000 gyárat telepítettek át a Szovjetunióba Mandzsúriából és Koreából. Mindössze egyetlen év alatt 4389 vállalatot szereltek le és szállítottak át Németországból, Ausztriából, Magyarországról és más európai országból. Ennek eredményeképpen megjelent a Moszkvics 400 – az Opel kadett K38 pontos mása, amit az amerikai General Motors vállalatcsoport német leányvállalata az Opel gyártott Németországban 1937 és 1940 között.

31-copypasta.jpg

Moszkvics 400 (1946) - Opel Kadett K38 (1937)

Az autógyártáshoz szükséges berendezések legnagyobb részét a Rüsselsheimi Opel gyárból (ami az Amerika által megszállt területen volt) vitték ki és szerelték fel a Szovjetunióban. Később a gépkocsik másolásának koncepciója megváltozott és ezt a háború utáni első szovjet luxus személygépkocsi - a ZISz-110 - alapozta meg.

30-copypasta.jpg

ZISz-110 (1945) - Packard 180 (1942)

Külsőleg a ZISz-110 a legapróbb részletekig hasonlított a Packard 180 Touring Sedan 1942-es, háború elötti utolsó modelljére. A ZISz-110 futóműve ugyanakkor egyedi kidolgozású volt. Az amerikai cégnek aligha tetszett az elképzeléseinek egy szovjet gépkocsiban történő ilyenfajta alkotói továbbfejlesztése, mégsem éltek semmilyen kifogással ellene azokban az években, annál is inkább, mivel a nagy „Packard”-ok gyártása a háború után véget ért. Szinte mindegyik szovjet gépkocsi egy külföldi hasonmás átvétele volt, még ha voltak is eltérések köztük.

32-copypasta.jpg

ZAZ-965 (1960) - Fiat 600 (1955)

Azt hiszem nem kell bemutatni a Zaporozsec nevezetű autót, ami szintén erősen hasonlít egy másik modellre.

33-copypasta.jpg

ZAZ-966 (1967) — NSU Prinz IV (1961)

A Moszkvics-2141, az elsőkerék-meghajtású hatchback, amit a Chrysler cég európai részlege által gyártott francia-amerikai Simca 1308 karosszériája alapján épült az addigra már elavult UZAM motorral.

36-copypasta.jpg

Moszkvics 2141 (1986) - Simca 1308 (1975)

Sajátságos kivétel lett a Zsiguli VAZ-2101. Ez a gépkocsi az olasz Fiat 124 autónak a licencelt változata volt. A szovjet Vnyestorg (Külker) és a Fiat cég megállapodása alapján az olaszok felépítették a Volgai Autógyárat Togliattiban . A többi LADA modellt is az olasz céggel együttműködve fejlesztették ki.

Haditechnika

A szovjet T-26 könnyű tank a népszerű angol, exportra gyártott Vickers Mk E típus jogtiszta másolata volt.

45-copypasta.jpg

T-26 (1931) - Vickers Mk E (1930)

Az USA-tól tervezői dokumentációs csomaggal együtt megvásárolt M1928 Christie tank az adaptáció után a szovjet BT-2 tankká vált.

46-copypasta.jpg

BT-2 (1931) - Christie M1928 (1928)

Érdekes, hogy a legendás szovjet T-34-es az amerikai tervező, J. W. Christie ötleteinek továbbfejlesztése után jelent meg, és az ő általa tervezett különleges futóművel készült. Még a Finnország elleni háború előtt, 1934-ben megjelent a Szovjet (1946-ig Vörös) Hadseregben a PPD-40 géppisztoly.

41-copypasta.jpg

Ez nem jelent semmit, de a PPD-40 (fenti kép) és a finn Suomi KP/-35 (lenti kép) géppisztoly úgy hasonlított egymásra, mint két tojás.

40-copypasta.jpeg

Az SCR-584 volt az első mikrohullámú sávban üzemelő radar, amit az Amerikaiak fejlesztettek ki a második világháborúban. A Szovjetunió is kapott segítségképpen pár darabot belőle, amit annak rendje és módja szerint le is koppintottak a háború után. A szovjet verzió SON-4 névre hallgatott, export változata pedig SON-9 volt. Lenti képen balra az eredeti amerikai, jobbra pedig a másolat látható.

son_1.jpg

Űrhajózás

A Németországgal vívott háború legértékesebb trófeájának a V-2 rakéta bizonyult. A német rakétaprogram tanulmányozásának céljából három V-2 összeszerelő üzemből, a „RaBe” intézetből, a „Montania” hajtóműgyárból, és kísérleti bázisból Németországban létrehozták a „Nordhausen” intézetet. Az intézet igazgatója Gajdukov lett, mellette Koroljov a főmérnök és Glusko vezette a V-2 hajtóművét tanulmányozó részleget. 1945 és 1947 között a szovjet szakemberek Németországban összegyűjtötték a német rakétagyártás hozzáférhető anyagait. Gyűjteni való pedig akadt bőven: tervezői dokumentáció, kész példányok, a gyártáshoz szükséges berendezések és kellékek, a hőátadás kiszámításának módszertana, a keverékképző kamra termodinamikai számításai, a fúvókából kiáramló gázok gázdinamikája és a többi. A szovjet tudósoknak több év kellett ahhoz, hogy le tudják másolni a V-2. rakétát. A késedelmet az alacsony termelési kultúra, és a szükséges összetevők hiánya okozta. A német rakétában 87 féle acélt és 59 féle színesfémet használtak fel, míg ugyanakkor a szovjet másolatban az R-1-ben ezzel szemben csak 32 és 21 félét.

copypastav2.jpeg

R-1 (1948) - V-2 (1942)

Érthető, hogy a német szakmai gárda önkéntes-kényszerített segítsége nélkül nem boldogultak volna. 1946 októberében azokat a német szakembereket, akik a „Nordhausen” intézet termelési részlegeiben dolgoztak váratlanul szovjet katonák ébresztették fel, majd azt tanácsolták, hogy szedjék össze a feltétlenül szükséges holmijaikat és a családjaikkal szálljanak fel az előkészített vasúti kocsikba, hogy a Szovjetunióba utazzanak. Először a Moszkva környéki Monyinói, Valentyinovkai és Kljazmai szanatóriumokban helyezték el őket, később pedig egy egész várost építettek számukra a Szeliger-tóban levő Gorodomlja szigeten. A „szovjet németek” olyan műszaki megoldásokat adtak a világnak, amik most a klasszikus rakétaépítést jelentik: leváló orr-részek, teherhordó tartályok, közbenső fenéklemezek, az üzemanyagtartályok forró gázos feltöltése, a tolóerővektor irányítása a hajtóművek segítségével stb. Lényegében az R-7 rakéták családja (Vosztok, Voszhod, Szojuz és a többi), amikkel máig repülnek az űrbe nem más, mint a V-2 rakéták továbbfejlesztése.

Repülés

A II. VH előestéjén a Szovjetunió négy fő repülőgépmotor-gyárából csak a 24-es számúban készítettek hazai hajtóműveket, amelyeket Mikulin A. A. tervezett. A többi üzemben nyugati licenc alapján folyt a gyártás. Az amerikai „Wright Cyclone” az M-25 jelölést kapta, továbbfejlesztett változatai pedig az M-62, 63, 82-t. A francia „Hispano-Suiza” lett az M-100, annak változatai pedig az M-103, 105P. A francia „Gnome-Rhône” M-85 lett, utódaiból pedig M-87, 88. Persze az amerikaiak nem akartak mindent eladni. Ilyen volt például a Boeing B-29 – „Superfortress” - a legkorszerűbb nehézbombázó 1943 és 1947 között - ami sok olyan műszaki megoldást tartalmazott, amiket a világon először alkalmaztak a repülőgépgyártásban. A Matterhorn hadművelet harci repülései során néhány amerikai B-29-es sérüléseket szenvedett és szovjet területen ért földet. Egy B-29-es lezuhant és összeroncsolódott, három másik pedig kényszerleszállást hajtott végre.

b292.jpg

A B-29-esek megérkezése szovjet földre valóságos ajándék volt Sztálin részére, aki utasította Tupoljev repülőgéptervezőt, hogy készítse el a B-29-es pontos másolatát az utolsó csavarig, mindezt két esztendő alatt. Tulajdonképpen ez sikerült is neki, de sok alkatrészt nem tudtak a Szovjetunióban elkészíteni. A másolatot TU-4-nek nevezték el.

43-copypasta.jpeg

Az első szovjet atombomba, az RDSZ–1 az amerikai Fat Man másolata volt, aminek a terveit hírszerzési úton sikerült megszerezni. Ezt épp egy TU-4-ről dobták le, tehát elmondhatjuk, hogy az egyik másolat ledobta a másikat. 

Van frissebb példa is. A napjainkban gyártott egyetlen orosz utasszállító repülőgép, a Superjet alkatrészeinek közel 70%-a - beleértve a legkritikusabbakat is - importból származik. A repüléselektronikát a francia Thales és az amerikai Hamilton Sundstrand készíti. A SaM146 — PowerJet hajtóművet a „Szaturn” TTE (Tudományos Termelési Egyesülés) és a francia Snecma cég által alapított orosz-francia vegyesvállalat gyártja. Az oxigénellátó rendszert, a belső berendezést, ajtókat az amerikai B/E Aerospace készíti. Az energetikai segédberendezéseket, hidraulikát, üzemanyagellátó-rendszert, fékeket és a többi apróságot szintén importból származó alkatrészekből készítik vagy egyenesen külföldről vásárolják meg.

Háztartási készülékek

Őszintén szólva, soha nem jutott volna eszembe, hogy a nagymama porszívója és a nagypapa elektromos borotvája külföldi példányok koppintásai voltak.

50-copypasta.jpg

Elektromos borotva Agidel-M (1967) - Philishave SC 8010, Hollandia (1965)

A szovjet dizájn kiállításon megtekinthető ez a lejjebb látható Sirály porszívó 1963-ból, de valószínűleg a kiállítás szervezői nem tudták, hogy ez a még lejjebb található holland porszívó másolata, amelyet az Egyesült Államokban és Kanadában az Eatonia márkanév alatt értékesítettek, az Egyesült Királyságban Remoco, és Európa többi részén pedig Erres márkanév alatt forgalmaztak.

52-copypasta.jpg

53-copypasta.jpg

A Moszkva nevet viselő porszívó sem tűnik őshonosnak.

51-copypasta.jpg

Moszkva porszívó (1954) - Lewyt Model 40, USA (1947)

Fényképezőgépek

Szinte az összes fotó masina valamelyik nyugati modell másolata volt. Kezdjük a sort a Zorkíj-10 típusszámú készülékkel lentebb, ami a Ricoh Auto 35 klónja.

17-copypasta.jpeg

FED Mikron a Konica EYE pontos másolata.

18-copypasta.jpg

FED Mikron 2 is maradt a jól bevált márkánál, és a Konica C35 másolata lett.

19-copypasta.jpg

Az első autófókuszos készülék is ebből a vonalból került ki. Elikon aftofokusz = Konica C35 AF

20-copypasta.jpg

Az Olympus XA gépet is megpróbálták lekoppintani és egyszerűen csak Elikon nevet kapott a klón.

21-copypasta.jpg

Kijev 35 kísértetiesen hasonlít a Minox 35-re.

22-copypasta.jpg

Kijev-Vega fényképezőgép a Minolta 16 másolata.

23-copypasta.jpg

Voltak persze kivételek is, mint pl. az Apolló missziók által használt Hasselblad 1000F, ami licenc vásárlás útján lett Szaljut, de forgalmazták még Zenith-80 néven is, sőt a mai napig gyártják Arax márkajelzéssel.

15-copypasta.jpg

 

Fogyasztói elektronika

Lenti képen az 1974-ben megjelent Elektronika-501 fekete-fehér hordozható videómagnót láthatjuk kamerával együtt, alatta pedig a SONY DV-3400-at 1969-ből.

9-copypasta.jpg

10-copypasta.jpg

1984-ben megjelent az első asztali VHS videófelvevő a Szovjetunióban, az Elektronika BM-12, de hoppá, a megszólalásig hasonlít az alatta látható 1975-ben gyártott Panasonic NV-2000 modellhez.

11-copypasta.jpeg

12-copypasta.jpeg

A következő videómagnó: Elektronika VMC-8220 1987-ből már front betöltéssel, de kár hogy ez pontosan megegyezik az alatta lévő SAMSUNG VX-8220 gépezettel.

13-copypasta.jpeg

14-copypasta.jpg

A hangdoboz építést is el kell kezdeni valahogy. Sok jó minőségű és máig legendás típust építettek a Szovjetunióban, de sokat le is másoltak. A Fisher STE 1200  (OTTO SX-P1  Japánban) hangsugárzó az 1976-os Osakai Világkiállítás egyik díjazottja. Egyszerűen vásároltak belőle és megvizsgálták, majd pár év múlva már Elektronika 100AS-060 márkajelzéssel került tömeggyártásba.

fisher.jpg

Fisher STE 1200 - Elektronika 100AS-060

technicscopy.jpg

Technics SB-F1 - Elektronika 15-AC214

Gyerekjátékok

A népszerű kvarcjáték, az Elektronika IM-02 (No, megállj csak!), amely 1984 óta készült, kiderült, hogy a Nintendo EGG EG-26 nem hivatalos klónja az 1981-es Nintendo Game & Watch sorozatból.

1-copypasta.jpg

Elektronika 24-01 "Mickey Mouse" - a Nintendo MC-25 "Mickey Mouse" klónja.

2-copypasta.jpg

Elektronika IM-03 "Az óceán titkai" (1987) - a Nintendo OC-22 Octopus (1981) klónja.

3-copypasta.jpg

1985-ben jelent meg az Elektronika IM-11 "Lunohod" nevű játék. Ez a "Big Trak" - programozható gép, amelyet 1979-ben az amerikai Milton Bradley cég fejlesztett ki.

4-copypasta_1.jpg

Elektronika IM-46 - 1994-es kiadású kalkulátor és szintetizátor.

8-copypasta.jpeg

És ez alatta pedig a Casio VL-Tone (VL-1), amelyet 1980-ban - tizenöt évvel előbb - jelent meg.

Epilógus

Ez a rész az eredeti cikk orosz szerzőjének a véleménye.

Mindez csak a jéghegy csúcsa. A klónok felsorolását szinte a végtelenségig lehetne folytatni. Ide tartoznak a vasalók, a haditechnika, az ipari berendezések, az elektronika – mindannak az oroszlánrésze, amit magunkénak hittünk. A lopásnak ilyen mértéke elszomorító és ijesztő. Ugyanígy ijesztő a lakosság döntő többségének kőkemény bizonyossága abban, hogy minden szovjet termék a miénk, hazai és ráadásul kiváló. Hogy mi világelsők vagyunk, pedig a valóságban az utóbbi 100 évben a világ műszaki elitjének a háta mögött kullogunk. De a lényeg ebben a történetben valami más. A hamisítványokat és az engedélyezett másolatokat is mindig késve gyártották. Volt, ami néhány évet késett, és volt, ami másfél évtizedet. Ezáltal a szovjet utánzatok, annak ellenére, hogy külsőleg hasonlítottak a prototípusra, rosszabbak voltak az eredetinél. Ennek rögtön több oka is volt: a hazai fejlesztők azon törekvése, hogy olcsóbbá tegyék a gyártást, a szükséges anyagok és gyártóeszközök hiánya, valamint az alacsony termelési kultúra és a dilettáns vállalatirányítás.

A fejlődés folyamatosan gyorsul. És amíg a kőkorszakban néhány száz évig semmi sem változott, addig most minden évben hatalmas technológiai elmozdulások történnek. Néhány évet elpazarolni egy számítógép vagy okostelefon lemásolására azt jelenti, hogy eredményül egy reménytelenül elavult és gyakorlatilag haszontalan eszközt kapunk. A csúcstechnológiák világába szóló „belépőjegy” ára egyre csak nő. Ahhoz, hogy le tudjanak másolni egy korszerű processzort, először le kell másolni egy gyárat a megfelelő műszaki folyamatokkal. A gyár lemásolásához viszont le kell másolni az egész gépgyártási ágazatot.

A kutatásba és a termelésbe történő hatalmas befektetések, hogy megtérüljenek, hatalmas fogyasztói piacot igényelnek. Még ha el is képzeljük, hogy hősies erőfeszítéssel, néhány év késéssel csodával határos módon felépítünk egy teljes ipart és megtanuljuk a fejlett technológiájú import termékek gyártását kissé rosszabb minőségben, felmerül a kérdés, hogy ki veszi meg ezeket a termékeket? A gazdasági gettóba zárt, nélkülöző oroszok? Hiszen másokra nem lehetne rásózni az elavult és rossz minőségű termékeket. Tömeggyártás és tömeges eladás nélkül pedig nagyon magasak lesznek az egységnyi árura jutó költségek, ami így aranyárba fog kerülni.

Persze, amíg van pénztartalék, addig lehet ezeket a termékeket támogatni. De tartalékok elfogynak, és viszonylag gyorsan. Akkor pedig vagy egy fél életen át kell rájuk gyűjteni, vagy elkerülhetetlenül megjelenik a jó öreg szovjet áruhiány – üres polcokkal, sorban állással, feketén hozzájutással. Most már az olajat sem tudjuk kitermelni nyugati technológia alkalmazása nélkül. Ezért a világgazdaságtól való elzárkózás eszméje – veszélyes agyrém, ami gyakorlatilag nem végződhet mással, mint teljes gazdasági katasztrófával.

Források: zhartun.me, art-on.ru, segodnya.ua, popmech.ru, bugaga.ru, livejournal.com, avia.pro, englishrussia.com

A fordításért köszönet Bereczky Csabának

A másolás országa Tovább
Különleges ajándék az amerikai nagykövetség részére

Különleges ajándék az amerikai nagykövetség részére

1945 július 4-én Amerika függetlenné válását ünnepelték a Szovjetunióban lévő amerikai nagykövetségen. Az ünnepségen szovjet úttörők egy nagyméretű, az Amerikai Egyesült Államok sassal díszített nagy pecsétjét ábrázoló fafaragványt ajándékoztak Averell Harriman nagykövetnek, aki kedvelte a ritka és értékes fafajtákból készült kézműves dolgokat. Meg is súgták neki bizalmasan, hogy valami jól látható helyre tegye, mert így megeszi az irigység a kollégákat. Így került a dolgozószobájában az íróasztala mögötti falra. Ekkor még nem sejtette, hogy a faragott sas testében miniatűr lehallgatóberendezés rejtőzött. Nem is akármilyen, a maga idejében egy technikai csoda, egy áramforrás nélkül üzemeltetett eszköz, aminek jelenlétét még a legérzékenyebb műszerek sem mutatták ki hosszú évekig. Ebben a posztban megismerhetjük a készülék működési elvét, de először nézzük ki az a briliáns elme, aki ilyet képes volt kitalálni.

tem01.jpeg

Léon Theremin (született Lev Szergejevics Tyermen) életéről már sok helyen írtak, de most itt is összefoglalom röviden, hogy képben legyünk. 1920 környékén, az elektroncsövek megjelenése után nem sokkal hősünk megelégelte, hogy többször is betörtek lakásába és megpróbált egy riasztó rendszert konstruálni. Épített egy oszcillátort és észrevette, hogy ha kezével a rezgőkör felé közelít, akkor megváltozik az áramkör által generált hang magassága. Így a riasztó mellé még megszületett egy hangszer is, amit később saját magáról nevezett el. 1921-ben Moszkvában mutatta be a világ első elektronikus hangszerét és a közönség soraiban maga Lenin is helyet foglalt. Innentől nem volt megállás, hamarosan kedvenc tudósa lett Theremin, meglátta benne a rendszer reklámarcát.

Az orosz tudóst először az elektromosság népszerűsítése céljából hosszú vidéki turnéra küldték. Tyermen 1927-ben Európa nagyvárosaiban is bemutathatta új hangszerét, a koncertek a történelemben először multimédiás előadások voltak fényeffektekkel, köddel, vetítéssel és többcsatornás hanggal. Persze más is elkezdődött ezzel a fergeteges sikerrel, a tudós élete végéig tartó együttműködése az orosz titkosszolgálatokkal. Ugyanebben az évben New Yorkba hajózott, nevét Leon S. Thereminre változtatta. Egy későbbi tanítványa támogatásával stúdiót rendezett be, hogy a saját nevét viselő Theremint továbbfejleszthesse. 1930-ban sok más találmány mellett kifejlesztette a világ első elektronikus dobgépét, de bizony ipari kémkedéssel is foglalatoskodott. Miután megtagadta az azonnali hazatérésre felszólító parancs teljesítését, 1938 februárjában a szovjet titkosszolgálat emberei elrabolták, és visszavitték Moszkvába. Más források szerint magától tért haza, de a lényeg hogy elítélték, és a szibériai Kolima gulágtáboraiba vitték kényszermunkára.

theremin-mix.jpg

Theremint 1941-ben Sztálin utasítására – más tudósokkal, mérnökökkel együtt – egy speciális lágerbe vitték (saraska), ahol haditechnikai és kém eszközök kifejlesztésén kellett dolgozniuk. A nagy vezér megbecsülését egy televíziós rendszer megkonstruálásával nyerte el. A találmányt sajnos titkosították, de ez volt az első viszonylag nagy felbontású televíziós kamera és monitor a világon. A kamerát a Kreml udvarán, a monitort Sztálin irodájában helyezték el, hogy a diktátor megfigyelhesse a hivatalába érkező és távozó funkcionáriusokat. Sokszor előfordult, hogy a kamerán keresztül nézte az általa elrendelt letartóztatásokat.

Theremin professzort 1945 tavaszán Szverdlovszkból a Moszkvához közeli Kucsino saraskába vezényelték. Lavrentij Berija közvetlen utasítására a moszkvai Szpaszo-házban működő amerikai nagykövetségi rezidencia lehallgatását kellett megoldania. Nem használhatott hagyományos mikrofonokat és vezetékeket, mert az eszközt nem jelezhették a normál felderítő készülékek, hiszen akkor semmi értelme az egésznek. A titkosszolgálat vezetője még meg is fenyegette, hogy visszaszállítják Kolimára, ha nem tudja teljesíteni a feladatot.

Az akkoriban alkalmazott felderítési módszerek az elektromágneses mező aktív forrását keresték, Theremin arra a következtetésre jutott, hogy mindenképpen valamilyen passzív eszközt kell létrehozni, amely semmilyen jelet nem sugároz ki. Ilyen eszköz akkoriban nem létezett, ezért ki kellett találni. A "The thing" (ahogy később az amerikaiak nevezték) felépítését láthatjuk a lenti ábrán.

thing003.jpg

Az egész szerkezet kb. 2 cm3 térfogatú volt, plusz kilógott belőle egy 30 cm hosszúságú antenna. A működés a következőképpen történt: a készülék akkor aktivizálódott, ha egy adókészülékkel nagyfrekvenciás rádiójelet küldtek felé, vagyis szaknyelven megvilágították. Orosz források szerint 800 MHz-en működött a rendszer, de a wikipédián 330 MHz-et említenek, az antenna méretéből adódóan legvalószínűbb a 6-700 MHz közötti frekvencia. Amikor felfedezték az eszközt és megfejtették a működését elkezdtek vele kísérletezni és többféle frekvenciával is kiválóan működött, még 1 GHz felett is.

Az üreg elülső oldalán látható membrán fogta fel a hangrezgéseket amik az üreg belsejében kapacitásváltozássá alakultak, vagyis eddig olyan, mint egy kondenzátor mikrofon. A különbség az, hogy a kapacitásváltozás itt nem közvetlen hangjellé alakul, hanem modulálja a nagyfrekvenciás rádiójelet, amivel besugározták az eszközt. Tehát a készülékről visszaverődött rádiójel tartalmazni fogja a membrán által felfogott hangrezgéseket, amit speciális eszközzel vehetünk, és utána rögzíthetjük. Lenti képen láthatunk egy ilyen vevőkészüléket.

tem04.jpeg

A megfigyelés a következőképpen történt: két teherautó parkolt le a nagykövetség közelében, de egymástól viszonylag távol. Az egyikben a megfelelő pillanatban bekapcsoltak egy nagy teljesítményű adót, (amivel besugározták az eszközt) a másikban pedig vették a visszavert jelet és magnóra rögzítették 7 éven keresztül. A szerkezet Harriman után még három amerikai nagykövetet kiszolgált. Az egész cucc 31 grammot nyomott, rendkívül egyszerű volt, nem igényelt tápellátást, elvileg az idők végeztéig működhetett volna.

A lebukás történetére több verzió létezik (orosz források szerint). Az első az, hogy saját beavatott ember szivárogtatta ki az információt. A második szerint a közelben lévő angol nagykövetségen fürkészték az étert, és akkor véletlenül akadtak rá a különös adásra. Mivel semmilyen kódolás nem volt, elméletileg egy érzékeny eszközzel normál AM rádióadásként fogható, bár akkoriban az ilyen magas frekvenciákat nem használták széleskörűen. A harmadik verzió szerint, amikor új nagykövet érkezett elővigyázatosságból átvizsgáltak mindent a szobában, és valakinek feltűnt, hogy kicsit furcsán áll a szeme a faragott sasnak, mivel ott jutott be a hanghullám a készülék membránjához. Az eszköz felfedezését csak 1960-ban jelentették be a Biztonsági Tanács ülésének negyedik napján, amelyet épp a Szovjetunió hívott össze az U-2 kémrepülőgép ügy miatt.

A CIA mérnökei sokáig nem értették hogy működik az eszköz. A problémát az okozta, hogy akik eltávolították a készüléket a címerből, véletlenül tönkretették a vékony membránt, és mint tudjuk az volt a lelke a dolognak. Végül a brit Marconi Társaságtól kértek segítséget az elemzéshez. Az ő technikusuk, Peter Wright - később a brit titkosszolgálat tisztje - oldotta meg a problémát egy új membrán beépítésével. Ezután elkezdődtek a kísérletek, és megindult a hasonló elven működő készülékek fejlesztése.

Theremin egyedülálló eszköze a leleményesség győzelme a körülmények felett. Miután megalkotta átkerült a Tupoljev saraskába (TsKB-29), ahol kifejlesztette a Buran infravörös lehallgató rendszert, amivel Berija parancsára azonnal elkezdték megfigyelni az angol és a francia nagykövetséget. A készülék akár 500 méter távolságról is működött megfelelő légköri viszonyok esetén. Az infravörös sugarat a lehallgatni kívánt helyiség ablakára irányították. Az ablaküveg átvette a szobában lévő hangrezgéseket és a visszavert sugárból ki tudták nyerni a hangfrekvenciát. Néhány filmben is felbukkan hasonló eszköz, amiből azt hihetnénk hogy valami új high-tech dolog, de mint láthatjuk nem mai találmány ez sem.

Theremin professzor később visszakapta ugyan szabadságát, de nem teljesen, a várost nem hagyhatta el. Hiányzott neki a munka, a saraska biztonsága. Ott minden szükséges alkatrész, szerszám, és műszer megvolt. Moszkvában a háború után még egy működőképes forrasztópákát sem talált. Akit érdekel a tudós élete elolvashatja Najmányi László: Theremin című dokumentumregényében, bár jelenleg csak e-könyv formában érhető el.

Források: Pult.ru, Wikipédia, asztahűha.blog (képmix), Najmányi László: Theremin

 

Különleges ajándék az amerikai nagykövetség részére Tovább
Lézerlemezjátszók a Szovjetunióban

Lézerlemezjátszók a Szovjetunióban

pfvrjemtzbyvvubeoq1gczdbiby.jpeg

A Szovjetunió volt az egyetlen ország, ahol a fogyasztási cikkek teljes hiánya párhuzamosan létezett a technikai fejlesztésekkel. Az országban széles tömegeknek fogalmuk sem volt a CD lemez létezéséről, és akiknek lehetőségük lett volna külföldön ilyen eszközöket vásárolni, azok sem vettek. A helyzet 1987-ben változott meg valamelyest.

A szovjet CD-lejátszó létrehozására irányuló kezdeményezés a Szovjetunió Kereskedelmi Főosztályának egyik részlegéről indult 1985-ben. A nyolcvanas években a szovjetek technológiai lemaradása olyan szintet ért el, hogy a lakosság megkérdőjelezte a fennálló gazdasági rendszer hatékonyságát. A peresztrojka és a glasznoszty, ami Gorbacsov megérkezésével a szovjet népre szakadt csak fokozta az elégedetlenség mértékét. Felsőbb körökben úgy gondolták, hogy új csúcstechnológiájú termékek megjelenése az áruházi polcokon jelentősen gyengíthetné ezt a hangulatot. Azt akarták bizonygatni, hogy az összeomló unió még mindig képes felzárkózni.

A fejlesztés szükségességével nem volt gond, hiszen már nem a 70-es években járunk, amikor meg kellett győzni a Brezsnyevi éra hatóságait, hogy az országnak kellenek a hifi készülékek. Érdekes módon az első CD-lejátszó fejlesztése ugyanabból a tallini üzemből indult, ahonnan a legendás erősítők kezdték pályafutásukat. A közvetlen projektvezetést egy 30 éves mérnök, Vladimir Makarchuk kapta.

Mint más technológiák esetében itt is a meglévő nyugati mintákat vették alapul. Európában a Philips CD lejátszók uralták a piacot, ami nem véletlen, hiszen a holland cég a SONY-val közösen fejlesztette ki magát a formátumot. Az első elkészült prototípusok nem teljes koppintások voltak, de nagyon sok műszaki megoldást átvettek, mivel egyszerűen nem volt tapasztalat a fejlesztésben. 1986 végére nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi idő alatt lehetetlen saját CD mechanika és DAC chip kifejlesztése. Ugyanakkor a párt azt szerette volna, ha a nagy októberi forradalom 70. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő műszaki újdonságok kiállításon bemutatják az első lejátszót.

A tallinni "Punane RET" Rádióelektronikai Üzem szakemberei úgy döntöttek, hogy a Philips CDM-2 mechanika lesz a legmegfelelőbb számukra és a TDA 1540P digitál-analóg átalakító IC (DAC). Ezek másolatait hazai alapanyagokból el is kezdték gyártani, majd hozzájuk fejlesztettek egy 2 darab 8 bites Intel mikroprocesszora épülő vezérlést, amiről azt állították, hogy megbízhatóbb és stabilabb mint amit a Philips lejátszókban használtak. Így jelent meg az Estonia LP-010, ami az első Szovjetunióban készült CD lejátszónak tekinthető. A külsején a Philips CD100 és egyes SHARP termékek behatásait fedezhetjük fel. Lenti videón megnézhetjük.

Túl sokat nem gyártottak belőle, egyes források szerint 2500 darab készült, másutt 50 darabot említenek. Arra viszont bizonyíték van, hogy 1 példány eljutott a GUM áruházba és ott 1100 rubelért értékesítették, ami akkor nagyjából 5 havi fizetésnek felelt meg. Ennyi pénzért inkább Zsigulira fizettek volna be, ráadásul CD lemezeket sem gyártottak 1990 előtt a birodalomban, ezért a második lejátszó már teljesen más koncepció alapján készült.

estoniaphilips.jpg

Az Estonia LP-001, amely 1989-ben már sorozatgyártásra került a Philips CD204 típusszámú CD lejátszóval egyezett meg. A korábbi fejlesztéssel ellentétben az előlapon és a készülék dobozán kívül szinte mindent importból szereztek be hozzá. Megbízható források szerint 2500 darabnál több nem készült belőle. Lényegesen könnyebbre sikerült elődjénél, de szinte lehetetlen volt megvásárolni a boltban. A fennálló rendszer sajátossága volt, hogy az ilyen szerkezetekhez csak kapcsolatok árán lehetett hozzájutni, hiába volt rá pénze a dolgozónak. A Szovjetunió összeomlása előtt még készült pár modell, de a helyzeten ezek sem tudtak változtatni a kis gyártási darabszámok miatt.

eae27084398e4d868857f4fe330b53c1.jpg

Talán kevesen tudják, de a Szovjetunióban LaserDisc lejátszót is gyártottak. A formátumról itt olvashatunk bővebben. Az országban a nyolcvanas évek végén még az audió kazetta is hiánycikknek számított, a VHS videokamera pedig ritka volt, mint az a bizonyos fehér holló. Ennek ellenére létrehoztak egy speciális osztályt, ami végrehajtotta a szovjet LD lejátszó kifejlesztését, nagyjából 11 évvel a formátum megjelenése után.

Az LD lejátszók fejlesztése a Ryazan Állami Műszergyárban kezdődött 1987-ben, majd a Mashpribor Yaroslavl-i üzemében folytatódott a prototípusok legyártásával. A lejátszók létrehozása párhuzamosan zajlott a lemezek gyártási technológiájának fejlesztésével. A szovjet időszakban összesen 2 LD lemez jelent meg. Az első készülék a Rus-501 LD videolejátszó volt. Ebből 1988 és 1989 között kb. ötszáz darab készült. Egy ideig azt hitték nem maradt belőle egy sem, de kiderült, hogy 3 példány még létezik gyűjtőknél. 

74ejlzflpsjpdyezc22y91f08sk.jpeg

A készülékben volt pár érdekes megoldás, pl. nem félvezető, hanem hélium-neon lézer dolgozott benne, ami 2000 Voltos nagyfeszültséget igényelt, és kicsit bonyolította a lejátszót, ráadásul folyamatosan működött lemez nélkül is. Az első széria gyermekbetegségeit figyelembe vették a tervezők és megalkották a második már lényegesen fejlettebb modellt "Rus VP-201" típusszámmal. A gyorsan divatjamúlt technológia ellenére az 1990-es években kifejlesztett készülék versenyben volt hasonló nyugati társaival, amelyek akkoriban leginkább Pioneer, Panasonic, SONY vagy Philips márkajelzéssel kerültek forgalomba.

wwu2qseckflwi9tauvebeynla9a.jpeg

A VP-201 rendelkezett fejlett navigációs funkciókkal, gyors előre-hátra kereséssel, lassított lejátszással, valamint kapott távirányítót is. Képernyőmenüje is volt, a vezérlő rendszert egy KR580VM80A processzor (8080 CPU klón) irányította. Egyetlen hátrányként említhető, hogy még itt is a nagyfeszültségű hélium-neon lézert használták, de már csak akkor üzemelt, ha forgott a lemez. A lézert fókuszáló lencse egy fém hengerben mozgott, ami teljesen eltért az akkoriban használatos lágy felfüggesztésű megoldásoktól. Érdekesség még, hogy a Rus VP-201 volt az egyetlen sztereó hanggal rendelkező szovjet videokészülék. 

hi8rs00r3_kxtwkjtrkkd2g9yma.jpeg

Legmeglepőbb volt az a tény volt, hogy a lejátszó a ROM chip és pár mikrokapcsoló kivételével teljes mértékben az unióban előállított alkatrészekből épült fel. 1991-ben a Mashpribor Yaroslavl üzemben elkezdődött Amfiton VP-201 márkajelzéssel is a készülék gyártása. A szovjet korszak kutatói úgy vélik, hogy a Rus VP-201 volt a legmagasabb csúcstechnológiát képviselő termék, amelyet a Szovjetunió fogyasztói piacára szántak.

A birodalom széthullása után a bőkezű privatizáció teljesen eltüntette az iparágat. Az eredeti cikk szerzője szerint a lejátszók kifejlesztése a mérnökök rátermettségét és a technológiai bázis életképességét mutatja, de sajnálatos módon a tervgazdaság anomáliái, a védelmi ipar kizárólagos prioritása, valamint az analfabéta belföldi gazdaságpolitika erősen hátráltatta a fejlődést. 

Forrás: Pult.ru

Lézerlemezjátszók a Szovjetunióban Tovább
Élet a világháló előtt

Élet a világháló előtt

Az internet ma már hozzátartozik az életünkhöz, a történetét is ismerik sokan. A hatvanas évek végén az ARPANET volt az őse amiből kialakult, mai formájában a kilencvenes évek elejétől létezik. Nem is gondolnánk mennyiféle rendszer született már a hetvenes évektől, ami hasonló szolgáltatásokat próbált nyújtani, persze lényegesen egyszerűbb formában, hiszen a számítástechnika és az adattovábbítás akkor még nem volt elég fejlett. Sok közülük idővel megszűnt vagy beleolvadt az internetbe, de volt olyan amelyik még 2012-ben is önállóan működött.

A szálak először Nagy-Britanniába vezetnek. Az előző posztban ismertetett képtelefon kudarca teremtette meg a lehetőséget, hogy belépjenek az internet előszobájába. A hetvenes évek elején a Posta kezelte az ország telefonhálózatát, és Sam Fedida kutatómérnök vezetésével próbáltak egy működőképes videotelefon-rendszert kifejleszteni, a Viewphone-t. A fő probléma ott kezdődött, hogy a videojel nagy sávszélességének átviteléhez az akkori telefonhálózat kapacitása kevés volt, ezért inkább a digitális adatcsomagok továbbítására kezdtek koncentrálni. Már működött néhány számítógépes hálózat a hadseregben, bankoknál és az egyetemek is össze voltak kötve, de a nagyközönség nem fért hozzá semmihez. Mivel senkinek nem volt otthoni számítógépe, Fedida úgy gondolta, hogy a családi televíziót terminálként használhatják különböző információk megtekintésére, amik a telefonvonalakon keresztül érkeznek egy távoli számítógépes adatbázisból.

Megszülettek a tervek a szolgáltatás elindítására, hamarosan nevet is adtak neki: Prestel. Több száz szolgáltatóval kötöttek szerződést a tartalom biztosítására, és mire a rendszer diadalmasan elindult 1979-ben, már 100 000 oldalnyi anyag állt rendelkezésre. A Prestel felhasználó akkori szemmel megdöbbentő információáradathoz fért hozzá: hírek, az időjárás és a részvény árfolyamok mellett vonat menetrend, kertészeti tanácsadás. Úgy tűnt a Posta világraszóló dolgot hozott létre, ami hatást gyakorolhat milliók életére, de mégsem terjedt olyan sebességgel ahogy szerették volna. 1980 elején a Prestel csak 6.000 előfizetésig jutott, az 1985-re tervezett milliós tétel elérhetetlennek tűnt.

prestel.jpg

A British Telecom 1981-ben különvált a Postától, és mint a rendszer új üzemeltetője megpróbált több előfizetőt szerezni. Bevezette a "Postafiókot", így az ügyfelek üzeneteket küldhettek egymásnak. Az online banki tevékenységet 1983-ban kezdték el a Homelink jóvoltából, melyet a Bank of Scotland és a Nottingham Building Society működtetett, és számos, ma használatos funkciót kínáltak már akkor. Sok színházba foglalhattak jegyet a Prestel-en keresztül, és számos nagyszabású kísérlet történt az online vásárlás bevezetésére.

A számítógépes fellendülés következtében több millió ember vette meg első otthoni gépét, amelyek közül sok csatlakozott a hálózathoz. Ezzel elhárult egy komoly akadály a terjeszkedés elől, nevezetesen az, hogy addig csak a Prestel egységgel egybeépített televíziókon lehetett elérni a szolgáltatást, ami 650 fontnál kezdődött, ez mai áron számolva félmillió forint környéke! Szoftverletöltéseket, csevegőszobákat és online játékokat is nyújtott a rendszeren belül üzemelő Micronet 800 nevű szolgáltatás, amely több ezer rajongó online közösségét építették ki jóval a "szociális média" előtt. Ennek ellenére 1985-ben még mindig csak 60 000 előfizető volt. A magas költségek jelentették az egyik legnagyobb problémát, de a számítógéphez csatlakoztatható modemek és a normál tévékhez való adapterek is lassan jelentek meg a piacon. Más gond is adódott, a rendszer csak szöveget és nagyon egyszerű grafikát tudott megjeleníteni, nagyjából a teletext szintjén, ami az ügyfelek szerint nem volt túl izgalmas. A Prestel az 1990-es évek elején egyre inkább az üzleti szféra felé tolódott, és a csúcson is mindössze 90 ezer volt az előfizetők száma, ezért 1994-ben végül eladták. Legnagyobb öröksége egy törvény megszületése, ugyanis 1984-ben feltörték az Edinburgh-i herceg elektronikus postaládáját, ami rávilágított arra, hogy a számítógépes hackelést semmi nem tiltja, ezért új jogszabályokat kell alkotni.

btx2.gif

Németországban sem tétlenkedtek, 1980-ban bemutatták, majd 1983-ban bevezették a Bildschirmtext (képernyőszöveg), vagy rövidítve BTX szolgáltatást. Ez a Prestel alapjaira épülő interaktív rendszer volt, ami ugyanúgy telefonvonalon keresztül bonyolított adatforgalmat. A BTX eleinte speciális hardvert igényelt, amit az angol postától béreltek. Később a Blaupunkt és a Loewe kezdte gyártani az un. CEPT dekódereket. A CEPT a francia Minitel rendszerrel közösen elfogadott megjelenítési szabvány, amit azért hoztak létre, hogy ne úgy nézzen ki a kép mint a teletext. Sokkal jobb nem lett, mint a fenti képen is láthatjuk. Felbontása 480 x 250 képpont, ami megfelelt az akkori technikai lehetőségeknek. A tartalom egy normál televízió készülék képernyőjén jelent meg, de a rendszer számítógépen keresztül is üzemelt. Már 1980 novemberében számos világpremier volt a bemutatón. A számítógépes hálózatok történetében elsőként mutatták be az online bankolást, és vásárlást (Neckermann, Otto és Quelle), valamint az online jegyfoglalást. 1998-ban ért a csúcsra a BTX, tizenegy millió számlát kezelt és 600 millió márka forgalmat bonyolított.

btxkicsi.jpg

A Loewe 1992-ben mutatta be a MultiTel-D-t, amelyet kifejezetten a BTX-re terveztek. A havi bérleti díja 48 DM (fekete-fehér) vagy 78 DM (színes) volt. Ezen kívül volt még havi előfizetési díj, plusz az online kapcsolat alatt a telefonszámla is pörgött, sőt egyes tartalomszolgáltatók is díjat kértek az információkért A BTX Ausztriában és Svájcban is működött, ahol Videotext (VTX) néven ismerték . Az 1990-es évek közepén a Svájci Posta mintegy 850 000 BTX ügyféllel rendelkezett. 2001-től a szolgáltatás csak a bankok számára volt elérhető, 2007-ben pedig teljesen leállt, nem tudott versenyezni az internettel.

A Viditelt 1980. augusztus 7-én vezették be Hollandiában. A rendszer egy modemből ( Vidimodem ) és egy Philips P2000T számítógépből állt, amely monitorként a televíziót használta. A számítógép helyett egy speciális TV is létezett igen borsos áron. A televízióban az információ 24 sorban helyezkedett el, soronként pedig 40 karakterből állt, ami hatféle színben jelenhetett meg, plusz fehéren vagy feketén. A képmegjelenítéshez egy teletext chipet használtak a számítógépben, ezért az eredmény nagyon hasonló volt a teletexthez. Különböző cégek és intézmények kínálták az információkat, leggyakrabban a banki szolgáltatásokat vették igénybe. A Viditel nem volt hosszú életű, 1989 szeptemberéig működött. A Videotext Netherlands váltotta fel, amely már szélesebb körben tudott elterjedni, de 1997. január 1-jén az is megszűnt.

openingsscherm-viditeleditingcomputer.jpg

A legnépszerűbb internet előtti hálózat a francia Minitel volt. Az országos szintű szolgáltatás 1982-ben indult a Bretagne-ban lezajlott négyéves tesztelés után. Ergonómiailag és üzleti modelljét tekintve is forradalmi újítás volt. A Minitellel Franciaország világelsőnek számított, fénykora és egyben hanyatlása az internet lakossági robbanásával párhuzamosan történt. Az 1990-es évek közepén 9 millió terminált használtak az otthonokban, amelyeket mintegy 25 millióan vették igénybe, miközben a rendszer 26 ezer különféle szolgáltatást kínált. Az adatforgalom a France Telecom X.25-ös hálózatán zajlott, amely a Minitellel egyszerre szűnt meg. Mai szemmel nézve rendkívül szerény hardveren futott a rendszer, a képi élmény alig volt jobb, mint a teletext. Eleinte a Thomson, később a Matra konszern és a Philips gyártotta az eszközöket, amik több generációt is megéltek, a vége felé már kőkorszaki laptopra kezdtek hasonlítani, mint azt a lenti kép jobb oldalán láthatjuk, balra pedig kísérleti időszakban használt Thomson készülék a távirányítószerű beviteli egységgel.

miniteloldnew.jpg

A siker titka többek között abban is rejlett - mivel ezek a technológiák jellemzően rendkívül drágák voltak - hogy a Minitel terminálokat a France Telecom ingyen adta az érdeklődőknek, így a szerényebb költségvetéssel rendelkező háztartások is hozzá tudtak jutni. Persze havidíj az volt, de így is annyira vonzó lett, hogy még az internet elterjedését is érezhetően hátráltatta Franciaországban - mert ahhoz számítógép is kellett. A Minitel hálózaton a szolgáltatások igen széles palettáját érhették el az ügyfelek: repülő és vonatjegyet (TGV) foglalhattak, levélben már árut is rendelhettek, üzenőfalak működtek, természetesen bankolni is lehetett, és bizony felnőtt chat csak itt üzemelt (Minitel Rose) és nagyon sikeres volt. Konkrétan szextelefon szerű szolgáltatásra kell gondolni, mert a grafikai lehetőségek igen korlátozottak voltak.

minitel.jpg

A France Télécom 2012. június 30-án állította le a sokáig az ország technológiai büszkeségének számító Minitelt, az internet előtti idők egyik legismertebb online szolgáltatását. A Minitelt egy az egyben átvette Belgium, próbálkoztak vele Írországban, de kicsit későn ért oda - már nem volt rá igény, és persze pénzért akarták adni a terminált. Amerikában is meg akarta vetni a lábát, de ott túl nagy volt a konkurencia, ráadásul más irányba indultak a dolgok arrafelé, hiszen több volt a PC.

1979-ben indult a CompuServe az USA-ban, ami számos figyelemre méltó online szolgáltatás vezetett be személyi számítógép felhasználók számára. A CompuServe Infoplex néven kezdte el az elektronikus levelezést és a technikai támogatást főleg kereskedelmi ügyfeleknek, és úttörő volt a valós idejű chat bevezetésében egy CB Simulator szolgáltatással, amelyet 1980. február 21-én indítottak. Ez volt az első nyilvános, felhasználói csevegőprogram. A CB-rádiózás szakkifejezéseit felhasználó, negyven állomással üzemelő chatszolgáltatás hatalmas siker volt, mindenféle reklám nélkül is robbanásszerűen nőtt felhasználói száma. A széles körben elterjedt rádiózásból ismerős funkciók miatt nem igazán igényelt magyarázatot a beszélgetős szoftver, a felhasználók nagyon gyorsan belakták a rendelkezésre álló sávokat.

A CompuServe több online játékot is bevezetett és létrehozott egy számtalan csoportnak otthont adó fórumrendszert. Bámulatos mennyiségű és változatosságú téma alakult ki a Buick tulajdonosoktól a hadijátékok iránt rajongókon keresztül a különböző betegségekben szenvedőkig mindenki megtalálhatta a maga fórumát. Emellett a rendszer természetesen alkalmas volt fájlok küldésére is, sőt a nyolcvanas évek végére összekötötték az internettel is, így az addig csak az előfizetők között elérhető levelezés kijutott a világhálóra is. Az internettel való kapcsolat azért volt nagy szó, mert korábban a CompuServe és a hozzá hasonló szolgáltatások zárt rendszerek voltak, az előfizetők csak egymással teremthettek kapcsolatot egy központi számítógépen keresztül, ráadásul a szörfözéshez nem böngészőt használtak, hanem egy saját, egyedi szoftvert, esetünkben a CompuServe Information Managert (lenti kép).

cim.gif

Az érdeklődő felhasználók Magyarországról is előfizethettek a CompuServe-re. Már 1993-tól elérhető volt hazánkban a szolgáltatás, legalább két évvel megelőzve az első lakossági internetcsomagot. Arra viszont még két évet kellett várni, hogy olcsóbb helyi hívással is hozzáférhessenek. A havi 3500 forintos előfizetési díjért a felhasználók 150 percnyi online eltölthető időt kaptak cserébe, ami alatt több mint 600 képernyőnyi szöveghez lehet hozzáférni - írja 1994-ből az szolgáltatást ismertető MTI hír. A hazai CompuServe képviselet 1999-ben zárt be, a fórum azonban még három éven keresztül működött.

Az America Online, vagy röviden csak AOL eleinte Atari videojátékok számára nyújtott hálózati modemes szolgáltatást, 1985-től pedig már Commodore, később pedig Apple II és Macintosh gépekre is. Egy idő után a legnagyobb internetszolgáltatóvá nőtte ki magát, és egy rakás céget felvásárolt, pl: Netscape, Nullsoft (winamp) és többek között a CompuServe is hozzá került 1998-ban. Egészen 2009 július elsejéig üzemeltette "CompuServe Classic" néven retró hálózatként.

genie_online_service_login_screen_mac_ca_1989.jpg

A GEnie 1985-ben indult és a General Electric hozta létre kizárólag szöveges szolgáltatásként, de hamarosan a CompuServe egyik legnagyobb konkurense lett. 1994-ben 350 000 előfizetővel rendelkezett, de nem bírta a versenyt a grafikai alapú vetélytársaival. A fenti bejelentkező képernyő 1997-ből származik. Itt is voltak csevegőszobák, valamint szöveg alapú hálózati játékok. Vásárolni is lehetett, de olyan formában, hogy küldtek egy nyomtatott katalógust, amiből a terméket kiválaszthatták. A lenti képen látható az Aladdin nevű program menüje, amivel a GEnie szolgáltatásait érhették el az előfizetők. A DOS-os felület jobb oldalán található a kerekasztal (RoundTables), ahol különböző témákban folytathattunk vitákat és eszmecseréket másokkal, ez nagyjából a mostani fórumokhoz hasonlatos csak szerényebb formában. A GEnie látogatóinak száma az internet megjelenésével drámai mértékben lecsökkent. 1999. december 4-én bejelentették, hogy a szolgáltatás megszűnik.

aladdin.gif

A Prodigy is PC tulajdonosok számára nyújtott online szolgáltatásokat Amerikában. Az előfizetők híreket és időjárást böngészhettek, vásárolhattak, hirdethettek, játszhattak. Kezdetben a mezei rézhuzalos telefonos kapcsolattal érhették el. A Prodigy 1984. Február 13 - án alakult, a cég szolgáltatásait regionálisan 1988-ban indították el Atlanta , Hartford és San Francisco területén. A Prodigy egyike volt az első olyan online szolgáltatásoknak, amelyek felhasználóbarát grafikus felületet kínálnak, amikor a versenytársak, például a CompuServe és a GEnie még szöveges alapúak voltak. A Prodigy ezt a grafikus képességet használta a reklámoknál, ahol jelentős bevételi forrást remélt. Sajnos ez a grafika a technológia korlátjai miatt még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy termékről valósághű képet mutasson, ezért a vásárlásra használható alkalmazások várakozás alatt teljesítettek. Itt is csak a nyomtatott katalógusból való termékválasztás működött, tehát nem volt egyszerű az online kereskedelem akkoriban. Mivel a Prodigy üzleti modellje a gyorsan növekvő hirdetési és online vásárlási bevételektől függött, az elektronikus levelezést elsősorban a vásárlás támogatására fejlesztették ki. A fogyasztók viszont elkezdték használni az egymás közötti kommunikációra, ami hátrányosan befolyásolta a jövedelmezőséget. 1990-re ez volt a második legnagyobb online szolgáltató 465.000 előfizetővel, csak a CompuServe előzte meg, ami 600.000 ügyfelet tudott felmutatni.

1994-ben a Prodigy lett az első olyan korai generációs betárcsázós szolgáltatás, amely teljes hozzáférést biztosított a világhálóhoz, és weboldal hostingot is nyújtott tagjainak. Mivel nem volt valódi internetszolgáltató a böngészőket és a multiplayer programokat nem lehetett használni, ezért a Prodigy saját web böngészőt fejlesztett ki ami nem igazán sikerült, ezért utána internet szolgáltatásra váltott. A régi rendszert "Prodigy Classic" néven üzemeltette még 1999-ig.

prodigy_login_large.png

A lista persze nem teljes, csak a legnépszerűbbeket tartalmazza. Ne feledjük, hogy számos ötlet ezekből a rendszerekből jött a ma használatos internet világába pl. a chat, fórumok, e-kereskedelem, banki szolgáltatások, e-mail, hogy csak pár fontosabbat említsek. Sok dolgot bejárattak, de korlátozottabb lehetőségek mellett. A világ nem az internettel kezdődött.

Források: historytoday.com, owl.museum-digital.de, wikipédia

Élet a világháló előtt Tovább
A képtelefon története

A képtelefon története

A képtelefon gondolata már az egészen korai televíziós kísérleteknél felvetődött, de amikor a technikai feltételek adottak lettek, akkor bizony meg nem nagyon akarták használni az emberek. Később az internet korában sem változott sokat a helyzet, kivétel persze ha távolra szakadt családtagunkkal kommunikálunk, vagy valamilyen videokonferenciát akarunk tartani. A fantasztikus filmek is mindig azt vizionálták, hogy a jövőben bizony állandóan képtelefonálni fogunk. Már az egyik legkorábbi sci-fiben, Fritz Lang Metropolis című filmjében felbukkan a képtelefon, később pedig olyan művekben találkozhatunk vele, mint az Űrodüsszeia 2001 ( itt már a Skype előfutáraként emlegetik) , vagy az Alfa Holdbázis és a Szárnyas fejvadász.

spacevid02.jpg

1876-ban, alig két évvel azután, hogy a telefont szabadalmaztatták az Egyesült Államokban Dr. Alexander Graham Bell már széles képernyős megjelenítővel kombinálta, és a korai koncepciót "telephonoscope" név alatt publikálta népszerű folyóiratokban, sőt különböző korai tudományos-fantasztikus művekben is említésre került. Mivel akkoriban még rádióadás sem volt, ezért a mozgókép továbbítást automatikusan a telefonnal párosították, így fordulhatott elő, hogy a képtelefon kifejezés már a műsorsugárzás előtt is létezett.

1927-ben az AT & T (American Telephone and Telegraph Company) megépített egy elektromechanikus elven működő televíziót, amely másodpercenként 18 képkockát továbbított, és a fél szobát megtöltötte felszereléssel. Ugyanebben az évben tesztelték telefonvonalon keresztül New York City és Washington között, bár a hang kétirányú volt, a videó rész csak egy irányban működött , New Yorkban látták a kereskedelmi miniszter beszédét. A szerkezet Nipkow tárcsával üzemelt és a lenti képen látható példány a New York-i Mozgókép Múzeumban található. 1930-ra már a kétirányú videókapcsolat is összejött.

bell1927kicsi.jpg

Az első nyilvános képtelefon szolgáltatás Németországban működött 1936 és 1940 között. Ez a telefon és a televíziós műsorszórás technikai kombinációja volt. Koaxiális kábellel kötötte össze a német posta Berlint és Lipcsét, ami körülbelül 160 km távolságot jelentett. Igen, ez olyan kábel volt, amit később széleskörűen alkalmaztak a tv technikában és még napjainkban is használnak. A rendszer Gunter Krawinkel 1920-as évek végén végzett kutatásaiból alakult ki, amelyet az 1929-es berlini vásáron mutattak be (az akkori IFA) . A működés mechanikus szkennelésen alapult 150 soros felbontással. A Nipkow tárcsáról kapott képpontokat a fogadó állomáson egy katódsugárcsőre vezették, ami egy un. videotelefon fülkében helyezkedett el (lenti kép). A tesztelés után több nagyvárost bekerült a rendszerbe, ami végül már 1000 km hosszúi vonalon működött. Egy hívás az átlagos heti bér körülbelül egynegyedébe került. Természetesen a világ más nagyvárosaiban is voltak hasonló próbálkozások, de ilyen szintre nem jutottak el. A német rendszert tovább is fejlesztették, és egy teljesen elektronikus kamerás átviteli módra álltak át a Nipkow tárcsa helyett . A felbontás 180 sorra nőtt, ami mai szemmel primitívnek tűnik, de a korabeli jelentésekben lenyűgözőnek írják le a hatást.

vintaj-devaice-04.jpg

A háború alatt megálltak a hasonló fejlesztések, utána pedig a műsorsugárzás irányába tolódtak. A Bell Labs, az AT & T kutató és fejlesztő részlege 1956-ban kapott új lendületet a képtelefon irányába. A Pacific Telefon Magazine 1956 karácsonyi száma adott hírt a mérnökök által használt kísérleti képtelefon rendszerekről, amelyek felismerhető képeket továbbítottak New York és Los Angeles között. A kísérleti képek mérete 2 és 8 centiméter között változott. Ezek a rendszerek két másodpercenként állóképeket továbbítottak a hagyományos analóg telefonvonalakon keresztül. A képeket az un. Picturephone Compact Vidicon fényképezőgép rögzítette, majd átvitte egy tároló csőre vagy mágneses dob memóriára, ahonnan két másodperces időközönként továbbította a fogadó televíziós egységre.

pict56.jpg

A következő generációs ugrás 1964-ben a nagyközönség számára is elérhető képtelefon rendszer. A Picturephone Mod I nyilvánosan a New York-i világkiállításon mutatkozott be , az első transzkontinentális videóhívást Disneyland és a kiállításon felállított fülkék között bonyolították le (lenti kép). Mivel digitális képátvitel még nem volt abban az időben, a legnagyobb problémát a tömörítetlen analóg videojel továbbítása jelentette. Ezt úgy oldották meg, hogy három érpárt használtak. Egyiken a hagyományos beszélgetés folyt, másik kettőt pedig a kép oda-vissza irányára tartották fenn. A videojel fekete-fehér volt és hasonlított a szabványos tv adásra csak szerényebb paraméterekkel. A felbontás 250 sorra adódott 8 kilohertzes sorfrekvenciával és 30 Hertzes képváltási frekvenciával, így belefértek az 1 MHz-es sávszélességbe, ami a kis képernyőméret miatt bőven elég volt. Sokkal bonyolultabb és jobb minőségű központra volt viszont szükség a jelek kezeléséhez. A társaság az új szolgáltatás felfutása utáni gigantikus haszonból szeretett volna mikrohullámú hálózatokat kiépíteni.

http_2f_2fmashable_com_2fwp-content_2fuploads_2f2014_2f04_2fpicturephones.jpg

A világkiállításon nem túl nagy érdeklődést generáltak a képtelefon fülkék, ennek ellenére hamarosan megjelentek nagyobb cégek épületeiben, de hat hónap alatt mindössze 71 ember vette igénybe a szolgáltatást. A fő gond abból adódott, hogy a hívó és a hívott félnek egyszerre kellett lennie a különböző városok képátvitelre alkalmas fülkéiben, amihez pedig logisztikai előkészítés szükségeltetett , ehhez jött még a hívások magas költsége, ami 16 és 27 dollár között mozgott. Minden baljós előjel ellenére 1970-ben elkezdődött a kereskedelmi bevezetése a rendszernek. Az 1964-es kiállításon még a 1-es modell (lent balra) szerepelt, de 1969-től már frissítettek a 2-es modellre (lent jobbra), ami nagyobb képátlóval rendelkezett és fejlettebb szolgáltatásai voltak pl. a hívó fél megnézhette saját megjelenését a képernyőn. A készülékeket az AT & T fő beszállítója a Western Electric gyártotta.

mod1mod2.jpg

Először Pittsburgh-ben épült ki egy kisebb hálózat, itt 38 készüléket helyeztek üzembe 8 vállalatnál. A Bell társaság nagyratörő tervei szerint a szolgáltatás több nagyvárosra való kiterjesztése után 1980-ra már egymillió előfizetője lett volna a képtelefonnak. A valóság teljesen más lett, 1971 közepén Pittsburgh-ben mindössze 33 működő készülék létezett, ebből csak 12 tudott távolsági hívást lebonyolítani, a többi zárt hálózatokon belül üzemelt. A csúcson is csak 500 előfizetővel rendelkezett a szolgáltatás, ami az 500 millió dolláros befektetéshez képest elég kevés. A magas költségektől eltekintve egy fontos pszichológiai problémát elfelejtettek elemezni a tervezők, konkrétan azt, hogy az emberek nem biztos hogy akarnak képtelefonálni. Képzeljük csak el, hogy például az éjszaka közepén fontos hívást kapunk a főnökünktől, vagy esetleg épp a fürdőkádban ülünk amikor csörög a telefon. A társaság vezetőinek szeme előtt az lebegett, hogy ez a jövő útja, és nem akartak kimaradni az üzletből. 1972-re le kellett állítani a programot a tetemes veszteségek miatt.

adsl.jpg 

A digitális forradalom eljövetelével az AT & T cégcsoport újra nekifutott a képtelefonnak, már kihasználva az ADSL technológia előnyeit. A képtömörítési eljárások bevezetése, és a tejesen digitális központok jó alapot biztosítottak a megnövekedett információmennyiség továbbításához. Megújultak a készülékek is, már színes LCD képernyő csücsült a telefon tetején. A VideoPhone 2500 rendszer 1992 és 1995 között létezett, egy készülék mai áron számolva 2600 dollár volt. Világszerte 50 000 darabot értékesítettek 3 év alatt, ami nem nevezhető üzleti sikernek. Ezzel be is fejeződtek a hasonló jellegű próbálkozások, 2000 után az internet elterjedésének köszönhetően már nem volt szükség képtelefonra.

1964-facetime-has-been-around.jpg

Természetesen nem csak Amerikában történtek fejlesztések. Japánban is igen korán elkezdtek kísérletezni a képek átvitelével telefonvonalon keresztül. A felső képen egy szolgáltató teszteli a TOSHIBA View Phone rendszerét 1964-ben. Ugyanennek a fogyasztónál lévő készüléke látható lent balra, jobbra pedig az Ericsson hatvanas években készült megoldása , amivel egészen 1977-ig próbálkoztak, utána felhagytak vele a magas költségek és a fogyasztók érdektelensége miatt.

toshibaericson.jpg

Még az Atari cégnek is volt képtelefon fejlesztő divíziója, az Ataritel. 1983-ban alkották meg ki a lenti kép baloldalán látható készüléket. Az Atari 1984-ben eladta a Mitsubishi-nek a részleget, aki tovább vitte a vonalat és 1985-re kifejlesztette a Lumaphone fantázianevű gépet, ami 3-5 másodpercenként küldött egy állóképet, amit akár ki is nyomtathattunk párhuzamos porton keresztül a hozzá készült nyomtatóval (Mitsubishi P60U). Aki nagyobb méretű videót kívánt, használhatta az opcionális VisiTel LU-500 egységet. Már 1986 után felhagyott a Mitsubishi az ilyen irányú fejlesztésekkel és továbbpasszolta a részleget.

atarimitsu.jpg

Franciaországban hasonló fülkés rendszer működött a háború előtt, mint a Harmadik Birodalomban. 1970-től a Matra elektronikai és hadiipari óriáskonszern kezdett bele videotelefon fejlesztésekbe az amerikai próbálkozások hatására. A France Telecom úgy gondolta először az üzleti szférában terjesztik el a szolgáltatást, utána jöhet a magánszektor, de csak 1984-ben sikerült életre kelteni a rendszert, ami akkor is komoly technikai gondokkal küzdött. Egyetlen kép kering a neten a Matra által gyártott készülékről, ami lent balra láthatunk.

Az Egyesült Királyságban 1970-ben egy az egyben átvették az amerikai fejlesztéseket demonstrációs célzattal. A British Telecom 1993-ban próbálkozott az első kereskedelmi bevezetéssel. A forgalomba került Relate 2000 készülék (lent jobbra) - amelynek ára 400 és 500 £ közötti mozgott akkoriban - 74 milliméter átlójú színes LCD kijelzővel volt egybeépítve. A rendszer másodpercenként 8 képkockát továbbított, amelyet akár felére is csökkenthettek, ha a rendelkezésre álló sávszélesség esetleg lecsökkent. Mivel a brit PSTN telefonvonalak általában 3,4 kHz-nél kisebb sávszélességet biztosítottak, ezért a felhasználók által látott kép borzalmas minőségű volt. A British Telecom arra számított , hogy a Marconi Electronics által gyártott készüléket évente 10 000 darabos tételben értékesítik, de tényleges eladás minimális volt, ezért hasonlóan az ugyanekkor forgalmazott AT & T VideoPhone 2500- hoz, ebből is hatalmas bukta kerekedett.

matrabbc.jpg

A videotelefon próbálkozások azért nem múltak el nyomtalanul, hiszen nekik köszönhetjük a videokonferencia protokollok kialakulását, valamint a sávszélesség problémák ösztönzőleg hatottak a digitális átviteli rendszerek kifejlesztéséhez.

Források: wikipédia, labguysworld.com, wowamazing.com, newscientist.com

A képtelefon története Tovább
Az univerzum legfontosabb készüléke

Az univerzum legfontosabb készüléke

Létezik egy szerkezet, ami nagyon sok sci-fi filmben és tv sorozatban feltűnik, de nem derül ki valójában micsoda. Valamiféle mobilizált plazma generátor kinézete van, amit bárhová oda lehet tolni, hogy jobban mutasson a helyszín. Az egész készülék egy műanyagból kiöntött valami, amiben két színes neoncső villog - természetesen komoly fúziós folyamatokat érzékeltetve. Az oldalán mindig található valamilyen vezérlő konzol.

film01.PNG

Amint a felső képen láthatjuk, amikor az Enterprise űrhajó siklója megérkezik a hangárba ott teszi a dolgát szerkezetünk. Star Trek sorozatokban előszeretettel alkalmazták, az orvosi labortól a gépházig mindenütt előfordult. Legelőször a "Khan haragja" című Trek moziban bukkant fel, de láthatjuk az ötödik részben is (A végső határ).

film02.PNG

Ezeken kívül még az alábbi kis videó tartalmaz egy összeállítást a szerkezet szerepeiről, és a leírásban találhatunk egy listát a filmekről.

Sajnos el kell hogy szomorítsak mindenkit, az univerzum legfontosabb készüléke nem jó semmire. Csak egy bérelhető filmes kellék. A "Modern Props" nevű vállalkozástól 700 dollár körüli áron bárki hazaviheti pár napra. Persze már egy fejlesztett verziót, ahol felül át van kötve a két homálygenerátor, így biztosan nagyobb teljesítményre képes.

195-0290.jpg

 

 Forrás: Youtube, modernprops.com

Az univerzum legfontosabb készüléke Tovább
Az elektronikus navigáció története 8. rész

Az elektronikus navigáció története 8. rész

Az első műholdas rendszer

transit-satellite.jpg

Ma már természetes, hogy a legolcsóbb okostelefonban is van GPS, de nagyon hosszú út vezetett idáig. Talán a lentebb található kép érzékelteti legjobban a fejlődés mértékét, a nagy darab szekrények egy 1970-ben hajón használt műholdas helymeghatározó rendszer elemei, a jobb alsó sarokban látható chip pedig 2 darab külső alkatrész felhasználásával működőképes GPS vevőt alkot napjainkban.

A történet szálai egészen az első mesterséges hold - a Szputnyik - indításáig nyúlnak vissza. Amerikában a Johns Hopkins Egyetemen valakinek eszébe jutott, hogy észleljék a felettük átrepülő objektumot. A műhold rádiójelének Doppler-eltolódását sikerült kimérni, majd a mért adatokból matematikailag is bizonyították, hogy a rádióadást egy Föld körüli pályán keringő tárgy bocsátotta ki. A következő napokban azon fáradoztak, hogyan lehetne a számításokkal nem csak közelítő, hanem pontos pályát rajzolni. A rádiójelek Doppler-eltolódását és a rádióvevő ismert helyzetét alapul véve George Weiffenbach és William Guier kidolgozott egy számítási módszert, amellyel jó közelítéssel meg lehetett határozni egy műhold pályaelemeit. Ezután megfordították a tételt: ha ismerjük egy műhold pályáját, kimérjük a rádiójeleit, akkor meg tudjuk határozni a jeleket fogó földi vevőkészülék helyzetét.

transit1970gps.jpg

1958 -ban az amerikai haditengerészet nekilátott a Transit nevű navigációs rendszer tervezéséhez, és 1959 szeptemberében indult el a Transit 1A műholdak prototípusa . Sajnos az eszköz nem tudta elérni a kijelölt pályát, mert a hordozórakéta hibája miatt az óceánba zuhant. A második műholdat, a Transit 1B -t indították el sikeresen 1960 április 13-án , tehát ettől a naptól számíthatjuk a műholdas helymeghatározás kezdetét. Még ugyanebben az évben elkezdődtek a tesztek, és 1964-ben elindult a szolgáltatás.

A rendszert eredetileg a Polaris ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáró flotta, és a felszíni hajók pontos navigálása érdekében dolgozták ki. Tengeralattjáróknál a dolog úgy funkcionált, hogy megfelelő időpontban 2 percre kidugták az antennáikat a vízfelszínre, és bepontosították a saját inerciális helymeghatározó rendszereiket.

Most pedig próbáljuk megérteni a működési elvet. Előbb nézzük a száraz adatokat: a Transit rendszerben 5 műhold üzemelt, de mindegyik mellett volt egy tartalék, tehát összesen 10 darabot állítottak az 1100 km távolságra lévő keringési pályára. A Föld bármely tetszőleges pontjáról mindig csak egy látszott, de az is állandó mozgásban volt. A műholdak 108 perc alatt kerülték meg bolygónkat, és két UHF vivőjelet sugároztak 150 és 400 MHz-en. Ezeken frekvenciákon két percenként jöttek adatcsomagok, melyeknek az utolsó 25 bitje egy szinkronizációs szót tartalmazott, amellyel azonosítani lehetett az órajelet és a következő adatcsomag kezdetét. A szó felismerésével a navigációs vevő beszinkronozta magát a holdhoz, és innentől kezdve értelmezni tudta az adatokat. Tehát ismertek a pálya pontjai két percenként. Mivel az órák nagyon stabilak ez úgy is felfogható, mintha annyi műhold lenne, ahány kétperces pont van. Ha megmérjük a dopplereltolódás mértékét, akkor kiszámíthatóak a távolságkülönbségek. A pályaadatok és a távolságkülönbségek alapján olyan görbéket vehetünk fel, melyek metszéspontja megadja a vevő helyét.

elv.jpg

A műhold 7,5 kilométert tesz meg másodpercenként, ami azt jelenti a Doppler elv alapján, hogy a vivőfrekvencia akár 10 kilohertzet is csökkenhet vagy nőhet, viszont a hold nem mindig látható ideális szögből az állandó mozgás miatt, ezért egyszerre maximum 9 darab 2 perces csomag vételére van lehetőség. A helymeghatározás úgy történik, hogy az első adatcsomag vételekor a vevő szoftvere egy durva becslést végez, ami lassan mozgó objektumoknál 100-200 méter pontos is lehet, de gyorsan mozgó járműveknél akár több kilométer is. Ezután a többi csomag érkezésekor fokozatosan egyre pontosabb értéket kapunk, és akár a 25 méteres hibahatárt is elérhetjük. Kellettek még a rendszerhez földi követőállomások is, ezek felügyelték a holdakat és napjában kétszer pontosították az órajeleket.

Mint láthatjuk komoly számítási teljesítmény szükségeltetett az eljáráshoz, ezért nem véletlen, hogy a hatvanas években készült első generációs vevők komplett szekrénysor méretűek voltak. A tengeralattjárók Transit navigációjához külön számítógépet fejlesztettek, ez volt az AN/UYK-1. Nem kis kihívást jelentett akkorába elkészíteni, hogy a bejárati nyíláson beférjen. A számítástechnika fejlődésével arányosan a méretek is csökkentek, a lenti képen már a hetvenes években készült katonai vevőkészüléket láthatunk, alatta pedig már a nyolcvanas évek végének technikája.

transit.jpg

A Transit rendszernek egyéb szolgáltatásai is voltak. Ez volt az első olyan rendszer, amely világméretű pontos időjelzést adott, ami 50 mikromásodperces pontossággal tette lehetővé a hozzá igazított órák szinkronizálását. Emellett a haditengerészeti felhasználók titkosított üzeneteket is küldhettek rajta keresztül. Egészen 1967-ig maradt titkos katonai helymeghatározó rendszer, ekkor feloldották a rádióadás titkosítását és kereskedelmi hajók, vagy akár magánjachtok is felhasználhatták a jeleket. Sőt egyes források szerint még bizonyos szovjet hadihajókon is használtak Motorola NavSat vevőkészülékeket. A lenti képen egy polgári célra készült főleg hajókban használatos a Magnavox (akkor amerikai Philips) által 1988-ban gyártott már utolsó generációs Transit navigációs készüléket láthatunk.

magnavox.jpg

Később a földmérők is megtalálták a módját, hogyan használják fel a rendszert a pontatlansága ellenére. Nagy számú frissített helyzetadat átlagolásával egy méter alá lehetett szorítani a hibahatárt. Ezzel a módszerrel mérték ki például a Mount Everest magasságát is az 1980-as évek végén, amikor az addig közismert 8848 méteres magasság 8850-re változott.

15_magnavox_geoceiver.JPG

Fenti képen egy geodéziai célokra készült MAGNAVOX MX 1502 un. Geoceiver vevőkészülék látható a hetvenes évekből. A szerkezet normál audio kazettára rögzítette a helyadatokat.

Hazánkban a VIDEOTON fejlesztett és gyártott a Transit rendszer jeleivel működő helymeghatározó készüléket a nyolcvanas években (lenti kép). Az SNS-11 főleg exportra készült, a Szovjetunióban tengerjáró hajókon alkalmazták előszeretettel, de létezett személygépkocsiba épített változat is.

vidi.PNG

A Transit a GPS térnyerése miatt 1996-ban megszüntette navigációs szolgáltatásait, de a műholdakat továbbra is üzemben tartották, és a haditengerészet ionoszféra kutató részlege használta őket.

A Transit rendszerrel egyidejűleg a Szovjetunióban kifejlesztettek egy katonai célokra használt műholdas navigációs rendszert, de jellemzőit titkosították. Persze ma már ismert, ez volt a Ciklon, aminek meglepő módon szintén ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók pozíciójának meghatározása volt a fő feladata. A projektet még az 1950-es években fogalmazták meg, és a javaslattervezetet 1962-ben hagyták jóvá, de különböző technikai problémák miatt egészen 1972-ig nem volt működőképes. 31 Ciklon műholdat indítottak 1967 és 1978 között. A rendszer legfőbb problémája az volt, hogy bár a helyhez kötött vagy lassan mozgó hajók esetében nagyon pontos volt, a fogadó állomás néhány órányi megfigyelést követelt a pozíció rögzítéséhez, emiatt sokak számára felhasználhatatlanná vált, ezért inkább a Transit rendszert választották. 1976 decemberében a Szovjetunió Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa elfogadott egy új megoldás fejlesztésére vonatkozó tervet, ez volt a " GLONASS egységesített űr-navigációs rendszer", de erről majd a következő részben.

Források: űrvilág.hu, Kertész József (BME) tanulmány, wikipédia

Az elektronikus navigáció története 8. rész Tovább
Amerika elveszett tengeralattjárója

Amerika elveszett tengeralattjárója

A San Telmo sziget Panamában sokáig arról volt híres, hogy partjainál egy második világháborús japán tengeralattjáró roncs található. Ez a feltételezés egészen 2004-ig tartotta magát, mígnem Jim Delgado régész - jelenleg a Vancouver Tengerészeti Múzeum igazgatója - küldetést szervezett a környékre. Amikor meglátta a rozsdás roncsot rögtön tudta, hogy nem japán, és nem is második világháborús járműről van szó, de akkor miféle szerkezet lehet? 2 éves kutatómunka árán sikerült megtudni, hogy valójában ez a hajó a világ első tengeralattjáróinak egyike, az un. "Sub Marine Explorer", amely ráadásul megölte alkotóját.

perlassub2-768961.JPG

Delgado kollégája kezdte a kutatást, aki talált egy 1902-es magazint, ami már azt állította, hogy a San Telmo sziget közelében van egy roncs. Később rábukkant a New York Times 1866-os cikkére, amely a város egyik folyójában történt eseményről írt. A cikk szerint Julius Kroehl - aki német-amerikai mérnök volt - feltalált egy olyan szerkezetet amivel a víz alatt lehet közlekedni.

Ki is volt Kroehl? Fiatalon 1838-ban a német hadsereg tüzérségi egységében szolgált, majd felszállt egy hajóra, amely sok emigránssal együtt őt is az Újvilág partjaira vitte. 1840-ben amerikai állampolgár lett. 1855-től mérnökként dolgozott és lenyűgözték azok a búvárharangok, amelyeket akkoriban hídépítéshez fejlesztettek ki. 1863-tól kezdve másfél évig harcolt az amerikai polgárháborúban. A haditengerészetnél víz alatti robbanóanyag-szakértőként szolgált, majd később a Louisianai mocsarakban felderítőként. Ott megbetegedett, és hónapokig ágyba kényszerült, de akkor gondolatai már egy olyan gép körül forogtak, ami hasonló a búvárharanghoz, de közlekedni is lehet vele a víz alatt és felhasználható arra, hogy az ellenséges hadihajókat észrevétlenül megközelítsék. Mire befejezte a terveket és visszanyerte erejét a haditengerészetet már nem érdekelte a dolog, mert a háború véget ért, és Kroehl projektje túlságosan költségesnek ígérkezett. A hadsereg akkor még nem ismerte fel az ilyen típusú harci eszközökben rejlő hatalmas lehetőségeket.

sub_marine_explorer_wreck.jpg

Kroehl tengeralattjárója technikailag megelőzte korát. A mérnök-feltaláló 1864-ben a Csendes-óceáni Pearl Társaság főmérnöke lett, ahol folytatta munkáját és két évvel később már az újságok címlapjára került a "Sub Marine Explorer" első szenzációs merülésével. 1866 Május 30-án, körülbelül 13.30-kor Kroehl három barátja kíséretében belépett víz alatti járművébe, és szép lassan eltűntek a habok alatt, majd fél óra feszült várakozás után ismét felbukkantak, és egy vödör hordalékot nyújtottak át a parton álló vezetőségnek, amit a folyó fenekéről hoztak.

A Pacific Pearl Company befektetőit lenyűgözte a demonstráció. Még ugyanebben az évben finanszírozták, hogy a szétszerelt "Sub Marine Explorer"-t vasúttal szállítsák el New Yorkból Panama karibi tengerpartjára. Abban az időben ez a vidék a bűnözés és a korrupció melegágya volt. 1866 december 8-án a hihetetlen szerkezet érkezése hozta lázba a környéket. Körülbelül hat hónappal később, a "Panama Star and Herald" arról számolt be, hogy lázas munka kezdődött, és Kroehl mérnök személyesen felügyelte a "Sub Marine Explorer" beüzemelését a szomszédos kikötőben. Néhány napon belül megkezdődtek az első búvárutak a Pacific Mail Steamship Company tulajdonában lévő szigetek partjainál. A missziók során több tonna igazgyöngyöt, kagylót és osztrigát gyűjtöttek be, ami sok ezer dollár értéket képviselt. Adódott azonban egy apró probléma, kezdett fogyni a legénység. Sajnos akkoriban nem ismerték a dekompressziós betegséget, amely akkor következik be, ha a nagyobb nyomású térből az ember túl hamar ér kisebb nyomású helyre. A felszínre jövetel előtt nem tartottak pihenőket, és ezért drága árat fizettek.

delgado.jpg

Delgadót és kutatócsapatát lenyűgözte a hajó technikai bonyolultsága. A dupla hajótest külső fele öntöttvasból készült, a belsőt pedig szegecsekkel összekapcsolt kovácsoltvas lemezek alkották. Hátul helyezkedett el a propeller, amit egy mechanizmuson keresztül izomerővel hajtottak. A 11 méter hosszú jármű 6 személyt tudott szállítani, a belső világítást gyertyák biztosították, tehát mint láthatjuk elektromos áram nélkül volt kénytelen működni szegény. A hajó alsó része ballaszt tartályként működött, lemerüléskor feltöltötték vízzel, ha fel akartak jönni akkor pedig kiszivattyúzták egy sűrített levegős tartály segítségével, amit természetesen merülés előtt fel kellett tölteni. Ugyanezt a tartályt használták arra is, hogy túlnyomást hozzanak létre az utastérben, ezáltal meg tudták nyitni két helyen a padlólemezt, és hozzáfértek az óceán fenekén lapuló kincsekhez. A merülés időtartama alatt persze rohamosan romlott a belső levegő minősége, amit vízpermet befecskendezésével próbáltak kompenzálni, ez segített megkötni a felgyülemlett széndioxidot.

0_1020_613783_00.jpg

1867 szeptemberéig a merülésekben résztvevő összes ember, és még maga Kroehl mérnök is meghalt. A következő - vagyis a legutolsó - dokumentált kísérlet két év múlva 1869 augusztusában történt, amikor is egy 11 napos időszak alatt 2 000 dollár értékű gyöngyöt hoztak fel a felszínre. Természetesen megint mindenki elhalálozott, aki részt vett a küldetésekben. Ezután az "ördögi gépet" egy védett öbölbe vontatták és sorsára hagyták.

Pontosan ez a zöld vizű öböl volt a San Telmo-i , ahol Jim Delgado 137 év után megtalálta a járművet. Bár a "Sub Marine Explorer" jól bírta a tenger ostromát, mára sajnos már kritikus állapotba került, ha nem mentik meg az utókornak, akkor nem sok minden marad majd belőle.

DER SPIEGEL nyomán

 

Amerika elveszett tengeralattjárója Tovább
A rejtélyes elefántketrec

A rejtélyes elefántketrec

Földönkívüli technológiának tűnő objektumot fedeztek fel UFO kutatók a Google Earth segítségével az alaszkai Elmendorf légitámaszpont területén valamikor 10 évvel ezelőtt (lenti kép). Később kiderült ez nem más, mint a kevésbé ismert AN/FLR-9 vevőberendezés, amit még a hidegháború alatt telepítettek, és sokáig a kívülállók nem tudták pontosan mi a feladata. Több helyen azt írják lehallgató állomások voltak, ahol az ellenség rádióforgalmazását kísérték figyelemmel. Ez részben igaz, mert a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a hadihajók főleg rövidhullámon kommunikáltak egymással, és egy elcsípett rádióüzenet elég volt ahhoz, hogy meghatározzák a pozíciójukat. Ehhez kellett ez a nagyfrekvenciás vevőrendszer, amelyből összesen nyolcat telepítettek a föld különböző pontjain, hiszen a helymeghatározáshoz minimum kettő szükségeltetett. Különös alakja és hatalmas mérete miatt elefántketrecnek becézték. Mivel a rövidhullámok visszaverődnek az ionoszféráról, ezért akár 5000 km-ről is be lehetett mérni egy hajó vagy repülőgép irányát.

article-2745864-21118c2d00000578-382_634x480.jpg

A rendszer a Wullenweber technológiára épül, amit a német haditengerészet kommunikációs kutatási parancsnoksága, és a Telefunken fejlesztette ki a második világháború korai éveiben. Az első állomás Dániában épült még a háború alatt. A fő cél a hajók és a segélykérő jelek helyének meghatározása. Egyes források még tengeralattjárókkal való kommunikációt is említenek, de ez nem valószínű, hiszen a rendszer csak vételre képes. A fejlesztésekben résztvevő egyik német antennamérnök, Dr. Rolf Wundt egyike volt annak a több száz német tudósnak, akiket Amerikába szállítottak. 1947 márciusában érkezett New Yorkba ugyanazon a hajón, mint Wernher Von Braun. Először az amerikai légierő, majd a GT & E Sylvania Electronics Systems alkalmazásában állt. 1947-től 1960-ig az Illinoisi Egyetem Rádióirányítási Kutatócsoportja a haditengerészettel karöltve megkezdte a Wullenweber rendszer továbbfejlesztését és újratelepítését.

Természetesen a Szovjetuniót is nagyon érdekelte ez a technika, és persze oda is szállítottak a fejlesztő csapatból jó pár mérnököt. Az ottani verzió "Krug" névre hallgatott, és már hamarabb elkezdték telepítgetni mint az Amerikaiak. A Szovjetunióban és a vele szövetséges országokban az 1950-es évekre már legalább 30 Krug működött. Számos egységet helyeztek el egymástól kb. 10 kilométerre párban, nyilvánvalóan rádiónavigációs célokra. Moszkvában legalább négy Krug üzemelt, és ilyen rendszerek vettek részt a korai műholdak követésében is, mivel azok rövidhullámon is sugároztak. Később az űrhajók visszatérő egységeinek helymeghatározásában is hasznos szerepet játszottak.

article-2745864-21118c3500000578-364_634x418.jpg

Az első FLR-9 a RAF Chicksands helységben lévő bázisán épült az Egyesült Királyságban 1961-ben (fenti kép). A második 1962-ben az olaszországi San Vito dei Normanni repülőtéren lépett működésbe. Az utolsó egység telepítésének helye 1966-ban az Elmendorf Air Force Base, Alaszka (USA). Ezeken kívül létesült még elefántketrec Németországban, Törökországban, Japánban, Thaiföldön és a Fülöp-Szigeteken. Napjainkra az összeset lebontották, utoljára az alaszkai bázis tűnt el 2016-ban.

Az FLR-9 állomásokkal nagyjából azonos időben elkezdődött egy hasonló, de fejlettebb rendszer telepítése is, ez volt az FRD-10 (lenti kép). Ez hasonló elven működött mint az elődje, de számítástechnikai támogatással kiegészítve. Erre azért volt szükség, mert a szovjet tengeralattjárók a hatvanas években áttértek egy más fajta kommunikációs formára amikor feljöttek a vízfelszínre. Ez az un. Burst átvitel volt, aminek az a lényege, hogy kommunikáció helyett egy rövid kódolt adatcsomagot sugároznak, mert így nehezebb bemérni a helyzetüket. Ezt a módszert még a Németek fejlesztették ki a háború végén, mert az Angolok a Huff-Duff állomásokkal be tudták mérni őket. Az FRD-10 egy másodperc alatt többször is körbepásztázott, ezért akár fél másodperces jeltöredékből is meg tudta határozni az ellenséges egységek helyzetét. Természetesen a többi normál feladatot is el tudta látni.

nsga_galeta_island_site.jpg

Ebből a rendszerből 16 darabot építettek világszerte, úgy hogy minél kevesebb holt zóna maradjon - ahol a visszavert rádióhullám nem vehető. 1971- ben készült az utolsó kettő Kanadában, ezek egyes források szerint még ma is működnek. A Szovjetunió felbomlása után az összes többi állomást üzemen kívül helyezték és lebontották, de volt olyan helyszín, ahol ezt a hurrikán hamarabb megoldotta.

A Wullenweber antenna alapelve az, hogy a körkörösen elhelyezkedő elemekből származó jelek különböző fázissal és amplitúdóval érkeznek a vevőkészülékek elé kötött goniométerekre, és ha megfelelően feldolgozzuk azokat, akkor létrehozható egy nagy nyereségű irányított antenna mozgó mechanikus alkatrészek nélkül.

felepites.jpg

A rendszer fő eleme egy passzív, kör alakú háromsávos antennarendszer, amely az 1,5 és 30 MHz közötti tartományban veszi a jeleket. A külső gyűrű általában az 1,5-6 MHz-es tartományt (A sávot) fogja. A középső gyűrű lefedi a 6-18 MHz-es sávot (B sáv), és a belső gyűrű pedig a 18-30 MHz-es tartományt (C sáv). Az árnyékoló hálók a hátulról jövő jelek bejutását akadályozzák meg. Minden egyes antennaelem koaxiális kábelen keresztül csatlakozik egy elosztó mátrixra, ami a goniométereken keresztül továbbítja a jelet a vevőkészülékekhez. Azt, hogy ezután mi történik a jellel még mindig nem publikus. Az FLR-9-ről elérhető egy kezelési útmutató blokkvázlattal, de az FRD-10-ről már semmi.

100m.jpg

Mint a képeken is láthatjuk az FRD-10 állomás annyiban különbözik, hogy két külső gyűrűvel veszi a teljes sávot. Az antennarendszer külső átmérője 260 méter, ezért otthoni használatra nem praktikus ilyet építeni. Létezett egy miniatürizált változata az FRD-10-nek, az AN/AX-16, de még ez is 100 méter körüli átmérővel büszkélkedhetett. Ezek a létesítmények napjainkra mindenképpen elavulttá váltak volna, ha nem szűnik meg a Szovjetunió akkor is.

Források: wikipédia, dailymail.co.uk, Szkeptikus Blog

A rejtélyes elefántketrec Tovább
Játékgépek a múltból

Játékgépek a múltból

Milyen kincseket rejt egy elhagyott hajó

slide_280335_2096274_free-min.jpg

Egyre ritkábban találkozhatunk un. árkád gépekkel, vagyis a klasszikus pénzbedobós játékgépekkel. 1966-ban jelentek meg az első példányok, amik még tisztán mechanikusak voltak, később a hetvenes években fokozatosan számítógép alapú videojátékokká alakultak. 2000 után a játékkonzolok és az internetes játékok szép lassan kiszorították őket, de valószínűleg ma is létezik néhány retró hely ahol pár darab még üzemel. Nehéz dolguk van a gyűjtőknek, mert az árak egyre magasabbak és szinte minden példányért meg kell küzdeni pl. volt kocsma tulajdonosokkal, akiknél még fellelhető esetleg pár kóbor példány. Ki gondolná, hogy egy elhagyott hajón található az ilyen gépek kincsesbányája.

dukeoflancaster_1.jpg

Belfastban épült a "Lancaster hercege", ami 1956 és 1970 között kiránduló hajóként működött. Írország, Skócia és Európa szerte szállította az utasokat a British Rail hajózási társaság égisze alatt. A maga idejében luxusnak számított a felszereltsége, ez az első osztályú társalgó berendezésén is látszik lentebb. Később 1970-ben átalakították kompnak, a hátsó fedélzetre vágtak egy ajtót és Sealink néven járta tovább a tengereket. Utolsó útjára 1978-ban indult, utána eladták egy Liverpooli székhelyű cégnek, ami szabadidőközpontot szándékozott nyitni a hajón.

dukesintz2.jpg

Lancaster hercege 1979 augusztusában érkezett végső állomáshelyére Llanerch-y-Morba, Észak-Walesbe, hogy új életet kezdjen. Tervbe vették még, hogy szállodává alakítják, de ez soha nem valósult meg. A hajóra különféle szórakozási lehetőségeket telepítettek, többek között telepakolták a fedélzetet árkád játékokkal. Lenti képen egy eredeti szórólapot láthatunk. A "The Fun Ship" ahogy ismertté vált gyorsan népszerű turisztikai attrakció lett, munkahelyeket teremtett és hozta a hasznot a tulajdonosoknak, de a móka nem tartott sokáig.

dukeoflancaster_5.jpg

Egy bonyolult jogi küzdelem kezdődött a helyi önkormányzattal, aki attól tartott, hogy a hajó jelenléte tönkreteszi a helyi vállalkozásokat. A "The Fun Ship" rövid életű volt, és gyorsan be kellett zárni. Az indok végül az lett, hogy a hajóhoz csak az észak-walesi vasútvonal hídján keresztül lehet eljutni, amely túlságosan alacsony volt a sürgősségi járművek számára. Ez azt jelentette, hogy az aranykorból több mint 50 árkád gép maradt bezárva a belsejében. Az idő múlásával persze a hajó kezdett lepusztulni és erősen rozsdásodni, majd nagyrészt feledésbe merült, csak a helyiek emlékeztek rá mi is volt valamikor. Senki nem járt arra, a tulajdonosok pedig kijelentették, hogy nem tervezik eladni. Csendben kezdett szétrohadni a rakományával együtt.

dukeoflancaster_7.jpg

Egészen 2009-ig nem történt semmi, ám ekkor egy Urbex közösség - akik elhagyott dolgokat kutatnak - felfedezte magának a hajót, és elkezdett képeket posztolni róla. Valakinek sikerült elérnie a hajó belsejét is, ahol kísérteties fotók készültek a kabinokról, és feltűntek a játékgépek is. Persze ez nem kerülte el a brit árkádgyűjtők figyelmét sem, és Oliver Moazzezi vezérletével - aki a legismertebb volt közülük - megpróbáltak kapcsolatba lépni a tulajdonosokkal.

Oliver 8 hónapi keresés és telefonálgatás után talált egy szálat, a tulajdonos egyik rokonát. Ez a családtag végül sikeresen felvette a kontaktust a hajó gazdáival, és megszületett a megállapodás. Az árkádgépek eladásra kerültek, és előtte meg lehetett tekinteni őket. 2011 februárjában Oliver és két gyűjtőtársa bejárta a fedélzetet, végigsétált a lépcsőkön és felfedezték a gépeket. Az első látogatás során pontosan feltérképeztek mindent, hogy miből mennyi van és milyen állapotban. Néhány igen ritka darabot is találtak. Nem akarták elhinni, hogy ezek a játékok már itt pihentek 1983 óta, amikor a hajót bezárták. 30 éven keresztül várták megmentőiket, és azon tűnődtek, hogy játszik e még valaki rajtuk. 

Oliver és csapatának gyorsan kellett cselekedni, mert az eladó csak 10 napot adott a vásárlóknak, hogy a gépeket eltávolítsák a hajóból. Egyetlen megoldás létezett arra, hogy a játékok lekerüljenek a külső fedélzeten keresztül: darut kellett bérelni. Innentől kezdett logisztikai rémálommá változni a dolog, de a vevők nem hátráltak, még több gyűjtőt szerveztek be, hogy összejöjjön a pénz a projektre. 2012. február 4-én a megállapodás szerinti időpontban körülbelül 15 gyűjtő és rajongó érkezett Európából, hogy megkezdjék a mentési akciót.

Sikerült több mint 50 klasszikus játékgépet megmenteni, amik 1980 és 81 környékén - az árkád játékok fénykorában - készültek. Ezek a gépek már biztonságban vannak, napjainkra már elkészültek a javításukkal. Hogy mi lesz a hajó további sorsa? Nem tudja senki, de időközben - mint a nyitóképen is láthatjuk - Európa leghíresebb utcai művészei is birtokukba vették.

Forrás: arcadeblogger.com 

Játékgépek a múltból Tovább
Retró sci-fi műszerfalak

Retró sci-fi műszerfalak

Nem is gondolnánk milyen hihetetlen koncepciók születtek autós fronton a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években. A processzorok tömeges megjelenése és az űrkorszak érzések mai szemmel is  elképesztő megoldásokra sarkallták a tervezőket. Főleg az olasz tervező irodák diktálták a tempót.

Néhány tanulmány műszerfalát fogjuk megvizsgálni a teljesség igénye nélkül. Nem valószínű, hogy kitalálnánk melyik évben készültek, hiszen több megoldással a mai autókban is találkozhatunk.

Volvo Tundra 1979-ből már digitális kijelzésekkel.

bertone_volvo_tundra_1979.jpg

A nagy zöld diagram a fordulatszámot volt hivatott jelezni.  Bertone ezen alkotása később a Citroen BX formájában élt tovább, de már ennek a műszerfalnak a szelídített verziójával. A BX 1985-től viszont elérhető volt a lent látható videojátékhoz hasonlatos kijelzővel.

e043a7c11e904e02a6af03f28392f0a3.jpg

Szintén Bertone mester alkotása a MAZDA MX-81.

1981_bertone_mazda_mx_81.jpg

1981-ben igen erősen meglepődött az, aki benyitott ebbe az autóba, mert nem sok mindent látott egy kicsi színes tévén kívül. Persze ez még nem LCD volt, hanem katódsugár cső, és ennek a képernyőjén jelent meg az összes adat, emiatt a kormányt egy gumiszalaggal helyettesítették, hogy még véletlenül sem takarjon ki semmit. 

 Egy még futurisztikusabb Mazda 1985-ből.

020-1.jpg

Az MX-03 minden tekintetben az autóipar csúcsát képviselte akkoriban. Olyan műszaki csemegéket vonultatott fel, mint például a Head-up Display, vagyis a menetadatok szélvédőre vetítése.

Italdesign Aztec 1988-ból

aztec-13.jpg

A kétüléses koncepcióautóban a sofőrt és az utast elválasztották egymástól, így csupán fejhallgatók és mikrofonok segítségével tudtak kommunikálni. LCD híján SONY Trinitron televízió középen, ezen ment  a navigáció, de nem hiszem hogy GPS, inkább valamilyen földi adóhálózattal sugárzott helymeghatározó rendszer.

Volkswagen orbit 1988

vw_orbit.jpg

Erről a modellről nem sokat tudunk, de szintén az Italdesign munkája. Persze mint lentebb láthatjuk a Ford sem maradhatott ki a vagánykodásból.

Ford Probe I. 1979

ford_probe.jpg

Na itt aztán minden van. Philips orsós magnóról ismert nyomógombok, jobb szélen képcsöves tv, mellette valami billentyűzet szerűség. Mintha az egész kormány konzol mozgatható lenne. Sajnos ezen az egy képen kívül semmilyen információ nem lelhető fel a modellről.

Ford Maya 1984-ből

84id_ford_maya.jpg

Szintén az olaszok tervezték, egészen űrtaxi hatású belső. A kormányt telepakolták kapcsolókkal.

Citroen Karin 1980-ból

citkarin.jpg

Jócskán megelőzte korát ez a formavilág, még mai szemmel is modern, ha eltekintünk attól, hogy nincs benne LCD kijelző. A kormányoszlopon van minden, a közepén még telefon billentyűzet is. A tolató kamera őse is megtalálható benne, hiszen tükröket nem terveztek bele. Az akkori kamera méretekkel ez elég érdekes lehetett.

Citroen Eole (1986)

citroen_eole.jpg

Még mindig nagyon jól mutat ez a belső tér. A CD játszó levehető, hogy bármelyik utas szabadon kezelhesse.

A végén még nézzünk meg egy különleges irányzat két képviselőjét, az egyik a Maserati Boomerang 1972-ből.

maserati_boomerang.jpg

Ebben nem volt semmi digitális, de a kormány közepébe pakolt műszerek mégis űrkorszaki hatást kölcsönöztek a belsőnek. Egy másik hasonló koncepció 1985-ből a Buick Wildcat.

wildcat.jpg

A Star Trek első szériájában ha lett volna autó az biztosan így nézett volna ki belülről.

Források: wikipédia, pinterest

  

Retró sci-fi műszerfalak Tovább
Radar-sziget

Radar-sziget

150113-f-ot300-032.jpg

Amerika első vonalbeli őrszeme egy távoli szigeten van Alaszkától 2300 kilométerre, ahol az egyetlen emberi település egy repülőtér, az Eareckson Air Station. A sziget annyira közel van Oroszországhoz, hogy aki repülővel érkezik tiszta időben láthatja az orosz partokat. Itt, a Shemya-szigeten található a Cobra Dane radar, amely 1977-ben kezdte meg működését, elsődleges feladata a szovjet rakétakísérletek nyomon követése volt.

sziget.PNG

Az 1990-es évek elején modernizálták, majd számos fejlesztést hajtottak végre rajta. 1994 áprilisáig az Egyesült Államok Űrfelügyeleti Hálózatának (SSN) részét képezte, de költségvetési okokból ezt a feladatot akkor megszüntették. Az SSN 1957-óta követ minden 10 centiméternél nagyobb tárgyat az űrben, de természetesen főleg az aktív műholdak érdeklik. 

A Cobra Dane, vagy gyártási kódja szerint AN / FPS-108 radar tervezése már 1972-ben megkezdődött. A projekt kivitelezésére kiírt pályázatot a Raytheon cégcsoport nyerte meg. Az építendő radar legfontosabb feladata a külföldi interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) és a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták (SLBM) tesztelésének nyomon követése, valamint adatok gyűjtése Kamcsatka környékéről és a csendes-óceáni területekről. 

cobra-dane-dfst8404791.jpg

A Cobra Dane antennája 29 méter átmérőjű, a 1215-1400 MHz-es sávban működik, és összesen 34 768 különálló fázisvezérelt egységből áll, köztük 15 360 az aktív sugárzó elem (fenti kép). A radar csúcsteljesítménye 15,4 MW, átlagosan pedig 920 kW szükséges a működéshez. A maximális hatótávolság 14 000 km, de 2000 km messziről még az 5 cm átmérőjű tárgyakat is képes követni, akár 120 darabot is egyszerre. Ezt az ODERACS-kísérletekkel tesztelték, ami abból állt, hogy még a Discovery űrsikló állított pályára olyan műholdat, ami különböző méretű tárgyakat lőtt ki magából. 

cobrainside.jpg

Kezdetben egy Control Data Corporation Cyber74 mainframe számítógépet alkalmaztak az adatfeldolgozáshoz. A radar adatait a NORAD (Northwest Aerospace Defense Command) központ fogadta a Colorado Springsben található Peterson légibázison. A kilencvenes évek elején az összes számítógépes hardvert és szoftvert lecserélték.

Az 1999-es ODERACS teszteket követően bebizonyosodott, hogy a radar az egészen kis méretű űrszemetet is képes nyomon követni, ezért még ugyanebben az évben újra bekerült az SSN rendszerbe, de csak 25%-os csökkentett üzemmódban. A Cobra Dane 2003 márciusától indult el ismét maximális teljesítménnyel . Mostanában is az SSN egyik érzékelőjeként funkcionál, valamint szerves része az Egyesült Államok nemzeti rakétavédelmi rendszerének is. 2015-ben újabb modernizálási csomagot fogadtak el, és az üzemeltetést átadták a Légierő Életciklus-Menedzsment Központjának, ami általában azokért a dolgokért felel amik jócskán túlhaladták tervezett működési idejüket.

Az alábbi kis videón egy leszállást láthatunk a Shemya szigetre, amelyen érzékelhetjük, hogy a világ végén vagyunk.

Források: popularmechanics.com, wikipédia,mostlymissiledefense.com

 

Radar-sziget Tovább
Élet a videoklip előtt

Élet a videoklip előtt

1981. augusztus 1-én, 12.01 perckor az MTV leadta az első videoklipjét, ami egy korszak kezdetét is jelentette. Ez a médiatörténeti szerzemény a "The Buggles: Video Killed the Radio Star [A videó megölte a rádiósztárt]" című dala volt. Később sokak szerint az internet megölte a videósztárt, de ez nem teljesen igaz, inkább új frontot nyitott neki.

Videoklip persze 1981 előtt is létezett csak másképp hívták, és a készítők részére korlátozottabb lehetőségek álltak rendelkezésre. Zenés kisfilmeket már a televízió megjelenése előtt is lehetett nézni, először a moziban, később külön erre a célra kifejlesztett zenegépeken. A szakirodalomban a videoklipek legkorábbi formájaként Henry Keazor és Thorsten Wübbena a korai film hangosfilmes, pontosabban hangzófilmes kísérleteit, Edison 1894/1895-ös kinetofonját, illetve a Léon Gaumont által 1902 szeptemberében bemutatott phonoscène-t nevezik meg. A korai mozi kísérletekből származtatott videoklip-ősnek az ún. soundiest, a jellemzően promóciós célzattal létrejött zenés rövidfilmeket tartják.

A poszt célja bemutatni azokat a készülékeket, amelyeken a mozin és a televízión kívül videoklipet lehetett nézni. Ezek főleg pénzbedobós zenegépek voltak, amiket általában bárokban, éttermekben, klubokban, pályaudvarokon helyezték el. Az első soundie - amelyről tudunk - 1926-ban készült és a felvétel célja a Vitaphone hangosfilmes technológiájának demonstrálása volt, vagyis nem az előadók vagy a zenei stílus népszerűsítése, illetve a dalok eladása céljából csinálták. Kezdetben a soundie-kat kizárólag a mozikban vetítették, majd 1939-től kezdve az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában kezdett kiépülni a zenegép-hálózat köréjük.

panoram01.jpg

A Panoram volt az egyik legismertebb audiovizuális zenegép-típus akkoriban, amit a chicagói Mills Novelty Company dobott piacra, és rövid időn belül hatalmas sikerre tett szert. A Panoram gépben hat-nyolc darab 16 mm-es, általában három perces fekete-fehér zenés kisfilmet lehetett megnézni, de nem volt lehetőség kiválasztani a dalok sorrendjét, ezért le kellett játszatni az összeset. A lenti képen láthatjuk, hogy egy ilyen készülék teljes egészében csöves elektronikát - akkoriban még más nem lévén - , valamint egy vetítőgépet tartalmaz. 

panorambele.jpg

A Panoram gépek fénykora 1939‒1946-ra tehető, ez idő alatt több ezer soundie-t forgattak, amelyeken szinte minden stílus képviseltette magát. A második világháború után a televízió előretörésével ez a zenés kisfilmes forma elveszítette közönségét.

Ezután hosszú szünet következett, de 1958-ra megszületett a rövidfilmes zenegépek következő generációja. Mivel az akkori televízió kis méretű és fekete-fehér volt, ezért értelemszerűen a nagy színes képernyővel lehetett felkelteni az emberek érdeklődését. Franciaországban készült el a Scopitone nevű szerkezet, ami a Panoram technológiáján alapul, de annál lényegesen fejlettebb volt. A Scopitone-zenegép 36 zenés kisfilmet tartalmazott, és elődjével ellentétben lehetőséget biztosított a fizető nézőnek a zeneszám megválasztására, újra lejátszására, illetve a lejátszási sorrend összeállítására. 

s5003657.jpg

Az első gépet egy metróállomáson helyezték üzembe 1958-ban, de később főleg szórakozóhelyekre telepítették őket. A Scopitone-filmek szándékosan egzotikusak voltak, domináltak a vad színek és a bikinis lányok, tehát férfi célközönségre tervezték őket azzal a hátsó szándékkal, hogy az alkoholszint növekedésével egyre több pénzt fognak bedobálni a készülékekbe.

Az Egyesült Államokba 1964-ben érkezett a Scopitone, egy Chicagó (Tel-a-Sign) cég újratervezte a gép külsejét, de a mechanikus belső részek ugyanazok maradtak, valamint az amerikai gépben már tranzisztoros végerősítő dolgozott. A francia modellből ötszáz darab készült, állítólag sokkal megbízhatóbb volt mint amerikai társa, amiből 700-at gyártottak. A gépek belsejében (lenti kép) a 36 film körhinta szerűen helyezkedett el, és persze tartozott hozzájuk még 36 üres orsó, amire lecsévélődtek. A zeneszám kiválasztásakor a körhinta elfordul, és a megfelelő tekercs a vetítőgép elé kerül. Az amerikai kisfilmek Technicolor eljárással készültek, és még ma is ragyogóak a színek rajtuk, a franciák viszont kifakultak egy idő után. 

scopitone005.jpg

A Scopiton gépekkel nagyjából egy időben lépett piacra Európában a Cinebox, ami egy olasz filmes zenegép volt, és Rómában az Ottico Meccanica Italiana gyártotta. 1963 tavaszán kezdték forgalmazni az amerikai piacon, még a Scopitone előtt, de soha nem volt olyan népszerű. 1965-ben a Cinebox-ot átnevezték Colorama-nak az Egyesült Államokban. 1966-ban teljesen újratervezték. 1965 nyaráig 612 film készült hozzá. A Cinebox egy három perces kisfilmet 25 centért játszott le, és 40 darabot tudott kezelni egyszerre. 1961-ben a Cinebox gépeket helyeztek el az óceánjárókon, ezek annyiban különböztek a többitől, hogy rajzfilmeket és rövidebb vígjátékokat mutattak be, és 5 darab 40 perces filmtekercs volt bennük. 

cinebox01.jpg

A hatvanas évek végére csökkent az érdeklődés a kisfilmes zenegépek irányába, a Scopitone utolsó hivatalos filmje 1978 végén készült. Később az összes addig gyártott zenés kisfilmet kiadták DVD-n, és java részük ma is elérhető a YouTube videómegosztó oldalon, mint például a lenti Neil Sedaka produkció.

A gépek teljes kihalása után is forgattak még un. Scopiton stílusú videoklipeket. A lenti videón egy Scopitone gépet láthatunk működés közben, és természetesen fergeteges klip fut rajta.

A videoklip hivatalos megszületése után is volt egy videó-zenegépes próbálkozás, a Pioneer féle Laser Juke, amely 8 hüvelykes LaserDisc-et játszott le egy automata váltó mechanizmussal. A Pioneer 1990 körül vezette be, és a készülék 10 lemezt tudott kezelni, amelyek mindegyike 10 zeneszámot (oldalanként 5) tartalmazott NTSC analóg videóval és hanggal. Mint a lenti képen is láthatjuk itt már televízió készülék csücsült a zenegép tetején. 

laserjuke.JPG

A lemezeket általában a Pioneer-től kölcsönözték, és több mint 380 féle szerepelt a kínálatban. A rendszer legalább 2002-ig létezett. A Laser Juke nevet a Pioneer egy teljesen más Compact Disc alapú zenegép elnevezésére is használta. 

Források: wikipédia, scopitonarchive.com, filmtett.ro, uj.apertura.hu 

Élet a videoklip előtt Tovább
Szaddám Huszein csodafegyvere

Szaddám Huszein csodafegyvere

A szuperágyú, amivel el lehet lőni Izraelig

Gerald Vincent Bull, a világ legnagyobb tüzérségi szakértője 1990 március 30-án gyilkosság áldozata lett Belgiumi lakása előtt. Amikor a 62 éves tudós lerogyott a földre egy álom is véget ért, egy szuperágyú megépítésének álma, amely képes műholdakat juttatni az űrbe, vagy tüzérségi lövedékeket lőni akár ezer mérföld távolságra lévő ellenséges területre. Halála után két héttel a brit vámhatóság nyolc hatalmas, 1 méter átmérőjű és 60 méter hosszú acélcsövet foglalt le. A papíron kőolaj kitermeléshez készült alkatrészeket egy brit acélmű gyártotta, és arra vártak, hogy Irakba szállítsák őket a szuperágyú utolsó darabjaiként. Egy hónapon belül még öt másik európai országból is indultak volna alkatrész szállítmányok a Babylon projekthez, ami több volt mint fegyver, inkább egy ragyogó tudós drámája, aki csalódott a nyugati hatalmakban és a világ egyik legvéresebb rendszerével szövetkezett, hogy álmait megvalósítsa. 1985-től kezdve Irak több száz tüzérségi eszközt vásárolt meg Bulltól.

Gerald Bull 1928-ban született Kanada Ontario tartományában, 22 éves korában az egyik legfiatalabb diák, aki a Torontói Egyetemen doktori címet szerzett. Megvetette az elméleti tudósokat és a bürokráciát. Egy német nő változtatta meg az életét, aki megkereste Bullt. Ő egy olyan mérnök lánya volt, aki az első világháború idején a Párizs-ágyú projekten dolgozott. Az ágyút, amelyet a Krupp-művek fejlesztett ki és gyártott le, 1918. március 23-án vetették be először Párizs ellen. A mázsás lövedék körülbelül 1600 m/s (!) sebességgel elindult útjára, és ahhoz, hogy el tudják érni a 120 kilométerre fekvő Párizst, a röppályát úgy számolták ki, hogy a lövedék a legmagasabb pontján több mint 40 kilométer magasan utazott, és ezzel az első ember által készített tárgy lett, ami kijutott a sztratoszférába. Maga a repülés kb. három percig tartott, és meglepő, de a nagy magasság, és a hosszú időtartam miatt a Föld elfordulását is bele kellett kalkulálni a ballisztikus pálya tervezésébe. A Párizs-ágyú túl későn érkezett ahhoz, hogy az első világháborút Németország javára fordítsa, de hihetetlen technikai diadal volt feltalálójának, Fritz Rausenbergernek, a Krupp tüzérségi fejlesztő és gyártó részleg vezetőjének.

A három hatalmas fegyver eltűnt a háború vége előtt, és a tervük titka látszólag elveszett örökre. A német látogatón keresztül azonban Bull a Rausenberger család archívumában egy nem publikált kézirathoz jutott, amely felvázolta a fegyver felépítését és képességeit. Abban a pillanatban megszületett az a megszállottság, ami ezután uralta és meghatározta Bull életét. Az 1961-ben indult HARP projekt is nagyrészt Gerald Bull , az ellentmondásos, de rendkívül sikeres ballisztikai mérnök lobbizására kezdődött.

harp-elevated.png

A HARP (High Altitude Research, nem keverendő a HAARP-al) projekt az Egyesült Államok és Kanada közös programja volt azzal a céllal, hogy alacsony áron juttassanak el a világűrbe eszközöket, ellentétben a költséges és sokszor kudarcot valló rakétákkal szemben. Az Egyesült Államok hadserege, a kanadai védelmi minisztérium és a McGill Egyetem támogatásával felépítették a kísérleti helyet Barbados szigetén. Az elkészült „puskacső” többször is használható és könnyen karbantartható volt. Bár Bull és csapata ért el részleges eredményeket, a vietnami háború költségei és a kutatások irányába táplált bizalmatlanság miatt a szuperfegyver programot törölték 1967-ben. A projekt visszavonása után a kísérleti ágyú megmaradt a helyén, ahol a mai napig rozsdásodik (lenti kép).

abandoned-harp-gun.jpg

Az 1970-es években ismét ott volt a lehetőség a projekt újraindítására, de addigra a világ legnagyobb része már nem keresett szuperfegyvereket, vagyis Bull terveire többé nem volt igény – legalábbis a hagyományos nagyhatalmak körében. Bull soha nem mondott le az ágyúval kilőtt műhold ötletéről, ezért pénzforrásra volt szüksége. Egy Kanadában bejegyzett céget hozott létre, és fegyverkereskedelembe kezdett. Az 1970-es és 1980-as években új tüzérségi fegyvereket fejlesztett ki, amelyek drámaian felülmúlták az összes addigit. Ezeket eladta Dél-Afrikába , majd Irakba, amiért letartóztatták és börtönbe került, később a szabadon bocsátását követően Brüsszelbe költözött.

Abban az időben, amikor Bull szakértelmét bármely szuperhatalom szívesen kamatoztatta volna, ő mégis úgy döntött, Szaddám Huszeinnek ajánlja fel szolgálatait. 1981-ben az iraki kormány megkereste Bullt, és nagy érdeklődést mutattak a tudós szuperfegyvere iránt, amely számukra az irak-iráni háború eldöntésével kecsegtetett, ezen túl pedig hozzásegíthette volna Szaddám Huszeint azon ambíciójához, hogy Irakot az arab világ vezető hatalmává tegye. Akkoriban még nem volt olyan éles nyugatellenesség a Közel-Keleten, így Bull megkeresésében nem volt semmi megbotránkoztató. Így vált Bull egyik legnagyobb mecénásává az Iraki kormány. Irakban folytatta munkáját, meggyőzte a vezetőket, hogy építsenek egy új szuperágyút, a Project Babylon-t. Szaddám Huszein beleegyezett abba, hogy finanszírozza a projektet, de csak akkor, ha a Bull segít a Scud rakéták korszerűsítésében. Bull tisztában volt azzal, hogy Irán és Izrael lesz a célpontja legújabb fejlesztéseinek.  

p03mxz99saddam.jpg

1988-ban az iraki kormány 25 millió dollár tőkével beszállt Bull Babilon-projektjébe – ez volt az első igazi űrfegyver program Irakban. Az első lépcső a prototípus Bébi Babilon megalkotása volt, amely 350 milliméter átmérőjű tüzérségi cső, a második lépcsőfok pedig maga a célként kitűzött Nagy Babilon, amely 156 méter hosszú, 1 méter széles furatú cső lett volna, nagyjából 1510 tonnás súllyal és 45 fokos szögbe a hegyoldalba vájva (lenti kép). A Nagy Babilon képes lett volna egy 600 kg-os lövedéket akár 1000 kilométerre is eljuttatni, ezzel Irak számára lőtávolba került volna Kuvait és Irán is. Egy kéttonnás segédrakétával felszerelt 200 kilogrammos műholdat is sikerült volna feljuttatni vele az űrbe. A fellövés költségei 1727 dollárra süllyedhettek volna kilogrammonként, ami csak töredéke a NASA 22 ezer dollár kilogrammonkénti költségeinek. 

big-babylon-2-610x375.jpg

A projekt azonban rengeteg akadályba ütközött. A lövedék meghajtása volt a legnagyobb probléma, mivel a cső hossza miatt teljesen új megoldásokat kellett alkalmazni, mint a már létező ágyúk esetében. A másik probléma, hogy a fegyver működése esetén tálcán kínálta volna fel magát az ellenség légierejének. Képtelenség volt mozgatni, ha egyszer elsütik, mindenki tudja hol van. A fegyver „visszarúgó” ereje pedig óriási, 27 ezer tonna erejű lett volna, ami egy nukleáris robbanásnak felelne meg, rendkívül erős földrengéseket okozva. Az iraki kormány, és Szaddám Huszein azonban ragaszkodtak a fegyverhez, mert látták benne a potenciált a kémműholdak fellövése és a nagy hatótávolságú fegyverek területén.

1989-ben elkészült a Bébi Babilon, 45 méteres hosszával és 350 mm-es átmérőjével, ami 750 kilométerre volt képes eljuttatni egy lövedéket. Az alkatrészeket Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban és Olaszországban gyártották. 1990 márciusában Bull professzort lelőtték. A gyilkosság felderítetlen maradt, szemtanúk nem voltak. A rendőrség a helyszínre érkezve 20 ezer dollár készpénzt talált Bull lakásán. Többen a Moszadnak tulajdonították Bull meggyilkolását, mivel Izraelnek semmiképp sem lehetett érdeke, hogy Irak ballisztikus technológiája fejlődjön.

p03my091-770x470.jpg

Irak pedig közben lerohanta Kuvaitot. A háború végén az ENSZ lefoglalta és megsemmisítette a Bébi Babilon-t, ugyanerre a sorsra jutott a Nagy Babilon számos komponense is. A megmaradt darabokat viszont kiállították a Royal Armouries Múzeum állandó kiállításán: két, egymáshoz csavarozott óriási acélcsövet, amelyek elég szélesek, hogy egy ember kényelmesen átkússzon rajtuk. A kiállításon látható két objektum az avatatlanok számára csupán két hatalmas fémhengernek tűnhetnek, de ezek a fémalkatrészek az utolsó megmaradt darabjai Gerald Bull örökségének.

Kérdés marad, hogy a technológiának van-e jövője, mert számos kutatás elsőbbséget élvez vele szemben, már ami az űrutazást illeti, és mivel az iraki kutatás nagy része kárba veszett, nem biztos, hogy valaha is újra elővennék a terveket. Egyes források szerint a szuperágyú 3-4 fejlettebb példánya is szolgálatba állt a második Sivatagi vihar során az iraki hadseregben, de erre nem találtak bizonyítékokat. A témát "A szuperágyú" című film is feldolgozta.

Források: BBC, wikipédia, korkep.sk  

 

Szaddám Huszein csodafegyvere Tovább
Elektromodul

Elektromodul

Hogyan jutott el a fejlett nyugati technológia a szovjet fegyverekbe

Az Elektromodul és kapcsolatai

A cég a hazai elektromos ipart látta el alkatrészekkel a szocialista éra alatt, és kiemelt területéhez tartozott például a COCOM-listás mikroprocesszorok beszerzése is. Jelentős embargós szállítója volt a belügyi és a katonai titkosszolgálatnak, de tevékenysége kevésbé keltette fel az embargó betartását ellenőrző hatóságok figyelmét, mint a Videoton. Sőt láthattuk, hogy az Intel 8080 beszerzése miatt lebukás közelébe került EMO-t végül sikerült fedésben tartani a székesfehérvári vállalat kiállásával - legalábbis egy ideig. Annak ellenére, hogy a cég neve kevésbé volt ismert az amerikai hatóságok előtt, jelentős szerepet játszott a keleti blokk elektrotechnikai fejlesztéseiben: a Videoton mellett az egyik legnagyobb embargós beszerzéseket végző magyar vállalat volt, de emellett a harcászati technológiák beszállítása területén is jeleskedett. 

emo02.jpg

Az embargós csatornák kiépítésének az egyik kulcsembere Fekete György volt, aki a nyolcvanas évek elején az Elektromodul Import Főosztályának vezetőjeként dolgozott. Fekete nemcsak a vállalat profiljába tartozó alkatrész-kereskedelemben teljesített megbízásokat, hanem fegyvereket is importált a blokkba a vállalat fedésével. 1980-ban véletlenül illetéktelen kezekbe került egy árajánlat - a dekonspiráció majdnem politikai bonyodalmakat is okozott -, amely 300 millió DM értékben tartalmazott harcászati eszközöket: 250 kétéltű páncélos felderítő gépkocsi és 50 légelhárító tank beszállításáról szólt a dokumentum. Nyilvánvaló, hogy ezeket a harcászati járműveket közvetlenül a katonai felderítés megbízásából próbálta beszerezni „Fekete György, az MNVK-2. Csoportfőnökség egyik bizalmas kapcsolata", de a végcél minden bizonnyal nem Magyarország volt, hanem a Varsói Szerződést irányító Szovjetunió vagy egy harmadik világbeli ország.

Feketét 1981-ben Münchenbe helyezték az EMO „különleges osztályának” képviselőjének. A „K-osztály a speciális katonai igények kielégítését szolgáló fedőosztály” volt, azonban Fekete nemcsak az MNVK-2. kéréseit teljesítette, a BM részére is szállított embargós termékeket. Tevékenysége feltűnt a német és az osztrák elhárításnak is, a belügy gyanította, hogy tanulmányozzák az EMO üzletkötőjét. A kémelhárítás szerint az ellenséges elhárító szervek tudatos provokációja lehetett, hogy 1984 augusztusában Fekete Györgyöt hazautazása előtt megkereste a Siemens cég egyik alkalmazottja, és egy borítékot adott át neki azzal a kéréssel, továbbítsa azt a Sicontact részére. A határon azonban Feketét szigorú vámellenőrzés alá vonták, és a borítékot, amely tiltott elektronikai berendezéseket tartalmazott, lefoglalták. Feketét ugyan elengedték, de az EMO érintettségét az embargós szállításokban bizonyítottnak tekintették.

Fekete lebukásánál is súlyosabban érintette az EMO szállításait, hogy fény derült az egyik külföldi partner, Richard Müller tevékenységére: „Osztrák sajtóértesülések szerint Nyugaton gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a legmodernebb amerikai elektronikai készülékek Svédországon keresztül a »keleti blokkba« kerülnek. A stratégiai célokra felhasználható anyagok kereskedelmét két, csak papíron létező cég bonyolítja: az Integrated Time AG és a Smitronic AG. Mindkettőnek a német Richard Müller a vezetője, akit a svéd biztonsági szervek azzal gyanúsítanak, hogy a KGB ügynöke. Az értesülés szerint Müller jelenleg szökésben van."

Richard Müller lebuktatása minden bizonnyal az embargós csatornák befagyasztásával foglalkozó amerikai szolgálatok egyik legjelentősebb akciója volt. A ZDF nyugatnémet televízió 1989. január 17-én sugárzott egy egyórás dokumentumfilmet, amelyben egy amerikai börtönben ülő, embargós szállításokban érintett német állampolgárral készítettek beszélgetést. A műsorban bemutatták, hogy az NSZK-ban magyar megbízásból működik egy ügynöki hálózat, amely ellátja a szovjet érdekszférát COCOM-listás termékekkel. Ennek a hálózatnak 1984-ig Richard Müller volt szerintük a vezetője. Az általa beszerzett és leszállított termékek között még kémholdak lehallgatására alkalmas mikrohullámú vevőkészülékek is voltak. Müllert 1974 óta állítólag megfigyelés alatt tartották az amerikaiak, de nem tudták tetten érni, végül 1983 decemberében egyik 3,8 millió USD értékű szállítmányára lecsaptak az NSZK hatóságok. A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadi célokat szolgált volna. A hajó kapitánya rádión azt az utasítást kapta, hogy azonnal kössön ki Hamburgban a rakomány ellenőrzésére, ahol már várták őket az illetékes vámszervek, és az értékes árut lefoglalták. A nyomozás során több olyan szállítási csatornát is lelepleztek, amelyen keresztül Müller intézte az ügyleteit. Az egyik közvetítő cég a svéd Asea-Atom konszern volt, amely ellen az amerikai hatóságok - a BM tudomása szerint - azonnal szankciókat vezettek be, a vállalatot „feketelistára” helyezték. Francia sajtóhírek arról is szóltak, hogy a lefoglalt áruk közül két számítógépet Müller eredetileg egy dél-afrikai admirális közvetítésével rendelt meg az USA-ból, és többszöri tranzitálás után akarta azokat a Szovjetunióba szállítani. De arról is lehetett olvasni a nyugati újságírók jóvoltából, hogy 1982-ben egy elektronikus orgonagyár fedésével vásárolt számítógépeket a Digital Equipmenttől, amelyeket az NDK-n keresztül öt magyar kamion szállított el a Szovjetunióba - a fuvarlevelek szerint irodaszerként. 

emo01.jpg

A hajó rakományának lefoglalásakor Müller állítólag Budapesten tartózkodott, és nem is tért vissza hazájába, hiszen tartott a letartóztatástól. A magyar szervek is féltek, hogy bukása kártyavárként dönti össze a kiépített kapcsolat-rendszereket. Aggodalmuk nem volt megalapozatlan: a hálózat nagy részéhez Müllernek köze volt. Már a nyomozás elején felmerült a Mahart és a Hungaro-camion érintettsége, ez utóbbi hamburgi kirendeltségére ki is vonult a helyi vámhatóság, és nyomozóik házkutatást akartak végezni az irodában. Bemondták két kamion rendszámát is, amelyek a németek információi szerint tiltott műszereket szállítottak a blokkba, és a fuvarleveleikhez a Hungarocamion menetlevelei voltak kapcsolva. Az iroda vezetője úgy nyilatkozott, hogy az említett járművek a kirendeltségre nem jelentkeztek be, ezeknek rakományáról neki nincs tudomása. Azzal nyert időt, hogy jelezte, információt kér a budapesti központtól. Félő volt, hogy más magyar vállalatok embargós szerepére is fény derül. A Videoton hiába próbálta néhány évvel korábban védeni az EMO-t az Intel processzor behozatala kapcsán, Richard Müller kapcsolati hálójában nemcsak az EMO, de annak leányvállalatai is szerepeltek, például az Emotronik, amely több szállítás megrendelőjeként is szerepelt a fuvarleveleken. Az Emotroniknál mindkét hírszerző szerv érdekelt volt, vezetését az Elektromodul mindenkori vezérigazgatója látta el.

Olyan komoly programok is veszélybe kerültek, mivel az ITT svédországi leányvállalata - félve a Müller elleni vizsgálat kiterjesztésétől - leállította magyarországi szállításait. Félelmük nem volt teljesen alaptalan, hiszen a nyomozás során hamar elvezettek a szálak a skandináv országig. Az ITT azonnal visszavonta az embargós készülékek és alkatrészek „hallgatólagos engedélyezését", és kérte az EMO-t, hogy mihamarabb fizessen, és vigye el a már megrendelt termékeket. A hamburgi kikötőben lefoglalt nagy mennyiségű számítástechnikai berendezés és alkatrész szállítását ugyanis a Waltham finanszírozta. A magyar kémelhárítás és hírszerzés fokozott figyelmet fordított a nyomozás fejleményeire, és megkönnyebbülten állapították meg, hogy egyelőre nem jutottak el a Videoton müncheni irodájáig. Nagyobb baj volt azonban az, hogy a rakomány 3,8 millió dolláros értéke gyakorlatilag elveszett a Waltham számára, a cég fizetésképtelenné vált.

Richard Müller lebukása hatalmas lavinát indított el, komolyan veszélyeztette a blokk embargós útvonalait, de kegyvesztett nem lett. Miután körözést adtak ki ellene a nyugatnémet nyomozó hatóságok, a szovjet és a keletnémet titkosszolgálat az NDK területére menekítette az üzletkötőt, ahol tovább folytathatta eddigi munkáját azon cégein keresztül, amelyeket az ellenséges szolgálatok nem fedeztek fel. A belügy értesülése szerint Müller Berlin mellett felépített egy 1000 m2 területű raktárát és egy összeszerelő üzemet, ahonnan folytathatta a következő tervidőszakra rendelt 500 millió USD értékű embargós termékek szállítását a Szovjetunióba. Időközben állítólag a szovjetek segítségével kiegyenlítette tartozásait is, így a Waltham is megkaphatta a pénzét. Richard Müller az utolsó pillanatig szállította a blokkba az embargós termékeket, de a rendszer összeomlásának küszöbén megjelent az NSZK-ban, és feladta magát. Vádat emeltek ellene, és 1,5 millió DM óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. Végül 1989. július 10-én a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt éppen az óvadék összegének megfelelő, jótékonysági célokra befizetendő pénzbüntetésre ítélték, és másfél év felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. 

Peter Schuster, a bécsi Leser Analysis Optics cég tulajdonosa szintén az EMO fontos üzleti partnerei közé tartozott, elsősorban rakétatechnikában használatos elektromos alkatrészeket hozott be Magyarországra, mígnem 1983 májusában New Yorkban őrizetbe vették. Schustert a repülőtéren érték tetten, táskájában állítólag 700 ezer osztrák schílling (ATS) értékű számítógép-alkatrészt akart kicsempészni, amelyek hordozható rakéták irányításához is felhasználhatóak lettek volna. Kiviteli engedéllyel nem rendelkezett, ráadásul útlevelében csak az Egyesült Államokba és Magyarországra szóló vízumokat találtak. Szabadlábra helyezéséért 250 ezer dollár óvadék letételét és 221 ezer dollár büntetés megfizetését kérték az amerikai hatóságok, amelyet cége nem tudott finanszírozni. Ennek ellenére augusztusban mégis kiszabadult, egyes belügyi információk szerint egy magyar származású amerikai kereskedő fizette ki az óvadékot. Schuster szinte azonnal jelentkezett is a Metrimpex nevű magyar külkereskedelmi vállalatnál, hogy biztosítsa partnerét: egy korábban kötött szerződés alapján megrendelt termékek nagy részét már feladták, a többit Schuster személyesen hozza Budapestre. A magyar titkosszolgálatok számára természetesen gyanús volt az osztrák kereskedő újbóli megjelenése, hiszen az amerikai 'szervek bizonyítékokkal a táskájában tartóztatták le, hónapokig volt őrizetben, majd egy előre meghatározott összegnél jóval kevesebb óvadék fejében hirtelen elengedték, és ezt követően Schuster azonnal jelentkezett egykori keleti partnereinél. A magyar elhárítás miniszteriális szintig terjesztette fel jelentését az osztrák kereskedőről, ezt azért látták indokoltnak, mert Schuster bejáratos volt a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetébe (KFKI), rendszeresen szállított az intézménynek különböző alkatrészeket, voltak bizonyos ismeretei az ott folyó kutatásokról, így érzékeny információkat adhatott át akár illetéktelenek számára is. Schuster 1983 októberében személyes találkozót kért a KFKI igazgatójától, ahol elmondta, hogy az osztrák és az amerikai kormány is rehabilitálta, minden megkötés nélkül folytathatja kereskedelmi tevékenységét Magyarország irányába, és ennek demonstrálására máris „rendkívül előnyös ajánlatot tett az intézetben kifejlesztett minilézerek Nyugat-Európában történő értékesítésére.” A magyar szakemberek szerint Schuster a katonai célokra használatos lézert a Közel-Keletre szerette volna továbbítani, cserébe pedig felajánlotta, hogy hasonló típusú, a NATO által használt berendezést hozna be Magyarországra. A kérdéses készülék ekkor már a Magyar Optikai Műveknél (MOM) volt sorozatgyártáson, Schuster velük vette fel a kapcsolatot. Az üzleti tárgyalások végkimenetele ismeretlen számomra, de annyi bizonyos, hogy minden gyanú ellenére 1986 tavaszán Peter Schuster még kapcsolatban állt a MOM vezetőségével. 

emo03.jpg

Természetesen az EMO is tulajdonosa volt több leányvállalatnak, amelyeket felhasználtak az embargós szállítások bonyolításakor. A Modultechnika és az Emotronik neve már felbukkant korábban, a Mikroelektronikai Vállalattal közösen pedig - feltehetően 1984 folyamán - megalapították a Mikromodul nevű céget. A Mikroelektronikai Vállalat létrehozásáról 1980-ban egy kormány-határozat döntött: a cég feladata a kétmilliárd forint értékű mikroelektronikai program végrehajtása volt. A mikrocsipek gyártásához rendkívül bonyolult és drága technológiára volt szükség, ezért a terv az volt, hogy a termelés beindításához megvásárolnak egy olcsó, de elavultnak számító szovjet berendezést, amelyet két-három éven belül modern nyugati géppel cserélnének le. Utóbbi berendezések azonban embargó alatt álltak, a fejlett technológia megvásárlásához külön konspirativ eljárásra volt szükség, ezért „olyan elképzelés alakult ki, hogy egy tőkegyenge vállalatba kellene Svájcon keresztül betársulni, úgy, hogy azok szigorúan titokban tartanák, hogy a termék és kivitelezés Magyarországról származik." Végül a szükséges berendezések beszállítására az EMO-val közösen létrehozták a Mikromodul nevű céget, amelynek pontos konstrukciója nem derül ki az iratokból. 1985 januárjának elejére tervezték az első, jelentős értékű szállítmány behozatalát az országba. Egy nyugati felségjelzés alatt közlekedő kamionba rejtették a hamis fuvarlevéllel ellátott rakományt, vagyis a mikrocsipek gyártásához szükséges mérőautomatákat, azonban a „megfelelő legalizációs úti okmányok ellenére" a kamiont a belga-francia határon feltartóztatták, és a szállítmányt tételesen ellenőrizték. A Mikromodul első beszállítása ezzel meghiúsult, a berendezéseket elkobozták. A közös vállalat további működéséről nincs adatom, felszámolását csak a rendszerváltás környékén kezdték meg.

A magyar mikroelektronikai program ennél nagyobb csapást is el kellett, hogy szenvedjen: 1986. május 16-án a Mikroelektronikai Vállalat több milliárd forintot érő speciális üzemegysége - ahol félvezetőket és csipeket gyártottak - egy gyorsan terjedő és pusztító tűzvész áldozata lett. Az első hírek rendkívül ellentmondóak voltak. Az úgynevezett tiszta szobák szellőztetését biztosító berendezés meghibásodása volt a tűz kipattanásának oka, de feltételezték, hogy a csernobili katasztrófa miatt a légtérbe került radioaktív anyagok távoltartása érdekében kapcsolták ki a szellőzést szándékosan, és az is felmerült, hogy „magasabb külföldi érdekek játszottak közre, hogy a tűz akkor és ott pusztítson." Egyelőre a hivatalos vizsgálat megállapításai alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy emberi mulasztások okozták a milliárdokat érő program meghiúsulását. Azt, hogy mennyire voltak „véletlenek" ezek a mulasztások, a jelenleg feltárt dokumentumok alapján nem tudjuk megmondani. A becslések szerint 1,4 milliárdos kárt okozó tűz kialakulásában és pusztításában az építkezés során - a korrupció és a szigorú határidők következtében - előforduló komoly kivitelezési hanyagságok is közrejátszhattak. A Mikroelektronikai Vállalat speciális üzemének megsemmisülése hatalmas érvágás volt a magyar mikroelektronikai program számára, a gyáregység újraindítására soha nem került sor. 

h_emo_logo.jpg

Az Elektromodul embargós beszerzői közé tartozott egy Jacob Guttmann nevű osztrák kereskedő is, aki Liechtensteinben bejegyzett IPPO nevű cégén keresztül transzferálta az embargós cikkeket Magyarországra, az EMO számára elsősorban rakétaelhárító rendszerekhez szükséges integrált áramköröket szállított, de a Videoton is partnerei között tartotta számon a bécsi üzletembert. Guttmann 1978-tól a Control Data Corporation kelet-európai képviseletét látta el, így az egyik legfontosabb kapcsolata volt a Videotonnak a CDC-vel folytatott kereskedelmi üzletek bonyolításában. Guttmannt megfigyelte a kémelhárítás, és a Budapesti Rendőrfőkapitányság is adatokat gyűjtött a tevékenységéről, mivel felmerült a gyanú, hogy beágyazottsága a külkereskedelemmel foglalkozó magyar cégek egy részéhez korrupción alapul. Ezt a feltételezést erősítette meg a BM egyik SZT-tisztjének átadott tízezer schilling „karácsonyi ajándék", amellyel Guttmann a belügyi tiszt jóindulatát kívánta megszerezni a gördülékeny üzletkötéshez. A tiszt az esetet jelentette feletteseinek, és a pénzt beszolgáltatta a kémelhárítás kasszájába. Guttmann szabad mozgása Magyarországon érdekes, és kérdéseket vet fel, amelyeket megválaszolni a fellelhető dokumentumok alapján meglehetősen nehéz. Több magyar nagyvállalat vezetőjének ismeretségi körébe tartozott, és miközben COCOM-listás árucikkeket szállított a blokkba, a külkereskedők között elterjedt az a pletyka, hogy a BM embere. Ezt megerősítő dokumentumnak nem akadtam a nyomára, az azonban elgondolkodtató, hogy a szerv folyamatosan nyomon követte tevékenységét, és dokumentálta az eközben felmerülő károkat, mégsem tett semmit az üzletember visszaéléseinek megakadályozására. 1979-ben például 50 darab CDC-meghajtót vásárolt a Videoton, azonban amíg a világpiacon 1000 USD körüli áron volt kapható ugyanaz a berendezés, a magyar vállalat darabjáért 6000 USD-t fizetett az IPPO-nak. 1982 februárjában az Elektromodul egy megrendelést adott egy nyugatnémet cégnek, amely vállalta a szállítást, azonban a magyar fél nem tette meg a fizetéshez szükséges lépéseket (nem nyitotta meg a hitellevelet az illetékes banknál), így a szerződés teljesítése elmaradt. Néhány hónappal később azonban ugyanabból az áruból ugyanakkora mennyiséget rendelt ugyanattól a cégtől az IPPO-n keresztül az EMO, ezúttal a szállítmány meg is érkezett a magyar vállalathoz, de 20-25%-kal többet kellett fizetni érte, mint amire az eredeti megállapodás kötelezte volna az importőrt. Az osztrák kereskedő egészen a nyolcvanas évek végéig üzletelt a magyar vállalatokkal: 1987-ben például az évek óta eladhatatlan raktárkészletét ajánlotta megvételre az EMO-nak, amelyre szükség Magyarországon sem volt, így a kémelhárítás információi szerint 20 millió forintos népgazdasági kár keletkezett ezen az egyetlen üzleten. Elegendő indok lehetett Cuttmann embargót kijátszó tevékenysége ahhoz, hogy mindezen visszaélések felett szemet hunyjon az állambiztonság? Amennyiben igen, akkor elég jelentős mennyiségű COCOM-listás terméket kellett Magyarországra szállítania, a fellelhető iratok alapján azonban eltörpülni látszik ez a mennyiség akár a Waltham, akár Richard Müller tevékenysége mellett. A másik ok, ami biztosíthatta Guttmann szabad mozgását az országban, a megfelelő szinten lévő döntéshozók korrumpálása lehetett. Több vállalatvezető esetében a lefizetés meg is történhetett, azonban ez önmagában még kevésnek tűnik, különösen annak tükrében, hogy a BM kémelhárítása azért is gyanakodva nézett Guttmannra, mert információjuk szerint „a bécsi cionista választmány teljes jogú tagja" volt. Márpedig Magyar-ország 1967-ben megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, amelyet 1989-ig nem is állított helyre, így a zsidó állam és minden hozzá kapcsolódó szervezet a hivatalos politika szerint ellenségnek számított, az elhárításnak kötelessége volt a cionista szervezetekkel kapcsolatban álló személyek megfigyelése, az esetleges magyar érdekek sérelmének a kivédése. Guttmann személyével kapcsolatban felmerült az izraeli hírszerző szervekkel való együttműködés is, 1979-ig ezért tartották megfigyelés alatt, gazdasági tevékenységét azonban sem akkor, sem utána nem akadályozták. A kémelhárítás nem ismert minden rá vonatkozó információt, ugyanis megjegyzésük szerint Guttmann anyagait valakik zárolták, így akkor sem tudott érdemben fellépni a szerv, amikor egy SZT-tisztjén keresztül arról értesült, hogy az osztrák kereskedő az izraeli Koor Tradinget akarja bevezetni az EMO-hoz azzal az ígérettel, hogy a konszern bécsi leányvállalatán keresztül biztosíthatják a további embargós szállításokat. 

A Koor Trading már évek óta jelen volt a magyar külkereskedelmi kapcsolatokban, és minden jel arra mutatott, hogy valóban biztonságos csatorna lehet a tiltólistán szereplő árucikkek beszerzésénél, ugyanis az Egyesült Izzó Rt. partnercégeként ismert izraeli vállalkozás nem szerepelt azon a „feketelistán", amelyet az Egyesült Államok illetékes hatósága állított össze az embargós szállításokat végző nyugati cégekről. A Koor Tradinggel kapcsolatos információkat a magyar szervek megosztották a szovjet állambiztonság helyi rezidensével, I. Sz. Rozanovval is, mivel Izrael a blokk országai számára az egyik legfőbb ellenségnek volt kikiáltva. A szovjetek nem is nézték jó szemmel a vállalat magyarországi térnyerését, amelyre meg is volt minden okuk. A Koor Industries Ltd. az egyik legnagyobb izraeli vállalatcsoport volt a nyolcvanas években, amely a világ számos országában rendelkezett képviselettel - a BM szerint ötven-hatvan államban létezett a cégnek leányvállalata vagy irodája. A konszernhez tartozó Koor Trading bécsi irodájának vezetője, Gerendás Róbert 1983-ban azzal a kéréssel fordult a magyar kormányszervekhez, hogy a cég egyre gyarapodó magyarországi kereskedelmi üzleteinek kézben tartása érdekében irodát nyithasson Budapesten. A szovjet titkosszolgálat értesítette a magyar testvérszerveket, hogy a Koor Trading az izraeli hírszerzés fedőszerve, így a kémelhárítás megkezdte Gerendás magyarországi kapcsolatainak a feltérképezését. A konszern valóban nem volt független a zsidó állam titkosszolgálatától. A Koor vállalatcsoport a hatvanas évek végétől kapcsolódott be Izrael fegyverkereskedelmébe, és nem meglepő módon ez a dátum egybeesett egy új cégvezető 1968-as hivatalba lépésével: Meir Amit, a Moszad 1963 és 1968 közötti igazgatója vette át a cég irányítását. Az egykori hírszerzőt egy újabb tábornok követte a vezetői székben, de a konszern több cégénél is betöltötték irányító pozíciót korábbi titkosszolgálati emberek a hidegháborús években. Ennek ellenére a szovjetek hiába figyelmeztették a magyar hírszerző szerveket és az elhárítást, a Koor Tradinget beengedték az országba. Gerendást első ízben, 1984-ben még elutasította az illetékes Külkereskedelmi Minisztérium, majd 1985 áprilisában mégis engedélyezték a Koor Trading irodájának megnyitását Budapesten azzal a feltétellel, hogy a képviselet nem használhat izraeli lobogót és egyéb Izraelre utaló cégtáblát sem, valamint a sajtóban nem fejthet ki propagandatevékenységet. Kevesebb, mint fél év kellett tehát hozzá, hogy a KKM megváltoztassa véleményét, ki tudja, milyen lobbiérdek hatására. 

Nyilvánvaló, hogy az amerikai nyomás az embargós csatornák lezárására valóban nehézséget okozott a technológiai transzfer bonyolítása terén, és a nyolcvanas évek közepére - mint azt korábban láthattuk - több útvonal is dekonspirálódott, így valóban érdeke lehetett a magyar államnak, hogy újabb lehetőségeket találjanak a COCOM-lista kijátszására. Ráadásul egy izraeli cég élvezhette akár az amerikai szervek támogatását is, így nagyobb biztonsággal működtethette az illegális szállításait - főleg, ha amerikai titkosszolgálati érdek is fűződött a vállalat hazánkban való megtelepedéséhez. Azonban éppen a titkosszolgálati háttér miatt jelenthetett komoly kockázatot a magyar, de legfőképpen a szovjet érdekek számára a cég budapesti jelenléte, nem valószínű, hogy ezt a kockázatot felülírhatta néhány embargós szállítás. Következésképpen leginkább gazdasági érdekek fűződhettek a Koor Trading beengedéséhez; az Izraellel folytatott kereskedelmi kapcsolatok fontos szerepet játszottak a Kádár-rendszer idején, a diplomáciai kapcsolatok ellehetetlenülése után sem csökkent az árucsere-forgalom intenzitása jelentősen. Érdekes módon mindezt látszólag a szovjetek ellenében folytatták a magyar külkereskedelmi vállalatok, hiszen Moszkva a központi politikai irányvonalat követve igyekezett ellehetetleníteni a zsidó állammal való kapcsolatokat. 1971-ben például a HALADÁS-művelet keretében KGB-ügynökök érkeztek Magyarországra, hogy „fölmérjék a zsidó befolyás mértékét”, és pontos adatokat szerezzenek az Izraellel folytatott kereskedelmi és gazdasági ügyletekről. Felmerülhet a kérdés: vajon a csatlós állam csatlós titkosszolgálatának ellenőrzése mellett nem kétszeresen fedett játszmáról, vagy akár a KGB-n belüli érdekcsoportok rivalizálásáról lehetett-e szó? Vagy esetleg amolyan húzd meg, ereszd meg politika keretén belül egyes magyar akciók hallgatólagos tudomásulvételéről? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem tudunk válaszolni. Magyarország tranzitügyletek segítségével folyamatosan fenntartotta az árucsere-forgalmat a két ország között a szovjet nyomás ellenére. A nyolcvanas évek közepén még magyar-izraeli érdekeltségű vegyesvállalatot is alapítottak Plantronik néven Ausztriában. A részvénytársaság hivatalosan magyar és osztrák tulajdonként volt nyilvántartva, azonban az állambiztonság által kiállított kartonról kiderül, hogy az osztrák tulajdonos cég valójában Izraelhez volt köthető.A cég fő profilja a mikroelektronikai termékekkel való kereskedés volt, azonban belekóstoltak a harcászati eszközök kereskedelmébe is. Az állambiztonság információi szerint egy NSZK-beli külkereskedő jelentkezett a Platroniknál, nagy értékű haditechnikai anyagok szállítására téve ajánlatot: konkrétan katonai felhasználásra szolgáló navigációs- és felderítő rendszerek, valamint nukleáris töltetek fejlesztéséhez szükséges vöröshigany szerepelt a beszerzési listáján. A vöröshigany beszerzésére való utalás érdekes, hiszen a kilencvenes évek elején állt elő Oroszország azzal a bejelentéssel, hogy sikerült egy sokkal kisebb, mégis nagyobb hatásfokkal működő nukleáris fegyvert előállítaniuk a rejtélyes vöröshigany felhasználásával. A bejelentést a Nyugat kétkedéssel fogadta, azonban kísérletek valóban folyhattak a Szovjetunióban a különleges vegyülettel, amelynek beszerzésében ezek szerint magyar vegyesvállalatok is részt vettek. 

A cikk részlet Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek kora" című könyvéből

impexekora.jpg

Kapcsolódó poszt: A Videoton-Waltham kooperáció

 

Elektromodul Tovább
Milyen messzire jutnak el a rádiójelek?

Milyen messzire jutnak el a rádiójelek?

Végtelen messzire, csak végtelen gyengék lesznek mire odaérnek

Gondolom sokan látták a Kapcsolat című filmet, ahol a Földön sugárzott első televíziós adást - konkrétan az 1936-os Berlini Olimpia megnyitóját - 25 fényév távolságról fogták az idegenek, és visszaküldték némi adatcsomaggal kiegészítve. Nézzük mekkora valószínűsége van ennek a valóságban. Nagyjából a nullával egyenlő, de kezdjük az elején.

Miért pont a televízió adás jutott ki először az űrbe, hiszen már 1900-tól kezdődően működött a szikratávíró, a rádió pedig 1910 környékén indult? Az alacsonyabb frekvenciák felületi hullámként terjednek, tehát követik a Föld görbületét. A mozgókép-átvitellel is próbálkoztak középhullámon, de a megfelelő sávszélesség csak az ultrarövidhullámú (URH) sávon állt rendelkezésre, ami viszont már egyenes vonalban terjed - pontosabban minél magasabb a frekvencia annál egyenesebben - és képes kilépni a világűrbe. Több országban is folytak televíziós adáskísérletek már 1929-től. Berlinben 1936-ban a "Paul Nipkow" állomás tetején elhelyezett antennákról sugározták az adást nagyjából 10-15 kW teljesítménnyel. Lenti képen az a TELEFUNKEN vevőkészülék látható amivel az olimpiát lehetett nézni. Természetesen nem a világűrbe szerettek volna jelet küldeni, ezért erősen irányított antennákat alkalmaztak, hogy a várost teljesen le tudják fedni megfelelő erősségű jellel. Ezt azt jelenti, hogy a kozmoszba kijutó hullám már olyan kis intenzitású volt, hogy valószínűleg a Holdon is csak komoly csúcstechnikával lehetett volna fogni. Ráadásul az adás frekvenciája a sáv legalján 40 MHz környékén volt, ami nagyon nem ideális semmilyen szempontból, hiszen ha magunkból indulunk ki pl. a SETI program 1 és 10 GHz között pásztáz, tehát mi sem figyeljük ezt a sávot.

tv_1.jpg

De hiszen a légüres térben a rádióhullámok akadálytalanul haladhatnak a végtelenségig, vagy mégsem? Vákuumban minden elektromágneses hullám (rádió, fény, röntgen, stb.) betartja az inverz négyzetes törvényt, tehát megkétszerezve a távolságot az adótól, a rádióhullám erőssége negyedére csökken, és egy idő után szépen beleveszik a zajba. A távolság tehát az egyik döntő tényező ebben a játékban, ugyanis még a legerősebb rádióadó jele is beleolvad a zajba egy bizonyos távolság megtétele után. A rádiócsillagászok rémálma még a vevőkészülékek saját zaja, bár ezt a zajszintet tudjuk mérsékelni, például lehűtjük az elektronikát folyékony nitrogénnel vagy folyékony héliummal, de még így is marad egy kevés belőle.

Akkor hogyan kommunikáltak a Holdon sétáló űrhajósokkal, vagy a távoli űrszondákkal? Ja kérem az irányított nagy intenzitású rádiójel az más tészta, azt direkt az űrbe küldik. Nézzük első lépésben az Apolló programot, ugyanis itt fordult elő először, hogy egy másik égitestről valaki élő adásban jelentkezik. Erre egy új speciális űrtávközlési rendszert kellett kifejleszteni, ami az S-sávban (2,2 GHz) működött, ugyanis ebben a frekvenciasávban sem a csillagok, sem az égbolt általános háttérsugárzása nem jelentős, tehát az át­vitel minősége a legjobb lehet. 

apolloant.jpg

A Hold felszínére telepített parabola antenna 20 wattal sugárzott a Föld felé, amit ott stabilan 8 és 20 méter közötti átmérőjű tányérokkal lehetett venni. Visszafelé 10 kW-os teljesítmény szükségeltetett a jó minőségű kapcsolathoz, de ez csak a beszédre vonatkozott. A TV-jel átviteléhez extrém nagy adó teljesítmény vagy antenna nyereség kellett volna, ezért csak különféle trükkökkel sikerült az élő közvetítés. Másod­percenként 50 kép helyet csak 10-et vittek át és az analóg műsorszórásban szokásos 5 MHz helyet 500 kHz-re csökken­tették a sávszélességet, valamint a sorok számát is 320-ra. Ez az átvitel a célnak éppen megfelelt, a Földön levő emberek láthatták a holdra szállás pillanatát és az űrhajósok sétáját. Persze a Holdkomp és a parancsnoki modul is tudott kommunikálni a Földdel. Az űrhajósok egymás között a 300 MHz-es sávot használták AM üzemmódban.

Nézzük mi a helyzet az ember által eddig a legtávolabbra küldött eszközökkel, a Voyager szondákkal. Feléjük szintén S-sávú mikrohullámú csatornát használnak. A visszafelé jövő kommunikációt egy X-sávú mikrohullámú adó látja el a szonda fedélzetén, amihez egy S-sávú adó is tartozik tartalékként. Minden oda-vissza üzenet a Voyagerek 3,67 méteres parabolaantennáján keresztül történik, amit egy mikrohullámú adó hajt meg. A kis adóteljesítmény és a már említett inverz négyzetes törvény miatt a digitális adatátviteli sebesség folyamatosan csökken, ahogy távolodunk a Földtől. A Jupitertől például még 115000 bit per másodperces sebességet lehetett elérni, ez a Szaturnusznál azonban már csak a fele volt és azóta is folyamatosan csökken. Természetesen ha ma indulna a szonda ezek az értékek a korszerűbb elektronika miatt javulnának. Más a helyzet a szondák felé kilőtt parancsjellel, ezeket hatalmas teljesítménnyel egy pontba sugározzák, ezért jó messzire eljuthatnak. 

voyager1.jpg

A szondákkal való kapcsolattartás a Deep Space Network (DSN) feladata, ami egy rádióteleszkópokból álló világméretű hálózat. Ezt 1963-tól kezdték fejleszteni, és 1964-ben építették a 64 m-es átmérőjű antennák első példányát Goldstone-ban. Ahogy egyre több űrszonda indult, szükségessé vált több állomás is. Egyrészt a párhuzamos kiszolgálásukra, másrészt azért, hogy a Föld forgása miatt egy-egy szonda szükség esetén mindig látható legyen legalább az egyik DSN állomásról. Emiatt az antennákat a Föld körül különböző helyekre, földrajzi hosszúságban egymástól nagyjából egyenlő távolságra telepítették. A DSN másik két nagy antennája Robledo (Spanyolországban, Madridtól kb. 60 km-re nyugatra) és Tidbinbilla (Ausztráliában, Canberrától kb. 15 km-re) mellett található. A Voyager-2 űrszonda 1986-ban ért az Uránusz közelébe, és már ekkor annyira legyengült az általa küldött jel, hogy megnövelték a 64 m-es goldstone-i antenna átmérőjét 70 m-re, de még így is csak több antennarendszer összekapcsolásával sikerült megfelelő nagyságú jelet kapni. 

show.jpg

1989-ben, amikor a szonda megközelítette a Neptunuszt az eddigi módszerek kevésnek bizonyultak. Az Új-Mexikóban lévő VLA (Very Large Array - Nagyon Nagy Antennarács) rádióteleszkópot vetették be, hogy a segítsenek legyőzni az egyre nagyobb távolság jelentette problémát. A VLA 27 darab független, egyenként 25 méter átmérőjű antennából áll, amik egy dupla vasúti sínpáron mozgó mechanizmus segítségével különböző alakzatba rendezhetőek. A Kapcsolat című filmben is ez az állomás fogta az idegenek jeleit. 

seti_main_1115.jpg

A Neptunusz közeléből érkező jelek vételébe besegített még a Az ausztrál Parkes Obszervatórium - amely egy 64 méter átmérőjű, és egy mozgatható 18 méteres rádióteleszkópból áll, és már az Apolló misszió kommunikációjában is szerepet vállalt - ,valamint a japán Usuda Deep Space Center még egy plusz 64 méteres antennával. Amint láthatjuk jelen állás szerint még a legközelebbi csillagrendszerrel, a 4,3 fényévre található Alfa Centaurival is igen problémás lenne a kommunikáció, feltéve ha eljutnánk oda valamilyen formában.

Ettől még persze nyugodtan küldözgethetünk jeleket az űrbe, de mindenki döntse el maga, hogy mennyire hasznos mondjuk 25 100 fényév távolságra lévő csillaghoz üzenetet küldeni (Arecibói üzenet). Manapság bárki küldhet - némi aprópénz ellenében - üzeneteket a távoli galaxisokba, hiszen már ilyen jellegű üzleti vállalkozások is működnek. PEPSI reklámot is sugároztak már a végtelenbe, és ez bizony nem poén.

A dolgok visszafelé is igazak, tehát a felénk érkező adások is a zajba veszhetnek, feltéve ha nem extrém nagy teljesítménnyel sugározzák azokat, de ettől még lehet keresni őket legfőképpen a SETI (földön kívüli intelligencia keresése) program keretében. A dolog nem egyszerű mai elektromos zavaroktól terhelt világunkban, ez a vakriasztások mennyiségén is látszik. Ezért raknak a nagy antennák mellé egy kicsit, mert a fals jelet az is veszi, és így kiszűrhető. Legjobb megoldás az lenne, ha az űrbe, vagy más rádiószennyezéstől mentes égitestre telepítenénk antennákat. Már létezik egy ilyen műhold, az orosz RadioAstron fedélzetén egy 10 m-es átmérőjű rádióteleszkóp működik, amivel 2011 óta rádiócsillagászati megfigyeléseket végeznek a földi egységekkel együttműködve. 

show_jpg.jpg

Arecibóban van a világ legnagyobb, radarként is használt rádiótávcsöve, amelynek átmérője 305 méter, érdemes azt kiszámítani milyen távolságból tudná egy hasonló "testvértávcső" sugárzását érzékelni. 1 MW kimenő teljesítmény esetén egy hasonló méretű és érzékenységű vevőtávcső 10 000 fényév távolságból még éppen fel tudná fedezni a földi jelet, ha a számításnál a legideálisabb vivőfrekvenciát, és 1 Hz sávszélességet veszünk figyelembe, viszont nagyjából így semmilyen információt nem tudnánk továbbítani.

A SETI program vezető csillagászai, John Billingham és Jill Tarter 2000 környékén kiszámították, hogy a legérzékenyebb rádiócsillagászati berendezéseket több fényévnyi távolságra kihelyezve azok mit érzékelnének a földi rádiósugárzásból. Szerintük a Föld legerősebb rádiósugárzói a legnagyobb teljesítményű TV adók (főleg UHF), valamint a katonai radarok. Egy, valahol a távoli világűrből a Földre irányított arecibói méretű antenna a TV állomásokat 1,8, a katonai radarokat 18 fényév távolságból érzékelné. A felfedezhetőséget természetesen erősen rontja, ha a földi adó nem egyenletesen, hanem impulzusszerűen, továbbá csak egy meghatározott irányba működik.

A SETI program kezdete óta egyetlen egy komoly földönkívülinek hitt észlelést sikerült felmutatni, ez az 1977-ben fogott híres Hűha! jel volt, amiről éppen tavaly bizonyították be, hogy a kibocsátásért egy üstököspár felelős.

Források: wikipédia, űrvilág.hu, egalizer.hu, holdfenyarnyek.wordpress.com, nasa.gov 

 

Milyen messzire jutnak el a rádiójelek? Tovább
A szocialista mágnesvasút

A szocialista mágnesvasút

A szovjet korszakban a külvilág sok mindenről nem tudott ami a birodalmon belül történt, ezért több fejlesztés is észrevétlen maradt, vagy csak évtizedek múlva derült ki, hogy létezett. Így volt ez a mágnesvasúttal is, ami ideális lett volna egy ekkora méretű országban, főleg ha a tervezett 400 km/h végsebességet sikerül elérni.

_-03.png

A Szovjetunió 1986-ban építette meg a Wagon TA-05 névre keresztelt mozdonyt, ami elektromágneses felfüggesztéssel működött (mágnes, vagy levitációs vasút, elterjedt angol rövidítés még a maglev). Az első sikeres próbautat ’86 február 25-én hajtották végre. A 19 méter hosszú és 40 tonna súlyú járműben 65 ember utazhatott volna. Az első tesztek során az utazósebessége elérte a 250 km/órát. A tesztpálya Moszkvától nem messze épült, a projekt azonban a Szovjetunió széthullása miatt 1992-ben leállt finanszírozási problémák miatt. 

soviet-russia-magnetic-levitation-train-1-610x439.jpg

A mágneses lebegtetés és hajtás elve nem újdonság, azt már 1934-ben szabadalmaztatta a német Hermann Kemper. A megvalósítás gondolata a 20. század hatvanas éveiben, Nyugat-Németországban, az USA-ban és Japánban merült fel. A villanymotoroknál a mágneses kölcsönhatás forgatja az állórészben (sztátor) a forgórészt, a rotort. Azonban, ha a hengeres villanymotort a palást mentén felvágjuk és kiterítjük, két hosszú elemet kapunk és a tekercseibe vezetett áram mágneses hatására egymás felett elmozdul. A vonat nem a hagyományos kerék-sín kapcsolatot használja. Kerekek helyett elektromágnesek vannak a szerelvény aljában, amiket a kocsikban lévő akkumulátor táplál. A pálya több méter magas betonoszlopokon fekvő elektromágnesekből áll. Az azonos mágneses pólusok (a pályán illetve a vonaton) taszítják egymást. A maglev számára teljesen különálló pálya szükséges. Nem használhatja a hagyományos vonatokét, és azok sem a maglev pályákat. Mivel nincs súrlódás, a pálya élettartama sokkal nagyobb és kevesebb karbantartást igényel, valamint energiafelhasználása is jóval kedvezőbb a hagyományos vasútnál. Jelenleg nagy sebességű közforgalomban közlekedő maglev vasút csak Kínában van, a többi kisebb helyi közlekedésben vesz részt (pl. repülőtereken), vagy csak teszt állapotban létezik.

soviet-russia-magnetic-levitation-train-4-610x380.jpg

A szovjet levitációs vonat úgy nézett ki, mint ha egy Sci-fi filmből jött volna elő. Szerepet is kapott egyetlen szovjet fantasztikus filmben, amit lentebb láthatunk. A TA-05 fejlesztése olyan időszakban történt, amikor a Szovjetunió éppen darabokra hullott. A projekt leállt még a tesztelési szakasz befejezése előtt, pedig ha sikeresen folytatják nem kétséges, hogy Oroszország lett volna az első, amely ilyen vonatokat üzembe állít.

Pár lelkes ember még abban reménykedik, hogy hátha valakinek eszébe jut újraindítani a projektet, - ha egyáltalán még maradt belőle valami - de erre a gigantikus költségek miatt nagyon kicsi az esély.

Forrás: Wonderrfulengineering.com, Wikipédia

 

A szocialista mágnesvasút Tovább
süti beállítások módosítása