Az első sugárhajtású csupaszárny repülőgép a második világháború záró szakaszában hajtotta végre tesztrepülését, csaknem négy évtizeddel az F-117 Nighthawk megjelenése előtt. Ez a német Horten Ho 229 bombázó volt, más néven Ho IX, vagy Gotha Go 229, de az F-117-tel ellentétben nem lopakodónak készült.
Habár puszta formájának köszönhetően a Ho 229-es radarkeresztmetszete határozottan kisebb volt, mint a többi kortárs bombázónak, - ráadásul fa szerkezettel épült, ezért a radar nehezebben észlelte - ennek ellenére tervezését más szempontok vezérelték, elsősorban a légellenállás csökkentésére irányuló törekvések és a Göring minisztériuma által előírt 3 x 1000 követelmény (1000 kg bombaterhet 1000 km távolságra 1000 km/óra sebességgel). Teljes értékű lopakodó képesség nélkül is úttörő volt a gép a maga idejében.
Horten Ho 229 V3, a Smithsonian Intézet Garber restauráló műhelyében
A Ho-229-et a Horten fivérek, Walter és Reimar tervezték. Ők, mint tapasztalt pilóták és a repülés szerelmesei régóta a csupaszárny koncepció hívei voltak. 1933-tól kezdődően egy sor farok nélküli vitorlázógépet építettek, köztük négy 1941 és 1943 között készült Horten H.IV típust. Így amikor a légiügyi minisztérium bejelentette igényét egy új bombázóra, amely képes hatékony csapást mérni Nagy-Britanniára, a testvérek ezt lehetőségnek tekintették koncepciójuk megvalósítására.
A Horten fivérekkel eleinte nem nagyon törődtek. Nem kaptak munkát, ezért 1939-ben beléptek a Luftwaffe kötelékébe. A háború kitörésével tervezési konzultánsként vettek részt különböző projektekben. Külső szakértőként nem valósíthatták meg elképzeléseiket, és nem kaptak megbízást a saját tervezésre sem. Ennek ellenére tovább dolgoztak, hogy fejlesztéseiket a hadsereg is tudja használni, így született meg a Ho-229. A Luftwaffe 1941-ben kezdett érdeklődni a konstrukció iránt, és felkérték őket, hogy vizsgálják meg a katonai alkalmazások lehetőségeit.
Összesen három repülőgépvázat építettek a Ho 229 projekt részeként: V1, V2 és V3. Az első egy motor nélküli vitorlázó volt. A második, 1944 végén épült, ez az egyetlen motoros prototípus, amely ténylegesen repült. A V3 repülése során hajtóműhiba miatt veszett el és a tesztpilóta halálát okozta.
A szárnyak fából készültek (fenti kép), csak a repülőgép középső traktusa volt fém. A V-3-ast olyan különleges lakkréteggel vonták be, amely eredményeként a gép felülete szokatlanul sima lett. A testvérek állítása szerint ez a gép minimális radarvisszhangot keltett. 1983-ban Reimar Horten kijelentette, hogy szénport is kevertek a faragasztóba, hogy az elnyelje az elektromágneses hullámokat, de erre nem találtak bizonyítékot.
A V3 pilótafülkéje
A V3 soha nem került a levegőbe Németország háborús veresége miatt. A szövetségesek azonban megmentették, és először brit, majd amerikai repülőgéptervezők vizsgálták meg. Ez a félig kész példány ma a Smithsonian Nemzeti Légi és Űrkutatási Múzeum gyűjteményében található.
A konstrukció meglepetést okozott volna a szövetségeseknek. Fegyverzete 30 mm-es Mk 108 gépágyúkból, valamint X-4-es levegő-levegő rakétákból állt. Nagy szárnyfelülete miatt nagy magasságban is gyors és agilis maradt, ezért elfogóvadászként is veszélyes lett volna. 900 km/h-s végsebességét egyetlen amerikai vagy brit gép sem érte el. Sebességét a könnyű vázszerkezetnek is köszönhette, amit a Horten fivérek úgy alkottak meg, hogy a gyártás is egyszerű legyen. A bombázások, és a nyersanyaghiány és a csúszások miatt a Ho 229 nem került sorozatgyártásra, mégis, a Horten fivérek egy tucatnyi változatot terveztek, többek között egy óriásbombázót hat hajtóművel, mely a számítások szerint 12 óra alatt érte volna el New York-ot.
A háború után az USA hatóságai nagyon szerették volna megtalálni és Amerikába "csábítani” a hadizsákmányként lefoglalt fantasztikus Ho 228 és Ho 229 modelleket megalkotó Horten fivéreket, ők azonban a háborút követően Peron Argentínájába menekültek. Ugyanez történt a Focke-Wulf sok előremutató modellt megalkotó tervező-főmérnökével, Kurt Waldemar Tankkal, aki az argentin légierő számára kifejlesztette annak első sugárhajtású gépét, a Focke-Wulf Ta–183 terveit továbbfejlesztve.
Nem a Horten fivérek voltak az egyetlenek, akik megszállottjai lettek a repülő szárny ötletének. Körülbelül három évvel később a levegőbe emelkedett az YB-49, Jack Northrop óriás stratégiai bombázója, amely a csupaszárny elvet alkalmazta. Soha nem jutott túl a prototípus szakaszán sem. A csupaszárny lopakodók kora évtizedekkel később jött el, amikor az F-117 Nighthawk éa a B-2 Spirit színrelépett, valamint napjainkban a B-21 Raider (fenti kép).
Források: jetsprops.com, wikipédia, legibazis.hu, Craig Bowman
