Lazarbibi

Játékgépek a múltból

Játékgépek a múltból

Milyen kincseket rejt egy elhagyott hajó

slide_280335_2096274_free-min.jpg

Egyre ritkábban találkozhatunk un. árkád gépekkel, vagyis a klasszikus pénzbedobós játékgépekkel. 1966-ban jelentek meg az első példányok, amik még tisztán mechanikusak voltak, később a hetvenes években fokozatosan számítógép alapú videojátékokká alakultak. 2000 után a játékkonzolok és az internetes játékok szép lassan kiszorították őket, de valószínűleg ma is létezik néhány retró hely ahol pár darab még üzemel. Nehéz dolguk van a gyűjtőknek, mert az árak egyre magasabbak és szinte minden példányért meg kell küzdeni pl. volt kocsma tulajdonosokkal, akiknél még fellelhető esetleg pár kóbor példány. Ki gondolná, hogy egy elhagyott hajón található az ilyen gépek kincsesbányája.

dukeoflancaster_1.jpg

Belfastban épült a "Lancaster hercege", ami 1956 és 1970 között kiránduló hajóként működött. Írország, Skócia és Európa szerte szállította az utasokat a British Rail hajózási társaság égisze alatt. A maga idejében luxusnak számított a felszereltsége, ez az első osztályú társalgó berendezésén is látszik lentebb. Később 1970-ben átalakították kompnak, a hátsó fedélzetre vágtak egy ajtót és Sealink néven járta tovább a tengereket. Utolsó útjára 1978-ban indult, utána eladták egy Liverpooli székhelyű cégnek, ami szabadidőközpontot szándékozott nyitni a hajón.

dukesintz2.jpg

Lancaster hercege 1979 augusztusában érkezett végső állomáshelyére Llanerch-y-Morba, Észak-Walesbe, hogy új életet kezdjen. Tervbe vették még, hogy szállodává alakítják, de ez soha nem valósult meg. A hajóra különféle szórakozási lehetőségeket telepítettek, többek között telepakolták a fedélzetet árkád játékokkal. Lenti képen egy eredeti szórólapot láthatunk. A "The Fun Ship" ahogy ismertté vált gyorsan népszerű turisztikai attrakció lett, munkahelyeket teremtett és hozta a hasznot a tulajdonosoknak, de a móka nem tartott sokáig.

dukeoflancaster_5.jpg

Egy bonyolult jogi küzdelem kezdődött a helyi önkormányzattal, aki attól tartott, hogy a hajó jelenléte tönkreteszi a helyi vállalkozásokat. A "The Fun Ship" rövid életű volt, és gyorsan be kellett zárni. Az indok végül az lett, hogy a hajóhoz csak az észak-walesi vasútvonal hídján keresztül lehet eljutni, amely túlságosan alacsony volt a sürgősségi járművek számára. Ez azt jelentette, hogy az aranykorból több mint 50 árkád gép maradt bezárva a belsejében. Az idő múlásával persze a hajó kezdett lepusztulni és erősen rozsdásodni, majd nagyrészt feledésbe merült, csak a helyiek emlékeztek rá mi is volt valamikor. Senki nem járt arra, a tulajdonosok pedig kijelentették, hogy nem tervezik eladni. Csendben kezdett szétrohadni a rakományával együtt.

dukeoflancaster_7.jpg

Egészen 2009-ig nem történt semmi, ám ekkor egy Urbex közösség - akik elhagyott dolgokat kutatnak - felfedezte magának a hajót, és elkezdett képeket posztolni róla. Valakinek sikerült elérnie a hajó belsejét is, ahol kísérteties fotók készültek a kabinokról, és feltűntek a játékgépek is. Persze ez nem kerülte el a brit árkádgyűjtők figyelmét sem, és Oliver Moazzezi vezérletével - aki a legismertebb volt közülük - megpróbáltak kapcsolatba lépni a tulajdonosokkal.

Oliver 8 hónapi keresés és telefonálgatás után talált egy szálat, a tulajdonos egyik rokonát. Ez a családtag végül sikeresen felvette a kontaktust a hajó gazdáival, és megszületett a megállapodás. Az árkádgépek eladásra kerültek, és előtte meg lehetett tekinteni őket. 2011 februárjában Oliver és két gyűjtőtársa bejárta a fedélzetet, végigsétált a lépcsőkön és felfedezték a gépeket. Az első látogatás során pontosan feltérképeztek mindent, hogy miből mennyi van és milyen állapotban. Néhány igen ritka darabot is találtak. Nem akarták elhinni, hogy ezek a játékok már itt pihentek 1983 óta, amikor a hajót bezárták. 30 éven keresztül várták megmentőiket, és azon tűnődtek, hogy játszik e még valaki rajtuk. 

Oliver és csapatának gyorsan kellett cselekedni, mert az eladó csak 10 napot adott a vásárlóknak, hogy a gépeket eltávolítsák a hajóból. Egyetlen megoldás létezett arra, hogy a játékok lekerüljenek a külső fedélzeten keresztül: darut kellett bérelni. Innentől kezdett logisztikai rémálommá változni a dolog, de a vevők nem hátráltak, még több gyűjtőt szerveztek be, hogy összejöjjön a pénz a projektre. 2012. február 4-én a megállapodás szerinti időpontban körülbelül 15 gyűjtő és rajongó érkezett Európából, hogy megkezdjék a mentési akciót.

Sikerült több mint 50 klasszikus játékgépet megmenteni, amik 1980 és 81 környékén - az árkád játékok fénykorában - készültek. Ezek a gépek már biztonságban vannak, napjainkra már elkészültek a javításukkal. Hogy mi lesz a hajó további sorsa? Nem tudja senki, de időközben - mint a nyitóképen is láthatjuk - Európa leghíresebb utcai művészei is birtokukba vették.

Forrás: arcadeblogger.com 

Játékgépek a múltból Tovább
Retró sci-fi műszerfalak

Retró sci-fi műszerfalak

Nem is gondolnánk milyen hihetetlen koncepciók születtek autós fronton a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években. A processzorok tömeges megjelenése és az űrkorszak érzések mai szemmel is  elképesztő megoldásokra sarkallták a tervezőket. Főleg az olasz tervező irodák diktálták a tempót.

Néhány tanulmány műszerfalát fogjuk megvizsgálni a teljesség igénye nélkül. Nem valószínű, hogy kitalálnánk melyik évben készültek, hiszen több megoldással a mai autókban is találkozhatunk.

Volvo Tundra 1979-ből már digitális kijelzésekkel.

bertone_volvo_tundra_1979.jpg

A nagy zöld diagram a fordulatszámot volt hivatott jelezni.  Bertone ezen alkotása később a Citroen BX formájában élt tovább, de már ennek a műszerfalnak a szelídített verziójával. A BX 1985-től viszont elérhető volt a lent látható videojátékhoz hasonlatos kijelzővel.

e043a7c11e904e02a6af03f28392f0a3.jpg

Szintén Bertone mester alkotása a MAZDA MX-81.

1981_bertone_mazda_mx_81.jpg

1981-ben igen erősen meglepődött az, aki benyitott ebbe az autóba, mert nem sok mindent látott egy kicsi színes tévén kívül. Persze ez még nem LCD volt, hanem katódsugár cső, és ennek a képernyőjén jelent meg az összes adat, emiatt a kormányt egy gumiszalaggal helyettesítették, hogy még véletlenül sem takarjon ki semmit. 

 Egy még futurisztikusabb Mazda 1985-ből.

020-1.jpg

Az MX-03 minden tekintetben az autóipar csúcsát képviselte akkoriban. Olyan műszaki csemegéket vonultatott fel, mint például a Head-up Display, vagyis a menetadatok szélvédőre vetítése.

Italdesign Aztec 1988-ból

aztec-13.jpg

A kétüléses koncepcióautóban a sofőrt és az utast elválasztották egymástól, így csupán fejhallgatók és mikrofonok segítségével tudtak kommunikálni. LCD híján SONY Trinitron televízió középen, ezen ment  a navigáció, de nem hiszem hogy GPS, inkább valamilyen földi adóhálózattal sugárzott helymeghatározó rendszer.

Volkswagen orbit 1988

vw_orbit.jpg

Erről a modellről nem sokat tudunk, de szintén az Italdesign munkája. Persze mint lentebb láthatjuk a Ford sem maradhatott ki a vagánykodásból.

Ford Probe I. 1979

ford_probe.jpg

Na itt aztán minden van. Philips orsós magnóról ismert nyomógombok, jobb szélen képcsöves tv, mellette valami billentyűzet szerűség. Mintha az egész kormány konzol mozgatható lenne. Sajnos ezen az egy képen kívül semmilyen információ nem lelhető fel a modellről.

Ford Maya 1984-ből

84id_ford_maya.jpg

Szintén az olaszok tervezték, egészen űrtaxi hatású belső. A kormányt telepakolták kapcsolókkal.

Citroen Karin 1980-ból

citkarin.jpg

Jócskán megelőzte korát ez a formavilág, még mai szemmel is modern, ha eltekintünk attól, hogy nincs benne LCD kijelző. A kormányoszlopon van minden, a közepén még telefon billentyűzet is. A tolató kamera őse is megtalálható benne, hiszen tükröket nem terveztek bele. Az akkori kamera méretekkel ez elég érdekes lehetett.

Citroen Eole (1986)

citroen_eole.jpg

Még mindig nagyon jól mutat ez a belső tér. A CD játszó levehető, hogy bármelyik utas szabadon kezelhesse.

A végén még nézzünk meg egy különleges irányzat két képviselőjét, az egyik a Maserati Boomerang 1972-ből.

maserati_boomerang.jpg

Ebben nem volt semmi digitális, de a kormány közepébe pakolt műszerek mégis űrkorszaki hatást kölcsönöztek a belsőnek. Egy másik hasonló koncepció 1985-ből a Buick Wildcat.

wildcat.jpg

A Star Trek első szériájában ha lett volna autó az biztosan így nézett volna ki belülről.

Források: wikipédia, pinterest

  

Retró sci-fi műszerfalak Tovább
Radar-sziget

Radar-sziget

150113-f-ot300-032.jpg

Amerika első vonalbeli őrszeme egy távoli szigeten van Alaszkától 2300 kilométerre, ahol az egyetlen emberi település egy repülőtér, az Eareckson Air Station. A sziget annyira közel van Oroszországhoz, hogy aki repülővel érkezik tiszta időben láthatja az orosz partokat. Itt, a Shemya-szigeten található a Cobra Dane radar, amely 1977-ben kezdte meg működését, elsődleges feladata a szovjet rakétakísérletek nyomon követése volt.

sziget.PNG

Az 1990-es évek elején modernizálták, majd számos fejlesztést hajtottak végre rajta. 1994 áprilisáig az Egyesült Államok Űrfelügyeleti Hálózatának (SSN) részét képezte, de költségvetési okokból ezt a feladatot akkor megszüntették. Az SSN 1957-óta követ minden 10 centiméternél nagyobb tárgyat az űrben, de természetesen főleg az aktív műholdak érdeklik. 

A Cobra Dane, vagy gyártási kódja szerint AN / FPS-108 radar tervezése már 1972-ben megkezdődött. A projekt kivitelezésére kiírt pályázatot a Raytheon cégcsoport nyerte meg. Az építendő radar legfontosabb feladata a külföldi interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) és a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták (SLBM) tesztelésének nyomon követése, valamint adatok gyűjtése Kamcsatka környékéről és a csendes-óceáni területekről. 

cobra-dane-dfst8404791.jpg

A Cobra Dane antennája 29 méter átmérőjű, a 1215-1400 MHz-es sávban működik, és összesen 34 768 különálló fázisvezérelt egységből áll, köztük 15 360 az aktív sugárzó elem (fenti kép). A radar csúcsteljesítménye 15,4 MW, átlagosan pedig 920 kW szükséges a működéshez. A maximális hatótávolság 14 000 km, de 2000 km messziről még az 5 cm átmérőjű tárgyakat is képes követni, akár 120 darabot is egyszerre. Ezt az ODERACS-kísérletekkel tesztelték, ami abból állt, hogy még a Discovery űrsikló állított pályára olyan műholdat, ami különböző méretű tárgyakat lőtt ki magából. 

cobrainside.jpg

Kezdetben egy Control Data Corporation Cyber74 mainframe számítógépet alkalmaztak az adatfeldolgozáshoz. A radar adatait a NORAD (Northwest Aerospace Defense Command) központ fogadta a Colorado Springsben található Peterson légibázison. A kilencvenes évek elején az összes számítógépes hardvert és szoftvert lecserélték.

Az 1999-es ODERACS teszteket követően bebizonyosodott, hogy a radar az egészen kis méretű űrszemetet is képes nyomon követni, ezért még ugyanebben az évben újra bekerült az SSN rendszerbe, de csak 25%-os csökkentett üzemmódban. A Cobra Dane 2003 márciusától indult el ismét maximális teljesítménnyel . Mostanában is az SSN egyik érzékelőjeként funkcionál, valamint szerves része az Egyesült Államok nemzeti rakétavédelmi rendszerének is. 2015-ben újabb modernizálási csomagot fogadtak el, és az üzemeltetést átadták a Légierő Életciklus-Menedzsment Központjának, ami általában azokért a dolgokért felel amik jócskán túlhaladták tervezett működési idejüket.

Az alábbi kis videón egy leszállást láthatunk a Shemya szigetre, amelyen érzékelhetjük, hogy a világ végén vagyunk.

Források: popularmechanics.com, wikipédia,mostlymissiledefense.com

 

Radar-sziget Tovább
Élet a videoklip előtt

Élet a videoklip előtt

1981. augusztus 1-én, 12.01 perckor az MTV leadta az első videoklipjét, ami egy korszak kezdetét is jelentette. Ez a médiatörténeti szerzemény a "The Buggles: Video Killed the Radio Star [A videó megölte a rádiósztárt]" című dala volt. Később sokak szerint az internet megölte a videósztárt, de ez nem teljesen igaz, inkább új frontot nyitott neki.

Videoklip persze 1981 előtt is létezett csak másképp hívták, és a készítők részére korlátozottabb lehetőségek álltak rendelkezésre. Zenés kisfilmeket már a televízió megjelenése előtt is lehetett nézni, először a moziban, később külön erre a célra kifejlesztett zenegépeken. A szakirodalomban a videoklipek legkorábbi formájaként Henry Keazor és Thorsten Wübbena a korai film hangosfilmes, pontosabban hangzófilmes kísérleteit, Edison 1894/1895-ös kinetofonját, illetve a Léon Gaumont által 1902 szeptemberében bemutatott phonoscène-t nevezik meg. A korai mozi kísérletekből származtatott videoklip-ősnek az ún. soundiest, a jellemzően promóciós célzattal létrejött zenés rövidfilmeket tartják.

A poszt célja bemutatni azokat a készülékeket, amelyeken a mozin és a televízión kívül videoklipet lehetett nézni. Ezek főleg pénzbedobós zenegépek voltak, amiket általában bárokban, éttermekben, klubokban, pályaudvarokon helyezték el. Az első soundie - amelyről tudunk - 1926-ban készült és a felvétel célja a Vitaphone hangosfilmes technológiájának demonstrálása volt, vagyis nem az előadók vagy a zenei stílus népszerűsítése, illetve a dalok eladása céljából csinálták. Kezdetben a soundie-kat kizárólag a mozikban vetítették, majd 1939-től kezdve az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában kezdett kiépülni a zenegép-hálózat köréjük.

panoram01.jpg

A Panoram volt az egyik legismertebb audiovizuális zenegép-típus akkoriban, amit a chicagói Mills Novelty Company dobott piacra, és rövid időn belül hatalmas sikerre tett szert. A Panoram gépben hat-nyolc darab 16 mm-es, általában három perces fekete-fehér zenés kisfilmet lehetett megnézni, de nem volt lehetőség kiválasztani a dalok sorrendjét, ezért le kellett játszatni az összeset. A lenti képen láthatjuk, hogy egy ilyen készülék teljes egészében csöves elektronikát - akkoriban még más nem lévén - , valamint egy vetítőgépet tartalmaz. 

panorambele.jpg

A Panoram gépek fénykora 1939‒1946-ra tehető, ez idő alatt több ezer soundie-t forgattak, amelyeken szinte minden stílus képviseltette magát. A második világháború után a televízió előretörésével ez a zenés kisfilmes forma elveszítette közönségét.

Ezután hosszú szünet következett, de 1958-ra megszületett a rövidfilmes zenegépek következő generációja. Mivel az akkori televízió kis méretű és fekete-fehér volt, ezért értelemszerűen a nagy színes képernyővel lehetett felkelteni az emberek érdeklődését. Franciaországban készült el a Scopitone nevű szerkezet, ami a Panoram technológiáján alapul, de annál lényegesen fejlettebb volt. A Scopitone-zenegép 36 zenés kisfilmet tartalmazott, és elődjével ellentétben lehetőséget biztosított a fizető nézőnek a zeneszám megválasztására, újra lejátszására, illetve a lejátszási sorrend összeállítására. 

s5003657.jpg

Az első gépet egy metróállomáson helyezték üzembe 1958-ban, de később főleg szórakozóhelyekre telepítették őket. A Scopitone-filmek szándékosan egzotikusak voltak, domináltak a vad színek és a bikinis lányok, tehát férfi célközönségre tervezték őket azzal a hátsó szándékkal, hogy az alkoholszint növekedésével egyre több pénzt fognak bedobálni a készülékekbe.

Az Egyesült Államokba 1964-ben érkezett a Scopitone, egy Chicagó (Tel-a-Sign) cég újratervezte a gép külsejét, de a mechanikus belső részek ugyanazok maradtak, valamint az amerikai gépben már tranzisztoros végerősítő dolgozott. A francia modellből ötszáz darab készült, állítólag sokkal megbízhatóbb volt mint amerikai társa, amiből 700-at gyártottak. A gépek belsejében (lenti kép) a 36 film körhinta szerűen helyezkedett el, és persze tartozott hozzájuk még 36 üres orsó, amire lecsévélődtek. A zeneszám kiválasztásakor a körhinta elfordul, és a megfelelő tekercs a vetítőgép elé kerül. Az amerikai kisfilmek Technicolor eljárással készültek, és még ma is ragyogóak a színek rajtuk, a franciák viszont kifakultak egy idő után. 

scopitone005.jpg

A Scopiton gépekkel nagyjából egy időben lépett piacra Európában a Cinebox, ami egy olasz filmes zenegép volt, és Rómában az Ottico Meccanica Italiana gyártotta. 1963 tavaszán kezdték forgalmazni az amerikai piacon, még a Scopitone előtt, de soha nem volt olyan népszerű. 1965-ben a Cinebox-ot átnevezték Colorama-nak az Egyesült Államokban. 1966-ban teljesen újratervezték. 1965 nyaráig 612 film készült hozzá. A Cinebox egy három perces kisfilmet 25 centért játszott le, és 40 darabot tudott kezelni egyszerre. 1961-ben a Cinebox gépeket helyeztek el az óceánjárókon, ezek annyiban különböztek a többitől, hogy rajzfilmeket és rövidebb vígjátékokat mutattak be, és 5 darab 40 perces filmtekercs volt bennük. 

cinebox01.jpg

A hatvanas évek végére csökkent az érdeklődés a kisfilmes zenegépek irányába, a Scopitone utolsó hivatalos filmje 1978 végén készült. Később az összes addig gyártott zenés kisfilmet kiadták DVD-n, és java részük ma is elérhető a YouTube videómegosztó oldalon, mint például a lenti Neil Sedaka produkció.

A gépek teljes kihalása után is forgattak még un. Scopiton stílusú videoklipeket. A lenti videón egy Scopitone gépet láthatunk működés közben, és természetesen fergeteges klip fut rajta.

A videoklip hivatalos megszületése után is volt egy videó-zenegépes próbálkozás, a Pioneer féle Laser Juke, amely 8 hüvelykes LaserDisc-et játszott le egy automata váltó mechanizmussal. A Pioneer 1990 körül vezette be, és a készülék 10 lemezt tudott kezelni, amelyek mindegyike 10 zeneszámot (oldalanként 5) tartalmazott NTSC analóg videóval és hanggal. Mint a lenti képen is láthatjuk itt már televízió készülék csücsült a zenegép tetején. 

laserjuke.JPG

A lemezeket általában a Pioneer-től kölcsönözték, és több mint 380 féle szerepelt a kínálatban. A rendszer legalább 2002-ig létezett. A Laser Juke nevet a Pioneer egy teljesen más Compact Disc alapú zenegép elnevezésére is használta. 

Források: wikipédia, scopitonarchive.com, filmtett.ro, uj.apertura.hu 

Élet a videoklip előtt Tovább
Szaddám Huszein csodafegyvere

Szaddám Huszein csodafegyvere

A szuperágyú, amivel el lehet lőni Izraelig

Gerald Vincent Bull, a világ legnagyobb tüzérségi szakértője 1990 március 30-án gyilkosság áldozata lett Belgiumi lakása előtt. Amikor a 62 éves tudós lerogyott a földre egy álom is véget ért, egy szuperágyú megépítésének álma, amely képes műholdakat juttatni az űrbe, vagy tüzérségi lövedékeket lőni akár ezer mérföld távolságra lévő ellenséges területre. Halála után két héttel a brit vámhatóság nyolc hatalmas, 1 méter átmérőjű és 60 méter hosszú acélcsövet foglalt le. A papíron kőolaj kitermeléshez készült alkatrészeket egy brit acélmű gyártotta, és arra vártak, hogy Irakba szállítsák őket a szuperágyú utolsó darabjaiként. Egy hónapon belül még öt másik európai országból is indultak volna alkatrész szállítmányok a Babylon projekthez, ami több volt mint fegyver, inkább egy ragyogó tudós drámája, aki csalódott a nyugati hatalmakban és a világ egyik legvéresebb rendszerével szövetkezett, hogy álmait megvalósítsa. 1985-től kezdve Irak több száz tüzérségi eszközt vásárolt meg Bulltól.

Gerald Bull 1928-ban született Kanada Ontario tartományában, 22 éves korában az egyik legfiatalabb diák, aki a Torontói Egyetemen doktori címet szerzett. Megvetette az elméleti tudósokat és a bürokráciát. Egy német nő változtatta meg az életét, aki megkereste Bullt. Ő egy olyan mérnök lánya volt, aki az első világháború idején a Párizs-ágyú projekten dolgozott. Az ágyút, amelyet a Krupp-művek fejlesztett ki és gyártott le, 1918. március 23-án vetették be először Párizs ellen. A mázsás lövedék körülbelül 1600 m/s (!) sebességgel elindult útjára, és ahhoz, hogy el tudják érni a 120 kilométerre fekvő Párizst, a röppályát úgy számolták ki, hogy a lövedék a legmagasabb pontján több mint 40 kilométer magasan utazott, és ezzel az első ember által készített tárgy lett, ami kijutott a sztratoszférába. Maga a repülés kb. három percig tartott, és meglepő, de a nagy magasság, és a hosszú időtartam miatt a Föld elfordulását is bele kellett kalkulálni a ballisztikus pálya tervezésébe. A Párizs-ágyú túl későn érkezett ahhoz, hogy az első világháborút Németország javára fordítsa, de hihetetlen technikai diadal volt feltalálójának, Fritz Rausenbergernek, a Krupp tüzérségi fejlesztő és gyártó részleg vezetőjének.

A három hatalmas fegyver eltűnt a háború vége előtt, és a tervük titka látszólag elveszett örökre. A német látogatón keresztül azonban Bull a Rausenberger család archívumában egy nem publikált kézirathoz jutott, amely felvázolta a fegyver felépítését és képességeit. Abban a pillanatban megszületett az a megszállottság, ami ezután uralta és meghatározta Bull életét. Az 1961-ben indult HARP projekt is nagyrészt Gerald Bull , az ellentmondásos, de rendkívül sikeres ballisztikai mérnök lobbizására kezdődött.

harp-elevated.png

A HARP (High Altitude Research, nem keverendő a HAARP-al) projekt az Egyesült Államok és Kanada közös programja volt azzal a céllal, hogy alacsony áron juttassanak el a világűrbe eszközöket, ellentétben a költséges és sokszor kudarcot valló rakétákkal szemben. Az Egyesült Államok hadserege, a kanadai védelmi minisztérium és a McGill Egyetem támogatásával felépítették a kísérleti helyet Barbados szigetén. Az elkészült „puskacső” többször is használható és könnyen karbantartható volt. Bár Bull és csapata ért el részleges eredményeket, a vietnami háború költségei és a kutatások irányába táplált bizalmatlanság miatt a szuperfegyver programot törölték 1967-ben. A projekt visszavonása után a kísérleti ágyú megmaradt a helyén, ahol a mai napig rozsdásodik (lenti kép).

abandoned-harp-gun.jpg

Az 1970-es években ismét ott volt a lehetőség a projekt újraindítására, de addigra a világ legnagyobb része már nem keresett szuperfegyvereket, vagyis Bull terveire többé nem volt igény – legalábbis a hagyományos nagyhatalmak körében. Bull soha nem mondott le az ágyúval kilőtt műhold ötletéről, ezért pénzforrásra volt szüksége. Egy Kanadában bejegyzett céget hozott létre, és fegyverkereskedelembe kezdett. Az 1970-es és 1980-as években új tüzérségi fegyvereket fejlesztett ki, amelyek drámaian felülmúlták az összes addigit. Ezeket eladta Dél-Afrikába , majd Irakba, amiért letartóztatták és börtönbe került, később a szabadon bocsátását követően Brüsszelbe költözött.

Abban az időben, amikor Bull szakértelmét bármely szuperhatalom szívesen kamatoztatta volna, ő mégis úgy döntött, Szaddám Huszeinnek ajánlja fel szolgálatait. 1981-ben az iraki kormány megkereste Bullt, és nagy érdeklődést mutattak a tudós szuperfegyvere iránt, amely számukra az irak-iráni háború eldöntésével kecsegtetett, ezen túl pedig hozzásegíthette volna Szaddám Huszeint azon ambíciójához, hogy Irakot az arab világ vezető hatalmává tegye. Akkoriban még nem volt olyan éles nyugatellenesség a Közel-Keleten, így Bull megkeresésében nem volt semmi megbotránkoztató. Így vált Bull egyik legnagyobb mecénásává az Iraki kormány. Irakban folytatta munkáját, meggyőzte a vezetőket, hogy építsenek egy új szuperágyút, a Project Babylon-t. Szaddám Huszein beleegyezett abba, hogy finanszírozza a projektet, de csak akkor, ha a Bull segít a Scud rakéták korszerűsítésében. Bull tisztában volt azzal, hogy Irán és Izrael lesz a célpontja legújabb fejlesztéseinek.  

p03mxz99saddam.jpg

1988-ban az iraki kormány 25 millió dollár tőkével beszállt Bull Babilon-projektjébe – ez volt az első igazi űrfegyver program Irakban. Az első lépcső a prototípus Bébi Babilon megalkotása volt, amely 350 milliméter átmérőjű tüzérségi cső, a második lépcsőfok pedig maga a célként kitűzött Nagy Babilon, amely 156 méter hosszú, 1 méter széles furatú cső lett volna, nagyjából 1510 tonnás súllyal és 45 fokos szögbe a hegyoldalba vájva (lenti kép). A Nagy Babilon képes lett volna egy 600 kg-os lövedéket akár 1000 kilométerre is eljuttatni, ezzel Irak számára lőtávolba került volna Kuvait és Irán is. Egy kéttonnás segédrakétával felszerelt 200 kilogrammos műholdat is sikerült volna feljuttatni vele az űrbe. A fellövés költségei 1727 dollárra süllyedhettek volna kilogrammonként, ami csak töredéke a NASA 22 ezer dollár kilogrammonkénti költségeinek. 

big-babylon-2-610x375.jpg

A projekt azonban rengeteg akadályba ütközött. A lövedék meghajtása volt a legnagyobb probléma, mivel a cső hossza miatt teljesen új megoldásokat kellett alkalmazni, mint a már létező ágyúk esetében. A másik probléma, hogy a fegyver működése esetén tálcán kínálta volna fel magát az ellenség légierejének. Képtelenség volt mozgatni, ha egyszer elsütik, mindenki tudja hol van. A fegyver „visszarúgó” ereje pedig óriási, 27 ezer tonna erejű lett volna, ami egy nukleáris robbanásnak felelne meg, rendkívül erős földrengéseket okozva. Az iraki kormány, és Szaddám Huszein azonban ragaszkodtak a fegyverhez, mert látták benne a potenciált a kémműholdak fellövése és a nagy hatótávolságú fegyverek területén.

1989-ben elkészült a Bébi Babilon, 45 méteres hosszával és 350 mm-es átmérőjével, ami 750 kilométerre volt képes eljuttatni egy lövedéket. Az alkatrészeket Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban és Olaszországban gyártották. 1990 márciusában Bull professzort lelőtték. A gyilkosság felderítetlen maradt, szemtanúk nem voltak. A rendőrség a helyszínre érkezve 20 ezer dollár készpénzt talált Bull lakásán. Többen a Moszadnak tulajdonították Bull meggyilkolását, mivel Izraelnek semmiképp sem lehetett érdeke, hogy Irak ballisztikus technológiája fejlődjön.

p03my091-770x470.jpg

Irak pedig közben lerohanta Kuvaitot. A háború végén az ENSZ lefoglalta és megsemmisítette a Bébi Babilon-t, ugyanerre a sorsra jutott a Nagy Babilon számos komponense is. A megmaradt darabokat viszont kiállították a Royal Armouries Múzeum állandó kiállításán: két, egymáshoz csavarozott óriási acélcsövet, amelyek elég szélesek, hogy egy ember kényelmesen átkússzon rajtuk. A kiállításon látható két objektum az avatatlanok számára csupán két hatalmas fémhengernek tűnhetnek, de ezek a fémalkatrészek az utolsó megmaradt darabjai Gerald Bull örökségének.

Kérdés marad, hogy a technológiának van-e jövője, mert számos kutatás elsőbbséget élvez vele szemben, már ami az űrutazást illeti, és mivel az iraki kutatás nagy része kárba veszett, nem biztos, hogy valaha is újra elővennék a terveket. Egyes források szerint a szuperágyú 3-4 fejlettebb példánya is szolgálatba állt a második Sivatagi vihar során az iraki hadseregben, de erre nem találtak bizonyítékokat. A témát "A szuperágyú" című film is feldolgozta.

Források: BBC, wikipédia, korkep.sk  

 

Szaddám Huszein csodafegyvere Tovább
Elektromodul

Elektromodul

Hogyan jutott el a fejlett nyugati technológia a szovjet fegyverekbe

Az Elektromodul és kapcsolatai

A cég a hazai elektromos ipart látta el alkatrészekkel a szocialista éra alatt, és kiemelt területéhez tartozott például a COCOM-listás mikroprocesszorok beszerzése is. Jelentős embargós szállítója volt a belügyi és a katonai titkosszolgálatnak, de tevékenysége kevésbé keltette fel az embargó betartását ellenőrző hatóságok figyelmét, mint a Videoton. Sőt láthattuk, hogy az Intel 8080 beszerzése miatt lebukás közelébe került EMO-t végül sikerült fedésben tartani a székesfehérvári vállalat kiállásával - legalábbis egy ideig. Annak ellenére, hogy a cég neve kevésbé volt ismert az amerikai hatóságok előtt, jelentős szerepet játszott a keleti blokk elektrotechnikai fejlesztéseiben: a Videoton mellett az egyik legnagyobb embargós beszerzéseket végző magyar vállalat volt, de emellett a harcászati technológiák beszállítása területén is jeleskedett. 

emo02.jpg

Az embargós csatornák kiépítésének az egyik kulcsembere Fekete György volt, aki a nyolcvanas évek elején az Elektromodul Import Főosztályának vezetőjeként dolgozott. Fekete nemcsak a vállalat profiljába tartozó alkatrész-kereskedelemben teljesített megbízásokat, hanem fegyvereket is importált a blokkba a vállalat fedésével. 1980-ban véletlenül illetéktelen kezekbe került egy árajánlat - a dekonspiráció majdnem politikai bonyodalmakat is okozott -, amely 300 millió DM értékben tartalmazott harcászati eszközöket: 250 kétéltű páncélos felderítő gépkocsi és 50 légelhárító tank beszállításáról szólt a dokumentum. Nyilvánvaló, hogy ezeket a harcászati járműveket közvetlenül a katonai felderítés megbízásából próbálta beszerezni „Fekete György, az MNVK-2. Csoportfőnökség egyik bizalmas kapcsolata", de a végcél minden bizonnyal nem Magyarország volt, hanem a Varsói Szerződést irányító Szovjetunió vagy egy harmadik világbeli ország.

Feketét 1981-ben Münchenbe helyezték az EMO „különleges osztályának” képviselőjének. A „K-osztály a speciális katonai igények kielégítését szolgáló fedőosztály” volt, azonban Fekete nemcsak az MNVK-2. kéréseit teljesítette, a BM részére is szállított embargós termékeket. Tevékenysége feltűnt a német és az osztrák elhárításnak is, a belügy gyanította, hogy tanulmányozzák az EMO üzletkötőjét. A kémelhárítás szerint az ellenséges elhárító szervek tudatos provokációja lehetett, hogy 1984 augusztusában Fekete Györgyöt hazautazása előtt megkereste a Siemens cég egyik alkalmazottja, és egy borítékot adott át neki azzal a kéréssel, továbbítsa azt a Sicontact részére. A határon azonban Feketét szigorú vámellenőrzés alá vonták, és a borítékot, amely tiltott elektronikai berendezéseket tartalmazott, lefoglalták. Feketét ugyan elengedték, de az EMO érintettségét az embargós szállításokban bizonyítottnak tekintették.

Fekete lebukásánál is súlyosabban érintette az EMO szállításait, hogy fény derült az egyik külföldi partner, Richard Müller tevékenységére: „Osztrák sajtóértesülések szerint Nyugaton gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a legmodernebb amerikai elektronikai készülékek Svédországon keresztül a »keleti blokkba« kerülnek. A stratégiai célokra felhasználható anyagok kereskedelmét két, csak papíron létező cég bonyolítja: az Integrated Time AG és a Smitronic AG. Mindkettőnek a német Richard Müller a vezetője, akit a svéd biztonsági szervek azzal gyanúsítanak, hogy a KGB ügynöke. Az értesülés szerint Müller jelenleg szökésben van."

Richard Müller lebuktatása minden bizonnyal az embargós csatornák befagyasztásával foglalkozó amerikai szolgálatok egyik legjelentősebb akciója volt. A ZDF nyugatnémet televízió 1989. január 17-én sugárzott egy egyórás dokumentumfilmet, amelyben egy amerikai börtönben ülő, embargós szállításokban érintett német állampolgárral készítettek beszélgetést. A műsorban bemutatták, hogy az NSZK-ban magyar megbízásból működik egy ügynöki hálózat, amely ellátja a szovjet érdekszférát COCOM-listás termékekkel. Ennek a hálózatnak 1984-ig Richard Müller volt szerintük a vezetője. Az általa beszerzett és leszállított termékek között még kémholdak lehallgatására alkalmas mikrohullámú vevőkészülékek is voltak. Müllert 1974 óta állítólag megfigyelés alatt tartották az amerikaiak, de nem tudták tetten érni, végül 1983 decemberében egyik 3,8 millió USD értékű szállítmányára lecsaptak az NSZK hatóságok. A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadi célokat szolgált volna. A hajó kapitánya rádión azt az utasítást kapta, hogy azonnal kössön ki Hamburgban a rakomány ellenőrzésére, ahol már várták őket az illetékes vámszervek, és az értékes árut lefoglalták. A nyomozás során több olyan szállítási csatornát is lelepleztek, amelyen keresztül Müller intézte az ügyleteit. Az egyik közvetítő cég a svéd Asea-Atom konszern volt, amely ellen az amerikai hatóságok - a BM tudomása szerint - azonnal szankciókat vezettek be, a vállalatot „feketelistára” helyezték. Francia sajtóhírek arról is szóltak, hogy a lefoglalt áruk közül két számítógépet Müller eredetileg egy dél-afrikai admirális közvetítésével rendelt meg az USA-ból, és többszöri tranzitálás után akarta azokat a Szovjetunióba szállítani. De arról is lehetett olvasni a nyugati újságírók jóvoltából, hogy 1982-ben egy elektronikus orgonagyár fedésével vásárolt számítógépeket a Digital Equipmenttől, amelyeket az NDK-n keresztül öt magyar kamion szállított el a Szovjetunióba - a fuvarlevelek szerint irodaszerként. 

emo01.jpg

A hajó rakományának lefoglalásakor Müller állítólag Budapesten tartózkodott, és nem is tért vissza hazájába, hiszen tartott a letartóztatástól. A magyar szervek is féltek, hogy bukása kártyavárként dönti össze a kiépített kapcsolat-rendszereket. Aggodalmuk nem volt megalapozatlan: a hálózat nagy részéhez Müllernek köze volt. Már a nyomozás elején felmerült a Mahart és a Hungaro-camion érintettsége, ez utóbbi hamburgi kirendeltségére ki is vonult a helyi vámhatóság, és nyomozóik házkutatást akartak végezni az irodában. Bemondták két kamion rendszámát is, amelyek a németek információi szerint tiltott műszereket szállítottak a blokkba, és a fuvarleveleikhez a Hungarocamion menetlevelei voltak kapcsolva. Az iroda vezetője úgy nyilatkozott, hogy az említett járművek a kirendeltségre nem jelentkeztek be, ezeknek rakományáról neki nincs tudomása. Azzal nyert időt, hogy jelezte, információt kér a budapesti központtól. Félő volt, hogy más magyar vállalatok embargós szerepére is fény derül. A Videoton hiába próbálta néhány évvel korábban védeni az EMO-t az Intel processzor behozatala kapcsán, Richard Müller kapcsolati hálójában nemcsak az EMO, de annak leányvállalatai is szerepeltek, például az Emotronik, amely több szállítás megrendelőjeként is szerepelt a fuvarleveleken. Az Emotroniknál mindkét hírszerző szerv érdekelt volt, vezetését az Elektromodul mindenkori vezérigazgatója látta el.

Olyan komoly programok is veszélybe kerültek, mivel az ITT svédországi leányvállalata - félve a Müller elleni vizsgálat kiterjesztésétől - leállította magyarországi szállításait. Félelmük nem volt teljesen alaptalan, hiszen a nyomozás során hamar elvezettek a szálak a skandináv országig. Az ITT azonnal visszavonta az embargós készülékek és alkatrészek „hallgatólagos engedélyezését", és kérte az EMO-t, hogy mihamarabb fizessen, és vigye el a már megrendelt termékeket. A hamburgi kikötőben lefoglalt nagy mennyiségű számítástechnikai berendezés és alkatrész szállítását ugyanis a Waltham finanszírozta. A magyar kémelhárítás és hírszerzés fokozott figyelmet fordított a nyomozás fejleményeire, és megkönnyebbülten állapították meg, hogy egyelőre nem jutottak el a Videoton müncheni irodájáig. Nagyobb baj volt azonban az, hogy a rakomány 3,8 millió dolláros értéke gyakorlatilag elveszett a Waltham számára, a cég fizetésképtelenné vált.

Richard Müller lebukása hatalmas lavinát indított el, komolyan veszélyeztette a blokk embargós útvonalait, de kegyvesztett nem lett. Miután körözést adtak ki ellene a nyugatnémet nyomozó hatóságok, a szovjet és a keletnémet titkosszolgálat az NDK területére menekítette az üzletkötőt, ahol tovább folytathatta eddigi munkáját azon cégein keresztül, amelyeket az ellenséges szolgálatok nem fedeztek fel. A belügy értesülése szerint Müller Berlin mellett felépített egy 1000 m2 területű raktárát és egy összeszerelő üzemet, ahonnan folytathatta a következő tervidőszakra rendelt 500 millió USD értékű embargós termékek szállítását a Szovjetunióba. Időközben állítólag a szovjetek segítségével kiegyenlítette tartozásait is, így a Waltham is megkaphatta a pénzét. Richard Müller az utolsó pillanatig szállította a blokkba az embargós termékeket, de a rendszer összeomlásának küszöbén megjelent az NSZK-ban, és feladta magát. Vádat emeltek ellene, és 1,5 millió DM óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. Végül 1989. július 10-én a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt éppen az óvadék összegének megfelelő, jótékonysági célokra befizetendő pénzbüntetésre ítélték, és másfél év felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. 

Peter Schuster, a bécsi Leser Analysis Optics cég tulajdonosa szintén az EMO fontos üzleti partnerei közé tartozott, elsősorban rakétatechnikában használatos elektromos alkatrészeket hozott be Magyarországra, mígnem 1983 májusában New Yorkban őrizetbe vették. Schustert a repülőtéren érték tetten, táskájában állítólag 700 ezer osztrák schílling (ATS) értékű számítógép-alkatrészt akart kicsempészni, amelyek hordozható rakéták irányításához is felhasználhatóak lettek volna. Kiviteli engedéllyel nem rendelkezett, ráadásul útlevelében csak az Egyesült Államokba és Magyarországra szóló vízumokat találtak. Szabadlábra helyezéséért 250 ezer dollár óvadék letételét és 221 ezer dollár büntetés megfizetését kérték az amerikai hatóságok, amelyet cége nem tudott finanszírozni. Ennek ellenére augusztusban mégis kiszabadult, egyes belügyi információk szerint egy magyar származású amerikai kereskedő fizette ki az óvadékot. Schuster szinte azonnal jelentkezett is a Metrimpex nevű magyar külkereskedelmi vállalatnál, hogy biztosítsa partnerét: egy korábban kötött szerződés alapján megrendelt termékek nagy részét már feladták, a többit Schuster személyesen hozza Budapestre. A magyar titkosszolgálatok számára természetesen gyanús volt az osztrák kereskedő újbóli megjelenése, hiszen az amerikai 'szervek bizonyítékokkal a táskájában tartóztatták le, hónapokig volt őrizetben, majd egy előre meghatározott összegnél jóval kevesebb óvadék fejében hirtelen elengedték, és ezt követően Schuster azonnal jelentkezett egykori keleti partnereinél. A magyar elhárítás miniszteriális szintig terjesztette fel jelentését az osztrák kereskedőről, ezt azért látták indokoltnak, mert Schuster bejáratos volt a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetébe (KFKI), rendszeresen szállított az intézménynek különböző alkatrészeket, voltak bizonyos ismeretei az ott folyó kutatásokról, így érzékeny információkat adhatott át akár illetéktelenek számára is. Schuster 1983 októberében személyes találkozót kért a KFKI igazgatójától, ahol elmondta, hogy az osztrák és az amerikai kormány is rehabilitálta, minden megkötés nélkül folytathatja kereskedelmi tevékenységét Magyarország irányába, és ennek demonstrálására máris „rendkívül előnyös ajánlatot tett az intézetben kifejlesztett minilézerek Nyugat-Európában történő értékesítésére.” A magyar szakemberek szerint Schuster a katonai célokra használatos lézert a Közel-Keletre szerette volna továbbítani, cserébe pedig felajánlotta, hogy hasonló típusú, a NATO által használt berendezést hozna be Magyarországra. A kérdéses készülék ekkor már a Magyar Optikai Műveknél (MOM) volt sorozatgyártáson, Schuster velük vette fel a kapcsolatot. Az üzleti tárgyalások végkimenetele ismeretlen számomra, de annyi bizonyos, hogy minden gyanú ellenére 1986 tavaszán Peter Schuster még kapcsolatban állt a MOM vezetőségével. 

emo03.jpg

Természetesen az EMO is tulajdonosa volt több leányvállalatnak, amelyeket felhasználtak az embargós szállítások bonyolításakor. A Modultechnika és az Emotronik neve már felbukkant korábban, a Mikroelektronikai Vállalattal közösen pedig - feltehetően 1984 folyamán - megalapították a Mikromodul nevű céget. A Mikroelektronikai Vállalat létrehozásáról 1980-ban egy kormány-határozat döntött: a cég feladata a kétmilliárd forint értékű mikroelektronikai program végrehajtása volt. A mikrocsipek gyártásához rendkívül bonyolult és drága technológiára volt szükség, ezért a terv az volt, hogy a termelés beindításához megvásárolnak egy olcsó, de elavultnak számító szovjet berendezést, amelyet két-három éven belül modern nyugati géppel cserélnének le. Utóbbi berendezések azonban embargó alatt álltak, a fejlett technológia megvásárlásához külön konspirativ eljárásra volt szükség, ezért „olyan elképzelés alakult ki, hogy egy tőkegyenge vállalatba kellene Svájcon keresztül betársulni, úgy, hogy azok szigorúan titokban tartanák, hogy a termék és kivitelezés Magyarországról származik." Végül a szükséges berendezések beszállítására az EMO-val közösen létrehozták a Mikromodul nevű céget, amelynek pontos konstrukciója nem derül ki az iratokból. 1985 januárjának elejére tervezték az első, jelentős értékű szállítmány behozatalát az országba. Egy nyugati felségjelzés alatt közlekedő kamionba rejtették a hamis fuvarlevéllel ellátott rakományt, vagyis a mikrocsipek gyártásához szükséges mérőautomatákat, azonban a „megfelelő legalizációs úti okmányok ellenére" a kamiont a belga-francia határon feltartóztatták, és a szállítmányt tételesen ellenőrizték. A Mikromodul első beszállítása ezzel meghiúsult, a berendezéseket elkobozták. A közös vállalat további működéséről nincs adatom, felszámolását csak a rendszerváltás környékén kezdték meg.

A magyar mikroelektronikai program ennél nagyobb csapást is el kellett, hogy szenvedjen: 1986. május 16-án a Mikroelektronikai Vállalat több milliárd forintot érő speciális üzemegysége - ahol félvezetőket és csipeket gyártottak - egy gyorsan terjedő és pusztító tűzvész áldozata lett. Az első hírek rendkívül ellentmondóak voltak. Az úgynevezett tiszta szobák szellőztetését biztosító berendezés meghibásodása volt a tűz kipattanásának oka, de feltételezték, hogy a csernobili katasztrófa miatt a légtérbe került radioaktív anyagok távoltartása érdekében kapcsolták ki a szellőzést szándékosan, és az is felmerült, hogy „magasabb külföldi érdekek játszottak közre, hogy a tűz akkor és ott pusztítson." Egyelőre a hivatalos vizsgálat megállapításai alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy emberi mulasztások okozták a milliárdokat érő program meghiúsulását. Azt, hogy mennyire voltak „véletlenek" ezek a mulasztások, a jelenleg feltárt dokumentumok alapján nem tudjuk megmondani. A becslések szerint 1,4 milliárdos kárt okozó tűz kialakulásában és pusztításában az építkezés során - a korrupció és a szigorú határidők következtében - előforduló komoly kivitelezési hanyagságok is közrejátszhattak. A Mikroelektronikai Vállalat speciális üzemének megsemmisülése hatalmas érvágás volt a magyar mikroelektronikai program számára, a gyáregység újraindítására soha nem került sor. 

h_emo_logo.jpg

Az Elektromodul embargós beszerzői közé tartozott egy Jacob Guttmann nevű osztrák kereskedő is, aki Liechtensteinben bejegyzett IPPO nevű cégén keresztül transzferálta az embargós cikkeket Magyarországra, az EMO számára elsősorban rakétaelhárító rendszerekhez szükséges integrált áramköröket szállított, de a Videoton is partnerei között tartotta számon a bécsi üzletembert. Guttmann 1978-tól a Control Data Corporation kelet-európai képviseletét látta el, így az egyik legfontosabb kapcsolata volt a Videotonnak a CDC-vel folytatott kereskedelmi üzletek bonyolításában. Guttmannt megfigyelte a kémelhárítás, és a Budapesti Rendőrfőkapitányság is adatokat gyűjtött a tevékenységéről, mivel felmerült a gyanú, hogy beágyazottsága a külkereskedelemmel foglalkozó magyar cégek egy részéhez korrupción alapul. Ezt a feltételezést erősítette meg a BM egyik SZT-tisztjének átadott tízezer schilling „karácsonyi ajándék", amellyel Guttmann a belügyi tiszt jóindulatát kívánta megszerezni a gördülékeny üzletkötéshez. A tiszt az esetet jelentette feletteseinek, és a pénzt beszolgáltatta a kémelhárítás kasszájába. Guttmann szabad mozgása Magyarországon érdekes, és kérdéseket vet fel, amelyeket megválaszolni a fellelhető dokumentumok alapján meglehetősen nehéz. Több magyar nagyvállalat vezetőjének ismeretségi körébe tartozott, és miközben COCOM-listás árucikkeket szállított a blokkba, a külkereskedők között elterjedt az a pletyka, hogy a BM embere. Ezt megerősítő dokumentumnak nem akadtam a nyomára, az azonban elgondolkodtató, hogy a szerv folyamatosan nyomon követte tevékenységét, és dokumentálta az eközben felmerülő károkat, mégsem tett semmit az üzletember visszaéléseinek megakadályozására. 1979-ben például 50 darab CDC-meghajtót vásárolt a Videoton, azonban amíg a világpiacon 1000 USD körüli áron volt kapható ugyanaz a berendezés, a magyar vállalat darabjáért 6000 USD-t fizetett az IPPO-nak. 1982 februárjában az Elektromodul egy megrendelést adott egy nyugatnémet cégnek, amely vállalta a szállítást, azonban a magyar fél nem tette meg a fizetéshez szükséges lépéseket (nem nyitotta meg a hitellevelet az illetékes banknál), így a szerződés teljesítése elmaradt. Néhány hónappal később azonban ugyanabból az áruból ugyanakkora mennyiséget rendelt ugyanattól a cégtől az IPPO-n keresztül az EMO, ezúttal a szállítmány meg is érkezett a magyar vállalathoz, de 20-25%-kal többet kellett fizetni érte, mint amire az eredeti megállapodás kötelezte volna az importőrt. Az osztrák kereskedő egészen a nyolcvanas évek végéig üzletelt a magyar vállalatokkal: 1987-ben például az évek óta eladhatatlan raktárkészletét ajánlotta megvételre az EMO-nak, amelyre szükség Magyarországon sem volt, így a kémelhárítás információi szerint 20 millió forintos népgazdasági kár keletkezett ezen az egyetlen üzleten. Elegendő indok lehetett Cuttmann embargót kijátszó tevékenysége ahhoz, hogy mindezen visszaélések felett szemet hunyjon az állambiztonság? Amennyiben igen, akkor elég jelentős mennyiségű COCOM-listás terméket kellett Magyarországra szállítania, a fellelhető iratok alapján azonban eltörpülni látszik ez a mennyiség akár a Waltham, akár Richard Müller tevékenysége mellett. A másik ok, ami biztosíthatta Guttmann szabad mozgását az országban, a megfelelő szinten lévő döntéshozók korrumpálása lehetett. Több vállalatvezető esetében a lefizetés meg is történhetett, azonban ez önmagában még kevésnek tűnik, különösen annak tükrében, hogy a BM kémelhárítása azért is gyanakodva nézett Guttmannra, mert információjuk szerint „a bécsi cionista választmány teljes jogú tagja" volt. Márpedig Magyar-ország 1967-ben megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, amelyet 1989-ig nem is állított helyre, így a zsidó állam és minden hozzá kapcsolódó szervezet a hivatalos politika szerint ellenségnek számított, az elhárításnak kötelessége volt a cionista szervezetekkel kapcsolatban álló személyek megfigyelése, az esetleges magyar érdekek sérelmének a kivédése. Guttmann személyével kapcsolatban felmerült az izraeli hírszerző szervekkel való együttműködés is, 1979-ig ezért tartották megfigyelés alatt, gazdasági tevékenységét azonban sem akkor, sem utána nem akadályozták. A kémelhárítás nem ismert minden rá vonatkozó információt, ugyanis megjegyzésük szerint Guttmann anyagait valakik zárolták, így akkor sem tudott érdemben fellépni a szerv, amikor egy SZT-tisztjén keresztül arról értesült, hogy az osztrák kereskedő az izraeli Koor Tradinget akarja bevezetni az EMO-hoz azzal az ígérettel, hogy a konszern bécsi leányvállalatán keresztül biztosíthatják a további embargós szállításokat. 

A Koor Trading már évek óta jelen volt a magyar külkereskedelmi kapcsolatokban, és minden jel arra mutatott, hogy valóban biztonságos csatorna lehet a tiltólistán szereplő árucikkek beszerzésénél, ugyanis az Egyesült Izzó Rt. partnercégeként ismert izraeli vállalkozás nem szerepelt azon a „feketelistán", amelyet az Egyesült Államok illetékes hatósága állított össze az embargós szállításokat végző nyugati cégekről. A Koor Tradinggel kapcsolatos információkat a magyar szervek megosztották a szovjet állambiztonság helyi rezidensével, I. Sz. Rozanovval is, mivel Izrael a blokk országai számára az egyik legfőbb ellenségnek volt kikiáltva. A szovjetek nem is nézték jó szemmel a vállalat magyarországi térnyerését, amelyre meg is volt minden okuk. A Koor Industries Ltd. az egyik legnagyobb izraeli vállalatcsoport volt a nyolcvanas években, amely a világ számos országában rendelkezett képviselettel - a BM szerint ötven-hatvan államban létezett a cégnek leányvállalata vagy irodája. A konszernhez tartozó Koor Trading bécsi irodájának vezetője, Gerendás Róbert 1983-ban azzal a kéréssel fordult a magyar kormányszervekhez, hogy a cég egyre gyarapodó magyarországi kereskedelmi üzleteinek kézben tartása érdekében irodát nyithasson Budapesten. A szovjet titkosszolgálat értesítette a magyar testvérszerveket, hogy a Koor Trading az izraeli hírszerzés fedőszerve, így a kémelhárítás megkezdte Gerendás magyarországi kapcsolatainak a feltérképezését. A konszern valóban nem volt független a zsidó állam titkosszolgálatától. A Koor vállalatcsoport a hatvanas évek végétől kapcsolódott be Izrael fegyverkereskedelmébe, és nem meglepő módon ez a dátum egybeesett egy új cégvezető 1968-as hivatalba lépésével: Meir Amit, a Moszad 1963 és 1968 közötti igazgatója vette át a cég irányítását. Az egykori hírszerzőt egy újabb tábornok követte a vezetői székben, de a konszern több cégénél is betöltötték irányító pozíciót korábbi titkosszolgálati emberek a hidegháborús években. Ennek ellenére a szovjetek hiába figyelmeztették a magyar hírszerző szerveket és az elhárítást, a Koor Tradinget beengedték az országba. Gerendást első ízben, 1984-ben még elutasította az illetékes Külkereskedelmi Minisztérium, majd 1985 áprilisában mégis engedélyezték a Koor Trading irodájának megnyitását Budapesten azzal a feltétellel, hogy a képviselet nem használhat izraeli lobogót és egyéb Izraelre utaló cégtáblát sem, valamint a sajtóban nem fejthet ki propagandatevékenységet. Kevesebb, mint fél év kellett tehát hozzá, hogy a KKM megváltoztassa véleményét, ki tudja, milyen lobbiérdek hatására. 

Nyilvánvaló, hogy az amerikai nyomás az embargós csatornák lezárására valóban nehézséget okozott a technológiai transzfer bonyolítása terén, és a nyolcvanas évek közepére - mint azt korábban láthattuk - több útvonal is dekonspirálódott, így valóban érdeke lehetett a magyar államnak, hogy újabb lehetőségeket találjanak a COCOM-lista kijátszására. Ráadásul egy izraeli cég élvezhette akár az amerikai szervek támogatását is, így nagyobb biztonsággal működtethette az illegális szállításait - főleg, ha amerikai titkosszolgálati érdek is fűződött a vállalat hazánkban való megtelepedéséhez. Azonban éppen a titkosszolgálati háttér miatt jelenthetett komoly kockázatot a magyar, de legfőképpen a szovjet érdekek számára a cég budapesti jelenléte, nem valószínű, hogy ezt a kockázatot felülírhatta néhány embargós szállítás. Következésképpen leginkább gazdasági érdekek fűződhettek a Koor Trading beengedéséhez; az Izraellel folytatott kereskedelmi kapcsolatok fontos szerepet játszottak a Kádár-rendszer idején, a diplomáciai kapcsolatok ellehetetlenülése után sem csökkent az árucsere-forgalom intenzitása jelentősen. Érdekes módon mindezt látszólag a szovjetek ellenében folytatták a magyar külkereskedelmi vállalatok, hiszen Moszkva a központi politikai irányvonalat követve igyekezett ellehetetleníteni a zsidó állammal való kapcsolatokat. 1971-ben például a HALADÁS-művelet keretében KGB-ügynökök érkeztek Magyarországra, hogy „fölmérjék a zsidó befolyás mértékét”, és pontos adatokat szerezzenek az Izraellel folytatott kereskedelmi és gazdasági ügyletekről. Felmerülhet a kérdés: vajon a csatlós állam csatlós titkosszolgálatának ellenőrzése mellett nem kétszeresen fedett játszmáról, vagy akár a KGB-n belüli érdekcsoportok rivalizálásáról lehetett-e szó? Vagy esetleg amolyan húzd meg, ereszd meg politika keretén belül egyes magyar akciók hallgatólagos tudomásulvételéről? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem tudunk válaszolni. Magyarország tranzitügyletek segítségével folyamatosan fenntartotta az árucsere-forgalmat a két ország között a szovjet nyomás ellenére. A nyolcvanas évek közepén még magyar-izraeli érdekeltségű vegyesvállalatot is alapítottak Plantronik néven Ausztriában. A részvénytársaság hivatalosan magyar és osztrák tulajdonként volt nyilvántartva, azonban az állambiztonság által kiállított kartonról kiderül, hogy az osztrák tulajdonos cég valójában Izraelhez volt köthető.A cég fő profilja a mikroelektronikai termékekkel való kereskedés volt, azonban belekóstoltak a harcászati eszközök kereskedelmébe is. Az állambiztonság információi szerint egy NSZK-beli külkereskedő jelentkezett a Platroniknál, nagy értékű haditechnikai anyagok szállítására téve ajánlatot: konkrétan katonai felhasználásra szolgáló navigációs- és felderítő rendszerek, valamint nukleáris töltetek fejlesztéséhez szükséges vöröshigany szerepelt a beszerzési listáján. A vöröshigany beszerzésére való utalás érdekes, hiszen a kilencvenes évek elején állt elő Oroszország azzal a bejelentéssel, hogy sikerült egy sokkal kisebb, mégis nagyobb hatásfokkal működő nukleáris fegyvert előállítaniuk a rejtélyes vöröshigany felhasználásával. A bejelentést a Nyugat kétkedéssel fogadta, azonban kísérletek valóban folyhattak a Szovjetunióban a különleges vegyülettel, amelynek beszerzésében ezek szerint magyar vegyesvállalatok is részt vettek. 

A cikk részlet Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek kora" című könyvéből

impexekora.jpg

Kapcsolódó poszt: A Videoton-Waltham kooperáció

 

Elektromodul Tovább
Milyen messzire jutnak el a rádiójelek?

Milyen messzire jutnak el a rádiójelek?

Végtelen messzire, csak végtelen gyengék lesznek mire odaérnek

Gondolom sokan látták a Kapcsolat című filmet, ahol a Földön sugárzott első televíziós adást - konkrétan az 1936-os Berlini Olimpia megnyitóját - 25 fényév távolságról fogták az idegenek, és visszaküldték némi adatcsomaggal kiegészítve. Nézzük mekkora valószínűsége van ennek a valóságban. Nagyjából a nullával egyenlő, de kezdjük az elején.

Miért pont a televízió adás jutott ki először az űrbe, hiszen már 1900-tól kezdődően működött a szikratávíró, a rádió pedig 1910 környékén indult? Az alacsonyabb frekvenciák felületi hullámként terjednek, tehát követik a Föld görbületét. A mozgókép-átvitellel is próbálkoztak középhullámon, de a megfelelő sávszélesség csak az ultrarövidhullámú (URH) sávon állt rendelkezésre, ami viszont már egyenes vonalban terjed - pontosabban minél magasabb a frekvencia annál egyenesebben - és képes kilépni a világűrbe. Több országban is folytak televíziós adáskísérletek már 1929-től. Berlinben 1936-ban a "Paul Nipkow" állomás tetején elhelyezett antennákról sugározták az adást nagyjából 10-15 kW teljesítménnyel. Lenti képen az a TELEFUNKEN vevőkészülék látható amivel az olimpiát lehetett nézni. Természetesen nem a világűrbe szerettek volna jelet küldeni, ezért erősen irányított antennákat alkalmaztak, hogy a várost teljesen le tudják fedni megfelelő erősségű jellel. Ezt azt jelenti, hogy a kozmoszba kijutó hullám már olyan kis intenzitású volt, hogy valószínűleg a Holdon is csak komoly csúcstechnikával lehetett volna fogni. Ráadásul az adás frekvenciája a sáv legalján 40 MHz környékén volt, ami nagyon nem ideális semmilyen szempontból, hiszen ha magunkból indulunk ki pl. a SETI program 1 és 10 GHz között pásztáz, tehát mi sem figyeljük ezt a sávot.

tv_1.jpg

De hiszen a légüres térben a rádióhullámok akadálytalanul haladhatnak a végtelenségig, vagy mégsem? Vákuumban minden elektromágneses hullám (rádió, fény, röntgen, stb.) betartja az inverz négyzetes törvényt, tehát megkétszerezve a távolságot az adótól, a rádióhullám erőssége negyedére csökken, és egy idő után szépen beleveszik a zajba. A távolság tehát az egyik döntő tényező ebben a játékban, ugyanis még a legerősebb rádióadó jele is beleolvad a zajba egy bizonyos távolság megtétele után. A rádiócsillagászok rémálma még a vevőkészülékek saját zaja, bár ezt a zajszintet tudjuk mérsékelni, például lehűtjük az elektronikát folyékony nitrogénnel vagy folyékony héliummal, de még így is marad egy kevés belőle.

Akkor hogyan kommunikáltak a Holdon sétáló űrhajósokkal, vagy a távoli űrszondákkal? Ja kérem az irányított nagy intenzitású rádiójel az más tészta, azt direkt az űrbe küldik. Nézzük első lépésben az Apolló programot, ugyanis itt fordult elő először, hogy egy másik égitestről valaki élő adásban jelentkezik. Erre egy új speciális űrtávközlési rendszert kellett kifejleszteni, ami az S-sávban (2,2 GHz) működött, ugyanis ebben a frekvenciasávban sem a csillagok, sem az égbolt általános háttérsugárzása nem jelentős, tehát az át­vitel minősége a legjobb lehet. 

apolloant.jpg

A Hold felszínére telepített parabola antenna 20 wattal sugárzott a Föld felé, amit ott stabilan 8 és 20 méter közötti átmérőjű tányérokkal lehetett venni. Visszafelé 10 kW-os teljesítmény szükségeltetett a jó minőségű kapcsolathoz, de ez csak a beszédre vonatkozott. A TV-jel átviteléhez extrém nagy adó teljesítmény vagy antenna nyereség kellett volna, ezért csak különféle trükkökkel sikerült az élő közvetítés. Másod­percenként 50 kép helyet csak 10-et vittek át és az analóg műsorszórásban szokásos 5 MHz helyet 500 kHz-re csökken­tették a sávszélességet, valamint a sorok számát is 320-ra. Ez az átvitel a célnak éppen megfelelt, a Földön levő emberek láthatták a holdra szállás pillanatát és az űrhajósok sétáját. Persze a Holdkomp és a parancsnoki modul is tudott kommunikálni a Földdel. Az űrhajósok egymás között a 300 MHz-es sávot használták AM üzemmódban.

Nézzük mi a helyzet az ember által eddig a legtávolabbra küldött eszközökkel, a Voyager szondákkal. Feléjük szintén S-sávú mikrohullámú csatornát használnak. A visszafelé jövő kommunikációt egy X-sávú mikrohullámú adó látja el a szonda fedélzetén, amihez egy S-sávú adó is tartozik tartalékként. Minden oda-vissza üzenet a Voyagerek 3,67 méteres parabolaantennáján keresztül történik, amit egy mikrohullámú adó hajt meg. A kis adóteljesítmény és a már említett inverz négyzetes törvény miatt a digitális adatátviteli sebesség folyamatosan csökken, ahogy távolodunk a Földtől. A Jupitertől például még 115000 bit per másodperces sebességet lehetett elérni, ez a Szaturnusznál azonban már csak a fele volt és azóta is folyamatosan csökken. Természetesen ha ma indulna a szonda ezek az értékek a korszerűbb elektronika miatt javulnának. Más a helyzet a szondák felé kilőtt parancsjellel, ezeket hatalmas teljesítménnyel egy pontba sugározzák, ezért jó messzire eljuthatnak. 

voyager1.jpg

A szondákkal való kapcsolattartás a Deep Space Network (DSN) feladata, ami egy rádióteleszkópokból álló világméretű hálózat. Ezt 1963-tól kezdték fejleszteni, és 1964-ben építették a 64 m-es átmérőjű antennák első példányát Goldstone-ban. Ahogy egyre több űrszonda indult, szükségessé vált több állomás is. Egyrészt a párhuzamos kiszolgálásukra, másrészt azért, hogy a Föld forgása miatt egy-egy szonda szükség esetén mindig látható legyen legalább az egyik DSN állomásról. Emiatt az antennákat a Föld körül különböző helyekre, földrajzi hosszúságban egymástól nagyjából egyenlő távolságra telepítették. A DSN másik két nagy antennája Robledo (Spanyolországban, Madridtól kb. 60 km-re nyugatra) és Tidbinbilla (Ausztráliában, Canberrától kb. 15 km-re) mellett található. A Voyager-2 űrszonda 1986-ban ért az Uránusz közelébe, és már ekkor annyira legyengült az általa küldött jel, hogy megnövelték a 64 m-es goldstone-i antenna átmérőjét 70 m-re, de még így is csak több antennarendszer összekapcsolásával sikerült megfelelő nagyságú jelet kapni. 

show.jpg

1989-ben, amikor a szonda megközelítette a Neptunuszt az eddigi módszerek kevésnek bizonyultak. Az Új-Mexikóban lévő VLA (Very Large Array - Nagyon Nagy Antennarács) rádióteleszkópot vetették be, hogy a segítsenek legyőzni az egyre nagyobb távolság jelentette problémát. A VLA 27 darab független, egyenként 25 méter átmérőjű antennából áll, amik egy dupla vasúti sínpáron mozgó mechanizmus segítségével különböző alakzatba rendezhetőek. A Kapcsolat című filmben is ez az állomás fogta az idegenek jeleit. 

seti_main_1115.jpg

A Neptunusz közeléből érkező jelek vételébe besegített még a Az ausztrál Parkes Obszervatórium - amely egy 64 méter átmérőjű, és egy mozgatható 18 méteres rádióteleszkópból áll, és már az Apolló misszió kommunikációjában is szerepet vállalt - ,valamint a japán Usuda Deep Space Center még egy plusz 64 méteres antennával. Amint láthatjuk jelen állás szerint még a legközelebbi csillagrendszerrel, a 4,3 fényévre található Alfa Centaurival is igen problémás lenne a kommunikáció, feltéve ha eljutnánk oda valamilyen formában.

Ettől még persze nyugodtan küldözgethetünk jeleket az űrbe, de mindenki döntse el maga, hogy mennyire hasznos mondjuk 25 100 fényév távolságra lévő csillaghoz üzenetet küldeni (Arecibói üzenet). Manapság bárki küldhet - némi aprópénz ellenében - üzeneteket a távoli galaxisokba, hiszen már ilyen jellegű üzleti vállalkozások is működnek. PEPSI reklámot is sugároztak már a végtelenbe, és ez bizony nem poén.

A dolgok visszafelé is igazak, tehát a felénk érkező adások is a zajba veszhetnek, feltéve ha nem extrém nagy teljesítménnyel sugározzák azokat, de ettől még lehet keresni őket legfőképpen a SETI (földön kívüli intelligencia keresése) program keretében. A dolog nem egyszerű mai elektromos zavaroktól terhelt világunkban, ez a vakriasztások mennyiségén is látszik. Ezért raknak a nagy antennák mellé egy kicsit, mert a fals jelet az is veszi, és így kiszűrhető. Legjobb megoldás az lenne, ha az űrbe, vagy más rádiószennyezéstől mentes égitestre telepítenénk antennákat. Már létezik egy ilyen műhold, az orosz RadioAstron fedélzetén egy 10 m-es átmérőjű rádióteleszkóp működik, amivel 2011 óta rádiócsillagászati megfigyeléseket végeznek a földi egységekkel együttműködve. 

show_jpg.jpg

Arecibóban van a világ legnagyobb, radarként is használt rádiótávcsöve, amelynek átmérője 305 méter, érdemes azt kiszámítani milyen távolságból tudná egy hasonló "testvértávcső" sugárzását érzékelni. 1 MW kimenő teljesítmény esetén egy hasonló méretű és érzékenységű vevőtávcső 10 000 fényév távolságból még éppen fel tudná fedezni a földi jelet, ha a számításnál a legideálisabb vivőfrekvenciát, és 1 Hz sávszélességet veszünk figyelembe, viszont nagyjából így semmilyen információt nem tudnánk továbbítani.

A SETI program vezető csillagászai, John Billingham és Jill Tarter 2000 környékén kiszámították, hogy a legérzékenyebb rádiócsillagászati berendezéseket több fényévnyi távolságra kihelyezve azok mit érzékelnének a földi rádiósugárzásból. Szerintük a Föld legerősebb rádiósugárzói a legnagyobb teljesítményű TV adók (főleg UHF), valamint a katonai radarok. Egy, valahol a távoli világűrből a Földre irányított arecibói méretű antenna a TV állomásokat 1,8, a katonai radarokat 18 fényév távolságból érzékelné. A felfedezhetőséget természetesen erősen rontja, ha a földi adó nem egyenletesen, hanem impulzusszerűen, továbbá csak egy meghatározott irányba működik.

A SETI program kezdete óta egyetlen egy komoly földönkívülinek hitt észlelést sikerült felmutatni, ez az 1977-ben fogott híres Hűha! jel volt, amiről éppen tavaly bizonyították be, hogy a kibocsátásért egy üstököspár felelős.

Források: wikipédia, űrvilág.hu, egalizer.hu, holdfenyarnyek.wordpress.com, nasa.gov 

 

Milyen messzire jutnak el a rádiójelek? Tovább
A szocialista mágnesvasút

A szocialista mágnesvasút

A szovjet korszakban a külvilág sok mindenről nem tudott ami a birodalmon belül történt, ezért több fejlesztés is észrevétlen maradt, vagy csak évtizedek múlva derült ki, hogy létezett. Így volt ez a mágnesvasúttal is, ami ideális lett volna egy ekkora méretű országban, főleg ha a tervezett 400 km/h végsebességet sikerül elérni.

_-03.png

A Szovjetunió 1986-ban építette meg a Wagon TA-05 névre keresztelt mozdonyt, ami elektromágneses felfüggesztéssel működött (mágnes, vagy levitációs vasút, elterjedt angol rövidítés még a maglev). Az első sikeres próbautat ’86 február 25-én hajtották végre. A 19 méter hosszú és 40 tonna súlyú járműben 65 ember utazhatott volna. Az első tesztek során az utazósebessége elérte a 250 km/órát. A tesztpálya Moszkvától nem messze épült, a projekt azonban a Szovjetunió széthullása miatt 1992-ben leállt finanszírozási problémák miatt. 

soviet-russia-magnetic-levitation-train-1-610x439.jpg

A mágneses lebegtetés és hajtás elve nem újdonság, azt már 1934-ben szabadalmaztatta a német Hermann Kemper. A megvalósítás gondolata a 20. század hatvanas éveiben, Nyugat-Németországban, az USA-ban és Japánban merült fel. A villanymotoroknál a mágneses kölcsönhatás forgatja az állórészben (sztátor) a forgórészt, a rotort. Azonban, ha a hengeres villanymotort a palást mentén felvágjuk és kiterítjük, két hosszú elemet kapunk és a tekercseibe vezetett áram mágneses hatására egymás felett elmozdul. A vonat nem a hagyományos kerék-sín kapcsolatot használja. Kerekek helyett elektromágnesek vannak a szerelvény aljában, amiket a kocsikban lévő akkumulátor táplál. A pálya több méter magas betonoszlopokon fekvő elektromágnesekből áll. Az azonos mágneses pólusok (a pályán illetve a vonaton) taszítják egymást. A maglev számára teljesen különálló pálya szükséges. Nem használhatja a hagyományos vonatokét, és azok sem a maglev pályákat. Mivel nincs súrlódás, a pálya élettartama sokkal nagyobb és kevesebb karbantartást igényel, valamint energiafelhasználása is jóval kedvezőbb a hagyományos vasútnál. Jelenleg nagy sebességű közforgalomban közlekedő maglev vasút csak Kínában van, a többi kisebb helyi közlekedésben vesz részt (pl. repülőtereken), vagy csak teszt állapotban létezik.

soviet-russia-magnetic-levitation-train-4-610x380.jpg

A szovjet levitációs vonat úgy nézett ki, mint ha egy Sci-fi filmből jött volna elő. Szerepet is kapott egyetlen szovjet fantasztikus filmben, amit lentebb láthatunk. A TA-05 fejlesztése olyan időszakban történt, amikor a Szovjetunió éppen darabokra hullott. A projekt leállt még a tesztelési szakasz befejezése előtt, pedig ha sikeresen folytatják nem kétséges, hogy Oroszország lett volna az első, amely ilyen vonatokat üzembe állít.

Pár lelkes ember még abban reménykedik, hogy hátha valakinek eszébe jut újraindítani a projektet, - ha egyáltalán még maradt belőle valami - de erre a gigantikus költségek miatt nagyon kicsi az esély.

Forrás: Wonderrfulengineering.com, Wikipédia

 

A szocialista mágnesvasút Tovább
A Videoton-Waltham kooperáció

A Videoton-Waltham kooperáció

walttv.jpg

Embargós csatornák Magyarországon keresztül

Az egykor vadásztöltényeket gyártó székesfehérvári cég az ötvenes évektől a lakossági híradástechnikára szakosodott, majd a hetvenes évek elejére a katonai híradástechnikai ágazat és a hazai számítógép-fejlesztés és -gyártás fellegvára lett, ugyanis a rádió- és televíziógyártás és ezek civil exportja folyamatos veszteséget termelt. A hatvanas évek végére a blokk országai számára nyilvánvalóvá vált, hogy együttműködést kell kialakítani a számítástechnikai fejlesztések terén, hiszen a használatban lévő berendezések nem voltak egymással kompatibilisek, nem volt megoldott a szervizelés és az alkatrész-utánpótlás sem. 1969-ben hozták létre a közös számítástechnikai programot felügyelő intézményt, a Számítástechnikai Kormányközi Bizottságot. Az Egységes Számítástechnikai Rendszer létrehozásának érdekében kifejlesztésre váró komputercsaládnak a legkisebb tagját kellett a magyar félnek megalkotnia, ami jelentős előnnyel járt később a fejlesztést végző Videoton cég számára, hiszen könnyebben tudtak a későbbi mini- és mikroszámítógépek világa felé közeledni.

Az elektronika és a számítástechnika gyors ütemű fejlődése elengedhetetlenné tette a blokk vállalatai számára, hogy nyugati technológiákat építsenek be saját termékeikbe, hiszen a kifejlesztett és legyártott berendezések többsége a hadiipar számára is nélkülözhetetlen volt, a katonai technológiák versenyképességének fenntartása pedig elsődleges prioritást élvezett a hidegháború teljes időszakában a Szovjetunió számára - a Videoton készülékeinek legfőbb végfelhasználója ugyanis a szovjet birodalom volt. A magyar cég az első pillanattól kezdve csak fejlett nyugati technológiát volt hajlandó a munkája során felhasználni számítástechnikai gyártmányaiba, elhatárolódott minden olyan kezdeményezéstől, amely hazai vagy szocialista országok kutatási eredményeinek átvételét erőltette. Ennek köszönhetően a Videoton a keleti blokk egyik legnagyobb embargós beszerzője lett a hetvenes-nyolcvanas évekre. A beszerzések megkönnyítésére a Videoton 1969 tavaszán külkereskedelmi jogot kapott: létrejött a Videoton Ipari Külkereskedelmi Rt. Részben az anyavállalat állt kapcsolatban a nagy számítástechnikai világcégekkel, részben pedig leányvállalatokat, üzletkötőket használt a COCOM-lista kijátszására.

cdc.jpg

A hatvanas és hetvenes években az amerikai Control Data Corporation (CDC) a világ élvonalába tartozott, szoros versenyben állt például a később élre törő IBM-mel, voltak időszakok, amikor a világ leggyorsabb számítógépeit a CDC jegyezhette. A hetvenes évek második felében - miután a vállalat leghíresebb fejlesztőmérnöke elhagyta a CDC-t - az amerikai cég a keleti országok felé fordult, feltehetően azért, mert versenytársai érezhető előnybe kerültek az amerikai és a többi kapitalista piacon. Az évtized utolsó éveitől a Videoton szoros kapcsolatot ápolt a CDC-vel, a multinacionális cég bécsi irodáján keresztül hozták be a szocialista országokba az embargós termékeket, és építették be azokat a magyar vállalat termékeibe, vagy szállították tovább közvetlenül a Szovjetunióba.

Az Egyesült Államok éberen őrizte a COCOM-egyezmény betartását, amely a világpolitika enyhülésével párhuzamosan gyakorlatilag a két világrend közötti vasfüggönyként funkcionált a hetvenes-nyolcvanas években. Nem kerülhette el az amerikai titkosszolgálatok figyelmét a CDC közeledése a blokk vállalataihoz sem, minden bizonnyal beépültek a céghez, de legalábbis felhasználták üzletkötőiket arra, hogy információkat szerezzenek az ellenséges tömb technikai fejlettségéről, valamint kereskedelempolitikai, gazdasági információkat is gyűjthettek megbízottaik a tárgyalások során. 1980-ban például elemzést készített a Control Data a szocialista országok - elsősorban a Szovjetunió - gazdasági helyzetéről, elemezték a velük folytatott kereskedelem lehetőségeit, előnyeit, összegezték a felvevőpiacok sajátosságait, de operatív akciók lebonyolításában is felhasználták a céget. 1979-ben a CDC egy elektronikai kiállítást rendezett az Egyesült Államokban, ahová a Videotont is meghívták. A szervezők több berendezést is megvásároltak a kiállított termékek közül, nyilván azért, hogy feltérképezzék a szocialista ipar fejlettségét. Az eszközöket alkatrészekre szedték, és felfedezték a Videoton egyik termékében az Intel 8080 mikroprocesszort, amely a legszigorúbb embargós termékek egyike volt. Az USA a legkomolyabb válaszlépésekkel riogatott, külön szenátusi vizsgálóbizottságot hozott létre az ügy tisztázására, és a Videotont feketelistára helyezte, ami annyit jelentett, hogy minden amerikai cégnek megtiltották, hogy a magyar vállalatnak szállítsanak. A bojkott komolyan veszélyeztette a magyar elektronikai ipart, ezzel áttételesen természetesen a Szovjetuniót is. A Videoton saját felelősségére - anélkül, hogy a szovjetekkel egyeztettek volna - átadott a CDC-nek egy szovjet gyártmányú mikroproceszszort bevizsgálásra annak bizonyítására, hogy teljesen érthetetlen az amerikai hatóságok ez irányú importkorlátozása, hiszen a technika a szocialista országokban is adott. Mindez természetesen nem győzte meg az ellenérdekelt felet. A Videoton másik nagy amerikai beszállítója, a számítógépes perifériákat gyártó Dataproducts Corporation azonnal le is állította a folyamatban lévő szerződések teljesítését. A Videoton vezetősége tárgyalásokat kezdett az amerikai nagykövetség diplomatáival, akik követelték, hogy a processzor beszerzési útjáról részletesen tájékoztassa őket a cég. Tudni akarták, pontosan hány darab érkezett a blokkba, azoknak mely országokban volt a végfelhasználási helye, valamint sikerült-e a terméket lemásolni és hasonlókat gyártani. 1981. április 28-án az USA külkereskedelmi minisztériuma egy kérdőívet adott át a gyár illetékeseinek, amelynek kitöltésétől tették függővé a Videoton tiltólistára helyezését. A kérdőív őszinte kitöltése esetén a Videoton annyira kompromittálta volna magát, hogy a bojkott elrendelése nem lett volna kérdéses. Hónapokig húzódó tárgyalások kezdődtek, amelynek során a magyar fél igyekezett kitérő válaszokat adni. Közben a belügyi hírszerzés megtudta, hogy az amerikai kormány hadi ügyekért felelős adminisztrációja olyan információkhoz jutott, amelyek szerint a Videotonhoz kerülő alkatrészeket a Szovjetunióban hadászati célokat szolgáló egységekbe építik be. A nemzetbiztonsági szervek vizsgálatot indítottak az ügyben, és a Videoton egyre kényelmetlenebb helyzetbe került, hiszen egyértelmű volt, amennyiben megalapozottnak találják - a nyilvánvalóan igaz - állításokat, a bojkott széles körű lesz. Az Intel processzor körül kialakult kényes diplomáciai helyzetet tovább árnyalta, hogy a Videoton valójában nem is volt érintett az adott ügyben. A mikroelektronikai alkatrészek beszerzése ugyanis nem tartozott a feladataik közé, azt az Elektromodul végezte, ennek megfelelően az Intel 8080 megszerzése is az ő nevükhöz fűződött. A Külkereskedelmi Minisztérium javaslatára vállalta a Videoton a szerzőséget, hogy fedésben tarthassa a valódi szállítót, amelynek tevékenysége ekkor még nem volt ismert az amerikai hatóságok előtt. 

8080.jpg

A CDC és a Dataproducts ugyan kénytelen volt együttműködni az amerikai hatóságokkal, de a gazdasági érdekeiket mégis a politikai elvárások elé helyezték. Képviselőik - szigorú titoktartási kötelezettség mellett - átadtak a Videoton vezetőségének egy dokumentumot, amely az Egyesült Államok exportellenőrzésére vonatkozó gyakorlati tudnivalókat tartalmazta, vagyis lehetőséget adtak a kiskapuk megtalálásához, a hatóságok kijátszásához. „USA-beli partnereink, mind a D. P, mind a CDC maximális támogatást adtak és adnak jelenleg számunkra." - olvashatjuk a Videoton jelentésében. Az átadott dokumentumnak köszönhetően a magyar fél látványosan tudta demonstrálni az amerikai hatóságok előtt, hogy a beszerzési útvonala tökéletesen legális, és nem a magyar cég játszotta ki az amerikai rendelkezéseket, hanem az ottani eljárás hiányosságainak köszönhette az USA, hogy embargós termékek jutottak szerintük illetéktelen helyekre. A Videoton rendelést adott le ugyanis a szóban forgó processzorra egy harmadik cégen keresztül, de megjelölve saját magát, mint végfelhasználót, és könnyedén megkapták a kiviteli engedélyt, az áru be is érkezett Magyarországra. A cégvezetés ekkor felmutatta a próbarendelés dokumentációját az amerikai kereskedelmi attasénak, aki kénytelen volt elismerni annak eredetiségét. Ezzel elhárult a közvetlenül fenyegető retorzió lehetősége, a Videoton nem került tiltólistára. A Control Data cég pedig továbbra is napirenden tartotta a magyar fél-lel való kooperációt, a tervek szerint öt év alatt mindkét fél részéről 40-40 millió USD értékű forgalmat akartak bonyolítani a Videotonnal.

Az USA és a Szovjetunió viszonya a nyolcvanas évek elején újra a legfagyosabb hidegháborús éveket idézte: a katonai szembenállást élezte, hogy a NATO rakétarendszereket telepített Európába, amelyek ellen Moszkva hevesen tiltakozott, Washington viszont azzal érvelt, hogy Kelet-Európában olyan mérvű a szovjet katonai jelenlét, amellyel szemben kénytelen fellépni. Ronald Reagan hatalomra kerülésével a békés egymás mellett élés koncepciója még inkább háttérbe került, az új amerikai elnök célkitűzése a végső győzelem elérése lett. Az elszigetelődés azonban már korántsem lehetett olyan széles körű, mint az ötvenes években, a vasfüggöny „fénykorát" csak a COCOM-egyezmény szigorú betartatásával lehetett volna megidézni, azonban a tőkés cégek - saját gazdasági érdekeiket szem előtt tartva - ellenálltak a nyomásnak. Egy belügyi elemzés szerint: „A jelenlegi gazdasági helyzetben sem az USA, sem pedig a nyugat-európai országok nem tudnák elviselni e politika gazdasági következményeit. " Ebben a megállapításban feltehetően igaza volt a szervnek, a nyugati cégek többsége biztosította is partnereit, hogy burkolt formában továbbra is vállalják a szállításokat, licencek és know-how-k átadását, sőt még hasznot is próbáltak húzni a helyzetből, hiszen felárral kínálhatták termékeiket. Valójában egyetlen kitételük volt: elvárták a magyar kormányzattól, hogy ne avatkozzon be a lengyel belpolitikába Wojciech Jaruzelski oldalán, hiszen ebben az esetben lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyniuk a nyugati hatalmak részéről bevezetendő bojkottot. Az Egyesült Államok kormányszervei harcoltak a politikai irányvonal érvényesítéséért, igyekeztek felkutatni az embargós útvonalakat, több-kevesebb sikerrel - ennek magyarországi vonatkozásairól még több konkrét eset kapcsán is lesz szó -, a technológiai transzfert azonban nem tudták megakadályozni. Egy felmérés, amelyet a kémelhárítás információi szerint az USA Kereskedelmi Minisztériuma készített, kimutatta, hogy az Amerikából Nyugat-Európába 1976 és 1981 között érkezett számítógépek fele a keleti blokkban kötött ki. Feltehetően ennek nagy része Magyarország közvetítésével utazott át a vasfüggönyön, és ezzel az amerikai adminisztráció is tisztában volt. 1986-ban az USA-ba látogató, külügyi államtitkári posztot betöltő Horn Gyulának szemére is vetették, hogy „Budapest sok technikai árut ad tovább a Szovjetuniónak." A Videotont tartották a legfőbb szállítónak, a cég tevékenysége a két ország gazdasági kapcsolatait is befolyásolta: „Az utóbbi időben az MNK [Magyar Népköztársaság] kereskedelempolitikai megítélése az USA adminisztrációnál jelentősen romlott. Ennek okai között többek között az is szerepel, hogy a Videoton által, az Egyesült Államokban vásárolt integrált áramköröket találtak Nicaraguában és Afganisztánban zsákmányolt bolgár gyártmányú fegyverekben. A két említett térség ráadásul a nagyhatalmak fegyveres összecsapásának legérzékenyebb gócpontja volt, ezzel Magyarország veszélyeztette az Egyesült Államokkal kialakított kapcsolatát, amely a blokk országai közül a legjobbnak volt mondható ebben az időszakban. 

A Videotonnak az embargót érintő tevékenységéről egy - mind a Videoton, mind a szovjet és a magyar kormány számára kínos - szökési kísérlet következtében szerzett részletes ismereteket az amerikai titkosszolgálat.

Balogh Csaba 1982. március 26-án kért politikai menedékjogot az NSZK hatóságaitól. Lépése azért érintette érzékenyen a magyar és közvetve a szovjet hatóságokat, mert az évtizedes videotonos múlttal rendelkező számítástechnikai szakember súlyos titkok tudója volt: jól ismerte a cég embargós beszerzéseit, a tiltott technológiák Szovjetunióba szállításának volumenét, valamint a keleti blokknak a számítástechnika terén elért fejlettségi színvonalát. Balogh 1974-1976 között a Videoton Számítástechnikai Gyár Vevőszolgálatán szoftveres szakemberként rendszerszervezői munkakörben dolgozott, majd tartós kiküldetésre Moszkvába helyezték. A cég külkereskedelmi vállalatának moszkvai központja 1972-ben alakult, eredetileg öt dolgozóval, majd rövid időn belül 300 főre duzzadt az ott dolgozók létszáma. Saját építésű háromszintes épületben nyertek hamarosan elhelyezést, ahol számos szovjet állampolgár is részt vett a beszállított termékek beüzemelésében.

Balogh Csaba 1976. november 15. és 1981. november 15. között a Videoton Rt. Moszkvai Műszaki-Kereskedelmi Központjának munkatársa volt, így részletes ismeretekkel rendelkezett a kirendeltség raktárkészletéről, amely kiszolgálta a szovjet elektronikai és számítástechnikai ipart a szükséges alkatrészekkel; bejáratos volt a felhasználókhoz, ezáltal több hírszerzési szempontból érzékeny szovjet objektumot ismert meg belülről, szerzett ismereteket szervezeti felépítésükről, tevékenységükről, gyártási specifikációjukról stb. Mindennek tetejében orosz származású felesége volt, akinek több magas rangú párt- és katonai vezető, valamint tudományos munkát végző személy tartozott a rokonságába. A Videoton moszkvai raktárát több magyar külkereskedelmi vállalat is használta „speciális" feladatai ellátására, amely mögött feltételezhetően haditechnikai termékek szállítását kell érteni. Volt tehát miért aggódnia a blokk elhárításának. Balogh Csaba váratlanul meggondolta magát - saját bevallása szerint honvágy gyötörte -, és 1982. július 10-én hazatért. Augusztus elején a taszári katonai bázison szolgáló mérnök ismerősétől kért segítséget ahhoz, hogy Kaposvár környékén munkát találjon magának, erre azonban már nem került sor. A repülős alakulat elhárítótisztje jelentette felbukkanását, így hamarosan a belügyi szolgálatok fogságában találta magát. A vizsgálat szerint Balogh Csabát a kint töltött kicsivel több mint három hónap alatt közel harmincszor hallgatta ki a CIA, amelynek során a Videoton egykori munkatársa készségesen felelt a feltett kérdésekre. Részletes adatokat adott a gyár által készített termékekről, a Szovjetunióba történő szállításokról, a blokk műszaki színvonaláról, illetve mindenről, ami az amerikaiakat érdekelte. Letartóztatása után a kihallgatások mellett minden más lehetőséget is felhasználtak arra, hogy részletes ismereteket szerezzenek Balogh kinti cselekményeiről. Önvallomásokat írattak vele, fogdaügynököt alkalmaztak, lehallgatták a celláját, hiszen mind elhárítási, mind hírszerzési szempontból fontos információkat kellett kiszedni belőle. A magyar és a szovjet szerveknek tudniuk kellett, mennyire kompromittálódtak az embargós csatornák, milyen számukra súlyos hátrányt jelentő adatokat adott át az amerikai hatóságoknak a magyar szakember, de közben reménykedtek abban, hogy a CIA módszereiről, hírigényeiről és fedett objektumairól is többet megtudhatnak. Végül 1983. április 27-én zárt tárgyalás keretében ítélkeztek Balogh Csaba felett, akit kémkedés vádjában bűnösnek találtak, és négy és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. Büntetését a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta.

A Waltham Electronic GmbH 

A Balogh Csaba elleni vizsgálat során több olyan szálat is felvettek a nyomozati szervek, amelyeket aztán le kellett fejteni az eredeti ügyről, hogy a bírósági anyagokba már ne kerülhessen be olyasmi, amely párt- vagy politikai érdekeket sértene. A jelenleg hozzáférhető dokumentumokból kiderül, hogy Balogh Hargitai György nevű kollégáját és barátját kereste fel Münchenben, az ő tudtával kért menedékjogot a nyugatnémet hatóságoktól. Ezen információ birtokában elindulva a kémelhárítás igyekezett kideríteni, hogy ki is ez a rejtélyes müncheni barát. A nyomozással azonban melléfogtak. Hargitai sokkal fontosabb ember volt annál, semhogy beáldozható legyen egy kémkedési ügy kapcsán.

Hargitai György a Videoton munkatársaként tevékenykedett Münchenben, de már jóval korábban is titkosszolgálati szempontból jelentős megbízásokat látott el a vállalat kötelékében dolgozva. 1972 és 1978 között Moszkvában teljesített szolgálatot a Videoton kirendeltségének vezetőjeként, vagyis Balogh Csaba munkatársa és főnöke volt egy ideig az orosz fővárosban. Moszkvai kiküldetése után helyezték őt az NSZK-ba, az ottani Videoton-érdekeltség, a Waltham Electronic GmbH vezetői posztját töltötte be 1979. január 1-jétől. A kémelhárítás természetesen gyorsan talált terhelő adatokat az újonnan felmerült személy ellen is, vámbűntett és orgazdaság miatt szeretett volna eljárást kezdeményezni ellene. Hargitai és Balogh kapcsolatának feltárásakor ugyanis megtudták, Hargitai megkérte Balogh Csabát, hogy moszkvai kiküldetésének lejártakor hozzon haza számára néhány ékszert. A pártállam idején szokás volt, hogy a tartós külszolgálatból hazatérő személyek vámmentesen hozhattak haza különböző kint vásárolt árukat, értékeket, ez gyakorlatilag hozzátartozott munkájuk honoráriumához. Hargitai ezt a lehetőséget kívánta kihasználni, amikor 1981 elején meglátogatta Moszkvában Balogh Csabát, átadott neki néhány ékszert, és arra kérte, hozza haza Magyarországra, veressen fémjelet beléjük a pénzverdében, majd segítsen értékesíteni azokat a Bizományi Áruház Vállalaton (BÁV) keresztül. Balogh Csaba eleget tett egykori főnöke kérésének, ezzel alapot szolgáltatott a nyomozati szerveknek ahhoz, hogy Hargitai ellen is vádjavaslatot tegyenek. 

ch_waltham2_wt651_front_data.jpg

A Videoton vezérigazgatója, Papp István azonban aggályát fejezte ki a Hargitai elleni nyomozás és vádemelés kapcsán, mivel ezzel a vállalatot jelentős gazdasági hátrány érhette volna. A kémelhárítás ennek ellenére nem akart elállni a javaslatától, hangot adott annak, hogy erre nincs felhatalmazása: „Nevezett ügyének esetleges elkülönítésére és az intézkedés mellőzésére csak a nyomozás törvényessége felett felügyeletet gyakorló Legfőbb Ügyészség, esetleg a legfőbb ügyész rendelkezése alapján, jóváhagyásával kerülhet sor." A jóváhagyás hamarosan megszületett, hiszen „felsőbb vezetői döntés" alapján Hargitai ügyét leválasztották Balogh Csaba kémkedési ügyéről, személye ellen semmiféle eljárás nem indult. Nem lehet kétség afelől, hogy Hargitai kiemelése az ügyből a Waltham és a Videoton kapcsolatának titkait volt hivatva megőrizni, a müncheni cég ugyanis a legfontosabb embargós beszerzője volt a magyar elektronikai vállalatnak, és ennek természetes következményeként bekapcsolódott az illegális pénzek mozgatásába is, hatalmas károkat okozva a magyar gazdaságnak.

Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány egykori minisztere a KKM [Külkereskedelmi Minisztérium] tisztségviselőjeként „Stefán" fedőnéven adott jelentéseket a Belügyminisztériumnak a hetvenes években, ezekből megismerhetjük a Waltham körüli első botrányokat is. A Videoton 1970. június 10-én kötött általános szállítási megállapodást a Waltham Electronic nevű NSZK céggel televíziók értékesítésére. Eleinte kooperációként működött a vállalkozás, a Waltham csak képviseleti jogot kapott, hamarosan azonban a Videoton tulajdont szerezhetett a német cégben, ugyanis a nyolcvanas évek elején mint a Videoton külkereskedelmi irodáját emlegetik már az iratok. Az eredeti szerződés alapján a Videoton 5% forgalmi rabattot, vagyis jutalékot fizetett a Walthamnak, azonban már a megállapodás megkötése sem volt törvényes, hiszen a Videoton részéről nem cégszerű aláírás szerepelt a dokumentumokon, hanem Berkes György igazgatóhelyettes egy személyben képviselte a magyar felet az egyezség elfogadásakor, de erre írásbeli felhatalmazást nem kapott. A Videoton akkori igazgatója, Léderer Sándor azonban a vizsgálat során igyekezett minél kevesebb információt kiszolgáltatni a kooperáció részleteiről, és fedezte Berkes Györgyöt is, ugyanis azt a nem életszerű megállapítást tette az érvénytelen szerződés létrejöttével kapcsolatban, hogy „lehetséges, hogy szóbeli meghatalmazást adott" a megállapodás tető alá hozására. A szerződés rabattra vonatkozó kitételét nem jelentették be a devizahatóságként működő MNB-hez sem, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogszabály értelmében erre kötelezettségük lett volna, éppen ezért évekig nem szúrt szemet egyetlen felügyeleti szervnek sem, hogy a Videoton forgalom után járó jutalékot fizet egy olyan cégnek, amelynek amúgy is hitelben szállít. 1974-1975 során a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága pénzügyi revíziót tartott a magyar mamut-vállalatnál, amelynek során a hatóság felfigyelt a Videoton és a Waltham közötti pénzügyi visszaélésekre, de néhány általános érvényű észrevételen kívül komolyabb következménye a vizsgálatnak nem lett, mígnem 1978-ban már a Külkereskedelmi Minisztérium is foglalkozni kezdett az üggyel. Ilyen előzmények után talán nem annyira meglepő, hogy a következmények ezúttal is elmaradtak, azonban egy jelentés mégiscsak született, amelyből megismerhetjük a két cég közötti pénzügyi forgalom első néhány évét és annak beszédes eredményeit. 

wp_20160509_07_25_13_pro.jpg

A Videoton könyvelése semmiféle jelentős kinnlevőséget nem mutatott, a Waltham tartozásait 1973-tól nem vezették, pedig 1978-ra ez az összeg csillagászati magasságokat ért el: a vizsgálat idején a leányvállalat ki nem egyenlített tartozása 98,6 millió forint volt, amelyből a lejárt adósság 94 millió forintra rúgott. A Waltham folyamatosan hitelre kapta a Videotontól a tranzitálásra szánt árut, de mivel a rabatt a forgalom, vagyis a Videoton által leszállításra került termékek után járt, nem a nyereség vagy az eladott termékek után, az ingyenesen átvett elektronikus készülékek mellé még pénzt is juttattak a céghez. A vizsgálat megállapította, hogy mindemellett jelentős kedvezményeket biztosítottak a müncheni közvetítőnek, aki viszont gyakorta jelentős felárral adta tovább a berendezéseket a Távol-Keletre, elsősorban Kínába. Mindezen tények ellenére a Waltham a csőd szélén állt, fizetésképtelenségét közölte a Videotonnal, amellyel szemben 1976-ban már 60 millió forint lejárt tartozása volt. Az anyavállalat elérte, hogy az MNB egy NSZK bankon keresztül 5,4 millió forintos hitelt nyújtson az állítólag pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozásnak, amelyre az MNB vállalta a kezességet. Eközben 1977-re a cég tartozása a Videoton felé elérte a 110 millió forintot, ennek ellenére az esedékes jutalékot - 10,2 millió forintot - a Videoton folyósította, ahelyett, hogy beszámolta volna az összeget a tartozások egy része fejében. Az újabb pénzügyi trükkökbe azonban a KKM nem avatkozhatott be, arra rálátása sem lehetett, hiszen a Waltham ekkor még kizárólag képviseleti szerződésben állt a Videotonnal, vagyis nem vonatkozott rá a vegyesvállalatok működését szabályozó rendelet. 1978 őszén végre mégis szakértők érkeztek a KKM-től a Videotonhoz a visszásságok felderítésére; meg is állapították a felelősök nevét: Berkes György igazgatóhelyettes, Gede András ügyvezető igazgató és Győri Károly főkönyvelő. Felelősségre vonás azonban nem követte a jelentést, Fazakas szerint egyetlen konklúziója lett az ügynek: „A Videoton egy Hargitai nevű személyt kíván kiküldeni, mondván, hogy csak az ő személyében látják biztosítottnak a fenti összeg visszaszerzését. Hargitai 1 éve tért haza Moszkvából tartós kiküldetésből; a német nyelvet nem beszéli; a szórakoztató elektronikához nem ért, ezért [a KKM-ben] nem látják célszerűnek kiküldését, mely ennek ellenére a közeljövőben megtörténik."

A Waltham tehát bizományba és jelentős árkedvezménnyel kapott különböző elektronikai készülékeket a Videotontól - elsősorban televíziókat -, amelyeket a Távol-Keletre exportált tekintélyes felárral, de a Videotonnak nem fizetett a megvásárolt termékekért, még utólag sem. A szokásos kereskedelmi jutalékot azonban - mint ahogyan már fentebb hangsúlyoztam - a Videoton által a Walthamnak leszállított termékek, nem pedig a Waltham által eladott áruk után fizették, vagyis a Waltham az ingyenes televíziók mellé még pénzt is kapott a Videotontól. Hova kerülhetett a Waltham pénze? Erre utaló adatok nem szerepelnek a jelenleg kutatható dokumentumok között, mindenesetre nyilván nem véletlen, hogy egy Moszkvából hazatért személyt kívántak a cég élére állítani a további botrányok kirobbanásának megakadályozása érdekében. Hargitai helyettese Schalkhammer János lett, a BM lll/ll-2/c Osztály titkos munkatársa. Mivel tartós külszolgálatra - különösen Nyugat-Európába - nem küldtek olyan személyt, aki ne tartozott volna valamelyik titkosszolgálat hálózatába, joggal merül fel a kérdés, kinek tartozott beszámolási kötelezettséggel, és kiktől kapta az utasításokat Hargitai? A belügyi hírszerzés és kémelhárítás kutatható anyagai között erre nem kapunk választ, de egészen biztosak lehetünk abban, hogy ilyen fontos cég ügyeinek az intézésére csak tökéletesen megbízható embert neveztek ki. A Waltham egyértelműen valutakitermelést végzett, de hogy pontosan mi célból és kinek a megbízásából, a felől nincsenek ismereteink, csak feltételezéseink lehetnek, illetve azt tudjuk, hogy azok a meg nem nevezett „felső vezetők" álltak az ügy mögött, akik kiemelték Hargitait a Balogh Csaba elleni nyomozásból. A Waltham a keleti blokk egyik legnagyobb embargós beszerzője lett, az illegális pénzek egy része feltehetően ezeket a szállításokat fedezte, de erről kimutatás nem készült, soha nem fog senki megnyugtató elszámolást készíteni a cégnél eltűnt magyar állami vagyonról. 

Hargitai vezetése alatt sem csökkentek a visszaélésgyanús pénzügyi manőverek, azonban újabb vizsgálat nem indult már ellenük, az új vezető beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A kémelhárítás szerencsére végezte a dolgát, és rendszeres jelentéseket készített a pártvezetés számára azokról a gyanús momentumokról, amelyek a tudomására jutottak, ezzel lehetőséget adva az utókor számára, hogy valamelyest belelássunk a Waltham további tevékenységébe is. 1979 augusztusában például arról értesítette a BM a pártvezetést, hogy a Videoton Pénzügyi és Számviteli Főosztályának vezetője megjelent a Kohó- és Gépipari Minisztérium TÜK-irodájában, és különböző hivatalos anyagokat igyekezett titkosítani, amelyek közé kevert a Walthamhoz köthető néhány váltót és értékpapírt is, azonban az ott dolgozóknak feltűnt, hogy nem odaillő anyagokat próbálnak láthatatlanná tenni, és megakadályozták azt. Ebben az időszakban mégsem a Waltham gazdasági problémáival foglalkozott elsősorban az állambiztonság, hanem azokat a felmerülő nehézségeket igyekezett nyomon követni, amely a vállalat embargós beszerzéseivel voltak kapcsolatosak. A Videotont, mint a Szovjetunió egyik legfontosabb szállítóját, elsősorban a Waltham és a vele kapcsolatban álló kereskedők látták el a COCOM-listás termékekkel, és a cég tevékenysége szemet szúrt a nyugatnémet elhárításnak is. A Waltham egyik legfontosabb üzleti partnerét, Ulrik Rangét 1981-ben feltehetően lebuktatta az amerikai vagy a nyugatnémet titkosszolgálat, és a német vámszervek vizsgálatot indítottak cége ellen.

Rangé elsősorban amerikai gyártmányú számítógép-alkatrészeket és mikroprocesszorokat szerzett be a Waltham számára, és tisztában volt a berendezések végcéljával is; Rangé tudtával kerültek a termékek a Szovjetunióba. A nyomozás megkezdése után Rangé azonnal leállította az embargós szállításait, a már folyamatban lévő szerződéseket sem teljesítette. A Walthamnak Rangé kiesése problémát okozott, alternatív útvonalak biztosításán dolgozott, így került képbe egy Telxon nevű amerikai cég, amelynek svájci leányvállalatát egy magyar emigráns vezette. Sikerült megállapodniuk abban, hogy az embargó alá eső áruk esetében „olyan megjelöléseket alkalmaznak, amelyek lehetővé teszik a külföldi vámszerveken való biztonságos átjuttatást", távol-keleti végfelhasználókat tüntetve fel címzettként. A Rangé elleni nyomozást azonban a Waltham sem úszhatta meg szárazon. 1983 nyarára a Videoton leányvállalatáig vezettek a nyomozás szálai: július 11-én a nyugatnémet rendőrség házkutatást tartott a Waltham irodájában, Hargitai müncheni lakásán és a német cégvezető-helyettes, Günter Hummelt otthonában, valamint elvették Hargitai személyi iratait, és bevonták útlevelét is, bár ez utóbbit már másnap vissza is szolgáltatták. COCOM-listán szereplő termékek engedély nélküli kivitelére kerestek bizonyítékot, és lefoglaltak számos dokumentumot. A magyar és a szovjet szervek joggal tartottak attól, hogy az ellenséges elhárítás terhelő adatokat talált a blokkba, elsősorban a Szovjetunióba irányuló szállításokról, ezért a BM III/II-6. Osztály a munkáltatóként szereplő Videoton Rt.-n keresztül hazarendelte Hargitait beszámoltatásra, és tájékoztatta a szovjet állambiztonsági szerveket a fejleményekről. Hargitait azonban nem érhette váratlanul a nyugatnémet vámszervek érdeklődése, nyilván a Rangé ellen indított eljárás óvatossá tette, így a házkutatás idejére már megsemmisített minden olyan iratot, amely terhelő lett volna a Videoton-képviselet tevékenységére nézve, és Schalkhammerrel karöltve kidolgoztak egy olyan titkosított könyvelési rendszert, amelyet csak ők ketten tudtak értelmezni, a hatóság számára megfejthetetlen volt. Mivel bizonyítékot nem találtak, a német hatóságok nem korlátozhatták a Waltham üzleti tevékenységét, azonban jelezték, hogy a vizsgálatot folytatják. 

ch_waltham2_wb70_110_60_90_160_230_front.jpg

Átmenetileg eloszlottak tehát a viharfelhők a Waltham fölül, azonban a német - és minden bizonnyal az amerikai - elhárítás szemmel tartotta a vállalkozást, a magyar titkosszolgálatok pedig igyekeztek kivédeni minden támadást. 1983. október 4-én egy ismeretlen telefonáló figyelmeztette Hargitait, hogy tűnjön el az NSZK-ból, mert újabb hatósági akcióra számíthat, ezzel párhuzamosan pedig az MNVK-2. arról tájékoztatta a BM operatív szerveit, hogy a németek őrizetbe akarják venni a müncheni iroda vezetőjét, ezért a belügy újra hazarendelte Hargitait eligazításra, és felkészítették, miként kell viselkednie egy újabb kihallgatás vagy egy esetleges letartóztatás esetén. A nyugati titkosszolgálatok továbbra sem találtak fogást a Walthamon, ezért provokációval próbálkoztak -legalábbis a magyar operatív szervek és a Waltham munkatársai így értékelték az eseményeket. 1984 szeptemberében Rangé egy nyílt fizetési felszólítást küldött a Walthamnak, amelyben nyolcezer nyugatnémet márka megfizetését követelte a szerinte még az év elején leszállított UNIVAC berendezés embargó alá eső alkatrészeiért. Rangé azonban ekkor már harmadik éve nem állt kapcsolatban a Videoton irodájával, így felszólítását potenciális csapdaként értékelték Hargitaiék. Arra számítottak, hogy újabb házkutatás várható, amelynek során lefoglalhatják a fizetési felszólítást, mintegy bizonyítékául annak, hogy a Waltham valóban illegális szállításokat végez a keleti blokkba, ezért azonnal tiltakozó levelet küldtek Rangénak, amelyben leírták, hogy idestova három éve nem kaptak tőle semmiféle árut, és amúgy sem foglalkoznak számítástechnikai berendezések és azok alkatrészeinek kereskedelmével. Ezzel a válaszlevéllel valószínűleg sikerült kivédeni a német hatóságok akcióját, legalábbis a belügyi jelentésekben nincs utalás arra, hogy újra kiszálltak volna a nyomozók ellenőrzést tartani a Walthamnál. 1985 tavaszán vádemelési javaslattal zárult a Rangé elleni nyomozás, a müncheni ügyészségre került a magyar céggel kapcsolatos vizsgálati anyag. Az ügyészség további bizonyítékokat keresve többször is ellenőrzést tartott az irodában: átvizsgálták a könyvelést, ellenőrizték a beérkezett számlákat és a keleti blokkba tartó szállítások dokumentációját. Szeptember elején az ügyészség emberei újabb nyomokon indultak el, valószínűleg rátapintva a Waltham titkos útvonalainak egyikére: azoknak a szállítmányoknak a dokumentációit foglalták le, amelyeket a Videoton müncheni képviselete Svájcon keresztül juttatott el egy harmadik országba. Hargitaiék azonban készültek egy esetleges újabb ellenőrzésre, csak olyan elektronikai berendezések számláit őrizték meg, amelyek nem tartoztak embargós korlátozás alá. Nem sikerült tehát bizonyítékot gyűjteniük a nyomozóknak ezúttal sem, pedig egészen konkrét információk birtokában láttak hozzá az újabb kutatáshoz. A semleges Svájc fontos szerepet játszott a keleti országok számára a COCOM-lista kijátszásában, és az amerikai hatóságok igyekeztek elvágni ezeket a csatornákat. Szúrópróbaszerű ellenőrzéseket tartottak, és előfordult, hogy repülőgépek csomagteréből pakoltatták le a rakományt, és küldték vissza azt a feladónak. A vámellenőrzéseket nemcsak a svájci határokon erősítették meg, egy osztrák üzletkötőn keresztül a Mikroelektronikai Vállalat egyik vezetője megtudta, hogy az USA kérésére a Magyarországra irányuló embargós termékek bejutási csatornáit fel kell térképezniük a nyugati biztonsági szerveknek, ezért fokozott figyelemre kell számítani a nyugati vámosok részéről, de a vizsgálatokat ki fogják terjeszteni a bankügyletekre is. Egy ilyen ellenőrző akció áldozatává vált Svájcban a Waltham egyik kamionja is, amely a Szovjetunióba készült, megpakolva elektronikai berendezésekkel. Feltartóztatták a teherszállítót, és minden rajta talált csomagot visszairányítottak a kiindulási helyére. 

Az NSZK vámszervei arra is rájöttek, hogy a Svájcon keresztül történő szállításokat milyen közvetítő cégeken keresztül oldja meg a Waltham. Még 1983-ban létrehozott a müncheni vállalkozás Svájcban - feltehetően liechtensteini bejegyzéssel és Urs Hansel, a Waltham liechtensteini megbízottjának közreműködésével - egy SCS GmbH (Strafa Control System) nevű vállalatot, amelynek az volt a feladata, hogy „az akkori mikroelektronikai program végrehajtásához szükséges, embargó alá eső berendezéseket és technológiákat beszerezze, és Budapestre továbbítsa." Ezen kívül egy Setron nevű cég is működött Svájcban a Waltham tulajdonában, amelynek vezetője szintén Urs Hansel volt. A nyugatnémet hatóságok bekérték a két vállalat svájci bankokban vezetett számláinak adatait: az 1983 és 1986 közötti bankügyleteiknek kivonatára voltak kíváncsiak. A magyarországi állambiztonsági szervek tartottak attól, hogy a begyűjtött információk feltárhatják az ellenség számára az érintett vállalkozások szerepét a magyar elektronikai programban, és esetleg alapot szolgáltathatnak valamiféle adminisztratív ellenlépéshez. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult: bírósági döntés alapján a lefoglalt iratokat bontatlan formában kellett visszajuttatni a számlatulajdonosoknak, vagyis a politikai érdek nem tudott a Svájcban különösen kiemelt fontossággal bíró banktitokhoz fűződő jog fölé emelkedni. Az SCS-t egyébként - akárcsak a legtöbb, vegyesvállalatok által létrehozott külföldi céget - az embargós szállításokon kívül arra is használták, hogy tőkét vonjanak ki a magyar állami vállalatokból. Egy rövid belügyi jelentés arról árulkodik, hogy az SCS, az Elektromodul és a Hírszöv (Híradástechnikai Szövetkezet) egy közös, gyártással foglalkozó céget hozott létre Magyarországon, Modultechnika Kft. néven. A gyár termékeit a résztulajdonosként szereplő SCS felvásárolta, majd mint külföldi partner eladásra kínálta az Elektromodul számára. A Modultechnika által Magyarországon gyártott termékek így végül Magyarországon kerültek felhasználásra, de a feleslegesen beiktatott exportügylettel elérték, hogy az SCS öt-tízszeres feláron adta vissza a portékát az Elektromodulnak. 

A terhelő adatok eltüntetése, illetve megvédése nem mindig végződött ilyen szerencsésen a Waltham szempontjából, mint azt a svájci vizsgálat esetében láthattuk. Az embargós cikkek beszállítói is sokat kockáztattak, hiszen nemzetközi egyezmények megszegésével gyakorlatilag tökéletesen szembe mentek a politikai elvárásokkal, ráadásul a külkereskedelmi szabályok megsértésével folyó üzletek illegális pénzátutalásai jelentős, a hivatalos szervek (vám- és adóhatóságok) által láthatatlan tőkét jelentettek. Büntetőjogi következményi is lehettek volna a nyugati félre nézve, amennyiben napvilágra kerülnek a fekete szállítások, így mindkét fél tulajdonképpen zsaroló pozícióban volt a másikkal szemben. Ezt a helyzetet igyekezett saját javára fordítani egy osztrák cég tulajdonosa, amikor egy apró trükkel elérte, hogy szükség esetén bizonyítani tudja a Waltham embargós tevékenységét, ezzel mintegy sakkban tartva a magyar vállalatot. A férfi nagy mennyiségű tiltólistán lévő terméket szállított a Videoton leánycégének, az áru ellenértékét készpénzben kapta meg az MNB-től, hogy ne legyen dokumentálható nyoma az üzletnek. Ezt követően egy hamisított Waltham-bélyegzővel ellátott átutalást kezdeményezett saját számlájára Münchenből, ezzel „bukása esetén bizonyítani tudja, hogy az árut a Waltham részére szállította. Az állambiztonsági anyagok alapján összeálló Waltham-történet valószínűleg a jéghegy csúcsa csupán. Az embargós szállítások fedésében történt illegális pénzmozgásokat minden bizonnyal örök homály fedi, legalábbis az állambiztonság iratai nem tudnak megnyugtató választ adni a felmerülő kérdésekre.

A cikk részlet Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek" kora című könyvéből a szerző engedélyével. 

Képek forrása: Selyem Tóth Sándor, metallandscape.com

Kapcsolódó cikk: Kadhafi "fülei"

 

A Videoton-Waltham kooperáció Tovább
Fejezetek a szovjet hifi történetéből

Fejezetek a szovjet hifi történetéből

nnpvsu9xbipnwx9e49a3aqw9s9s.jpeg

Egy előző cikkben megállapíthattuk, hogy a szovjet hifi születését a BRIG erősítő megjelenésétől számíthatjuk. Anatolij Likhnitszki elévülhetetlen érdemeket szerzett a készülék létrehozásában, de mint sok más ez is csapatmunka volt, és az alkotótársakról is érdemes szót ejteni, legfőképpen azért, mert a szovjet hifi szálai rajtuk keresztül fonódtak tovább.

A BRIG erősítőt a "Morfizpribor" Leningrádi Központi Kutatóintézetben fejlesztették ki, ahol később számos más legendás készülék is született. 1973-tól egy fiatal sikeres mérnök, Vlagyimir Ratajev is a fejlesztő csapat tagja volt, aki már az első BRIG erősítőnél is speciális technikai megoldásokat dolgozott ki. Meglepő módon a hajógyártásért felelős minisztérium támogatta a projektet, mert az ottani fejes Szvidrov nagy rajongója volt az otthoni minőségi zenehallgatásnak, és úgy érezte, hogy az országnak szüksége van a jó minőségű készülékekre. A 70-es évek közepén futó BRIG erősítő és "Korvet" lemezjátszó teljes mértékben igazolták a beléjük fektetett gigászi erőfeszítéseket.

korvetlem.jpeg

1980-ra Ratajev lett az osztály vezető fejlesztője, természetesen ez konfliktushelyzetet teremtett Likhnitszkivel, akivel soha nem egyeztek a nézetei, de mindig egymásra voltak utalva. Végül Likhnitszkit áthelyezték. Ebben az időszakban a Morphizpribor Központi Kutató Intézet jóváhagyja az új erősítő sorozatot, amit "Korvet" -nek neveztek el. Ratajev legjelentősebb és legismertebb alkotása a "Korvet 200UM-088C". A készülék nem tipikus megközelítése a szovjet megoldásoknak, hiszen 2 darab különálló monó egységből állt, amiket egy dobozba építettek. Az erősítőt 1982 és 1989 között gyártották. A lenti képen előfokkal együtt látható.

korvet.jpeg

1992-ben a 088-asok egyike az Egyesült Államokba került, ahol Walter Schofield, a Cambrige Soundworks termékmenedzsere örömmel tesztelte. A meghallgatás eredménye pozitív volt, és 1992 májusában a "Fortune" magazin címoldalon számolt be az eseményről. Ratajev előerősítő modelleket is fejlesztett (Korvet 028 és 078) csúcsgépéhez. Likhnitszki a VNIIRPA vállalthoz került, ahol megalkotta a szintén kultikus „Stalker” erősítőt válaszul a Korvet gépekre. Sajnos az ő és Ratajev versenyhelyzete csak pár évig tartott.

stalker.jpeg

1987-ben Ratajev megérezte a peresztrojka szelét. 1985 óta az áruhiány súlyosbodott a Szovjetunióban. Többek között folyamatosan nőt azoknak a zenei csoportoknak a száma, akik koncerteken használatos hangtechnikát igényeltek. Ratajev két évig ilyen termékek kifejlesztésén dolgozott, és kisüzemi termelést szervezett. A 80-as évek hangtechnikusainak az amerikai Peavey CS-800 volt a kedvencük, de ez 15.000 rubelt kóstált akkortájt. (100 átlagos mérnöki fizetések). Ratajev 10-szer alacsonyabb áron (1500 rubel) produkálta nagyjából ugyanazt a minőséget. Gyorsan megszervezi a gyártást és az értékesítést, társakat szerez, valamint a védelmi iparág tapasztalt szakmunkásaiból kikerülő szakemberek szavatolják a termék minőségét. Hetek alatt eladnak 500 darab erősítőt. 1989-ben ezek az erősítők képezték a még most is aktív "Neva Audio" sorozat első darabjait. Ma Vlagyimir Ratajev a cég műszaki igazgatója. Az alapítása óta a vállalat soha nem változtatta meg profilját, és 28 éves fennállása alatt stúdió és koncerterősítők gyártásával foglalkozott. Ma a "Neva Audio" az egyetlen Oroszországban működő cég, amely ilyen termékekre szakosodott.

amfi2.jpeg

A szovjet tömeg hifi korszakalkotó személyisége volt még Vlagyimir Shushurin, aki szakfolyóiratban az első hifi erősítő építési leírást vetette papírra akkor, amikor az ilyen készülékek a kereskedelemben szinte nem is léteztek. Vlagyimir Shushurin a szovjet normáknak megfelelő mérnöki képzést kapott, amely akkoriban azt jelentette, hogy fényes jövő állt előtte a katonai iparban. 1968-ban végezte tanulmányait az elektrofizikai tanszéken, és megkapta a "A félvezető eszközök fejlesztője" címet. Tanulmányainak befejezése után behívták katonának, majd a Lviv televíziós üzemében kezdett dolgozni. Részt vett katonai és polgári pilóták kiképzésére szolgáló repülésszimulátorok fejlesztésében. A 70-es évek végére a háztartási készülékeket gyártó Lviv SKB vezető tervezője lett.

1978-ban jelent meg az első cikke a Rádió folyóirat 6. számában, ahol először publikált hifi erősítők építéséről. A leírásban szereplő erősítő nem volt problémamentes, de egyszerűen megvalósítható, és megfizethető alkatrészeket tartalmazott. Több ezer szovjet amatőr megépítette a készüléket, és számtalan variációt hoztak ki belőle. 1980-ban a Radio Magazine szerkesztőbizottsága és az olvasók kérésére Shushurin megjelentette a második változat leírását, amelyet korszerűbb és kifinomultabb alkatrészekhez igazított. Készülékének jellemzői egyedülállóak voltak. A Szovjetunióban gyakorlatilag egyetlen erősítő sem tudott ilyen alacsony harmonikus torzítást produkálni.

A 80-as években, a Lviv SKB háztartási készülékek osztálya vezetőjeként Vladimir több Hifi erősítő megalkotásában kamatoztatta tehetségét, amelyek az AMFITON márkanév alatt kerültek forgalomba. Irányítása alatt készült az AMFITON A1-01-2 1982-ben, valamint az AMFITON-U-101-1, és az AMFITON-AI-01-1. Neki köszönhetik a szovjet elektronika egy igazi remekművét, az 1983-as AMFITON-U-002 hifi sztereó erősítőt. Az eszköz jellemzői különös figyelmet érdemelnek: csak a bemenetnél van 1 darab nagyon jó minőségű csatoló kondenzátor. A Shushurin irányításával gyártott erősítők lettek a legnépszerűbbek és a legelterjedtebbek a Szovjetunióban.

i2-_k1ziiphpetzttckyfuqpdgm.jpeg

A nyolcvanas évek végén a szovjet térség problémáinak kezdetén Vlagyimir Shushurin, mint sok más tehetséges mérnök, úgy döntött, hogy szerencsét próbál az Egyesült Államokban. Amikor 1987-ben emigrált, megváltoztatta vezetéknevét. Innentől Vladimir Lamm lett. Az amerikai álom országában energiáját az erősítők fejlesztésére összpontosítja. 1990-ben kezdett együttműködni a New York-i Madison Fielding társasággal. A megértés hiánya, valamint a partnerek arrogáns hozzáállása miatt a kapcsolat kudarcba fulladt. 1993-ban, egy gazdag ismerős támogatásával Lamm megnyitja saját cégét, a Lamm Industries-t, és megkezdi a csöves és hibrid erősítők gyártását. Majdnem minden készülék a high-end közönség számára készült. Az árképzés és a minőség is ennek megfelelően alakul, a lenti képen látható erősítő 35 000 amerikai dollárt kóstál. Lamm sok időt töltött kísérletezéssel és ellentmondásos nyilatkozatai ellenére szilárdan meg volt győződve arról, hogy a valóban jó minőségű hang csak analóg lehet.

3b4850cb62cb459eadfffc86672782a9.jpg

A szovjet hifi ipar legkedveltebb és legellentmondásosabb terméke a 35AC-1 akusztikus rendszer, amelyet S-90-néven itthon is forgalmaztak. Ez a hangsugárzó külföldön is érzékeltette, hogy tudnak ezek, ha akarnak. 1977-ben jelent meg, de sokan még ma is használják. Kistestvére az S-30 népszerű napjainkban is.

A gyártó cég "VEF Radiotehnika RRR" 1941-ben még a „Telefunken” része volt, és "Telefunken Geratewerk Riga" néven működött Lettországban. Itt kezdett dolgozni egy fiatal mérnök: Roland Kerno. Műszaki és formatervezési megoldásaival már a háború után felhívta magára a figyelmet. Sok szovjet fejlesztővel ellentétben Kerno nem másolta a már meglévő készülékeket, hanem alapvetően új technikákat fejlesztett ki. Már a 60-as évek elején Roland egy többutas passzív hangváltót javasolt. Gyorsan az audió berendezések egyik vezető fejlesztője lett a "KB Orbita" -ban, amely a "Radiotehnika VEF RRR" egyik részlege volt. Mint minden más esetben a kreativitás és a lelkesedés nála is kevésnek bizonyult egy jó termék létrehozásához, ezért szüksége volt a vezetők támogatására. 1975-ben egy kiállításon bemutatták a "Victoria 003" rádiót és az "Allegro 002" erősítővel egybeépített lemezjátszót, amikhez egyszerűen nem létezett tisztességes hangsugárzó. Az "Orbita" részlegre bízták ennek a problémának a megoldását. Kerno akcióba lépett mert tudta, hogy eljött az ő ideje. Kihasználta a helyzetet, és elővette összes eddigi szabadalmát, hogy minél magasabb hanghűséget hozzon létre. A Kerno vezette Orbita csapat intenzív és jól koordinált munkájának köszönhetően 1977-ben megjelent a 35AC-1, ami valójában ugyanaz volt mint az S-90, csak apróbb módosításokkal. A projekt vezető mérnökei: Kerno Roland Paulovics és Lazis Dzintars Arturovics. Lenti képen az Allegro készüléket láthatjuk 2 darab 35AC-1 társaságában.

elefant01.jpg

A hangfal főbb erősségei a gondosan megtervezett állítható hangváltó, a speciálisan kialakított reflex nyílás, és persze az örök életre készült golyóálló:-) kivitel voltak. A rendszer a legjobb volt az akkori a Szovjetunióban, de sok szakíró szerint az Egyesült Államok és Európa hasonló modelljeiből is sokat túlszárnyalt. 1979-ben már S-90 típusjelzéssel kezdték forgalmazni. Persze szakértő fülek a hibákat is észrevették, sokan a mélyátvitelre panaszkodtak és arra, hogy nem minden erősítővel szeretett jól szólni.

A kilencvenes évek elején a gyártás megállt, és Oroszországban alaposan elfelejtették az alkotókat. Kerno 2003-ban meghalt. Pár orosz gyártó, köztük az Aleks Audio és az Arslab készítettek nosztalgiából klónokat. Ma a "VEF Radiotehnika RRR" egy korszerű gyár komoly fejlesztő részleggel. A cég együttműködik a Rigai Műszaki Egyetemmel, és az Alekszandr Gaydarovy orosz tudós és feltaláló vezette munkacsoporttal, amelynek célja a régi alkalmazottak tapasztalatainak átadása az új mérnök és technikus nemzedéknek. Jelenleg 41 millió legyártott hangsugárzónál tartanak. Több országba is exportálnak, Magyarországon is van képviseletük.

Forrás: Pult.ru 

Kapcsolódó cikk: A szovjet hifi születése

 

Fejezetek a szovjet hifi történetéből Tovább
Tengeri űrflották

Tengeri űrflották

25_100983_aad932d75b4af4d-gagarin.jpg

Az űreszközök feletti irányítás elvesztése komoly anyagi és akár emberi áldozatokkal is járhat, ezért folyamatosan követni kell őket, és feldolgozni a róluk érkező adatokat. Ez a szárazföldön telepített állomásokkal csak korlátozott mértékben lehetséges, hiszen sok esetben tenger, vagy óceán felett halad az űrben közlekedő jármű pályája. Ebből logikusan adódik, hogy hajóra telepített eszközökkel kell fogadni és küldeni a jeleket. Mivel az első műholdak fellövésének idején kifejezetten erre a célra épített hajók még nem léteztek, ezért a haditengerészet teherhajóit alakították át az ügy érdekében. Ezekre olyan eszközöket telepítettek, amikkel kommunikálni lehetett az űrhajókkal, onnan telemetrikus adatokat tudtak fogadni és továbbítani a szárazföldi központba.

Az Egyesült Államokban a Haiti Victory lett az első hajó, amely egy űrjármű támogatását végezte. Át is nevezték Longview-nak, de később ez lett a hajóosztály elnevezése, és 1960. november 27-én már T-AGM-3 kódnévre hallgatott. A csendes-óceáni térségben folytatta tevékenységét az USA űrprogramját segítve, és számos tudományos feladatot végzett az amerikai légierőnek. A hajó vezető szerepet töltött be a Longview-osztályban, ami hamarosan két új egységgel gyarapodott. Az USNS Private Joe E. Mann (T-AGM-4), és az USNS Dalton Victory (T-AGM-5) is át lett alakítva un. küldetés követő tudományos feladatra. Létezett T-AGM-2 és 1 is, de ezek csak később teljesítettek feladatokat.

usns_general_h_h_arnold_t-agm-9_side.jpg

Az USA 23 ilyen hajót tartott szolgálatban az űrverseny idejében 1959-től kezdve T-AGM-1-től 23-ig sorszámozva. Ezek java része még a második világháborúban használt teherhajók és tankerek átalakításával készült. Felszerelték rájuk a műholdak, és ballisztikus rakéták követéséhez szükséges eszközöket, amik eleinte a normál televízió adás vételéhez hasonlító antennák voltak a szárazföldi minitrack állomásokhoz hasonló feldolgozó infrastruktúrával, de később a távolabbi küldetések követéséhez már komolyabb eszközök kellettek. 1964-től lépett szolgálatba a USN HH Arnold General (T-AGM-9). Amint a fenti képen láthatjuk itt már magasabb sávú (X,L) parabolaantennák és radar is települt a fedélzetre. A hajók nem arról híresek, hogy nyugodtan állnak egy fix ponton, ezért egy számítógép vezérelt giroszkópos szervó rendszer gondoskodott arról, hogy az antennák mindig a legerősebb jel irányába nézzenek akármennyire is imbolyog alattuk a jármű. 

A USNS Invincible (T-AGM24) 1987-ben állt szolgálatba, és direkt erre a célra építették, a USNS Howard O. Lorenzen (T-AGM-25) pedig már a jelenlegi legfejlettebb technikát képviseli, és 2014-től látja el feladatát. Napjainkban ez a két hajó, valamint a többfunkciós USNS Waters (T-AGS-45), és a USNS Pathfinder (T-AGS 60) kutatóhajó alkotja az USA űreszközeit támogató flottát.

A Szovjetunió hasonló rendeltetésű flottája 1959-ben jött létre Szergej Koroljov kezdeményezésére. Az első hat hajó, ami 1967 előtt kezdett dolgozni nem sok különbséget mutatott a hagyományos kereskedelmi rendeltetésű társaikhoz képest. Természetesen a projekt szigorúan titkos volt és a halászflotta ellátóhajóit szerelték fel a pályakövetéshez, és az űrhajókkal való kommunikációhoz szükséges berendezésekkel. Az 1967 után épített hajók már teljesen másképp néztek ki, és szokatlan megjelenésükből kifolyólag nem lehetett titkolózni tovább. Legfeltűnőbbek természetesen a hatalmas forgatható parabolaantennák voltak. A flották feladatkörébe tartozott még a vízre visszatérő egységek felkutatása és begyűjtése is.

1967-re felpörgött a szovjet űrprogram, ezért égető szükség volt egy komoly követő hajóra, de annyira, hogy egy félig kész szállítóhajót átépítettek a cél érdekében, és az akkoriban elhunyt űrhajós tiszteletére Kosmonavt Vladimir Komarov névre kereszteltek. Ezután gigantikus hajóépítések kezdődtek. Az 1970-ben készült Akademik Szergej Korolev már 1200 szálláshellyel és 79 laborral rendelkezett, 188 tudományos munkatárs dolgozott rajta. Az 1971-ben szolgálatba állt Koszmonavt Jurij Gagarin (nyitókép) volt a flotta, és sokáig a világ legnagyobb ilyen jellegű vízi járműve. A teljes flotta fénykorában 17 hajót számlált, amik minden jelentősebb űreseményben szerepet vállaltak. A legnagyobb projekt a szovjet-amerikai közös űrrepülés volt 1975-ben, ebben mindkét ország komplett flottája részt vett. Utolsóként 1978-ban lépett szolgálatba a Koszmonavt Viktor Pacajev. Ez a hajó 1995-ben az Orosz Szövetségi Űrügynökséghez (Roszkoszmosz) került. 2001. április 14-én a kalinyingrádi Oceanográfiai Múzeum kikötőjébe vezényelték. Ettől kezdve a hajó múzeumhajó és egyúttal az orosz űrhajózási távközlési hálózat földi állomásaként is működik. A többiek sajnos rosszabbul végezték, mivel sok hajó a Szovjetunió összeomlása után Ukrajnában maradt, ahol leselejtezték, szétbontották, eladták vagy egyszerűen hagyták a kikötőben leamortizálódni őket. 

yuanwang_06a.jpg

Napjainkban Kína is rendszerben tart egy komolyabb kommunikációs flottát. A Yuan Wang-1 és 2 építését még Mao Ce-tung hagyta jóvá1968-ban. A két hajó első küldetése 1980-ban volt, de már kivonták őket a forgalomból. Jelenleg a Yuan Wang-3 valamint az 5,6,7 teljesít szolgálatot, a négyes egy baleset során megsérült, utána célpontnak használták fel egy rakétakísérlet során. Fenti kép a hatosról készült.

Jelenleg még Franciaország érzi szükségesnek, hogy ilyen hajót üzemeltessen. A Monge (lenti kép) 1992-ben lépett szolgálatba, és mostanában is aktív. Az Ariane rakéták nyomon követése a fő feladata.

fs_monge.jpg

Még egy érdekesség a végére. A Hoyt S. Vandenberg (T-AGM-10) 1983-ban visszavonult. 1998-ban ezt a hajót a Vírus (Pusztító idegen) című horror sci-fi filmhez az Akademik Vladislav Volkov néven ismert orosz hajó helyettesítőjeként használták fel, és a rajta található feliratokat cirill betűsre írták át. A hajót végül 1999 május 1-jén át a Tengerészeti Hivatalhoz vitték át, utána 2009 áprilisában a Key West kikötőbe vontatták, ahol árverésen értékesítették.

vandenberg.jpg

Ezek után egy új mesterséges zátonyt hoztak létre belőle a sportbúvárok és a horgászok számára. Fenti képen az elsüllyesztés előtti állapotot láthatjuk.

Források: Wikipédia, tiralba.blogspot.hu, niskgd.ru, shipspotting.com

 

Tengeri űrflották Tovább
Élet az okostelefonok előtt

Élet az okostelefonok előtt

A vezeték nélküli telefonálás története

mobile-evolution.jpg 

Telefon már nagyon régóta létezik, de a mostanában használatos okostelefonok kifejlődése egy hosszú folyamat eredménye, ami napjainkra kicsit felgyorsult. A mai készülékek ősapjának tulajdonképpen a rádió adó-vevőket tekinthetjük, még akkor is ha azok igen korlátozott képességekkel rendelkeztek. Természetesen a hadsereg igényelte az ilyen eszközök kifejlesztését, ezért először a második világháborúban bukkantak fel nagyobb mennyiségben.

A lenti képek a tévhitek eloszlatása végett kerültek ide, ugyanis több helyen megjelentek "A mobiltelefon őse" címszóval. A bal oldalon a ló egy távíró készüléket hordoz, a fejhallgatós emberke füleli a morze jeleket, és diktálja a másiknak, aki írja. Középen egy hordozható tábori rádiókészülék látható az első világháború végéről, jobbra pedig a hölgyek detektoros rádiót hallgatnak, de erről bővebben itt olvashatunk.

nemobil.jpg

1938-ban már készültek hordozható AM rádiók, amiket az amerikai gyalogság széles körben használt. A 11 kilogramm súlyú készülékek nagyjából 8 kilométeres hatótávolsággal rendelkeztek (lent balra). 1940-ben már a 40-48 MHz-es FM sávon működött a MOTOROLA SCR-300 típusú rádiója, ami nagyobb súllyal és kisebb hatótávval rendelkezett mint elődje, cserébe zavarmentesebb vételt biztosított. Közel 50 000 darab készült belőle a második világháború során, részt vett a Normandiai Partraszállásban is. Az egységben 18 darab elektroncső melegítette a kezelő hátát. 

1938-1941.jpg

Ezután megint vissza AM sávra a MOTOROLA SCR-536 1942-ben, de ez már kézi változat (lent balra), viszont a könnyű súly csak alig 1,5 kilométeres hatótávolságot eredményezett. Praktikussága miatt 130 000 darab készült belőle. A háború végeztével a fejlesztők áttértek az üzleti célú megvalósításra. 1946-ban a Bell Systems bemutatta az első kereskedelmi mobilnak mondható telefonszolgáltatást: az MTS rendszert, ami már a súlya miatt is csak járművekben volt életképes. Egy ilyen készüléket láthatunk lent jobbra a csomagtartóba telepítve. Tipikusan állt egy adó, és egy vevő egységből, valamint a jobb szélen látható szelektív hívásdekóderből. Meglepő, de már ez a rendszer is meglévő jól bevált egységekre épült. A hívásdekóder még az 1800-as évek végén lett kifejlesztve a vasúti irányítás részére, a rádiókat pedig már a háborúban is tesztelték. 

1942-46.jpg

Az újonnan alakult szolgáltató társaságok két irányban fejlesztették a rendszert. Az egyik a "HIGHWAY" változat volt, amit csak autópályák mentén telepítettek főleg a teherfuvarozás részére, a másik az "URBAN" verzió, ami pedig a nagyvárosokon belül közlekedőket szolgálta ki. 1948-ban az Egyesült Államokban és Kanadában 60 városban elérhető az "URBAN" szolgáltatás 4000 mobil előfizetővel, havonta 117 000 hívást kezelve a 150 MHz-es sávon 6 csatornán. A "HIGHWAY" 85 városban 1900 mobil előfizetővel, havonta mintegy 36 000 hívást kezelve elérhető a legtöbb nagy autópálya keleti és közép-nyugati részén 35 MHz-es vételi és 45 MHz-es adó frekvenciával 12 csatornán. Az MTS rendszernél az autóban nem volt tárcsázási lehetőség, csak egy gombot kellett megnyomni, és a jelentkező kezelőnek bemondani a saját, és utána a hívott számot. Amikor a mobil egységet hívták minden járműben egyszerre elindult a hívásszelektor, ami egy mechanikus szerkezet volt forgó tárcsával, és reteszekkel. A szolgáltató 600 és 1500 Hz-es hangjeleket adott ki váltakozó sorrendben, ezek reléken keresztül vezérelték a reteszeket, amik megfelelő sorrend esetén a tárcsa lyukaiba belepasszoltak, és megkezdődhetett a beszélgetés. Amennyiben a reteszek nem passzoltak - tehát nem azt a számot hívták - , akkor a szelektor alaphelyzetbe állt. Ezek a rendszerek még nem kezelték telefonbeszélgetés közben a beszédcsatorna frekvenciájának automatikus átváltását, vagyis a hívásátadást. Erre cellaváltáskor van szükség, ugyanis ennek hiányában amikor egy felhasználó elhagyta az adó hatókörzetét, akkor a beszédcsatorna megszűnt, és a hívás megszakadt. 

ericson.jpg

1955 elején indítottak egy kísérletet Svédországban, ahol a stockholmi orvosi egyesület a mentőszolgálattal együttműködve éjszakai és hétvégi sürgősségi ügyeleti rendszert szervezett. A várost négy kerületre osztották, és mindegyiket egy rádiós gépkocsi felügyelte. A járművek kapcsolatban álltak a központban szolgálatot teljesítő orvossal. Amikor 1956. április 25-én Stockholmban véglegesítették a rendszert, a mobiltelefon kifejezés egyszer és mindenkorra bekerült a köztudatba. A tervező után a neve Lauhrén mobiltelefon-rendszer lett, de hivatalosan MTA-nak (Mobile Telephony System Version A) hívták. Az előfizetőknek öt jegyű számokat osztottak ki, amik 95-tel kezdődtek, így a potenciális előfizetések száma maximum 1000 lehetett. Az Ericsson által gyártott telefonkészülékek ára összemérhető volt az autóéval, amelyben telepítve volt. A beszélgetést mindenképpen járó motornál volt érdemes lebonyolítani, de a plusz akku sem ártott. 1956 végére 19 mobiltelefon üzemelt Stockholmba és 8 Göteborgban. A rendszer 1969-ben szűnt meg. A fenti képen ilyen készülékkel felszerelt autót láthatunk, balra pedig egy bázisállomás. 

tld-1100.jpg

1964-ben mutatkozott be az MTS továbbfejlesztett verziója az IMTS (Improved Mobile Telephone Service). Sikerült kiküszöbölni az előző rendszer legnagyobb hibáját, itt már lehetett a mobil készülékről tárcsázni, és nem kellett a kezelő segítségét igénybe venni. Az integrált áramkörök ekkor még nem terjedtek el széles körben, ezért a készülékek tranzisztorokból összeállított logikai áramkörökből épültek fel. A bázisállomás és a mobil egységek a parancsokat különböző magasságú hangok továbbításával adták tudtára egymásnak. Pl. 2000 Hz-es hang azt jelentette, hogy van kapcsolat, de nem történik semmi; hívás érkezésekor a jel átvált 1800 Hz-re, ekkor elindul egy tárcsázási impulzus, ami minden készüléken átfut, majd amelyik mobil egység beazonosítja magát az visszaküld egy 2150 Hz-es jelet a bázisállomásnak. Ez csengetést kezdeményez a mobilon, és amikor a mobil előfizető felvette a telefont 1633 Hz-es "kapcsolódtam" hangot küld vissza. Az IMTS hátránya volt, hogy maga a technológia korlátozta az előfizetők számát, ezért a nyolcvanas évek elejére várólisták alakultak ki akár 2-3 éves periódusokkal, emiatt a gyártás sem tudott felfutni, ami csillagászati árakat eredményezett. Leggyakoribb készülékek a Motorola TLD-1100 sorozat tagjai voltak (fenti kép).

A Szovjetunióban az első, kizárólag a magas rangú pártfunkcionáriusoknak és a vezető beosztású elvtársaknak szánt mobiltelefon hálózat kifejlesztését 1958-ban kezdte el egy kutatócsoport , de erről bővebben itt olvashatunk.

Azt ismeritek amikor egy magyar mérnök elment Izlandra a nyolcvanas évek elején, és a jéghegymegfigyelő állomáson magyar gyártmányú BRG rádiótelefonok voltak rendszeresítve? Ebben az a vicc, hogy nem vicc. A BRG fénykorában 20 000 rádiótelefont gyártott évente, aminek nagy része exportra készült, jutott belőle a baráti országokba és a tőkés piacokra is.

Folytatás következik

Források: Wikipédia, businessinsider.com, wb6nvh.com, ericsson.com 

Élet az okostelefonok előtt Tovább
Marantz história

Marantz história

blognyit.jpg

Saul Bernard Marantz (zeneszerző, amatőr zenész és fényképész) 1911-ben született New Yorkban. Első kísérleti készüléke a saját autójában lévő rádió volt, amit kiépített, és a lakásban üzembe helyezve próbált belőle jobb minőséget kicsikarni. 1948-ban megjelent a mikrobarázdás monó hanglemez, ami megteremtette az otthoni minőségi zenehallgatás feltételeit, de ezzel meg is kezdődött az első formátumháború a Columbia 33-as fordulatú LP-je, és az RCA Victor 45-ös fordulatú hanglemezei között. Ez még nem volt elég, mert szinte minden lemezcég a szabványosítási törekvések ellenére más frekvencia korrekciót alkalmazott.

Ennek az a lényege, hogy egy adott műsor hanglemezre történő rögzítése előtt a hanganyagot módosítják. A mély tartományt jelentősen elnyomják, míg a magas frekvenciákat kiemelik. Mindezt két okból: egyrészt a mély komponensek szélesebb barázdát hoznak létre a lemezen, így ez a műsoridő csökkenését vonja maga után; másrészt a magasabb frekvenciájú hangok kis amplitúdója miatt emelés nélkül nehéz lenne őket a lemezre vágni, a lemez anyagának minősége miatt. Mindezt betartva nem csak a letapogathatóság javul számottevően, de a zajszint is csökken. Az eredeti átviteli görbét az erősítőben lévő szűrő áramkörökkel kell visszaállítani.

marantzhome.jpg

Saul Bernard Marantz komoly lemezgyűjteménnyel rendelkezett, de nem volt megelégedve az üzletekben kapható készülékek minőségével. A fő probléma abból adódott, hogy egyféle korrekciós átviteli karakterisztikára készültek az akkori termékek, ezáltal lehet, hogy az egyik lemez jól szólt, de a konkurens kiadó által nyomott korong már csapnivalóan. Természetesen emberünket ez rendkívüli módon zavarta, mert ő mindent a legjobb minőségben szeretett volna hallgatni, ezért a saját házában lévő műhelyében 4 évi kitartó munkával megalkotta az Audio Consolette erősítőt, amelyen többféle korrekciós görbét lehetett beállítani. Először kisipari módszerekkel a ház alagsorában évi 400 darab készült belőle. Nem meglepő, hogy ezután 1953-ban elindult a Marantz cég. 

marantz-audio-consolette-model-1-1.jpg

Ez lett az első Marantz termék is, amely 143,50 dollárért Model 1 néven jelent meg 1955-ben. Két különböző nagy érzékenységű phono-előerősítő bemeneti áramkört tartalmazott, és 36 lehetséges korrekciós görbét (!) lehetett beállítani rajta. Az akkori szaklapok kiváló mérnöki munkának értékelték. Model 2 nevet kapta az előerősítő után csatlakoztatható végerősítő, ami a következő termék volt. Egyre több mérnök és kiváló szakember csatlakozott a céghez, készülékeiket olyan gondosan megtervezték, hogy szinte semmit nem kellett utólag módosítani rajtuk.

1958-ban megérkeztek az első Marantz termékek sztereó verziói, majd elindult a klasszikus modellek sorozata a 7-es számú erősítővel, ami a lenti képen látható. 

marantz_model7c_preamp.jpg

Ezt követte a Model 8 sztereó erősítő 1959-ben 2x30W-t teljesítménnyel 237 dollárért. 1960-ban indult a 9-es modell, amely figyelemre méltó volt megjelenésével, mivel a teljesítmény mérő műszert még a 2013-as termékeken is megtalálhatjuk. A 9-es modellből a NASA is rendelt 21 darabot, ezeket az Apolló küldetések követőállomásain használták az analóg órajel erősítésére, és módosított változatok voltak 9120-as típusjelzéssel.

marantz_model9_poweramp.jpg

1961-ben megindultak az FM sztereó adások az államokban, és ez sarkallta a mérnököket az egyik legkeresettebb Marantz termék kifejlesztésére. 1962-ben a cég demonstrált egy prototípust a 10-es modellszámot viselő sztereó rádió tunerből, amelyen egy oszcilloszkópcső jelezte ki a hangolást. 1963-ban került kereskedelmi forgalomba 10B típusjelzéssel 650 dolláros áron. Az ár borsosnak tűnik, de alig fedte le azt a hatalmas befektetést, amelyet a vállalat több mint három év alatt a fejlesztésre költött. Az alap 10-es modellből mindössze 100 darab készült. A 10B-ről sokan azt mondták: ez a legjobb tuner ami valaha létezett. Az 1970-es évek elején kb. 750 dollár volt a kiskereskedelmi ára, de a gyártás befejezése után évekkel már 3700 dollárt lehetett kérni érte, de létezett olyan darab, ami később 10 000 dollárért cserélt gazdát. Jelenleg 1 millió Forint alatt nem találtam az eBay-en ilyen készüléket. 

marantz_10b-10.jpg

Annak ellenére, hogy a Marantz több ezer 10B-s modellt gyártott a termék akkora veszteséget okozott, hogy majdnem csődbe vitte a vállalatot. Valószínűleg túl jót akartak készíteni. A Superscope dobott mentőövet, aki 1964-ben átvette a céget, és a következő évben New Yorkból Kaliforniába költöztek. A Superscope főleg orsós magnóiról ismert japán cég volt, aki a SONY-val együtt is fejlesztett. 1966-ban a Marantz termékeket Japánban, a Standard Radio-val közösen kezdték gyártani, majd kilenc évvel később ebből lett a "Marantz Japan". 1968-ban Saul Marantz a nevét viselő vállalat elnöki székében találta magát.

1965-ben megérkezett az első tranzisztoros Marantz termék a Model 7T előerősítő formájában, és egy évvel később a Model 15 sztereó erősítő, 1968-ban pedig egy másik klasszikus Marantz termék jelent meg félvezetős formában: az FM tuner. Megtartották az oszcilloszkópot, és a cég által fejlesztett Gyro Touch lendkerék segítette a hangolást. Ez lett a Modell 20 névre keresztelt egység, viszont a végerősítővel egybeépített változata, a Modell 2600 pedig a cég zászlóshajójává vált. Az akkori csúcsok csúcsa az oszcilloszkóp kijelzős kvadrofon verzió, a 4400-as modell volt. 

marantz_model2600_receiver.jpg

A Marantz mindig büszke volt termékei megbízhatóságára, és időtálló formáira. Ki gondolná, hogy a lenti képen látható kazettás magnódeck 1974-ben készült. 

ccaf50d6843d9e9e9a0b18944f821bf4.jpg

Persze a hifi mellett más területekre is elkalandoztak, egészen korán gyártottak már televíziót is, később pedig többféle projektort. 1980-ban a Superscope eladta 50% -os részesedését és a marketing jogokat a holland Philips cégnek (kivéve USA és Kanada területe). Mire a Philips hatékonyan átvette a Marantz értékesítését a világ nagy részében, a vállalathoz már csatlakozott valaki, aki a jövőbeni fejlesztésekben jelentős szerepet kap. Ken Ishiwata a Pioneer-től jött át, és két éven belül kinevezték termékfejlesztési igazgatónak. 

protv.jpg

A nyolcvanas években a Marantz is a digitális technológia felé fordult, nem volt nehéz megjósolni, hogy a Philips égisze alatt CD lejátszóval fog jelentkezni. Így is lett, a CD 63 volt az első konzum audió célra szánt CD játszó, amelyet hamarosan követett a CD 12. Valójában ezek Philips termékek voltak, csak jobb minőségben, és precízebben kidolgozva, mint az átlag készülékek. 

marantz_cd-63.jpg

Minden Philips fejlesztés kicsit másképp megjelent Marantz néven is, ilyen volt pl. a DCC, de hifi videómagnóknak is létezett Marantz verziója. A nyolcvanas évek közepén, pár évvel a CD megjelenése után megszületett az SE (special edition), azaz különleges kiadások ötlete, amit alapjában véve a célszerűség szült. A dolog úgy indult, hogy bizonyos modellekből hatalmas eladatlan készletek gyülemlettek fel, ezért a filléres kiárusítás helyett valami mást kellett kitalálni. Az ilyen készülékekbe pár audiofil módosítást végeztek el, úgymond kicsit megtuningolták őket, és rögtön újra piacképessé váltak. Így született a Marantz CD-45LE (lenti kép), ami a kritikusok szerint akkoriban a legzeneibb hangú CD volt. 

marantz_cd-45.jpg

Természetesen sok konkurens is ugrott az ötletre, megjelentek az SE, OSE és LE végződéssel ellátott finomhangolt modellek. Az igazi ínyenc falatok azonban a mágikus KI végződéssel ellátott készülékek voltak, ugyanis ezeket maga a főkonstruktőr Ken Ishiwata (KI) vette kezelésbe. Ilyen volt pl. a lenti képen látható CD-63 mkII KI készülék (nem elírás, az első CD játszó típusszámát kapta mkII végződéssel), amelyen a réz előlap már sejtet valamit. később a 6000-es és a 17-es széria felturbózott készülékei is KI végződést kaptak, amelyek egyébként elég szépen taroltak a szaksajtóban, jó sok "ajánlott" címkét kaptak. 

marantz_cd63mkiiki.jpg

Ishiwata idejében számos klasszikus modell született, mint pl. a lejjebb látható TT100 lemezjátszó, vagy az alatta lévő NA-11S1 hálózati zenelejátszó, a kilencvenes évek elején indult a Compact MusicLink sorozat, amely egészen mostanáig tart. 1994-ben jelent meg az akkumulátoros SC-5 előerősítő és az SM-5 erősítő. Ishiwata érdekes dolgokat mondott el a Marantz tervezési folyamatáról. Nyilvánvalóan minden műszerük megvolt, de a készülékeket olyan zeneszámokkal tesztelték, amiket élőben is hallottak.

marantz_tt1000.jpg

marantz-na-11s1-pm-11s3.jpg

 Említést érdemel még a lenti képen látható T1 csöves végerősítő, valamint alatta a 2013-ban újragondolt Audio Consolette.

marantz_projectt1_0.jpg

marantz_new_consolette.jpg

A kilencvenes években a Marantz a high-end élvonalban, és az audiofil középsávban is képviseltette magát. Ez korszak sok egyéb mellett a japán Marantz előretörését jelentette, amely végül odáig fajult, hogy a Philips részesedésének nagy részét a japán Marantz felvásárolta, ami egyben új irányt is jelentett a technológiában. A japán konszern a minőség mellett a mennyiségre is koncentrált. Ennek eredőjeként egyre gyorsabban követték egymást a konzumtermékei, ami erősen felhígította a márka minőségét, és bár olykor sikerült egy-egy kiugróan jó készüléket életre hívni, a kilencvenes évek végén a piac hemzsegett a közepes vagy annál is gyengébb Marantz termékektől.

1997-ben meghalt Saul Marantz 85 éves korában. Az általa létrehozott cégtől vonult nyugdíjba, és élete hátralévő részét új hangszórómárkák fejlesztésével és támogatásával töltötte. A kétezres évek elején a Marantz a házi hifi felől egyre inkább az új formátumok, az SACD és a házimozi felé fordult, a konzum termékei minősége csökkent, bár a magasabb kategóriában igyekeztek a mércét tartani, jól lehet egyre sikertelenebbül. 2002-ben a Marantz is bekerült a D&M holdingba, amely többek között a Denont és a McIntosht is birtokolja. A Denon és a Marantz 2002 előtt egymás nemes versenytársai voltak, majd a közös D+M cégcsoporton belül, mind a mai napig meglepő mértékben voltak képesek megőrizni önállóságukat, sajátos karakterüket. 2017 március elsejével a Denon, HEOS by Denon, Marantz és Boston Acoustics márkákat tömörítő D+M Group a Sound United LLC irányítása alá került. A sajtóközlemény szerint a Sound United LLC Észak-Amerika legnagyobb hangfal szállítója (Polk Audio, Definitive Technology és Polk Boom) a D+M csoport pedig a világ legnagyobb házimozi és sztereó erősítő/rádióerősítő gyártója. 

marantz-sr8012-2.jpg

Manapság már egyértelmű, hogy a sok márkát tömörítő holdingok, és a gigacégek tudnak csak életben maradni, hiszen mindenki felvásárol mindenkit. Sok típust fejleszteni és gyártani költséges, az állandó modellfrissítés szintén komoly anyagi terhet ró a cégekre. Az új technológiák bevezetése pedig nagyon sok esetben jelentős licenc díjak megfizetésével lehetséges csak. Éppen ezért vonzó az egyesülés, hiszen a nagyobb cégcsoportok számos dologban erősebbek, versenyképesebbek a kisebbeknél. Akár kiskereskedelmi partnerekkel kell szerződni, akár alkatrész beszállítókkal, vagy licenc tulajdonosokkal, jobb pozícióban van egy nagyobb cégcsoport. 

marantz-sr8012-hatlap.jpg

Az élet persze nem áll meg, ma is jönnek az új Marantz modellek, de egy házimozi erősítő már nem úgy néz ki mint 10 évvel ezelőtt. Lassan átalakultak házi számítástechnikai központokká, ja és van bennük egy erősítő is :-) A jelenlegi zászlóshajó, az SR8012 modell közel 1 millió forintért vásárolható meg, és amint láthatjuk a hátlapról nem sajnálták a csatlakozókat, mert minden új eszközt tudni kell neki kezelni, és ma már minimum a 7.2-es hangzás felel meg a kor követelményeinek. Természetesen ez is egy rendkívül igényesen megépített készülék, de ilyet egy kis cég már nem tudna gyártani.

Források: whathifi.com, av-online.hu, audiolife.blog.hu, homemovie.hu 

 

Marantz história Tovább
Autós navigáció a múlt század elején?

Autós navigáció a múlt század elején?

10-curious-automobile-related-inventions-from-the-past_image-2-610x358.jpg

1920 környékén Angliában mi lehetett ez a két egymással párhuzamos fémhenger egy széles bőrpánton, tekerőkkel ellátva? Ez kérem az autóban használatos navigáció őse, a "Routefinder". Természetesen még nem a GPS előfutára, hiszen az első műhold jóval később hagyta el a Földet, de néhány rokon vonást már fel tudott mutatni. Követte az utat - feltéve ha tekerték -, és adatbázis tartozott hozzá sok kis papírtekercs formájában. Persze az útról nem lehetett letérni, és újratervezés sem volt.

watch_and_scrolls_one.jpg

A Routefinder nyilvánvaló előnye az volt, hogy nem kellett nagy méretű térképekkel szerencsétlenkedni. Praktikussága ellenére nem tudott elterjedni, mert egyszerűen nem volt annyi autó az utakon, hogy komoly kereslet alakuljon ki az eszközre. Egy évtizeddel később egy másik találmány is megjelent a gördülő térkép elve alapján. A nagyobb és könnyebben olvasható "Iter Avto" már műszerfalba építve jelent meg. Lényegesen fejlettebb volt, mivel összeépítették a kilométer óra számlálójával, és a megtett út függvényében tekerte előre a térképet.

mwg42ts.jpg

Na persze itt sem lehetett túlzottan eltérni az útvonaltól. Annak ellenére, hogy lényeges javulást mutatott karon hordható elődjéhez képest, még sem tudott elterjedni. Meglepő módon az alapelv nem halt ki teljesen, hiszen a rally műfajában a mai napig használnak ilyen módon működő eszközöket, persze 1-2 LCD kijelzővel és processzorral kiegészítve.

133100_laia-sanz-_-jordi-viladoms-dakar-2016-800x533.jpg

Forrás: bigthink.com, mbandf.com

Autós navigáció a múlt század elején? Tovább
Az elektronikus navigáció története 7. rész

Az elektronikus navigáció története 7. rész

Az első globális hatótávolságú rendszer

Az OMEGA volt az első igazán globális hatótávolságú rádiónavigációs rendszer, melyet az Egyesült Államok működtetett hat partnerországgal karöltve. Ezt úgy érték el, hogy nagyon alacsony frekvencián, a 10-14 kHz-es tartományban (VLF) sugározták a rádiójeleket földi adóhálózat segítségével. 1971-ben lépett működésbe, és 1997-ben leállították a GPS térnyerése miatt. 1991-ben még 26 500 felhasználója volt.

tsushima_omega_tower_1977_2.jpg

A rendszert az amerikai haditengerészet kezdte el fejleszteni még az ötvenes években, és 1968-ban indult a kiépítése. Nyolc adóval képesek voltak elérni 6 km pontosságot szinte majdnem az egész földgolyón. Mindegyik Omega állomás három nagyon alacsony frekvenciájú (VLF) jelet (10,2 kHz, 13,6 kHz, 11,333 kHz) sugárzott, valamint egy negyediket, amely mind a nyolc állomásnál különböző volt a beazonosítás végett. A rendszer a felhasználó helyzetét a hiperbolikus navigációs elv alapján mérte. A távolságok különbségét a különböző adóállomásokról beérkező jelek fázisai közötti különbségek mérésével határozta meg. A 26 éves élettartamának vége felé az Omega egy olyan rendszerré fejlődött, amelyet elsősorban a civil közösség használt. 1971-ben a nyolcból hat állomás már működőképessé vált. Ezekből kettőt az amerikai parti őrség üzemeltetett, valamint voltak még adótornyok Argentínában , Norvégiában, Libériában , és Franciaországban. A japán és az ausztrál állomás néhány évvel később kezdett üzemelni.

Az alacsony frekvencia felületi hullámként terjedt, ez eredményezte a globális lefedettséget, viszont a nagy hullámhossz gigantikus adótornyokat igényelt, hasonló méreteket, mint ami a tengeralattjáró kommunikációhoz szükséges (3-400 méter). A nyitóképen láthatjuk a japán Tsushima állomás antennáját, ezen kívül még két adóról érdemes említést tenni, az egyik a Hawaii szigeten található Kaneohe Omega-állomás ami az amerikai parti őrség kezelésében állt. 1943-ban húzták ki az antennát két 850 méteres sziklacsúcs közé a Ha’iku-völgy fölött. Az építkezéshez 4 000 fokból álló meredek lépcsőt építettek, amit úgy emlegetnek, mint ”Stairway to Heaven", azaz "lépcső a mennybe", mert a völgyből nézve a lépcső felső része elvész a hegyekre telepedő felhőben. A hely most elzárt terület, de éppen ezért veszélyessége okán rendkívül izgalmas ide felmászni és szelfizgetni, nem beszélve a látványról ami fent fogad minket.


A II. világháború alatt az antenna hosszúhullámú rádióadóként üzemelt a tengeralattjárókkal való kapcsolattartásra, ugyanis ezzel az adóval egészen a tokiói-öbölben járó amerikai tengeralattjárókat is el tudták érni, még akkor is, ha a hajók víz alatt maradtak! A hatvanas évek végén alakították át az OMEGA rendszer csendes-óceáni állomásává. Ez az egyetlen állomás, ahol nem kellett extra magas tornyot építeni, mert az antennát maguk a hegyek tartották, mint azt a lenti rajzon is láthatjuk.

imag0665-b_w.jpg

A libériai Paynesville Omega-adótorony 417 méteres magasságával sokáig Afrika legmagasabb építménye volt. 1997-ben leállt a rendszer, az egész rádióállomást átadták a libériai kormánynak. A működése során szigorúan lezárt terület volt a torony környéke is, ennek köszönhetően számos érdekes elmélet született a helyiek között a rendszer „valódi természetét” illetően. Egyesek szerint a torony gigantikus megfigyelő eszköz volt: „A rendszer olvasni tudott az emberek agyában. Ha valaki Libéria ellenes gonosz szándékkal érkezett, az antenna ezt felfedezte, s egy repülőgép felszippantotta az illetőt a torony tetejére, ahol letartóztatták.” A rendszer azonban valahogy nem működött, amikor Charles Taylor, a libériai polgárháború prominens hadura, a későbbi libéria elnök ide érkezett… (Charles Taylor 2003-ban bíróság elé került). A tornyot 2011-ben felrobbantották.

Az OMEGA navigációval párhuzamosan fejlesztették a szovjet ALPHA rendszert, amit 1972-ben helyeztek üzembe. Az elv hasonló volt, csak kissé eltértek a frekvenciák és a jelminták. Eleinte 5 állomással üzemelt, ami 70%-os lefedettséget biztosított az egész Földgolyón, később már csak 3 üzemelt, bár 1997-ben modernizálták a rendszert, még a Nemzetközi Űrállomásra is rendszeresítették.

Az OMEGA 1997. szeptember 30-án véglegesen leállt. Sok tornyot lebontottak. A nagyon alacsony frekvencia (VLF) miatt a tengeralattjárókon alámerülve is működtek ezek a rendszerek, ezért volt, hogy az OMEGA megszűnése után pl. a LaMoure állomást tengeralattjárókkal való kommunikációra használták.

A Loran rendszerről már volt szó a sorozatban, de annak csak az "A" verziójával foglalkoztam. 1957-től kezdve létezett a Loran-C is , amely szintén hiperbolikus rádiónavigációs rendszer volt, de már fejlettebb és pontosabb, ezért eleinte csak a hadseregek használták a magas költségek miatt. Az 1970-es évek során a Loran-C megvalósításához szükséges elektronika ára drámai mértékben csökkent, különösen a 80-as évektől a korai mikroprocesszorok elterjedésének köszönhetően. Az alacsony költségű és egyszerűen használható Loran-C egységek egyre népszerűbbé váltak, ezért az 1980-as évek elején a korábbi "A" rendszert kikapcsolták a világ legtöbb országában. A Loran-C lett az egyik leggyakoribb és széles körben használt navigációs rendszer Észak-Amerika, Európa, Japán és az Atlanti- és Csendes-óceán teljes területén. A Szovjetunió közel azonos rendszert működtetett Csajka néven. Lenti képen egy utolsó generációs Loran-C vevőt láthatunk, ezek már kicsik és könnyűek voltak, méretei megegyeztek egy korai közszükségleti GPS vevőével.

sitexez97-d.jpg

A régi Loran (A) rendszer az 1,8-2 MHz-es frekvencia tartományban működött, a Loran-C pedig a hosszúhullám 95-110 kHz-es sávjában. Ehhez megint nagy méretű antennák (180-400m), és 0,1- 4 MW közötti adóteljesítmények kellettek, viszont nagyobb lefedettséget biztosított. Különösen gigászi tornyokat építettek a 80-as évek elején Szibériában a Csajka rendszerhez. 3 darab 460 méter magas antenna készült igen komoly 1200 KW-os teljesítménnyel. Ezek Ázsia legmagasabb objektumai voltak megépítésük idején. A Taymylyr településen felállított 462 méter magas antennát 2009-ben felrobbantották. A Dudinka melletti hasonló méretű tornyot kalandvágyó fiatalok megmászták, amiről lentebb láthatunk képeket.

A polgári műholdas navigáció bevezetése után az 1990-es években nagyon gyors hanyatlásnak indult a Loran-C. 2009-ben az amerikai és a kanadai rendszert leállították, valamint az orosz Csajka állomásokat is. Több más lánc még aktív maradt, és néhányat továbbfejlesztettek a folyamatos használat érdekében. 2015 végére már a legtöbb európai láncot is kikapcsolták. A történet azonban itt nem ér véget, mert napjainkban tárgyalások folynak a rendszer feltámasztásáról eLoran néven, ami egy továbbfejlesztett adatcsatornával kiegészített verzió. A műholdas rendszerek sebezhetősége indokolja, hogy legyen egy működő földi hálózat is. Az akár több száz kilowattos hosszúhullámú jeleket sokkal nehezebb zavarni, ráadásul a műholdas és földi rendszerek kiegészíthetik egymást, de erről egy későbbi részben majd bővebben.

Források: salt.org.hu, Wikipédia, livejournal.com

 

Az elektronikus navigáció története 7. rész Tovább
Honnan tudjuk, hogy Észak-Korea atomrobbantásokat végez?

Honnan tudjuk, hogy Észak-Korea atomrobbantásokat végez?

Így észleli a globális megfigyelő rendszer Észak-Korea titkos nukleáris kísérleti robbantásait

north-korea-nuclear-tests-768x432.jpg

Szeptember 3-án Észak-Korea nukleáris kísérleti robbantást hajtott végre, amit a bécsi központú Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezete (Comprehensive Test Ban Treaty Organization, CTBTO) észlelt. A robbanás ereje 160 kilotonnás volt, amelyhez társulva 6.1-es erősségű földrengést érzékeltek. Ez több mint tízszerese a hirosimai bomba erejének, amely csupán 15 kilotonna erősséggel bírt. A robbanás helyszínéül egy észak-koreai nukleáris kísérleti telep szolgált.

Kérdés, hogy egy nukleáris kísérleti robbantás történt, egy más típusú robbanás, vagy esetleg egy földrengés? Az egyetlen módja annak, hogy alátámasszuk, nukleáris tesztrobbantás történt, hogy a Xenon nemesgáz nyomait keressük a légkörben. Dél-koreai megfigyelő műszerek a xenon-133 radioaktív gázizotóp nyomait észlelték. Sok korábbi észak-koreai kísérletnél találtak hasonló jeleket. Habár a feltételek változhatnak annak függvényében is, hogy a teszt üreg szivárog vagy esetleg össze is omlik. A lenti kép jobb oldalán szeizmikus diagramokat láthatunk, amelyekből rögtön kitűnik a mostani robbantás erőssége.

seizm.jpg

Az 1996-os Átfogó Atomcsend Szerződés tiltja a nukleáris teszteket minden környezetben, és a Szervezet Nemzetközi Megfigyelő Rendszerét úgy alkották meg, hogy ellenőrizni tudja a szerződés betartását. A rendszer nagyon érzékeny, és akár egy kilotonnánál kisebb erősségű föld alatti kísérleteket is észlelni tud.

A megfigyelő rendszer 321 kisebb egységből áll össze, amelyek a föld minden pontján megtalálhatóak.

Négy különböző technológiát alkalmaznak az ilyen jellegű események észlelésére:

  • 1. Szeizmikus: föld alatti kísérletek azonosítására
  • 2. Radionuklid felismerés: a légköri maradványok vizsgálatára
  • 3. Hidro-akusztikus: víz alatti robbantások szűrésére
  • 4. Infrahang érzékelés: a légköri robbantások észlelésére

A nemzetközi megfigyelő rendszert 1996-ban kezdték el építeni, és 20 év elteltével is csupán 90%-ban készült el. Egy globális műholdas kommunikációs hálózat közvetíti az összegyűjtött adatokat Bécsbe, ahol tárolják és elemzik azokat, majd megosztják a tagállamokkal. Egy robbanást követő radioaktív szennyezést 16 különböző laboratóriumban elemeznek. A tagállamok a nukleáris megfigyelő rendszert az ENSZ nemzeti GDP formulája alapján finanszírozzák. Sok politikai és pénzügyi korlát akadályozta a rendszer fejlődését, és néhány hibát is vétettek annak során, hogy sietve, de próbáltak megfelelni az előírásoknak. Számos probléma felmerült amikor az állomásokat távoli és nehezen hozzáférhető területeken próbáltak telepíteni. A Nemzetközi Megfigyelő Rendszer hamarosan teljessé válik 20 év építkezés és több millió dollár befektetés után. Az utolsó hidro-akusztikus rendszerek telepítése is megtörtént júniusban a Dél-Indiai-óceánon, a francia Crozet-szigeteken. A hálózat által elért eredmények jobbak, mint amire a tervezők számítottak.

international-monitoring-system-03.jpg

A rendszer segített még a cunamik előrejelzésében, amely csupán egy mellékes, de rendkívül hasznos funkció. 2004-ben észlelte az indiai-óceáni cunamit, és megfigyelte a 2011-es fukusimai nukleáris katasztrófát követő radioaktív kibocsátást. A globális megfigyelő rendszer eléggé kifinomult ahhoz, hogy a legkisebb nukleáris tevékenységet is észlelje, és folyamatosan javul.

A problémákat innentől viszont nem a megfigyelésben, hanem magában az Átfogó Atomcsend Szerződésben kell keresnünk, amely jelenleg nem hatályos. A szerződés addig nem lép hatályba, amíg 44 olyan állam nem ratifikálja, amelyek jelentős nukleáris kapacitással rendelkeznek. A szerződést 183 állam írta alá és 166 ratifikálta eddig. Az egyetlen gond, hogy a 44, jelentős nukleáris kapacitással rendelkező államból 8 a mai napig nem ratifikálta azt. Ezek az államok Kína, Egyiptom, India, Irán, Izrael, Pakisztán, Észak-Korea és az Egyesült Államok. Ezen államok közül Kína, Egyiptom, Irán, Izrael és az Egyesült Államok már aláírta az egyezményt, a többi állam nem. Még ha mind a hét állam ratifikálja is a szerződést, akkor sem biztos, hogy Észak-Korea hasonlóan fog cselekedni.

 

Források: ctbto.org, Aayesha Arif, wonderfulengineering.com  Fordítás: Lázár Nóra

Honnan tudjuk, hogy Észak-Korea atomrobbantásokat végez? Tovább
Kommunikáció a korai műholdakkal

Kommunikáció a korai műholdakkal

Már első űreszköznél - ami a Szputnyik volt - is komoly követő hálózatot kellett kiépíteni. Vajon miért, hiszen csak egyszerű bip-bip jeleket adott 20 és 40 MHz-en, amit akár amatőr eszközökkel is foghattak? A jel nem is volt olyan egyszerű, hiszen a négyszögjel kitöltési tényezője az űrszonda belsejében uralkodó nyomás és hőmérséklet nagyságától függően változott, tehát már egy ilyen mezei módszerrel is adatokat küldtek a földre, de kezdjük az elejéről.

energia_museum_open_sputnik_exhibit.jpg

A kozmoszból már a múlt század harmincas éveiben is vettek jeleket, de a mélyűr kommunikáció és a rádiócsillagászat kezdetét az 1946-ban történt Hold visszhang kísérlet jelentette, hiszen ott egy égitestről visszavert rádiójelet sikerült befogni hazánkban Bay Zoltán kutatócsoportjának, és Amerikában - lényegesen jobb feltételek mellett - egy tudós csapatnak nagyjából azonos időben. Ma már tudjuk, hogy az űr meghódítása is a hadiipar mellékterméke volt, ugyanis az R-7 kódjelű szovjet rakéta , ami a Szputnyikot az űrbe vitte valójában eredetileg nukleáris robbanófejek célba juttatására készült. Már a ballisztikus rakéták követésére igen korán létre kellett hozni egy nyomkövető rendszert, ami nagy kihívást jelentett az akkori viszonyok mellett. Mérőállomások kiterjedt rendszerét építették, hiszen folyamatosan ismerni kellett a jármű sebességét, haladási irányát, valamint korrekciós parancsok küldésével szükség esetén módosítani azokat.

Az R-7 rakéta vezérléséért felelős nyomkövető rendszer eleinte kilenc állomásból állt, amik szimmetrikusan helyezkedtek el a repülési irány mindkét oldalán. A méretekre jellemző, hogy pl. a hatos számú állomás, ami a legnagyobb volt, 38 tisztet és 139 katonát foglalkoztatott. Az állomások minden akkoriban elérhető eszközt felhasználtak a rakéta követéséhez, ezek főleg korlátozott hatótávolságú és pontosságú radarok voltak különböző optikai eszközökkel kiegészítve. 1956-ban a szovjet kormány jóváhagyta az R-7 rakéta használatát az első mesterséges hold elindításához. A speciális parancs- és vezérlési infrastruktúrát a program támogatására fel lehetett használni. 1957. május 8-án a Szovjet Védelmi Minisztérium elrendelte, hogy létre kell hozni egy központot, ami az űrhajók vezérlését, és a velük való kommunikációt irányítja, valamint ki kell építeni az ehhez szükséges infrastruktúrát. Engedélyezték a meglévő állomások átalakítását. A teljes hálózatot "Command and Measurement Complex" vagy röviden KIK-nek nevezték el. Az 1957 októberére telepített eredeti KIK hálózat 13 állomást tartalmazott, de a Szputnyik-1 indítására még nem készült el teljesen minden egység, persze hiába is fejezték volna be az összes állomást akkor is csak a Szovjetunió felett elhaladó pályát tudták szemmel tartani, mivel a műhold megkerülte a földet.

1957 nyarán már működött a világ akkori legnagyobb irányítható rádióteleszkópja Angliában. A Jodrell Bank Lovell Telescope néven ismert szerkezet a maga 76 méteres átmérőjével természetesen beszállt a Szputnyik követésébe, és érzékenységéből adódóan a leghosszabb pályaszakaszt tudta átfogni. Ezt a teleszkópot többször is használták űreszközökkel való kommunikációra, és pl. az amerikai Pioneer szondára parancsokat is küldtek rajta keresztül. Sir Bernard Lovell (1913-2012) a létesítmény vezetője elárulta, hogy a hadsereg is támogatta, de cserébe a tudományos munka mellett ballisztikus rakéta előjelző állomásként is működniük kellett egészen 1963-ig. 

jodrell_bank_1118890c.jpg

A Szputnyik 1 csak egyirányú kommunikációra volt képes, az általa hordozott 2 darab 1 W-os elektroncsöves rádióadó nyomás és hőmérséklet adatokat sugárzott a földre egy egyszerű kódolási metódussal, a bip-bip jelek hol hosszabbak, hol rövidebbek voltak, és ebből olvasták ki a megfelelő értékeket. Több műszert is pakolhattak volna bele, de a fejlesztőcsapat vezetője Koroljov nem engedélyezte, hiszen az időveszteség miatt elúszhatott volna az űrelsőség. Lenti képen láthatjuk az egyik ilyen rádióadót az Energia Múzeumban. 

energia2007ssimg_1545a.jpg

Ezután jött a Szputnyik 2, ami még mindig csak adatokat sugárzott, de már sokkal többet, hiszen fedélzetén élőlény is tartózkodott. Az új műszerek (röntgen, UV és kozmikus sugárzás mérő) mérési eredményeit, valamint a Lajka kutya életjeleit figyelő piezoelektromos vérnyomás távadó, EKG elektródák és különböző szenzorok adatait átalakították, és a K-7 (Tral) telemetriai rendszerrel továbbították, ami a második fokozatba volt beépítve, és eredeti funkciója a rakéta üzemi paramétereinek távjelzése lett volna. Ez a fokozat nem vált le az űreszközről, és ez tartalmazta a félkörív alakú antennákat is. Az első Szputnyikon található 20 és 40 MHz-es Bip-Bip adók ide is felkerültek, de a Tral rendszer kódolt adatait egy 66 és egy 70 MHz-es rádióadóval sugározták a földre, amiknek még a létezését is eltitkolták. Ahhoz, hogy a második műhold minden rezzenését megfigyeljék, ki kellett egészíteni a követő hálózatot tehergépkocsikra szerelt mobil állomásokkal, valamint a szovjet Távol-Keleten nyitott vasúti kocsikra telepített egységekkel. 

s_sputnik3annotated.jpg

A Szputnyik-3 (Object D) 1958 május 15-én már új korszakot nyitott (fenti kép), ugyanis először alkalmazták a radaralapú Binokl-D (binokuláris) nyomkövető és rögzítő rendszert, valamint az MRV-2M rádiórendszert, amely lehetővé tette parancsok küldését is. A harmadik szovjet műhold egy komplett űrlabor volt, megpakolták mindennel. Saját akkumulátorai mellett már napelemek is szolgáltattak energiát rajta. A telemetriai rendszert Tral-D, vagy Bambuk-D néven ismert, és a következőképpen működött: az összes műszer, és érzékelő jelét impulzusokká alakították, és meghatározott sorrend szerint moduláltak vele egy 66 MHz-es adót, aminek a jelét a 4 darab Tral-D antenna sugározta a földre. A Binokl-D nyomkövető rendszer lényege pedig az volt, hogy a földről érkező radarjelet (2,7-2,9 GHz) felfogta, majd felerősítve visszasugározta. Öt kijelölt követő állomás vette a visszaérkező jeleket, ezek össze voltak kötve egy Moszkvában található központi számítógéppel, ahol feldolgozták az adatokat. Ezt egy Strela-2 komputer végezte 6200 darab elektroncsővel és 60 000 félvezető diódával (lenti kép). 

strela.jpg

Az MRV-2M egy 12 csatornás a földi parancsok vételére alkalmas berendezés volt, ami a 47,9-49 MHz-es sávban dolgozott a legalsó kinyíló antennán keresztül. Az orrkúp tetején láthatjuk a Mayak 20 MHz-en működő 0,25 W-os jeladó antennáját, ami kizárólag napelemekről üzemelt, ezért az élettartam legvégéig működőképes maradt. Ez a készülék szintén impulzus csoportokat továbbított a föld felé, amivel maximum 9 féle mérési értéket lehetett küldeni. A jelsorozatot a rádióamatőrök is fogták, és az ismétlődési periódusokból morze jeleket véltek kihallani, hiszen csak a jeladó funkciót ismerték, az adatátviteli rendszer nem volt publikus. 

Az USA sokkhatásként élte meg a Szputnyik 1 és 2 indítását, de válaszolt a kihívásra. Érdekes, hogy egyik nagyhatalom sem azzal akarta kezdeni az űrkorszakot amit először elindított, csak rájöttek, hogy valami egyszerű eszközt kell fellőni a gyorsabb siker érdekében. A szovjet diadalra válaszul 1957 december 7-én a Vanguard program keretében a TV-3, azaz Test Version-3 műhold állt fel a kilövő állványra, de élő adásban gyulladt ki a rakéta alatta. A jól megtermett narancs méretű eszköz a rakéta közelében pottyant le, és kisebb horpadásokkal megúszta a dolgot, rádióadói vidáman sugároztak tovább. A sérült műholdat láthatjuk a lenti képen szétszerelt állapotban. Az aprócska hold 2 darab rádióadót hordozott magában, az egyik 108.00 MHz-en működött 10 mW teljesítménnyel, a másik pedig 108.03 MHz-en sugárzott mindössze 5 mW-al. Mindkét adó rendkívül egyszerű 1 tranzisztoros áramkör volt, a kisebbik kizárólag a szonda oldalán található pici napelemekről táplálkozott. 

kistv3.jpg

1958. január 31-én megannyi kudarc után végre föld körüli pályára állt az Explorer-1 (kódneve alfa). A műhold főműszere egy Geiger-Müller csöves sugárzásmérő volt, amely a kozmikus sugárzást mérte, de ezen kívül egy belső hőmérséklet érzékelő, két külső hőmérséklet érzékelő, egy orrkúp hőmérő, egy mikrometeorit-becsapódás érzékelő mikrofon, valamint egy mikrometeorit-erózió mérő is felkerült. Ezek adatait két csatornán küldték a Földre, egy 60 mW teljesítményű, a 108,03 MHz frekvencián sugárzó, és egy 10 mW teljesítményű, a 108,00 MHz-en sugárzó adón keresztül. Az antennák is két szekcióban kerültek felszerelésre: az egyik egy üvegszálas belső rúdantenna volt, míg a másik egy négy rúdból álló kereszt-antenna, amelyet a forgás centrifugális ereje feszített ki.

A műhold követését az addigra teljesen elkészült Minitrack hálózat végezte. A rendszer kiépítéséhez 1,5 év kellett. A lenti kép jobb felső sarkában láthatjuk, hogy a műhold pályája Amerikát alig érintette, a Szovjetuniót pedig teljesen elkerülte. 11 állomásból állt a teljes rendszer, ebből 6 darab Dél-Amerikában volt (Kubában is egy), 1 Ausztráliában, 2 az USA területén, valamint 1 az Antiqua és 1 a Grand Turk szigeten. Az állomások interferometrikus méréssel határozták meg a korai űreszköz pozícióit, ehhez az kellett, hogy összeszinkronozzák a saját óráikat, mert a pontos időhöz viszonyították a rádiójel beérkezési idejét. Legalább 2 állomásnak látnia kellett a műholdat ahhoz, hogy meg tudják határozni a pozícióját. Az óraszinkronozás a WWV rádióhálózat jelére történt, ami folyamatosan továbbította a hivatalos időt. Eleinte a rendszer üzemeltetése nem volt problémamentes. A kubai állomást gyorsan költöztetni kellett, sok másik pedig civilizációtól távoli helyekre épült, ahol a személyzetnek morális gondokkal is meg kellett küzdeni. A Minitrack állomások nem bírták követni a Szputnyikot, ezért kiegészítő egységeket telepítettek melléjük, hogy legalább a 40 MHz-es adót tudják fogni. 

1956_july_minitrack_2.png

Felállítottak még 12 darab optikai nyomkövető állomást is. Úgy lett volna ideális, ha ezek a Minitrack bázisoknál kapnak helyet, de a két rendszer eltérő követelményei miatt ez nem valósult meg. Egyedül az ausztrál állomáson működött a dolog. A lenti képen az optikai állomásokon használt Baker-Nunn műholdas nyomkövető kamerát láthatjuk. Mielőtt a Vanguard program befejeződött egy másfajta megfigyelő hálózat is kialakult, 250 csapat mintegy 8000 taggal. A csapatokat az egyetemek, a középiskolák, a kormányzati szervek, a kereskedelmi szervezetek, a tudományos klubok és a laikusok csoportjai szervezték. Csak az Egyesült Államokban 126 működött. A csoportok legtöbbször amatőr csillagászok köré szerveződtek, és mindenáron el akarták csípni a műholdat.

optic.jpg

Az első amerikai műholdak követése a következőképpen történt: A hadseregnek a kilövőhelyhez viszonylag közel Floridába és a Bahama szigetekre telepített AN / FPS-l6 nagy pontosságú radarjai a start után közvetlenül rátapadtak az eszközre, és az általuk szolgáltatott adatok az IBM központba futottak be. A cég felajánlotta akkori legkorszerűbb számítógépét. Az IBM 704 (lent balra) még lyukkártyán fogadta az adatokat, és kiszámolta a műhold pályáját, amit elküldtek a Minitrack állomásoknak, hogy azok fel tudjanak készülni a megfigyelésre. Lent jobbra egy Minitrack állomás belseje látható. 

comptrack.jpg

Az Explorer sikere mellett a Vanguard program is tovább folytatódott és 1958 március 17-én a Vanguard-1 sikeresen Föld körüli pályára állt, ami gyakorlatilag ugyanaz volt mint a TV-3. A napelemmel működő kisebbik 5 mW-os adója 7 évig működött, míg a nagyobbik 10 mW-os 20 nap után elhallgatott, mert lemerült a telep. A nagy kezdő pályamagasság miatt ez a hold ma is kering, de már csak egy darab vas.

Az Explorerek sorában a kettes pályára állítása a rakéta fokozat hibája miatt meghiúsult, ezért az Explorer-3 lett a következő 1958 március 26-án. A gamma kódnevű szerkezet az alfához képest komoly plusz egységeket kapott. Saját órajel generátora volt (512 Hz), valamint parancsvevő egysége és magával vitt egy adatrögzítő mini magnetofont is a sugárzásmérő adatainak tárolására. A magnót a földről lehetett vezérelni egy 150 MHz-es vivőn keresztül küldött füttyjellel, ami egy relét kapcsolgatott. 4 mm széles magnószalagra rögzítette azt a négyszögjelet, amit az analóg műszerek kimeneti értékeit tartalmazta impulzus szélesség moduláció formájában. A készülék érdekessége volt, hogy rögzítés közben egy órarugóhoz hasonlító szerkezetet felhúzott, majd amikor véget ért a szalag ennek az energiájával visszacsévélte az elejére, ezután lehetett földi paranccsal elindítani a lejátszást, és az adatokat lekérni a 150 MHz-es adóval. A tárolóeszközre azért volt szükség, mert egyes zónákban nem volt kapcsolat a műholddal, és az ott begyűjtött adatok se vesszenek el. Az egész gamma 107 darab tranzisztorból épült fel, és mikroprocesszor híján ezekkel volt kénytelen működni. 

a19700332000cp06.jpg

1959. március 8-án indult Vanguard 2, amely szintén vitt magával parancsvezérelt magnetofont, ami két fotocellával felszerelt távcső fényerőméréseit rögzítette. 1959. szeptember 18-án fejeződött be a Vanguard program a hármas számú műholddal. A végeredmény 8 sikertelen, és három sikeres indítás. Az Explorer és a Vanguard programok egymással párhuzamosan zajlottak, ugyanaz a hálózat kommunikált velük, ezért elektronikus felépítésük hasonló volt, sőt bizonyos részegységek teljesen megegyeztek.

Forások: russianspaceweb.com, nasa.gov, explorer.lib.uiowa.edu, Wikipédia 

 

Kommunikáció a korai műholdakkal Tovább
Német elektronikai hulladék szennyezi Nigériát

Német elektronikai hulladék szennyezi Nigériát

Több ezer tonna használt hűtőszekrény és elektronikai készülék hajózik Németországból Nigériába, illegálisan. Több mint 500 000 nigériai él a kereskedelemnek egy olyan válfajából, amely mérgezi a hazáját.

image-1157340-galleryv9-qjvf-1157340.jpg

Akik felvásárolják

A hamburgi kikötőtől kb. öt kilométerre fekvő Billstraße a milliárdokat bonyolító, világméretű kereskedelem egyik csomópontja. Az üzletek előtt napi szinten pakolják a régi sztereó-berendezéseket és megsárgult hűtőszekrényeket a furgonokba. Muhammad Aziz tizenegy éve árul raktárából használt elektronikai készülékeket. Legtöbb vevője Nyugat-Afrikából repül ide. „Az afrikaiak főként hűtőszekrényt vásárolnak. Nagy a forróság odalent” – mondja. Aziz internetes apróhirdetéseken keresztül, bolhapiacokon és használt készülékeket értékesítő magánszemélyektől szerzi be az árut, aztán felkínálja kereskedőknek, akik közül sokan Nigériából érkeznek. Ők csordultig töltik a konténereket és az autókat mindenféle használt áruval. „Hulladékturistáknak hívjuk őket” – mondja Henning Boje, a hamburgi vízi rendészet munkatársa Aziz kuncsaftjairól. – „Három hónapra utaznak be, felvásárolják a használt termékeket, telepakolják a konténereket, aztán elutaznak.”

image-1157384-galleryv9-rdbr-1157384.jpg

Több mint a fele ócskavas

A szétszedett használt készülékek veszélyes vegyi anyagokat és fémeket tartalmaznak. Éppen ezért a törvény nem engedi, hogy az elektronikai hulladékot olyan országokba exportálják, amelyekben rosszabbak az újrahasznosítási feltételek, mint a keletkezési országban. Így rendelkezik az EU-s jogban gyökerező, veszélyes hulladékok felügyeletéről szóló bázeli egyezmény. Egyetlen afrikai országban sem adott a megfelelő eljárás, hogy a mérgező elektronikai hulladékot újrahasznosítsák.

Bár Németország 2015-ben határozatban döntött arról, hogy kivitel előtt minden használt terméket ellenőrizni kell, mégis évente több ezer tonna elektronikai készüléket csempésznek át a határon. A gondot az okozza, hogy a gyakorlatban a hatóságok nem tudják teljes biztonsággal megállapítani ellenőrzéskor, melyik készülék minősül egyszerűen használtnak és hibásnak és melyik elektronikai, vagy fémhulladéknak. A vízi rendészet munkatársa, Henning Boje becslése szerint a Hamburgból exportált használt cikkek több mint fele valójában inkább hulladék. Egyetlen statisztika sem tudja pontosan kimutatni mennyi használt elektronikai készülék hagyja el évente Németországot. 2008-ban azonban az Ökopol Intézet egyik felmérése 155 000 tonnára becsülte ezt a mennyiséget. Az európai CWIT projekt – amelyben többek között az Interpol is részt vett – abból indul ki, hogy évente 1,3 millió tonna használt elektronikai berendezés hagyja el az EU-t, mégpedig dokumentumok nélkül. Elképzelhető, hogy az elektronikai hulladék 2017-ben a kontinens illegális exportjának egyik legnagyobb ágazatává növi ki magát.

image-1157358-galleryv9-gejv-1157358.jpg

Az átrakóhely

Minden nap kereken ötven használt elektronikai cikkel tömött konténer érkezik Nyugat-Afrika legnagyobb elektronikai piacára, Nigéria sokmilliós metropoliszába, Lagos-ba. Az Alaba International Market kereskedői hozzászoktak, hogy a behozott termékek nagy része nem makulátlan. „Száz beérkező számítógépből talán ha harminc tökéletes. Hetvennek van valami baja” – mondja Carl, az egyik kereskedő, aki a vezetéknevét inkább nem árulja el. Öt éve kínálja egy kis íróasztal mellől, napernyője alól a konténerekből kipakolt használt laptopokat. Hemzsegnek körülötte az emberek, az összegabalyodott kábelek, hegyekben állnak a DVD-lejátszók.

image-1157354-galleryv9-gkkd-1157354.jpg

A hulladékbontók kézzel szedik szét az alaplapokat

Évente 400 000 tonna elektronikai hulladék érkezik Nigériába. Mivel az országnak nincsenek megfelelő újrahasznosító üzemei, nem hivatalosan dolgozó hulladék-feldolgozó munkások töltik be ezt a funkciót. Közülük kereken ötvenen Tajudeennál dolgoznak, egy hátsó udvarban Lagos északi részén. Végigvontatják a fémes kocsikat a nagyváros utcáin, összeszedik a fémhulladékot, mindenféle elektronikát megvesznek.

A gyakran kiskorú munkások kézzel bontják szét a használt alaplapokat. Miután a készülékeket szétszedték, Tajudeen eladja az értékes alapanyagokat – az alumíniumot, a rezet, a vasat és az aranyat – magánvásárlóknak. Kockázatos kereset: az újrasznosítás a munkásokra és a környezetre nézve is veszélyes, magyarázza Oladele Osibanjo, - a környezetkémia professzora és Nigéria vezető szakértője -  az elektronikával együtt a veszélyes vegyi anyagokat is kidobják.

image-1157319-galleryv9-qpmi-1157319.jpg

Megbetegíti a munkásokat

Az Ojota depónia egy síkságon terül el az autópálya alatt, Lagos központjában. Egy a rengeteg illegális fémhulladék-telep közül. Ezen a helyen nagy elektronikai készülékeket, pl. hűtőszekrényeket és mosógépeket bontanak kézzel. Az egyik strandpapucsos, fiatal munkás éppen szétszed egy motort a kezében lévő kalapács és feszítővas segítségével. „Ócskavassal dolgozunk. Abból élünk. Ez itt egy ócskavas-birodalom” – mondja Ibrahim Soya, Ojota szakszervezeti vezetője.

Szerelőkirályok

„Ezeken a helyeken a vegyi anyagok közvetlenül a talajba jutnak” – teszi szóvá a környezetvédelmi szakértő Osibanjo. A munkások megbetegszenek, mert védőfelszerelés nélkül dolgoznak, de az sem megoldás, teszi hozzá, hogy lemondunk a használt elektronikai készülékekről. A Nigériában élő 173 millió fogyasztó közül ugyanis mindössze 20 százalék engedheti meg magának az új termékeket. A használt áru sok honfitársa számára még igen értékes. Vegyük például Elizabeth Amuzut, aki egy aprócska lagosi fodrászatban dolgozik. A vízforralója, a vasalója és a mélyhűtője is használt. A fiatal nőhöz hasonlóan sok nigériai úgy gondolja, hogy a használt német árucikkek jobb minőségűek és olcsóbbak, mint más új készülékek. „Bár ezek a javak a világ egyes tájain hulladéknak minősülnek, egy másik nép még erőforrásként tekint rájuk” – mondja Segun Odeyingbo kutató. Öt hónapon keresztül vizsgálta a Lagos kikötőibe érkező elektronikai hulladékból álló exportszállítmányokat. A legtöbb hibás importterméket könnyen meg lehet javítani, és további öt-hat évig még használható. Nigériában több mint 500 000 ember él ebből az iparágból, és sok közöttük a jól képzett műszerész.

image-1157364-galleryv9-iysx-1157364.jpg

Igazi zsenik a javításban

Osibanjo professzor arról álmodik, hogy egyszer minden elektronikai szektorban dolgozó nigériai munkás státusza felértékelődik: „Ki kellene emelnünk őket a szegénységből, mert ezek az emberek valódi zsenik.” A szerelőmunkások tehetségében rejlenek lehetőségek: professzionálisabb körülmények között, hivatalos iparágakban még több javítási és alapvető szétszerelési munkát el tudnának végezni. Valószínűtlen, hogy a közel jövőben Nigéria drága újrahasznosító berendezéseket kezd el használni. Rüdiger Kühr, az elektronikai hulladék német ENSZ-szakértője, ugyanígy látja a helyzetet. Nigériának „sem a technológiája, sem az infrastruktúrája nincs meg hozzá. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, milliárdokat kellene befektetni.”

Kühr egyik alapítója az Elektronikus Szemét Problémájának Megoldásáért (StEP) kezdeményezésnek, amely az elektronikai hulladék kérdését akarja orvosolni. Európának tenni kell valamit, „hogy az elektronikai cikkek ne a környezetre veszélyes módon fejezzék be életciklusukat”. Az európai intézmények és cégek együttműködhetnének olyan országokkal, mint pl. Nigéria, és visszavásárolhatnák az e-hulladékot, mondja Kühr. Ennek azonban feltétele, hogy Nigéria kész legyen az eladásra, Európa pedig a tönkrement készülékek visszavásárlására. Amíg el nem jutunk idáig, virágozni fog ez a fajta kereskedelem – és a káros anyagok terhelik a nyugat-afrikai embereket és környezetet.

humusz.hu nyomán szerkesztve

Eredeti cikk, és képek: spiegel.de

Szerzők: Ida Eri Sørbye, Marthe Vee, Freja Eriksen, Idris Akinbajo és Franziska Bauer

 

Német elektronikai hulladék szennyezi Nigériát Tovább
Szovjet okosotthon 1987-ből?

Szovjet okosotthon 1987-ből?

11.png

1962-ben a Szovjetunióban megalapították az Univerzális Műszaki Esztétikai Kutatóintézetet (VNIITE). Miközben nyugaton magánvállalkozások igyekeztek kielégíteni a fogyasztói igényeket, a VNIITE szociológusokat, filozófusokat, valamint kultúr- és művészettörténészeket hadrendbe állítva foglalkozott azzal, hogy megteremtse az ideális, szovjet hagyományú tárgyi környezetet a modern ember számára.

A VNIITE is úgy működött mint sok hasonló kezdeményezés a keleti blokkban. A gazdasági, technológiai vagy ideológiai korlátok miatt innovatív projektek maradtak a tervezőasztalok fiókjaiban, és nem jutottak el a fogyasztókhoz. A 2012-ben alapított Moszkvai Dizájn Múzeum igyekszik megőrizni többek között a VNIITE által kifejlesztett és félbehagyott projekteket is . Valójában a szovjet dizájn nem szenvedett az ötletek és a szakemberek hiányától, viszont a tervezők és az ipar közötti szakadékokat csak ritkán sikerült áthidalni.

Ennek a hagyatéknak egy rendkívül érdekes darabja a szovjet ipari tervező Dmitry Azrikan okos otthon koncepciója 1987-ből. A "Sphinx" állomást (Szuperfunkcionális Integrált Kommunikációs Rendszer) Azrikan akkoriban A.Kolotushkin és V. Goessen közreműködésével álmodta meg. Természetesen követték a Szovjet Állami Tudományos és Technológiai Bizottság irányelveit, amik egy "forradalmi számítógép" létrehozását tűzték ki célnak, és valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy "A termelés és a tudomány egységében van a haza ereje és jövője", mint ahogy a lenti képen látható korabeli szovjet poszter is sugallja. 

mfhrrxb3q4o-768x382.jpg

A rendszert úgy tervezték, hogy egy elegáns és rendkívül rugalmas automatizált otthon legyen, amelynek végső célja a hagyományos eszközök (kazettás magnók, televíziók, órák, telefonok) leváltása, és még olyan fejlett funkciók kezelése, mint pl. egy lakás ellenőrzési rendszer, vagy információs szolgáltatások és orvosi diagnosztika. A Sphinx állomásról szóló cikket a szovjet Műszaki Esztétika magazin 1987-es számában találhatjuk . 

A magazinban leírtak szerint a komplexum gömb alakú hangszórókból, levehető monitorból, fejhallgatókból, valamint eltávolítható kijelzős kézi távirányítókból áll, ezen kívül még hajlékonylemezes meghajtó, több processzor és még sok egyéb is található a rendszerben. Csak egy memória blokk szükséges függetlenül attól hányan használják a szolgáltatásokat, és ez természetesen bővíthető - magyarázza a cikk. A kollektív családi szórakoztatás és a vendégfogadás érdekében egy központi nagyméretű sík képernyőt képzeltek el két erős hangsugárzóval. 

c1djbxdbjf8.jpg

A kisebb kijelzők (240 × 400 mm) jobban megfelelnek az egyéni tevékenységeknek, bár egyszerre többen is használhatják őket, és beépített hangszóróval rendelkeznek. A központi egység természetesen személyi számítógépként is funkcionál. A rendszerrel történő kommunikáció távirányítókon keresztül történt volna, amik levehető kijelzőt és egyszerű billentyűzetet tartalmaztak. 

1472370608126891257.png

A Projektet úgy tervezték meg, hogy a lakásban előforduló összes elektronikát lehessen rajta keresztül vezérelni, és programozni, valamint magában foglalt egy kommunikációs rendszert is, ami telefonvonalon keresztül a külvilággal is tudott érintkezni. Ehhez persze kellett volna egy "forradalmi processzor", ami akkoriban még nem létezett. Lenti képen az adattároló lapkák központi gyűjtőhelye látható, amin keresztül bárki feltölthette saját kis fájljait a nagy közös rendszerbe. Ezek a hordozók erősen floppynak látszanak, de gondolom nem az 1,44 MB-os verzió szerepelt az elképzelések között, mert az maximum a nagy lapostévé képernyőjén megjelenő 1 darab állóképet tudott volna eltárolni. 

diulparon10.jpg

Persze más csemegék is találhatók a dizájn múzeumban, például a lenti képen hordozható televíziókészülékek vázlatait láthatjuk, amik csak elképzelések maradtak, alatta pedig táskarádió, zsebkönyv-rádió és egy Luigi Colanit megszégyenítő munkagép elképzelés a hatvanas évekből. 

moscowdesign2.jpg

small_1.jpg

dsc59461_small_1.jpg

moscow-design-museum-9.jpg

Források: calvertjournal.com, uk.phaidon.com, Moszkvai Dizájn Múzeum

 

Szovjet okosotthon 1987-ből? Tovább
Az elektronikus navigáció története 6. rész

Az elektronikus navigáció története 6. rész

Az előző részekben ismertetett rendszerekben az volt a közös, hogy nem bírtak világméretben elterjedni csak kisebb, vagy nagyobb régiókban használták őket különböző üzleti és technológiai megfontolásokból. A következő megoldások széles körben elterjedtek, és még ma is léteznek. A működési elvek persze már régóta ismertek és használatosak is, de a tranzisztorok, majd később az integrált áramkörök elterjedése segítette elő ezen eszközök méretének csökkentését és gazdaságos gyártását.

vor-open.jpg

Az ADF / NDB az egyik legrégebbi légi navigációs rendszer, ami bár konkrétan nem mutatja meg a földrajzi pozíciónkat, de rendkívül hasznos segédeszköz, ezért nem véletlen, hogy még napjainkban is használják. Az NDB (Non-directional Beacon), vagyis irányítatlan jeladó egy adott frekvencián folyamatosan egy minden irányból vehető jelet sugároz, és a navigációt azzal segíti, hogy a hozzá tartozó ADF műszer (Automatic Direction Finder, automatikus iránykereső) megmutatja az adó hozzánk viszonyított irányát.

Az NDB adók hosszú és középhullámon sugároznak, 190 és 1750 kHz között, ezért a jelek a föld görbületét követik, így a hatótávolságuk nagy, és változatos terepen is megbízhatóan működnek. Az egységhez tartozik egy NAV vevőkészülék, ami nem az adóhatósághoz van bekötve - Navigation Receiver rövidítése - , hanem az NDB frekvenciájára kell hangolni, és folyamatosan hallható lesz az adó betűjelzése lassú morzejelekkel. A vevő beállítása után ez a legfontosabb feladat, hiszen tudnunk kell melyik adó irányába megyünk. Egy NDB adó tulajdonképpen nem sokban különbözik egy közönséges középhullámú műsorszóró rádióadótól, amelyek szintén vehetők az ADF vevőkészülékével. Volt olyan eset, hogy egy ismert helyzetű műsorszóró rádióadó segítségével navigált egy kényszerhelyzetbe került pilóta. A lenti képen egy NAV vevővel egybeépített ADF műszert látunk a hatvanas évekből.

s-l500.jpg

Az NDB-k rendkívül megbízhatóak, jellemzően évtizedek óta folyamatosan működnek, emiatt a világ legszélesebb körben használt navigációs segédeszközei. 2011-ben kb. 26 000 navigációs rádióállomás volt a földön, ebből csaknem 7200 NDB. A többi a magasabb frekvenciájú VOR, DME, VORTAC, ILS, GS, LOC és ezek kombinációi. Persze nem abban az évben volt legtöbb ilyen állomás, hiszen számuk folyamatosan csökken. Manapság ADF navigációt távoli kis, állandó személyzettel nem rendelkező füves, vagy kavicsos repülőterek környékén alkalmaznak, mivel rendkívül olcsó és könnyen javítható rendszerről van szó. A GPS navigáció korában a legtöbb pilóta szinte soha nem fog rászorulni arra, hogy ADF navigációt használjon, azonban bizonyos különleges esetekben, amikor a fejlettebb rendszerek nem használhatóak, akkor jó alternatíva, így minden pilótának tisztában kell lennie az ADF működési elvével, hasonlóképpen minden műszeres repülésre felkészített repülőgép képes az ADF navigációra is. A napjainkban használatos vevők már így néznek ki, mint a lenti képen is látható készülék, de a kijelző műszer az külön egységet képez. 

kr87_adf-3.jpg

VOR-DME

VOR = "VHF omnidirectional radio range", vagyis VHF körsugárzó rádió irányadó. A kifejezés arra utal, hogy egy ultrarövidhullámon működő, minden irányból fogható rádiójeladóról van szó, amely a földfelszíni telepítésű navigációs eszközök legfejlettebb típusa, csak a GPS nyújt nagyobb helyzetmeghatározási pontosságot. A VOR az 1960-as évek óta használt, megbízható technika, még a GPS-navigációs rendszerrel felszerelt gépeken is megtalálható ez a berendezés. A jeladó működésének elvi lényege az, hogy egy szűken irányított rádiónyaláb másodpercenként 30-szor körbepásztáz. Ezt nem egy forgó antennával oldják meg, hanem két körsugárzó, rögzített rúdantenna hullámfázisainak elforduló összehangolásával. Minden alkalommal, amikor a nyaláb az északi iránynál tart, az adó kiad egy második, minden irányból vehető jelet. E szinkronizáló jel és a nyaláb érzékelése közötti időkülönbség megadja azt, hogy az adótól mérve hány fokos irányban vagyunk. A VOR adók északi iránya mindig a helyi mágneses északkal azonos. A VOR modernebb, ma használt változata a DVOR, a Doppler VOR, ebben 48 darab kis antenna van egy központi elem körül, és a rádióhullámok Doppler-jelenség szerinti eltolódását használja az elforduló fázissal kiadott jelek nyalábként való vehetőségéhez. Az adótól gondolatban 360 darab sugárirányú vonal indul ki, ezek a radiálok, és az irányszögükkel azonosítjuk őket. Például a 090-es radiál az a vonal, amely az adótól indulva pontosan keleti irányba (90°) tart. Kiszámítható, hogy az adótól 5 mérföld távolságban a helymeghatározás bizonytalansága legfeljebb 160 m, vagyis jól használható, de nem a precíziós navigáció kategóriájába eső eszköz. Az adók hatótávolsága a gyakorlatban 80-120 mérföld, ez a terepviszonyoktól és a terület rádiószennyezésétől is függ. Az adók egymástól eltérő frekvenciákon működnek, az erre használható tartomány határai 108,0 és 117,95 MHz. Mivel az adók az URH sávot használják, a repülőgépnek "látnia" kell őket, takarás nélkül. Magyarországon kilenc VOR adó van, de természetesen a határainkon túl levő berendezések jelei a magyar légtérben is használhatóak. A rádiójelekbe belekevernek egy kiegészítő információt is morze jelek formájában, amely az adó saját – általában három betűs – azonosítója. Ennek köszönhetően ha a pilóta egy VOR adóra hangolja a készülékét, a morze jelek révén meggyőződhet arról, hogy a megfelelő adót veszi. Lenti képen a tápiósápi VOR-DME adót láthatjuk amely 115.9MHz-en sugároz, és a kódja TPS, vagyis ezt a három betűt sugározza morze-kód formájában a beazonosítás végett. 

9531_20080316_122218.jpg

Szintén a VOR adót használják a kommunikációs rádióadás sugárzására is, ennek a frekvenciatartománya 118,0 és 135,95 MHz közötti. A repülőgépeken két NAV vevőkészülék van két VOR jelzés egyidejű vételére, mivel két radiál ismeretében már meghatározható a gép helyzete. A két vevő bármelyike ILS jeladó frekvenciájára is beállítható. Az ILS (Instrument Landing System) egy műszeres leszállító rendszer ami a repülőgép pilótái számára nyújt segítséget a kifutópálya megközelítésében.

A hasonló jellegű, de nagyobb pontosságú és hatótávolságú TACAN (Tactical Air Navigation System) rádiójeladókat a katonai repülőgépek használják. Ezeket gyakran egybeépítik VOR adókkal, amelyeket így VORTAC nevet kapnak. A VOR adókhoz sokszor egy DME jeladót is telepítenek, ilyenkor az VOR-DME adóvá válik. A VOR jeleinek vételére és megjelenítésre használt fedélzeti műszer a course deviation indicator (CDI), vagyis irányeltérés-jelző, amely a NAV vevőkészüléktől kapja a jeleket. Számos változata van, de a működési elv megegyezik: beállítunk egy radiált, és látjuk az ahhoz viszonyított elhelyezkedésünket. A rádiónavigációs útvonalak többnyire VOR adók között vezető útszakaszokból tevődnek össze.

DME (Distance Measuring Equipment) 

A DME, vagyis távolságmérő berendezés működése meglepően egyszerű, és természetesen második világháborús fejlesztésen alapszik. Az elv a másodlagos radar fordítottja. A repülőgép kiküld egy sorozat jelet egy DME adó vevő felé, és elindítja a stopperét. Ezt a jelet a DME adóvevő veszi, vár 50 mikroszekundumot, majd visszaküldi ugyanazt a jelsorozatot, amit a repülőgéptől kapott. Amikor a visszaküldött jel megérkezik a repülőhöz, az leállítja a stopperét, kivon 50 mikroszekundumot a mért visszaérkezés idejéből, és kiszámítja, hogy a fénysebességgel haladó rádióhullámok milyen hosszú idő alatt teszik meg az utat oda-vissza, végül meghatározza a távolságot. A második világháborúban az oszcilloszkóp képernyőjén megjelenő tüskék távolságából számolgattak, ma már ez teljesen automatizáltan zajlik, a pilótának csupán a távolságértéket kell leolvasnia a műszerről. Természetesen a valóságban a helyzet némiképp bonyolultabb, ugyanis egy DME-t egyszerre több gép is használhatja, ezért a repülőgép nem csak egyetlen jelet küld a DME felé, hanem a saját azonosítóját egy jelsorozat formájában. A DME veszi ezt az azonosítót, majd 50 mikroszekundum után visszaküldi változatlan formában a repülőgép felé, mintha csak a gép visszhangja lenne. Eközben a repülőgép kaphat ugyan más repülőgépnek szánt jelet, de csak akkor állítja le a stopperét, amikor a saját azonosítója visszatér. Ily módon tipikusan egyetlen DME akár száz repülőgépet is képes egyszerre kiszolgálni. A DME-k mint azt láthatjuk nem képesek önmagukban megadni a repülőgép irányát, így nem önálló rádiónavigációs eszközök, azonban az irány megadására képes üzemben tartott VOR és ILS rendszerek mind fel vannak szerelve DME-vel is. A DME a 978-1212 MHz-es ultrarövid hullámon üzemel. Elvileg a pilótának mindig rá kellene állítania a navigációs adóvevőjét a DME frekvenciára is, azonban mivel manapság az ADF-ek kivételével (sőt néha azokban is) minden földi rádiónavigációs rendszer tartalmaz DME-t, ezért a repülőgép navigációs rádiója automatikusan igyekszik ráállni az adott VOR hoz tartozó DME frekvenciára is. Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy bizonyos VOR frekvenciákhoz hivatalosan csak bizonyos DME frekvenciák tartozhatnak, így például ha a VOR jeladó 112,4 MHz-en üzemel, akkor a VOR jeladó mellett elhelyezett DME 1010 MHz-es jelet fog kibocsátani. A DME-vel kombinált VOR volt az első olyan navigációs rendszer ami világszabvánnyá vált, és egy majdnem teljesen műszeres leszállás megvalósítható vele.

Az Egyesült Államok 967 VOR állomásának körülbelül felét leszereli 2020-ig, de fenntartja a minimális működési hálózatot, amely biztosítja a lefedettséget minden olyan repülőgép számára, amely több mint 5000 méter magasságban repül. Az Egyesült Királyságban 19 VOR-adót kell működtetni legalább 2020-ig. A műholdas navigációs rendszerek sebezhetősége miatt ezek az eszközök egy alapszintű minimális kiépítettséggel még nagyon sokáig fognak üzemelni valószínűleg.

Források: Wikipédia, Rajnai Gábor, x-plane.hu, geocaching.hu 

Az elektronikus navigáció története 6. rész Tovább