Lazarbibi

Az elektronikus navigáció története 7. rész

Az elektronikus navigáció története 7. rész

Az első globális hatótávolságú rendszer

Az OMEGA volt az első igazán globális hatótávolságú rádiónavigációs rendszer, melyet az Egyesült Államok működtetett hat partnerországgal karöltve. Ezt úgy érték el, hogy nagyon alacsony frekvencián, a 10-14 kHz-es tartományban (VLF) sugározták a rádiójeleket földi adóhálózat segítségével. 1971-ben lépett működésbe, és 1997-ben leállították a GPS térnyerése miatt. 1991-ben még 26 500 felhasználója volt.

tsushima_omega_tower_1977_2.jpg

A rendszert az amerikai haditengerészet kezdte el fejleszteni még az ötvenes években, és 1968-ban indult a kiépítése. Nyolc adóval képesek voltak elérni 6 km pontosságot szinte majdnem az egész földgolyón. Mindegyik Omega állomás három nagyon alacsony frekvenciájú (VLF) jelet (10,2 kHz, 13,6 kHz, 11,333 kHz) sugárzott, valamint egy negyediket, amely mind a nyolc állomásnál különböző volt a beazonosítás végett. A rendszer a felhasználó helyzetét a hiperbolikus navigációs elv alapján mérte. A távolságok különbségét a különböző adóállomásokról beérkező jelek fázisai közötti különbségek mérésével határozta meg. A 26 éves élettartamának vége felé az Omega egy olyan rendszerré fejlődött, amelyet elsősorban a civil közösség használt. 1971-ben a nyolcból hat állomás már működőképessé vált. Ezekből kettőt az amerikai parti őrség üzemeltetett, valamint voltak még adótornyok Argentínában , Norvégiában, Libériában , és Franciaországban. A japán és az ausztrál állomás néhány évvel később kezdett üzemelni.

Az alacsony frekvencia felületi hullámként terjedt, ez eredményezte a globális lefedettséget, viszont a nagy hullámhossz gigantikus adótornyokat igényelt, hasonló méreteket, mint ami a tengeralattjáró kommunikációhoz szükséges (3-400 méter). A nyitóképen láthatjuk a japán Tsushima állomás antennáját, ezen kívül még két adóról érdemes említést tenni, az egyik a Hawaii szigeten található Kaneohe Omega-állomás ami az amerikai parti őrség kezelésében állt. 1943-ban húzták ki az antennát két 850 méteres sziklacsúcs közé a Ha’iku-völgy fölött. Az építkezéshez 4 000 fokból álló meredek lépcsőt építettek, amit úgy emlegetnek, mint ”Stairway to Heaven", azaz "lépcső a mennybe", mert a völgyből nézve a lépcső felső része elvész a hegyekre telepedő felhőben. A hely most elzárt terület, de éppen ezért veszélyessége okán rendkívül izgalmas ide felmászni és szelfizgetni, nem beszélve a látványról ami fent fogad minket.


A II. világháború alatt az antenna hosszúhullámú rádióadóként üzemelt a tengeralattjárókkal való kapcsolattartásra, ugyanis ezzel az adóval egészen a tokiói-öbölben járó amerikai tengeralattjárókat is el tudták érni, még akkor is, ha a hajók víz alatt maradtak! A hatvanas évek végén alakították át az OMEGA rendszer csendes-óceáni állomásává. Ez az egyetlen állomás, ahol nem kellett extra magas tornyot építeni, mert az antennát maguk a hegyek tartották, mint azt a lenti rajzon is láthatjuk.

imag0665-b_w.jpg

A libériai Paynesville Omega-adótorony 417 méteres magasságával sokáig Afrika legmagasabb építménye volt. 1997-ben leállt a rendszer, az egész rádióállomást átadták a libériai kormánynak. A működése során szigorúan lezárt terület volt a torony környéke is, ennek köszönhetően számos érdekes elmélet született a helyiek között a rendszer „valódi természetét” illetően. Egyesek szerint a torony gigantikus megfigyelő eszköz volt: „A rendszer olvasni tudott az emberek agyában. Ha valaki Libéria ellenes gonosz szándékkal érkezett, az antenna ezt felfedezte, s egy repülőgép felszippantotta az illetőt a torony tetejére, ahol letartóztatták.” A rendszer azonban valahogy nem működött, amikor Charles Taylor, a libériai polgárháború prominens hadura, a későbbi libéria elnök ide érkezett… (Charles Taylor 2003-ban bíróság elé került). A tornyot 2011-ben felrobbantották.

Az OMEGA navigációval párhuzamosan fejlesztették a szovjet ALPHA rendszert, amit 1972-ben helyeztek üzembe. Az elv hasonló volt, csak kissé eltértek a frekvenciák és a jelminták. Eleinte 5 állomással üzemelt, ami 70%-os lefedettséget biztosított az egész Földgolyón, később már csak 3 üzemelt, bár 1997-ben modernizálták a rendszert, még a Nemzetközi Űrállomásra is rendszeresítették.

Az OMEGA 1997. szeptember 30-án véglegesen leállt. Sok tornyot lebontottak. A nagyon alacsony frekvencia (VLF) miatt a tengeralattjárókon alámerülve is működtek ezek a rendszerek, ezért volt, hogy az OMEGA megszűnése után pl. a LaMoure állomást tengeralattjárókkal való kommunikációra használták.

A Loran rendszerről már volt szó a sorozatban, de annak csak az "A" verziójával foglalkoztam. 1957-től kezdve létezett a Loran-C is , amely szintén hiperbolikus rádiónavigációs rendszer volt, de már fejlettebb és pontosabb, ezért eleinte csak a hadseregek használták a magas költségek miatt. Az 1970-es évek során a Loran-C megvalósításához szükséges elektronika ára drámai mértékben csökkent, különösen a 80-as évektől a korai mikroprocesszorok elterjedésének köszönhetően. Az alacsony költségű és egyszerűen használható Loran-C egységek egyre népszerűbbé váltak, ezért az 1980-as évek elején a korábbi "A" rendszert kikapcsolták a világ legtöbb országában. A Loran-C lett az egyik leggyakoribb és széles körben használt navigációs rendszer Észak-Amerika, Európa, Japán és az Atlanti- és Csendes-óceán teljes területén. A Szovjetunió közel azonos rendszert működtetett Csajka néven. Lenti képen egy utolsó generációs Loran-C vevőt láthatunk, ezek már kicsik és könnyűek voltak, méretei megegyeztek egy korai közszükségleti GPS vevőével.

sitexez97-d.jpg

A régi Loran (A) rendszer az 1,8-2 MHz-es frekvencia tartományban működött, a Loran-C pedig a hosszúhullám 95-110 kHz-es sávjában. Ehhez megint nagy méretű antennák (180-400m), és 0,1- 4 MW közötti adóteljesítmények kellettek, viszont nagyobb lefedettséget biztosított. Különösen gigászi tornyokat építettek a 80-as évek elején Szibériában a Csajka rendszerhez. 3 darab 460 méter magas antenna készült igen komoly 1200 KW-os teljesítménnyel. Ezek Ázsia legmagasabb objektumai voltak megépítésük idején. A Taymylyr településen felállított 462 méter magas antennát 2009-ben felrobbantották. A Dudinka melletti hasonló méretű tornyot kalandvágyó fiatalok megmászták, amiről lentebb láthatunk képeket.

A polgári műholdas navigáció bevezetése után az 1990-es években nagyon gyors hanyatlásnak indult a Loran-C. 2009-ben az amerikai és a kanadai rendszert leállították, valamint az orosz Csajka állomásokat is. Több más lánc még aktív maradt, és néhányat továbbfejlesztettek a folyamatos használat érdekében. 2015 végére már a legtöbb európai láncot is kikapcsolták. A történet azonban itt nem ér véget, mert napjainkban tárgyalások folynak a rendszer feltámasztásáról eLoran néven, ami egy továbbfejlesztett adatcsatornával kiegészített verzió. A műholdas rendszerek sebezhetősége indokolja, hogy legyen egy működő földi hálózat is. Az akár több száz kilowattos hosszúhullámú jeleket sokkal nehezebb zavarni, ráadásul a műholdas és földi rendszerek kiegészíthetik egymást, de erről egy későbbi részben majd bővebben.

Források: salt.org.hu, Wikipédia, livejournal.com

 

Az elektronikus navigáció története 7. rész Tovább
Honnan tudjuk, hogy Észak-Korea atomrobbantásokat végez?

Honnan tudjuk, hogy Észak-Korea atomrobbantásokat végez?

Így észleli a globális megfigyelő rendszer Észak-Korea titkos nukleáris kísérleti robbantásait

north-korea-nuclear-tests-768x432.jpg

Szeptember 3-án Észak-Korea nukleáris kísérleti robbantást hajtott végre, amit a bécsi központú Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezete (Comprehensive Test Ban Treaty Organization, CTBTO) észlelt. A robbanás ereje 160 kilotonnás volt, amelyhez társulva 6.1-es erősségű földrengést érzékeltek. Ez több mint tízszerese a hirosimai bomba erejének, amely csupán 15 kilotonna erősséggel bírt. A robbanás helyszínéül egy észak-koreai nukleáris kísérleti telep szolgált.

Kérdés, hogy egy nukleáris kísérleti robbantás történt, egy más típusú robbanás, vagy esetleg egy földrengés? Az egyetlen módja annak, hogy alátámasszuk, nukleáris tesztrobbantás történt, hogy a Xenon nemesgáz nyomait keressük a légkörben. Dél-koreai megfigyelő műszerek a xenon-133 radioaktív gázizotóp nyomait észlelték. Sok korábbi észak-koreai kísérletnél találtak hasonló jeleket. Habár a feltételek változhatnak annak függvényében is, hogy a teszt üreg szivárog vagy esetleg össze is omlik. A lenti kép jobb oldalán szeizmikus diagramokat láthatunk, amelyekből rögtön kitűnik a mostani robbantás erőssége.

seizm.jpg

Az 1996-os Átfogó Atomcsend Szerződés tiltja a nukleáris teszteket minden környezetben, és a Szervezet Nemzetközi Megfigyelő Rendszerét úgy alkották meg, hogy ellenőrizni tudja a szerződés betartását. A rendszer nagyon érzékeny, és akár egy kilotonnánál kisebb erősségű föld alatti kísérleteket is észlelni tud.

A megfigyelő rendszer 321 kisebb egységből áll össze, amelyek a föld minden pontján megtalálhatóak.

Négy különböző technológiát alkalmaznak az ilyen jellegű események észlelésére:

  • 1. Szeizmikus: föld alatti kísérletek azonosítására
  • 2. Radionuklid felismerés: a légköri maradványok vizsgálatára
  • 3. Hidro-akusztikus: víz alatti robbantások szűrésére
  • 4. Infrahang érzékelés: a légköri robbantások észlelésére

A nemzetközi megfigyelő rendszert 1996-ban kezdték el építeni, és 20 év elteltével is csupán 90%-ban készült el. Egy globális műholdas kommunikációs hálózat közvetíti az összegyűjtött adatokat Bécsbe, ahol tárolják és elemzik azokat, majd megosztják a tagállamokkal. Egy robbanást követő radioaktív szennyezést 16 különböző laboratóriumban elemeznek. A tagállamok a nukleáris megfigyelő rendszert az ENSZ nemzeti GDP formulája alapján finanszírozzák. Sok politikai és pénzügyi korlát akadályozta a rendszer fejlődését, és néhány hibát is vétettek annak során, hogy sietve, de próbáltak megfelelni az előírásoknak. Számos probléma felmerült amikor az állomásokat távoli és nehezen hozzáférhető területeken próbáltak telepíteni. A Nemzetközi Megfigyelő Rendszer hamarosan teljessé válik 20 év építkezés és több millió dollár befektetés után. Az utolsó hidro-akusztikus rendszerek telepítése is megtörtént júniusban a Dél-Indiai-óceánon, a francia Crozet-szigeteken. A hálózat által elért eredmények jobbak, mint amire a tervezők számítottak.

international-monitoring-system-03.jpg

A rendszer segített még a cunamik előrejelzésében, amely csupán egy mellékes, de rendkívül hasznos funkció. 2004-ben észlelte az indiai-óceáni cunamit, és megfigyelte a 2011-es fukusimai nukleáris katasztrófát követő radioaktív kibocsátást. A globális megfigyelő rendszer eléggé kifinomult ahhoz, hogy a legkisebb nukleáris tevékenységet is észlelje, és folyamatosan javul.

A problémákat innentől viszont nem a megfigyelésben, hanem magában az Átfogó Atomcsend Szerződésben kell keresnünk, amely jelenleg nem hatályos. A szerződés addig nem lép hatályba, amíg 44 olyan állam nem ratifikálja, amelyek jelentős nukleáris kapacitással rendelkeznek. A szerződést 183 állam írta alá és 166 ratifikálta eddig. Az egyetlen gond, hogy a 44, jelentős nukleáris kapacitással rendelkező államból 8 a mai napig nem ratifikálta azt. Ezek az államok Kína, Egyiptom, India, Irán, Izrael, Pakisztán, Észak-Korea és az Egyesült Államok. Ezen államok közül Kína, Egyiptom, Irán, Izrael és az Egyesült Államok már aláírta az egyezményt, a többi állam nem. Még ha mind a hét állam ratifikálja is a szerződést, akkor sem biztos, hogy Észak-Korea hasonlóan fog cselekedni.

 

Források: ctbto.org, Aayesha Arif, wonderfulengineering.com  Fordítás: Lázár Nóra

Honnan tudjuk, hogy Észak-Korea atomrobbantásokat végez? Tovább
Kommunikáció a korai műholdakkal

Kommunikáció a korai műholdakkal

Már első űreszköznél - ami a Szputnyik volt - is komoly követő hálózatot kellett kiépíteni. Vajon miért, hiszen csak egyszerű bip-bip jeleket adott 20 és 40 MHz-en, amit akár amatőr eszközökkel is foghattak? A jel nem is volt olyan egyszerű, hiszen a négyszögjel kitöltési tényezője az űrszonda belsejében uralkodó nyomás és hőmérséklet nagyságától függően változott, tehát már egy ilyen mezei módszerrel is adatokat küldtek a földre, de kezdjük az elejéről.

energia_museum_open_sputnik_exhibit.jpg

A kozmoszból már a múlt század harmincas éveiben is vettek jeleket, de a mélyűr kommunikáció és a rádiócsillagászat kezdetét az 1946-ban történt Hold visszhang kísérlet jelentette, hiszen ott egy égitestről visszavert rádiójelet sikerült befogni hazánkban Bay Zoltán kutatócsoportjának, és Amerikában - lényegesen jobb feltételek mellett - egy tudós csapatnak nagyjából azonos időben. Ma már tudjuk, hogy az űr meghódítása is a hadiipar mellékterméke volt, ugyanis az R-7 kódjelű szovjet rakéta , ami a Szputnyikot az űrbe vitte valójában eredetileg nukleáris robbanófejek célba juttatására készült. Már a ballisztikus rakéták követésére igen korán létre kellett hozni egy nyomkövető rendszert, ami nagy kihívást jelentett az akkori viszonyok mellett. Mérőállomások kiterjedt rendszerét építették, hiszen folyamatosan ismerni kellett a jármű sebességét, haladási irányát, valamint korrekciós parancsok küldésével szükség esetén módosítani azokat.

Az R-7 rakéta vezérléséért felelős nyomkövető rendszer eleinte kilenc állomásból állt, amik szimmetrikusan helyezkedtek el a repülési irány mindkét oldalán. A méretekre jellemző, hogy pl. a hatos számú állomás, ami a legnagyobb volt, 38 tisztet és 139 katonát foglalkoztatott. Az állomások minden akkoriban elérhető eszközt felhasználtak a rakéta követéséhez, ezek főleg korlátozott hatótávolságú és pontosságú radarok voltak különböző optikai eszközökkel kiegészítve. 1956-ban a szovjet kormány jóváhagyta az R-7 rakéta használatát az első mesterséges hold elindításához. A speciális parancs- és vezérlési infrastruktúrát a program támogatására fel lehetett használni. 1957. május 8-án a Szovjet Védelmi Minisztérium elrendelte, hogy létre kell hozni egy központot, ami az űrhajók vezérlését, és a velük való kommunikációt irányítja, valamint ki kell építeni az ehhez szükséges infrastruktúrát. Engedélyezték a meglévő állomások átalakítását. A teljes hálózatot "Command and Measurement Complex" vagy röviden KIK-nek nevezték el. Az 1957 októberére telepített eredeti KIK hálózat 13 állomást tartalmazott, de a Szputnyik-1 indítására még nem készült el teljesen minden egység, persze hiába is fejezték volna be az összes állomást akkor is csak a Szovjetunió felett elhaladó pályát tudták szemmel tartani, mivel a műhold megkerülte a földet.

1957 nyarán már működött a világ akkori legnagyobb irányítható rádióteleszkópja Angliában. A Jodrell Bank Lovell Telescope néven ismert szerkezet a maga 76 méteres átmérőjével természetesen beszállt a Szputnyik követésébe, és érzékenységéből adódóan a leghosszabb pályaszakaszt tudta átfogni. Ezt a teleszkópot többször is használták űreszközökkel való kommunikációra, és pl. az amerikai Pioneer szondára parancsokat is küldtek rajta keresztül. Sir Bernard Lovell (1913-2012) a létesítmény vezetője elárulta, hogy a hadsereg is támogatta, de cserébe a tudományos munka mellett ballisztikus rakéta előjelző állomásként is működniük kellett egészen 1963-ig. 

jodrell_bank_1118890c.jpg

A Szputnyik 1 csak egyirányú kommunikációra volt képes, az általa hordozott 2 darab 1 W-os elektroncsöves rádióadó nyomás és hőmérséklet adatokat sugárzott a földre egy egyszerű kódolási metódussal, a bip-bip jelek hol hosszabbak, hol rövidebbek voltak, és ebből olvasták ki a megfelelő értékeket. Több műszert is pakolhattak volna bele, de a fejlesztőcsapat vezetője Koroljov nem engedélyezte, hiszen az időveszteség miatt elúszhatott volna az űrelsőség. Lenti képen láthatjuk az egyik ilyen rádióadót az Energia Múzeumban. 

energia2007ssimg_1545a.jpg

Ezután jött a Szputnyik 2, ami még mindig csak adatokat sugárzott, de már sokkal többet, hiszen fedélzetén élőlény is tartózkodott. Az új műszerek (röntgen, UV és kozmikus sugárzás mérő) mérési eredményeit, valamint a Lajka kutya életjeleit figyelő piezoelektromos vérnyomás távadó, EKG elektródák és különböző szenzorok adatait átalakították, és a K-7 (Tral) telemetriai rendszerrel továbbították, ami a második fokozatba volt beépítve, és eredeti funkciója a rakéta üzemi paramétereinek távjelzése lett volna. Ez a fokozat nem vált le az űreszközről, és ez tartalmazta a félkörív alakú antennákat is. Az első Szputnyikon található 20 és 40 MHz-es Bip-Bip adók ide is felkerültek, de a Tral rendszer kódolt adatait egy 66 és egy 70 MHz-es rádióadóval sugározták a földre, amiknek még a létezését is eltitkolták. Ahhoz, hogy a második műhold minden rezzenését megfigyeljék, ki kellett egészíteni a követő hálózatot tehergépkocsikra szerelt mobil állomásokkal, valamint a szovjet Távol-Keleten nyitott vasúti kocsikra telepített egységekkel. 

s_sputnik3annotated.jpg

A Szputnyik-3 (Object D) 1958 május 15-én már új korszakot nyitott (fenti kép), ugyanis először alkalmazták a radaralapú Binokl-D (binokuláris) nyomkövető és rögzítő rendszert, valamint az MRV-2M rádiórendszert, amely lehetővé tette parancsok küldését is. A harmadik szovjet műhold egy komplett űrlabor volt, megpakolták mindennel. Saját akkumulátorai mellett már napelemek is szolgáltattak energiát rajta. A telemetriai rendszert Tral-D, vagy Bambuk-D néven ismert, és a következőképpen működött: az összes műszer, és érzékelő jelét impulzusokká alakították, és meghatározott sorrend szerint moduláltak vele egy 66 MHz-es adót, aminek a jelét a 4 darab Tral-D antenna sugározta a földre. A Binokl-D nyomkövető rendszer lényege pedig az volt, hogy a földről érkező radarjelet (2,7-2,9 GHz) felfogta, majd felerősítve visszasugározta. Öt kijelölt követő állomás vette a visszaérkező jeleket, ezek össze voltak kötve egy Moszkvában található központi számítógéppel, ahol feldolgozták az adatokat. Ezt egy Strela-2 komputer végezte 6200 darab elektroncsővel és 60 000 félvezető diódával (lenti kép). 

strela.jpg

Az MRV-2M egy 12 csatornás a földi parancsok vételére alkalmas berendezés volt, ami a 47,9-49 MHz-es sávban dolgozott a legalsó kinyíló antennán keresztül. Az orrkúp tetején láthatjuk a Mayak 20 MHz-en működő 0,25 W-os jeladó antennáját, ami kizárólag napelemekről üzemelt, ezért az élettartam legvégéig működőképes maradt. Ez a készülék szintén impulzus csoportokat továbbított a föld felé, amivel maximum 9 féle mérési értéket lehetett küldeni. A jelsorozatot a rádióamatőrök is fogták, és az ismétlődési periódusokból morze jeleket véltek kihallani, hiszen csak a jeladó funkciót ismerték, az adatátviteli rendszer nem volt publikus. 

Az USA sokkhatásként élte meg a Szputnyik 1 és 2 indítását, de válaszolt a kihívásra. Érdekes, hogy egyik nagyhatalom sem azzal akarta kezdeni az űrkorszakot amit először elindított, csak rájöttek, hogy valami egyszerű eszközt kell fellőni a gyorsabb siker érdekében. A szovjet diadalra válaszul 1957 december 7-én a Vanguard program keretében a TV-3, azaz Test Version-3 műhold állt fel a kilövő állványra, de élő adásban gyulladt ki a rakéta alatta. A jól megtermett narancs méretű eszköz a rakéta közelében pottyant le, és kisebb horpadásokkal megúszta a dolgot, rádióadói vidáman sugároztak tovább. A sérült műholdat láthatjuk a lenti képen szétszerelt állapotban. Az aprócska hold 2 darab rádióadót hordozott magában, az egyik 108.00 MHz-en működött 10 mW teljesítménnyel, a másik pedig 108.03 MHz-en sugárzott mindössze 5 mW-al. Mindkét adó rendkívül egyszerű 1 tranzisztoros áramkör volt, a kisebbik kizárólag a szonda oldalán található pici napelemekről táplálkozott. 

kistv3.jpg

1958. január 31-én megannyi kudarc után végre föld körüli pályára állt az Explorer-1 (kódneve alfa). A műhold főműszere egy Geiger-Müller csöves sugárzásmérő volt, amely a kozmikus sugárzást mérte, de ezen kívül egy belső hőmérséklet érzékelő, két külső hőmérséklet érzékelő, egy orrkúp hőmérő, egy mikrometeorit-becsapódás érzékelő mikrofon, valamint egy mikrometeorit-erózió mérő is felkerült. Ezek adatait két csatornán küldték a Földre, egy 60 mW teljesítményű, a 108,03 MHz frekvencián sugárzó, és egy 10 mW teljesítményű, a 108,00 MHz-en sugárzó adón keresztül. Az antennák is két szekcióban kerültek felszerelésre: az egyik egy üvegszálas belső rúdantenna volt, míg a másik egy négy rúdból álló kereszt-antenna, amelyet a forgás centrifugális ereje feszített ki.

A műhold követését az addigra teljesen elkészült Minitrack hálózat végezte. A rendszer kiépítéséhez 1,5 év kellett. A lenti kép jobb felső sarkában láthatjuk, hogy a műhold pályája Amerikát alig érintette, a Szovjetuniót pedig teljesen elkerülte. 11 állomásból állt a teljes rendszer, ebből 6 darab Dél-Amerikában volt (Kubában is egy), 1 Ausztráliában, 2 az USA területén, valamint 1 az Antiqua és 1 a Grand Turk szigeten. Az állomások interferometrikus méréssel határozták meg a korai űreszköz pozícióit, ehhez az kellett, hogy összeszinkronozzák a saját óráikat, mert a pontos időhöz viszonyították a rádiójel beérkezési idejét. Legalább 2 állomásnak látnia kellett a műholdat ahhoz, hogy meg tudják határozni a pozícióját. Az óraszinkronozás a WWV rádióhálózat jelére történt, ami folyamatosan továbbította a hivatalos időt. Eleinte a rendszer üzemeltetése nem volt problémamentes. A kubai állomást gyorsan költöztetni kellett, sok másik pedig civilizációtól távoli helyekre épült, ahol a személyzetnek morális gondokkal is meg kellett küzdeni. A Minitrack állomások nem bírták követni a Szputnyikot, ezért kiegészítő egységeket telepítettek melléjük, hogy legalább a 40 MHz-es adót tudják fogni. 

1956_july_minitrack_2.png

Felállítottak még 12 darab optikai nyomkövető állomást is. Úgy lett volna ideális, ha ezek a Minitrack bázisoknál kapnak helyet, de a két rendszer eltérő követelményei miatt ez nem valósult meg. Egyedül az ausztrál állomáson működött a dolog. A lenti képen az optikai állomásokon használt Baker-Nunn műholdas nyomkövető kamerát láthatjuk. Mielőtt a Vanguard program befejeződött egy másfajta megfigyelő hálózat is kialakult, 250 csapat mintegy 8000 taggal. A csapatokat az egyetemek, a középiskolák, a kormányzati szervek, a kereskedelmi szervezetek, a tudományos klubok és a laikusok csoportjai szervezték. Csak az Egyesült Államokban 126 működött. A csoportok legtöbbször amatőr csillagászok köré szerveződtek, és mindenáron el akarták csípni a műholdat.

optic.jpg

Az első amerikai műholdak követése a következőképpen történt: A hadseregnek a kilövőhelyhez viszonylag közel Floridába és a Bahama szigetekre telepített AN / FPS-l6 nagy pontosságú radarjai a start után közvetlenül rátapadtak az eszközre, és az általuk szolgáltatott adatok az IBM központba futottak be. A cég felajánlotta akkori legkorszerűbb számítógépét. Az IBM 704 (lent balra) még lyukkártyán fogadta az adatokat, és kiszámolta a műhold pályáját, amit elküldtek a Minitrack állomásoknak, hogy azok fel tudjanak készülni a megfigyelésre. Lent jobbra egy Minitrack állomás belseje látható. 

comptrack.jpg

Az Explorer sikere mellett a Vanguard program is tovább folytatódott és 1958 március 17-én a Vanguard-1 sikeresen Föld körüli pályára állt, ami gyakorlatilag ugyanaz volt mint a TV-3. A napelemmel működő kisebbik 5 mW-os adója 7 évig működött, míg a nagyobbik 10 mW-os 20 nap után elhallgatott, mert lemerült a telep. A nagy kezdő pályamagasság miatt ez a hold ma is kering, de már csak egy darab vas.

Az Explorerek sorában a kettes pályára állítása a rakéta fokozat hibája miatt meghiúsult, ezért az Explorer-3 lett a következő 1958 március 26-án. A gamma kódnevű szerkezet az alfához képest komoly plusz egységeket kapott. Saját órajel generátora volt (512 Hz), valamint parancsvevő egysége és magával vitt egy adatrögzítő mini magnetofont is a sugárzásmérő adatainak tárolására. A magnót a földről lehetett vezérelni egy 150 MHz-es vivőn keresztül küldött füttyjellel, ami egy relét kapcsolgatott. 4 mm széles magnószalagra rögzítette azt a négyszögjelet, amit az analóg műszerek kimeneti értékeit tartalmazta impulzus szélesség moduláció formájában. A készülék érdekessége volt, hogy rögzítés közben egy órarugóhoz hasonlító szerkezetet felhúzott, majd amikor véget ért a szalag ennek az energiájával visszacsévélte az elejére, ezután lehetett földi paranccsal elindítani a lejátszást, és az adatokat lekérni a 150 MHz-es adóval. A tárolóeszközre azért volt szükség, mert egyes zónákban nem volt kapcsolat a műholddal, és az ott begyűjtött adatok se vesszenek el. Az egész gamma 107 darab tranzisztorból épült fel, és mikroprocesszor híján ezekkel volt kénytelen működni. 

a19700332000cp06.jpg

1959. március 8-án indult Vanguard 2, amely szintén vitt magával parancsvezérelt magnetofont, ami két fotocellával felszerelt távcső fényerőméréseit rögzítette. 1959. szeptember 18-án fejeződött be a Vanguard program a hármas számú műholddal. A végeredmény 8 sikertelen, és három sikeres indítás. Az Explorer és a Vanguard programok egymással párhuzamosan zajlottak, ugyanaz a hálózat kommunikált velük, ezért elektronikus felépítésük hasonló volt, sőt bizonyos részegységek teljesen megegyeztek.

Forások: russianspaceweb.com, nasa.gov, explorer.lib.uiowa.edu, Wikipédia 

 

Kommunikáció a korai műholdakkal Tovább
Német elektronikai hulladék szennyezi Nigériát

Német elektronikai hulladék szennyezi Nigériát

Több ezer tonna használt hűtőszekrény és elektronikai készülék hajózik Németországból Nigériába, illegálisan. Több mint 500 000 nigériai él a kereskedelemnek egy olyan válfajából, amely mérgezi a hazáját.

image-1157340-galleryv9-qjvf-1157340.jpg

Akik felvásárolják

A hamburgi kikötőtől kb. öt kilométerre fekvő Billstraße a milliárdokat bonyolító, világméretű kereskedelem egyik csomópontja. Az üzletek előtt napi szinten pakolják a régi sztereó-berendezéseket és megsárgult hűtőszekrényeket a furgonokba. Muhammad Aziz tizenegy éve árul raktárából használt elektronikai készülékeket. Legtöbb vevője Nyugat-Afrikából repül ide. „Az afrikaiak főként hűtőszekrényt vásárolnak. Nagy a forróság odalent” – mondja. Aziz internetes apróhirdetéseken keresztül, bolhapiacokon és használt készülékeket értékesítő magánszemélyektől szerzi be az árut, aztán felkínálja kereskedőknek, akik közül sokan Nigériából érkeznek. Ők csordultig töltik a konténereket és az autókat mindenféle használt áruval. „Hulladékturistáknak hívjuk őket” – mondja Henning Boje, a hamburgi vízi rendészet munkatársa Aziz kuncsaftjairól. – „Három hónapra utaznak be, felvásárolják a használt termékeket, telepakolják a konténereket, aztán elutaznak.”

image-1157384-galleryv9-rdbr-1157384.jpg

Több mint a fele ócskavas

A szétszedett használt készülékek veszélyes vegyi anyagokat és fémeket tartalmaznak. Éppen ezért a törvény nem engedi, hogy az elektronikai hulladékot olyan országokba exportálják, amelyekben rosszabbak az újrahasznosítási feltételek, mint a keletkezési országban. Így rendelkezik az EU-s jogban gyökerező, veszélyes hulladékok felügyeletéről szóló bázeli egyezmény. Egyetlen afrikai országban sem adott a megfelelő eljárás, hogy a mérgező elektronikai hulladékot újrahasznosítsák.

Bár Németország 2015-ben határozatban döntött arról, hogy kivitel előtt minden használt terméket ellenőrizni kell, mégis évente több ezer tonna elektronikai készüléket csempésznek át a határon. A gondot az okozza, hogy a gyakorlatban a hatóságok nem tudják teljes biztonsággal megállapítani ellenőrzéskor, melyik készülék minősül egyszerűen használtnak és hibásnak és melyik elektronikai, vagy fémhulladéknak. A vízi rendészet munkatársa, Henning Boje becslése szerint a Hamburgból exportált használt cikkek több mint fele valójában inkább hulladék. Egyetlen statisztika sem tudja pontosan kimutatni mennyi használt elektronikai készülék hagyja el évente Németországot. 2008-ban azonban az Ökopol Intézet egyik felmérése 155 000 tonnára becsülte ezt a mennyiséget. Az európai CWIT projekt – amelyben többek között az Interpol is részt vett – abból indul ki, hogy évente 1,3 millió tonna használt elektronikai berendezés hagyja el az EU-t, mégpedig dokumentumok nélkül. Elképzelhető, hogy az elektronikai hulladék 2017-ben a kontinens illegális exportjának egyik legnagyobb ágazatává növi ki magát.

image-1157358-galleryv9-gejv-1157358.jpg

Az átrakóhely

Minden nap kereken ötven használt elektronikai cikkel tömött konténer érkezik Nyugat-Afrika legnagyobb elektronikai piacára, Nigéria sokmilliós metropoliszába, Lagos-ba. Az Alaba International Market kereskedői hozzászoktak, hogy a behozott termékek nagy része nem makulátlan. „Száz beérkező számítógépből talán ha harminc tökéletes. Hetvennek van valami baja” – mondja Carl, az egyik kereskedő, aki a vezetéknevét inkább nem árulja el. Öt éve kínálja egy kis íróasztal mellől, napernyője alól a konténerekből kipakolt használt laptopokat. Hemzsegnek körülötte az emberek, az összegabalyodott kábelek, hegyekben állnak a DVD-lejátszók.

image-1157354-galleryv9-gkkd-1157354.jpg

A hulladékbontók kézzel szedik szét az alaplapokat

Évente 400 000 tonna elektronikai hulladék érkezik Nigériába. Mivel az országnak nincsenek megfelelő újrahasznosító üzemei, nem hivatalosan dolgozó hulladék-feldolgozó munkások töltik be ezt a funkciót. Közülük kereken ötvenen Tajudeennál dolgoznak, egy hátsó udvarban Lagos északi részén. Végigvontatják a fémes kocsikat a nagyváros utcáin, összeszedik a fémhulladékot, mindenféle elektronikát megvesznek.

A gyakran kiskorú munkások kézzel bontják szét a használt alaplapokat. Miután a készülékeket szétszedték, Tajudeen eladja az értékes alapanyagokat – az alumíniumot, a rezet, a vasat és az aranyat – magánvásárlóknak. Kockázatos kereset: az újrasznosítás a munkásokra és a környezetre nézve is veszélyes, magyarázza Oladele Osibanjo, - a környezetkémia professzora és Nigéria vezető szakértője -  az elektronikával együtt a veszélyes vegyi anyagokat is kidobják.

image-1157319-galleryv9-qpmi-1157319.jpg

Megbetegíti a munkásokat

Az Ojota depónia egy síkságon terül el az autópálya alatt, Lagos központjában. Egy a rengeteg illegális fémhulladék-telep közül. Ezen a helyen nagy elektronikai készülékeket, pl. hűtőszekrényeket és mosógépeket bontanak kézzel. Az egyik strandpapucsos, fiatal munkás éppen szétszed egy motort a kezében lévő kalapács és feszítővas segítségével. „Ócskavassal dolgozunk. Abból élünk. Ez itt egy ócskavas-birodalom” – mondja Ibrahim Soya, Ojota szakszervezeti vezetője.

Szerelőkirályok

„Ezeken a helyeken a vegyi anyagok közvetlenül a talajba jutnak” – teszi szóvá a környezetvédelmi szakértő Osibanjo. A munkások megbetegszenek, mert védőfelszerelés nélkül dolgoznak, de az sem megoldás, teszi hozzá, hogy lemondunk a használt elektronikai készülékekről. A Nigériában élő 173 millió fogyasztó közül ugyanis mindössze 20 százalék engedheti meg magának az új termékeket. A használt áru sok honfitársa számára még igen értékes. Vegyük például Elizabeth Amuzut, aki egy aprócska lagosi fodrászatban dolgozik. A vízforralója, a vasalója és a mélyhűtője is használt. A fiatal nőhöz hasonlóan sok nigériai úgy gondolja, hogy a használt német árucikkek jobb minőségűek és olcsóbbak, mint más új készülékek. „Bár ezek a javak a világ egyes tájain hulladéknak minősülnek, egy másik nép még erőforrásként tekint rájuk” – mondja Segun Odeyingbo kutató. Öt hónapon keresztül vizsgálta a Lagos kikötőibe érkező elektronikai hulladékból álló exportszállítmányokat. A legtöbb hibás importterméket könnyen meg lehet javítani, és további öt-hat évig még használható. Nigériában több mint 500 000 ember él ebből az iparágból, és sok közöttük a jól képzett műszerész.

image-1157364-galleryv9-iysx-1157364.jpg

Igazi zsenik a javításban

Osibanjo professzor arról álmodik, hogy egyszer minden elektronikai szektorban dolgozó nigériai munkás státusza felértékelődik: „Ki kellene emelnünk őket a szegénységből, mert ezek az emberek valódi zsenik.” A szerelőmunkások tehetségében rejlenek lehetőségek: professzionálisabb körülmények között, hivatalos iparágakban még több javítási és alapvető szétszerelési munkát el tudnának végezni. Valószínűtlen, hogy a közel jövőben Nigéria drága újrahasznosító berendezéseket kezd el használni. Rüdiger Kühr, az elektronikai hulladék német ENSZ-szakértője, ugyanígy látja a helyzetet. Nigériának „sem a technológiája, sem az infrastruktúrája nincs meg hozzá. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, milliárdokat kellene befektetni.”

Kühr egyik alapítója az Elektronikus Szemét Problémájának Megoldásáért (StEP) kezdeményezésnek, amely az elektronikai hulladék kérdését akarja orvosolni. Európának tenni kell valamit, „hogy az elektronikai cikkek ne a környezetre veszélyes módon fejezzék be életciklusukat”. Az európai intézmények és cégek együttműködhetnének olyan országokkal, mint pl. Nigéria, és visszavásárolhatnák az e-hulladékot, mondja Kühr. Ennek azonban feltétele, hogy Nigéria kész legyen az eladásra, Európa pedig a tönkrement készülékek visszavásárlására. Amíg el nem jutunk idáig, virágozni fog ez a fajta kereskedelem – és a káros anyagok terhelik a nyugat-afrikai embereket és környezetet.

humusz.hu nyomán szerkesztve

Eredeti cikk, és képek: spiegel.de

Szerzők: Ida Eri Sørbye, Marthe Vee, Freja Eriksen, Idris Akinbajo és Franziska Bauer

 

Német elektronikai hulladék szennyezi Nigériát Tovább
Szovjet okosotthon 1987-ből?

Szovjet okosotthon 1987-ből?

11.png

1962-ben a Szovjetunióban megalapították az Univerzális Műszaki Esztétikai Kutatóintézetet (VNIITE). Miközben nyugaton magánvállalkozások igyekeztek kielégíteni a fogyasztói igényeket, a VNIITE szociológusokat, filozófusokat, valamint kultúr- és művészettörténészeket hadrendbe állítva foglalkozott azzal, hogy megteremtse az ideális, szovjet hagyományú tárgyi környezetet a modern ember számára.

A VNIITE is úgy működött mint sok hasonló kezdeményezés a keleti blokkban. A gazdasági, technológiai vagy ideológiai korlátok miatt innovatív projektek maradtak a tervezőasztalok fiókjaiban, és nem jutottak el a fogyasztókhoz. A 2012-ben alapított Moszkvai Dizájn Múzeum igyekszik megőrizni többek között a VNIITE által kifejlesztett és félbehagyott projekteket is . Valójában a szovjet dizájn nem szenvedett az ötletek és a szakemberek hiányától, viszont a tervezők és az ipar közötti szakadékokat csak ritkán sikerült áthidalni.

Ennek a hagyatéknak egy rendkívül érdekes darabja a szovjet ipari tervező Dmitry Azrikan okos otthon koncepciója 1987-ből. A "Sphinx" állomást (Szuperfunkcionális Integrált Kommunikációs Rendszer) Azrikan akkoriban A.Kolotushkin és V. Goessen közreműködésével álmodta meg. Természetesen követték a Szovjet Állami Tudományos és Technológiai Bizottság irányelveit, amik egy "forradalmi számítógép" létrehozását tűzték ki célnak, és valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy "A termelés és a tudomány egységében van a haza ereje és jövője", mint ahogy a lenti képen látható korabeli szovjet poszter is sugallja. 

mfhrrxb3q4o-768x382.jpg

A rendszert úgy tervezték, hogy egy elegáns és rendkívül rugalmas automatizált otthon legyen, amelynek végső célja a hagyományos eszközök (kazettás magnók, televíziók, órák, telefonok) leváltása, és még olyan fejlett funkciók kezelése, mint pl. egy lakás ellenőrzési rendszer, vagy információs szolgáltatások és orvosi diagnosztika. A Sphinx állomásról szóló cikket a szovjet Műszaki Esztétika magazin 1987-es számában találhatjuk . 

A magazinban leírtak szerint a komplexum gömb alakú hangszórókból, levehető monitorból, fejhallgatókból, valamint eltávolítható kijelzős kézi távirányítókból áll, ezen kívül még hajlékonylemezes meghajtó, több processzor és még sok egyéb is található a rendszerben. Csak egy memória blokk szükséges függetlenül attól hányan használják a szolgáltatásokat, és ez természetesen bővíthető - magyarázza a cikk. A kollektív családi szórakoztatás és a vendégfogadás érdekében egy központi nagyméretű sík képernyőt képzeltek el két erős hangsugárzóval. 

c1djbxdbjf8.jpg

A kisebb kijelzők (240 × 400 mm) jobban megfelelnek az egyéni tevékenységeknek, bár egyszerre többen is használhatják őket, és beépített hangszóróval rendelkeznek. A központi egység természetesen személyi számítógépként is funkcionál. A rendszerrel történő kommunikáció távirányítókon keresztül történt volna, amik levehető kijelzőt és egyszerű billentyűzetet tartalmaztak. 

1472370608126891257.png

A Projektet úgy tervezték meg, hogy a lakásban előforduló összes elektronikát lehessen rajta keresztül vezérelni, és programozni, valamint magában foglalt egy kommunikációs rendszert is, ami telefonvonalon keresztül a külvilággal is tudott érintkezni. Ehhez persze kellett volna egy "forradalmi processzor", ami akkoriban még nem létezett. Lenti képen az adattároló lapkák központi gyűjtőhelye látható, amin keresztül bárki feltölthette saját kis fájljait a nagy közös rendszerbe. Ezek a hordozók erősen floppynak látszanak, de gondolom nem az 1,44 MB-os verzió szerepelt az elképzelések között, mert az maximum a nagy lapostévé képernyőjén megjelenő 1 darab állóképet tudott volna eltárolni. 

diulparon10.jpg

Persze más csemegék is találhatók a dizájn múzeumban, például a lenti képen hordozható televíziókészülékek vázlatait láthatjuk, amik csak elképzelések maradtak, alatta pedig táskarádió, zsebkönyv-rádió és egy Luigi Colanit megszégyenítő munkagép elképzelés a hatvanas évekből. 

moscowdesign2.jpg

small_1.jpg

dsc59461_small_1.jpg

moscow-design-museum-9.jpg

Források: calvertjournal.com, uk.phaidon.com, Moszkvai Dizájn Múzeum

 

Szovjet okosotthon 1987-ből? Tovább
Az elektronikus navigáció története 6. rész

Az elektronikus navigáció története 6. rész

Az előző részekben ismertetett rendszerekben az volt a közös, hogy nem bírtak világméretben elterjedni csak kisebb, vagy nagyobb régiókban használták őket különböző üzleti és technológiai megfontolásokból. A következő megoldások széles körben elterjedtek, és még ma is léteznek. A működési elvek persze már régóta ismertek és használatosak is, de a tranzisztorok, majd később az integrált áramkörök elterjedése segítette elő ezen eszközök méretének csökkentését és gazdaságos gyártását.

vor-open.jpg

Az ADF / NDB az egyik legrégebbi légi navigációs rendszer, ami bár konkrétan nem mutatja meg a földrajzi pozíciónkat, de rendkívül hasznos segédeszköz, ezért nem véletlen, hogy még napjainkban is használják. Az NDB (Non-directional Beacon), vagyis irányítatlan jeladó egy adott frekvencián folyamatosan egy minden irányból vehető jelet sugároz, és a navigációt azzal segíti, hogy a hozzá tartozó ADF műszer (Automatic Direction Finder, automatikus iránykereső) megmutatja az adó hozzánk viszonyított irányát.

Az NDB adók hosszú és középhullámon sugároznak, 190 és 1750 kHz között, ezért a jelek a föld görbületét követik, így a hatótávolságuk nagy, és változatos terepen is megbízhatóan működnek. Az egységhez tartozik egy NAV vevőkészülék, ami nem az adóhatósághoz van bekötve - Navigation Receiver rövidítése - , hanem az NDB frekvenciájára kell hangolni, és folyamatosan hallható lesz az adó betűjelzése lassú morzejelekkel. A vevő beállítása után ez a legfontosabb feladat, hiszen tudnunk kell melyik adó irányába megyünk. Egy NDB adó tulajdonképpen nem sokban különbözik egy közönséges középhullámú műsorszóró rádióadótól, amelyek szintén vehetők az ADF vevőkészülékével. Volt olyan eset, hogy egy ismert helyzetű műsorszóró rádióadó segítségével navigált egy kényszerhelyzetbe került pilóta. A lenti képen egy NAV vevővel egybeépített ADF műszert látunk a hatvanas évekből.

s-l500.jpg

Az NDB-k rendkívül megbízhatóak, jellemzően évtizedek óta folyamatosan működnek, emiatt a világ legszélesebb körben használt navigációs segédeszközei. 2011-ben kb. 26 000 navigációs rádióállomás volt a földön, ebből csaknem 7200 NDB. A többi a magasabb frekvenciájú VOR, DME, VORTAC, ILS, GS, LOC és ezek kombinációi. Persze nem abban az évben volt legtöbb ilyen állomás, hiszen számuk folyamatosan csökken. Manapság ADF navigációt távoli kis, állandó személyzettel nem rendelkező füves, vagy kavicsos repülőterek környékén alkalmaznak, mivel rendkívül olcsó és könnyen javítható rendszerről van szó. A GPS navigáció korában a legtöbb pilóta szinte soha nem fog rászorulni arra, hogy ADF navigációt használjon, azonban bizonyos különleges esetekben, amikor a fejlettebb rendszerek nem használhatóak, akkor jó alternatíva, így minden pilótának tisztában kell lennie az ADF működési elvével, hasonlóképpen minden műszeres repülésre felkészített repülőgép képes az ADF navigációra is. A napjainkban használatos vevők már így néznek ki, mint a lenti képen is látható készülék, de a kijelző műszer az külön egységet képez. 

kr87_adf-3.jpg

VOR-DME

VOR = "VHF omnidirectional radio range", vagyis VHF körsugárzó rádió irányadó. A kifejezés arra utal, hogy egy ultrarövidhullámon működő, minden irányból fogható rádiójeladóról van szó, amely a földfelszíni telepítésű navigációs eszközök legfejlettebb típusa, csak a GPS nyújt nagyobb helyzetmeghatározási pontosságot. A VOR az 1960-as évek óta használt, megbízható technika, még a GPS-navigációs rendszerrel felszerelt gépeken is megtalálható ez a berendezés. A jeladó működésének elvi lényege az, hogy egy szűken irányított rádiónyaláb másodpercenként 30-szor körbepásztáz. Ezt nem egy forgó antennával oldják meg, hanem két körsugárzó, rögzített rúdantenna hullámfázisainak elforduló összehangolásával. Minden alkalommal, amikor a nyaláb az északi iránynál tart, az adó kiad egy második, minden irányból vehető jelet. E szinkronizáló jel és a nyaláb érzékelése közötti időkülönbség megadja azt, hogy az adótól mérve hány fokos irányban vagyunk. A VOR adók északi iránya mindig a helyi mágneses északkal azonos. A VOR modernebb, ma használt változata a DVOR, a Doppler VOR, ebben 48 darab kis antenna van egy központi elem körül, és a rádióhullámok Doppler-jelenség szerinti eltolódását használja az elforduló fázissal kiadott jelek nyalábként való vehetőségéhez. Az adótól gondolatban 360 darab sugárirányú vonal indul ki, ezek a radiálok, és az irányszögükkel azonosítjuk őket. Például a 090-es radiál az a vonal, amely az adótól indulva pontosan keleti irányba (90°) tart. Kiszámítható, hogy az adótól 5 mérföld távolságban a helymeghatározás bizonytalansága legfeljebb 160 m, vagyis jól használható, de nem a precíziós navigáció kategóriájába eső eszköz. Az adók hatótávolsága a gyakorlatban 80-120 mérföld, ez a terepviszonyoktól és a terület rádiószennyezésétől is függ. Az adók egymástól eltérő frekvenciákon működnek, az erre használható tartomány határai 108,0 és 117,95 MHz. Mivel az adók az URH sávot használják, a repülőgépnek "látnia" kell őket, takarás nélkül. Magyarországon kilenc VOR adó van, de természetesen a határainkon túl levő berendezések jelei a magyar légtérben is használhatóak. A rádiójelekbe belekevernek egy kiegészítő információt is morze jelek formájában, amely az adó saját – általában három betűs – azonosítója. Ennek köszönhetően ha a pilóta egy VOR adóra hangolja a készülékét, a morze jelek révén meggyőződhet arról, hogy a megfelelő adót veszi. Lenti képen a tápiósápi VOR-DME adót láthatjuk amely 115.9MHz-en sugároz, és a kódja TPS, vagyis ezt a három betűt sugározza morze-kód formájában a beazonosítás végett. 

9531_20080316_122218.jpg

Szintén a VOR adót használják a kommunikációs rádióadás sugárzására is, ennek a frekvenciatartománya 118,0 és 135,95 MHz közötti. A repülőgépeken két NAV vevőkészülék van két VOR jelzés egyidejű vételére, mivel két radiál ismeretében már meghatározható a gép helyzete. A két vevő bármelyike ILS jeladó frekvenciájára is beállítható. Az ILS (Instrument Landing System) egy műszeres leszállító rendszer ami a repülőgép pilótái számára nyújt segítséget a kifutópálya megközelítésében.

A hasonló jellegű, de nagyobb pontosságú és hatótávolságú TACAN (Tactical Air Navigation System) rádiójeladókat a katonai repülőgépek használják. Ezeket gyakran egybeépítik VOR adókkal, amelyeket így VORTAC nevet kapnak. A VOR adókhoz sokszor egy DME jeladót is telepítenek, ilyenkor az VOR-DME adóvá válik. A VOR jeleinek vételére és megjelenítésre használt fedélzeti műszer a course deviation indicator (CDI), vagyis irányeltérés-jelző, amely a NAV vevőkészüléktől kapja a jeleket. Számos változata van, de a működési elv megegyezik: beállítunk egy radiált, és látjuk az ahhoz viszonyított elhelyezkedésünket. A rádiónavigációs útvonalak többnyire VOR adók között vezető útszakaszokból tevődnek össze.

DME (Distance Measuring Equipment) 

A DME, vagyis távolságmérő berendezés működése meglepően egyszerű, és természetesen második világháborús fejlesztésen alapszik. Az elv a másodlagos radar fordítottja. A repülőgép kiküld egy sorozat jelet egy DME adó vevő felé, és elindítja a stopperét. Ezt a jelet a DME adóvevő veszi, vár 50 mikroszekundumot, majd visszaküldi ugyanazt a jelsorozatot, amit a repülőgéptől kapott. Amikor a visszaküldött jel megérkezik a repülőhöz, az leállítja a stopperét, kivon 50 mikroszekundumot a mért visszaérkezés idejéből, és kiszámítja, hogy a fénysebességgel haladó rádióhullámok milyen hosszú idő alatt teszik meg az utat oda-vissza, végül meghatározza a távolságot. A második világháborúban az oszcilloszkóp képernyőjén megjelenő tüskék távolságából számolgattak, ma már ez teljesen automatizáltan zajlik, a pilótának csupán a távolságértéket kell leolvasnia a műszerről. Természetesen a valóságban a helyzet némiképp bonyolultabb, ugyanis egy DME-t egyszerre több gép is használhatja, ezért a repülőgép nem csak egyetlen jelet küld a DME felé, hanem a saját azonosítóját egy jelsorozat formájában. A DME veszi ezt az azonosítót, majd 50 mikroszekundum után visszaküldi változatlan formában a repülőgép felé, mintha csak a gép visszhangja lenne. Eközben a repülőgép kaphat ugyan más repülőgépnek szánt jelet, de csak akkor állítja le a stopperét, amikor a saját azonosítója visszatér. Ily módon tipikusan egyetlen DME akár száz repülőgépet is képes egyszerre kiszolgálni. A DME-k mint azt láthatjuk nem képesek önmagukban megadni a repülőgép irányát, így nem önálló rádiónavigációs eszközök, azonban az irány megadására képes üzemben tartott VOR és ILS rendszerek mind fel vannak szerelve DME-vel is. A DME a 978-1212 MHz-es ultrarövid hullámon üzemel. Elvileg a pilótának mindig rá kellene állítania a navigációs adóvevőjét a DME frekvenciára is, azonban mivel manapság az ADF-ek kivételével (sőt néha azokban is) minden földi rádiónavigációs rendszer tartalmaz DME-t, ezért a repülőgép navigációs rádiója automatikusan igyekszik ráállni az adott VOR hoz tartozó DME frekvenciára is. Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy bizonyos VOR frekvenciákhoz hivatalosan csak bizonyos DME frekvenciák tartozhatnak, így például ha a VOR jeladó 112,4 MHz-en üzemel, akkor a VOR jeladó mellett elhelyezett DME 1010 MHz-es jelet fog kibocsátani. A DME-vel kombinált VOR volt az első olyan navigációs rendszer ami világszabvánnyá vált, és egy majdnem teljesen műszeres leszállás megvalósítható vele.

Az Egyesült Államok 967 VOR állomásának körülbelül felét leszereli 2020-ig, de fenntartja a minimális működési hálózatot, amely biztosítja a lefedettséget minden olyan repülőgép számára, amely több mint 5000 méter magasságban repül. Az Egyesült Királyságban 19 VOR-adót kell működtetni legalább 2020-ig. A műholdas navigációs rendszerek sebezhetősége miatt ezek az eszközök egy alapszintű minimális kiépítettséggel még nagyon sokáig fognak üzemelni valószínűleg.

Források: Wikipédia, Rajnai Gábor, x-plane.hu, geocaching.hu 

Az elektronikus navigáció története 6. rész Tovább
Észak-Korea megbéníthatja a high-tech ipart?

Észak-Korea megbéníthatja a high-tech ipart?

Egy koreai háború beleszólhatna az életünkbe?

Dél-Korea nagyon messze van, egy távoli ország Ázsia sarkában. Miért kéne hogy érdekeljen minket mi történik ott? A dolog nem ilyen egyszerű, a két Korea gyakorlatilag még mindig hadban áll egymással. Észak-Korea rakétaprogramja folyamatosan tör előre, ráadásul idén új lendületet kapott, Dél-Korea pedig az elektronikai és technológiai világ egyik központja.Túl sok érzékeny létesítmény települt a határ mellé, és szinte biztosan hatással lenne az életedre ha ott kitörne egy háború.

south-korea-war-768x479_1.jpeg

Dél-Korea ad otthont -mostantól már nyugodtan mondhatjuk- a világ legnagyobb tech óriásvállalatának, a Samsungnak. Az LG Display Co. egy gigantikus gyártósorral rendelkezik Paju városában, mindössze 20 mérföldre Szöultól északra. Ez a világ vezető OLED kijelző gyártó központja. Az LG bejelentette, hogy a közeljövőben több mint 8,9 milliárd dollárt fog költeni erre a létesítményre. Nem titok, hogy a legnagyobb okostelefon gyártók, mint a Samsung vagy az Apple, ugyanazokat az OLED paneleket használják csúcsmodelljeikben, és azok itt készülnek. Csak itt tudnak még 100 colos képernyőt gyártani, és nagy valószínűséggel a jövőben a hajlítható kijelzők is itt fognak majd készülni. Ez mind szép és jó, kivéve azt a tényt, hogy a város közel van a demilitarizált zónához, amely a két Koreát elválasztja egymástól. Pyeongtaek városában húzta fel a Samsung a félvezetőipar legnagyobb önálló gyárát, 150 000 munkahellyel, itt memóriachipek készülnek SSD meghajtókba és telefonokba. Az üzem 2 órányi autózásra van a határtól. 

pyeongtaek-semiconductor-plant_main_1.jpg

Dél-Korea nagyon törékeny helyzetben van, különösen az iparágak és a gyártási létesítmények szempontjából, és ezek nem korlátozódnak az elektronikára. A Samsung BioLogics Co. és a Celltrion Inc. Dél-Korea legnagyobb gyógyszergyártói, akiknek telephelyei mindössze 25 mérföldnyire vannak a határtól, valamint a kulcsfontosságú autógyártó, a Kia Motors Corp. üzemei is a határ mellé települtek. Phenjan a közelmúltban rengeteg rövid és közepes hatótávolságú rakétát tesztelt, melyeknek Szöul könnyű célpontjává válhat. Idén ráadásul csúcsra járatták a kísérleteket, amik elemzéséből amerikai szakértők megállapították, hogy akár Chicago is fenyegetve lehet. Az USA már telepített is a félsziget déli csücskébe 2 egység THAAD rakétavédelmi komplexumot, amit további néggyel szeretne kiegészíteni. Azon túl, hogy ezt Kína nem nézi jó szemmel, még azt is tudnunk kell, hogy ezek a rendszerek sem biztosítanak 100%-os védelmet.

Lehet hogy nem tűnik fel, de Dél-Korea egyedül a világ memória félvezetőinek kétharmadát állítja elő. Az SK Hynix és a Samsung Electronics a fő gyártó. A Qualcomm a világ legnagyobb félvezető chip gyártója, bár amerikai, de a Samsung a legnagyobb vásárlója, tehát ha Dél-Koreában gond lesz, ez a vállalat is nehéz helyzetbe kerül. A Bloomberg adatai szerint az Apple alkatrészeinek 12% -át kapja Dél-Koreából főleg az LG-n keresztül, aki a legnagyobb Display beszállítója. Az új iPhone 8 OLED kijelzője is a Paju-ban található gyárban készül, mert az LG-gyártósor az egyetlen a világon, ami ilyet elő tud állítani. A világ összes LED kijelzőjének 40% -át Dél-Koreából importálják. Az IDC Research Inc. alelnöke Kyoum Kim szerint: "Ha Dél-Korea üzemeit rakétatalálat éri, akkor az egész világ elektronikai gyártása megroppan". Van még ezen kívül is rossz hír: a tech nem az egyetlen olyan terület, ahol a koreai háború hatással lesz a világra. 

daewoo_4277-9703291-container_ship-4-171465.jpg

Az országban található a világ három legnagyobb hajóépítője, a Daewoo, a Hyundai Heavy Industries és a Samsung Heavy Industries. A Daewoo és a Hyundai hadihajókat is készítenek a dél-koreai hadsereg számára, ezért kiemelt célpontot jelentenek az észak-koreai repülőgépek számára. Ugyanezek a cégek szállítják a cseppfolyósított földgázt (LNG) szállító tartályhajókat, amelyekből a szükséglet 2030 végére elérheti a 180 darabot. A Hyundai Motor Co. és a nagyüzemi acélgyártó Posco telephelyei távol esnek a demilitarizált övezetektől, de a ballisztikus rakéták számára könnyen elérhetőek. Arról se feledkezzünk meg, hogy a világ 10 legnagyobb kikötőjéből 9 Ázsiában van, és az egyik a dél-koreai Busan, ami jelenleg a legkorszerűbb valamennyi közül, és 100 ország 500 kikötőjével áll kapcsolatban.

Az északi oldalról való háború félelme nem új a koreaiak számára. Az emberek megtanultak élni a fenyegetéssel. A civilek éveken át gyakorolták a vészhelyzeti teendőket. Legjobb lenne persze, ha maradna a béke, mert ha Dél-Koreát háború sújtja, az magával ránthatja az egész világgazdaságot. Az viszont egy másik érdekes kérdés, hogy 1953-ra gyakorlatilag a földdel egyenlővé tett ország a nulláról indulva hogy tudott idáig eljutni.

Forrás: Bloomberg, itcafe.hu, index.hu 

Észak-Korea megbéníthatja a high-tech ipart? Tovább
A szovjet hifi születése

A szovjet hifi születése

1970-et írunk, ez a Brezsnyevi pangás időszaka a Szovjetunióban. Minden épkézláb mérnök a hadiipari komplexumban dolgozik, és a magasabb minőségű alkatrész meg a technológia is oda áramlik. Az átlagembernek csak átlag alatti termékek jutnak, de csak ha szerencséje van. Az ipar nem sok gondot fordít az audió kultúrára, legyen valami ami szól a hadiiparban már nem hasznosítható alkatrészekből, és ennyi. Ebben a közegben mégis volt pár ember, aki nem elégedett meg ezekkel az állapotokkal.

8a115f8f6d2e4571bf2fc0b68a24eee4.jpg

Először nézzünk pár sztereó erősítőt az akkori kínálatból. Tipikus szovjet kivitel az Elektron-20, még az eleje valahogy kinéz, de a hátuljáról sugárzik a kor színvonala. 

4ed1a6c9035e42f99d43df6f3f45df90.jpg

elektron20_3.jpg

Elektronika b1-01 sztereó erősítő messze elmarad nyugati társaitól, de még a kelet-európai riválisoktól is, mind hangminőségben, mind kinézetben. 

845b0d8908614e72a7fdae21d41b956d.jpg

Miiért nem lehet a Szovjetunióban jó minőségű erősítőket gyártani, hiszen az ipari bázis adott hozzá ?

  • A párt szerint nincs is szükség rá, hiszen ilyen luxuscikkeket csak a tőkések vásárolnak a dekadens nyugaton. A szovjet dolgozóknak bőven megfelel a jelenlegi választék, bár szerintem erről az embereket elfelejtették megkérdezni.
  • Senki nem tudja hogyan kéne hozzákezdeni az ilyen jellegű termékek gyártásának.
  • A Szovjetunió részéről évtizedes az elmaradás az áramköri tervezés, a design, és a gondolkodásmód területén ahhoz, hogy a kiváló minőségű nyugati berendezéseket utolérjék, vagy legalább megközelítsék.
  • Ehhez jöttek még pluszba az uralkodó tévhitek és a motiváció teljes hiánya az érintett ágazatokban.

Mindezek ellenére sok hifi rajongó volt az országban, közéjük tartozott Anatolij Likhnitsky, aki megépített magának egy ütős hifi, már a high-end határait súroló készüléket. Likhnitsky (lenti kép) orvosbiológiai mérnökként dolgozott és egy barátjával elhatározták, hogy a lemezhallgatáshoz építenek valami jó cuccot, de nem spórolnak semmivel, mindenből a legjobbat használják. Persze ehhez a munkahelyről is érkezett pár dolog. Elkészült egy fantasztikus tulajdonságokkal rendelkező erősítő, ami meglepően jól is szólt. Maga az áramköri megoldás Likhnitsky agyszüleménye volt: egy kvázi-komplementer végfokozat, amit a legendás 6S4S elektroncsővel épített „DYNACO” erősítő ihletett. Ezután végeláthatatlan szeánszok következtek, amikhez egyre több és befolyásosabb ember csatlakozott. 

64b24c49baca4eaca6ff6663911c184a.jpg

A gyenge minőségű szórakoztató elektronikai cikkek később már piszkálták a Politikai Bizottság szemét, mert ez a nyugattól való lemaradást tudatosította a dolgozókban, és ezért még egy alulról jövő kezdeményezést is képesek voltak támogatni. A BRIG erősítő megteremtéséről a fő döntést a 10. számú minisztérium főosztályának vezetője Szviridov hozta. Ez az ember még a leningrádi rádió alkalmazottja is volt, ráadásul mohó audiofil zenerajongó, és neki lehetősége volt hivatalból, hogy értékelje a nyugati és a hazai berendezések minőségét. Emberünk felismerte a helyzetet és elvállalta hogy irányítja a hifi erősítők fejlesztését és gyártását. Ennek ellenére 1971-ben a leningrádi területi pártbizottság úgy döntött: a hadiipari komplexum szabadidejében a szovjet háziasszonyoknak fejlesszen olyan eszközöket, amik megkönnyítik a munkájukat. Szerencsére később Szviridov nyomására 1973-ban a regionális bizottság megváltoztatta a döntését, és kiadták az új parancsot: olyan kiváló minőségű audió eszközöket kell gyártani amikkel utolérik, majd megelőzik a nyugatot! 

20afe340379940629453b1486bcb2a8c.jpg

A párt 1975-re már kézzelfogható eredményeket akart, ezért tudományos akadémia javaslatára került képbe Alla Kalyaeva, aki egy erős és befolyásos személyiség, természetesen zenekedvelő. Ő lett a fejlesztésért felelős osztály vezetője. Szviridov és Kalyaeva tudtak Likhnitsky hallgatózó összejöveteleiről, és meghívták a tehetséges mérnököt, hogy vegyen részt a projektben. Párszor ők is meglátogattak egy ilyen szeánszot, ahol főleg komolyzenét és jazzt hallgattak nagy mennyiségű alkohol társaságában.

Likhnitsky örömmel elfogadta a felkérést, és az 1970-ben épített erősítőjéből csinált 3 hónap alatt egy gyártható prototípust. Ezután 2 év küzdelem következett. A projekt mérnökei, valamint Likhnitsky és Kalyaeva számos komoly műszaki, termelési és szervezeti problémával kerültek szembe. A fejlesztési szakasz egyik legnagyobb gondját a tranzisztorok képezték. Az eredeti erősítőben germánium tranzisztorok voltak amelyek használata nem várható el egy új termék esetén, a szilícium tranzisztorok beépítéséhez pedig meg kellett változtatni a végfokot. A problémát úgy oldották meg- az eredeti kvázi kapcsolás megtartása mellett-, hogy speciális kis nyitófeszültségű szilícium félvezetőket alkalmaztak. Likhnitsky megjegyezte, hogy hasonló módszert választott Peter Walker a „Quad 303” erősítőjében. 

226b912acb89462589279b48b3973340.jpg

Anatolij Likhnitsky nagy kedvelője volt a negyvenes évek német erősítőinek, azokból és pár otthonában található régebbi szovjet készülékből leste el azt a megoldást, hogy potenciométerek helyett 24 állású jaxley kapcsolókat használt szabályzásra, bár a sorozatban gyártott darabokban ez már nem jelent meg valószínűleg a költségek csökkentése végett.

A projekt azonban nem haladt semerre, ezért úgy döntöttek Anatolijnak át kell vennie a fejlesztési osztály vezetését. Megkapta a tejhatalmat a szektorban, és sajátos módszerei eredményre vezettek. A hivatalos csatornákon keresztül akár éveket is kellett várni bizonyos alkatrészekre, de az új főnök konyakkal és csokoládéval felfegyverkezve indult beszerzőkörútra. Egyszerűen lefizette a hivatalnokokat, és láss csodát heteken belül a legkurrensebb építőelemek is megérkeztek, bár a BRIG semmilyen import alkatrészt nem tartalmazott. 

52f7aeee80e0480ba497df02ee259b5e.jpg

A problémák ezzel nem értek véget. Megkezdődött a gyártás, de az első példányok kigyulladtak. Hihetetlen, de hosszas vizsgálódás után kiderült, hogy ravaszul megtervezett szabotázs áll a jelenség mögött.

Az első brigek bemutatása még a sorozatgyártás előtt történt. 1974-ben a prototípusok már készek voltak. Sviridov, Kalyaeva és Likhnitsky úgy döntöttek, hogy a Szovjet Zenekedvelők Bemutatótermében magas rangú vendégek és vájtfülűek előtt megtartják a nagy eseményt, amin részt vett többek között az SZKP Hadiipari Bizottságának alelnöke Leonyid Gorskhov, aki teljesen le volt nyűgözve.

1975 végére minden összeállt, és a BRIG megkezdi menetelését. A lipcsei vásáron aranyérmet kap 1977-ben. Folyamatosan exportálják az Egyesült Királyságba, Franciaországba és Ausztráliába. Brit szakértők elismerik, hogy az erősítő teljes mértékben állja a sarat nyugati riválisaival szemben, sőt ár-érték arányban szinte verhetetlen, és pár igen drága modellt is képes megszégyeníteni. Egészen 1989-ig gyártásban maradt. Kiskereskedelmi ára 575 rubel volt a Szovjetunióban, ami akkor 4 havi átlagfizetésnek felelt meg. Angliában 300 fontot kóstált 1976-ban, jelenleg 1500-ért lehet boldog tulajdonosa valaki a forrás szerint, bár ezt kicsit sokallom, mert az orosz aukciós portálokon 2000 rubelért is található.

Anatoly Likhnitsky 2013-ban hunyt el. Elmondhatjuk róla, hogy ő volt szovjet hifi atyja, és megalapozta olyan nálunk kevésbé ismert legendás készülékek születését, mint az „Amfiton”, „Odyssey” és a „Pulsar”. 

 Pult.ru

A szovjet hifi születése Tovább
VIDEOTON televíziógyártás

VIDEOTON televíziógyártás

Magyarországon 1956-ban kezdődött a televíziógyártás

Igaz ekkor adás még nem volt csak kísérleti jelleggel, de az ORION már gyártotta az első készülékeket. A Vadásztöltény gyárban 1959-ben indult be a fekete-fehér televízió-vevőkészülékek gyártása, az országban először az akkori viszonyokhoz képest nagy méretűnek számító képcsővel. Hihetetlen gyorsasággal 1 év alatt létrehoztak egy televíziógyártó részleget. A népet gyors ütemben el kellett látni televízió készülékekkel, ezért az akkori iparpolitika kompromisszumos döntést hozott, az Orion mellett a Vadásztölténygyár is gyárthatott tévékészülékeket. Ez utóbbi sokkal jobb feltételekkel indította ezt a profilt. Az iskolák százával bocsátották ki a jól képzett elektronikai műszerészeket, és az Orionból különféle problémák miatt kivált fejlesztőcsapat is átigazolt a céghez. Az új termékcsoport megjelenésével a vállalat neve is megváltozott: Villamossági, Televízió- és Rádiókészülékek Gyára, röviden: VTRGY lett 1961-től.

A VTRGY és az Orion egymástól teljesen függetlenül dolgozott, a termékeik nem hasonlítottak egymásra sem megjelenésben, sem elektronikai felépítésben. Konkurencia leginkább a vásárlók körében alakult ki, egyik ember a VT-re esküdött, másik meg az Orionra, ezért nagyjából egyformán fogytak a két gyár termékei, és ez így volt egészen a nyolcvanas évekig. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a SAMSUNG első fekete-fehér televíziója 1972-ben készült el SANYO licenc alapján.

tv_vtrgy_t_5391_munkacsy_1961_-.jpg

A fenti képen látható Munkácsy televízió sorozatgyártása 1959 tavaszán kezdődött, és 1963-ig tartott, ezalatt összesen 120 000 darab készült belőle. A gyártás két lépcsőben történt, először egy mechanikus szerelőszalag mellett egy brigád összerakta a készülékeket, utána egy un. műszerész-szalag következett, ahol televízió műszerészek felélesztették, ha szükséges volt megjavították, majd beállították a frissen elkészült darabokat. Beállításra az ipari adás szolgált, ami azt jelentette, hogy a műsorszóró adó órákon keresztül csak monoszkópot sugárzott.

Említést érdemelnek még a Munkácsy készülékhez tartozó extrák. Volt hozzá vezetékes távirányító, amivel a hangerő és fényerő szabályzásra nyílt lehetőség, valamint egy színezett lapot lehetett a képernyő elé rakni, és már majdnem színes televízió lett belőle. Csatorna váltásra nem volt szükség, mivel egy műsor létezett összesen.
 

1960-tól nagyjából évente jelent meg egy új fekete-fehér modell. 1967-ben megszületett az első hordozható fekete-fehér TV, a Minivizor. 1968-ban a cég felvette a „VIDEOTON” nevet, és innentől VIDEOTON Rádió- és Televíziógyár lett.

Már 1969-ben elkezdték fejleszteni az első színes tv prototípusokat Videcolor és Albacolor néven, a gyártás pedig 1972-ben indult. 1973-ban dobták őket piacra, 56 cm-es angol Mullard képcsővel 24.000 forintos áron, ami az akkori átlagfizetés tízszerese volt nagyjából. Az 1974-től árusított Munkácsy-Color ugyanaz volt csak más kezelőegységgel és többféle képcsővel készült, de az ORION konkurenciája mellett a nagy előd sikereit nem tudta megismételni.

Több modell is nagyon jól nézett ki, ami nem a véletlen műve volt, mert neves formatervezők készítettek terveket a cégnek. 1973-ban Dániel József formatervei alapján készült a Videoton TC 1607 “Tünde” Televízió, ami egy 31 cm képátlójú hordozható, fekete-fehér televíziókészülék volt, melyet főként exportra szántak. A TA-4323-SP-TXT infracolor színes tv készülék Formatervezési Nívódíjat kapott 1983-ban, ugyanezt zsebelte be az első hordozható színes televízió, a TS2601 1987-ben.

tunde.jpg

A fekete-fehér televíziók sikeresek voltak, sokat exportáltak Kelet és Nyugat-Németországba, Svédországba, Finnországba, Görögországba, Egyiptomba, és természetesen a Szovjetunióba. Félkész termékeket is szállítottak nagy mennyiségben Kínába, Egyiptomba, Görögországba.

A Videoton legelső modul rendszerű fekete-fehér televízió-családja a Super Star 1978-ban került a boltok polcaira. Kezdetben két alaptípus volt, a TA 3301 Super Star 20 és a TA 5301 Super Star 24. Nem sokkal ezután megjelentek a típuscsalád különböző módosításai, többcsatornás kivitelei és a hordozható modellek. Ekkor még viszonylag gyorsan követtük a nyugati konkurenseket, a lemaradás csak pár év volt, a távol-keleti cégek pedig még nem rúgtak labdába.

1979-ben mutatták be a Videoton TS 3301 SP Super Color A típust, ami joggal nevezhető mérföldkőnek a Videoton színes televízió-palettájában, hiszen ebben a képcsövön kívül már nem található elektroncső. Teljesen félvezető és integrált alkatrészekre épül (17 db IC, 29 db tranzisztor). A 80-as évek további típusai (módosított, továbbfejlesztett, egyéb funkciókkal ellátott modellek) mind a 3301-re épültek. Az első szériák képcsöve 51 cm képátlójú japán Hitachi gyártmány, In Line rendszerű, ami a korábbi delta rendszerű képcsövekhez képest szebb, élethűbb képet ad. Továbbá nincs szükség a pár évente esedékes konvergencia és színtisztaság utánállításra. A későbbi szériák már 56 cm átlójú lengyel képcsővel készültek, ugyanis a KGST Lengyelországra osztotta ki a képcsőgyártást.

1981-ben újra névváltás, és innentől: VIDEOTON Elektronikai Vállalat. A 80-as évektől megváltoztak a dolgok, a számítástechnika és a gyártástechnológia gyors ütemű fejlődése miatt kezdett nőni a lemaradásunk a nyugattól, ráadásul a Color Star tűzesetek tovább rontották a profil amúgy sem rózsás helyzetét. 

Az 1970-es évek végén modul tévé részegységekért cserébe a szovjetek a Raduga készülék SECAM normájú színes tv paneljeit küldték, amiből egy olcsó, Color Star fantázianevű készüléket fejlesztett ki kényszerből a VIDEOTON, és százezres nagyságrendben gyártotta. A szerkezet alap állapotában is hajlamos volt néha kigyulladni, de még a szakszerű javítás is növelte a kockázatot, főleg ha az eredetinél jobb minőségű alkatrészt építettek be, mert hogy nem arra volt szegény méretezve. Sajnos az eseteket a pártállam és a gyártó is megpróbálta eltitkolni. Dömsödi Gábor a "168 Óra" akkori riportereként tárta a nyilvánosság elé az ügyet, és majdnem ő lett a felelős a botrányért. A tulajdonosokat nem vigasztalta, hogy más gyártó modelljei is kigyulladtak, na meg a 40 000 szovjet tűzeset sem. Többen be is perelték a céget, de a Legfelsőbb Bíróság egy 1985-ös ítéletében érdekes módon meg­osztotta a felelősséget a gyártó és a készülék tulajdonosa között. „A tűz­ elharapózásában a lakás bérlője is hibás, mert a televíziót hosszabb időn át felügyelet nélkül üzemeltette bekapcsolva hagyva” – állapította meg. Később megnyugtatta a kedélyeket amikor a HVG lehozta, hogy szovjet eredetű alkatrészek gyulladtak ki, a VIDEOTON szervizek pedig átvizsgálják a használatban lévő készülékeket.

A Videoton gyár utolsó saját termékei közé tartozott a TS 4317 SP, az Infra Color fantázianevű készülékcsalád egyszerűsített változata. Felépítését a megszokott Videoton-stílus jellemezte sok magyar alkatrésszel és lengyel származású képcsővel. Nyomógombos csatornaváltóján az aktuális állást a gomb mögött megjelenő fehér jelzés mutatja. Az adóra hangolást a piros hangolópálcával lehet elvégezni.

A 80-as évek közepére olyan szinten leromlott a versenyképesség, hogy a cégnek döntenie kellett: vagy beszüntetik a televíziógyártást, vagy licencek vásárlásával követik az élvonalat. 1986-ban Kázsmér János lett a vezérigazgató, és ő a francia THOMSON céggel való együttműködés mellett döntött. Új típuscsalád kifejlesztésére, és egy komplett végszerelő gyártósor szállítására alakítottak ki együttműködést. Első lépésként 15 fiatal mérnök települt ki a THOMSON németországi központjába a kitűzött célok elérése érdekében. Következő lépés egy vegyesvállalat létrehozása lett volna. A dolgok nem haladtak zökkenőmentesen, ugyanis a projekthez állami garanciák kellettek, a kormányzat pedig ekkorra már kissé összezavart állapotban volt. A program mindenképpen jót tett volna a Videotonnak, de az egész magyar elektronikai iparnak, ennek ellenére egyes politikusok mégis a projekt lejáratásán fáradoztak.

A THOMSON termékek magasabb szintet képviseletek mint az akkoriban hazánkban gyártott készülékek, és az előállításukhoz is ötödannyi idő kellett, de természetesen az alapanyag is drágább volt. Minden negatív előjel ellenére 1988-ban ha alacsony darabszám mellett is, de megindult a gyártás, ami ennek ellenére nem volt veszteséges. Az árak is barátságosra sikeredtek, hiszen az itthon kapható konkurens nyugati modelleknél  olcsóbbak voltak. Akkoriban a SABA, a NORMENDE és a TELEFUNKEN is ugyanerre a technológiára épült, tehát ha valaki szétszedett egy ilyen készüléket ugyanazt a panelt találta benne mint a Videotonban. A THOMSON projekt és a számítástechnika igényeinek kielégítésére felépült egy korszerű nyomtatott áramköröket gyártó üzem is. 

TV fronton még a nyugat-német ROVEX céggel történtek együttműködési kísérletek egy olcsó tömeg-modell kifejlesztésére, de a projekt nem jött össze. Ennek ellenére pár típusban a rendszerváltás környékén fellehetőek voltak ROVEX részegységek. Megjelentek még abban az időben VIDEOTON-WALTHAM márkajelzésű készülékek is. A WALTHAM Gmbh a VIDEOTON nyugat-németországi leányvállalata volt a hetvenes évek óta, és segített az értékesítésben. Levéltári kutatások szerint a COCOM lista kijátszásában is segédkezett. A VIDEOTON által az USA-ban vásárolt integrált áramköröket találtak Nicaraguában és Afganisztánban zsákmányolt bolgár gyártmányú fegyverekben, de ez már egy másik történet.

A THOMSON féltette a piacait, ezért kemény korlátokat állított a VIDEOTON számára. Az állam nehéz helyzetére hivatkozva évi 1,5 milliárd forint különadót vetett ki a cégre. A vezérigazgató úgy érezte, hogy tudatosan tönkre akarják tenni a vállalatot, és ezt hangoztatta a pártvezetők előtt is. A rendszerváltásra a helyzet tarthatatlanná vált, a THOMSON projekt sem mentette meg a céget, de a telepített technológia jók jött a későbbiekben. A beáramló nyugati árú, és a megszűnt keleti piacok miatt a csőd elkerülhetetlenné vált. 1991-ben a privatizáció során magánkézbe került a VIDEOTON.

1995-re az új tulajdonosok megállítottak minden olyan pénzmozgást, amely a vállalat veszteséges tevékenységeit, azaz a készülék gyártást finanszírozta. Konzervatív pénzügyi gondolkodásmódot és óvatosságot gyakorolva a vállalat régi képességeit újraértelmezték, melynek következményeként egy teljesen új, töretlenül sikeres ipari komplexumot alakítottak ki, amelyet a szerződéses gyártásra alapoztak.

28289130_videoton-l37wp11.jpg

2006-ban újra megjelent a VIDEOTON TV az üzletek polcain. Ezeket a készülékeket ugyan nem Magyarországon, hanem egy távol-keleti üzemben gyártották, ám a Videoton szerint az általa nyújtott szervizháttér is elég ahhoz, hogy a vevők elégedettek legyenek a márkanévvel. Nem így történt. Egy stratégiai együttműködés keretében a Videoton márkanév használatát átengedték a HQ Electronicnak, ugyanakkor a tévék szervizhátterét a Videoton biztosította. A forgalmazó szerint jó minőségű, de régebbi technológiával készülő televíziókról és DVD lejátszókról volt szó. Volt szerencsém megismerkedni velük közelebbről, véleményem szerint az akció nem a márka feltámasztására, hanem a legenda rombolására volt jó.

 

Források: hypeandhyper.com, patina.atw.hu, Herczeg István, sg.hu, blikk.hu, www.radiomuseum.org, RMK Hírújság, VIDEOTON szerzői team: A VIDEOTON története 1938-1990. (c 2012) ISBN 978-963-08-5110-7

VIDEOTON televíziógyártás Tovább
A titokzatos Murmanszk-BN

A titokzatos Murmanszk-BN

Oroszország új megfigyelő rendszert helyezett üzembe a Krím félszigeten

2017 elején már műholdas fotókról kiderült, hogy a mobil Murmanszk-BN elektronikai hadviselési rendszer megkezdte működését a Krím félszigeten. Ez egy régebbi elgondolás frissen fejlesztett verziója, amit 2013-ban kezdtek el tesztelni. A Murmanszk-BN a gyártó (KRET) szerint 3000 kilométer sugarú körben képes felderíteni és zavarni mindenféle vezeték nélküli kommunikációt, bár ez valószínűleg erős túlzás, de ha csak a fele igaz akkor is képes lefedni egész Ukrajna és a Fekete tenger térségét. Egy egység hét teherautóból áll, ebből 4 jármű 32 méter magas teleszkópos antennát hordoz. Az antennaárbócok telepítése, és a kalibrálás több napot vesz igénybe.

1047419468.jpg

A Krím félsziget Oroszországhoz csatolása után megnövekedett a katonai tevékenység a körzetben. A rendszer fő feladata az USA és a NATO katonai kommunikációjának követése, és ha a helyzet úgy kívánja zavarása, esetleg teljes kiiktatása, különös tekintettel a HFGCS (High Frequency Global Communications System) csatornákra, amiket az USA légiereje és haditengerészete használ.

A Murmanszk-BN analóg verziójának fejlesztése még a hatvanas években elkezdődött, és mire a rendszer beérett volna, addigra a Szovjetunió összeomlott. Később a KRET megalakulása után a projektet újra elővették és 2007-ben folytatódott.

A rendszer hatékonyságáról, és a működési elvről nem sok információ található. A jól megtermett botantennák nagyjából az UHF sáv aljáig használhatóak, és alapból minden irányba sugároznak. A lényeg a szoftverben rejlik, ami pásztázza a sávokat, és vezérli az antennákat. A műholdfelvételekből és a bloggerek által készített képekből az is kiderül, hogy 4 egység képez egy komplett rendszert, tehát az 4x4 antenna 50-100 méter távolságra egymástól. Ebből minimum 2 egység szükséges ahhoz, hogy a jelkibocsájtó objektum pozícióját meghatározzuk, a másik kettő pedig zavarjelet sugározhat. Az antennára kerülő fázisvezérelt jellel a nyalábot is lehet pozicionálni, de ez csak feltételezés. Annyit még tudunk, hogy a maximális adóteljesítmény 400 kW.

coamgkcuaaajo3p.jpg

Nagy valószínűséggel a távolabbii állomások adatokat cserélhetnek egymással, ezzel növelve a hatékonyságot. A fellehető információk alapján Kalinyingrádban és Murmanszkban is telepítettek egy komplett rendszert, ezáltal jelentős védőernyőt építve Európa felé, és a Kamcsatka-félszigeten is található legalább kettő belőle.

sok.jpg

c6imdskvoaa3iap.jpg

 Források: tvzvezda.ru, wikipédia, news.usni.org

A titokzatos Murmanszk-BN Tovább
Gigantikus úszó radar

Gigantikus úszó radar

Sea-Based X-Band Radar (SBX-1) egy önjáró úszó radarállomás

Az USA rakétavédelmi rendszerének részeként készült el ez az olajkitermelő platformra épített gigantikus mobilizált radar. Hatalmas előnye a földi egységekkel szemben, hogy a világ bármely részén bevethető közel a kritikus zónákhoz. Gondolom nem meglepő, hogy napjainkban éppen Észak-Korea közelében teljesít szolgálatot.

x01.jpg

A nagy központi gömb egy 1400 tonnás X sávú (8–12 GHz) radart rejt, maga az antenna 384 m2, és 44 000 darab fázisvezérelt cellából áll. A radar teljesítményigénye 1 megawatt, de ezen kívül még az elektromos meghajtás és a kiszolgáló egységek is szívják magukba az energiát, ami azt eredményezi, hogy a hajó 6 darab 3,6 megawattos generátorral (12 hengeres Caterpillar dízel) rendelkezik. Az elképzelések szerint a komplexum egy baseball labda méretű tárgyat képes követni 4700 kilométeren keresztül.

sbx-plat-south2.jpg

A program úgy indult, hogy az Egyesült Államok kormánya 2003 januárjában vásárolt egy félig merülő 50 000 tonnás tengerjáró platformot egy erre specializálódott norvég vállalattól. A módosításokat a Keppel AMFELS hajógyárban végezték Brownsville-ben, Texas államban. Az antenna tartót a Kiewit hajógyár készítette (Ingleside, szintén Texas), és itt szerelték rá a Raytheon által gyártott gigantikus radar egységet.

x04.jpg

x02.jpg

x05.jpg

Az elkészült monstrum 2005 júliusában elindult Alaszka felé, de végül Pearl-Harbourban kötött ki, ahol karbantartás és javítás címszóval igen sokat elidőzött, konkrétan kisebb megszakításokkal 524 napot. Az SBX-1 elsődleges feladata az lett volna, hogy megkülönböztesse az ellenséges rakétákat a csaliktól és ezernyi zavaró jeltől, majd kövesse őket. Az első tesztek azonban megkérdőjelezték a rendszer képességeit, ezért folyamatos fejlesztési és javítási fázisok következtek, persze komoly összegekért.

x03.jpg

2009-től a hajó 1 évet töltött egyhuzamban a tengeren, de 2010. január 31-én ismét sikertelen tesztet hajtott végre, amikor észak-koreai és iráni rakétaindítás szimuláltak. Probléma merült fel az SBX radar szoftverének algoritmusaival (ezzel szűrték volna ki a veszélyesnek ítélt objektum jeleit a többi közül), valamint fellépett még egy mechanikai hiba is ami mozgásképtelenné tette az egységet. Ugyanebben az évben decemberben újabb sikertelen teszt, ezután a Boeing 27 millió dolláros fejlesztési és karbantartási megbízást kapott a rendszerre.

x06-2.jpg

Újabb tesztek és karbantartások következtek, most éppen a csendes-óceáni térségben tartózkodik az SBX-1. A név egyébként azt sejteti, hogy több is készült volna belőle, amire meg is voltak az előkészületek, de később a projekt vezetője azt nyilatkozta, hogy ez az egy egység marad. Jelenleg Észak-Korea környéke a legideálisabb terep az éles tesztekhez. 

Források: Wikipédia, raytheon.com, janes.com 

 

Gigantikus úszó radar Tovább
Intelligens elektronikai hadviselés

Intelligens elektronikai hadviselés

A repülőgépek radarok számára nehezen észlelhető kivitele már jelenleg sem, de a jövőben - az egyre fejlődő aktív és passzív felderítő rendszerek, illetve a lopakodó technológia elterjedése miatt - még kevésbé fog a túlélésre garanciát jelenteni.

1.JPG

Az amerikai katonai agytrösztök már az F-35-ösök (minden bizonnyal hamarosan bekövetkező) bevetéseit is úgy komponálták meg, hogy azok a biztonság kedvéért az új fejlesztésű elektronikus zavaró konténerekkel (Next Generation Jammer) felszerelt EA-18G Growler harcászati rádióelektronikai lefogó repülőgépek társaságában repülnek majd be az ellenséges vonalak mögé, és hajtják végre feladataikat. Az ötödik generációs típus alacsony észlelhetőségű kivitele ugyanis önmagában nem jelent garanciát a túlélésre.

Ez utóbbi megállapítás az egyre fejlődő felderítő rendszerek, illetve a lopakodó technológia széleskörű elterjedése miatt a jövőben fokozottan érvényesül majd. Emiatt a jelenleg a koncepcionális tervezés stádiumában lévő hatodik generációs vadászbombázókat - melyeket mostanában már PCA (Penetrating Counter Air) megjelöléssel illetnek - még fejlettebb elektronikai harcra (EW) szolgáló rendszerekkel kell majd ellátni. Fenti képen a Boeing legfrissebb PCA elképzelését láthatjuk.

A DARPA a Raytheon és a BAE Systems bevonásával már meg is kezdte az EW technológiák következő, a jelenlegitől gyökeresen eltérő generációjának a fejlesztését. Az úgynevezett öntanuló zavarók már nem egy előre programozott, az ellenséges radarok korábban begyűjtött hullámformáit és más jellemzőit tartalmazó - és persze rendszeresen frissített - elektronikus könyvtárból fogják beazonosítani az őket érő sugárzás forrását, hogy aztán kidolgozzák az azt elnyomó zavarjelet.

Ehelyett működésükben nagy szerepet kap majd a mesterséges intelligencia: ezek az EW rendszerek már automatikusan felismerik majd a hordozó repülőgépükre veszélyt jelentő sugárforrásokat, azonnal kidolgozzák a rá adandó választ, és megkezdik a kisugárzást.

Amennyiben az intelligens EW eszközök beválnak, azok az USA harci repülőgépei számára hatalmas előnyt biztosítanak majd az ellenfél légvédelmének egyébként gyorsan fejlődő, egyre inkább szoftveresen változtatható hullámformákkal operáló, és így nehezen zavarható radarjaival szemben. A tervek szerint az új zavarórendszereket nem csak a PCA kaphatja majd meg, hanem a már meglévő negyedik és ötödik generációs típusok is.

Forrás: AEROTECH repülési portál Nationalinterest nyomán

 

Intelligens elektronikai hadviselés Tovább
Az elektronikus navigáció története 5. rész

Az elektronikus navigáció története 5. rész

Precíziós bombázás Koreában

shoran_nyit.jpg

A SHORAN eredetileg navigációnak indult, de később bombázást segítő rendszer lett belőle. 1938-ban az RCA mérnöke Stuart William Seeley azzal kísérletezett hogyan tudná eltávolítani a szellemképet a televíziós jelből. Rájött, hogy az eredeti és a visszavert rádiójel beérkezésének időkülönbségéből ki lehet számolni a visszaverő objektum távolságát. 1940 nyarán kezdte el tervezni a SHORAN rendszert az amerikai légierőnek. 1942 augusztusában kezdődtek az első tesztek, és 1944 tavaszán érkezett az első megrendelés. 1944 végén Észak-Olaszországban már élesben használták. A rendszer fejlesztése céljából Seeley és egy RCA menedzser Angliába repült, hogy tanulmányozzák az Oboa rendszert, amely csak egy gépet tud kiszolgálni, a SHORAN azonban egyszerre több légi járművet is képes célra vezetni.

A SHORAN 300 MHz-es frekvencián működik. Szükség van hozzá egy egy AN/APN-3 vevőkészülékre, és két AN/CPN-2 vagy 2A földi fix állomásra. A repülőgép fedélzetén telepített egység tartalmaz egy adó-vevőt, egy üzemeltető konzolt, és egy K-1A típusú bombacélzót, amiivel addig soha nem látott pontosságot lehetett elérni. Analóg számítógép mérte a légnyomást, a magasságot, valamint a szél erősségét, és a kapott adatok alapján határozta meg az ideális bombakioldás időpontját.

shoran-flight-approach.jpgA SHORAN is hiperbolikus elven működött, a fenti ábrán láthatjuk mit látott a kezelő különböző pozíciókban a kijelző képernyőjén. A rendszer a koreai háborúban élte fénykorát. A navigációs készülékkel összekötött bombacélzó analóg számítógép igencsak high-tech megoldásnak számított 1951-ben. Lent baloldalon láthatjuk a repülőn lévő kezelő konzolt, jobbra pedig egy mobil állomást. Főleg B-26 és B-29 bombázók használták a rendszert, aminek persze megvoltak a maga korlátai, ezért a háború után inkább az olaj és gázipari cégek használták tovább egészen az 1980-as évek elejéig. Geodéziai méréseket végeztek vele a part közelében, ezzel segítve a feltárási munkákat.

shoran-pg.jpg

A DECCA is hiperbolikus rádiónavigációs rendszer volt, amely lehetővé tette a hajók és légi járművek helymeghatározását. Alacsonyabb frekvenciákat használt (70-129 kHz) mint az impulzus időzítést mérő rendszerek (Gee és LORAN) . Ez azt jelentette, hogy sokkal olcsóbban és könnyebben elő tudta állítani az 1940-es évek elektronikai ipara.

A rendszert az USA-ban kezdték fejleszteni, de később átvette a DECCA médiavállalat az Egyesült Királyságban. Az első egységeket még a Royal Navy telepítette a második világháború utolsó évében. Minden zavarástól mentesen üzemelt, mert a németeknek már nem volt idejük megismerni. A háború után széleskörűen elterjedt az Egyesült Királyságban, később pedig világszerte. A DECCA elsődleges felhasználása a hajók parti vizeken való navigálásánál volt, mivel sokkal pontosabb mint a konkurens LORAN rendszer. Halászhajók voltak a fő felhasználók, de repülőgépeken is üzemelt. A rendszert előszeretettel használták az Északi-tengeren lévő olajfúró tornyok között közlekedő helikopterek is.

decca_qm_receiver.jpg

A fenti képen a legelső vevőkészülék látható, amit még a D-day hadműveletnél is bevetettek, a QM1 kódjelű típus, 27 darab készült belőle összesen. A legkorábbi mozgó térképes megjelenítés is a DECCA navigátor nevéhez fűződik. Lenti képen egy prototípust láthatunk még 1949-ből.

decca_flight_log.jpg

Nézzük a működési elvet! Az adó oldal hasonlít az eddig megismert hiperbolikus rendszerekhez, de a vevő oldal teljesen más. A DECCA navigációs adóhálózat állt 1 mester és 2, vagy 3 szolga állomásból. A legideálisabb elrendezés az volt, ha a szolgák egy egyenlő szárú háromszög csúcsainál helyezkedtek el, a mester pedig a középpontban. A mester-szolga távolság 110 és 220 km között változott általában. Minden állomás egy folytonos szinuszos jelet továbbított egymással szigorúan összeszinkronozva, de eltérő fázissal. Ez a lenti ábrán látható hiperbolikus mintákat eredményezte, amiket felrajzoltak egy térképre, és különböző színekkel jelöltek a könnyebb használhatóság végett.

* A mester állomás általában a 85 kHz-es sávban sugárzott.

* Piros szolga állomás a 112 kHz-es sávban,

* Zöld szolga állomás a 127 kHz-es sávban ,

* Bíbor szolga állomás a 71 kHz-es sávban. ha három szolgát használt a rendszer.

decca_vonal.jpg

Ahhoz, hogy megállapítsuk hol vagyunk nem kellett morze jeleket fülelnünk, meg oszcilloszkóp képernyőt bámulnunk folyamatosan. A rendszerhez tartozott egy speciális Decometer nevű műszer, ami a mester és a szolgák által kibocsátott vivőhullámok közötti fáziskülönbséget mérte. A lefedettségtől függően szinte bármikor folyamatosan le lehetett olvasni az értékeket, amiket a térképre behelyettesítve azonnal megkaptuk a földrajzi pozíciónkat.

decca_deco.jpg

A rendszer elsősorban a brit befolyás alatt álló területeken terjedt rohamosan, de használták Spanyolországban, és a skandináv államokban is. Telepítettek még Japánba, Bangladesbe, Kanadába, a Perzsa-öbölbe és az Egyesült Arab Emírségekbe, valamint volt egy hálózat a Bahamákon. Két láncot építettek Vietnamba a helikopterek navigációja céljából, de kevés sikerrel. A hidegháború korszakában, a második világháború után a RAF létrehozott egy titkos láncot Németországban, melynek célja a légifolyosó navigációja volt Nyugat-Németország és Berlin között, ennek a frekvenciáit szabálytalan időközönként megváltoztatták.

1970-re már több mint 15 000 darab vevőkészülék üzemelt csak a hajókon. Amerikában is telepítettek DECCA berendezéseket az ötvenes években. A New York-i Airways helikopterek speciális egyedi mozgó térképes egységet használtak, amely lehetővé tette hogy a pilóta egy pillanat alatt megállapítsa a pozícióját. Ezek a készülékek sokkal fejlettebbek voltak az ott forgalmazottaknál, de meglepő módon a politika megakadályozta elterjedésüket, hogy megvédjék a hazai gyártók marketing érdekeit.

1969-től a vevő és a kijelző már egy egység lett, ilyet láthatunk a lenti képen, ez volt az MK21-es modell.

decca_mk21_britannia.jpg

Az utolsó hiperbolikus elvet használó készülék a sorban az MK53 volt a nyolcvanas évek elején. Ez már folyadékkristályos kijelzővel és igen kis méretekkel büszkélkedhetett, őt láthatjuk lentebb. Napközben a rendszer hatósugara 740 km környékén mozgott, de éjszaka terjedéstől függően akár 460 km-re is lecsökkenhetett. A DECCA rendszer Európában leállt 2000 tavaszán, az utolsó hálózat pedig Japánban 2001-ben.

decca_mk53_b.jpg

 Források: www.jproc.ca, Wikipédia, chicagoboyz.net

 

Az elektronikus navigáció története 5. rész Tovább
Radar-piramis a semmi közepén

Radar-piramis a semmi közepén

6 milliárd dollárba került, és csak 4 hónapig működött

d071acfc-629e-4153-89bf-8a30d8bf1597.jpg

A hidegháború rengeteg különlegességet ihletett, de a nukleáris támadástól való félelem az egyik legfurcsább projekthez vezetett ami amerikai földön valaha előfordult. Azt hinnéd hogy Észak-Dakota egy rendkívül unalmas vidék, de a kanadai határhoz közeledve az egysíkú pusztákat megszakítja valami különös építmény, ami messziről piramisnak néz ki. Az épületegyüttes sokáig a legfejlettebb interkontinentális ballisztikus rakéta elhárító rendszer volt amit valaha építettek.

s038b.jpg

Az 50 fő lakosú Nekoma városka mellett található a Stanley R. Mickelsen Safeguard Complex, amit 1970-ben kezdtek építeni. Ekkor javában tartott a vietnami háború, és a kubai válság rémképe még erősen kísértett. Mindenki az atomháborútól rettegett, és már üzemeltek rakéta előjelző állomások. Ilyen volt pl. a horizonton túli észlelésre szolgáló Orosz Harkály, vagy Alaszkában a White Alice kódnévre hallgató radarrendszer. Az USA hadserege a Safeguard Program keretében potom 6 milliárd dollárért húzta fel ezt az objektumot, melynek fő feladata az volt, hogy figyelje, azonosítsa és lelője a szovjet ballisztikus rakétákat. A programban eredetileg három ilyen állomás felépítésének a terve szerepelt.

epites.PNG

A Safeguard rendszer több összetevőből állt, a Perimeter Acquisition Radarból (PAR), a Missile Site Radarból (MSR), valamint Spartan, Sprint és a Remote Sprint rakétaindítókból. A PAR végezte a távolfelderítést, és már az Északi-sarki régióban megjelenő rakétákat is érzékelte, majd átadta az adatokat a piramis négy oldalán elhelyezett célravezető MSR radaroknak. A komplexum körül 16-32 kilométeres sávban helyezkedtek el a rakétaindítók.

kepkivagas_2.PNG

A piramis csak a jéghegy csúcsa, mert több szint mélyen benyúlik a föld alá. A komplexum fénykorában 30 nagy (Spartan) és 70 rövid hatótávolságú (Sprint) rakétát tartottak itt. Amikor a SALT-1 fegyverzet korlátozási egyezmény hatályba lépett a Szovjetunió és az Egyesült Államok között már 85%-os készültségű volt az objektum, amit annak idején Nixon piramisnak is becéztek.

pir02.PNG

A szerződésben a felek vállalták, hogy egyikük sem telepít rakétaelhárító rakéta rendszert (ABM), kivéve egyet-egyet a saját fővárosa és a saját interkontinentális ballisztikus rakétái indítóállásainak 150 kilométeres sugarú körzetében, legfeljebb 100–100 indítóállással és ugyanennyi rakétaelhárító rakétával, korlátozott számú és hatósugarú radarokkal. Az egyik kritériumnak elvileg megfelelt volna a bázis a PAR radart leszámítva, hiszen az ellenségre irányított Minuteman interkontinentális rakéták silóiból is jó pár darab a környékre épült. 1975 április elsején el is kezdődött a részleges működés, ami október elsejétől vált teljessé. 1976 február tizedikén pedig leállították az egész rendszert.

067252c9-5ff3-4efa-a537-b16c4e331975.jpg

Ezt több okkal is magyarázták, egyrészt túl költségesnek bizonyult, másrészt felmerült a kérdés, hogy vajon milyen hatékony lenne a gyakorlatban. Végül pedig az ellenséges nukleáris bombák felrobbantása az USA saját területe fölött nem tűnt túl jó ötletnek, ráadásul a bázis Kanadára is veszélyt jelentett, hiszen a szovjet rakéták nagy valószínűséggel abból az irányból is jöttek volna.

meretek.PNG

Ezután a beton silókat lezárták, minden értékes tárgyat elszállítottak, az alagutakat hagyták hogy megteljenek vízzel. A távolfelderítő (PAR) radart a légierő átvette, és 1977-ben újra aktiválta, majd később továbbfejlesztette. Egy ideig a piramis turistalátványosságként szolgált, aztán a szövetségi kormány 2012-ben árverésre bocsátotta. Sikerült is az értékesítés, egy pacifista, visszahúzódó vallási szekta (Hutteriták) vásárolta meg 530 000 USA dollárért, így most már jó messziről nézhetjük csak.

s086b.jpg

2011-ben a Szellemvárosok Észak-Dakotában oldal szerzői Troy Larson és Terry Hinnenkamp lélegzetelállító képeket készítettek az elhagyott bázison, ezekből láthatunk lentebb párat.

 

Forrás: Wikipédia, www.ghostsofnorthdakota.com

 

Radar-piramis a semmi közepén Tovább
Rádiómúzeum Zalaegerszeg

Rádiómúzeum Zalaegerszeg

Beszélgetés Selyem Tóth Sándorral, a páratlan értékű zalaegerszegi rádiógyűjtemény őrzőjével

15698049_1853890511561771_2290974695963856881_n.jpg

A Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum zalaegerszegi irodáinak alagsorában járunk. A járás persze túlzás, hiszen valójában lépni sem lehet a készülékektől. A múzeum őrzi ugyanis az ország egyik legnagyobb, különleges rádiókat felvonultató gyűjteményének egy részét, amelynek felelőse, fejlesztője, ápolója Selyem Tóth Sándor. Zalában, de szerte az országban és a világban sem szorul bemutatásra, nemzetközi „vizeken" evezve is a gyűjtők gyűjtője, magánkollekciója is számos különlegességgel szolgál. A múzeumbeli értékeket egyelőre csak külön kérésre lehet megtekinteni, de épp az elmúlt hetekben röppent fel 16 év után újra a remény, hogy a felújítás előtt álló falumúzeumban helyet kaphatnak a rádiók.

kepkivagas_1.PNG

A rádiózás területén nem voltak olyan nagyjaink, mint más nemzeteknek (Popov, Marconi, Tesla, Lee de Forest és a többiek). Meg kell említenünk Puskás Tivadart, aki 1879. áprilisában Párizsban üzembe helyezte a világ első telefonközpontját, majd 1892-ben Pesten a telefonhírmondót. Nagyon fontos találmány volt 1899-ben Pollák Antal és Virág József gyorstávírója, ami 100.000 szó/óra adatátviteli sebességre volt képes, amely a kor szintjén óriási teljesítménynek számított.

kepkivagas4.PNG

Termoelektromos generátor? - kérdezek vissza, amikor kalauzom rámutat egy lámpának látszó készülékre. Ahol nincs áram, ezzel fejleszthető, s mint látja, a csatlakozás is ott van az oldalán, mihez ekképp rádiót is lehet kapcsolni. Az oroszoknál volt jellemző 1945 után, de az 1920-as évektől ezt Angliában is készítették. Két éve őrzöm, én vásároltam. A ritkaságok között csak kapkodjuk a fejünket: amott eredeti Orion dobozban lapul egy új készülék, a külső burok az 1930-as éveket idézi. A harmincas évekből való, Budapestről érkezett Gloriett is megfér mellette.

1995-ben kezdtem el a rádiókészülékek és a hozzá kapcsolódó irodalom gyűjtését. Ez számomra pihentető, sok örömet okoz. Gyűjteményem 1990 darabból, elsősorban csöves készülékből és 350 db táskarádióból áll, 630-ról van információ a honlapomon, de a teljes gyűjtemény is látható egy weblapon. A gyűjtés legfőbb rendező elve a technikatörténet, ezért jól megfér gyűjteményében az 1926-os Philips Népvevő, a Standard 3a és az 1964-es Bang & Olufsen Beomaster 900, amely a világ első sztereó tranzisztoros rádiója. Vágya, hogy Zalaegerszegen létrejöjjön egy állandó kiállítás, ezért volt nagy öröm számára, amikor Magyarországon elsőként (természetesen csak ebben a kategóriában) 1998 novemberében felkerült a világhálóra, s ezzel mások számára is láthatóvá vált a gyűjtemény, amelyben ott pihen a különleges formai kivitelnek számító Ingelen US 437 W Geographic, amelynek érdekessége a színes Európa-térképes körskála a városok (adóállomások) kereséskor felgyulladó fényeivel, de érdekesség lehet az 1936-os és 1951-es Orion 222. Említést érdemel az Orion 331-es típus török export változata is.

kepkivagas3.PNG

Selyem Tóth Sándor alapító tagja a Rádiógyűjtők Magyarországi Klubjának, amely 1998 júniusában alakult. Több klubtag saját honlappal is jelen van a világhálón, munkájukat segíti az Oradio levelezőlista is. ő maga a svájci szakhonlapon a második helyen szerepel a világ gyűjtői között.

A Postai és Távközlési Múzeum Alapítvány kiadásában 1998 elején dupla CD-ROM jelent meg „A magyar rádiózás története és a vevőkészülékek katalógusa” címmel, amelyben néhány készülékkel a gyűjteményem is szerepel - folytatja a szenvedély sikertörténetét a mérnökemberből lett gyűjtő. - A kiadványt minden érdeklődőnek szívesen ajánlom kultúrtörténeti és technikatörténeti jelentősége miatt is. Munkám jelentős részét jelenti, hogy a világ legnagyobb rádiógyűjtői oldalán hazánkat a nemzetek közötti „versenyben” a 15. helyről a10. helyre hoztam fel, és tartósan ott is tartom. Ide közel 45 ezer képet töltöttem fel, döntően magyar készülékekről.

15697990_1853890368228452_7848093341540670_n.jpg

Hazánk egyébként az 1930-as évektől 1962-ig rádiógyártó nagyhatalom volt, gyártmányai a Dél Amerikai földrészen is ismertek, népszerűek voltak. Olyannyira, hogy miután az interneten keresztül értesültek a missziójáról, Selyem Tóth Sándornak Peruból is üzentek: eredeti csomagolású, Magyarországon gyártott rádiót küldenének neki. A tetemes postaköltség egyelőre akadályt képez. Az ismeretterjesztés közben kézbe veszünk újabb ritkaságokat, bár a negyvenes évekbeli Standard világvevőt mérete miatt például alig bírnánk el. Nagypolgári lakások éke volt. Egy havi fizetés volt az ára, s olyannyira nagy értéknek számított, hogy óriási mérete ellenére az egyik itt lévőt a tulajdonosai még a Balatonra is levitték magukkal. Egyszer le is esett a vonatról, de még mindig üzemképes. Az ötvenes éveket szimbolizálja a függőleges üvegskála-csíkos, nyolc hullámsávos Orion rádió, ami hagyatékból került Egerszegre. Közben megérkezünk az úgynevezett néprádióhoz.

kepkivagas2_1.PNG

A néprádió két hullámban terjedt el Magyarországon, először bakelit tömegrádióként, a Horthy-korszakban, több ezer példányban, majd az ötvenes években. Több cég gyártotta, hogy nagy tömegeket tudjon elérni a rádiózás. A második Néprádió akció már igénytelenebb, fadobozos változatot hozott. A gyűjtemény világosbarna darabját az Orion gyártotta, három adót lehetett rajta fogni. Később ha több adót akartunk a hatvanas-hetvenes években, akkor a SOKOL rádión hallgathattuk a Radio Luxemburgot, vagy más készüléken az Amerika Hangját, illetve a Szabad Európát. S hogy honnan a szent őrület? Selyem Tóth Sándor Budapesten végzett a Kandó Kálmán villamosmérnöki főiskolán, a kilencvenes években kicsit unta magát, a házi kerten kívül mást is akart. A családi rádiót megmentette, felújította, s járta a bolhapiacokat. Ma már sokan ismerik, tudják, mit keres. A múzeumi lehetőség új lendületet ad a szenvedélynek, és reméli a postamúzeumbeli, valamint a volt szentendrei (most pomázi), verőcei, keszthelyi és más kollekciók mellett végre közkinccsé lesz az egyik legnagyobbnak számító rádiógyűjtemény.

Az értékmentő tevékenység következő szintje az alapítványtétel volt. A Zala Megyei Bíróság 2000-ben jegyezte be az Első Zalai Rádiómúzeum Alapítványt. Ezzel nyílt lehetőség az európai kulturális és technikai örökség megőrzésére, a magyar rádiógyártás fennmaradt gyártmányainak megmentésére.

Forrás: Arany Horváth Zsuzsa írása a zalai Prémium magazin téli számában. Fotó: Pezzetta Umberto

A cikkhez kapcsolódó honlapok: Radiomuseum.org, Virtuális rádiómúzeum, Facebook Rádiómúzeum

Rádiómúzeum Zalaegerszeg Tovább
10 dolog, amitől elhiszed a tervezett elavulást

10 dolog, amitől elhiszed a tervezett elavulást

Sokan összeesküvés elméletnek vélik a tervezett elavulást, pedig nem az. Olyannyira nem, hogy egy jogszabályokkal támogatott folyamatról van szó, ami állítólag nekünk jó.

Többen még mindig elcsodálkoznak ha azt mondják valahol, hogy nincs alkatrész az elromlott készülékükhöz, és  megkérdezik hogy miért, hiszen a gyártónak 8 évig kötelező biztosítania a pótalkatrészt. Valamikor ez valóban így volt, de az Európai Unióhoz való csatlakozáskor a dolgok megváltoztak.

Az EU joganyagában sincs olyan rendelkezés amely kötelező leírást tartalmazna a gyártók alkatrészellátására vonatkozóan. Az ilyen jellegű előírás ellentétes lenne az áruk szabad mozgásának elvével, és a belső piaci szolgáltatásokra vonatkozó irányelvekkel is. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium álláspontja az volt amíg létezett, hogy nincs is szükség ilyenre, mivel a kötelező alkatrész-ellátás előírása nagymértékben sértené a vállalkozás szabadságát, emellett bármilyen kormányzati szintű előírás olyan mértékű beavatkozást jelentene, amely adott esetben többletköltséget eredményezne a vállalkozások számára. Az ennek következtében megjelenő költségek áthárítása a fogyasztói árakban jelentkezne, amely a fogyasztók érdekeit sértené. Másrészt a tartós fogyasztási cikkek piacán kialakult erős verseny miatt gyakori, hogy a fogyasztónak inkább megéri új készüléket vásárolni.

Végső soron tehát a fogyasztókat védik azzal a magatartással, hogy nem írnak elő kötelező alkatrész-ellátást, és adott esetben háromévente lecserélhetik a tartós fogyasztási cikket, mint pl. egy mosógépet. Ezek után viszont értelmezhetetlen a „tartós” megnevezés. Nem minden átlag fogyasztó van abban a helyzetben hogy háromévente cserélgesse műszaki cikkeit, a környezetvédelemről már nem is beszélve, hiszen arra akarják rávenni, hogy a készülék megjavíttatása helyett dobja ki a régit.

A fogyasztók többsége tartós fogyasztási cikket (például egy nagy értékű műszaki berendezést) nem két-három évre vesz. Márpedig előfordulhat, hogy a jótállási, szavatossági idő leteltét követően, ha meghibásodik a termék kénytelenek újat venni, mivel sok esetben a gyártó nem biztosít pótalkatrészt, ezért meghiúsul a javítás. A szervizek kreativitása pedig véges, hiszen némelyik készülék olyan speciális elemekből épül fel, amiket nem lehet akármivel helyettesíteni.

Többen ezt annyival elintézik, hogy az elektronikai termékek 3 év után elavulnak, ezt tudomásul kell venni. Kár volna ettől nagyobb életciklust beléjük tervezni, mert úgy is eldobják az emberek és újat vesznek. A gyártók gondoskodnak az új trendekről, persze ez nem mindig jön be, pl. hajlított képernyős tévét sem akart mindenki venni. A dolog fogyasztói oldalról érzékenyen érint minket, de munkavállalói oldalról meg jó. Miért is? E nélkül nem tartható fenn a gazdaság, és a termelés növekvő mértéke állítólag. Igen ám, de ezen termékek java a Távol-keleten készül, errefelé legfeljebb csak összerakják őket.

Lássunk 10 példát, amelyek közül valamelyikbe már szinte mindenki biztosan belefutott.

1. A termék működik rendesen, de már divatjamúlt. Nem elég trendi a formája, és ezt éreztetik is veled különféle médiumokon keresztül. Ettől még persze nem kéne lecserélni, de baráti körben már ciki megjelenni vele.

products-designed-to-fail-3.jpg

2. Túl drága a javítás. A készülék elromlott, javítható lenne, de az alkatrész ára a munkadíjjal együtt meghaladná a jelenlegi értékét, vagy akár egy hasonló új készülék vételárát. Mobiltelefonokra jellemző, hogy a kijelző ára jelentősen nem csökken, de maga a készülék 2-3 év múlva már csak a töredékét éri az újkori árának.

780.jpg

3. Nincs alkatrész. A készülék elmúlt 2 éves, és a gyártó már semmilyen alkatrészt nem biztosít a javításhoz.

washine-machine-repair.jpg

4. Hosszú és körülményes javítási folyamat már a garancia ideje alatt is. Leggyakoribb előfordulása a külföldi webáruházas vásárlások alkalmával. A terméket vissza kell küldeni az eladónak ( ha még létezik ), de teljesen bizonytalan mikor kapjuk vissza, ha egyáltalán visszakapjuk.

garancia.jpg

5. A termék már garanciában sem javítható, ha probléma adódik vele azonnali csere, vagy pénz visszafizetés lép életbe. A gyártó vagy forgalmazó (gyártató) már a jótállási idő alatt sem biztosít pótalkatrészt. Főleg olcsóbb barkácsgépekre jellemző, de kisebb háztartási készülékeknél is gyakran előfordul.

barkacs.jpg

6. A készülékben egy apró alkatrész hibásodott meg, de azt külön nem lehet beszerezni, csak a komplett egységet, aminek a része. Persze így már nem biztos hogy megéri a javítás.

haztartasigep-alkatresz.jpg

7. Megszűnő terméktámogatás. A termék még kifogástalanul üzemelne, de az újabb eszközökkel és operációs rendszerekkel már nem kompatibilis. A gyártó nem biztosít frissítéseket.

m5_i720_bjc250_0.jpg

8. Gyors elhasználódás. A termék szándékosan olyan anyagból készül ami gyorsan kopik, és hamar kifakul. Védőtok és fólia használata sem tudja sokáig késleltetni a jelenséget.

products-designed-to-fail-2.jpg

9. Nem létező gyártó. A márkajelzésre rákeresve szinte semmit nem lehet találni a weben. Legtöbbször általában valamelyik áruházlánc forgalmazza a terméket, és ha garancia időn belül meghibásodik oda kell visszavinni. Amint letelik a garancia teljesen reménytelen helyzetbe kerülünk a javítás szempontjából. Aukciós oldalakon is könnyen belefuthatunk ilyen "jó árú" szerkezetekbe.

fakebrand02.jpg

10. Ragasztott technológiák. Mobiltelefonoknál, táblagépeknél és Bluetooth eszközöknél fordul elő leggyakrabban. Párosítva a 8- as ponttal hihetetlen gyorsan elhasználódó termék lesz az eredmény, ami ráadásul nehezen javítható, tehát gyorsan a kukában találja magát.

hqdefault_2.jpg

Ráadásként még megemlítem a régi nagy cégek nevét használó ultragagyi termékeket, amiket akár a vásárlók megtévesztéseként is felfoghatunk, de ez már csak hab a tortán.

Wonderfulengineering.com nyomán, + saját tapasztalat. A képek csak illusztrációk.

 

10 dolog, amitől elhiszed a tervezett elavulást Tovább
Élet a házimozi előtt

Élet a házimozi előtt

A térhatású zenehallgatásra való törekvés szinte egyidős a hangrögzítéssel

96df429a814a52c08747aea11b5d7bbb.jpg

A manapság általánosan használt sztereó hangot nem sokkal a fonográf és a telefon megjelenése után már feltalálták. A mérnökök hamar rájöttek arra, hogy ha az embernek két füle van, akkor a két irányból érkező hang realisztikusabb hatást fog kelteni. 1884-ben, néhány évvel a telefon feltalálása után már egy kísérlet során két mikrofont helyeztek el a Grand Opera épületében Párizsban, és kétcsatornás hangot hallgattak fejhallgatón keresztül a közeli szállodában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a sztereó zenei felvételek sokkal élethűbben szólnak, de ezek rögzítésére még nem állt készen a technika ebben az időben.

A legkorábbi kísérletek arra, hogy a két csatornát a hanglemezen egyetlen barázdára rögzítsék 1931 és 1937 között zajlottak. Az elv már jó volt, de a vágáshoz és a lejátszáshoz megfizethetetlenül drága különleges berendezések kellettek. A háború után úgy tűnt az orsós magnók megjelenése lökést adhat a sztereó térhódításának. A szalagon egyszerűen elfért több sáv is egymás mellett. 1949-ben bemutatták az első sztereó magnetofont, ami érdekes módon három csatornát tudott rögzíteni (bal, jobb és középső), és a korai 1950-es években többen is gyártani kezdtek ilyen 3 csatornás sztereó masinákat. Ekkor úgy nézett ki, hogy a sztereó hangzás megérkezett, de a szalagok és a készülékek drágák voltak, és sokan inkább a monó lemezjátszót választották. Az áttörés nem sikerült akkor sem. Születtek még egészen érdekes fejlesztések is, mint például a lenti képen ez a dupla hangszedős szerkezet, ami olyan lemezt játszott le, aminek az elejétől kezdődött az egyik csatorna, féltávnál meg a másik.

1.jpg

1959-ben jött a következő sztereó hullám, ami már tartósnak bizonyult. A még ma is használatos FM sztereó multiplex rádióadás 1961-ben indult Amerikában, és onnan gyűrűzött szép lassan Európa felé. Persze előtte is voltak érdekes kísérletek a térhatású hang sugárzására. Egészen pontosan 1925-ben jegyezték fel az elsőt, ami a BBC nevéhez fűződik, és abból állt, hogy a jobb csatornát egy hosszúhullámú adó, a balt pedig egy középhullámú sugározta, tehát aki rendelkezett 2 darab rádiókészülékkel, és megfelelő távolságra helyezte őket egymástól, az sztereóban élvezhette a műsort. Szintén a BBC próbálkozott azzal a megoldással 1958-ban, hogy a TV adás hangja volt az egyik csatorna, a másik pedig egy középhullámú rádióadó. Történt még Amerikában, hogy közös tulajdonosa volt egy FM és egy AM rádióállomásnak, ő pedig gondolt egyet és az egyik oldalt az FM, a másikat pedig az AM adóval továbbította. A dolog odáig fajult, hogy rendszeres műsorsugárzás lett belőle 1954-től kezdődően. Készültek az ilyen vételre alkalmas készülékek is, nem is akármilyenek. A lenti képen látható FISHER rádióerősítő (1962) már egy későbbi modell, de még alkalmas volt az un. "AM-FM sztereó" adások vételére is.

fisher800bfront.jpg

1961-től egyes zene orientált tv csatornák már próbálkoztak azzal, hogy a műsor hangját FM sztereó rádión közvetítik, ezzel megvalósítva a sztereó televízió legkorábbi verzióját. Ez a gyakorlat egészen a nyolcvanas évekig folytatódott, például az 1985-ös "Live Aid" segélykoncert hangját sztereóban sugározták a rádióállomások, a televízió pedig élőben közvetítette. Az első sorozatgyártású sztereó vinyl lemez 1957-ben jelenik meg, 1958-ban már 4 sztereó albumot adnak ki. Ezek ára 1 év alatt a tizedére csökken, ugyanis nem volt olyan megfizethető árú készülék a piacon amivel le lehetett játszani őket. Később a helyzet megváltozik, és a dolgok beindultak.

A sztereó tehát elkezdett terjedni, de innen is tovább kéne lépni a még élethűbb térhatás irányába. Erre is történtek próbálkozások már a negyvenes években. Sok szempontból Walt Disney tekinthető a surround hangzás feltalálójának. Disney a Bell Labs mérnökeivel közösen kidolgozott egy több mikrofonos rögzítési technikát, amit Fantasound-nak neveztek el. 1941-ben elkészült az első film ezzel a módszerrel. A bal és jobb, valamint középső csatornákat a filmen lévő fő hangsáv tartalmazta, a hátsó hangsávok viszont egy külön tekercsre kerültek, ami néha elmászott a többitől, ezért gondoskodni kellett a szinkronozásról. Természetesen csillagászati ára miatt ez a rendszer sem volt életképes.

6fda2b4f984316466877901fdd2cdc3d.jpg

A hatvanas évek második felében úgy gondolták elérkezett az idő arra, hogy a térhatást több hangsugárzó elhelyezésével tovább fokozzák. Megszületett a kvadrofón 4 hangszórós, vagy 4.0-ás rendszer. Az akkor létező szalagos formátumoknál ez nem okozott túl nagy gondot, hiszen az orsós magnó alapból négy sávos volt, és már 1953-ban is stúdió szinten rögzítettek 4 hangcsatornát a szalagra. A 8 sávos kazettánál sem volt probléma, hiszen a 4 sztereó csatorna helyett 2 kvadró került a szalagra, a hanglemez viszont már nem volt ilyen egyszerű, hiszen egyetlen barázda tartalmazta a sztereó két csatornáját, ebbe kellett négyet belevarázsolni úgy, hogy a sztereó lemezt is le tudja játszani a rendszer, a kvadrót pedig a sztereó lejátszó sztereóban.

1969-ben jelent meg az első un. diszkrét négycsatornás rendszer a Q4. Használták még a "4-4-4" jelölést is, ami azt jelenti, hogy 4 hangforrás jelét négy csatornán keresztül juttatjuk a négy hangsugárzóba. Ez a megoldás az orsós magnó mind a négy sávját felhasználta az egyik irányban. 1970-ben jött ki a 8 sávos kazetta kvadró verziója a Q8, egy ilyet látunk a fenti képen, ennek létezett autóban használatos változata is. Ezek voltak a teljes értékű kvadrofon készülékek, hiszen itt 4 önálló hangcsatornára történt az anyag rögzítése. A JVC és az RCA 1972-ben piacra lépett a hanglemez diszkrét kvadrofon verziójával, ami Quadradisc vagy CD-4 megnevezéssel futott.

maxresdefault_1.jpg

Az alapelv úgy nézett ki, hogy a jobb első és jobb hátsó jel összegét tartalmazta a normál jobb csatorna, a normál bal pedig a bal első és bal hátsó jel összegét. Ahhoz hogy reprodukálni tudjuk az eredeti hangzást, szükségünk volt a különbségi jelekre is, amiket egy 30 kilohertzes vivőre ültettek fel, ezáltal egy 45 kilohertz sávszélességű jelcsomag került fel a lemezre. Ehhez jobb minőségű hangszedő és hanglemez alapanyag kellett, valamint a szélesebb barázda, ami miatt lecsökkent a játékidő. A fejről erősítés után egy dekóder áramkörre került a jel, ami egyszerű matematikai műveletekkel előállította a négy csatornát.

A CBS vezette be 1971-ben az SQ kvadrofonikus rendszert, ami már mátrix elven működött, és egy teljesen más vonalat képviselt . Erre a "4-2-4" jelölést használták, ugyanis itt a 4 hangforrás jelét 2 csatornán keresztül juttatják el. A sztereó csatornákhoz adták hozzá 90 fokos fáziseltolással a különbségi jeleket, és ezt a jelcsomagot vágták bele normál módon a lemezbe. A lejátszás során egy fázistoló áramkörökre épülő dekóder egység állította elő az eredeti 4 csatornát. Korai rendszerekkel 3 dB áthallási csillapítást értek el az első és a hátsó hangszórók között, ami nagyon rossz érték. Később különböző trükkökkel ezt feltornázták 12 dB-es értékre. Az SQ nem támasztott olyan követelményeket a lejátszóval szemben mint a CD-4, és hagyományos készülékekkel simán lejátszható volt, de a minőségben elmaradt mögötte. Ennek ellenére mégis ez terjed el legjobban. Az SQ lemez alig került többe mint normál társa. A Csehszlovák Supraphon is adott ki SQ lemezeket a szomszédban 1978-ban, a TESLA pedig gyártott dekódert (lenti kép).

maxresdefault_2.jpg

Ezek voltak a legelterjedtebb rendszerek, de szinte minden nagyobb cégcsoport fejlesztett valamit önállóan. Hihetetlen, de legalább 20 féle rendszer jelent meg a hetvenes években, volt több amelyik kompatibilis volt valamelyik másikkal, vagy akár többel egyszerre. Még az Orion Rádió és Villamossági Vállalatnál is kidolgoztak egy rendszert, ez volt a "Korrekciós mátrix-kvadrofon átviteli eljárás". Ennek ellenére hazánkban a gyártók nem mutattak hajlandóságot a kvadrofónia irányába, bár tervek készültek, de a azok nem jutottak el a megvalósulásig.

Természetesen a kvadrofón rádióadás is megszületett, ami valójában a sztereó rendszer kiterjesztett változatának tekinthető, és Quadracast névre hallgatott. A lenti ábrán láthatjuk felül a normál FM sztereó adás spektrumát, alatta pedig a Quadracast rendszerét, amelynél még egy plusz 76 kilohertzes vivőfrekvenciára rakták az első és hátsó csatornák különbségi jeleit. A gyakorlati tapasztalatok nagyon rosszak voltak, csak az adó közelében volt kielégítő a vétel, és a jel-zaj viszony akkor sem érte el a kívánt szintet.

Magyarországon 1967-ben jelent meg az első kereskedelmi forgalomban kapható sztereó rádió, és ugyanebben az évben indultak a sztereó adások kísérleti jelleggel. 1974-ben már hifi sztereó rádióerősítő is a boltok polcaira került. A Magyar Rádió Európában elsőként már 1976-ban megkezdte kvadrofón adástechnikai kísérleteit, és napi 1 óra műsort sugárzott.

mpx.jpg

Quadracast kísérleti adás is volt néhány hétig 1978-ban, de ilyen rendszerű vevőkészülék szinte nem létezett, ezért inkább egy bárki által vehető adásmódot választottak: a két első csatornát a Bartók rádió sugározta, a két hátsót pedig a Petőfi. Egészen 1992-ig folytatódtak így a közvetítések. Komoly külföldi szakmai elismeréseket szerzett a Magyar Rádió ezekkel a kísérletekkel, hiszen olyan műsorokat gyártottak, amik kihasználták 4 csatornás rendszer lehetőségeit, ez pedig új távlatokat nyitott a rádiójátékok világában, és az alkotók kezébe eddig soha nem látott (hallott) eszközöket adott.

A nyitó és a záró képen látható 4 csatornás rádióerősítők a kvadrofón korszak különlegességei voltak, általában a nagyobb gyártók tartottak pár modellt a kínálatukban, de főleg Japánban és az USA-ban volt rájuk piaci érdeklődés. Ezek a gépek általában csak sztereó tunerrel rendelkeztek, és minden cég a saját maga által elfogadott rendszert építette a készülékeibe. Extrém esetben előfordulhatott, hogy valakinek volt 3 kedvenc előadója, és kvadróban szerette volna hallgatni a lemezeiket, akkor azt csak 3 különböző rendszeren tehette meg.

a0436d2514ac1606526d3ca1fccf5ee5.jpg 

A sokféle rendszer akadályozta a kvadrofónia elterjedését, nem beszélve arról, hogy több megoldás már az analóg technika határait feszegette, ezért 1979 után szinte teljesen eltűntek a kettőnél több csatornát használó rendszerek, és csak a digitális áramkörök fejlődése hozta vissza őket a kilencvenes években.

Forrás: Wikipédia, hiradastechnika.hu, Cs. Kádár Péter, Rádiótechnika folyóirat

 

Élet a házimozi előtt Tovább
Az elektronikus navigáció története 4. rész

Az elektronikus navigáció története 4. rész

nasm2012-02141.jpg

Az USA-ban is először a hurokantennás iránymérő módszerek kezdtek elterjedni. 1929-től több száz állomásból álló rádió iránymérő hálózatokat kezdtek kiépíteni Amerika szerte, és más országokban is. Ez az un. LFR (low-frequency radio range) hálózat egészen az ötvenes évekig működött, az utolsó állomásokat 1970-ben szerelték le. Az első egységek még hurokantennával készültek, de 1932-től már áttértek az Adcock antennákra, mivel ezekkel sokkal jobb teljesítményt tudtak elérni, főleg éjszaka (lásd: előző rész vége).

Az LFR állomások leggyakrabban nagyobb repülőterek mellé épültek, de minimum 200 mérföldre egymástól, hogy meglegyen a teljes lefedettség. Egy ilyen állomást láthatunk a lenti képen. Az adó 1500 Watt teljesítménnyel sugárzott a 190-535 kilohertzes frekvenciatartományban. A házikó tetején lévő antenna szolgált külön a beszédkapcsolat fenntartására. 

scan9670_111sc_269013_long_wave_adcock_df_installation_grove_denmark_20_jun_1945_small.jpg

Az állomás morze jeleket sugárzott négy irányba. A jelek egymás tükörképei voltak, egyik az A betű (.-), másik pedig az N betű (-.). Így kaptunk 4 darab vezetősugarat, amint a lenti ábrán is láthatjuk, ha két nyaláb között tartózkodott a gépünk, akkor csak valamelyik betű kódját vettük a repülőn elhelyezett egyszerű AM vevővel, ha pont követtük a vezető sugarat, akkor pedig folyamatos sípolást hallottunk. Az állomások vezető sugarai egymás folytatásai voltak, tehát ezzel a módszerrel egy egész országon átívelő komplett légifolyosó rendszert lehetett létrehozni. Később a sípjelek hallgatása kissé fárasztóvá vált, főleg a hosszú posta járatoknál, ezért vizuális megoldásra tértek át. A lenti kép jobb oldalán látható rezgőnyelves műszer mérte mindkét vivő amplitúdóját, és ha egyforma volt a két csík, akkor rátaláltak a vezető sugárra.

radio-range2.jpg

Közben Európában is megjelent az LFR rendszer továbbfejlesztett német verziója, ami Sonne néven futott, de egy korábbi változata alapján Elekta-Sonnen névre is hallgatott. Annyira hasznosnak bizonyult, hogy a háború után több ország is bevezette, pl. az angolok Konzol-nak hívták, a Szovjetunió pedig WRM 5 kódnéven üzemeltette, sőt a háború folyamán a legtöbb állomást az egymással szemben álló felek közösen használták, ezért nem is bombázták le azokat, kivéve egyet, ahol a németek a jelek kódolásával próbálkoztak. A telepítéseket 1940-ben kezdték meg két állomással, egyik Spanyolországban a másik pedig Norvégiában épült.

A működési elv rendkívül érdekes, 3 darab 100 méter körüli magas adótorony helyezkedett el egy nagyjából 1,5 kilométeres egyenes vonal mentén, és a hosszúhullámú sávban 255-320 kHz között sugároztak. Ebben a tartományban a rádióhullámok a föld görbületét követik, ezért 1-2 kilowattos teljesítménnyel igen nagy területet be lehet sugározni, ezért nem kellett sok állomás. Az antennák ugyanazt a jelet kapták, csak az egyik szélsőre menő jel fázisa 90 fokot sietett a középsőhöz képest, a másik szélsőé pedig ugyanannyit késett. A kisugárzott jel percenként ismétlődik, ebből az első 6 másodperc az állomás azonosítója, utána szünet, majd egy fél perces blokk következik aminek a megértéséhez az alsó ábrát kell tanulmányoznunk.

diagram_1.jpg

K betűvel vannak jelölve felül a rövid impulzusok, L betűvel pedig a hosszú impulzusok, amik alapból 180 fokos fáziseltolásban vannak egymástól, de az egész jelcsomag kap még egy 180 fokos fázisfordítást a fél perces sugárzási idő alatt, amit szaknyelven swappolásnak, vagy Magyarul söprésnek is hívhatunk. Az egész katyvaszból bonyolult poláris sugárzási görbék fognak kirajzolódni, amiket viszont egyszerű módon tudunk olvasni. Tegyük fel hogy az ábra alján a "Bearing-Aperture" feliratú keresztnél van a mi pozíciónk. A járművünkön lévő keskeny sávú egyszerű AM vevővel ráhangolunk a megfelelő adó frekvenciájára, megvárjuk a jelcsomagot, és számolunk. 4 hosszú impulzust hallunk, utána folyamatos sípolást (ahol mi vagyunk), ezután pedig 6 rövid impulzust, így kapunk egy számjegyet, amihez tartozik egy zöld vonal a lentebb látható térképen. Ezután áthangolunk egy másik állomásra, amihez meg a piros vonal tartozik, és már meg is van a pozíciónk a metszéspontban.

consol2.jpg

A térkép 1946-ban készült Angliában a Konzol állomások használatához (forrás: Wikipédia). Lenti képen egy műszerfalba építhető vevőkészüléket láthatunk, amit repülőgépen, vagy akár hajón is szolgálatot teljesíthetett anno. Csak a Luftwaffe a háború során épített a fellelhető források szerint legalább 13 állomást, 1945 után az Angolok még egyet, a Szovjetek hatot, és az USA is kettőt. Az utolsó adó 1991-ben fejezte be működését, ez a Stavangerben (Norvégia) található állomás volt. Itt meg is hallgathatjuk mit hallottak a vevőkészüléken.

2007-12-07-41-1024p.jpg

A LORAN (LOng RAnge Navigation system) rendszert az Egyesült Államokban kezdték fejleszteni és használni a második világháború alatt. Az első hálózat 1943-ra épült ki, és a 160 méteres amatőrsávot (1800-2000 KHz) használta. Nagyjából megegyezett az angol Gee rendszerrel, csak az alacsonyabb frekvencia miatt nagyobb volt a hatótávolsága, sőt az éjszakai órákban az ionoszféra visszaverő képessége miatt a horizonton túli működés is lehetővé vált. A Gee az előző részben volt részletesen ismertetve, ezért itt nem térek ki a működési elvre. Angliából küldtek mérnököket, hogy segítsék a LORAN fejlesztését, ezzel elérték, hogy később egyes részegységek kompatibilisek lettek egymással. A két részből álló vevőknél a kijelző egység például teljesen csereszabatos volt.

LORAN állomások épültek végig az Egyesült Államok és Kanada keleti partján, továbbá telepítettek még Grönlandra , Izlandra , a Feröer-szigetekre és a Hebridákra , ezáltal folyamatos lefedettséget biztosítottak az egész Észak-Atlanti óceánon. A második világháború végére 72 LORAN állomás, és több mint 75.000 vevőkészülék volt használatban. További láncok épültek még a háború után Japánban, Koreában, Kínában és utoljára Portugáliába és az Azori-szigetekre telepítettek állomásokat 1965-ben.

das_receiver_12.jpg

Fenti képen egy első generációs vevőkészüléket láthatunk. Ez egy bonyolult berendezés 43 vákuumcsővel. Repülés közben ki kellett neki bírnia a feszültségingadozást és a hőmérséklet-változásokat, valamint a heves vibrációkat. Természetesen állandó karbantartást és utánállítást igényeltek. Lenti képen pedig az Enola Gay pilótafülkéje, háttérben az AN/APN 9 LORAN-A navigációs vevőkészülék.

enola_gay_apn9k.jpg

LORAN állomások párban épültek, egy mester és egy szolga, jellemzően egymástól körülbelül 600 mérföld (970 km) távolságra. Minden pár az 1,75, 1,85, 1,9 vagy 1,95 MHz-es frekvencia valamelyikén sugárzott. Az állomások azonosítására egy egyszerű kódot használtak, ami két számjegyből és egy betűből állt. Általában a partok mentén kiemelkedő helyeken, vagy kisebb szigeteken telepítették őket. A vételhez egy egyszerű egyenes huzalantenna is elég volt, viszont kellett egy köteg diagram, amin a különböző állomások sugárzási görbéi voltak. A navigátor a hallott adás alapján ezekből tudta kiszámítani a pozíciót. Bár a működési elv a Gee rendszerre épült, az alacsonyabb frekvencia miatt bonyolódott a helyzet. Főleg éjszaka, amikor megjelentek az E és F rétegről visszavert jelek az oszcilloszkóp képernyőjén. A lenti ábrán ezeket ugrásnak neveztem el, mert így rövidebb. Bár a visszavert jelekkel megnövekedett a hatótávolság, és akár az ellenség területe fölé is be lehetett látni, ezek általában instabilak voltak, és a mérést többször meg kellett ismételni. A földi hullám volt mindig a legpontosabb. LORAN rendszert használták navigációs célokra a koreai és a vietnami háborúban is.

scope01.jpg

A LORAN-nak több változata létezett, az alaprendszert hívták LORAN-A-nak, vagy Standard LORAN-nak.

  • SS LORAN két különböző frekvenciák használt, 10,585 MHz-et a nappal, és 2 MHz-et éjjel. A rendszert soha nem helyezték üzembe, csak kísérleteztek vele.
  • A Low Frequency LORAN 180 kHz-en üzemelt. 1945-től 1950-ig próbálkoztak vele, de túl pontatlannak bizonyult az alacsony frekvencia miatt.
  • A LORAN-B egy pontosabb és automatizáltabb verzió szeretett volna lenni, de az elektronika akkori helyzete miatt nehézségekbe ütközött a fejlesztés.
  • A LORAN-C viszont már a mikroelektronika vívmányaira támaszkodott, de ez egy későbbi részben lesz ismertetve

nasm2012-02142.jpg

Az APN-9 és az APN-4 (fenti kép) konfigurációk a második világháború után széleskörűen elterjedtek az Egyesült Államokban, mert viszonylag olcsók voltak, pontosak, és bőséges mennyiség állt rendelkezésre belőlük. A fő hátrányuk a hajón történő üzemeltetéskor az volt, hogy a repülőgép 115 V 400 Hz-es hálózatára tervezték, ezért nagy méretű és hangos inverterekkel tudták csak használni őket. Az 1960-as évektől az inverterek súlya és mérete csökkent, ezért egyre kisebb úszó járműveken jelentek meg a LORAN-A navigációs eszközök. Az árak gyakran 150 dollár alá mentek, ezért már az egészen kicsi halászhajók is megengedhették maguknak ezeket a berendezéseket.

A LORAN-A nagyon sok életet mentett meg, mert lehetővé tette, hogy a vészjelzés mellé a pontos pozíciót is elküldjék. A alap LORAN rendszer hivatalosan 1981 december 31-én megszűnt, de Kínában még 1990-ig üzemelt.

Források: Wikipédia, www.ibiblio.org, Museum of Maritime Navigation and Communication

 

Az elektronikus navigáció története 4. rész Tovább
Magyar kazettás magnók

Magyar kazettás magnók

Az első magyar kazettás magnó egy szalagos volt. Na nem egészen, hanem úgy hogy egy orsós géppel volt egybeépítve. A Budapesti Rádiótechnikai Gyár mérnökei úgy gondolták így könnyebb lesz az átmenet a kazettás korszakba. A kazettába zárt magnószalaggal már az ötvenes évek végén is próbálkoztak, de ez még túl nagyra sikeredett, volt még 8 sávos, meg 4 sávos kazetta is. A hatvanas évek elején már csökkentek a méretek, de ekkor még nem volt biztos a Philips Kompakt Kazetta rendszerének sikere, olyannyira nem, hogy az első magyar kazettás egység a Grundig által fejlesztett DC-International formátumra lett megépítve. A főkonstruktőr Jánosi Marcell sejtette meg egy konferencián, hogy a Philips lesz a befutó, és a gépet át kellett tervezni, de 1967-re elkészült a prototípus, ami M11 típusszámmal 1969-ben került a boltok polcaira 6200 Ft-os áron. Akkoriban csak 3 ország gyártott ilyen megoldású magnetofont, az USA, Japán és Magyarország.

p1040326.JPG

Ezzel a készülékkel viszont le is zárult a házi használatra szánt orsós magnók hazai gyártása, mert a KGST úgy döntött hogy ezt a feladatot Lengyelország és Csehszlovákia jobban megoldja. Az M11 műszaki színvonalát ismerve ez a döntés máig érthetetlen. Innentől viszont elkezdődött a kazettás magnók fejlesztése és gyártása. Az első önálló hordozható kazettás készülékek az MK-21,-22,-23 sorozat darabjai voltak.

Az MK-21 első szériája 1969 karácsonyától kapható volt. Teljesen fém mechanikával készült, létezett egy NDK exportra gyártott verzió is. 1970-ben jött a 22-es és a 23-as, ezek között csak minimális különbség volt. A 22-esnek nem volt hangszóró csatlakozó az oldalán. Bár csak egy kósza kép maradt róla mégis figyelemre méltó elképzelés volt, hogy a hordozható készüléket otthon egy komolyabb végerősítőre ráhelyezzük, és vezetékes kapcsolat nélkül már használhatjuk is asztali magnóként.

m1000.jpg

1972-ben mutatták be a BNV-n az MK-25/26 párost  Ezek könnyen kezelhető, egyszerű és olcsó készülékek voltak, elsősorban a fiatalabb korosztálynak. Az MK-25 220 V-os hálózatról vagy 4 db Góliát-elemről üzemeltethető, az MK-26 viszont csak telepről, de a hálózati tápegység bármikor beépíthető, mert a helye elő van készítve. A magnókat különböző színekben árulták 1980 Ft-ért. Létezett még az MK-25/A változat, amiben nagyobb hangszóró volt, és már nem ez töltötte be a mikrofon szerepét.

mk25.jpg

1973-ban sztereó asztali gépek következtek. MK-42 beépített 2x15 wattos végerősítővel, eleinte a motor a MATSUSHITA cégtől érkezett, a fej pedig eredeti WOELKE (nyugatnémet) volt. Később elkezdődött ezen fődarabok hazai gyártása licenc alapján. Csak egy kivitel létezett, de a prototípus még fekete volt.

Megszületett az első hazai gyártású deck is, az MK 43 és annak "a" jelű verziója, amiből kihagyták a fejhallgató erősítőt. Ezek a sztereó magnók 1973-tól 1976-ig készültek, utána befejezték a gyártást mert nem volt gazdaságos.

p1040301.JPG

1977-ben boltokba került az MK-27, az űrmagnónak becézett hordozható gép, ami erősen megosztotta a közvéleményt, de jól fogyott. Az eddigi szögletes dizájnok után megjelentek a lekerekített formák. Már majdnem leállították a gyártást amikor több tízezres kínai megrendelés érkezett !

mk27.jpg

Említést érdemel még két kazettás készülék, egyik a DTR 10 diktafon és üzenetrögzítő, ami 1976-tól került forgalomba, másik pedig a nyolcvanas években készült adattároló magnó, amit C64 és ZX Spectrum gépekhez lehetett használni, mindkettő BRG fejlesztés. Az adatmagnónak volt egy elődje az LK-4 1974-ben, de ez nagyvállalati rendszerekhez készült.

dtr-10adat.jpg

A Mechanikai Laboratórium is gyártott egy kazettás riportermagnót 1977 környékén, ez volt az R-7a. Ez egy szélsőséges klimatikus viszonyokra tervezett professzionális készülék volt. Az elkészült riportot telefonvonalra is fel lehetett játszani vele.

mechlabor.jpg

A BRG mechanikákat a Szovjetunióba és Csehszlovákiába is exportálták, de a VIDEOTON is használta saját hordozható rádiósmagnóiba. Ezekből láthatunk párat az alábbi galériában.

Az ORION is gyártott kazettás magnódecket a saját tornyaihoz, ezekhez a mechanikát a japán ALPS cégtől vásárolta, de ettől még magyar termék maradt.

p1040161.JPG

A kisebbik ORION torony magnójába is japán mechanika került.

orionkicsi.jpg

1984-től a hordozható csak magnó kategóriában a BRG MK-29 szerepelt egyedül a hazai készülékek kínálatában. Volt neki egy diktafon változata DK-40 típusszámmal, de az külsőleg hasonlóan nézett ki.

p1040330.JPG

Ez pedig itt lent a magyar walkman akart lenni, de nem lett az, mert a rendszerváltás közbeszólt. A mechanika alaplemez vastagsága a fogaskerekekkel együtt 3,4 mm. A tömeggyártásig nem jutott el, mindössze 50 darab készült belőle.

brg_wm-3_1988.jpg

Most pedig nézzünk be egy vérbeli BRG magnógyűjtő szobájának egy szegletébe. Kapaszkodjatok meg, még neki sincs meg a teljes színválaszték. Az MK25-ből például narancssárga is létezett.

gyujto.jpg

Végezetül egy kis galéria korabeli reklámokból, prospektusokból.

Források: Kupecz Sándor (előadás), Nagy Vilmos: Magyar orsósmagnó gyártás története, Magnósok Évkönyve (1974-1980)

Képek: Saját készülékek, retronom.hu, Csányi Tibor gyűjteménye, Nagy Károly gyűjteménye

 

Magyar kazettás magnók Tovább
Az elektronikus navigáció története 3. rész

Az elektronikus navigáció története 3. rész

nyito_1.jpg

A hagyományos közlekedésben nem sok hasznát vették a bombázást segítő rendszereknek, ennek ellenére nagyon sok fontos fejlesztés született ezeken keresztül, amiket később felhasználtak a normál vízi, légi és szárazföldi közlekedés elektronikus navigációs eszközeihez. Ilyen például a távolságkülönbség mérésén alapuló (hiperbolikus) navigáció alapötlete, ami már a harmincas években megszületett, de nem volt eszköz a megvalósításához. Fő probléma a mikró, és milliszekundumos jeleltérések mérésével adódott. A radartechnika fejlődése segített a dolgon, hiszen ott ez alapkövetelmény. Valójában két radarállomással is meghatározhatjuk egy tárgy pozícióját, ha azok tudnak kommunikálni egymással. A mai passzív felderítő radarrendszerek is ezt az elvet alkalmazzák.

Az angolok eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az éjszakai bombázások navigálásának, és a differenciális pozíciószámítás módszereit alkalmazták. Megfigyelők jelentései alapján volt olyan célpont amit 80 kilométerrel odébb kezdtek támadni, ezért gyorsan át kellett értékelni az álláspontjukat. 1941 nyarán kezdték tesztelni a Gee navigációs rendszert. A Gee lánc alapfelállásban 4 egységből áll, van egy mester és két szolga, valamint egy tartalék adó ami ellenőrzésre szolgál. Az adók 300 KW teljesítménnyel dolgoztak eleinte a 20-30 MHz-es sávban. A működés megértéséhez nézzünk egy egyszerű példát: tegyük fel van a part mentén két adó egymástól 300 km-re, ez azt jelenti hogy nagyjából 1 milliszekundum kell a rádiójelnek hogy az egyikből eljusson a másikba. A mester állomás fel van szerelve egy precíziós órával, és bizonyos időközönként ad jeleket, amit a szolga állomás vesz, és beindítja a saját adóját, ami azt jelenti hogy lesz két jelünk egymástól 1 milliszekundum távolságra. A repülőgép fogja mindkét jelet, és megjeleníti egy oszcilloszkóp képernyőjén, ahol le tudjuk olvasni az impulzusok távolságát. Na mármost, ha a két jel között 0,5 milliszekundum az időkülönbség a képernyőn, akkor mindkét adótól egyforma távolságra (150 km) vagyunk, ha 0,25, akkor egyiktől 75, a másiktól 225 km távolságra vagyunk, és így tovább, ha sok lehetséges értéket diagramok formájában jelenítünk meg, akkor hiperbolikus görbéket kapunk.

hiperbolic.jpg

Amennyiben több adónk van, több hiperbolikus vonalat tudunk kiszerkeszteni, és ezek metszéspontjai konkrét koordinátákat jelentenek. Ezt láthatjuk a fenti ábrán. Lent balra az oszcilloszkóp képernyőjén megjelenő impulzusok, amiknek a távolságát milliszekundumban le tudjuk olvasni a képernyőről. Balra egy vevőegység aminek a középtájékán lévő két lyuk a detonátor helye, ugyanis az eszköz nem kerülhetett az ellenség kezére, inkább fel kellett robbantani. A rendszer pontossága nagyjából 1 mérföld volt (1,6 km), ami nagyon jónak számított, ráadásul több repülő is használhatta egyszerre mindenféle jel kibocsájtása nélkül.

scope.jpg

A lenti képen egy komplett egység látható a repülőgép belsejében. Adódtak persze hátrányok is, a rendszer nagyon zavarérzékeny volt, amit a Németek ki is használtak ezért tovább kellett fejleszteni. A Gee MK. II vevőjében már cserélhető volt az oszcillátor, és új frekvenciákat használtak 40 és 90 MHz között.

gee2.jpg

A Gee a maga korában pontosnak számított, de ezt erősen korlátozta a kis méretű képernyő, amin a jelek távolságát kellet kimérni. Úgy gondolták hogy ha nagyobb katódsugárcsövet használnak, akkor javíthatnak a rendszeren, ezt viszont nem tudták a repülőgépre telepíteni, ezért megszületett az Oboa rendszer, ahol megváltoztatták a koncepciót. Itt a földi állomáson volt a nagy képernyő. Az alapelv hasonlított az Y-Gerate német rendszerre. Két földi állomás kellett hozzá, amiknek az impulzusait a repülőgép visszasugározta, és a jelek késleltetési idejéből határozták meg a pozíciót, csak sokkal pontosabban mint a Gee. A vezérállomást macskának hívták, ez tartotta egy körív alakú pályán a bombázót, ami áthaladt a cél fölött. Amennyiben erről az ívről letért a repülőgép, korrekciós jeleket küldtek neki morze kód formájában, hogy hogyan módosítsa a pályáját. A másik földi állomás az egér nevet kapta, és csak akkor adott impulzust ha közvetlen a cél fölé értek. Lenti képen láthatjuk a folyamatot, a jobb felső sarokban pedig a vezérlőt a nagy méretű képernyőkkel.

oboe3.jpg

A tesztek során Angliában igen figyelemreméltó 10 méteres pontosságot sikerült elérni, ez természetesen romlott ellenséges terület fölött, de még így is nagyjából megduplázódott a bombázások hatékonysága a többi megoldáshoz képest. A német radarrendszerekkel egyértelműen azonosítani tudták az Oboa kommunikációját, és zavaró jeleket sugároztak, ekkor jött az Oboa Mk. II., ami már az X sávban (8-12GHz) működött az eredeti 200 MHz helyett, viszont megtévesztésképpen még a régi alacsonyabb frekvenciákat sem kapcsolták le. Természetesen erre is rájöttek a Németek, és 1944 áprilisában jött az Oboa Mk. III. ami már ellenállt mindenféle zavaró tevékenységnek. Az Oboa továbbfejlesztése a Gee-H rendszer volt, ami valószínűleg azért kapta ezt a nevet mert a alap Gee alkotóelemek felhasználásával készült, viszont az Oboa elvét használta azzal a kiegészítéssel hogy a különböző gépek, vagy gépcsoportok más időzítésű jeleket sugároztak vissza, ezáltal úgymond címezni lehetett a pályamódosító információkat. Későbbiek folyamán a SHORAN és DME rendszerek is a Gee-H alapelvét alkalmazták, ezért erről még lesz szó.

A Németek is rögtönöztek egy az Oboához hasonló rendszert, amit a keleti fronton használtak korlátozott mértékben, ennek a neve Egon. Két módosított Freya radar volt a macska és az egér szerepében egymástól 150 km távolságban. A repülőgépeken rendszeresített IFF (barát-ellenség felismerő rendszer) vevőit használták fel hozzá, és beszéddel irányították a bombázókat. Egy aukciós oldalon 2005-ben vásárolt példányt próbáltak feltámasztani, és szimulálni az eredeti környezetet. A lenti ábrán ennek a földi egysége a Nachtfee látható, jobbra pedig az oszcilloszkóp képernyője, ahol a kisugárzott és a repülőgépen lévő FUG25a (IFF) által visszaküldött jel tüskéje látszik. A körben lévő osztásokból lehetett kiszámolni a távolságot.

egon.jpg

Mi az a Huff-Duff (HF/DF) vevő? Egy rádiós pozíció meghatározó eszköz, aminek az Enigma kódok feltörése mellett hatalmas szerepe volt a német tengeralattjárók felderítésében. Robert Watt már 1919-től kezdve azzal kísérletezett hogyan lehetne egy távoli vihar helyét meghatározni rádióiránymérő módszerekkel. A villámlás után egy ionizált gázfelhő marad, ami képes visszaverni a rádióhullámokat. Ennek a pozícióját próbálta meghatározni változó sikerrel, ugyanis a villám túl rövid ideig tartott és kissé instabilnak bizonyult, viszont az alapelvet később felhasználták az ellenséges járművek felderítése során. 1926-ra alakult ki teljesen az alap koncepció, amihez kellett egy Adcock antenna és egy kétsugaras oszcilloszkóp, ami akkoriban ritka madárnak számított.

adcock.jpg

A működés dióhéjban: az Adcock antenna 4 rúdjáról kapott jellel vezéreljük az oszcilloszkóp sugarának az eltérítését, és a jobb oldali ábrán látható görbét kapjuk (persze nem ilyen szépet), ami megmutatja a jelforrás irányát, pontosabban ekkor még két irány lehetséges, de a középre telepített antenna úgy van méretezve hogy a hamis irányt elnyomja. A Huff-Duff állomások minimum 2 vevőből álltak egymástól legalább 48 kilométeres távolságban, és telefonvonalon összeköttetésben voltak egymással. Eleinte ellenség-barát felismerő rendszer híján ezeket a állomásokat a saját gépek követésére használták, mivel az ország belsejében nem volt radar lefedettség. Ehhez kellett a "Pip-vinnyog" rendszer, ami a repülőgép hagyományos rádióját használta fel navigációs célokra, ami abból állt hogy egy időzítő órát kapcsoltak az adóhoz, ami percenként 14 másodpercig 1 Kilohertzes jelet sugárzott, ezt a Huff-Duff állomás bemérte és elküldte az adatokat az irányító központba ahol a filmekben látott módon térképen tologatással beállították az adott gép pozícióját. Lenti képen a TR.9D rádiót láthatjuk amivel az Angolok alkalmazták az előbbi módszert, ennek az amerikai megfelelője az RC-96A, amit az USAAF ugyanerre a célra használt.

spitfire_thumb.jpg

Egy darabig fejlesztgették a rendszert, több sávos lett hogy ne a beszélgető csatornát kelljen navigációs célokra fenntartani, de ahogy nőtt a forgalom a légtérben fokozatosan átvették a szerepkört az egyre szaporodó radarállomások és az IFF, azaz ellenség-barát felismerő rendszerek. 1942-től a Huff-Duff állomások más feladatokat kaptak, ebbe beletartozott a német tengeralattjárók felderítése is. Bár az U-hajók a víz alatt is tudtak rádión keresztül parancsokat venni, de ha adni akartak fel kellett jönni a felszínre, ahol egy kommunikáció nagyjából 20 másodpercig tartott. Ennyi idő állt rendelkezésre a Huff-Duff egységeknek hogy bemérjék őket, ami a legtöbbször sikerült is. Minél több állomás vette a jelet, annál pontosabban tudták meghatározni a pozíciót. A vevőben egy motor meghajtású hangolást alkalmaztak, ami folyamatosan pásztázta a megfigyelni kívánt frekvenciákat, ha jelet észleltek riasztották a többieket. Nyilván erre a Németek is rájöttek és 1944 augusztusára kidolgoztak egy rendszert ami fél másodperc alatt küldte volna el az üzeneteket, de már nem volt idő bevezetni.

huffduffkis.jpg

A fenti kép bal oldalán egy Huff-Duff állomás látható, jobbra pedig hajón használatos vevő, ami Super-Duff becenévre hallgat és Belfastban egy múzeumhajón ma is megtekinthető. Természetesen sokféle modell létezett.

Források: Wikipédia, www.pistonemuseu.co.uk, www.cdvandt.org

 

Az elektronikus navigáció története 3. rész Tovább